38. lecke


A négy férfi meglepetten nézett a tátongó ürességbe. Ront és Harryt hirtelen elfogta a nosztalgia, Nevillet és Dracót inkább kirázta a hideg. Egy dolog tudni a létezéséről, élőben látni, az már egészen más. Kétség sem fért hozzá a Titkok Kamrája valóban létezik és feltárult előttük. A történelem egy darabkája megelevenedett körülöttük. Még a whisky gőzben elbódulva is érezték ezt.

Ron elégedetten nézett végig a többieken, azzal az “én megmondtam” vigyorával. Harry a tarkóját vakargatta, és a maradék agysejtjeit szedegette össze, amik azért ordítottak, mert valójában tudták, baromságot csinált. Draco a lejáratot vizsgálta, bamba vigyorral figyelte a többieket. Neville magához ölelte a whiskys üveget, és úgy nézett bele a sötét mélységbe.

– Uhh – nézett a társaira kissé meglepetten. – Ez újra kinyílt.

– Hihihi, látjátok, kinyílt? – mutatott rá Ron is, mintha nem hallotta volna Nevillet.

– Feltárult a Titkok Kamrája – szólalt meg Harry elváltoztatott mély hangon –, az utód ellenségei reszkessetek.

– Ugye nem akarod felírni ezt a falra? – kérdezte Draco nevetve. – Piszkosul népszerű lennél vele, sőt rögtön lekapnának.

– Mi a szentséges szalamandráért írnám fel? Nem akarok az Azkabanba kerülni egy hónapra vagy örökre – rázta ki a hideg a varázslót. – Ginny megölne érte, és nem hinnék el, hogy csak vicc volt.

– Ki tudja? Mindenesetre remek showműsor lenne.

– Enyém a pénzed, Malfoy! – röhögött fel horkantva Ron, majd jelentőségteljesen hátba verte Dracót, aki összehúzott szemöldökkel nézett rá és igyekezett nem elesni. – Mondtam én, hogy ki tudjuk nyitni.

– Ja, hát marha sokat kellett próbálkozni – vigyorgott a varázsló. – Még jó, hogy több próbálkozásod volt háromnál.

– Miért mi lett volna három után? – röhögött Ron. – Megnyílt volna alattunk a női mosdó padlója? Tudtátok, hogy a női mosdóban vagyunk?

– Kitilt a rendszer, mint engem az e-mail fiókomból – mesélte Draco álmodozóan, miközben beletúrt a hajáb. – Rühes kétlépcsős hitelesítés.

– Hát az meg micsoda?

– Neked, Weasley, egy élet is kevés lenne, hogy meg tudjam magyarázni. És túl részeg vagyok ehhez – sóhajtott fel a varázsló és megveregette a vöröshajú férfi vállát. – Te aztán semmit sem értesz a mugli dolgokhoz.

– Ne mondd már, hogy te szakértő lettél! – nevetett fel gúnyosan, aztán megbökte a férfi mellkasát, aki nem állt stabilan a lábán, ami azt illeti Ron sem, de ez nem állíthatta meg abban, hogy tovább ossza az észt: – Azért, mert Hermionéval jársz még nem jelenti automatikusan azt, hogy ismered a muglikat.

– Remekül kezelem az új telefonomat, oké? – tette karba a kezét Draco, aztán felhúzta az orrát, majd ő is megbökte Ron mellkasát. – Szóval ne kóstolgass, Weasley! Már tudok szelfit is csinálni.

– Az meg mi a fészkes tűzmanó? Szelfi? Biztos valami őrületes mugli szarság lehet.

– Gyere megmutatom! – mondta Draco és előhalászta a telefonját a zsebéből, de megmutatta volna, hogy mire képes kicsúszott a kezéből a mobil, aztán beleesett a kamrába. A mélyről tompa csattanás hallatszott. – Oh, a kurva életbe.

– Mindegy, hagyjuk! – fintorgott a vöröshajú varázsló. – De látod kinyílt a kamra, fizess!

– De, akkor is sokadik próbálkozásra – erősködött Draco. – Lehet, ha én is sziszegek összevissza, akkor nekem is kinyílik.

– Kicsi akcentusom van – vonta meg a vállát Ron. – Berozsdásodtam az évek alatt.

– Ja, persze, akcentus – forgatta meg a szemét a tejfölszőke varázsló. – Lövésed sincs velem együtt, hogy mit sziszegtél itt. Szóval nem kell itt adnod a nyelvzsenit, senki sem hiszi el neked amúgy sem.

– Én meg mondtam nektek, hogy már nem tudok beszélni a kígyókkal – közölte Harry elégedetten. – De még sikerült kinyitni, ezt kapjátok ki. Úgyhogy mehetünk is vissza. Tudja valaki hogyan zártuk be a múltkor a kamrát? Ezt már elfelejtettem.

– Sziiaaaaaaassszziiaaa.

– Fogd már be, Weasley, még a végén tényleg bezárod. – Fogta be Ron száját Draco, a varázsló nem volt rest és beleharapott a varázsló ujjába. – Áááúú, te hülye állat!

– Örülj neki, hogy nem haraptam le az ujjad.

– Valami baj van a fejeddel – riposztozott a tejfölszőke mágus.

– Csend! – emelte fel a hangját Neville, mire mindannyian rámeredtek. A varázsló kihúzta magát, majd Dracóra, Ronra és a két varázsló megkettőzött másolatára mutatva kijelentette: – Mind a ketten bűntetőmunkát kaptok.

– Megszólalt prof Neville – horkantott fel Ron. – Nem kérsz egy kis vizet, hogy lehűtsd magad? Azt hiszem, még működik valamelyik csap, de tudok varázsolni.

– Nem – rázta meg a fejét. – Fejezzétek be! Olyanok vagytok, mint két... mittudomén mi, de pontosan olyanok.

– Jó – mondták egyszerre, majd Draco jelentőségteljesen Ron ruhájába törölte a kezét, aztán átsétált Neville mellé, nehogy a vörös griffendéles megpróbálja megütni vagy valami rosszabb.

– Valaki zárja már be a kamrát! – váltott témát Harry. – Nem akarom így hagyni, mert a végén valaki beleesik.

– Mit vagy úgy oda? – veregette meg a vállát a vöröshajú barátja. – Nincs ott lent kígyó.

– Gyerekek vannak ebben az iskolába, ha nem tudnád. Kurva jó lehet, ha beleesel egy sötét lyukba és nem tudsz kijönni egy hétig.

– Na és? – horkantott fel Ron. – Mi is túléltük. És nekünk ott volt a baziliszkus. Ne mondd, hogy azzal csak teáztunk.

– Azért csak zárjuk be.

– Ne siess úgy! – emelte fel a kezét Draco, majd előre lépett, hogy mindenki jól lássa. Kicsit dülöngélt, de azért még képes volt egyenesen állni. – Ha már itt vagyunk, akkor nehogy itt cseszekedjünk egy női mosdóban. Nézzük meg mi van odalent.

– Menjünk le! – javasolta a vöröshajú varázsló, és teljesen felélénkült ettől a gondolattól. – Tök jó lenne.

– Minek?

– Malfoy még nem látta, és ha már itt tartunk Neville sem – tárta szét a karjait. – Most nem mondod, hogy félős törpegolymók vagy? Te egy fasza auror vagy, Harry.

– Neville annyira nem is akarja megnézni – jelentkezett a gyógynövénytan professzor kissé dülöngélve. – Nem tűnik túl biztonságosnak és ennyi kaland elég volt. Holnap szööööööörnyen fog fájni a fejem így is.

– Baromság! Nekünk sem lett semmi bajunk – csattant fel Ron, aztán kihúzta magát. – Én kétszer is voltam lent. Nem tudom mit féltek. Elsőre is simán lementünk.

– Ja, mert Lockhartot löktük be elsőnek – vigyorgott Harry és vihogni kezdett. – Akkora egy idióta volt. Majdnem ránk omlasztotta az egészet.

– Na, most ki lesz az első?

– Majd te – lökte meg Draco a vöröshajú varázslót. Egy pillanat alatt parázs vita robbant ki a két férfi között. Hangosan káromkodni kezdtek, és egymást löködték, mint két iskolás gyerek.

– Megütlek, Malfoy, csak előbb meg kell találnom melyikőtök az igazi.

– Vadbarom.

Harry megelégelte a helyzetet, egy jól irányzott mozdulattal taszított egyet a két varázslón. Ron és Draco egymásba kapaszkodva, ordítva zuhantak bele a sötétségbe. Harry nevetve nézett utánuk, majd megragadta Nevillet, és mielőtt még a professzor tiltakozhatott volna már csúsztak is a többiek után. Mind a négyen nyögve értek földet odalent.

– Mekkora egy állat vagy! – kiabált rá Neville. Szitkozódása visszhangot vert a csupasz falakon. – Fú, de rohadt sötét van.

– Nyugi már!

– Nincs itt semmi.

– Csak kibaszott sötét és dohos szag – fogta be az orrát Ron. – Kurva büdös van itt.

– Mire számítottál? – forgatta meg a szemét Draco. – Virágos rétre? Ez egy kibaszott pince.

– Ez nem pince.

– Akkor mi?

– Titkok Kamrája – jegyezte meg sejtelmesen, aztán köhögött egyet. – Adj egy kortyot, Neville!

A varázsló meg sem hallotta a barátját, magához ölelte a whiskys üveget és tett pár lépést előre. A sötét alagutat pálcáik fénye világította be. Nyirkos volt, kissé hideg és csak a vízcseppek hangja keveredett a lépteikével.

– Rohadt kicsi ez a hely – nyafogta Neville, s igyekezett nem beverni a fejét.

– Mire számítottál, Nev? – szólalt meg Draco. – Ez egy alagút vagy valami hasonló. Minden tele van patkánycsontvázzal.

– Ja – vonta meg a vállát Ron. – De legalább nincs itt kígyó.

Ekkor hátborzongató roppanás hangja hallatszott. Neville rálépett egy csontvázra, és majdnem elesett a csúszós kövezeten.

– Francba! Francba!

– Nehogy eltörd az üveget! – figyelmeztette Draco hidegen. – Ha eltöröd, akkor neked kell felmenned egy másikért, és lehozni ide.

– Jól van, na.

– Hé, Neville, ne stoppold azt a whiskyt! – szólalt meg Ron, aztán a pálcafényben megszemlélte az alagutat. Nem látott semmi különöset. Nem mintha bármi szokatlanra számított volna. – Harry, nálad van Griffendél kardja?

– Hogy a fészkes kelta tündérmanóba lenne nálam?

– Csak kérdeztem.

Eközben a whiskys üveg körbejárt, különös módon úgy tűnt, mintha az üveg nem akarna sohasem kifogyni. Ron halkan dúdolni kezdett, hangját visszaverték a csupasz falak. A többiek hamarosan átvették a ritmust. Pár perc múlva már a Forró üstben bugyog a bájitalom című dalra zendítettek rá. Az alagút elkanyarodott, a hangulat pedig a tetőfokára hágott. A négy varázsló teli torokból énekelve haladtak tovább. Ha bárki hallotta volna őket, akkor biztosan azt hitték volna, hogy néhány vinnyogó állat szorult a pincébe és az utolsókat rúgja. Az utolsó kanyarban egy kőfallal találták szembe magukat, amit két smaragdszemű kígyó, domborműve díszített.

– Na, Potter, vedd elő a nyelvtudásodat! – veregette meg Harry vállát Draco. – Nehogy szégyen szemre fel kelljen mégis mennünk. Látni akarom a kígyót.

– Veszem már, veszem már! – intett fel a varázsló. Harry mély hangon felsziszegett. Először nem történt semmit. A négy varázsló lélegzetvisszafojtva várta, hogy történjen valamit. Draco már éppen meg akart szólalni, amikor történt valami. A kígyó dombormű megremegett, s hangos robajjal szétnyílt. Hűvös szél csapott az arcukba.

– Ez olyan paramorlális – borzongott meg Neville.

– Mi van?

– Paranorlámis.

– Mit akarsz mondani, Neville?

– Kíséret... tudod.

– Kísérteties? – segített Draco.

– Az az. Félek egy kicsit baszki.

– A kígyó halott, nem kell begazolni, ne legyél kertitörpe – veregette meg a hátát Ron. – Tudom, láttam a csontvázát.

Mikor beléptek a helyiségbe megtorpantak egy kicsit. Különös zöld fény derengett odabent. Kígyószerű oszlopok sorakoztak katonás sorban. A terem hátsó falánál még mindig Mardekár Malazár hatalmas alakjának kőből faragott mása foglalt helyet.

– Mekkora egy nárcisztikus fasz lehetett Mardekár – tűnődött Ron hangosan.

– Miről beszélsz?

– Normális ember nem épít magának pincét és nem rakja be a saját szobrát oda – vonta meg a vállát. – Te csinálnál ilyet?

– Túl macerás lenne – válaszolt Draco. – Hogy a francba tudta ezt eltitkolni a többiek elől?

– Biztos este csinált mindent – vigyorgott bambán Neville. – Amíg mindenki aludt lejött ide, aztán a sötétben kifaragta magát kőből.

– Ja mondjuk olyan is lett – tűnődött Harry. – Borzalmas ez a szobor.

– Erről a helyről ordít, hogy mardekáros. Bár piszkosul nyomasztó és mocskosul sötét – sóhajtott fel Draco, majd egy varázslattal felerősítette a fényt. – Ne nézzetek így rám, én ki nem állhatom a sötét helyeket.

Aztán mindannyian elnémultak egy pillanatra. A terem középen kígyózó óriási baziliszkusz csontvázának látványa annyira megkapó volt, hogy hirtelen egyikük sem tudott mit mondani.

– Azt a rohadt – szólalt meg először Neville. – Ez ilyen nagy volt?

– Hatalmas – kontrázott rá Draco.

– Hát nem egy kis gabonasikló – vonta meg a vállát Harry, majd közelebb ment. – Egész jól megmaradt.

– Nagyon durva.

Harry elnevette magát, ami kissé hisztérikusnak hatott. A többiek kérdőn néztek rá. Ron pedig a varázsló kezébe nyomta az üveget. A feketehajú mágus ivott egy kortyot.

– El sem hiszem, hogy itt vagyunk – nevetett tovább. – Majdnem itt patkoltam el… Nem is itt, hanem inkább ott.

Draco szótlanul méregette a helyiséget. Valahogy egyáltalán nem táplált magasztos érzelmeket eme mardekáros emlékeket őrző terem iránt. Nem is tudta, hogy igazán mire számított. Kirázta a hideg ettől a helytől. Ennyire soha semmit nem tudott volna gyűlölni, ahogy Mardekár Malazár a mugli származású boszorkányokat és varázslókat.

Változnak az idők – jött rá csendesen, aztán vett egy mély levegőt. Újra megszemlélte a kígyók királyát, ahogy élettelen csontváza ott hevert a poros kőpadlón. Egyedi volt, egy letűnt kor utolsó példánya.

– Ezt mindenkinek látnia kéne – mondta Draco hirtelen.

– Hagyjuk nyitva? – fintorodott el Harry.

– Nem a kamrát, hanem a kígyót kéne mindenkinek látni.

– Mi? Miért?

– Ki látott már baziliszkuszt? Fel a kezekkel – kiáltotta Neville.

– Én – jelentkezett Harry.

– Ez a kígyók királya – mutatott a csontokra Draco, majd ivott egy kortyot, és tovább adta az üveget Ronnak. – Soha az életben nem lesz még egy ilyen.

– Vigyük fel! – emelte magasba a kezét Weasley, és kissé dülöngélve igyekezett nem ráesni a kígyó maradványaira. – Jó móka lesz.

– Hova tennénk?

– A Nagyterembe, tök jól mutatna felfüggesztve a mennyezetre. A bejárati csarnokban is jó lenne, de a Nagyterem a legideálisabb – támadt Nevillenek a hatalmas ötlete. – Hogyan vigyük fel?

– Wingardium Leviosa – rikkantotta el magát Ron. – Itt tanultam bűbájtanon.

– Ahogy mindenki – dőlt neki Draco a baziliszkusz fejének, ami kissé megmozdult és varázsló majdnem elvágódott.

– Először ragasszuk össze.

– És bővüljünk almát a szájába – röhögött fel horkantva Ron. – Akkor nézne mindenki.

– Hülye! – vágott vissza Neville. – Nincs is olyan nagy alma, és hülyén nézne ki minden egyes fogán egy-egy alma.

– Ja, igaz.

Azzal a varázslók együttes erővel, vidáman vágtak bele a feladatba. Énekelve, dülöngélve, pálcákat suhogtatva dolgoztak. Már majdnem elmúlt hajnali két óra, mire végre kireptették a kamrából az irdatlan hosszú kígyót. Közben összeszedtek jó pár horzsolást, ütést, véraláfutást, de ez egyáltalán nem érdekelte őket. Örömmámorban úszva, varázslattal másztak vissza a csőalagúton, ami nem volt olyan könnyű.

Úgy mentek végig Roxfort folyosóin, mintha ők uralnák az egész iskolát, és ebben senki sem akadályozta meg őket. Harsányan a Roxfort indulóját énekelték. Ugyan rettenetesen hamisan, de ez egyáltalán nem számított. Miután elhelyezték a hatalmas kígyót a Nagyteremben, tovább folytatták a tivornyázást. A kihalt roxforti folyosók zengtek az éneklésüktől, majd kiléptek a holdfényben fürdő kastélyparkba.

A sötét árny most is követte őket, de mire elérték a parkot már nem látta értelmét tovább őrizni a részeg varázslókat. Bízott benne, hogy Potterék nagy hülyeséget csinálnak ma este, és ez nem kellett csalódnia. Még utoljára megszemlélte a hatalmas baziliszkuszt, ahogy fenyegetően tekergőzik az éjszakai égboltot mintázó mennyezet alatt. A fáklyák fényében egy pillanatra látszott az elégedett vigyora, aztán lobogó talárral elindult vissza a pincehelyiségbe.


***


Draco lassan tért magához a kábulatból. Először reggeli hűvös szellőt érezte az arcán, aztán a nedves füvet, majd jöttek az elgémberedett tagjai. Valamiféle természetellenes pózban hevert valahol, valamilyen mezőn vagy parkban. Annyira kába volt, hogy azt sem tudta hol van. Legjobb lesz, ha meg sem mozdul – mondta magának, aztán igyekezett ehhez tartani magát. A feje ennek ellenére úgy hasogatott, mintha kívülről és belülről ütötték volna egy seprűnyéllel vagy egy terelő ütőjével. Igazából teljesen mindegy volt, hiszen így is, úgy is fájt mindene. Kínok között fog belehalni ebbe a reggelbe.

Mi is történt tegnap? Egy nagy fekete folt volt az egész este. Felnyögött. Az az irdatlan sok pia… Nem túl sok sötét folt volt az életében, de határozottan ez a mostani bekerült a top ötbe. Valahol a roxforti bolyongás körülire tette azt, amikortól nem emlékezett semmire. Mély levegőt vett, aztán inkább nem nyitotta ki a szemét. Mikor is történt vele ilyen utoljára? Nem mindegy? Cefetül érezte magát. Egy italt akart meginni Potterékkel, de valahogy sikerült Anglia egész éves whisky készletét elfogyasztaniuk egy éjszaka alatt. Ha ez nem fogja őket összehozni, akkor semmi.

El volt foglalva a saját nyomorúságával, így észre sem vette, hogy valaki közeledik hozzá, egészen addig, amíg az árny fölé nem hajolt. Valaki megmozdult mellette, nagyon közel, és akkor vált világossá számára az is, hogy nem egyedül fekszik valahol a Roxfort parkjában.

– Szóval itt vagytok – szólalt meg Hermione hangja. Draco máskor örült volna annak, ha a boszorkány hangját hallja, de most valahogy nem tudott neki örülni. Kissé felemelte a fejét, aztán felnyögött, vele együtt másik három férfi tette ugyanezt.

– Ne ordíts, Hermione! – szólalt meg Ron Draco mellett, aki igyekezett messzebbre húzódni az egykori mardekárostól, de ekkor beleütközött Potter lábába, aki fájdalmasan felnyögött. – Rohadt korán van és hasogat a fejem.

Neville egy hörgéssel jelezte, hogy ő is hasonló állapotban van, vagy csak szimplán megmozdult, és ő is hasonló problémával szembesült, ahogy a többiek. Harry, Ron és Draco nagyot nyögve mocorogtak a tóparton, a fűben. Mind a négyen nyögve vonaglottak a parkban.

– Ezt nem hiszem el! – folytatta a boszorkány. – Ha látnátok magatokat, borzalmasan néztek ki mondhatom.

– Úgy is érzem magam – mondta rekedten Draco. – Weasley, vedd már le rólam a lábad, mert nem tudok mozogni!

– Pillanat.

Hermione csípőre tett kézzel nézett végig a négyesen. Szörnyen néztek ki, úgy fetrengtek a fűben, mint négy szerencsétlen futóféreg. Sárfoltok, fűfoltok, összegyűrődött, kissé megtépázott ruha, egy-egy horzsolás, egy-egy púp, és ne is beszéljünk a piaszagról, amit mind a négyen árasztottak. A boszorkánynak nem kellett sokáig gondolkodnia, gyorsan összerakta a képet.

– Mégis mit kerestek idekint?

Nagy nyögés volt a válasz, mintha bármilyen értelmes választ ki tudtak volna préselni magukból. Hermione elérkezettnek látta az időt, hogy helyre tegye a varázslókat vagy legalábbis lehordja őket.

– Mondhatom szép – folytatta rosszallóan a lány–, négy állítólag felnőtt férfi és így kell látnom titeket.

– Csak barátkoztunk – szólalt meg Draco rekedten, majd résnyire kinyitotta a szemét, de ez szörnyen rossz ötletnek bizonyult. A fény olyan volt számára, mintha megszurkálták volna a szemgolyóját. A többiek is valamilyen hörgésszerű hangot adtak ki, ami akár helyeslőnek is hathatott.

– És ezt így gondoltátok? Csodálatos. Nagyon ügyesek vagytok mondhatom – korholtak a fiúkat tovább a boszorkány.

– Pont így gondoltuk – dörzsölte meg a fejét a tejfölszőke férfi, akinek rengeteg fű volt a hajában, s kissé még zöldre is festette. – Ugye?

– Uh, baszki – szólalt meg Neville. – Hát nem pontosan így… Szét megy a fejem.

– Nekem is – nyögte Harry.

– Hagyjál már, Hermione! Olyan vagy, mint az anyám – nyafogta Ron. A lány nem volt rest, majd lehajolt barátjához és rácsapott a vállára. – Áúú, ezt meg miért kaptam?

– Mert, ha még egyszer ilyet mondasz, akkor még nagyobbat fogsz kapni! – emelte fel a hangját a boszorkány. – Felkelni most!

– Ne!

– De, de, most azonnal!

– Csak még egy kicsit hagyj minket aludni – mondta Neville, mintha a világ fájdalma lenne a vállain.

– Aha – csatlakozott Harry. – Annyira hasogat a… mindenem.

– Ez hihetetlen – csóválta meg a fejét a lány. – Ezt nem hiszem el. Mégis mi bajotok van nektek? Úgy értem a nyilvánvalón kívül.

– Aahhh, térjünk vissza erre egy kávé után – nyögte Ron. – Legyen inkább kettő! Áúúú, a derekam.

– Ittunk az éjjel – tájékoztatta Harry.

– Nem mondod – forgatta meg a szemét Hermione.

– Sokan vagyis sokat – folytatta Draco, miközben a kezét az arcára tette. – Rég nem voltam ilyen másnapos.

– Ja, én se.

– Tényleg? – tette csípőre a kezét a boszorkány. – Nem igazán tudok együtt érezni veletek.

– Mi a gond, Hermione? – szólalt meg Harry. – Csaptunk egy görbe estét, aztán itt ébredtünk fel. Nagy ügy, ennyi történt.

– Komolyan csak ennyi történt?

– Persze, még Roxmortsba se mentünk le.

– Ez igazán érdekes – jegyezte meg szarkasztikusan. – Néhányan láttak titeket félmeztelenül táncolni a Szárnyas Vadkanban, aztán meg a Három Seprűben randalíroztatok, senki se tudta, hogy hova mentetek utána. Egy órája kereslek titeket.

– Mi van? Mi nem mentünk sehova.

– Remek, akkor semmire sem emlékeztek.

– Hát erre nem.

– Mégis mennyit ittatok?

– Sokat – nyögte Harry. – Soha többet nem iszom.

– Ja, egyébként Ron, ha lehet kerüld el Lavendert – javasolta Hermione.

– Miért?

– Egy kitömött vadkan fejjel kergetted Roxmortsban. Legalábbis ezt mondják a többiek – sóhajtott fel a boszorkány. – De nem ez a legrosszabb.

– Hanem?

– Az, hogy ti egyáltalán nem vagytok normálisak – folytatta tovább a fejmosást. – És még… Nem is tudom, mit avatkozom ebbe bele. Ezt is nektek kellene megoldani… Kelljetek fel, mert nagy bajban lesztek, ha valaki megtalál benneteket itt! Már így is nagy bajban vagytok. Szerencse, hogy a többiek nem jöttek rá, hogy ti voltatok.

– Miért? Mert ittunk egy kicsit? – tudakolta Ron. – Nem vagyunk már iskolás gyerekek. Felnőtt férfiak vagyunk. Na és a vadkanfej meg kit érdekel. Legalább volt Lavendernek egy jó estéje.

– Felnőtt férfiak – horkantott fel a lány. – Jó vicc.

– Felelősségteljes felnőtt férfiak.

– Na, nem mondd…

– Azok vagyunk.

– Mondogassátok ezt magatoknak, akkor biztosan előbb vagy utóbb el fogjátok hinni – gúnyolódott tovább.

– Szállj már le rólunk! – morogta Ron.

– Megmondom én, hogy mik vagytok: hülyék – mondta Hermione dühösen. – Elmondanátok, hogy mégis mit műveltek este? Az iváson kívül természetesen és a roxmortsi dorbézoláson kívül.

– Öööö…

– Hmmm…

– Jaaaaajjj robbanósoztunk – elevenítette fel Neville – Aztán...

– Ehhahah… Tudja valaki? – tette fel a kérdést Ron. – Arra emlékszem, hogy beszélgettünk, aztán ittunk, kártyázunk…

– Nem történt semmi extra – erősítette meg Draco. – Tettünk egy kört a Roxfortban.

– Semmi? – kérdezett rá újra. – Komolyan semmi.

– Sétálunk a holdfényben – szólalt meg Neville álmodozva. – Baszki, mitől van ekkora púp a fejemen?

– Más is ivott már, Hermione, nem kell ezt ennyire nagydobra verni – nyögte Ron, majd felszisszent.

– Minden rendben van, Hermione – csatlakozott Harry, akinek egy második sebhely is volt a fején.

– Nem jártatok véletlenül valahol, ahova csak Mardekár utódjának lett volna szabad? – segített egy kicsit.

– Baszki – szólalt meg Draco. – Volt valami ilyen ötletem. De nem hittem volna, hogy Potter annyira részeg, hogy kinyitja.

– Mi a franc?

– Akkor engem ért a megtiszteltetés, hogy gratuláljak, ahhoz, hogy tönkretettétek az egész évfolyam találkozót – közölte a boszorkány. – Kitört ma reggel a pánik, mindenki a bűnösöket keresi.

– Mi van?

– Ti idióták! Ne is tagadjátok, ti csináltátok.

– He?

– Valamelyik idiótának, vélhetően melyikőtöknek, jött az a csodás ötlete, hogy miért ne lehetne lemenni a Titkok Kamrájába.

– Oh, baszki – kapott a fejéhez Draco. – Mintha szóba került volna.

– És lementünk? – kérdezte Ron.

– Le – morogta Harry.

– És engem is vittek ezek a marhák? – kérdezte Neville.

– Kilóg a zsebedből egy baziliszkusz fog – köhécselt Hermione. – Csak gondoltam szólok.

– Jaj, neee már…

– Most mit vagytok úgy oda? – tornázta ülő helyzetbe magát Ron. – A kamrában nincs is semmi mióta Harry megölte a baziliszkuszt.

– A csontváz – jutott eszébe Dracónak.

– Látom, már dereng – mondta Hermione. – Valamelyik idióta kitalálta, hogy azt milyen jó lenne felhozni a Titkok Kamrájából, aztán felfüggeszteni a Nagyterembe.

– Merlin! – nyögött fel Harry.

– Igen, láttam, ott van – folytatta a boszorkány. – Lavender őrjöng, volt, aki elájult, sikoltozások, átkok… De senki sem tudta leszedni. Sőt szerintem még nem jöttek rá, hogy egy baziliszkuszról van szó, mert ugye nem sokan láttak ilyet még. Mégis mit gondoltatok? Egy kis buli még oké, de kinyitni a Titkok Kamráját...

– Ez homályos még – mondta Neville. – Biztos, hogy… áh nem tudom, annyira ködös a tegnap.

– Tényleg? Roxfortos tanár vagy, és engedted nekik ezt? Van neked eszed, Neville? – ripakodott rá Hermione.

– Lehet piásan elfelejtettem, hogy tanár vagyok. Nem lehet ilyen?

– És te, Harry, te meg auror vagy.

– Szabályszegésre hajlamos – vonta meg a vállát, miközben a fejét támasztotta. – Dumbledore is megmondta annakidején.

– És mi? Malfoy meg én?

– Rólatok ne is beszéljünk – horkantott fel Hermione, aztán legyintett egyet. – Ti ketten soha nem voltatok felelősségteljesek. Egyébként mindenki a tetteseket keresni. És ebből nagy balhé van már most.

– Milyen igaz, Miss Granger! – jelent meg a színen Piton professzor kimérten. – Miért van az, ha Potter és bandája megjelenik valahol, akkor az káoszt hoz erre az iskolára? Ráadásul kiegészült a csapat Malfoyjal és Longbottommal. Mondhatom szép. Még kellene pár ember és bűnszervezet is lehetne.

– Fogd be, Perselus! – csattant fel Neville, majd talpra állt és az ujját a férfira szegezve, úgy döntött beolvas neki, bár, ha az irányt eltalálta volna elsőre és nem dülöngélt volna jobbra-balra, akkor még hitelesebb lett volna. – Nincs jogod megbüntetni minket.

– Ki beszél itt büntetésről? – forgatta meg a szemét a férfi. Majd négy bájitalos üveget osztott szét a viharvert férfiak között. – Szerencsétlenek. Felkelni!

– Mi nem…

– Elég! Hallgassatok végig! – pirított rájuk a fekete taláros professzor. – Micsoda egy szánalmas társaság. Ezt nem vártam volna tőletek.

– Piton professzor, mi…

– Elég, Malfoy! Nem vagyok kíváncsi semmire, amit mondani akarsz – intette csendre Dracót, aztán gúnyosan elmosolyodott.

– De…

– Semmi, de. Nyilvánvalóan nem akarod elmondani, hogy mit kerestél a minap a Griffendél toronyban.

– Mit kerestél ott? – rontott rá Ron. Draco felé fordította a fejét, s haragosan nézett rá. Hermione mélyen elpirult. Neville az állát vakargatta, Harry csak bambán nézett előre, Ront pedig annyira lekötötte, hogy megtudja a mardekáros szándékait, hogy észre sem vette a piruló boszorkányt.

– Körülnéztem – közölte a tejfölszőke varázsló kimérten.

– Lófaszt néztél! – ugrott neki Ron.

– Befejeztétek?

– Igen.

– Helyes! Most pedig jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el – közölte a professzor. –Ha nehéz, akkor jegyzeteljetek.

– Nem kell úgy beszélnie hozzánk, mint a taknyos gyerekekhez – fintorgott Harry.

– Oh, Potter, ha nem kellene így beszélnem, akkor most nem lennék itt.

– Ja, mondjuk, a pincében határozottan jobban mutat.

– Mindig is szemtelen voltál.

– Most meg már nem is kell titkolnom – mondta Harry. – Rühellem magát.

– Elnézem neked és a többieknek a tudatlanságotokat. Természetesen dönthettek másképpen is – közölte Perselus. – Viszont akkor jeleznem kellene az igazgató asszonynak mindezt, és vérezne a szívem, ha ezt meg kellene tennem. Karrierek mennének tönkre, hírnevek hullanának porba. Folytassam?

– Oh, hogy milyen érzelmes lett az évek során…

– Hozzátok rendbe magatokat, ha jót akartok magatoknak! Jelenjetek meg a Nagyteremben, játsszátok el, hogy mennyire meglepődtek. Potter, vegyél fel egy aurori jegyzőkönyvet, aztán meg ne lássalak titeket itt az iskola területén. Megértettetek?

– Igen, professzor.

– Miért segít nekünk? – kérdezte Harry.

– Mert, ha még egy évfolyamtalálkozót végig kell szenvednem, annak komoly következményei lesznek. Világos?

– Igen, professzor.

– Fürödjetek meg!

– Úgy lesz, professzor.

– Nagyszerű – mosolyodott el gúnyosan, aztán lobogó talárral tovább állt.

hozzászólások: 0