16. lecke

Másnap reggelre az eső elállt, az ég kitisztult és a nap kisütött. Draco felszisszenve ébredt fel, majd a kezét a lábára tette. Suta mozdulatokkal masszírozni kezdte a görcsben álló izmokat. Elkezdte mozgatni az elgyötört végtagot, de ez cseppet sem volt könnyű. Először a lábujjakkal kezdte, majd folytatta a bokájával, végül pedig jött a térd. Az utóbbi volt a legnehezebb, pontosan úgy, ahogy sejtette. Szerencsére néhány perc kemény próbálkozás után sikerült néhányszor behajlítania a térdét. Mikor végzett nyögve terült el az ágyon. Zsongott a feje, mogorva volt és elgyötört.

Kinyújtotta a karját, majd hirtelen beleütközött valamibe. Megfordult, majd szemügyre vette az összehajtott zöld pizsamát. Mikor eszébe jutott, hogy Hermione nála aludt, és a boszorkány már nem volt mellette, szörnyen dühös lett. Mérgesen lesöpörte a pizsamát, öklével a mellette lévő párnára csapott. Legszívesebben üvöltött volna. Nem törődve a fájdalmával, felpattant az ágyról, majdnem felkiáltott, hiszen úgy tűnt, mintha legalább ezernyi tű szúrt volna a bőrébe. Ő maga sem tudta, hogy mit csinál, csak egy dolgot tudott: el kell mennie a boszorkányhoz és felelősségre kell vonnia, kioktatni vagy akármi.

Mit kellett volna tennie, hogy egyértelmű legyen? Dühös volt, egyszerűen tajtékzott. A vörös ködtől semmit sem látott maga körül. Annyira elvakította minden, hogy nem bírt gondolkodni sem. Soha senkivel nem volt ennyire intim, belsőséges a kapcsolata. Mindig megvédte magát attól, hogy belebonyolódjon valamibe, ami megbánthatja. Most pedig, amikor megnyílt valakinek, egy hatalmas döfést kapott, egyenesen a szíve közepébe.

És úgy gondolta, hogy maga az együtt alvás, amiben ő maga teljesen tapasztalatlan volt, éppen elég nagy gesztus ahhoz, hogy ezt a boszorkány értékelje. Hát mégsem értette meg az üzenetét? Egyszerűen felrobbant ettől az érzéstől. Nem látott a dühtől, és attól sem, hogy nem vette be a látáskorrigáló bájitalát, és majdnem átesett az egyik széken.

– A rohadt, kicseszett életbe! – káromkodott, majd megragadta a széket és tiszta erőből elhajította. Soha nem volt ennyire híve ennek, sőt nem is értette azokat, akik így viselkednek, de annyira jó érzés volt. – Bassza meg az összes rőtsipkás!

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte egy hang mögötte. Draco megfordult, és szembe találta magát Hermionéval. Meg kellett kapaszkodnia az asztal szélébe, mintha valami fejbe vágta volna. A boszorkány időközben átöltözött, az ő egyik pólóját és egy jóganadrágot viselt, az utóbbit úgy alakította ki a mardekáros ruhájából.

– Hermione? – kérdezett vissza a férfi.

– Mégis ki lenne? Jaj, bocsánat, elfelejtettem, hogy nincs rajtad a szemüveged, és nem ittad meg a bájitalodat – sóhajtott fel, majd megcsóválta a fejét. Egy pálcaintéssel a helyére rakta a széket.

– Ahh a francba – folytatta a zsörtölődést a varázsló mérgesen.

– Mégis mit csinálsz itt? – tudakolta a boszorkány. – Lakberendezel ma reggel vagy csak aprítani akarod a bútoraidat? Megjegyzem, hogy az a szék ott útban lett volna.

– Lehet.

– A gyógyító azt mondta, hogy ma és holnap kíméld magad – emlékeztette a lány. – Tényleg jobb lenne, ha feküdnél vagy leülnél.

– Jól vagyok – közölte szűkszavúan. Annyira hülyének érezte magát, ahogy a düh nagy része elpárolgott, képes volt gondolkodni is. A boszorkány tett-vett körülötte, mintha semmi sem történt volna, pedig, ha tudta volna, hogy Draco Malfoynak leesett, hogy végérvényesen belezúgott, akkor biztos ő is ledermedve fogta volna a széket, ahogy a varázsló most. – Tényleg jól vagyok.

– Rendben – nyugtázta Hermione, majd karba tette a kezét. Draco meglehetősen furcsán viselkedett ma reggel. Szívesen rákérdezett volna, de nem látta értelmét. A varázslót ismerte annyira, hogy ezt a kis törést-zúzást biztosan kimagyarázta volna valamivel. – Nem kellene feküdnöd?

– De, csak… Mindegy.

– Inkább kijöttél törni-zúzni.

– Úgy valahogy – húzta el a száját. Annyira, de annyira sutának érezte magát. Akár egy kis iskolás kamasz, akinek semmi tapasztalata nincs. Ez az érzés bosszantotta. – És te?

– Én reggelit csináltam – mondta a boszorkány, miközben a vádliját masszírozta az egyik lábával. Enyhén elpirult. Kezdte kicsit zavarba hozni a helyzetük. Nem szokott ott aludni másnál, nem szokta más férfiak ruháit hordani. De annyira aggódott a varázslóért, hogy nem akarta otthagyni, most pedig annyira hülyén érezte magát a reggeli miatt. – Gondoltam jól esne pár falat.

– Igen, tényleg jó lenne enni valamit – mosolyodott el Draco egy kicsit. – Farkas éhes vagyok.

– Rád is férne. A tegnapi után…

– Igen, ez igaz.

– Jól vagy, Draco? – kérdezte a boszorkány aggódva. – Olyan furcsán nézel rám.

– Kicsit… nem is tudom – kezdte kissé zavartan, majd hátrasimította a kócos haját. Máskor mindig a humor, a magabiztosság álarca mögé tudott bújni, de a zakatoló szíve és az összezavarodott érzései most annyira uralták, hogy nem tudta őket elnyomni. Totál idiótának érezte magát. – Amikor nem találtalak akkor azt hittem, hogy elmentél.

– Nem mentem – rázta meg a fejét a boszorkány. Nem mintha nem gondoltam volna rá, de a lelkiismerete inkább marasztalta. Az igazság az volt, hogy nem akart elmenni. Egész éjjel Draco óvó ölelésében feküdt. Milyen furcsa? Amikor inkább a varázslónak lett volna szüksége segítségre, akkor a férfi inkább őt ölelte magához, betakarta, védelmezte. Lehet túlságosan sokat képzelt ebbe, de mégis úgy érezte, hogy ez sokat jelent mindkettőjüknek. – Nem akartalak egyedül hagyni.

– Értem.

– Bevigyem a reggelit a szobádba? – kérdezte Hermione megszakítva az előbbi gondolatot. – Nem gond.

– Majd én beviszem, ne fáradj! – A férfi hosszú léptekkel elindult a boszorkány felé. Könnyedén számolta fel köztük a távolságot, majd a karjába kapta.

– Ne legyél hülye! Tegyél le! – kért a boszorkány. – Valami baja lesz a lábadnak, aztán egy életre elátkozol ezért.

– Eszemben sincs – szűrte a fogai között. – Most nem vádolhatsz, azért hogy a pót csont rapid beszél belőlem.

Hermione szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet, aztán heves taktusra váltott. Hogyan lehetett valaki ekkora hatással rá? Aki ennyire bolond?

– A lábad.

– Kibírja most már – morogta a férfi, persze nem volt éppen kellemes újra járnia, de volt más, ami sokkal erősebb volt nála. Meg sem állt egészen addig, amíg Hermionét az ágyra nem fektette. Fölé hajolt, aztán szenvedélyesen megcsókolta. Meg akarta mutatni neki, hogy mit érez, hogy mi az, ami most a lelkében dúl. Nem akart gondolkodni, csak szeretni őt, a lelkével, testével, a szívével.

A boszorkány kissé meglepődött ettől a hirtelen érzéstől. Olyan volt, mintha egy színes hurrikán csapott volna le rá. Visszacsókolta. Úgy tűnt minden levegő eltűnt egyszeriben, a szíve a torkában dübörgött. Nem tudta megállni, hogy a kezét ne tegye a férfi mellkasára, hogy érezze a feszes izmokat a vékony póló alatt.

– Draco? – kérdezte Hermione két csók között. A férfi először, mintha meg sem hallotta volna, úgy csúsztatta be a kezét a boszorkány felsője alá.

– Hmm? – kérdezett vissza vágytól izzó szemekkel.

– Kicsit nem gyors ez így?

– Nem – zárta rövidre a témát. – Ez egyáltalán nem az.

– De.

– Nincsenek kifogások.

– Pedig van pár.

– Most nem akarom hallani őket – közölte egyszerűen, majd a boszorka nyakát becézte az édes csókjaival. – Annyira szép a bőröd.

– Tudod, erre fel kellene készülnöm – mondta, s egy újabb csókot váltottak. Hermione minden egyes csók után biztosabb volt benne, hogy valójában nagyon is fel van készülve erre. Mégis voltak kétségei.

– Ez nem egy RBF vizsga – nevetett bele a csókba Draco, miközben kisimított néhány tincset a boszorka arcából. – Nincs mire felkészülni.

– Dehogy nincs. Szép fehérnemű mondjuk.

– Ez a póló beindít.

– Tényleg? – kuncogott a boszorkány. – Az van ráírva, hogy Szeretem a törpegolymókokat.

– Furcsa fétiseim vannak – nevetett fel. Az öblös nevetésétől Hermionénak kellemes bizsergés futott végig a gerince mentén.

– Értem. De a fehérneműm. Az egyik boxeralsód van rajtam – vágott egy fintort. – Ezt cseppet sem nevezheted túlságosan szexinek.

– De ne aggódj, szívesen leveszem rólad! Nem is kell kérned – folytatta a kényeztetést. Nem volt rá szó, hogy mennyire kívánta őt, egyszerűen a rabja lett.

– Nem aggódom. – Miközben az ajkaik új találkoztak egy mámoros csókban. Hermione kezdett teljesen elmerülni az érzésekben, amik megrohanták. De még mindig nem sikerült teljesen átadnia magát a szenvedélynek. Draco keze felkúszott az övén, majd a feje felett összekulcsolódtak. A férfi búgó hangon szólalt meg újra: – Engedd el magad!

A boszorkány nem igazán tudott semmit sem mondani, mivel újra elveszette az önkontrolját vagy tényleg elengedte magát, ahogy Draco kérte? Ő sem tudta igazán, hogy melyik is. Beletúrt a varázsló tejfölszőke hajába, s ezen felbátorodva lehúzta Dracóról a pólóját. Egy pillanatig zihálva néztek egymás szemébe. Viszont egy dologra nem számítottak.

– A mindenit – szólalt meg Septimus az ajtóban, egy szelet pirított bacon társaságában. – Zavarok, netán?

– Szerinted? – mordult rá Draco. Hermione szörnyen elpirult. Mindketten szétrebbentek, aztán férfi felült az ágyban.

– Ha most megbocsátotok… – szólalt meg a boszorkány, aztán bement a fürdőszobába, az ajtó kíméletlenül becsapódott mögötte.

– Erre jártam, de látom, hogy rosszkor jöttem – szabadkozott vigyorogva. – Csak aggódtam érted, viszont az, ahogy látom feleslegesen.

– Ez így van – csikorgatta a fogait a férfi. – Kösz, hogy benéztél! Majd legközelebb beszélgetünk.

– Látom, hogy nem kell segítség – nevetett fel a varázsló. – Ilyen csinos nő mellett… hamar összeszedném magam.

– Aha – morogta Draco. – Segíthetnél kicsit talpra állni.

– Mégis csak kell a segítség?

Az egykori mardekáros morgott valamit, de barátja végül jóízű nevetés és ugratás kíséretében talpra segítette.

Hermione éppen ekkor lépett ki a fürdőből. Most már sokkal összeszedettebbnek látszott, de még mindig halvány pír színezte az arcát, és feltűnően kerülte a tejfölszőke férfi pillantásait. Már éppen megszólalt volna, amikor a váratlan vendég megelőzte.

– Egyébként valami ég – szagolt a levegőbe Septimus.

– Oh, a fenébe! – kiáltott fel Hermione, aztán elrohant Septimus mellett, s a konyhába vette az irányt. A férfiak csak meglepődve néztek utána. Hirtelen csend lett a szobában.

A két varázsló egyedül magára maradt, s a feszültség volt az egyetlen, amit érezni lehetett közöttük. Septimus zsebre tette a kezét, Draco pedig kissé még nyögve támaszkodott az egyik széknek. Fájt a lába, sajgott a teste és mogorva volt, amiért ilyen kíméletlenül megzavarták.

– Látom, nem igazán örülsz, hogy látsz – jegyezte meg Septimus. – Pedig én vagyok a legjobb barátod.

– Örülök csak…

– Nem teljes szívvel?

– Hát per pillanat nem – nyögött fel a varázsló, aztán hátrasimította a tejfölszőke haját. – Nem számítottam látogatóra.

– Pedig mondtam, hogy benézek – vigyorgott a férfi csipkelődve. – Elvégre mégiscsak megsérültél.

– Igen – bólogatott Draco.

– Az előbb nem tűntél olyan lestrapáltnak, sőt egészen khmm… energikusnak – ugratta a barátja mosolyogva. – Juj, még a szemed is villog. Meg ne ölj!

– Pedig ki kéne tekernem a nyakad – morogta Draco, majd vett egy mély levegőt, s felnyögött. – Egyébként hálátlan vagyok, tudom, de most…

– Nem kell magyarázkodnod – paskolta meg a vállát Septimus. – Segítsek kimenni?

– Nem kell. Kibotorkálok.

– Varázsoljak egy olyan sétapálcát, amilyen apádnak van? Egész este a fiúkkal ezt gyakoroltuk.

– Elmész ám a jó büdös francba! – nevetett fel Draco, aztán hátba vágta Septimust, de megbánta a mozdulatot. – Áúúú, olyan mintha tűkkel szurkálnák az egész lábam.

– Mégis csak kéne valami – mondta a varázsló, aztán elővette a pálcáját, majd egy igazán míves botot varázsolt a barátjának. – Na, egészen jó vagyok. Ez egy ideig megteszi. Majd a kígyófejet később rábűvöljük.

– Ha lenne elég erőm, akkor elvernélek vele.

– Ugyan, ugyan. Nem kellene ennyire elhagynod magad – ugratta tovább a barátját. – Az előbb nem tűntél olyan elesettnek.

– Pedig lehet mégis meg kellene tennem – erősködött Draco.

– Túl szétcsúszott vagy most – veregette meg a vállát Septimus.

– Lehet – nyögött fel végül fáradtan.

– De áruld már el, hogy mitől vagy ennyire szétesve? Olyan vagy, mint akit nem egy gurkó talált, hanem legalább négy-öt. Amikor tegnap itt hagytunk a többiekkel, akkor még nem tűnt olyan rossznak az állapotod. És ne mondd nekem, hogy az elmaradt reggeli szex miatt nézel ki így.

– Túladagoltam a pótcsont rapidot – vonta meg a vállát Draco. – Kicsit megbillent az üveg, nem nagy ügy.

– Hogy mit csináltál? – kérdezetett vissza kicsit élesen. – Merlinre, itt kellett volna maradnia valakinek.

– Nem volt gond – forgatta meg a szemét Draco.

– Ja, mert Hermionénak eszébe jutott meglátogatni téged. Legalább szexi ruhában jött? – tudakolta Septimus.

– Nem mondom meg.

– Láttam a sarokban a székben a mardekáros egyenruhát – jegyezte meg a férfi. – És a ledobált szatén pizsamát. Mégis mit csináltatok?

– Semmit, mert rohadtul megzavartál.

– Sajnálom. Nem gondoltam volna tényleg, hogy pont egy ilyen pillanatban érkezem meg – sóhajtott fel Septimus. – Legközelebb, majd akassz valamit az ajtóra, aztán akkor nem török rád.

– Csengess, haver, csengess – közölte a férfi –, és ne törj be a házamba! Ennyi az egész.

– Oh, ebben igazad van. Bár, ha félholtan feküdtél volna valahol – dramatizálta túl Septimus vigyorogva. – Akkor viszont muszáj minél hamarabb cselekedni, nem?

– Elég ebből!

– De, mint kiderült nem volt szükséged az én segítségemre.

– És hagyjuk ezt a témát, mert nem akarok beszélni róla.

– Tudom, tudom, Draco, de azért mondhatnál valamit. Szóval mi a helyzet közted és a kis tanítványod között?

– Megmentette az életemet, velem maradt egész este…

– És úgy belezúgtál, mint tündérmanó az olajlámpába – tette karba a kezét Septimus. – De ezt nem abból szűrtem le, amit láttam.

– Nem láttál semmit.

– Nem? – kérdezette vissza nevetve. – Nem tudom, hogy te melyik szobában voltál, de én abban, ahol ajtót nyitottam valamire, amire nem kellett volna.

– Én hányszor jártam így veled? – sóhajtott fel Draco, majd a botra támaszkodva elindult kifelé a szobából. – Ha annyi galleonom lenne, ahányszor rajta kaptalak nővel, akkor építhetnék még egy szárnyat a kviddicsközponthoz.

– Azért ennyire ne túlozzunk. Szóval belezúgtál?

– Aha – bólogatott a tejfölszőke hajú mágus. – Nagyon.

– Tudtam.

– Honnan tudtad volna? Én is csak ma jöttem rá.

– Már akkor oda voltál érte, amikor megjelent egyenruhában a központban. Ne nézz így rám! Ha látnád magad! – csóválta meg a fejét. – Fogadd el, tényleg oda vagy érte! Te mázlista…

– Oh – vakarta meg a fejét Draco, mikor megállt egy pillanatra pihenni. Most sokkal messzebbnek tűnt a konyha, mint eddig. Septimus türelmesen várt.

– Jöttök reggelizni? – tűnt fel Hermione a hirtelen. A két varázsló úgy nézett rá, mint akinket rajta kaptak volna valami csintalanságon. – Valami baj van?

– Nincs – rázta meg a fejét Draco.

– Kicsit pihen a vén csont, sajnos már nem olyan fiatal, mint tegnap – viccelődött Septimus. – Mit szólsz a bothoz?

Időközben, mire kiértek a bot fogantyúját Septimus alattomban megbűvölte.

– Kígyófejes? – nevetett fel a lány. Draco meglepetten fogta meg a botot, aztán a vigyorgó barátjára nézet. Hermione azonban folytatta: – Merlinre, ennyire azért nem kellene az old school stílust képviselned, Draco.

– Hehehe, nagyon viccesek vagytok mindketten, de előveszem a pálcámat, mindjárt, aztán meglátjuk ki fog nevetni – mondta a tejfölszőke varázsló.

– Inkább ne vegyél elő semmit! – vigyorogott Septimus. – Hermione kedves, engem nagyon is érdekel ez a reggeli.

– Ennek örülök.

– Én is éhes vagyok – szólalt meg Draco méltatlankodva, miközben utánuk bicegett. Valamiért szükségét érezte, hogy jelezze ott van, mert a másik kettő valahogy elfeledkezett róla. Kedélyesen beszélgettek a reggeliről, a sonkáról, szalonnáról, tojásról, pirítósról, és még ki tudja miről, amit Hermione készített elő neki, és amiből most Septimus is osztozni fog.

A mardekáros legszívesebben visszafordította volna az időt, s újra az ágyban feküdt volna a boszorkánnyal, s egy átokkal messze repítette volna legjobb barátját, aki valószínűleg megértené ennek a bűbájnak a szükségességét, majd egyszer… De ez csupán egy ködös álom volt.

– Megterítettem az asztalt – fordult felé Hermione, majd közelebb lépett hozzá, hogy segítsen. De Draco leintette. – Hoztam neked egy széket, hogy feltehesd a lábadat.

– Köszönöm – jegyezte meg egykedvűen, aztán elfoglalta a helyét az asztalnál. Ez a túlzott törődés sem volt ínyére.

– Nem kellene ezt mondanom az öreg előtt, de Hermione, ha zátonyra fut a kapcsolatotok, akkor elveszlek feleségül. Ez a tojás mennyei! – lelkendezett Septimus. – Minden passzol mindenhez. Egyszerűen boszorkányos.

– Túlzásba viszed – szűrte a fogai között Draco mérgesen.

– Köszönöm – mosolyodott el a boszorkány. – Nagyon kedves tőled. De csak összedobtam valamit. Ez csak egy szimpla reggeli.

– És mi lesz az ebéd? – kérdezte Septimus lelkesen.

– Oh, hát…

– Septimus, nem maradhatsz ebédig – jegyezte meg Draco mérgesen. – Tudom, hogy dolgod van.

– De nincsen.

– Pedig van.

– Szabad vagyok egész nap – vigyorgott elégedetten, majd belekortyolt a narancslébe.

– Nekem viszont van – szólalt meg Hermione. – Sajnálom fiúk, de itt kell hagynom benneteket, mert nekem tényleg van egy kis dolgom.

– Micsoda? – hördült fel Draco egy kicsit meglepetten.

– Oha, amikor Draco Malfoy megtudja, hogy nemcsak körülötte forog a világ – ciccentett fel a barátja. – Ez nem lesz szép.

– Van nálam egy bot, haver.

– Igen?

– Nem félek használni.

– Rendezzünk futóversenyt, Draco? – vigyorgott, miközben a villájára tűzött egy mini kolbászt. – Adok előnyt.

– Nem kell, ha elég gyorsan eltöröm a lábad! – sziszegte egy gúnyos vigyorral.

– Ez a sok tesztoszteron… – sóhajtott fel Hermione. – Nem is mondom, hogy hagyjátok abba. Inkább elmegyek most.

– Ne menj még! – kérte Draco, most végre olyan volt a hangja, amilyet akart hallani, gyengéd és lágy. Hermione halványan elmosolyodott, s zavarában egy tincset a füle mögé simított. – Még meg sem etted a reggelidet.

– De csak akkor, ha nem piszkáljátok egymást – figyelmeztette Hermione.

– Rendben – sóhajtott.

– Aranyosak vagytok – jegyezte meg Septimus és mosolyogva néhány szívecskét lőtt fel a levegőbe.

– Beverhetem az orrát? – kérdezte Draco a boszorkányt.

– Nem – jelentette ki határozottan. – Egyél inkább! Még mindig szörnyen nézel ki. És…

– Jól van, jól van – morogta a férfi. – Fogadjunk, hogy Potterékkel is ezt csinálod.

– Hogy mondtad?

– Velük is úgy bántál, mint a gyerekekkel.

– Ne hogy azt hidd, hogy te vagy Septimus különbek vagytok a barátaimnál! – mosolyodott el Hermione. – Nagy gyerekek vagytok mindannyian.

– Ezt megkaptuk – veregette meg a vállát a tejfölszőke varázslónak a barátja. – Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy megmutassuk, mennyire vagyunk gyerekek.

– Mire gondolsz? – vonta össze a szemöldökét a boszorkány.

– Kajacsata!

– Nem, nem, nem! – hördült fel Draco. – Az én lakásomban ilyet nem csinálsz! Még mit nem… Ilyenre nem veszel rá.

– Akkor a mai nap is eseménytelen lesz.

Mindhárman felnevettek. Ezt követően kicsit lazább lett a hangulat. A finom étel lassan fogyni kezdett. Septimus vicces történetekkel szórakoztatta Hermionét és Dracót. Így az egész reggeli kellemesen telt. Jól érezték magukat. Aztán a kéretlen látogató elnézést kért, s elhagyta Draco házát. A két fiatal végül egyedül maradt.

– Lehet jobb, ha én is megyek – szólalt meg a boszorkány.

– Maradj még! – kérte Draco, majd megfogta Hermione kezét, s lassan feltápászkodott a székről. – Olyan nyomorultul érzem magam, és ha itt hagysz, akkor tényleg letargiába fogok esni.

– Holnap úgyis találkozunk – ígérte a lány. – De ne akarj ezzel a színházzal megetetni!

– De addig?

– Pihenj és gyógyulj! – válaszolt a boszorkány. – Elboldogulsz nélkülem?

– Nem – jegyezte meg durcásan a varázsló. – Félig béna vagyok.

– Egyre jobban tudsz járni.

– Utálom, amikor tétlenül kell itthon lézengenem – morogta a varázsló. – Lehet, hogy inkább bemegyek dolgozni.

– Pihenned kell! És egy hoppanálással tönkre teszed azt, amit tegnap este és ma hajnalban végigszenvedtél – jegyezte meg Hermione. – Pihenj egy kicsit!

– Folytatnám azt, amit abbahagytunk.

– Aha, szóval rokkant, elesett és szánalomra méltó vagy?

– Az is.

Hermione csak rámosolyodott, megérintette a férfi arcát. A szíve hevesen dübörögött, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Most ő kezdeményezte a csókot, majd a karjait a meglepett varázsló nyaka köré fonta. Édes volt az ajka, a csókja, maga az egész lénye. Draco csak azt érezte, hogy megint csak elfogja az az érzés, ami annyira jól esett, hogy állandóan erre vágyott. Egy kezével benyúlt a boszorkány pólója alá, s finoman végigsimogatta a bársonyos bőrt.

– Nem játsszuk el azt, amit az előbb! – jegyezte meg a boszorkány megszakítva a csókot. – Tényleg el kell mennem.

– Végre itt vagy a karomba, és megint lekoptatsz.

– Nem, csak időben oda kell érnem valahova.

– Hova?

– Ahh, hagyjuk!

– Jól van – mondta Draco, aztán most ő csókolta meg a boszorkányt, majd feltette a konyhaasztalra. – Biztos kibírják Potterék, ha késel.

– Nem velük találkozom – jegyezte meg Hermione. – És ne emelgess folyton, mert tuti nem tesz jót a lábadnak.

– Addig nem foglak elengedni, amíg meg nem mondod hova mész – közölte a férfi ellent mondást nem tűrő hangon, s lerántotta a pólót Hermionéról. – Oh, még a trikómat is lenyúltad?

– Mindenedet lenyúltam. Semmi se az enyém, ami rajtam van.

– Komolyan? – nevetett fel Draco. – Teljesen megőrjítesz. Mondd el, hogy kivel találkozol!

– Szóval kíváncsi vagy? – incselkedett a boszorka, majd az ajkába harapva elmosolyodott.

– Addig mondd el, amíg szépen kérem.

– Fodrászhoz megyek – közölte a lány. – Tessék ez a nagy titok.

– Hallottál már a bűbájokról?

– Láttad a hajam?

– De mennyire – suttogta, majd beletúrt a hullámos, zabolázatlan tincsekbe. – Legszívesebben egész nap eljátszanék vele.

– Ma nem.

– Biztos?

– Igen.

– Itt hagysz?

– Mint a pinty – kuncogott a boszorkány.

– Visszajössz este? – kérte sejtelmesen búgó hangon. – Nagyon szeretném, ha visszajönnél.

– Nem – rázta meg a fejét. Nem akart többet mondani, mert akkor csak belekeveredett volna. Kellett egy kis idő, amíg helyre álltak a dolgok a fejében.

– Miért nem? – tudakolta a férfi, miközben lassú köröket írt le az ujjbegyeivel Hermione meztelen vállán. – Akkor kivel van találkozód?

– Egy vaskos könyvvel – folytatta, majd egy apró csókot nyomott Draco ajkára. – Olvasni fogok.

– Komolyan egy négyszáz oldalas könyvvel kell versenyeznem? – húzta fel a szemöldökét, majd elnevette magát. – Ezen nem tudom, hogy megsértődjek-e vagy ne.

– Ötszázhatvanöt oldal – mondta Hermione, majd leugrott az asztalról, aztán visszavette Draco pólóját. A varázslónak még mindig olyan késztetése volt, hogy meg kell szabadítania a boszorkát ettől. – Holnap este találkozunk.

– De még mennyire – ragadta meg a derekát Draco, majd úgy csókolta meg búcsúzóul, hogy szinte elfogyott a levegőjük is. Zihálva érintették egymáshoz a homlokukat. – És akkor már egy könyv se állíthat meg.

Hermione felnevetett, aztán összeszedte a holmiját, aztán megint egy csókkal elköszöntek egymástól, majd magára hagyta Dracót. Mindegyiküknek nehéz döntés volt ez.

hozzászólások: 0