33. lecke

Nem sokkal később az újdonsült ötös csapat már a kastélyban haladt tovább. A zegzugos épületben sétálva mindannyian egy kicsit visszamentek a múltban, amikor még fekete talárban, könyvekkel megpakolva siettek a tanórákra. Draco mit sem törődve a többiekkel kézen fogta Hermionét és úgy nézett rá, mintha semmi más nem érdekelné a boszorkányon kívül. A két szerelmes egymásra mosolyogott miközben felelé haladtak a márványlépcsőn. Harry, Ron és Neville észre sem vették a kis közjátékot, sem azt, amikor Draco apró csókot lehelt Hermione kézfejére. Az egykori mardekáros forgatott valamit a fejében, az ötletét halkan a boszorkány fülébe súgta, mire Hermione kissé elpirult, de nemet intett a fejével.

– Később – mondta félhangosan.

– Mondtál valamit, Hermione? – fordult meg Harry.

– Később megnézhetnénk a kviddicspályát – vágta ki magát a boszorka, mire barátja különös arckifejezést vágott.

– Jó – vonta meg a vállát Harry, aztán átlépte a hiányzó lépcsőfokot.

– Tényleg megnézzük a kviddics pályát? – suttogta Hermione fülébe Draco. – Szeretnél edzeni?

– Fogd be, Malfoy! – szólalt meg fojtott hangon.

Draco ellenállhatatlanul vigyorgott, Hermione pedig a mosolyát eltakarva inkább kerülte a tekintetét. Csendesen haladtak tovább. Az útjuk során találkoztak egy-egy másik, rivális csapattal, de egyikük sem tartott a sötét varázslatok kivédése terem felé. Mindenki izgatottnak tűnt a játéktól, és eszük ágában sem volt megszegni a szabályokat. Így Harryék csapata semmit sem tudott meg a többiektől, és semmilyen segítségre nem számíthattak.

– Ennyit az összefogásról – mondta Harry.

– Az biztos, ha ezt tudom, akkor nem hagyom Seamusnak, hogy rólam írja le a bűbájtant – jegyezte meg Ron sértődötten.

– Te mindig Hermionéról írtad le – vigyorgott Neville.

– Ez igaz. Neked meg rengeteget segített bájitaltanon.

– Emlékszem – bólintott az egykori professzor. – Azóta sem hevertem ki ezt a traumát, mármint Piton bájitaltan óráit.

– Mekkora szerencsétek volt – szólalt meg Draco, majd mindannyian ránéztek. – Ha Hermione nincs, akkor ki tudja mire vittétek volna. Nekem nem volt lehetőségem senkiről sem másolni, mert Crak és Monstro sem volt éppen egy lángész.

– Ez pech – mondta Harry.

– Irigykedsz? – nevetett fel Ron.

– Dehogy – vigyorodott el elégedetten. – Én kaptam belőle a legjobb részt.

– De aranyos vagy – simogatta meg férfi arcát Hermione.

– Meg ne csókoljátok egymást még egyszer! – utálkozott Weasley. – Még mindig nem sikerült megemésztenem, hogy ilyen idióták vagytok mindketten.

– Ron, kérlek!

– Nem gondoltam volna, hogy még egyszer végigmegyek ezen a folyosón – váltott témát Harry. – Semmit nem változott ez a hely.

– Én meg azt nem, hogy mindennap végigmegyek rajta – sóhajtott fel Neville. – Nekem annyira nem nosztalgikus itt sétálgatni, maximum az, hogy veletek vagyok itt, és nem egyedül egy csapat gyerekkel.

– Nem is bírnám – vallotta be őszintén Ron, majd megveregette egykori iskolatársa vállát. – Az a sok idióta, rinyáló kölyök… Kezdem megérteni, hogy Piton miért utálta a diákokat. Valahol egyet tudok érteni vele.

– Én nem kínzom őket – ellenkezett Neville, majd elmosolyodott. – Egyébként tavaly engem választottak a legszimpatikusabb tanárnak az iskolában.

– És ezt nem Piton kapta? – nevetett Harry. – Micsoda meglepetés.

– Mostanában nem olyan durva, mint gyerekkorunkban – mesélte a professzor. – Bár még most sem olyan engedékeny. Néha pár szót beszélgetünk.

– Hogy merre van mosdó?

– Ne szemétkedj, Ron!

– Egyébként mióta vagy ilyen, aki nem szereti a gyerekeket? – kérdezte Hermione bekapcsolódva a beszélgetésbe. – Nem szoktál ennyire ilyen lenni.

– Megvan az okom.

– Mondd el!

– Mióta tavaly Halloweenkor megrohanták a boltot a kis krampuszok – válaszolt a vöröshajú varázsló. – Őrjítően tudnak viselkedni, amikor egy csapatba verődnek és szét akarják verni az egész üzletet. Nem is értem Fred és George hogyan tudják őket elviselni.

– Nem egyszerű velük – szólalt meg Draco is. – De én jól elvagyok kölykökkel. Hozzánk is rengeteg jár a centrumba.

– Mit tudsz te a gyerekekről? – fújt egyet Ron.

– Én edzem a kicsiket – húzta ki magát a férfi elégedetten. – Egészen ügyesek, jövőre, akik másodikosok lesznek olyan kviddicset fognak játszani, hogy még mi is eljövünk Roxfortba meccset nézni. Múltkor még Hermione is bekapcsolódott az edzésbe.

– Micsoda? – kérdezett rá Harry meglepetten. – Neked sikerült valamire rávenni őt, hegy vegyen részt olyasmiben, amiben seprű van és repül?

– Igen – húzta ki magát Draco önelégülten. – És még annyi mindenre rávettem. Áúú! Hermione!

– Elég!

– Csak ecsetelem mennyire jól fejlődsz.

– Nem kell – rázta meg a fejét Hermione.

– Nem volt ciki együtt edzeni a kicsikkel? – kérdezte Ron.

– Nem – válaszolt felhúzott orral. – Mi lenne, ha folytatnánk az utat a terem felé? Meg kell küzdeni egy mumussal.

– De kinek? – kérdezte Harry.

– Azért csak elbánunk vele – válaszolt Hermione. – Azért ez nem egy olyan komoly… oh, a francba!

Mindannyira megtorpantak egy pillanatra. A folyosó nem véltelen volt üres. Sötét köd kavargott, amiben itt-ott apró villámok cikáztak. Hirtelen a köd oszlani kezdett, majd egy fekete tükör jelent meg előttük, ami betöltötte faltól a falig a teret. A foncsorozás itt-ott már megkopott. De a legmeglepőbb az volt, hogy egyiküket sem mutatta.

– Ki volt az a barom, aki ezt iderakta? – kérdezte Ron. – Persze ugye veszélyesebbet nem is lehetett volna. Lavender egy hibbant pi…

– Ez meg mi a franc? – kérdezte Neville barátja szavába vágva.

– Ez egy fekete tükör – mondta Hermione. – Ajtóként szolgál az asztrálsíkhoz, ahol kapcsolatba kerülhetsz a tudatalattiddal. Legalábbis a jóslástanban erre használják. Egyébként, ha belépsz egy ilyenbe, akkor akár fogva is tarthat, és soha nem kerülsz elő. Az utóbbi előbb összejöhet, mint a kapcsolat a tudatalattiddal.

– Ehhez engedély kell – morogta Harry, majd közelebb ment. – Ráadásul ilyen nagyhoz pláne. Ezért meg is ütheti a bokáját bárki.

– Miért nem látszunk benne? – tette fel a kérdést Neville. – Olyan hátborzongató.

– A holdkő tinktúra miatt – válaszolt neki a boszorkány. – Minden holdtöltekor meg kell tisztítani, fekete festékkel és holdkőtinktúrával átmosni. Azért, hogy tisztán lásd benne, amit akarsz ahhoz be kell menni a tükörbe. Valószínű ott lehet a mumus is.

– És hogy megyünk tovább? – tudakolta Draco.

– Sehogy – rázta meg a fejét Hermione. – Én egy ilyenbe be nem megyek, és senkit sem fogok beengedni oda.

– Lavender még őrültebb lett, mint amikor jártam vele.

– Gondolj bele, Weasley, mi van, ha miattad őrült meg. Erre nem gondoltál?

– Baromság – rázta meg a fejét. – Már jó ideje az volt.

– És ha ez már a mumus? – tette fel a kérdést a mardekáros varázsló. – Melyikőtök fél egy ilyentől?

– Ne nézz rám! – emelte fel a kezét a boszorkány. – Utálom a jóslástant, de nem félek egy ilyentől.

– Potter, Nev, Weasley?

– Én maradok a dementoroknál.

– Pókok.

– Én nem mondom meg – pirult el Neville. – De nem is láttam ilyet még soha az éltemben. Ez a vacak még hullámzik is. Nem, nem, a közelébe se megyek.

– És akkora mire kellene a kulcs? – tette fel a jogos kérdést Ron.

– Bármire is kell az a tükörben lesz vagy a tükör mögött – válaszolt Hermione.

– És hogyan jutunk hozzá?

– Álljatok hátrébb! – lépett előre a boszorkány.

– Mire készülsz?

– Mindjárt meglátod – mondta Hermione, majd elővette a pálcáját. – Deprimo!

Hatalmas robbanás rázta meg a folyosót, amibe talán még az épület maga is beleremegett. A négy varázsló meglepetten hátrált az üvegszilánkok elől. Minden egyes darab hangos csilingelése hallatszott a márványpadlón. Fekete füst szabadult fel és betöltötte a folyosót. Hermione egy varázslattal kinyitotta az összes ablakot. Amikor tisztult a kép, akkor látták, hogy a tükörbe a boszorkány egy hatalmas lyukat robbantott. Hermione eltette a pálcát, aztán megfordult.

– Azta – szólalt meg Draco rekedten. – Ez nem volt semmi.

– Ezért kapni fogunk Lavendertől – mondta Neville.

– Kit érdekel? Ez egy nagyon veszélyes tárgy – közölte Harry. – Ha vége lesz ennek az évfolyamtalálkozónak, akkor lesz hozzá egy-két szavam.

– Még mindig veszélyes vagy, Hermione – jegyezte meg Ron. – Én nem mertem volna ezt felrobbantani.

A lány csak megforgatta a szemét, aztán felsóhajtott.

– Akkor mit csináltál volna? – kérdezte a boszorkány.

– Hagyom az egészet a francba – tárta szét a karját. – Ez csak egy évfolyamtalálkozó.

– Tessék itt van a szekrény – szólt Hermione elégedetten. – Kinél van a kulcs?

– Nálam – emelte fel a kulcsot Draco.

– Tiéd a mumus, Malfoy! – engedte előre Ron a varázslót. – Kíváncsi vagyok mi a legnagyobb félelmed.

– Elmész ám a picsába, Weasley! – vicsorgott a férfi, aztán elindult a szekrény felé. A tükör cserepek ropogtak a cipőjetalpa alatt. Még mindig estek le a cserepek ott, ahol Hermione a lyukat kirobbantotta, ezért Dracónak figyelnie kellett nehogy egy ilyen ráessen. A szekrény megremegett, ahogy közelebb ment hozzá. Vett egy mély levegőt, aztán hátrébb lépett.

– Alohomora – mondta ki a varázslatot. A szekrényajtó hátborzongató nyikorgással feltárult, és mindannyian meglepődtek, amikor kilépett a mumus rajta.

– Ez meg mi a franc, Malfoy? – kérdezte Ron. – Ez most komoly?

– A mumusom – jelentette ki Draco mosolyogva. – Most mi a bajod vele?

– Most komolyan ettől rettegsz a legjobban? – mutatott a mumus felé Ron, aki szúrós szemekkel, egyenes testtartással indult elő feléjük. Neville és Hermione alig bírták elfojtani a feltörő nevetésüket. Harry pedig csak az állát vakargatva nézte Dracót, aki rettenetesen jól szórakozott.

– Ezt nem is hiszem el – nevetett Ron, miközben a fejét csóválta.

– Ne cikizd a félelmeimet!

– Barom… Hogy lehetsz saját magad mumusa? – kiabált rá a vöröshajú varázsló, majd rámutatott a hugrabugosok egyenruhájában feszítő Draco Malfoy hasonmásra, aki időközben erejét fitogtatva magára tekert egy ugyancsak hugrabugos sálat, s úgy méregette a többieket.

– Hugrabugosnak lenni iszonyat rémisztő – mondta vigyorogva Draco. – Ne nézz rám így, Weasley, a pókfóbiáddal! Nagyon nem áll jól nekem a sárga. Nem akarom magam így látni. Szörnyen rosszul vagyok ettől.

– Nem áll jól a sárga? – kérdezett vissza Ron. – Mi vagy te? Lány?

– Van, akinek fontos a megjelenés.

– Ja, hogy az – horkantott fel a varázsló.

– Baromság – szólalt meg Harry, majd megveregette Draco vállát. – De dicséretes, hogy magától a félelemtől félsz, és nem magától a dologtól.

– Most ez komoly? – morogta Ron. – Micsoda szar duma.

– Ez nem szar duma! Remus mondta nekem egyszer – emlékezett Harry, aztán egy kicsit elkomorult. Dracóval egy pillanatra összenéztek.

– Kösz, Potter, ez jól esett a lelkemnek – bólogatott az egykori mardekáros.

– Fiúk, mi lenne, ha eltűntetnénk a mumust? – szólalt meg Hermione. – Ha nyerni akarunk, akkor jó lenne végezni.

– Igen, srácok – csatlakozott Neville.

– Oh, de szívesen megnézném a te mumusodat, Nev – nevetett Draco. – Úgy hallottam Piton rohadt jól nézett ki a nagyanyád ruháiban.

– Jól rá is csesztem – sóhajtott fel Neville fájdalmasan. – Valahogy nem vette jó néven az öreg. Abban az évben a szokásosnál is keservesebb volt minden vizsgám.

Mindannyian nevettek. A mumus időközben egyre közelebb merészkedett Dracóhoz. A varázsló belenézett a saját szemébe, majd megmarkolta a varázspálcáját.

– Comikulissimus! – hangzott fel a mély bariton hang. Ekkor a hugrabugos szál szorosan a mumus nyakára tekeredett. Az ál Draco felrepült a levegőbe, aztán egy pálcaintéssel az igazi Draco kihajította az ablakon a kapálózó alteregóját. A mumus köddé vált mielőtt velőt rázó sikollyal a földre ért volna. A többiek kissé földbegyökerezett lábbal figyelték az eseményeket. – Minden rendben? Úgy néztek rám, mintha valami szörnyűséget tettem volna

– Kihajítottad magad az ablakon. Kicsit hátborzongató volt – szólalt meg Ron. – Biztos, hogy normális vagy?

– A mumust – javította ki Draco.

– Persze – emelte fel a kezét Ron védekezően.

Neville eközben felbátorodva kotorászott a szekrényben a következő nyom után kutatva. Mindenféle kacatot talált benne, a legtöbb felesleges kacat volt, régi könyvek, szakadt talárok, ezeréves Reggeli Próféta viharvert példányai. Egyik sem tűnt nyomnak.

– Találtál valamit? – kérdezte Harry, majd kikerülve a nagyobb tükördarabokat közelebb araszolt.

– Egyelőre semmi – nyögte a professzor, aztán mélyebbre túrt a sok vacakban. Egy irdatlanul hosszú pergament húzott elő a szekrényből. – Ez olyan, mint Hermione mágiatörténet házidolgozata.

– Hé, ez nem is… Oh, pedig, de ez az én dolgozatom – szemlélte meg a boszorkány a pergament. – Mik vannak.

– Ez majdnem tíz méter – nézett rá fél szemmel Draco. – A koboldlázadásról? Honnan vettél ennyi mindent?

– Sokat jártam könyvtárba – válaszolt a boszorkány.

– Sokat? – nevetett fel Ron. – Szerintem a szabadidőd nyolcvan százalékát ott töltötted.

– Nem vagy vicces – szólalt meg Hermione.

– Könnyebb lenne, ha tudnánk mit keresünk – vágott a szavukba Neville. – Valakinek van valami ötlete?

– Keresd tovább!

– Köszi a bíztatást! – mondta, majd még mélyebbre túrt a régi talárok alá. Aztán valami hideg ért a kezéhez, s egy lombikot húzott ki a ruhák alól. Felegyenesedett, aztán a nyakánál fogva felmutatta az üvegcsét. – Ez meg mi a fene?

– Igyál meg! – olvasta fel a Ron a címkét, majd megnézte az égszínkék folyadékot, ami ott hullámzott az üvegben. – Ezt én biztos nem fogom meginni. Malfoy, nem vagy szomjas?

– Hülye nem vagyok, Weasley.

– Pedig kipróbálnám rajtad.

– Hadd nézzem meg, mielőtt még hozzávágnátok egymáshoz! – kérte Hermione, majd átvette az üvegcsét. A fény felé tartotta, s megszemlélte az égszínkék bájitalt. Óvatosan vette ki a dugót, aztán beleszagolt a lombikba. Jellegzetes édeskés, fűszeres illat áradt belőle. – Ez egy zsugorítófőzet. Nem veszélyes.

– Szóval akkor a következő feladat a bájitaltan teremen lesz – vonta le a következtetést Harry.

– Hogy a francba állapítottad meg csupán az illat és a szín alapján, hogy ez milyen bájital? – kérdezte Neville. – Nekem gőzöm sem lett volna.

– Nem olyan nehéz – mondta a boszorkány, aztán visszatette a dugót az üvegre. – Csak emlékszem, milyen egy ilyen főzet. Csupán ennyi az egész.

– Itt lehet a baj – csapott a homlokára a professzor. – Utáltam mindig is bájitaltant. Elő tudom állítani a hozzávalókat, növényeket is meg tudom keres, de a többi… Borzalom.

– Ezzel nem mondtál el semmi újdonságot – veregette meg a vállát Draco. – Emlékszem amikor egyszer összeolvasztottad az üstödet.

– Egyszer? – húzta fel a szemöldökét Ron. – Legalább egy tucat üstöt elfogyasztottál a hét év alatt.

– Nem neked adtak ötven százalékos kedvezményt a Kavargó Üst boltban? – kérdezte Harry visszaemlékezve.

– A nagyinak – nyögte Neville. – Legalább két tucatot vásárolt a második évem után. Alig vártam, hogy végre megszabaduljak a bájitaltantól.

– Oh, és emlékeztek, amikor eltűntette fél lábát? – fűzte tovább a témát Ron vidáman. – Eszméletlen volt.

– Milyen szép is, amikor van pár közös emléked a barátaiddal – húzta el a száját Neville.

– Ugyan már – legyintett Draco. – Az üvegházak nagyon szépek. Állat az a sok új növény.

– Majd nézd meg az ötös számú üvegházat – vigyorodott el Neville.

– Na, srácok, akkor most irány a pince? – váltott témát Ron.

Alighogy ezt kimondta tűsarkak ütemes kopogását hallotta a folyosóról. Már ez önmagában sem jelentett jót. Főleg, amikor meghallotta a hangot.

– Ki volt az az állat, aki tönkretette a fekete tükrömet? – sipákolta Lavender hisztérikusan, aztán elindult feléjük, mint egy felbőszült fúria.

– Irány a pince! Irány a pince! – kiáltotta Ron. A többiekkel együtt futásnak eredtek. Persze nem ő volt a bűnös, de Lavenderre nem akart találkozni továbbra sem. – Gyorsan, gyorsan, szedjétek a lábatokat!

– Weasley! – üvöltötte Lavender. – Ki fogom tekerni a nyakad!

– Meg fog ölni – lihegte Ron. – Pedig nem is én tettem tönkre azt az átkozott tükröt. Ja és örülnék, ha nem röhögnétek rajta.

– Visszamenjek? – kérdezte Harry. – Megbírságolhatom Lavendert.

– Weasley! Állt már meg!

– Inkább ne – nyögte a vöröshajú varázsló. – Hoppanálni még mindig nem lehet?

– Nem. Még mindig nem, Ron – világosította fel Hermione. – De jó tudni, hogy téged keres és nem engem.

– Weasley, tönkre teszem az életedet! – rikácsolta Lavender, aztán elővette a pálcáját.

– Tudok egy rövidebb utat – szólalt meg Draco.

– Milyen rövidebb utat?

– Nincs rövidebb út – rázta meg a fejét Harry.

Draco nem szólt semmit csak az élre tört, vett egy bal kanyart, aztán egy falikárpithoz rohant. Megtapogatta a falat, majd félre hajtotta a kárpitot. Egy nagy sötét lyuk tátongott a falban. Ez volt az, amit keresett. Mire a többiek odaértek diadalmas mosoly terült szét az arcán.

– Ez meg?

– Nem… nem, nem – tiltakozott Neville hevesen. – Inkább adjuk át Lavendernek Ront.

– Szép kis barát.

– Csak le kell csúszni – forgatta meg a szemét Draco. – Pontosan a pincehelyiségek mellett fogunk kilyukadni.

– Használtad mér ezt valaha? – kérdezte Hermione, majd igyekezett minél többet kiolvasni a mardekáros tekintetéből.

– Szerinted miért értek a mardekárosok mindig előbb oda, mint mindenki más a pincehelyiségekhez?

– Hogyan fért bele Monstro ebbe?

– Weasley!

– Oké, én megyek elsőnek – tolta odébb Ron Dracót. – Imádkozzatok!

Azzal bepattant a lyukba, s egy apró kiáltás kíséretében elcsúszott.

– Ha kitöröm a nyakam, akkor neked véged, Malfoy – mondta Harry, aztán ő is eltűnt a szemük elől.

– Én majd megyek a lépcsőn – közölte Neville, s ráérősen tovább haladt a folyosón.

– Ketten maradtunk.

– Menjünk mi is.

– Csak utánad, édes!

hozzászólások: 0