30. lecke



A folyosók üresek voltak, amin Draco és Hermione végighaladtak. Annak ellenére, hogy fáradtak voltak néha megálltak egy-egy csóknyi időre egy lovagi páncél vagy portré mellé, mintha csak ki akarnák élni a kamaszfantáziáikat. Éppen egy falikárpitnak dőlve kóstolgatták egymás ajkát, amikor beszélgetés zaját hallották meg. Mindketten feleszméltek, Draco még adott egy csókot a boszorkánynak, ravaszul elmosolyodott, majd újra folytatták az útjukat. Felkészültek, hogy összefutnak valakikkel. Nem is kellett sokáig várniuk, egy hugrabugos és egy hollóhátas évfolyamtársuk bukkant fel a sarkon.



– Még mindig szép ez az épület – szólalt meg Hermione.



– Valóban – helyeselt Draco. – Építészetileg egyedülálló. Neo-futurista stílus.



– Egy frászt – nevetett a boszorkány, miközben belekarolt az önjelölt művészettörténészbe. – Honnan vetted ezt?



– Wikipedián olvastam – forgatta meg a szemét a varázsló, mintha ez nem egy magától értetődő információ lett volna.



– Édes Merlin! – csóválta meg a fejét a boszorka. – Még egyszer meghallok tőled ilyeneket…



– Akkor mi lesz? Jelented a Facebook fiókomat?



– Draco – kezdte a lány elcsigázottan –, mondhatnál valami varázslósat is gyorsan, mielőtt teljesen kikészülök tőled.



– Wingardium leviosA.



– Az nem leviosA, hanem… Te megint szórakozol velem? – bökte meg játékosan az oldalát a boszorkány.



– Én is emlékszem még pár dologra iskolás korunkból – vigyorgott a férfi, miközben incselkedett Hermionéval.



– Ott se voltál azon az órán.



– Legalább hatvanezerszer kijavítottad az órán kívül is Weasleyt – sóhajtott a varázsló. – Nem igazán voltál diszkrét. Merlinre, ha akkor összebarátkozom veled, akkor biztosan jobban tanultam volna.



– Ezt elszúrtad, Malfoy – nevetett fel Hermione.



– Szerintem azért annyira nem – vigyorodott el Draco. – Most sokkal izgalmasabb veled lenni.



– Gondolod?



– Tudom. Csak elkapott egy kicsit a nosztalgiahullám – mondta elmerengve. – Minden tele van itt emlékkel.



– Értem – bújt hozzá a boszorkány egy apró mosollyal. – Annyi minden köt ide.



Mielőtt Draco válaszolhatott volna ütemes léptek hangzottak fel nem is olyan messze tőlük. A varázsló megállt egy pillanatra, aztán a hang irányába fordult.



– Draco Malfoy! – hallatszott egy dühös hang a hátuk mögül. Mindketten megfordultak, Lavender Brown jelent meg folyosó végén. Még messze volt, de rettentően haragos volt, akár egy sárkány úgy fújtatott.



– Hermione, látod ott azt a falikárpitot? – kérdezte a férfi elgondolkodva.



– Igen. Van egy folyosó mögötte, és ott le tudjuk vágni az utat a Nagyteremig.



– Azt hiszem, hogy mennünk kellen, de nagyon gyorsan! – fogta meg a kezét Draco, aztán mindketten futni kezdtek.



– Állj meg, te szemét! – rikácsolta Lavender. – Esküszöm, hogy kinyírlak, ha elkaplak.



– Gyerünk, gyerünk! – bíztatta az egyikori mardekáros, aki persze nem félt a mögöttük loholó évfolyamtársuktól, de szeretett volna minél kevesebb konfliktust végigszenvedni ezen a hétvégén.



– Még mindig magassarkú van rajtam, Draco – mondta Hermione, de igyekezett tartani a lépést a varázslóval. Most rettentően hosszúnak tűnt ez a folyosó. – Ebben nem tudok rohanni.



– Pattanj fel a hátamra!



– Nincs rajtam…



–… bugyi – fejezte be Draco, és leplezetlenül felnevetett. – Jaj, Granger, tudtam, hogy egyszer miattad fognak elkapni.



– Ezt magadnak köszönheted – loholt utána zihálva a lány. – Csak úgy mondom.



– Szörnyű. Túl jó vagyok.



– Beszélj vele! – lihegte Hermione.



– Nem akarok.



– Mi bajod lehetne? – kérdezte a boszorkány. – Mindjárt kiszakad a tüdőm.



– Nem is tudom – nézett hátra Draco miközben igyekezett nem elesni. Lavender már elővette a pálcáját, és már biztos volt benne, hogy eszébe jutott néhány átok. – Szerintem a véremet akarja vagy kitépni a szívem.



– Ne bolondozz már! – forgatta meg a szemét Hermione, majd az oldalára tette a kezét. – Álljunk meg! Kérlek!



Draco az ég felé emelte a tekintetét, aztán megálltak. Alig, hogy ezt megtették Lavender elérte őket, és azon nyomban a falhoz szegezte az egykori mardekáros varázslót egy bűbájjal. Még egy köszönésre sem futotta tőle.



– Én megmondtam – nézett sokat mondó pillantással Hermionéra Draco, és csak megforgatta a szemét. A boszorkány megmasszírozta az orrnyergét, hogy elrejtse a nevetését. Eközben Miss Brown tombolva megérkezett. – Nahát, Lavender, de régen láttalak, hogy vagy?



– Úgy vagyok, hogy neked most véged.



– Így vacsora előtt? – csevegett Draco tovább, s igyekezett minél megnyerőbb lenni. Tudta, hogy ez nem minden griffendélesnél jön be, de meg kellett próbálnia. Addig Hermione igencsak jó hangulatban figyelte a jelenetet. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Mindenkinek jár egy utolsó vacsora, nem? Még a halálsoron is.



– Nem is tudod mennyire komolyan gondolom – fújtatott Lavender, mint egy dühös fúria. – Hogy volt merszed ahhoz, amit műveltél?



– Mit is műveltem? – kérdezte a férfi. Hirtelen három dolog is eszébe jutott, amit ma követett el. Ebből mindegyik felbosszanthatta a boszorkányt. – Ezt előbb beszéljük meg, mielőtt még súlyos következményei lesznek a tetteidnek. A dementorok szeretik a finom nőket, csak mondom.



A parázsló szemű Lavendert nem hatotta meg a mardekáros derűs viselkedése, úgy szorította a kezében lévő pálcát, hogy kifehéredtek az ujjai. Draco már kezdte unni a helyzetet, de még nem tudta hogyan másszon ki ebből, segélykérőn Hermionéra nézett. A boszorka karba tette a kezét, s élvezettel figyelte a jelenetet.



– Segíthetnél – szólalt meg fojtott hangon Hermionénak címezve a kérését.



– Megvárom hogyan forrja ki a helyzet magát.



– Te boszorkány!



– Zavarok netán? – rikácsolta a toporzékoló nő.



– Folytasd, Lavender – intett Draco, már amennyire az átok engedte.



– Összekeverted az ülésrendet, amit én állítottam össze – sziszegte mérgesen Lavender. – Mégis mit gondolsz meddig dolgoztam rajta?



– Fél nap.



– Egy hét.



– Oh, de kellemetlen – húzta fel az orrát a férfi. Már cseppet sem tetszett neki, hogy a boszorkány a falnak szegezi.



– Katasztrófa – sziszegte Lavender. – Borzalmas nagy katasztrófa. Úgyhogy búcsúzz el az életedtől!



– Nem akartam semmi rosszat – próbálkozott Draco. – Csak egy apró változtatást akartam.



– Erre felborítottál mindent. Gratulálok!



– Lássuk be, hogy Hannah Abbot, Millicent Bulstrode, Terry Boot és te remekül mutattok az emelvényen. Sokkal jobban, mint Potterék.



– Most megfojtalak!



Hermione közben megelégelte a passzív szerepet, és úgy döntött, hogy átveszi az irányítást.



– Lavender – szólalt meg nyugodtan. Egykori iskolatársa annyira el volt foglalva Draco megleckéztetésével, mint azzal, hogy körbe nézzen.



– Oh, Hermione, te mit keresel itt?



– Egész eddig itt álltam. Azt hittem, hogy észrevetted.



– Sajnálom, most van egy kis dolgom, aztán utána csevegünk – szólalt meg zavartad, de látszott, hogy kiesett a szerepéből.



– Éppen ez a baj – sóhajtott fel a boszorkány. – A pasimat akarod éppen megleckéztetni.



– Hogy mondtad? – nézett rá a megütközve Lavender. – Nem hiszem, hogy jól hallottam.



– Draco Malfoyjal együtt vagyunk – mondta ki Hermione. Akkor még egyikük sem gondolt bele, hogy ez mennyire abszurd egy szituáció.



– Oh – csak ennyit volt képes kimondani, aztán elengedte Dracót, aki megkönnyebbülten vett egy mély levegőt, majd Hermione mellé araszolt, és egy apró csókot nyomott a boszorka homlokára. Jelentőségteljesen átölelte a derekát. – Szóval ti? Szóval ti ketten... együtt vagytok?



– Igen, együtt vagyunk – erősítette meg Draco is. – Bizonyíték is kell?



– Ne feszítsd túl a húrt! – szólt rá a boszorkány fojtott hangon.



– Hűha, és ezt a barátaid tudják, Hermione? – tette fel a fogós kérdést Lavender, majd karba tette a kezét. A varázslata megszűnt, Draco pedig felszabadult az átoktól.



– Igen.



– Ühüm – harapott az ajkába a boszorkány. – És mit szóltak?



– Kibuktak egy kicsit – válaszolt Hermione. – Hiszen ismered őket.



– Őszinte leszek veletek, ezen az egészen nem vagyok meglepve. Harry és Ron nem éppen elfogadó típus. Viszont az igazat megvallva én is…khm… meglepődtem egy kicsit.



– Ilyen a szerelem – tárta szét a karját Draco, majd találkozott a tekintete Hermionéval. – Most mi a baj, drágám?



– Semmi.



– Szóval röviden együtt vagyunk – ismételte meg a varázsló a mondandóját.



– Ez igazán… nagyszerű…. khmm… örülök nektek.



– Ne haragudj, hogy átrendeztem az ülésrendet! – mondta Draco a legnagyobb bűnbánattal, amit képes volt kipréselni magából. – Csak az én kis törpegolymókom mellett akartam ülni.



– Elég! – morogta neki fojtott hangon Hermione.



– Még nem tartunk ott, hogy beceneveket adjunk egymásnak?



– Draco…



– Szólhattál volna, hogy Hermione mellé szeretnél ülni – közölte zordan a boszorkány, majd karba tette a kezét, s kisimította az egyik elszabadult szőke, göndör hajtincsét az arcából. – Megoldottam volna, és akkor nem keveredett volna össze az ülésrend.



– Sajnálom, akkor még nem tudtam, hogy ennyire el fog mélyülni a kapcsolatunk – sóhajtott fel Draco.



– Bájos – mondta a boszorkány.



– Hogyan kárpótolhatnálak ezért? – kérdezte a varázsló.



– Hagyjuk! – legyintett Lavender, majd vett egy mély levegőt. Nem volt értelme az egészet újra szervezni. – Már elkezdődött a vacsora. Menjetek a Nagyterembe!



– Te nem jössz?



– Nem, Hermione, még van egy kis dolgom – sóhajtott fel gondterhelten. – Meg kell keresnem még pár embert.



– Oh…



– Komolyan, néhányan arra játszanak, hogy tönkre tegyék a találkozót – morogta a boszorkány.



– Történt valami? – kíváncsiskodott Draco.



– Nem is tudom elmondjam-e – csóválta meg a fejét, majd Lavender az ajkába harapott. – Kicsit felháborító.



– Annyira csak nem szörnyű.



– Idefelé a vonaton két évfolyamtársunk szexelt a kupéban. Szerinted ez nem felháborító? – mondta a boszorkány haragosan. A pár igyekezett nem reagálni a hírre, amit már korábban egy tucat embertől hallottak. Hermione arca egyből kipirult, de a fáklyák fényében ez egyáltalán nem látszott. – Ez egyszerűen hallatlan.



– Azaz – bólogatott Draco.



– Megyek, megkeresem Piton professzort, hátha jutott valamire.



– És ha nem vagyok indiszkrét, mit tervezel azzal, aki ezt elkövette? – tudakolta a varázsló. Hermione megpróbálta egy finom érintéssel jelezni neki, hogy hagyja abba, de Draco nem tágított.



– Hazaküldöm.



– Oh, értem – vakargatta az állát a férfi.



– Menjetek nyugodtan! Majd később találkozunk. Jó étvágyat a vacsihoz!



– Köszönjük! – Azzal Lavender eltipegett a másik irányba. Hermione nekidőlt Dracónak, akiből kitört a nevetés.



– Jobb lett volna, ha magamon tartom a bugyimat – mondta félhangosan a lány.



– Nézd a jó oldalát.



– Mert van olyan?



– Van. Nem büntethetnek meg, hanem csak hazaküldenek.



– Engem?



– Nem az én bugyim hiányzik.



– Mindjárt valami más fog nagyon, de nagyon hiányozni neked – ígérte Hermione gúnyos mosollyal.



– Haragszol? – kérdezte Draco, miközben kisimított egy göndör tincset az arcából.



– Miért haragudnék?



– Amiért kellemetlen helyzetbe hoztalak – mondta a varázsló, s apró csókot lehelt a homlokára. – Engem nem zavar, de tudom, hogy téged igen.



– Csak egy kicsit zavar – vallotta be a boszorkány.



– Hidd el senki sem fogja megtudni! – mosolyodott el a férfi.



– Biztosan?



– Igen – simogatta meg az arcát Draco újra, gyengéden, lágyan írt le egy köröket a finom bőrön. – Akkor a szállásra megyünk vagy a Nagyterembe?



– Nagyterembe – válaszolt Hermione és fáradtan felnyögött. – Így nem kell nekünk vacsorát szerezni.



– Nekem nem gond. Tudom merre van a konyha. Csak úgy megjegyzem engem is imádnak a házimanók.



– Nem mondod.



– Még mindent nem tudsz rólam. Biztos, hogy a Nagyterembe akarsz menni?



– Igen, jobb lesz ez így, csak kimegyek egy percre a mosdóba – mondta a boszorkány.



– Ez egy egészen jó ötlet. Megyek én is! – szólt a varázsló.



– Inkább ne! – ráncolta össze az orrát. – Nem jó ötlet.



– A férfi mosdóra gondoltam – nevetett a férfi jóízűen –, de ha már így megemlítetted…



– Javíthatatlan vagy – forgatta meg a szemét a boszorkány, aztán elindult a folyosón a mellékhelyiségek felé.



– Talán egy kicsit – vigyorgott még mindig Draco. Rettenetesen jó kedve volt, és semmi sem ronthatta ezt el. Két lépéssel felzárkózott Hermione mellé. – Alig pár órája vagyok itt, és máris sikerült botrányt kavarni. Teljesen meg vagyok lepődve magamon.



– Az őstehetség – tárta szét a karjait a boszorka –, ami kereste és megtalálta a kiutat. Nos, igazán büszkék lehetünk magunkra.



– Egyre inkább úgy gondolom, hogy te vagy a legveszélyesebb a trióból és a legőrültebb – vakarta meg az állát Draco. – Sőt, ha jobban meggondolom miattad keveredtünk bele ebbe az apró kis zűrbe.



– Micsoda? – kérdezte Hermione összevont szemöldökkel. – Ez egyáltalán nem igaz.



– Ha nem lennél ilyen szép…



– Ne gyere nekem ezzel! – bökte oldalba a jókedvű varázslót. – Még, hogy miattam… Nevetséges.



– Drágám, nem kell tagadnod. Teljesen elcsavarod a fejem, és olyanokat művelek, miket egyébként nem – folyatta tovább az okfejtést Draco. – Valószínűleg a barátaidra is ilyen hatással lehettél.



– Nevetséges! – kérte ki magának a boszorkány. – Még hogy én voltam rossz hatással Harryra és Ronra.



– Erős a gyanúm, hogy igen – bizonygatta a varázsló. – Sok minden, amit tudok rólatok létre sem jött volna, ha te nem vagy benne, mint értelmi szerző. Nélküled Potter és Weasley gyakorlatilag már az első évben elpatkolt volna.



– Ugyan már – sóhajtott fel az égre nézve. – Ezt te sem gondolod komolyan. A barátaim nélkülem is éppen elég hülyeséget csináltak.



– Vegyük sorra. A troll elsőben?



– Baleset volt.



– Valamit műveltetek a bölcsek kövével – folytatta Draco. – Akkor szereztél egy rakat pontot a Griffendélnek.



– Megoldottam Piton rejtvényét – vonta meg a vállát a lány. – Nem volt nagy ügy. Csak szimpla logika kellett hozzá. Mindig is jó voltam matekból, ezt nem is tagadtam soha.



– Mindenből jó voltál.



– Volt, amiből nem – vonta meg a vállát a boszorkány.



– Igen, a seprű fóbiád… Már nagyon jól ismerem – bólogatott Draco. – Kijátszani Pitont se volt nagy ügy.



– Akkor sem volt nagy feladvány – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Ki kellett választani pár üvegből, hogy melyik visz át az egyik, illetve a másik tűzön.



– Áh, biztos nem volt könnyű – csóválta meg a fejét a férfi. – Másodikban pedig találkoztál egy baziliszkusszal.



– Nehogy már az is az én hibám legyen – fortyant fel durcásan. – Annyira nem volt kedvem kővé dermedni, és Merlinnek hála nem történt rosszabb. Az sokkal rosszabb volt, hogy kénytelen voltam százfűlé főzetet főzni.



– Na tessék. Várjunk, másodévesen?



– Mert kellett. Nem nagy ügy. Csak a leírás alapján meg kellett főzni a bájitalt.



– Frászt nem nagy ügy – forgatta meg a szemét Draco. – Longbottomnak mai napig nem sikerült megfőzni egy tisztességes köhögés elleni szirupot.



– Mehetnénk tovább?



– Harmadikban pedig eltörted az orrom.



– Dehogy törtem el – legyintett a boszorkány. – Csak elvesztettem a fejem.



– Pedig eltörted, fájt, és azóta is ferde az orrom – húzta el a száját a varázsló.



– Nem is ferde.



– De igen – bizonygatta a férfi. – Bár nem tudom, hogy miattad vagy a gurkó miatt.



– Döntsd el, Draco, hogy sajnálhassalak! – sóhajtott fel a lány.



– Talán a gurkó – döntötte el végül, aztán elmosolyodott. – Mégis jobb azt mondani, hogy eltalált egy gurkó, minthogy egy harmadéves lány laposra vert.



– Szegénykém – ciccentett fel. Időközben megérkeztek a mellékhelyiségekhez. – Akkor öt perc és itt vagyok.



– Rendben van. Itt találkozunk.



Hermione megállt a tükör előtt, és felsóhajtott. Fáradtnak érezte magát, de remélte, hogy hamar vége lesz a vacsorának. Rendbe szedte magát. Gyorsan megmosta az arcát, haját kócos fonatba fonta, néhány apró bűbájjal helyrehozta a sminkjét is. Megigazította a ruháját, a gyűrődéseket kisimított egy varázslattal. Többé kevésbé elégedett volt az eredménnyel. Nem sokkal később Dracóval kézen fogva haladt tovább a Nagyterembe. Megkeresték az asztalukat, ahol a többiek már várták őket. Helyet foglaltak.



– Lavender megtalált, Malfoy? – kérdezte Ron.



– Te árultál be, Weasley? – kérdezett vissza Draco.



– Dehogy – vigyorgott Neville. – Vonvon és Lavender nem beszélnek egymással.



– Ki az a Vonvon?



– Elmész a francba, Nev – morogta a vöröshajú varázsló. Az asztaltársasága felnevetett, amikor meglátták Ron arcát.



– Mérges, mert sokat kellett várni a kajára – csóválta meg a fejét Neville.



– Csesszétek meg! – mondta Ron. – Egyébként a program szerint fél órája fel kellett volna szolgálni a vacsorát. De valaki miatt ez a hülye tyúk felhúzta magát.



– Vajon ki lehetett – nézett rá Dracóra Harry, aki csak vállat vont.



Miközben a Weasley fiú tovább morgott magában, mint egy öt éves kiskölyök. Az asztalra helyezett aranytányérok közben megteltek étellel. Mindenkit megcsapott a kellemes vacsora illata.



– Ez, de hiányzott! – mondta Ron félhangosan, és úgy tűnt, mintha a korábbi sértettségét elfelejtette volna.



– Fish & Chips – sóhajtott fel egyszerre Harry, Draco és Neville.



Hermione elmosolyodott, ahogy a négy varázslót nézte. A vacsora további részében egyetlen hangos szó nélkül fogyasztották el a finomabbnál finomabb ételeket.



– Nincs is jobb a roxfortos kajánál – szólalt meg Harry.



– Ezt azért a feleséged előtt ne hangoztasd – mosolyodott el Neville. – Ginny nem hiszem, hogy örülne egy ilyen beszólásnak.



– Van benne igazság.



– Néha hiányzik Roxfort – sóhajtott fel álmodozóan Ron. – Örülhetsz, Neville, hogy itt dolgozhatsz.



– Nos, fogalmazzunk úgy, hogy már értem Piton miért utálja a kölyköket.



Draco felnevetett, és a többiek is csatlakoztak hozzá.



– Én úgy hallottam jó tanár vagy – szólalt meg a tejfölszőke varázsló. – Legalábbis ezt rebesgetik.



– És ennyire csak nem lehet rossz a helyzet – mondta Hermione.



– Valóban nem rossz – rázta meg a fejét Neville. – Először nem volt egyszerű, de aztán kezdek lassan belejönni.



– Én megmondtam – veregette meg a vállát Draco.



– Remélem, hogy változik a helyzet, ha megnyitod itt az új centrumot.



A varázsló szúrós szemmel nézett a Roxfort legfiatalabb professzorára.



– Nem éppen erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy tarts titokban – fedte meg Draco, noha nem volt kimondottan mérges, de nem akart róla beszélni.



– Terjeszkedsz? – harapott rá a témára Ron.



– Valószínű – bólogatott a varázsló, majd hozzátette: – De még sok minden van hátra addig, amíg minden a helyére kerül.



– Addig henceghetsz azzal, amid most van – horkantott fel megvetően.



– Nem hencegés, Weasley. Kemény munka, pontosan olyan, amint amilyen a bátyáid üzlete. Úgy hallottam, hogy Zonkó már nem sokáig lesz itt Roxmortsban monopol helyzetben.



– Úgy tűnik – bólintott Ron. – De erről nem mondhatok többet.



– Milyen diplomatikus vagy – nevetett Draco.



– Kicsit sok volt ez a vacsora – váltott témát Harry. – Mi lenne, ha sétálnánk egyet?



– Ez egy jó…



– Talán el kéne mondanom neked az üzleti titkainkat? – csattant fel Ron, aki még nem volt kész a témaváltásra.



– Miért kellene? – kérdezett vissza Draco, aztán kortyolt egyet a borából. – Én elvagyok a sajátommal.



– Na persze…



– Mit akarsz, Weasley?



– Hogy eltűnj végre!



– Párbajozzunk a Trófea teremben? – kérdezett rá a tejfölszőke varázsló. – Most ígérem elmegyek és szétrúgom a seggedet. Potterét is, ha már itt tartunk.



– Engem hagyjatok ki ebből! – kérte Harry és feltartott kézzel hátradőlt a székében.



– Te inkább az a beárullak valakinek típus vagy, Malfoy – horkantott fel Ron. – Vagy nem így volt? Lehet, hogy rosszul emlékezem?



– Ravasz voltam – mondta a varázsló. – Minek párbajoztam volna, ha elkapnak titeket, aztán kipenderítenek.



– Jaj, fiúk, hagyjátok már abba! – kérte Hermione. – Minek felemlegetni, ami lassan ezer éve történt?



– Komolyan azt gondoltad, Malfoy, hogy minket kipenderítenek az iskolából? – nevetett fel Ron.



– Lássuk be, többször is közel álltatok hozzá – szólalt meg a boszorkány.



– Ez így igaz – helyeselt Neville. – Még szerencse, hogy ez nem történt meg. Akkor biztosan valami megváltoztathatatlan történt volna a varázsvilágban.



– Mégis kéne az a párbaj, Malfoy – váltott témát Ron. – Csak a régi dolgok emlékére.



– Én benne vagyok – vonta meg a vállát Draco.



– Szar ügy, srácok – szólalt meg Harry –, ma már nem lehet párbajozni.



– Mi van? – nézett rá kérdőn a vöröshajú varázsló.



– Ne nézz rám így! – morogta a fekete hajú auror. – Mintha te nem tudnád, hogy mi a helyzet. Rengeteg papírmunkával jár, engedélyt kell kérni hozzá. Aztán egy bizottság eldönti jogos-e a sérelem, és ha igen, a párbaj pedig indokolt, akkor megtarthatjátok.



– Atya Merlin! – horkantott fel Draco. – Ez most komoly? Az ember már nem átkozódhat egy jót sem?



– Harminc nyomtatvány… Ha nagyon akarjátok elkezdhetjük kitölteni.



– Akkor nincs ötletem, hogyan rendezzük le ezt a feszültséget – sóhajtott fel a varázsló színpadiasan. Ron még mindig rondán nézett a varázslóra. Draco hátradőlt a székében.



– Mugli módra – jelentette ki a vöröshajú mágus.



– Verjelek össze? – húzta fel a szemöldökét az egykori mardekáros. – Ez annyira nem elegáns.



Harry és Neville összenéztek, aztán mindketten lemondóan megcsóválták a fejüket. Hermione azonban nem akarta engedni, hogy ilyesmi megtörténjen.



– Fiúk! – szólt rájuk erélyesen. – Ezt nem hiszem el, hogy még mindig nem tudjátok abbahagyni. Hosszú napunk volt. Mi lenne, ha elmennénk lefeküdni?



– Én benne vagyok – jelentette ki Harry.



– Rendben – bólogatott Neville is. – Még meg kell keresnem előtte a feleségem, de azt hiszem, hogy tényleg ideje asztalt bontatunk.



– Majd kérj Hannahtól elnézést, amiért megkavartam az ülésrendet, és neki az emelvényre kellett ülnie – mondta Draco bűnbánóan.



Ekkor mindannyian az emelvényre néztek. Láthatóan annál az asztalnál a tetőfokára hágott a hangulat. Millicent, Hannah, Terry és Lavender nagyon jól érezték magukat, nem is beszélve arra, hogy többen is csatlakoztak hozzájuk. Robbanósat játszottak, miközben élénk beszélgetésbe bonyolódva nosztalgiáztak.



– Ez hihetetlen – csóválta meg a fejét Harry. – Malfoy egy véletlen varázslatnak köszönhetően megvalósította a házak közötti összefogást.



– Baromság – nevetett fel Draco. – Csak jól érzik magukat, ennyi az egész. Szerinted most már számít, hogy ki melyik házba járt? Én úgy gondolom, hogy nem igazán. Persze van értelme a hasonló érdeklődésű, személyiségtípusú embernek együtt lenni, de így a sulin kívül… nem igazán.



– Imádtam robbanósozni – váltott témát Ron, majd mélyen felsóhajtott. – Sakkozni is, köpkövezni is. Évek óta nem játszottam robbanósat. Mi is beszállunk?



– Miért is ne? – mondta Neville.



– Felőlem – vonta meg a vállát Harry. – Valaki talán végre megmutatja hogyan is nyerhetek meg egy játszmát.



– Én nem – rázta meg a fejét Hermione. – Nagyon elfáradtan.



– Na, Hermione, csak egy kört – unszolta Ron. – Hidd el, hogy nagyon jó lesz, élvezni fogod!



– Mindjárt elalszom…



– Rendelek neked egy kávét – szólalt meg Draco, aztán egy kicsit közelebb hajolt a lányhoz. A többiek közben átmentek a másik asztalhoz – Ne nézz így rám! Egy parti robbanós nem fog megártani.



– Draco…



– Ne rontsd el!



– Miért rontanám el?



– Nem látod, hogy mennyire izgatottak mindannyian? – kérdezte a varázsló. – Ma mindenki lazítani akar. Emlékezni a gyerekkorára.



– Igazad van – bólogatott Hermione. – Mindjárt megyek.



– Ez a beszéd.



– Nem akartam elrontani, csak…



– Tudom, nem kell magyarázkodnod – simította végig az arcát Draco, aztán egy apró csókot nyomott a boszorkány homlokára.



– Talán ez segít kicsit enyhíteni a feszültséget köztetek – sóhajtott fel a boszorkány gondterhelten. – Nem akarom, hogy mindig veszekedjetek.



– Remélem én is, hogy ez nem lesz mindig így – bólogatott Draco. – Minden energiámat nem akarom Weasleyre elvesztegetni. Potterrel még szót lehet érteni, de a kis vörös barátod mindig olyan, mintha fel akarna robbanni.



– Hagyd nyerni párszor!



– Hermione.



– Igen, Draco?



– Nem vagyok az a típus – rázta meg a fejét.



– Milyen típus?



– Aki úgy viselkedik, mint egy gyökér – közölte a varázsló és elvigyorodott.



Hermione hangosan felnevetett, aztán megrázta a fejét. Igen, valóban így volt, Draco egyáltalán nem az a típus volt, aki hagyta volna Ronnak, hogy nyerjen.



– Tudom – bólintott Hermione. – Csak gondoltam, hogy felhozom.



– Ha tisztességes versenyben nyer, akkor áldásom rá, de egyébként nem fogom magam hagyni.



– Értem – sóhajtott fel a boszorkány. – Rendben van.



– Akkor megyünk?



– Egy pillanat és mehetünk – mondta a lány. – Előbb visszamegyek a szállára és átöltözöm, aztán hozok magamnak egy kávét.



– Hozok én.



– Nem kell, ne fáradj vele! Menj nyugodtan!



– Rendben.



Nem sokkal később a társaság belemelegedett a játékba, és az egy partiból tizenkettő lett. Végül hajnali kettőkör ment mindenki lefeküdni. Lavender Brown keble dagadt a büszkeségtől, amiért ilyen remek társaságot hozott össze, és sokan meg is dicsérték a kiváló szervezés miatt. Ellenben egyetlen egy varázsló volt, aki még mindig savanyú képpel kémlelte egykori tanítványait, ez pedig nem volt más, mint a jó Perselus Piton professzor. Bár tőle nem vártak mást.

hozzászólások: 0