45. lecke

Szapora léptek hangzottak fel a kihalt folyosón. Draco Hermionét kézen fogva vezetett végig ősei festményeinek helyet adó falak mentén. Jókedvű vigyorukat nem lehetett levakarni az arcukról. Mind két vágytól túlfűtött kamasz úgy surrantak ki a bálteremből. Elvesztették minden érdeklődésüket az esti rendezvény iránt.

– Mit szólnál egy kis körbevezetéshez? – kérdezte Draco, miközben közelebb húzta magához a boszorkányt.

– Benne vagyok, ha te is – mosolygott rá Hermione, majd lágy csókot nyomott a varázsló ajkára, miközben összeborzolta a haját.

– Erre vártál, igaz? – A boszorka leplezetlen elégedettséggel futtatta végig az ujjait a tejfölszőke tincseken, és még jobban összeborzolta, nem mintha Dracónak nem állt volna jól az ilyesmi.

– De mennyire, hogy erre vártam – nevetett fel gondtalan örömmel. – Annyira komolynak tűntél úgy, így pedig… szexi kviddicsoktató.

– Szintet lépünk? – vonta fel a szemöldökét. – Szeretnéd, ha kicsit oktatnálak kviddicsre is.

– A repülés bőven elég.

– Nem akarsz még több izgalmat?

– Elég izgalom, ha veled lehetek – búgta Hermione. – Nem kell nekem gurkó, kvaff és cikesz az életembe.

– Milyen kár – sóhajtott fel teátrálisan Draco. – Tönkreteszed így is a hírnevemet.

– Én?

– Igen, az egyetlen tanítványom, aki még egy kicsit sem szerette meg a kviddicset.

– Nem muszáj kviddicseznem, igaz?

– Most képtelen vagyok a kviddicsre gondolni, amikor ennyire finom a szád – mondta kifulladva Draco, majd apró csókot lehelt a boszorkány nyakára. – Nem is tudod mi jár a fejemben.

– Vannak ötleteim. Szóval akkor megmutatod nekem az őseid festményeit, és Malfoyok termeit? – kérdezte pimasz mosollyal az arcán.

– Egy Malfoyét.

– Melyikét?

– Az enyémet.

– Ez neked a körbevezetés? – nevetett Hermione.

– Nem emlékszem, hogy te nagyon körbevezettél volna nálatok, vagy rosszul emlékszem? – tette fel a kérdést Draco.

– A családiházunk nem egy kúria. Nincs benne semmi érdekes – forgatta meg a szemét.

– De nem is olyan kicsi.

– Olyan kicsi? Ugyan, kérlek, az előcsarnokotokban elférne az egész – fogatta meg a szemét ismét a boszorkány. – Persze némi túlzással.

– Nem igazán vagy tisztába a méretekkel, igaz? – kérdezte Draco. – De ne aggódj majd segítenek neked ebben.

– Hogyan?

– Legyen egyelőre titok.

Kézen fogva felmentek a lépcsőn az emeletre. A zenét és a bálozók hangját itt már nem lehetett hallani, csak a saját tompa lépteiket a mélybordó szőnyegen. Senki sem volt a közelben. Draco eléggé gyors tempót diktált, így Hermionénak nem igazán maradt ideje megfigyelni a helyet. Erőtlen fények világították meg őket, ahogy elhaladtak egy-egy méregdrága festmény, szobor mellett.

– Tudod, ez már itt mind az én birodalmam – folytatta rekedten a varázsló közelebb húzva magához a boszorkányt.

– Tényleg? – kérdezte, miközben megálltak egy szenvedélyes csókra, amit némelyik festmény egyáltalán nem hagyott szó nélkül, persze ezeket Draco egy pillanat alatt elhallgatta, aztán a többiek már nem mertek szólni. A dél szárnyban voltak, ami teljesen a Malfoy örökös birodalmához tartozott. – Festményed is van?

– Itt nincsen.

– Pedig ezért jöttem.

– Lehet nem lesz máskor alkalmunk erre – mondta Draco, miközben végigsimította Hermione combján, felhúzva ezzel a talárt, ami most rettenetesen útban volt, és levarázsolta a szaténalsóneműt a boszorkányról, majd finoman megérintette.

– Biztos, hogy ez nem igaz – mormolta a lány egy apró sóhajjal, miközben a varázsló nyakába fonta a karjait, és közelebb húzódott hozzá. – De, ha meglátnak minket, akkor téged foglak hibáztatni.

– Minden felelősséget vállalok.

A levegő szinte vibrált az köztük lévő mámoros érzésektől. Draco szenvedélyesen csapott le a cseresznyepiros ajkakra, és másik, kevésbé elfoglalt kezével, beletúrt a hullámos hajzuhatagba. Imádta, ahogy a lány kecses teste az övéhez simult, nem is beszélve Hermione gyengéd érintéséről, ami bekúszott a talárja redői alá, majd kikapcsolta az övet a derekán, s finoman becsúszott a nadrágjába. Morgott valamit, miközben tovább csókolta őt.

– Nem… kellene itt… vagy…

– És mi a helyzet a kalandvággyal? – vigyorgott, miközben újra megcsókolta a boszorkányt. – Azt hol hagytad, Miss Granger?

– Kalandvágy? – kérdezte elgondolkodva. – Nem is tudom. Elvileg ezt a te birodalmad, nem? Ki merne bemenni a Sárkány barlangjába?

– Mindig lehetnek kíváncsi vendégek.

– Ezzel nem oszlattad el az összes kétségemet.

Egymáshoz simultak a folyosó homályában. A báli vendégek messze voltak attól, hogy megzavarják őket, mégis maga a helyzet szeszélyes mámorral kecsetető veszélye felajzotta mindkettejüket. Elsötétült tekintetük egymásba kapcsolódott.

– Mi lenne, ha tovább mennénk, mielőtt még…

– Mielőtt még mi történik? – szólalt meg a boszorkány kifulladva. Persze nem kellett találgatnia, csak a varázsló sötét, viharszürke tekintetében kellett néznie. Pajkos mosollyal nézett rá. Nem igaz mennyi mindent kiváltott belőle ez a férfi. Kifulladva várta az élményt, miközben a varázsló egyik ujjával kíméletlenül körzött a csiklója körül. Hevesen dobogott a szíve, szinte hallani lehetett a csendben, amit csupán kettejük közös kapkodó lélegzete zavart meg.

– Mielőtt – kezdte a férfi, s megfogta a kezét, felhúzta magához, majd finoman a szájához érintette –, teljesen elvesztjük a fejünket.

Draco elmosolyodott. Birtoklón, elsötétült tekintettel, mintha már a tűréshatára végén járna. Hermionét elöntötte a forróság, és a várakozás izgalma.

Olyannak érezték magukat, mintha a vágy eleven tüze zubogott volna az ereikben, ahogy szinte már futva érkeztek meg a varázsló lakosztályának ajtajához.

– Van kedved megnézni a szobámat? – kérdezte, noha tudta a választ. A boszorkány szíve olyan hangosan dobbant meg, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Újra közelebb lépett a varázslóhoz.

– Igen – suttogta a szájába, ahogy ajkuk szétnyílt, és egy észvesztő csókban egyesült. Nevetve, önfeledten vetették bele magukat a helyzetbe. Dracónak csak harmadikra sikerült kimondani a varázsigét, mert nem bírták abbahagyni a csókolózást. Az ajtó végül utat engedett nekik.

– Annyira kellesz nekem – suttogta a boszorkány fülébe Draco, miközben egy bűbájjal kigombolta Hermione dísztalárja apró gombjait.

– Pálca nélkül? Ez igazán ügyes – mosolygott vissza, aztán ő maga is kipróbálta a varázsigét, dévaj mosollyal nézete, ahogy a varázsló talárja megadja magát, aztán az inge is. – Ez nekem is megy.

Draco rekedten felnevetett. Gyenge, borostyánsárga fény gyúlt a lakosztály fogadóhelyiségében. Csak annyi időre szakadtak el egymásról, amíg a férfi előreengedte Hermionét. Mámoros tekintettel figyelte, ahogy a nő előre lép, s minden lépésénél az ezüstszürke dísztalár finoman lecsúszik a válláról, aztán a súlytalan anyag összegyűlik a bokájánál. Csak egy csipkés kombiné maradt rajta. A varázsló egy hosszú lépéssel ott termett mellette, aztán támadást intézett a maradék ruhadarbjainak, Hermione követte minden egyes lépését, és válaszolt is rá. Hamarosan már egyikükön sem volt ruha. Az őrjöngő vágy mindkettejüket elsodorta.

– Annyira gyönyörű vagy.

Hermione mélyen felsóhajtott, ahogy Draco csupasz mellkasához simult. A férfi ajka végigjárta az állát és a nyakát, miközben ajkuk ismét egymásra talált. A nyelvük vad táncában teljesen elvesztek. A férfi keze pedig lecsúszott a boszorkány dereka alá. Az értintése olyan volt, akár maga a tűz, ami lángra gyújtotta a lány lelkét is. Kapkodó csókok, édes érintések sorozatában kifulladva izgatták egymást. A boszorkány Draco nyaka köré fonta a karjait. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Ugyanaz az elsöprő tűz égett mindegyikben.

– Szeretlek – szólalt meg Hermione.

– Tudom – mondta kifulladva a varázsló. – Én is szeretlek téged.

Hermione a következő pillanatban arra eszmélt, hogy a háta a falhoz nyomódik. Draco megfogta a combját, szétnyitotta és felemelte a földről.

– Kulcsold át a derekamat a lábaddal! – suttogta a fülébe, miközben finoman szívogatni kezdte a nyakát. A boszorkány nem tudott válaszolni, csak tette, amit a férfi mondott neki. Draco erősen tartott, mintha semmi súlya nem lenne. Bízott benne, és semmilyen kifogása nem volt, csak átadta magát neki.

Mindketten mélyen felsóhajtottak, ahogy a lüktető szenvedélyük egy közös pontban egyesült. Hermione megborzongott, majd elöntötte a gyönyör. Draco elmerült az áhított forróságban, aminél jobbat el sem tudott volna képzelni. Édes volt, vad, forró, egyszerűen tökéletes. Közeledések és távolodások, a menny és a pokol. Egy olyan ritmusban, amit mindketten szenvedélyesen követtek.

A boszorkány mit sem törődött a hátát smirgliző fallal, csak egyre közelebb és közelebb, mélyebben és mélyebben akarta magában érezni a férfit, aki teljesítette a kimondatlan kérést. Kettejük testéből áradó hő csaknem felégetett mindent. Hermione érezte, ahogy a varázsló testében megfeszülnek az izmok. Csupasz bőrük összeért. Túl jó volt, túl mámoros, túl fülledt. Az önkívület határára sodródtak mindketten, ahol nem létezett más csak a mindent elsöprő extázis. Egyszerre értek el a beteljesülést.

Hermione Draco vállgödrébe hajolva, zihálva pihegett. Kellett egy egész perc, mire képes volt rendezni a gondolatait. Érezte a férfi szapora szívverését, ahol a bőrük továbbra is összeért, az erős karját, amivel még mindig tartotta őt. És még mindig magában érezte Dracót. Szembe néztek egymással, és egy újabb csókot váltottak, de ez lassú volt és ráérős. Elhúzódtak egymástól. Amikor a boszorkány lába újra földet érintette, hálás volt Dracónak azért, hogy még akkor is szorosan tartotta. A homlokukat egymáshoz érintve álltak ott a fal mellett.

– Egyszer meg fogsz ölni – mormolta a varázsló.

– Inkább te engem – nevette a boszorkány. – Nem bír el a lábam.

– Jól vagy?

– Jól? – kérdezett vissza, majd hátravetett fejjel felnevetett. – Észvesztő volt.

– Tudod, akármilyen hihetetlen is lesz, amit most mondani fogok, de van ágyam is – bizonygatta Draco határozott meggyőződéssel.

– Komolyan? Ágyad?

– Határozottan úgy emlékszem – bizonygatta a varázsló. – Régen jártam itt, de még talán meglehet.

– Végül is kényelmesebb lehet, mint itt a fal mellett – mondta Hermione, majd egy varázslattal magához hívta az összegyűrődött kombinéját.

– Mit csinálsz?

– Mégse mászkálhatok meztelenül, szandálban.

– Dehogynem – vigyorgott Draco, majd kivette a kezéből a ruhadarabot, és messzire hajította. A boszorkánynak még szólni sem volt ideje. – Imádlak nézni. Gyere velem!

– És hogyan fogunk innen feltűnés nélkül távozni? – érdeklődött a boszorkány, miközben visszatért a szemérmessége, hozzásimult a varázslóhoz, aki a derekára tette a kezét.

– Seprűvel – vonta meg a vállát, aztán összekulcsolta az ujjaikat.

– Remélem, hogy itt is vannak ruháid, mert ebben a talárban nem hiszem, hogy tudnék repülni. Nem lenne a legkényelmesebb – mondta, majd visszanézett a válla fölött.

– Ennél sokkal kínosabb helyezetekből is kivágtam magam, szóval a ruha kérdéssel sem lesz gond.

– Rendben van.

Draco hálószobájához két másik helyiségen keresztül vezetett az út. Az elsőben rengeteg könyv volt, amitől Hermionét nehezen lehetett elrángani, a második irodaszerűnek nézett ki Draco sajátos elrendezésével (irdatlan kupi volt), majd elérkeztek a hálószobába. A helyiség közepén egy három lépcsős emelvényen egy baldachinos ágy foglalta el a legnagyobb helyet. Az ablakokat földig érő, súlyos függönyök takarták el. Mindenfelé seprűk sorakoztak a falra szerelt tartókon, kviddics relikviák neves sportolóktól, csokibéka kártya gyűjtemény, és még egy csomó olyasmi, amiről Hermione nem is tudta micsoda.

Kellemes meleg színei voltak a szobának, cédrus bútorok, szürke háromszög mintás szőnyeg, a falakon absztrakt festmények, amik lassan mozogtak, hullámzottak és örvénylettek. A lány kilépett a cipőjéből, aztán felnézett. A plafon a nyugodt éjszakai égboltot mintázta, de ez cseppet sem hasonlított ahhoz, amit Roxfortban lehetett látni. Egyetlen csillagkép rajzolódott ki rajta, ami a Sárkányé volt.

– Másnak képzeltem el a szobádat. – Hermione időközben néhány lépésnyire eltávolódott a varázslótól, és kezdett kicsit fázni.

– Kitalálom – tette karba a kezét Draco. – Mardekáros színek, Malazár szobra, kígyók, a Főbenjáró Átkok pálcamozdulatai a falakba vésve.

– Valami olyasmi, és hasonló klisék. Egészen otthonos.

– Megjárja. Azt, ami a házamban van jobban szeretem.

– Mindkettő jó – mondta Hermione.

– Mit szólnál egy fürdéshez? – kérdezte a varázsló. – Szerintem most mindkettőnknek jól esne. Aztán alszunk egy kicsit.

– Itt akarsz aludni?

– Nem biztos, hogy csak alvást tervezek – jegyezte meg ravasz mosollyal, miközben beletúrt a hajába, aztán néhány lépéssel ott termett Hermione mellett. – De nincs kedvem ilyen későn repülni. Reggel idehozatom a reggelit, és gyorsan lelépünk. Mit gondolsz?

– Kínos találkozás nélkül a szüleiddel?

– Ahogy mondod. Majd legközelebb folytatjuk ezt az ismerkedést – mondta a férfi. – Jövő héten is ráérek apámmal az üzleti ügyekről beszélni.

– Legközelebb bárhova is megyek veled, esküszöm hoznom kell egy váltás ruhát. Nem tudod hol van egyáltalán a bugyim?

– A leghalványabb sejtelmem sincs – vágott ártatlan arcot, mintha ő maga nem tehetne semmiről. – De nincs is rá szükségesd.

– Ezt nem igazán hiszem.

– Gyere velem! Már kezd elkékülni a szád, és remegsz a hidegtől – fogta meg a kezét, aztán egy mellékajtón egy kék csempés helyiségbe vezette.

– Te jó ég mekkora kád! – ámuldozott a boszorka. – Hihetetlen.

– Azt hittem, hogy csak a könyvespolcok iránt érdeklődsz ennyire – nevetett fel a varázsló.

– Viccelsz ez egy medence gyakorlatilag, és te ennek ellenére szökőkutakban fürdőzől. Az akár lehetne szentségtörés is.

Draco csak nevetett, aztán egy pálcamozdulattal kellemes meleggé változtatta a vizet, és mindketten elmerültek a fürdő okozta élvezetben, majd kicsit később egymáséban is. Hamarosan a vízpára és a gőz betöltötte a helyiséget. Miután elcsitult a szenvedély és mindketten nyugodtabb ritmusra álltak vissza, kifulladva, elcsigázottan hajtották álomra a fejüket a fürdő után Draco ágyába.

***

A másnap reggel egymás karjaiban találta őket. Még mindig meztelenül simultak össze a takaró alatt, lábuk összegabalyodva, egymást ölelve. Ennél intimebb és bensőségesebb pillanatot egyikőjük sem tudott elképzelni. Először Draco ébredt fel, mélyet sóhajtott, majd némi mozgolódás után Hermione barna tekintetévével találta szembe magát. Elmosolyodott, ahogy mélyen belenézett és megtalálta azokat az apró aranypöttyöket, amiket annyira imádott bennük.

– Jó reggelt! – Zökkentette ki a merengéséből Hermione hangja.

– Jó reggelt neked is! – köszöntötte egy csókkal a boszorkányt. – Hogy aludtál?

– Furcsa, de nagyon pihentetően – válaszolta a lány elgondolkodva. Valóban tényleg hihetetlen volt, hogy a Malfoy kúriában érezte jól magát, főleg Draco mellett. Mégis annyira jó volt hozzá bújni. – Régen aludtam ilyen jól.

– Szívesen – vigyorgott a tejfölszőke varázsló.

– Az önelégült vigyorod, Malfoy…

– Milyen? – kérdezte, miközben fölé hajolt.

– Milyen? Pontosan olyan, mint, akinek minden terve sikerült – pontosított a boszorka, miközben kisimította Draco kócos tincseit a varázsló homlokából.

– Ha nem is minden, de valóban így van – nevetett. – Tudod, az ágyam valahogy tegnap kimaradt. Nem lehetsz igazán a barátnőm, amíg az ágyamban nem lettél még az enyém.

– Nem is itt laksz, Draco – emlékeztette kuncogva. – Tudod, nálad otthon már voltunk az ágyadban együtt.

– Ebben még senkivel sem voltam együtt.

– Nem is hiszem el, hogy itt még senki sem volt előttem – rázta meg a fejét Hermione. – Sajnálom, ez annyira hihetetlen.

– Pedig nem – rázta meg a fejét a varázsló.

– Furcsa.

– Tudod, mindenki lenyűgöztem valami mással. Van, akit a könyvtáram jobban érdekelt, másokat a rettenetesen nagy kádammal ejtettem ámulatba, valakit pedig már a fogadószobában letepertem.

– Azt hiszed, hogy vicces vagy? – sóhajtott fel Hermione, aztán elmosolyodott. – Egyébként nem én voltam az, aki nem tudott magának parancsolni.

– Mégis mit tehettem volna? – nevetett fel öblösen a varázsló. – Törjem össze minden vágyálmodat és rontsam el a pillanatot. Különben sem adtál sok esélyt.

– Én? Mit tettem?

– Ahogy rám néztél akkor… Nem tehettem mást. Sodródnom kellett az árral – mondta, majd megcsókolta a boszorkány ajkát. – Örülök, hogy itt vagy mellettem.

– Én is – bólintott a boszorkány, és szorosan hozzábújt a varázslóhoz. Különös érzés volt így feküdni egymás mellett, ahogy a fedetlen bőrük egymáshoz ért. – Annyira megkönnyebbültem, hogy nem volt botrány.

– Megmondtam, hogy nem lesz baj – mormolta, miközben egy csókot nyomott a lány homlokára. – Már csak ki kell surranunk észrevétlenül, aztán az egész varázsnapot az ágyban töltjük.

– Remek ötlet. Egyébként szerinted a szüleid tudják, hogy itt vagyunk? – tette fel a kérdést Hermione.

– Biztosan – bólintott a varázsló. – Zavar?

– Kicsit – szólalt meg, majd a mellkasához nyomta a homlokát. – Mondhatjuk, hogy most már teljesen hivatalosan együtt vagyunk.

– Így van, édes – ölelte magához a férfi, majd magukra húzta a takarót. Lassú csókban egyesültek az ajkaik. – Örökké tudnám ezt csinálni veled.

– De nem bujkálhatunk. Igaz?

– Kicsit talán mégis.

– Éhen halok.

– Én is – sóhajtott fel Draco. – Nem ártana egy kis kávé sem. Elmegyek valami reggeliért. Különleges kívánság?

– Valami ruhát kereshetnél nekem. Egyébként semmi.

– Mindjárt megoldok mindent – ígérte, majd megmozgatta a nyakát. – Te csak pihenj, és ne menj sehova!

– Itt foglak várni.

– Mondtam már, hogy imádom a meztelen testedet az ágyamban? – kérdezte mosolyogva.

– Mindig meglepsz.

– Sietek vissza!

Azzal Draco egy csókot nyomott a boszorkány ajkára, és felkelt az ágyból. Hermione felkönyökölve, egy ábrándos mosollyal figyelte a varázsló izmos hátát és fenekét, mielőtt kiment a szobából és magára hagyta őt.

A boszorkány megkönnyebbült sóhajjal terült el az ágyon. Jobban alakultak a dolgok, mint ahogy korábban várta, és ez igazán megnyugtatta. Egyelőre csak a saját boldogság buborékukban lebegve élvezte a helyzetet. Draco maga minden kétségét eloszlatta, és átadta magát a rózsaszín ködnek, amitől nem tudott nem mosolyogni. Legszívesebben mindig ebben a buborékban lebegett volna.

Kisvártatva Draco jelent meg ismét a szobában egy tálcát egyensúlyozva. Elégedett mosollyal közelesett, de most sem volt rajta több ruha, mint korábban. Hermione maga elé fogta a takarót, miközben rosszallóan ingatta a fejét. A varázsló megbabonázva nézte a hosszú, hullámos tincseit.

– Így mentél el reggeliért? – kérdezte kuncogva. – Igazán sajátságos.

– Természetesen, ahogy Merlin megteremtett – jegyezte meg cinkos mosollyal.

– Nehogy valakinek kétségei legyenek afelől, hogy mennyire szégyentelen vagy – ingatta a fejét.

– Megszokták már. Máskor is szoktam így járkálni.

– Gyakran járkálsz így?

– Hogyne állandóan.

– Nem hiszek neked.

– Itt nem kell aggódnom a Szombati Boszorkány miatt, senki sem közelíti meg a kúriát csak úgy – mondta, miközben Hermionéra kacsintott. – Egyébként nem szoktam így mászkálni máshol, csak a lakosztályomban.

– Hála a mágia isteneinek!

– Nem is meséltem, hogy apámmal kötöttem egy egyezséget – csevegte a varázsló, miközben közelebb sétált.

– Milyen egyezséget?

– Nincs több Szombati Boszorkány fotózás – jelentette ki diadalmasan. Bár Hermione nem tudta, hogy ez melyiküknek nagyobb megkönnyebbülés.

– Szinte hallom, ahogy a boszorkányok szíve, akik egyenként rajongtak érted, darabokra törik szét – kapott teátrálisan a szívéhez a lány. – Pedig, ha látták volna, amit ma én… Draco Malfoy sorozatnak akkor ezek szerint vége?

– Jaj, ennyire azért nem kell tárgyiasítani. És vége vannak a sorozatnak – forgatta meg a szemét a varázsló. – Nekem is vannak érzéseim.

– Ühüm… Látom vagyis tudom. És hogyan sikerült észrevétlenül megszerezned a reggelinket?

– Nos, drágám, van előnye annak, hogyha valakinek van néhány házimanója és jóban van velük. Ki sem kellett tennem a lábam, hogy reggelit szerezzek magunknak – mosolygott elégedetten, majd szertartásosan letette a tálcát az ágyra. Ő maga is elhelyezkedett a takaró alatt. – Jó étvágyat!

– Jól néz ki, de ez rengeteg – mondta Hermione. – Finom az illata. Ki fogja ezt mind megenni?

– Lássunk neki, aztán kiderül!

A reggeli olyan gyorsan elfogyott, mintha egy sáskaraj söpört volna végig éhesen egy mezőn. Jóízűen kóstolgatták a finomságokat. A manók igazán ízletes fogásokat készítettek. Hermione aggodalma ellenére mindent sikerült elfogyasztaniuk, miközben kissé megváltozott a véleménye a szorgos kis lényekről is. Ugyanakkor ezt cseppet sem akarta Draco orrára kötni, aki valószínűleg kicsit piszkálta volna ezért.

– Ez isteni volt – áradozott.

– Aha, majd megmondom a manóknak, hogy ízlett. Odáig lesznek érted. Te jó ég, rengeteget ettem – fújt egyet Draco. – Mi lenne, ha még ejtőznénk egy kicsit?

– Mire gondolsz?

– Összebújunk, aztán pihenünk az út előtt. Nem kell sietnünk, mert a szüleim elmennek. Kaptam egy üzenetet tőlük, miközben vártam a reggelire. Szóval nem kell aggódnod, hogy összefutunk velük. Szóval maradjunk?

– Igazából miért is ne? – mondta Hermione. – Nem kell sietnem, és Eglethon papírjai is várhatnak.

– Mit gondolsz megkapta, amit küldtem? – tűnődött Draco, miközben kinyújtotta a karját, és hagyta a boszorkánynak, hogy ráhajtsa a fejét.

– Nagyon remélem, hogy megkapta.

– Remek átok – vigyorodott el gonoszul. – Nem túl komoly, de nagyon hatásos.

– De ha rájön, hogy tőled jött, akkor bajban leszel – rázta meg a fejét a boszorkány.

– Soha nem jön rá – rázta meg a fejét Draco is. – Szerintem egyből rád fog gyanakodni. Holnap benézzek a Minisztériumba?

– Draco.

– Tessék?

– Egyelőre inkább térjünk vissza a pihenésre – kérte a lány. – Annyira jó ez most így, semmi kedvem elrontani valakinek az emlegetésével, aki egyáltalán nem érdemli meg.

– Persze, igazad van. Segítek, hogy ne gondolj rá.

– Alig várom.

– Mit szólnál, ha átmennék a könyvtáramba?

– Ez jobban tetszik.

– Ott van egy nagyon kényelmes asztal.

– Nem mondod?

– De igen. Annak a tetején szívesen elfeledtetem veled a munkát – ajánlotta fel előzékenyen.

– Tudod, hogy az az asztal nem éppen erre való?

– Hidd el az őseim megértenék, ha tudnák, hogy mire használom – vigyorgott.

– Javíthatatlan vagy, Draco Malfoy.

– Talán – kezdett bele a férfi. – De előbb még van egy dolog, mit itt szeretnék kipróbálni az ágyamban.

Meg sem várva Hermione válaszát, magukra húzta a takarót, és szenvedélyesen csókolta meg a boszorkányt.

***

Jócskán elmúlt dél, mire Draco és Hermione végre kimásztak az ágyból. A házimanók minkettejük számára tettek ki ruhákat, és további harapnivalók várták őket a fogadószobában. Hermione döbbenten tapasztalta, hogy az öltözékét az otthoni ruhatárából választották ki. Elmélázva majszolt egy istenien finom mandulás kekszet. Draco leplezetlen elégedettséggel figyelte a boszorkányt, majd amikor észrevette a férfi kutató tekintetét elmosolyodott.

– Isteniek ezek a teasütemények – sóhajtott fel.

– Csomagoltassak neked?

– Nem! – ellenkezett azonnal. – Már így is megdolgoztattad a manókat. Nagyon kedvesen, amiért a tréningruhámat elhoztam és a cipőmet. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha valamelyik iskolai talárodban kellett volna innen távoznom.

– Tudod, hogy akár a fogadószobából is távozhatunk hop-porral? – kérdezte Draco, majd ő maga is beleharapott a süteménybe. – Van egy kandalló a spanyolfal mögött.

Hermione szúrós tekintettel nézett rá.

– Szeretnél valamit mondani?

– Nem siettél ezt elmondani nekem, Draco.

– Annyi más volt a fejemben – vigyorgott. – És ha tudtad volna, akkor meztelenül indulunk hop-poros utazásra?

– Természetesen nem – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Még is mi van, ha más kandallónál kötünk ki?

– Mert az olyan gyakran előfordul, és olyan sok Malfoy van a környéken – sóhajtott.

– Már így is kínosan érzem magam a szüleid miatt. Szerinted miattunk mentek el?

– Minden bál után elmennek – vonta meg a vállát Draco. – Egy vagy több napra. Apám jutalma saját magának. Most valamilyen meleg forráshoz mentek.

Miközben beszélt, felvette a „Bekapnám a cikeszed” feliratú pólóját.

– Draco.

– Tessék, édesem.

– Máskor jobb lenne, ha nem utólag osztanál meg velem egy-két információt, akkor nem idegeskedtem volna annyit.

– Kettesben hagytak minket a kúriában. Ha ez nem jóváhagyás, akkor legyen hippogriff. Egyébként túlságosan is sokat aggódsz – mondta egy kedves mosollyal, aztán megfogta a boszorkány derekát, és magához húzta. – Mondtam, hogy mindent elrendezek, és minden rendben lesz. De te még mindig nem hiszel nekem.

– Azért várjuk ki ennek a végét – figyelmeztette Hermione. – Még nem találkoztak az én szüleimmel.

– Ne beszéljünk ezekről a fajsúlyos dolgokról! – kérte a varázsló. – Felkészültél a hazaútra?

– Igen – sóhajtott egyet a boszorka.

– Maradnál még?

– Csak eszembe jutott az a sok-sok akta, amiket kaptam – magyarázta egy csepp lelkesedés nélkül.

– Tudod van egy különleges képességem – húzódott hozzá közelebb Draco.

– Tényleg? – nézett fel rá a boszorkány.

– Ühüm, kiválóan tudok tüzet gyújtani – vigyorodott el gonoszul.

– Sok ponton sértenéd meg a Minsztérium hivatalos iratokra vonatkozó jogszabályait – mondta a lány. – Nem akarok beszélőre menni az Azkabanba, de értékelem a lelkesedésedet.

– Segítsek neked? – simította ki a hajtincseit a boszorkány arcából.

– Először menjünk haza hozzád – kérte a boszorkány.

Draco egy pálcaintéssel eltűntette a spanyolfalat, ami mögött valóban egy kandalló lapult. Belemarkolt a párkányon álló kerámiatálba, és hop-port szórt a tűzbe. Némi pörgés és forgás után nemsokkal Draco nappalijában találták magukat. Hermione kimondottan örült, hogy végre ismerős és otthonos környezetben lehet. Ám, amikor körbenézett a helyiségben szörnyű düh kerítette hatalmában.

– Szent mandragóra! – fakadt ki, miközben átlépte az egyik aktahalmot.

– Eglethonnak postahivatala van vagy ingyen küldi a baglyokat? – kérdezte Draco, majd jelentőségteljesen megpiszkált egy ügyiratot tartalmazó stócot, ami aztán elemeire széthullott. A varázsló mérgesen préselte össze az ajkait, aztán észrevette dohányzóasztalon pihenő piros leveleket. Késleltetett robbanású rivallók.

– Ez már túlmegy minden határon – fakadt ki a boszorkány. – Ez már egyáltalán nem normális viselkedés. Mit gondolt mi vagyok, irattáros?

– Holnap reggel beszélek vele – jelentette ki a varázsló. – Nem lehet normális, aki ezt csinálta. Még akkor sem volt itt ilyen káosz, amikor a Szombati Boszorkány elküldte nekem az összes rajongói levelet, amit kaptam.

Hermione váratlanul felvihogott.

– Bocs.

– Nem vicces – forgatta meg a szemét Draco.

– Visszatérve, ne beszélj vele.

– Miért ne?

– Ez Eglethonnal a kettőnk ügye – válaszolt Hermione. – De ezzel betelt nálam a pohár. Nem akartam ilyen eszközökhöz folyamodni, viszont rákényszerülök.

A boszorkány azzal bement a hálószobába, kihozta a kézitáskáját, kivett belőle egy kisebb, de üres dossziét. Egy varázslattal összegyűjtötte a papírokat, és beletere azokat, majd egy másik bűbájjal bezárta őket.

– Így már jobb.

– Valóban – helyeselt Draco.

Hermione egy ideig kotorászott a táskában, már majdnem teljesen elmerült benne, amíg meg nem találta, amit keresett.

– Tudtam, hogy erre szükségem lesz – mondta, miközben kihúzott egy másik dossziét.

– Ebben mi van? Az Alexandriai könyvtár fele?

– Ebben minden benne van, amit Eglethonról és a túlkapásairól összegyűjtöttem. Tudod van egy rossz szokásom, hogy mindenről másolatokat szoktam saját magamnak eltenni. És van egy rossz érzésem a holnapi napról.

– Nagyon ravasz.

– Csak gyakorlatias – legyintett Hermione. – Eglethon nem kedvel, ez nyílt titok.

– Miért? – tette fel a kérdést Draco. – Komolyan kérdezem. Egy aranyfokozatú Merlin-díjas boszorkány vagy.

– Pontosan sosem mondta meg – rázta meg a fejét. – Azt mondanám egyszerűen nem kedvel, de ennél több van a háttérben. Egyszer hallottam, amikor azt mondta valakinek az irodában, hogy csak Harry és Ron hátszelén felkapaszkodva értem el ezt a pozíciót, amit kaptam.

– Baromság – mondta Draco. – Potter és Weasley régen kinyúlt volna, ha te nem vagy. Szerintem már elsőben megfojtotta volna őket az ördöghurok. Eglethon túlságosan is átlépte a határokat, túllépett a hatáskörén. Beszélek Winters-szel.

– Majd ezt én elintézem, jó? Mert akkor soha sem lesz vége.

– Mit akarsz tenni?

– Visszavágni – válaszolt Hermione. – Mondd csak téged nem érdekelt a mágiajog teljesen véletlenül? Ha nem muszáj, akkor nem mennék be az Mágus Akadémiára most.

– Véletlenül az apám nekem szánta a helyét a Wizengamotban – fújt egyet Draco. Olyan képet vágott, ami azt jelezte, hogy ő maga cseppet sem volt elragadtatva ettől. – Egy ideig megpróbáltam lelkesedni ezért, de nem ment… A kis szoba a bejáratnál balra, ami úgy néz ki, mint egy szekrény kabátoknak. Bent jobb oldali nagy könyvespolc, alulról a harmadik polc.

– Van egy kis szobád tele könyvekkel, és még nem szóltál nekem erről?

– Minden sötét titkomat egyből le kellene lepleznem? – nevetett Draco.

– Nem bánod, ha eltűnök ott egy kis időre?

– Nem, de szívesen segítek neked.

– Egyedül gyorsabban megy, viszont kérnék tőled egy nagy szívességet – kezdett bele a lány.

– Bármit.

– Nálad kviddicsezik William Wylie?

– A mágiajogi ügyvéd? Persze. Szóljak neki, hogy szeretnél vele beszélni?

– Megtennéd?

– Neked mindent – mondta mosolyogva, aztán közelebb ment boszorkányhoz, megölelte és megcsókolta. – Elintézek egy időpontot mára.

– Köszönöm. Bocs, hogy ilyen zűrös vagyok.

– Ugyan már. Bár még várom a háromfejű kutyákat, óriás pókokat, hippogriffeket, sárkányokat és ki tudja miket…

Ezen mindketten elmosolyodtak.

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 05 Mar 2023 06:03 pm

El se hiszem hogy már csak egy rész van hátra. Pedig annyira jó ez az egész... még el tudnám olvasni egy darabig.

by Nyx @ 06 Mar 2023 02:27 am

Nekem is hihetetlen, de jól esett befejezni. Van bennem egyfajta nyugodtság most, hogy vége :) Igazán nem akartam túlságosan sokáig húzni. Biztos lehetett volna még bele ezt-azt írni, de mindig is így képzeltem el, ahogy megtörténetet befejeztem. Úgy örülök, hogy jónak találod, ez kimondottan motivál. Remélem, hogy majd a többi új történet is tetszeni fog, amik ezután jönnek.