44. lecke

A készülődés Dracónál csúfos késésbe fulladt. A Hermione által tervezett hajegyenesítésből végül semmi sem lett, így inkább nem dacolt a haja természetes hullámaival, és egy sokkal könnyebben elkészíthető frizuraverziót választott, amikor elkészítette az elegáns kontynak egy másik változatát, amit kiemelt a finom ezüstös szürke talár. Viszont a ruhaválasztásban bizonytalan volt. Végül úgy döntött, hogy döntőnek Draco véleményét fogja figyelembe venni. Így a tejfölszőke varázsló karba tett kézzel nézte a boszorkányt, aki a tükörbem figyelte magát.

– Mit szólsz ehhez a dísztalárhoz? – kérdezte Hermione, miközben elsimította a talár nemlétező gyűrődéseit. – Ez amolyan hagyományos.

– Pazar. Nagyon jól áll – mondta elégedett mosollyal Draco, aki már legalább másfél órája készen volt, de mielőtt közelebb mehetett volna egy csókra Hermione megállította.

– Nem is tudom – méregette magát a tükörben. – Nem… Ez igazából unalmas és slampos. Hoztam magammal többet is.

– Szerintem jól áll.

– Nem, nem – rázta meg a fejét elégedetlenül –, ki nem állhatom.

– Rendben. Végül is, igen, igazad van – bólogatott a varázsló. – Unalmas és slampos. Én is utálom.

A boszorkány azzal bement a gardróbszobába, és egy másik ruhát vett fel. Sötétkék, szatén anyagból, szép dekoltázzsal, egy mugli ruha, mégis gyönyörű, és Draco el volt ragadtatva tőle. Elégedett mosollyal méregette őt.

– Na, jó, és ez? – érdeklődött, miközben megpördült a tükör előtt.

– Lélegzetelállító – mondta a varázsló, majd ismét közelebb ment, de Hermione bizonytalansága megállította. – Megvagyunk?

– Oh, ez nem, mégsem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Ebből nagyon kilátszik a mellem.

– Tényleg? – bámulta meg leplezetlen érdeklődéssel a dekoltázst. – Szerintem rendben van.

– Így nem mehetek a szüleidhez. Felveszek egy másikat.

Draco megállította volna, de Hermione már el is tűnt a látóteréből. A következő egy egyszerű fekete térd fölé érő koktélruha volt.

– Ez határozottan…

– Nem, nem, ez nem jó. Nem akarok magassarkút venni hozzá. Olyan vagyok benne, mint egy Zsepiszok közből szalajtott örömlány.

– Jó, akkor vedd le a magassarkút!

– Jó, de ha leveszem, akkor túl rövidnek lászik a lábam – vetette fel a problémát Hermione, aztán az ajkába harapott.

Draco mély levegőt vett, és ellen kellett állnia a kísértésnek, hogy beletúrjon a tökéletesre elkészített frizurájában.

– Gondolod?

– Nézd meg! – mondta, aztán kibújt a cipőből. – Látod, hogy nézek ki?

– És most akkor mi leszel? Prosti vagy törpegolymók?

– Vigyázz, Draco Malfoy! Nagyon vigyázz magadra! Ebbe te rángattál bele, szóval…

Egészen addig tartották a szemkontaktust, amíg Hermione vissza nem ment a gardróbszobába egy másik ruháért. A férfi soha nem tudta meg milyen büntetésre számíthat. A lány mire kijött már egy másik ruhakölteményben pompázott. Ezúttal egy mélybordóra esett a választása, amit állig begombolt, hosszú ujja végtelennek tűnt.

– Nem – jelentette ki Draco.

A boszorkány bólintott, és ismét eltűnt, majd egy csipkés lila kombinéban libbent ki.

– Ez már tetszik.

– Nem. Most csak keresem a ruhát, amit erre rávehetek. Ne legyél rossz! – mondta, miközben eltűnt a másik ruhahalommal.

– Ne vegyél rá semmit, és maradjunk itthon! – rogyott le egy székre a varázsló, miközben várt. Bár ezt inkább saját magának mondta, mint a boszorkánynak.

Hermione egy pezsgőszínű szatén estélyiben jelent meg ismét.

– És ez?

– Nem rossz.

A boszorkány megrázta a fejét, majd egy hasonló szabású, de hátul nyitott ruhadarabban érkezett meg, és megpördült a tükör előtt.

– És ehhez mit szólsz?

– Ez most beugratós kérdés, ugye? – kérdezett vissza a varázsló bárgyú mosollyal. – Ez a kettő ugyan az.

– Távolról sem – forgatta meg a szemét, és vett egy mély levegőt.

– Ebben jössz?

– Neeeem – rázta meg a fejét. – Nem ez az igazi.

Draco az órájára nézett. Ezt a késést már képtelenség volt kimagyarázni, amikor Hermione egy smaragdzöld, sellőfazonú estélyiben jelent meg újra.

– Jól van – méregette magát az egészalakos tükörben. – Ez nem is annyira rossz.

– Igen, ez tényleg csodás – mosolygott rá a varázsló.

– Úgy gondolod?

– Igen.

– Klassz. Jó. De mégis inkább legyen az ezüstszürke dísztalár – döntötte el végül.

– Igen? – szaladt fel Draco szemöldöke, és karba tette a kezét.

– Igen. Az kényelmesebb.

– Az első, amit felvettél, ami unalmas és slampos, de igazából mégsem unalmas és slampos. Arra gondolsz? – tette fel vigyázva a kérdést a varázsló, mert nem tudta mire számítson.

– Ühüm. Neked amúgy melyik tetszik a legjobban?

– Nekem? Nem tudom, már kezdem elveszteni a fonalat, drágám. Bármiben jössz gyönyörű leszel.

Hermione időközben újra felvette az ezüstszürke dísztalárt, és újra odalépett a tükör elé. Elégedetten mosolygott, miközben megigazította.

– Gyönyörű vagy – jegyezte meg Draco rekedten, ő egy sötétzöld dísztalárban volt, ami jól illett a lányéhoz. Hermione a tükörből látta őt, ahogy a visszatükröződésében egymás szemébe néztek.

– Tényleg?

– Határozottan – szólalt meg vágytól mámorosan, miközben hátulról átölelte, és egy csókot nyomott a lány nyakára. Hermione elmosolyodott, de mielőtt még elragadták volna az érzelmek, megfogta a varázsló kezét.

– Lassíts! – állította meg a boszorkány. – Mert akkor még jobban el fogunk késni.

– Hatásos belépőnk lesz.

– Miért akarod felhívni magadra a figyelmet még jobban? Így is iszonyatosan sokat fogunk késni – kérdezte Hermione. – Szerinted mennyire lesz feszült a helyzet?

– Megint nem magyarázom el, hogy mennyire remekbeszabott a tervem, és csak alaptalanul aggódsz – mormolta, miközben mélyen magába szívta a lány parfümjének kellemes illatát.

– Megértettem.

– Megint ráncolod a homlokod – csóválta meg a fejét a varázsló. – Más baj is van?

– Furcsa vagy így ezzel a frizurával – jegyezte meg Hermione. – Hátrasimított, és mintha a koponyádra ragasztották volna.

– Később összeborzolhatod – mondta, miközben maga felé fordította a boszorkányt. – Ideje lenne indulni.

– Akkor menjünk.

Draco összefűzte az ujjaikat, aztán a nappaliban lévő kandallóhoz sétáltak. A varázsló némi hop-port szórt a tűzbe.

– Malfoy kúria – mondta ki az úticélt.

***

Némi utazás után Draco és Hermione a Malfoy kúria előcsarnokában lévő kandallóból lépett ki. Senki sem volt a közelben, a bálteremből zene szűrődött ki. Mindenfelé százával égtek a gyertyák. Közel sem sötét és nyomasztó – állapította meg Hermione. Ünnepélyes és fényűző, amilyennek a Malfoyokat képzelte. Műalkotások, szobrok, festmények és méregdrága bútorok, akár egy múzeumban, a vázáknak ritka virágok.

A boszorkány vett egy mély levegőt, magába szívta a kellemes illatot, aztán erősebben karolt a varázslóba. Nem bámészkodtak túl sokat, hanem ütemes léptekkel szelték át az előcsarnokot. Először a zenét hallották, és a nevető, beszélgető társaság hangját. Hermione érezte, hogy a feszültségi némi izgalommal párosul. Enyhén szólva ideges volt a mai találkozótól.

– Ennyire nem kell szorítanod a karomat – hajolt hozzá közelebb Draco. – Kezded teljesen elszorítani a vérkeringésemet.

– Ideges vagyok – vallotta be, majd kényszeresen elmosolyodott. – Nem szökhetünk inkább meg?

– Nem, már nem – nevette el magát a férfi, aztán egy apró csókot nyomott Hermione ajkára. – Még meg sem érkeztünk. Ennyire nem kell félned a szüleimtől. Én sem féltem a te szüleidtől.

– Hogyne, kedves fogorvos úr, elmondanád hogyan kezelnél egy lyukas fogat? – mosolygott rá cinkosan, aztán megforgatta a szemét. – Nagyon lazán hazudtál az apámnak. Vagy netán tévedek?

– Benéztem egy kicsit – vonta meg a vállát. – Nagyon jó benyomást kellett tennem. De neked nem kell egyáltalán aggódnod. Elbűvölő vagy.

– Én nem is tudom – harapott az ajkába. – Enyhe kifejezés, hogy soha nem kedveltek. Lehet, hogy ez nem túl jó ötlet. Bevágódnék apádnál, ha azt mondanám, én is abban a szakmában szeretnék tevékenykedni, mint ő?

– Nem hiszem – nevette el magát Draco.

– Valahogy sejtettem.

– Bár, ha remek tippeket tudnál adni neki a bájitaltőzsdén, akkor lehet lenne némi előnyöd.

– Az Életelixír részvényeinek botrányosan felment az ára – fújt egyet Hermione. – Pótcsont Rapid részvényt viszont érdemes venni. De ezeket biztosan tudja.

– Sosem érdekelt az ilyesmi.

– Bár elolvastam volna a Reggeli Prófétát.

– Nyugalom! – mosolygott rá Draco. – Különben sem szeretik Malfoyék vérontást a báltermükben.

– Tényleg?

– Már más időket élünk. És nem olyan rég hozatták a márványt…

– Más itt minden – nézett körbe Hermione. – Valahogy nem olyan nyomasztó.

– Régen sem volt olyan igazából – rázta meg a fejét a férfi. – Voldemort jelenléte olyasmi volt, ami nagyon is beárnyékolt mindent.

Hermione körülnézett az impozáns, gyertyákkal megvilágított folyosón, ami kiszélesedett és egy másik nagyobb helyiségbe vezetett. A művészet csodálatos kompozíciója elevenedett meg minden egyes négyzetcentiméteren, akár egy varázslat.

– Csodálatos – szólalt meg Hermione.

– Tetszik?

– Órákig nézném ezeket a festményeket. Mintha bármikor beléphetnél magában a festménybe, még Roxfortban sincsenek ilyen élethűek – szólalt meg ábrándos hangon.

– Nem is figyeltem meg soha – rázta meg a fejét a férfi. – Általában csak elmegyek mellettük. De most már menjünk tovább.

– Tudod mit? Talán mégis szórakoztató lesz ez az este – mondta, majd kicsit Dracóhoz húzódott. – Én szépen körülnézek, addig te játszod a rebellis, tékozló fiút.

– Fárasztó ez a szerep – sóhajtott fel Draco. – Bemegyünk, elmondom apámnak, amit szeretnék, aztán elmegyünk.

Azzal elindultak a bálterem felé, lépteiket visszaverte a mintás márványpadló.

– Pihenni?

– Nem is tudom – vágott elgondolkodó képet – Lehet róla szó. De nem tudhatjuk, lehet, hogy hajnalig itt akarsz majd maradni.

– Na, persze. Ez ki van zárva, mert… – Már nem tudta befejezni a mondatát. A bálterem lenyűgöző volt. Világító fény gömbök úsztak lustán a levegőben. A teremben elhelyezett tükrök és a fények játéka különleges atmoszférát teremtett. Egyszerre volt extravagáns és éteri. Az ablakokat elválasztó falakhoz színpompás virágkompozíciókat helyeztek. Egyáltalán nem lehetett egy egyszerű bálnak nevezni. Még a szokásos minisztériumi báloknál is nagyobb volt.

– Nem azt mondtad, hogy kevesen lesznek?

– Mi számít kevésnek?

– Rengeteg vannak.

– Könnyebben el tudunk vegyülni – világított rá Draco. – Ez valami különleges bál. Jobban kellene figyelnem, de nem szokott túlságosan érdekelni.

– Mindenki minket néz.

– Dehogy, csak képzelődsz – intette le. – Képzeld azt, hogy ez egy diplomáciai vészhelyzet.

– Tulajdonképpen az is – nevetett fel Hermione.

Mindketten kihúzták magukat, miközben áthaladtak a termen. Hermione észrevette, hogy az egyik sarokban, egy emelvényen megbűvölt hangszerek játszották a zenét. Kellemes, fülbemászó dallam és a hely atmoszférája együttesen remek összhangot adott. Draco le sem tudta venni a szemét a lányról. Az arca sokkal ragyogóbbnak tűnt ebben a fényben. Az ezüstszürke dísztalárja úgy nézett ki, mintha magát a csillagfényt szőtték volna a szálak közé. A varázsló a hatalmas, velencei tükrökben figyelte a boszorkányt, olyan gyönyörű volt. Rég nem volt olyan partnere, akinek élvezte volna az ehhez hasonló látványt és bálokat, vagy legalább némi érdeklődést mutatott volna a nyilvánvalón kívül. Hermione őszinte csodálkozás rendkívüli volt. Érezte, ahogy a boszorkány szorítása enyhül a karján, és legszívesebben kérdésekkel bombázná a különleges bűbájokról, amit a teremben használtak, de visszafogta magát. Draco pedig, mielőtt belekezdett volna egy rövidebb beszámolóba, észrevette a szüleit.

Lucius és Narcissa Malfoy úgy állt a társaság közepén, mint egy király és királyné. Méltóságteljes, tündöklő elegancia vette őket körbe. Lucius kimérten szemlélte az összegyűlteket, Narcissa egy legyezővel a kezében vidáman csevegett a vendégekkel. Tökéletes összhang, remek páros – emlékezett a fiatalabb Malfoy a nagyanyja szavaira, amivel a szüleit jellemezte. Talán így is volt. Csak ő belátott az álarcok mögé is. Draco vett egy mély levegőt, majd elindultak a Malfoy házaspár felé.

– Felkészültél, drágám? – hajolt Hermione kicsit közelebb.

– Emlékeztess rá, hogy ezt még bosszuljam meg – sóhajtott fel a boszorkány. – Borzalmasan érzem magam.

– Ha ennek vége, akkor úgy bosszulod meg, ahogy akarod – vigyorodott el Draco, majd egy kicsit közelebb húzódott a boszorkányhoz, hogy csak ő hallja, amit mond. – Csak ne legyen rajtad ruha.

Hermione felnézett rá, de nem szólt semmit sem, csak halványan elmosolyodott. Draco önkéntelenül, büszkén húzta ki magát, ahogy elhaladtak a terített asztalok mellett. Majd egyenesen Draco szüleihez tartották. Narcissa és Lucius éppen kedélyesen üdvözöltek pár vendéget, amikor is mindketten feléjük fordultak.

– Látom észrevettek minket – sóhajtott fel halkan Hermione.

– Csak téged néznek milyen gyönyörű vagy – mondta Draco, amiközben biccentett egy-egy ismerősnek. Sokan összesúgtak mögöttük, de ez egyáltalán nem érdekelte a mardekáros varázslót.

– Szüleidre gondoltam.

– Igen, mert ők is elragadónak találnak.

– Kegyetlen bosszúban lesz részed, Draco Malfoy.

– Alig várom – nevetett fel, és azt a szokásos széles, ravasz mosolyát öltötte fel. Hermione szíve hevesen dobbant meg. Eddig csak a barátai miatt kellett aggódnia, el is felejtette, hogy Dracónak szülei is vannak. – Lélegzetelállítóan szép vagy.

A lány szíve hatalmasat dobbant, amikor néhány lépés után megérkeztek a Malfoy házaspár elé. Nem látszottak meglepettnek, sőt leginkább nyugodtnak. Narcissa leplezetlen örömmel üdvözölte Dracót, majd Hermione fordult és kezet fogtak. Luciustól csak egy meghajlás volt a köszöntés mindkettejüknek.

– Nahát, Draco, végre partnerrel érkeztél – jegyezte meg Narcissa, és elmosolyodott.

– És végre megtiszteled a családodat a jelenléteddel – fogadta őket Lucius. – Áh, Miss Granger, micsoda meglepetés!

– Mr és Mrs Malfoy, köszönöm a meghívást!

– Ugyan semmiség – legyintett Narcissa egy kecses mozdulattal. – Mindenkit szívesen látunk a rendezvényeinken.

– Ez így van – helyeselt a férje. – Úgy tűnik, hogy a pletykák mégis igazak – mosolyodott el az idősebbik Malfoy. A megjegyzésében félreérthetetlenül volt némi kis él. A fiatalabb Malfoy tekintete megvillant.

– Mire gondolsz, apa? – kérdezte Draco, miközben védelmezően közelebb simult Hermionéhoz. Ezt látva Narcissa gyengéden Lucius karjára tette a kezét.

– Nem szeretem a pletykákat, hiszen tudod – legyintett, mintha semmiségről beszélne. – Minden változás a magánéletedben valamelyest a családodat is érinti. Főképpen egy régebb óta tartó…

– Lucius! – figyelmeztette Narcissa. – Most élvezzük inkább az estét.

– Ezzel semmi rosszat nem mondtam. Csak szeretem tudni, hogy a fiam magánélete hogyan alakul.

– Igazad van – szólalt meg Draco határozottan. – Most már teljesen hivatalos a kapcsolatunk.

– Hivatalos?

– Igen, apám.

– Nagyon örülünk neki, Draco, hogy megfogadtad a tanácsunkat – mondta Narcissa tündöklő mosollyal. – Nem igaz, Lucius?

– Természetesen, drágám. Szívesen látjuk, Miss Granger! – Lucius most Hermionéhoz fordult, hátható tekintetét egyenesen a boszorkányéba fúrta, mintha legilimenciát akarna alkalmazni rajta. – Természetesen máskor is, amikor nincs ekkora… felfordulás.

– Feltéltelenül – helyeselt Narcissa. – Megbeszélhetnénk egy kellemes uzsonna időpontot valamikor.

– Rendben – mosolyodott el Hermione, de még erősebben megszorította Draco karját. – Remek ötlet.

– Ezt meg is beszéltük. Hamarosan küldök egy baglyot önnek.

– Köszönöm.

– Szóra sem érdemes.

– Apa – terelte a beszélgetést egy másik mederbe Draco. – Mikor beszélhetünk?

– Akár most…

– Szó sem lehet róla! – szólt rájuk Narcissa. – Rengeteg a vendég, mindjárt vacsora, és nem tűnhettek el csak úgy. Még van pár kötelező körünk.

Lucius arcán átsuhant valamiféle árnyék, akár csalódottnak és fáradtnak is lehetett volna nevezni, de ez gyorsan eltűnt, és csak bólintott.

– Érezzétek jól magatokat! – kívánta a legjobbakat a párosnak. Draco csak bólintott válaszul, aztán méltóságteljesen tovább haladtak. Hermione egy pillanatra becsukta a szemét, és kifújta a levegőt, amit eddig jobbára visszatartott.

– Pezsgőt? – kérdezte a varázsló.

– Egy egész üveggel? – viccelődött megkönnyebbülten.

– Részegedjünk le? – nevetett fel Draco. – Régen fürödtem részegen a szökőkutunkban, de a baziliszkusz után maximum egy pohárral fogok inni.

– Meg merjem kérdezni mi történt?

– Semmi esetre sem hozhatod fel senkinek – figyelmeztette Draco. – Tizenkilencedik születésnapi partim volt. Privát rendezvény, sok jóbarát, szülők nélkül, iszonyatos mennyiségű alkohollal. Mondjuk úgy, hogy tettünk róla, hogy az kúria átépítését minél hamarabb el kelljen kezdeni.

– Mit csináltál?

– Véletlenül kiütöttem egy falat, amikor párbajoztam Nott-al – vonta meg a vállát a varázsló.

– Merlinre…

– Ebből lett ez a bálterem.

– És a fürdőzés?

– Az volt a jutalmam – vigyorodott el.

– Te jó ég!

– Megbántam, ha tudni akarod. Másnap nekem kellett az összes törmeléket eltakarítani – emlékezett vissza Draco. – Átértékeli az ember az ilyesmit, ha nem jutnak eszébe a megfelelő varázsigék.

– Ezt elhiszem.

– Megkeressük az asztalunknak vagy kimenjünk a levegőre? – kérdezte a varázsló.

– Megkockáztatnád, hogy csak úgy megszökjünk innen? – mosolygott rá Hermione.

– Innen nem lehet csak úgy megszökni. Trükkje van.

– Ezzel nem nyugtattál meg.

– Gyere keressük meg az asztalunkat!

Azzal Draco gyengéden Hermione derekára tette a kezét, és elindultak az asztalukhoz. Szerencsére nem kellett senkivel sem osztozniuk. Kellemes távolságban voltak mindenkitől ahhoz, hogy ne zavarják őket, és élvezhessék a lenyűgöző kilátást a kertre. A vendégek ellenére is tudtak egymással beszélni, így mindkettejükben oldódott a feszültség. Aztán elkezdődött a vacsora. A lehető legpazarabb ételek jelentek meg a tényérokon. A Malfoy kúria házimanói kitettek magukért. Mire a főételhez értek Hermione teljesen felengedett, bár nem tudta, hogy ez a finom, ételekhez passzoló bornak vagy valami másnak köszönhető. Mire a desszertek megjelentek a tányérokon már leplezetlen érdeklődéssel figyelte a környezetüket. Néhány boszorkányt és varázslót ismert is, másokat látásból, de volt olyan, akit még hírből sem. Bámészkodás közben egyszer csak Draco kezét érezte a sajátján. Felkapta a fejét és egyenes a szürke tekintetbe nézett.

– Mennem kell. Igyekszem vissza. Addig rendben leszel?

– Igen, miattam ne aggódj! Láttam pár ismerőst, ha vége a vacsorának, akkor odamegyek köszönni.

– Ez jó ötlet – mosolyodott el Draco.

– Ügyesen.

***

Maguk mögött hagyja a bál zajos forgatagát, a két Malfoy csendesen állt a dolgozószobában. Lucius rágyújtott egy szivarra, amibe megkönnyebbülten szívott bele. A füst lassan betöltötte a helyiséget, ami kissé zavarta Dracót, de természetesen ezt nem említette meg, és anyjának sem, aki nagy valószínűséggel azonnal kifejezné a véleményét. A szótlanságban töltött percek feszült várakozásban teltek, noha egyik férfi sem mutatta ki mit érez valójában.

– Szóval Granger… – kezdett bele Lucius, aztán elhallgatott. – Miért nem mondtad el előbb? Utálom, amikor valami utolsó szarházitól tudom meg, hogy a fiamnak új barátnője van. És milyen… kivételes barátnője.

– Eddig nem volt jó az időzítés – válaszolt kimérten. – Nem tudod, hogy mennyire megijedt, amiért ide kellett jönnie. Igyekszem tekintettel lenni az érzéseire.

– Természetesen – fújt egyet Lucius. – De tudom mennyire megijedt. Tele van a feje mindenfélével.

– Legilimenciát alkalmaztál rajta? – kérdezte vádlóan.

– Semmi komoly, csak némi kis ártatlan tapogatózás, semmi olyasmi, amit észrevett volna – rázta meg a fejét az apja. – Biztos akartam lenni a dologban, és ki akartam deríteni a szándékait. Úgy látom, hogy magadért kedvel téged, szóval megnyugodhatsz.

– Annak ellenére szeret – pontosított a fiatal varázsló.

– Persze, persze… Mindenesetre a jövőben jobban informálhatnál minket. Nem szeretem a meglepetéseket.

– Úgyis ellenezted volna – mondta Draco, majd kihúzta magát. – Megbeszéltük, azt választok, akit akarok.

– Ellenezném? – ízlelgette a szót. Egy hosszú percig az idősebb Malfoy nem szólalt meg. – Nem is tudom. Gondolkodtam rajta. Már egészen más időket élünk, mint régen…

– Ebben egyetértünk – bólintott Draco. – A családunk vagyona nélkül is megállom a helyem, és ha ki akarsz tagadni, akkor…

– Draco! – állította meg Lucius. – Miért tennék ilyet? Egy boszorkány miatt, akivel nem tudom mennyire komoly a kapcsolatod?

– Komoly. Szeretem – jelentette ki köntörfalazás nélkül Draco.

– Ő egy igencsak kivételes boszorkány.

– Igen, apa, ebben teljesen egyetértünk.

– Ha bármit is jelent neked, akkor elmondom, hogy nem ellenzem a kapcsolatotokat – jegyezte meg komoran a varázsló.

Draco rezzenéstelen arccal figyelte az apját. Ez túlságosan is könnyűen ment. Hol a csapda vagy van egyáltalán?

– Ugyanakkor van köztünk ez a kis szerződés – folytatta Lucius. Hát persze a szerződés.

A fiatalabbik Malfoy csak bólintott, aztán benyúlt a talárja zsebébe és egy vaskos mappát húzott ki belőle. Egy impozáns Mágiaügyi Minisztériumi pecsét került a barna pergamenmappa tetejére. A két Malfoy egy pillanatig csak nézte egymást.

– Ez micsoda? – kérdezte Lucius a mappára meredve.

– Egy aláírt munkaszerződés. Nézd meg!

Lucius egy varázslattal magához hívta a mappát, aztán kinyitotta.

– Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya? – olvasta fel, miközben kérdőn nézett a fiára. – Ez valami vicc akar lenni.

– Dehogy. Minisztériumi, tiszteletreméltó állást akartál, így megszereztem – közölte Draco jeges nyugalommal, de az apró mosolyát nem bírta elrejteni. – A Kviddicsligának is dolgozom.

– Ez…

– A szerződésedben nem kötötted ki milyen állást vállaljak, milyen jövedelmezéssel. Ők egy tanácsadót kerestek, én pedig nem utasíthattam el ezt a lehetőséget.

Ez nem tükrözte éppen a teljes igazságot, de röviden így volt. Draco rezzenéstelen arccal figyelte apját. Lucius eloltotta a szivart, aztán bólogatva beismerte, hogy a fia pontosan ugyanolyan nagy mardekáros és ravasz, ahogy ő maga.

– Ezzel akkor a mi ügyünknek vége – ismerte be a varázsló.

– Azt hittem, hogy harcolni fogsz tovább.

– Ne legyél nevetséges! – intette le fáradtan. – Rá sem merek kérdezni Grangerre, és a szerződésünk egyéb kitételeire.

– Nem vettem feleségül Hermionét, és tudtommal nem is várja a gyerekünket, de ha ez megtörténne, akkor sem fogom nektek átadni a nevelését. Keményen küzdöttem azért, amit elértem.

– Tudom – ismerte be Lucius. – Hallottam az új tervedről.

– És mit gondolsz róla?

– Remek befektetésnek tűnik – válaszolt az apja, aztán elmosolyodott.

– Komolyan?

– Igen. Akármennyire is meglepő, mindig is büszke voltam rád. A családunkat ért szégyen ellenére képes voltál olyasmit tenni, ami visszahozta azt, amit elvesztettünk. Nem mondom, hogy ezt mindig is beláttam, de amikor többen a társaságból gratuláltak nekem, kénytelen voltam mélyebben elgondolkodni ezen – mondta Lucius a lehető legőszintébben. – Tisztelem, amit elértél, és úgy gondoltam, hogy szeretnék részt vállalni ebből.

– Oh, értem.

– De egyetlen feltételem van.

– Micsoda?

– Több pózolás nincs a Szombati Boszorkánynak – jegyezte meg megvetően. – Rendben?

– Ezt tudom vállalni – vigyorodott el Draco.

– De mi lenne, ha erről később beszélnénk? – kérdezte Lucius. – Ki tudja az anyád mennyire messzire jutott Miss Granger faggatásával.

– Menjünk!

***

Draco jelentősen könnyebb léptekkel indult Hermione keresésére. Végül az üvegházban talált rá. Éppen az anyjával élénken beszélgettek egy csillagfürtös mandragóra cserépénél. Mindketten nevettek, így valószínűleg megtalálták a közös hangot vagy legalább egy közös témát. Akármelyikről volt is szó a varázsló örült ennek. Nem akart még több feszültséget az életében. Amikor közelebb ért Draco nem állhatta meg, hogy ne fogja meg a boszorkány kezét.

– Jól érzitek magatokat? – kérdezte anyját és Hermionét.

– Igen – válaszolták egyszerre.

– Ki hitte volna, hogy Hermione ennyi mindent tud a növényekről – csevegte Narcissa. – Talán lesz egy közös szenvedélyünk.

– Ennek igazán örülök.

– Nem is mondtad, hogy mennyi ritkaság van itt – szólalt meg Hermione. – A tűzlevelű zsurló egyszerűen csodálatos. Eddig csak olvastam róla.

– És a többi üvegházat még meg sem mutattam – mondta Narcissa. – De majd egy másik alkalommal, kényelmesebb öltözékben. Csatlakozom Luciushoz, ti csak beszélgessetek és érezzétek jól magatokat.

Mikor kettesben maradtak, Hermione Dracóhoz fordult, aki egy árnyasabb helyre vezette, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Szóval ezek szerint jól ment?

– Úgy tűnik. Több, mint jól. Apám befektetne az üzletbe – mondta Draco letörölhetetlen vigyorral.

– Te vagy a legnagyobb mardekáros, akit ismerek. Ezt elérni… Gratulálok!

– És te?

– Kellemesen elbeszélgettem anyukáddal – ismerte be Hermione. – Nagyon kedves volt, de azt hiszem, hogy a gyógynövénytan megtörte a jeget.

– Mit szólnál, ha táncolnánk?

– Rendben.

Azzal egymás kezét fogva visszamentek a bálterembe, ahol már javában táncoltak a vendégek. Egyikük sem tudta visszafogni az örömét, ahogy egymáshoz simulva ringatóztak a zene ütemére. Nem is vették észre, hogy Lucius és Narcissa őket figyeli.

– Látod őket?

– Igen, kedvesem – bólintott Lucius. – El tudod ezt hinni?

– A fiunk végre boldog. Láttad így mosolyogni valaha? – érdeklődött Narcissa.

– Beszélni fognak róluk.

– Nagyon remélem – nevetett, majd megfogta a férje karját. – Egy aranyfokozatú Merlin-díjas boszorkány, háborús hős.

– Azt hittem, hogy Draco utálja azt a lányt – sóhajtott az idősebb Malfoy. – Emlékszel? Végigpanaszkodott egy-két nyarat miatt. Most meg úgy néz rá, mintha megbűvölték volna.

– Nézd meg a lányt is – javasolta a felesége. – Nem ragyog semmi sem szebben itt, mint egy szerelmes nő. Ez szerelem.

– Ha te mondod… Túlságosan is romantikus vagy. Én nem látok ebben semmi romantikusat, csak táncolnak.

– Mit akartunk mindig is Dracónak? – emlékeztette Narcissa. – Mindent megkapott, persze nem pontosan úgy, ahogy mi elterveztük. De most boldog.

– Igazad van. Lehetne azért arany…

– Lucius! – figyelmeztette.

– Nincs igazam? A család…

– Hagyjuk a családi vérvonalat! – forgatta meg a szemét Narcissa. – Eszemben sincs tönkretenni azt, amit kettejük között van. Neked is ajánlom, hogy ne szólj bele. Egyetlen egy fiunk van, és nem akarom elveszteni.

– Én sem.

– Egymásba szeretettek, megesik az ilyesmi – folytatta a boszorkány. – Végre valaki hosszú évek után nem csak érdekből házasodik.

– Én is szerelemből vettelek feleségül – emlékeztette Lucius, s kissé összevonta a szemöldökét.

– Emlékeztesselek, hogy elszöktél, amikor az apád nősülésre kényszerített? – simogatta meg a férje karját. – Te sem voltál kevésbé rebellis, mint Draco. Egészen a Zöld-foki-szigetekig szöktél előlem.

– De én tudtam a kötelességem.

– Hát persze. Elfogyott a galleon… – kuncogott Narcissa. – Talán az zavar, hogy a fiunk túljárt az eszeden?

Lucius morgott valamit, mire a felesége csak nevetett.

– Egy tánc, drágám?

– Feltétlenül, kedvesem – mosolyodott el Narcissa.

hozzászólások: 0