14. lecke

Az eső még mindig kitartóan verte az ablakokat. A ház csendes volt, egyedül a konyhából szűrődtek ki távoli zajok. Draco elmélázva nézett ki a vasszürke felhőkkel borított égboltra, s környező fákra, amiket a vihar tépázott meg. A halvány, gyér fényben fekve minden kicsit nyomasztónak tűnt. Megpróbált kényelmesen feküdni, de ez nem ment olyan könnyen, és az sem segített rajta, hogy utált feküdni. Gyerekkorában is így volt ez, viszont a múlton nem akart merengeni.

Mélyen felnyögött és idegesen összeszorította az ökleit. A fájdalom egyre jobban erősödött, tudta, hogy ez a gyógyulás folyamata, viszont kezdte egyre nehezebben viselni. Talán mégsem lett volna hülyeség egy kis fájdalomcsillapító, bár a bódult állapotot még jobban utálta. A feje is elkezdett lüktetni, kicsit émelygett a gyomra. Mégsem tűnt már jó ötletnek, hogy több pótcsont rapidot vegyen be. Becsukta a szemét. Legszívesebben nyafogott volna.

Kisvártatva Hermione jelent meg ismét a helyiségben, egy tálcát lebegtetve maga előtt.

– Rendet raktam a konyhádban… – Draco kinyitotta a szemét, majd szembenézett a boszorkánnyal. Rémesen festhetett, mert amikor a boszorka visszatért a meleg levessel és zsemlékkel aggodalmas arckifejezéssel nézett rá. A lány rögtön rá is kérdezett. – Mi a baj?

– Semmi – fintorodott el a varázsló. Valahogy most nem érezte a helyzet magaslatán magát, de ezt nem akarta bevallani éppen annak a nőnek, aki rettenetesen tetszett neki. A zöld pizsama eszméletlenül jól állt a boszorkánynak, és kihangsúlyozta a barna szemét, amivel annyira gyengéden nézett rá, mintha tényleg aggódna érte. Soha senkitől nem kapott még ilyen kedvességet, sem ennyi figyelmet. Draco Malfoy zavarban volt.

– Nem vagy jól. Igazam van? – közölte tényeket, majd egy varázslattal utasította a tálcát, hogy rakja le magát az éjjeliszekrényre, ő maga leült Draco mellé az ágyba. A férfi keze súrolta a boszorkány combját, de nem húzta el onnan. Hermione nem vette észre ezt a véletlen érintést, hanem elgondolkodva vizsgálgatni kezdte a sápadt arcú varázslót. Elvégzett néhány varázslatot, aminek az eredménye a legkevésbé sem volt megnyugtató. – Lázad van, azt hiszem.

– Csak melegem van a takaró alatt – mormolta a férfi, aztán igyekezett lerúgni magáról a takarót. Mivel csak egyik lábával tudott mozogni, ezért szörnyen nehéz feladatnak tűnt ez a megoldás. – Furcsa mégis fázom.

Hermione csak megrázta a fejét, majd megigazította a törött láb alatt a párnákat, aztán újra betakarta Dracót. Alapos volt, precíz, és még mindig szörnyen kínos volt az egykori mardekárosnak ez a gondoskodás. Eközben a boszorka visszaült mellé az ágyba. Elsimította a férfi homlokába hulló tejfölszőke tincseket, aztán megigazította a szemüvegét, ami kissé lecsúszott az orrnyergéről.

– Meleg a homlokod – mondta aggódva.

– Nincs lázam – rázta meg enyhén a fejét Draco. – Nem érzem.

– Szerintem van. Hogy is volt az a lázmérő bűbáj? – tanakodott Hermione.

– Öt éves korom óta nem voltam beteg – mondta morcosan és tüntetőleg elfordította a fejét a másik irányba. – Ezt nem hiszem el.

– Maradj nyugton! Eszembe jutott a bűbáj.

– Milyen jó nekem.

– Ne morogj!

– Ne morogjak? – húzta fel az orrát, majd vágott egy nagyon ronda fintort.

A boszorkány mit sem törődve a házsártos Malfoy szavaival nem adta fel, és egy kis tiltakozás ellenére sem tágított az elképzelésétől. Kék szikrákat csalt elő a pálcájából, aztán a betegre irányította. Dracót kellemes hűvösség csapta meg, amitől cseppet sem volt boldog, sőt leginkább egyre mérgesebb. Érezte, hogy a feje egyre jobban lüktet, a háta fájt, nem is beszélve a lábáról, és ettől még zordabbá vált.

– A lázmérő bűbáj szerint van lázad – közölte Hermione szárazon a tényeket. – Ezt nem szabad félvállról venni. Lehet, hogy a csontnövesztés miatt van, de…

– Jól vagyok… Ah, még ilyenkor is hazudok – nézett a szemébe kicsit fájdalmas képet vágott. Mélyen felsóhajtott. Ki kellett mondania. – Nem vagyok jól.

– Hol tartod a bájitalaidat?

– Fürdőszobában, a gyógyszeres szekrényben – mormolta elégedetlenül. – De nem tudom, mik vannak ott. Mindig rendszerezem őket, bár nagyon ritkán veszek be bármi mást a látáskorrigáló bűbájon kívül.

– Hozok neked valamit.

– Hagyd a fenébe, mindjárt felkelek! – sóhajtott fel. Felkönyökölt, és már éppen ülő helyzetbe tornázta volna magát, amikor Hermione megérintette a mellkasát.

– Nem – rázta meg a fejét, aztán visszanyomta az ágyba a kapálózó varázslót. – Nem fogsz ilyen állapotban ugrálni. Mégis mit gondolsz? Elsántikálsz aztán, beveszel valamit?

– Megfordult a fejemben. Valami csak van ott, ami segít ezen.

– Maradj nyugton! Majd én segítek.

– Egyedül is elboldogulok – morogta kelletlenül Draco. – Még az anyám se foglalkozott velem ennyit. Kicsit feszélyez, amikor a nők ennyire ki akarják élni rajtam a gondoskodó ösztönüket. Ha ennyire gondoskodni akarsz a betegeken, akkor menj gyógyítónak.

– Draco, kérlek!

– Majd hívok otthonról egy házimanót. Menj haza nyugodtan!

– Most komolyan mondod? – vágott vissza kelletlenül.

– Aha. Ne azért maradj itt, mert istápolni kell engem – mondta a férfi kicsit fájdalmasan. Hermione a plafonra emelete a tekintetét – Ez kimondottan kínos lenne. Ártana az önbecsülésemnek.

– Ugyan már… Nem akarlak egyedül hagyni.

– A házimanó itt lesz, és nem kell aggódnod – vonta meg a vállát, majd felszisszent. – Többet nem fogok kviddicsezni az biztos. Kell a tarka szárnyú viharmadárnak még egy ilyen gurkó baleset.

– Bezárod a boltot? – nevetett fel Hermione. – Akkor soha nem fogok megtanulni seprűn repülni?

– Annyira azért nem vagyok rosszul – mosolyodott el Draco is egy kicsit. – Csak nyomorultul érzem magam. Utoljára fél éve sérültem meg, de akkor is csak annyira, hogy kiment a vállam, viszont az fele ennyire nem volt fájdalmas. Kviddicset sem mondtam komolyan. És ha beledöglök, akkor is megtanulsz seprűn repülni.

– Micsoda nagy kijelentések.

– Kviddicsben és repülésoktatásban nem ismerek térfát… csessze meg.

– Gondoltam. Ezért kellett volna bemenned a Szent Mungóba és ott kikúráltatnod magad – mondta a lány kissé kioktató hangnemben. Ez a varázslónak cseppet sem tetszett. – Persze, ha tényleg komolyan gondolod azt a kviddicset

– Nem olyan nagy a baj.

– Persze… Adjak egy tükröt? Meglehetősen rosszul nézel ki.

– Megoldom – zárta le a témát Draco. – És én mindig jól nézek ki. Szóval menj el!

– Biztos el akarsz küldeni?

– Nem – felelte azonnal, majd megfogta a kezét –, de nem akarom, hogy így láss.

– Már láttalak – csóválta meg a fejét Hermione. – Mi lehetne ennél megrázóbb?

– Köszi, ez igazán megnyugtató.

– Nem úgy gondoltam. Megnyugtató, hogy te is olyan emberi lény vagy, mint az összes többi varázsló.

– Csak szebb, okosabb, szexibb.

– Önteltebb, beképzeltebb, idegesítőbb – tette hozzá a boszorkány. – De maradok.

– Jól van. Nincs erőm tovább vitatkozni. Maradj, ha akarsz – sóhajtott fel megadóan. – Remélem, hogy mindenféle gondoskodási kényszeredet kiéled rajtam. Megadom magam.

– Ne is vitatkozz tovább, mert ismerek pár bűbájt, amivel meg tudlak győzni – mosolygott a boszorkány.

– Nem kell bűbáj. Vedd vissza azt a mardekáros inget! Ígérem, mindent megteszek, amit kérsz – vigyorgott a férfi elégedetten.

– Bolond vagy.

– Csak kicsit beteg.

– Hozok neked valamit, mielőtt még elkezdesz félrebeszélni, aztán megnézem mi a helyzet a lábaddal.

– Még érzem.

– Még jó. – Azzal Hermione elsétált a fürdőszobába. Gyorsan összeszedte a bájitalok és mindent, amire szükségük lehetett, aztán visszasétált a hálószobába. Beleöntötte a vízbe a lázcsillapító bájitalt, majd odanyújtotta Dracónak. – Idd meg ezt, ettől jobban leszel!

– Köszönöm! – mondta hálásan. Egy hajtásra felhajtotta a zöldes, kékes színű bájitalt. – Borzalmas íze van.

– El is felejtettem, hogy mennyire – szólalt meg bűnbánóan a boszorkány. – Bár eszembe jutott volna a gyerek változat.

– Isten ments! Még egyszer nem akarok beteg lenni – fanyalgott továbbra is. – Ezt is éppen elég lesz kiheverni…

– Mindjárt hozok neked valamit inni. Mit szeretsz?

– Valami erőset, ami kiüt, amíg ennek nincs vége – válaszolta Draco.

– Nem foglak alkohollal itatni. Ezekre a bájitalokra különben se lehet – figyelmeztette Hermione. – Szőlőlevet, narancslevet, almalevet, vizet… vagy nem tudom mit szoktál inni. Vizet?

– Ahh, nem kell semmi. – Draco olyan képet vágott, mintha világ összes fájdalma az ő nyakába szakadt volna. Minden egyes tagja fájt, sajgott, lüktetett. Egyedül akart lenni és szenvedni, ahogy mindig. Gyűlölte a gyengeség érzését, most is így volt. De már nem akarta elzavarni a boszorkányt, sőt bevallani sem akarta, hogy mennyire szüksége van a segítségére, a közelségére.

– Ne játszd nekem itt a szenvedő mardekárost! Mondd meg, mit hozzak?

– Ki fogsz nevetni – húzta fel az orrát durcásan.

– Dehogy foglak kinevetni.

– Fanta narancsot kérek.

– Mit? – nevetett fel a lány. – Komolyan?

– Tessék, látod ezért akartam egy házimanót – morogta egy kamasz fiú duzzogó hangján. – Soha nem nevetnek ki.

– Persze, mert félnek, hogy megbünteted őket.

– Én nem büntetem meg őket – mondta Draco. – De téged lehet, hogy meg foglak büntetni.

– Jól van, hozok neked. – A boszorkány kicsit még mindig kuncogott, amikor kiment a konyhába és körbenézett. És valóban a varázsló rengeteg muglikhoz köthető ételt és italt halmozott fel a konyhában. Vajon milyen titkai lehetnek még az ifjú Malfoynak, amiket még nem tudott. Feltett teát is főni, szerencsére a kanna önkikapcsoló volt, így nem kellett ott állnia mellette, majd visszament Draco hálószobájába.

– Tessék az italod – nyújtotta felé az üveget a boszorka. A varázsló először az üvegre, majd Hermionéra, majd megint az üvegre nézett.

– Üvegből igyam meg?

– Ne kényeskedj már! – forgatta meg a szemét Hermione. – Nem kell játszani az elkényeztetett úri fiút.

– A házimanók mindig szoktak poharat hozni – biggyesztette le az ajkát. Hermione már majdnem megsajnálta, de még nem tartottak ott.

– Én nem fogok – rázta meg a fejét. – De szívószálat hoztam neked.

– Azzal koktélt szoktam inni – sóhajtott fel Draco.

– Most meg Fanta narancsot fogsz. Így is rettenetesen élvezetes lesz, sőt egészen új élmény.

– Hova jut ez a világ – mormolta, majd visszahanyatlott a párnájára, aztán átvette az üveget és elkezdte szívószállal inni az áhított nedűt. Végre a keserű bájitalt íz eltűnt, és halkan felsóhajtott. Nem akarta beismerni, de így sokkal kényelmesebb volt, többek között nem öntötte magára az innivalóját. Végül megenyhülve és hálásan nézett Hermionéra: – Köszönöm!

– Nincs mit – mondta, aztán elégedetten nézet, ahogy a szemüveges férfi, lassan kortyolgatja a kedvenc italát, mint egy kisgyerek. Apró mosolyra húzódott a szája. – Megeszed a levesedet?

– Talán majd később. Most nem érzem magam annyira éhesnek.

– Mutasd a lábadat!

– Na, de csak így hirtelen? Fel se készülhettem rá.

– Ne bolondozz, Draco! Csak arra vagyok kíváncsi, hogy minden rendben van-e.

– Hát, akkor le kell húznod rólam a takarót, mert én meg nem mozdulok – vigyorgott a férfi, miközben szájába vette a szívószálat, aztán nagyot kortyolt a Fantából. – Szerencséd, hogy nem hosszú nadrágot vettem fel.

– Megoldanám, hidd el.

– Hogyan?

– Varázslattal.

– Hmmm, van abban valami izgi, ha egy boszorkány levarázsolja a varázslóról a ruháit.

– Nyugi most csak lehúztam rólad a takarót – mondta a lány, majd gyengéden megtapogatta a kissé dagadt lábat, amit még mindig tökéletesen rögzített a fásli, amit még pár órája bűvöltek rá.

– Annyira csikizel – kuncogott fel a férfi, vidáman mozgatta a lábujjait. Hermione megcsóvált a fejét, miközben újra betakarta varázslót.

– Elárulnád hogyan, amikor a kötésedet tapogatom?

– Nem tudom.

– Szóval már hat a bájital? – kérdezte kíváncsian.

– Szörnyen jól szórakozom – nevette el magát a varázsló. – Mi lenne, ha még meg is masszíroznál?

– Hogyne persze.

– Beállt a vállam, szóval jól esne. Meg, ha felráznád a párnámat.

– Még valamit?

– Vissza is veheted a mardekáros egyenruhát. Naaagyon dögös vagy benne. – Hermione csípőre tette a kezét és gyanakodva nézett a férfi szürke szemébe. – Mi lenne, ha most mennénk el Roxfortba?

– Persze törött lábbal és belázcsillapítózva, kissé megzuhant egészségi állapotban… Valószínű, hogy nagyon örülnének nekünk – válaszolta a lány. – És gondolod, hogy szívesen mennék mardekáros egyenruhában?

– Hozzám is eljöttél. De milyen jól is tetted.

– Az más. Viccnek szántam.

– Hogyan lenne más? Irtózatosan szexi vagy, sőt még a pizsamámban is. Belehalok, ha nem csókolsz meg.

– Neked valami más bajod is van annál, ami teljesen nyilvánvaló – gyanakodott továbbra is.

– Lehet, hogy van. Beléd zúgtam egy kicsit – sóhajtott fel a varázsló, majd megpróbált felkelni, de Hermione visszanyomta a párnák közé. – Olyan szép a hullámos hajad, a barna szemed pedig teljesen vadító.

– Mondd csak mennyi pótcsont rapidot ittál? – kérdezte és persze nem puszta kíváncsiságból.

– Hát úgy ennyit – mutatta Draco széttárt kezekkel, s majdnem kilötyögtette a maradék italát.

– Az túl soknak tűnik – tette csípőre a kezét Hermione, majd egy varázslattal az ágy közepére pozícionálta a varázslót, nehogy a nagy ficánkolás közben leessen.

– Mire készülsz?

– Megvédelek saját magadtól. Ha leesel ebben az állapotban, akkor nagyon megütheted magad.

– Áhh neeeem.

– Hol van az a pótcsont rapidos üveg?

– A nappaliban – ásított egyet a férfi. – De siess vissza, mert kellene egy csók.

A boszorkány kilépett a nappaliba, majd ellenőrizte az üveget.

– Idióta vagy, Draco Malfoy! – közölte miután visszatért a helyiségbe.

– De szexi vagyok és olyan cuki, mint egy törpegolymók. Egyébként miért is?

– Nem tanultál semmit sem bájitaltanon azért. Túladagoltad magadnak a pótcsont rapidot. Gratulálok! – közölte a boszorkány mérgesen. – Ezért van a láz, meg az idióta viselkedés. Meg persze el tudom képzelni, hogy mennyire fájhat mindened.

– Nyugi, nincs semmi bajom. Erős vagyok, mint… erős vagyok. Nem kell pátyolgatni, add ide a seprűmet, és bebizonyítom itt és most. Megmutatom neked, hogy milyen egy igazi Vronszkij-műbukás.

– Hogyne is lenne bajod! – jegyezte meg a boszorkány szarkasztikusan, és most már dühös is volt. – Agybajod, na, az biztosan van.

– Nem megyek a Szent Mungóba! Nem és nem…

– Ilyen állapotban, persze hogy nem. Ide hívok valakit onnan – jelentette ki Hermione ellentmondást nem tűrően. – Nem gondolod, hogy hagylak szenvedni és vergődni.

– Jobban vagyok.

– Dehogy vagy jobban – rázta meg a fejét Hermione.

– Gyere ide mellém, és megmutatom, mennyire vagyok jól! – mondta majd megpaskolta maga mellett az ágyat. – Nem fogsz aztán kételkedni bennem.

– Elég volt ebből a sületlenségből! Hívok egy gyógyítót.

– Neeee csináld ezt, Hermione! – ült fel megint az ágyban Draco, majd Hermione ismét visszanyomta, erre a férfi megragadta a boszorka csuklóját.

– De, mert mi van, ha rosszabbul leszel? – tette fel a jogos kérdést. A varázsló megragadta a karját, erre közelebb húzta magához.

– Kialszom reggelre – közölte végül, aztán elmosolyodott.

– Engem meg öljön meg az aggodalom?

– Úgyse kedvelsz… Mit számít neked, hogy élek vagy nem? Téged csak az érdekel, hogy repülnöd ne kelljen megtanulni.

– Hülye vagy – közölte, majd szikrákat hányó szemmel nézett bele a viharszürke tekintetbe. – Miért ne kedvelnélek?

– Igaz, megnyerő vagyok, miért is ne kedvelnél? – nevetett fel elégedetten, és egy kicsit most már ő maga is kételkedett abban, hogy valóban józan-e. – Rám vagy kattanva, Granger, és nem kellene magad előtt is tagadni.

– Azért hívok hozzád gyógyítót – szólalt meg a boszorkány. Egymás szemébe néztek, a férfi még mindig a karját szorongatta.

– A házimanót inkább.

– Merlin!

– Na, ő tuti nem fog kijönni házhoz – nevetett a varázsló harsányan. – Már egy ideje halott úgy tudom.

– Maradj nyugton!

– Csókolj meg! – váltott élesen témát.

– Jaj, Draco!

– Jaj, Hermione! – Gyengéden érintette meg az arcát, majd lecsúsztatta a kezét a tarkójára és finoman magához húzta, aztán megcsókolta. Dracónak fogalma sem volt az állapota vagy az érzései miatt érezte azt a bizsergést, ami minden egyes testrészét végigjárta. Egy hőhullám, amit hidegrázás követett. Hermione visszacsókolta, pontosan azzal az intenzitással, mivel ő. Egyre jobban élvezte a játékot, aminek kezdtek mindketten a mesterei lenni. Túlságosan is álomszerű volt az egész, édes, vad, szenvedélyes.

– Olyan átkozottul nagyon vágyom rád – mormolta Draco miután egy pillanatra megszakította a csókot.

– Csak a sok pótcsont rapid beszél belőled – sóhajtott fel a boszorkány. Egymás szemébe néztek.

– Bár az lenne – nevette el magát végül a férfi, majd feljebb tolta az orrán a szemüveget. – Lehet, hogy teljesen nem vagyok józan, de tudom, mit akarok.

– Előbb hadd legyen az, amit én akarok – suttogta a fülébe kacéran a boszorkány. A varázsló megborzongott a szavaktól. – Jó?

– Legyen az, amit szeretnél – vigyorgott rá ravaszul, mint aki tisztában van a saját erőfölényével.

– Jó, akkor maradj így… amíg kihívom a gyógyítót – fejezte be gyorsan Hermione a mondatát, aztán már fel is pattant az ágyról, és a háta mögé rejtette a férfi varázspálcáját, amit időközben sikeresen elcsent tőle.

– Aham… Micsoda? – csattant fel rémesen csalódottan. Összeráncolta a homlokát, kissé felhúzta az orrát. A boszorka kis híján elnevette magát, annyira aranyosan festett a kis durcás varázslóra emlékeztető felnőtt férfi, hogy egyszerűen alig bírta türtőztetni magát.

– Jól hallottad. Nem maradhatsz ebben az állapotban.

– Én nem erre gondoltam – csikorgatta a fogait Draco. – Nagyon nem erre.

– Sajnálom, de látnia kell egy gyógyítónak. Aggódom érted.

– Félrevezettél. Ez nem ok ilyen galád cselekedetre. Elvégre nem is kellene ennyire ravasznak lenned.

– Mégis mire számítottál?

– Inkább szenvedjek egy gyönyörű nő karjaiban, minthogy hagyjam magam egy limezöld taláros fickónak vizsgálgatni.

– Nem fogunk ebben egyetérteni.

– Elvetted a pálcámat is – tapogatta végig magát a varázsló, aztán hitetlenkedve pillantott a pálcát lóbáló Hermionéra. – Hogyan a fenébe csináltad ezt?

– Csak egy kis időre vettem el. Vissza fogod kapni.

– Szóval ennyire jól játszod a mardekásot? – mosolyodott el Draco. – Csak egyre nem számítottál.

– Mire?

– Arra, hogy velem kezdtél.

– Maradj nyugton! Megvizsgáltatlak, aztán mindketten megnyugszunk.

– Ha ennek vége megfogsz fizetni ezért – ígérte a varázsló.

– Nagyszájú!

– Boszorka! – Hermione elmosolyodott, majd elindult a kandallóhoz, hogy kerítsen Dracónak egy gyógyítót.

Alig egy fél órával később egy valóban limezöld taláros férfi jelent meg a varázstűzben, majd készségesen megvizsgálta a beteget. Noha Draco nem mutatott az irányában sok hálát, mégis igyekezett a lehető legudvariasabban viselkedni, s válaszolni minden egyes kérdésre.

– Nincs semmi ok az aggodalomra, Mr Malfoy – mondta végül a gyógyító. – A túladagolást még idejében észleltük, így nem lesz semmi gond, hála a menyasszonyának.

– Én nem… – kezdte Hermione, de Draco egyből a szavába vágott.

– Mindig számíthatok az én kis drágámra – mondta végül. – Köszönöm, Philips gyógyító, hogy idefáradt.

– Ez a munkám. De mielőtt még elküldene, van pár dolog, amiről beszélnünk kell, és amiket be kell tartani a következő két napban.

– Rendben.

– Ágynyugalom.

– Most nem. Dolgoznom kell.

– Nem fog.

– Ez…

– Ez szükséges a jelen állapotában. Sok folyadék, holnap reggeltől pedig kezdje el tornáztatni a lábát. Hagyok itt semlegesítő bájitalt, ezt két óra múlva vegye be. Kímélje magát, mert egy ilyen komoly sérülést a szervezetének időbe telik kijavítani. Nem is beszélve a túlcsontosodásról…

– Rendben – morogta Draco.

– Vigyázzon rá, és ne hagyja felkelni, csak ha nagyon muszáj! – A férfi innentől Hermionénak címezte a mondanivalóját.

– Nem fogom hagyni.

Draco ezt követően mély hallgatásba burkolózott, és igyekezett oda sem figyelni, hogy a gyógyító és Hermione mit beszélnek egymással. Magában kicsit forrongott, de igyekezett ezt nem mutatni. Végül, amikor a gyógyító elhagyta a házat nagyon megkönnyebbült.

– Remélem, hogy boldog vagy – jegyezte meg maró gúnnyal.

– Az vagyok. Hogy érzed magad?

– Pocsékul.

– Hozzak még egy Fanta narancsot?

– Hát jó – sóhajtott fel megenyhülve Draco. Nem sokkal később Hermione visszatért egy kis pattogatott kukoricával és két üveg Fantával mindkettőjüknek. – Látom, hogy kiismered magad a konyhámban.

– Nem olyan nehéz, mert van benne rendszer – mondta, majd bemászott Draco mellé az ágyba.

– Hízelegni jöttél?

– Nem, csak kényelembe helyezem magam – közölte, aztán a takarót is magára terítette. Most már egészen közel voltak egymáshoz, de a férfi még mindig tüntetően másfelé nézett.

– Haragszom, amiért átvertél.

– Csodálkoznék, ha nem.

– Nem is érdekel, hogy haragszom?

– Isteni ez a kukorica. Kérsz? – kérdezte a lány. Draco végre ránézett a boszorkányra, majd megcsóvált a fejét.

– Elintéztél nekem két nap ágynyugalmat.

– Bocsáss meg, de te intézted el magadnak.

– Ugye ennek semmi köze ahhoz, hogy meg akartál lógni a pénteki óránkról?

– Eszembe se jutott – mondta végül Hermione. – De tényleg.

– Helyes. Mert be fogjuk pótolni – ígérte a férfi elszántan. – Seprűre fogsz ülni, ha addig élek is.

– Ne mondj hülyeségeket! – sóhajtott fel a boszorkány. – Még messze vagyunk attól.

– És a randink? Ha feküdnöm kell, akkor nem igazán tudunk elmenni sehova.

– Az most fontosabb, hogy jól legyél – válaszolta határozottan. – Mi lett volna, ha ma nem jövök át?

– Nem volt ez olyan veszélyes helyzet.

– Persze… Szerinted nem volt az. – Majd egészen közel húzódott a varázslóhoz, annyira hogy gyengéden ráhajtotta a fejét a vállára. Draco egy pillanatra megmerevedett. Halkan szólt hozzá, mintha félt volna, hogy más is meghallja. – Aggódtam érted.

A férfi mélyen sóhajtott fel, mintha csak megkönnyebbülne. Kicsit lejjebb csúszott, hogy a fejüket egymáséra tudják hajtani.

– Belém zúgtál egy kicsit? – kérdezte egy fél mosollyal.

– Egy kicsit talán.

– Talán én is egy kicsit.

– Nem tudom mi lesz ebből, de…

– Nincs de. Mondtam már, hogy el kell mennünk randizni. Normális randira, ahogy mások szoktak.

– Gondolod?

– Tudom. De az az igazság, hogy ezt most totál elszúrtad – jegyezte meg Hermione rosszallóan.

– Én szúrtam el?

– Igen. Te nyakaltál be fél üveg pótcsont rapidot – világított rá a nyilvánvaló tényre a boszorkány.

– Te meg cseppet sem ártatlan mardekáros jelmezben megjelentél a küszöbömön.

– Nagy foglalkoztat a téma látom. De nem hiszem, hogy azért ittál annyi bájitalt, mert megjelentem és elvettem az józan eszedet.

– Nem. De rád gondoltam, mielőtt eltalált a gurkó – mondta Draco, majd egymásra néztek. – Csak gyorsan meg akartam gyógyulni, hogy lássalak.

– Ezt mondhatnám meghatónak is. Viszont oda kellett volna figyelned.

– Aha, van ebben valami igazság – mosolyodott el a varázsló. – Utálok ennyit feküdni.

– Képzeld azt, hogy csak lustálkodsz.

– Ez érdekes, mondd tovább.

– Kint esik az eső, fúj a szél, hideg van – folytatta Hermione. – Ilyenkor a legjobb bekucorodni az ágyba egy jó könyvvel és pihenni.

– A könyv helyett van jobb ötletem.

– Micsoda?

– Egy szexi mardekáros az ágyban.

Hermione felnevetett.

– Most mi van? Érdekesebb vagyok, mint némelyik könyved – közölte önhitten. – Ezt te sem tagadhatod le.

– Igen, veled gyakrabban veszekszem, mint a könyveimmel.

– Na, látod – ásított egy hatalmasat Draco.

– Miért nem próbálsz meg aludni?

– Kinéztél valami érdekeset a könyvespolcomon? – váltott témát hirtelen a férfi.

– Ah, azt hiszed, hogy mert te ismered az egyik gyenge pontomat, azért ez feljogosít arra, hogy állandóan cikizz vele?

– Nem hiszem, hanem tudom – nevetett fel. – Egyébként remek szórakozás ugratni téged, bár vannak még ötleteim.

– Ki hitte volna. Egyébként nem volt hátsó szándékom. Arra gondoltam, hogy pihenhetnél egy kicsit.

– Inkább unatkozom egy kicsit. Arra várok, hogy folytassuk a csókcsatát.

– Az előbb még haragudtál rám – sóhajtott fel Hermione.

– Annyi mindent éreztem már… Most például arra vágyom, hogy megcsókolj végre.

– Kukoricát nem kérsz helyette?

– Félsz tőlem.

– Dehogy. Csak nincs kedvem megmozdulni.

– Gyáva nyúl – piszkálta tovább Draco. – Nem tudnál megbirkózni velem, és félsz ettől.

– Megint cukkolsz.

– Egyébként már jobban érzem magam, és most már meg tudok mozdulni.

– Pihenj inkább!

– Tönkretetted a pénteki nagyszabású terveimet, mégis nem jár a kárpótlás?

– Itt fekszem az ágyadban és élvezheted a társaságomat, ez nem elég? – nevette el magát a boszorkány. – Nem éppen ilyen ártatlan randit terveztél?

– Megbeszéltük, hogy az alkalmi csókpartnered vagyok.

– Igen? Egyesek szerint több is van köztünk.

– Mit tudhat egy gyógyító…

– Miért nem hagytad, hogy kijavítsam?

– Magyarázkodtál volna? Rajtad van a pizsamám, édes, mégis miért van rajtad?

– Mert a ribancos, mardekáros göncömet nem bírtad tovább nézni – mondta Hermione, majd felsóhajtott. – Igazad van.

– Ezt a kört én nyertem.

– Hihetetlen…

– Oh, tudom, édes. De ez után jön még a java.

– Tudod, még mindig kicsit dühös vagyok rád én is. A pótcsont rapid miatt, és amiért el akartál küldeni.

– Ne haragudj!

– Még mindig haragszom.

– Tudom – simogatta meg az arcát Draco. – De csak azért, mert nem volt elég őszinte a bocsánatkérésem.

– Gondolod?

– Igen. – Azzal Hermione felé fordult és megcsókolta. Hermione mindig is úgy gondolta, hogy elég racionálisan gondolkodik ahhoz, hogy ne az érzelmei befolyásolják. Nem szerette azokat a történeteket, ahol a hősnő egyetlen csóktól elfelejtette a dühét és elpárolgott a haragja, majd átadta magát a szenvedélynek. Mégis, amikor a saját bőrén tapasztalta mindezt kénytelen volt megadni magát az érzésnek, a bizsergető, vad, mély és felemelő érzésnek. Draco az ujjai köré csavarta, s magával ragadta. Kint tombolt még a vihar, de őket ez már nem zavarta.

hozzászólások: 0