9. lecke

Késő délután volt, a legtöbb Abszol úti bolt már záráshoz készült, de még így is volt némi forgalom. Hermione ütemes léptekkel haladt a macskaköveken, igyekezett kikerülni a járókelőket. A kényelmes magas sarkúja ellenére szörnyen nagy kihívásnak ígérkezett eljutni az Abszol út legtávolabbi pontján lévő szórakozóhelyre, ami Harryékkel már törzshelyüknek számított. Noha újabban nem túl sokszor találkoztak, mégis ha tehették ide jöttek.

Viszont ma a boszorkány egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy könnyed baráti csevejt folytasson Ronnal és Harryvel. Még mindig máson jártak a gondolatai. Miután elköszönt Dracótól, és jó pár szenvedélyes csókot váltottak, amitől még mindig kissé kipirult volt az arca és az ajka, lóhalálában hoppanált a Foltozott Üstbe. Át kellett verekednie magát a nagy tömegen, mire kijutott onnan, már jócskán késében volt. Persze azt nem vette észre, hogy valaki követi, sőt minden lépését szemmel tartja.

Megkönnyebbülten lassított le, amikor meglátta az ismerős fényeket. A Három Arany Griff ma is nyüzsgött a vendégektől. Kellemes hely volt, finom ételekkel, kedves kiszolgálással, kényelmesen kialakított sarkokkal. Hermione nem vette észre, hogy az árny, aki eddig buzgón követte szintén belépett az étterembe, de amíg ő Harryék felé sietett, a szőke hajú férfi a bárpultok felé vette az irányt, ahonnan remekül rálátott Hermione asztalára. A lányt a két jó barátja már tűkön ülve várt rá. Mikor odaért az asztalukhoz, mindketten felálltak és egy puszival üdvözölték egymást.

– Bocs, fiúk! – szabadkozott Hermione, majd levette a kabátját. – Ebben a cipőben képtelenség sietni.

– Semmi baj. Lényeg, hogy itt vagy – mosolygott rá Harry. Ron csak mormogott valamit, de mit várhat egy boszorkány Rontól? – Simán tudtál hoppanálni?

– A Foltozott Üstnél egyszerűen lehetetlenség átjutni – panaszkodott, miközben lesimította a szoknyáját és helyet foglalt. – Utoljára karácsonykor láttam ekkora tömeget.

– Hihetetlen mennyire megnőtt a forgalom, mióta Neville felesége átvette a boltot.

– Hannah vette át? – csodálkozott a boszorkány. Annyira begubózott mostanában, hogy semmit sem tudott semmiről. Általában mugli környéken vásárolt, egyébként sem volt ideje az Abszol útra menni.

– Igen, nem tudtál róla? Majdnem három hónapja volt – végzett egy gyors fejszámolást a barátja. – Akárhányszor jövök, mindig dugig vannak. Lassan ki kell bővíteniük a helyet vagy kell egy másik bejárat is, mert a mugliknak szemet fog szúrni a hosszú sor. Emlékszel milyen rémes volt korábban a konyha…

A boszorkány már reagált volna, amikor félbeszakították a gondolatmenetét.

– Rendeltem már – jegyezte meg Ron, aki burkoltan célzott arra, hogy szörnyen sokáig vártak Hermionéra. – A szokásos bőségtálat. Bocs, hogy Harryvel nélküled döntöttünk.

– De…

– Tudom, tudom, neked rendeltem mellé némi salátát is – nyugtatta meg kedvesen, aztán megveregette a karját. Vöröshajú barátja nem viccelt, amikor ennivalóról volt szó. Hermione úgy sejtette, már hetek óta készül a nagy találkozásra. – Nem felejtettem el.

– Köszönöm!

– Szóra sem érdemes. Hogy vagy? Kicsit mintha kipirultál volna – jegyezte meg Ron, majd intett a pincérnek.

– Siettem kicsit, biztos azért. – A világért sem mondta volna el, hogy még mindig Draco Malfoy csókjai jártak a fejében. Gyorsan rendelt magának egy koktélt, aztán igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe. – Harry meggyógyult a vállad?

– Szerencsére igen. – Mindhárman emlékeztek, hogy pár hete sötét varázslókra bukkant az Auror Parancsnokság speciális, kommandós csapata. Ron és Hermione eredetileg benne lettek volna a csapatban, de mindketten gyorsan szakmát váltottak, miután letették az aurori vizsgát. Ron jó ideig a parancsnokságon dolgozott, mint belső koordinátor, de pár hónapja végül elszánta magát a váltásra. Nekik jobb volt így, azonban Harry még mindig ott volt és sokszor kereszttűzben kellett helytállnia.

– Örülök neki. Tudod, hogy aggódom érted – tette rá a kezét Hermione Harry kezére. Bár elmondhatta volna neki, mennyire retteg attól, hogy barátjának baja esik. Régen mindig úgy hitte, hogy ők együtt egy csapat, akik bármilyen nehézséget képesek legyőzni. Most pedig olyanok voltak, mint egy három különálló egység… Szomorú volt, de persze ezt nem mutatta ki. – Nem kellene mindig terepen lenned.

– Szükség van rám – jelentette ki kurtán, aztán ivott egyet az előtte lévő pohárból. – De veled mi van, Hermione? Hetek óta semmire sem érsz rá.

– Sokat kell utaznom – vonta meg a vállát, mintha minden rendben lenne. – Rengeteg helyen van szükség minisztériumi beavatkozásra. És a máguskapcsolatok rendezésére.

– Ebben egyetértünk. Soha ennyi szabálysértési ügyünk nem volt, mint mostanság – mondta a szemüveges férfi, aztán kisimította a homlokából a fekete fürtjeit. – Remélem, hogy neked azért sikerül kissé enyhíteni a kedélyeket.

– Bízom benne, habár a csapatom… Nos, a főnököm ki nem állhat, így nem én kaptam a legütősebb csapatot.

– Majd csak kialakul. Nekem sem volt egyszerű, amikor kineveztek – bátorította Harry. Hermione hálás mosolyt villantott felé.

– Köszönöm! Ráadásul most rengeteg eseményen kellett megjelennem. Jövő héten valami elképesztő programjaim lesznek. Egy szoborpark megnyitójára kell mennem, nem is értem miért. Ezen felül tanfolyamra járok…

– Tanfolyam? – kapta fel a fejét Ron. Mindig így nézett rá, amikor közölte, hogy valami újat tanul.

– Nem túl érdekes. Repüléstanfolyam… A főnököm szerint muszáj megtanulnom.

– Helyes – vágott közben Ron. – Nagyon helyes. Mióta mondom neked, hogy ne hagyd porosodni azt a seprűt, amit tőlünk kaptál, és ha velünk repültél volna Roxfortban, akkor most időt spórolnál.

– Akkoriban rengeteg más, fontosabb dolgunk volt – jegyezte meg egy kissé epésen. – Emlékezz csak vissza!

– Ne kezdjünk veszekedni! Fárasztó hete volt mindenkinek – vágta el a vitát Harry. – Nem azért találkoztunk, hogy egymás torkának ugorjunk.

– Itt a kaja! Végre!

Ron kiéhezetten vetette rá magát a bőségtálra, ami finomabbnál finomabb sülteket, köreteket hevertek szép halomban. Harry csak megforgatta a szemét, aztán intett Hermionénak, hogy szedjen magának. Ahogy általában szokta, egy szerényebb mennyiséget rakott a tányérjára, aztán némi salátát halmozott mellé. Vörös hajú barátja ezt szentségtörésnek hívta, ugyanakkor egy-két falat után, már nem is figyelt arra, hogy Hermione mit eszik.

Miután elfogyasztották a hatalmas ételadag nagy részét, kissé oldottabb lett a hangulat. Bár ebben talán az üveg bor is segített. Ron kifejezetten megnyugodott, így már teljes mértékben képes volt barátaira figyelni.

– És te Ron? – kérdezte Hermione. – Milyen együtt dolgozni George-dzsal és Freddel?

– Őszintén? – nevetett fel a varázsló. – Nem olyan, mint gondoltam. Néhanapján George szörnyen laza, más napokon mérges, mert nem sikerül továbbfejleszteni a rókázórágcsa termékcsaládot. Fred pedig nem hagyja, hogy segítsek, végül persze mindig ott kötök ki mellette. Csiszolódunk a fiúkkal.

– Új találmány?

– Izgalmas lesz – derült fel Ron szeme. – Még sosem láttatok ilyet, de majd három hónap múlva bemutatjuk. Ugye eljöttök?

– Hát persze – válaszolták egyszerre.

– Ti is kaptatok meghívót a Roxfortos évfolyam találkozóra? – váltott témát Harry.

– Tényleg! Már akartam nektek mondani – nevetett Ron. – Nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz nekünk ilyen. Ráadásul nem is tudni ki szervezi, de nagyon meglepődtem rajta. Harry, te nem emlékszel?

– Sajnos nem, de azt hiszem, hogy mardekáros volt. Bár nem olvastam végig a meghívót – vallotta be Harry.

Hermione majdnem félrenyelt, amikor eszébe jutott Dracónak tett kissé könnyelmű ígérete. Valamint a férfi szemtelen ajánlatáról sem feledkezett meg, ami tartalmazott egy légyottot a Csillagvizsgáló toronyban vagy a mardekárosok prefektusi fürdőjében.

Miközben az utolsó falatokat szúrta a villájára, egy meleg, erős kéz érintette meg a vállát. A szemtelen a hüvelykujjával apró kört írt le a boszorka nyakszirtjén. Megborzongott, annyira, hogy kis híján elejtette villáját. Sokáig nem kellett találgatnia ki állt mögötte.

– No, lám csak, a dinamikus trio – szólalt meg Draco Malfoy olyan gúnyosan, hogy az már szinte nevetségesnek tűnt. Hermione zsigereiben érezte, hogy a varázsló visszanyúlt a régi, iskolás seggfej énjéhez. Kissé túljátszotta. – De jó látni titeket! Főleg téged, Granger!

Gyilkos tekintet? Talán még a pálcáját is elővette? Hermione jelentőségteljesen hozzáért a férfi kezéhez, és körmeit belemélyesztve söpörte le magáról. Draco majdnem biztos volt benne, hogy a lány haragszik rá.

– Malfoy? Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezte Ron, miután magához tért az első sokkból, amit a hívatlan vendég okozott. – Eltévedtél azt hiszem.

Draco a hamiskás félmosolyával, kissé kócos tejfölszőke hajával és elegáns öltözékével inkább egy veszélyes farkasnak nézett ki, mint egy eltévedt báránynak.

– Téged nem vártunk – jegyezte meg Hermione.

– Oh, tudom én. De van, akinek csak hiányoztam. – Rávigyorgott Hermionéra, aki még mindig haragos tekintettel és kipirult arccal nézett rá. A férfi könnyedén kihúzta a lány melletti széket, aztán egészen közel hozzá foglalt helyet. Letette a borospoharat az asztalra és úgy figyelte a másik három reakcióját, mintha tanulmányozni akarná őket.

– El sem tudom mondani mennyire – közölte bazsalyogva Hermione. – De kíváncsi lennék miért jelentél meg pontosan itt, pontosan most, holott más, egészen fontosabb dolgaid is lehetnének, teszem azt otthon.

Draco már kezdte kicsit unni, hogy mindig azt kérdezik tőle, mit keres ott, amikor felbukkan valahol. Szeretett volna végre egyszer úgy megjelenni valahol, hogy ne okozzon egyből riadalmat.

– Tényleg. Minek köszönhetjük kitüntető jelenlétedet? – kérdezte meg Harry.

– Erre jártam, gondoltam, megnézem milyen itt a kaja. Mennyei egyébként – mondta a lehető legnyugodtabban. – Aztán megláttalak titeket, és muszáj volt idejönnöm.

– Tényleg? Valóban így volt? – kérdezett vissza a boszorkány. – Ez valami igazán remek.

– Szoktam én hazudni?

– Állandóan – hajolt hozzá egy kicsit közelebb –, gondolom én.

– A régi idők emlékére ihatnánk egy pohárkával. Vidító vizet? Úgy érzem, rátok fér, hogy felpörgesse a… partit. Meghívlak titeket.

– Köszönjünk, de ez igazán nem szükséges – utasította vissza a fekete hajú auror. Draco felsóhajtott, mintha nagy csalódásként érte volna meg az egészet.

– Ez egyébként zártkörű baráti vacsora – jegyezte meg Ron. – Harry, barátkoztunk mi ezzel a taggal?

– Nem igazán.

– Jó, mert én is így emlékszem.

Draco lazán belekortyolt a fehérborba, ami aranylóan csillogott a poharában.

– Olyan rég találkoztunk. Az a sok emlék – tette a szívére a kezét teátrálisan. – Titeket nem rohannak meg néha?

– Állandóan – sóhajtott fel Harry. – Sokszor aludni sem tudok a sok-sok szép emléktől veled kapcsolatban… annyira szoktam röhögni.

– Nagyszerű. Akkor gondolom, jöttök az évfolyam találkozóra? – kérdezte őket továbbra is.

– Kezd egyre terhesebb lenni ez a csevegés veled, Malfoy – jegyezte meg Ron. – Még beszélgetnék a barátaimmal.

– Csak némi jó modor, Weasley, ennyi az egész. Békével jöttem, de ti meg elküldetek a francba.

– Persze, de lehető legkedvesebben – vágta rá Ron. – Roxfortba mindig szíven visszamegyünk. Nem igaz?

– De – helyeselt Harry.

– Majd ott találkozunk, Malfoy!

– És neked, Granger? Szép emlékek Roxfortról? Olyan csendben vagy.

– Bőven van szép emlékem – mondta, majd egy apró rúgással jelezte, hogy Dracónak ideje lenne mennie.

– Ez igazán nagyszerű – lelkendezett, miközben belekortyolt az italába. – Egyébként ki mivel foglalkozik?

– Ha megbocsátotok, mindjárt jövök – mondta a boszorkány, aztán elindult a ruhatár felé, akár egy dúvad.

Meglehetősen dühös volt. Igazából saját magának köszönhette a bajt, túlságosan is belebonyolódott ebbe az egészbe. Haragudott Malfoyra, saját magára, a világra és hogy egy mardekáros így át tudta vágni, a lista meglehetősen rövid, ugyanakkor tartalmas volt. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan megjelent Draco is ráérősen haladva, mintha semmi se történt volna. Hermione karvalyként markolta meg az ingét, aztán behúzta a folyosóról és nekinyomta a falnak.

– Megint mennyire heves vagy. – Miért vigyorgott olyan fesztelenül, mintha mindennap megtörtént volna vele ilyesmi. A magabiztossága, pimaszsága és a ravaszsága nem ismert mértéket. Csoda lett volna, ha most mutat némi meghunyászkodást.

– Oh, ha tudnád, mennyire meg tudnálak fojtani most – sziszegte fojtott hangon.

– Látom a szemedben – szólalt meg lágyan. – Sötét, izzó, fojtogatási vágy vagy valami egészen más? Nem tudom, Granger, de nem akarok tovább találgatni.

– Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Elment az eszed? Miért jöttél el?

– Csak csevegtünk egyet, udvarias voltam, sőt a sok éves átlaghoz képest, maga a megtestesült bűbáj – sóhajtott fel Draco, majd megpróbálta Hermione öklét szétfeszíteni, hogy legalább néhány gombot meg tudjon mentei az ingéről. Azonban ez nem jött össze. – Nem volt semmi gond.

– Azt mondtad, hogy…

– Nagyon is jól emlékszem miről beszéltünk – szólalt meg teljesen nyugodtan, mintha az ég egy adta világon semmi sem bosszantaná fel. – Azt mondtam, hogy hagylak Potterékkel találkozni, de azt egyetlen egy szóval sem említettem, hogy nem jövök ide. Úgy gondoltam, muszáj szemrevételeznem a helyet, és esetleg beleavatkoznom a beszélgetésbe, ha szükséges.

– És mit láttál, amiért úgy döntöttél oda kell jönnöd hozzánk? – tudakolta még mindig fúriaként tombolva. – Mert nem volt ez több, mint egy átlagos baráti beszélgetés.

– Halkabban! Még az hiszik, hogy ki kell hívni az aurorokat – csitította Draco, de valahogy nem értek el a szavai a boszorkányhoz. – Nyugodj meg, kérlek!

– Válaszolj!

– Weasleynek kocsányon lógott a szeme annyira bámult téged, ráadásul Potter megfogta a kezedet.

– A bőségtálat nézte, te idióta! – osztotta ki egyből. – Harry meg… Mi van abban, ha megfogom valakinek a kezét? Ráadásul ez egy olyan gesztus, amivel támogatásomat fejeztem ki. Vegyél egy szemüveget, Malfoy!

– Oh…

– Bizony. Oh. Ezt nem hiszem el! Milyen alapon… nem is, egyáltalán hogy képzelted… – Hermione az idegességtől alig találta a szavakat, de a varázslónak még ez a vad, zabolázatlan, elementárisan dühös oldala is bejött. Kezdte ő, Draco, is azt hinni, hogy valamilyen átok ül rajta. – Nem jöhetsz csak úgy ide!

– Nyugodj meg!

– Nem nyugszom meg!

Draco csak felnevetett. Igazából nem bírta megállni, zavarba kellett hoznia a boszorkányt. A kis bájcsevej Potterékkel meg csak hab volt a tortán. Érezte a feszültséget, és ez mulattatta.

– Hogy gondoltad ezt? – tette fel újra a kérdést Hermione.

– Ez az egész csak téged zavar, szívem – kezdte gyengéden. – Az a két hülye még mindig valószínűleg azt hiszi, hogy cukkolni próbáltalak titeket. Talán részben igazuk is lenne, de inkább miattad jöttem el.

– Nem kell pátyolgatnod, a nyomomban járnod, és a barátaim előtt sem kellene így viselkedned.

– Áruld el, hogy viselkedtem?

– Játszottad mennyire nagy haverok vagyunk mi így négyesben a magad gúnyos mardekáros módján.

– Majd azok leszünk, ne aggódj! És ehhez nem kell együtt elmennünk sátrazni és fél éven keresztül egymást néznünk.

– Idióta vagy! Besétálni az oroszlánok közé…

– A kígyók becsúsznak, édes – javította ki, utalja a mardekáros mivoltára utalva. – De azt ne mondd nekem, hogy nem voltam udvarias.

– De akkor is! Adj egy is időt nekem, amíg én magam is megemésztem, hogy mi van köztünk. Nem kell mindjárt mindent elmondani.

– Ez a baj? Eljutottunk arra a pontra, hogy szégyelled, hogy velem csókcsatázol már egy jó ideje? – tette fel a fogós kérdést. – Kellemetlen lenne mások előtt bevallanod, hogy vonzódsz hozzám?

– Elmenjek anyádékhoz és valljam be nekik? Ez körülbelül olyan, mintha válaszolok a szurkálódásaidra ott bent – vágott vissza Hermione, aztán elengedte Dracót. – Vagy a Szombati Boszorkány pletykarovatának mondja el? Vajon kit fog jobban érdekelni?

– Nem csináltam semmi rosszat. Nem mondtam el nekik, hogy a kis tanítványom vagy, nem mintha titok lenne. Se a masszázsterápiát.

– Mardekáros becsületszavadra?

– Az egy szófordulat.

– Szófordulat? – Azzal már lendítette is a kezét. Dracónak harmadéves koruk óta jócskán fejlődtek a reflexei. Megfogta a boszorkány mindkét kezét, aztán most ő nyomta a falhoz Hermionét.

– Bocsánatot fogok kérni.

– Mikor?

– Majd egyszer. De ezért egyáltalán nem. – Vadul csapott le a boszorkány ajkaira, mintha egész eddig erre várt volna. Hosszú, kéjes, szenvedélyes csók volt, kissé durva mégis kellemesen borzongató. Nyelvük egymásra talált, mintha soha nem csinálnának mást. A ruhatár eltűnt, a környezetüket nem hallották már. Hermione a haragja ellenére mohón viszonozta, ahogy mindig az édes, bűnös csókot. A feszültség felengedett benne, pontosan úgy, ahogy Draco keze ma kimasszírozta a fájó pontokat. Minden elsöprő volt, viharos és semmihez sem hasonlító. A férfi végül apró csókokkal borította be a boszorka kecses nyakát.

– Elvesztem az eszem, ha meglátlak – suttogta rekedten. – Annyira szép vagy, és annyira nem érdemli meg más, hogy ebben a ruhában lásson.

– Badarságokat beszélsz.

– Kellesz nekem.

– Ez csak vágy.

– Nem csak az. Ez most valóban az, de minden más… Randizz velem!

– Most?

– Most.

– Tényleg valami nincs rendben veled.

– Sosem voltam még ennyire józan.

– Nem limonádé volt abban a pohárban.

– Ideges voltam – vallotta be a férfi.

– Miért?

– Ha elmondom, nem nevetsz ki?

– Sose tennék ilyet.

– Ha így együtt látlak titeket, mindig ideges leszek – mondta majd egy pillanatra lehunyta a szemét. – Hülyeség, igaz?

– Nem az, ha így érzel. De miért leszel ideges?

– Még kérdezed? Félelmetes ez a kötelék köztetek – közölte végül.

– Gondolod?

– Tudom. – Draco egyszerűen csak magához ölelte Hermionét. A lány ösztönösen a mellkasához simult, és mélyen magába szívta a férfi kellemes, friss és fűszeres illatát. Kellemes borzongás járta át, muszáj volt újra éreznie ezt. Mély lélegzetet vett. Újra átjárta az idilli reszketés.

– Szóval, akkor, hogy döntöttél? – hallotta a férfi kellemes hangját. – Passzolod Potteréket és eljössz velem valahova?

A boszorkány mélyen felsóhajtott, majd felemelte a fejét és egyenesen a férfi szemébe nézett. A szürke írisz elbűvölte, mintha apró ezüstös pöttyök tarkították volna, amitől még különlegesebb látszott, s egy kis zöldet is látott benne. Mindig azt hitte mennyire üres, hideg, mennyire rémisztő, fenyegető, de most, ahogy így ránézett, át kellett értékelnie korábbi véleményét.

– Ha válaszolnál, nem érezném ennyire kényelmetlenül magam – törte meg a beálló csendet Draco, miközben finoman végigsimította a lány derekát, de nem engedte el. – Jó ideje állunk itt, és a barátaid lassan keresni fognak. Nem szeretném, ha azt hinnéd, sürgetlek, de döntened kellene.

– Bár tudnám, melyik verzió lenne a helyes – fújt egyet Hermione.

– Ez nem egy példafeladat bűbájtanból és nem is egy vizsga.

– Valóban nem.

– Legyél spontán, válassz engem! – vigyorgott a férfi.

– A következő pólódra ezt íratod majd? – nevetett fel a boszorkány, a varázsló ajka is megremegett, de csak el félmosolyra futotta.

– Ne tereld el a témát!

– Jó, rendben, menjünk! De vissza kell mennem Harryékhez elbúcsúzni.

– Rendben – mondta Draco, aztán még hosszan megcsókolta, mielőtt elengedte Hermionét. – Itt várlak!

– Ha lelépsz, szörnyű bosszút fogok állni rajtad!

– Meg sem mozdulok.

Hermione elindult vissza az asztalukhoz, ahol Harry és Ron már várták.

– Hol voltál ennyi ideig? – szegezte egyből neki a kérdést vörös hajú barátja.

– Jól vagy, Hermione? – érdeklődött Harry.

– A mosdóban voltam. Azt hiszem, nem vagyok jól.

– Biztos Malfoy miatt, nekem is felfordul tőle a gyomrom – mondta Ron. – Ennyi év után is fel tud húzni.

– Ugyan, Ron, csak idejött, nem történt semmi.

– De ne viselkedjen úgy, mintha haverok lennénk.

– Ne fújd fel az ügyet!

– Nem vetted észre? Olyan közel ült hozzád, hogy az már illetlenség – fújtatott a varázsló.

– Ron, hagyjuk ezt! – mondta Harry.

– Ilyen képtelenségeket is csak te veszel észre – vágott vissza a boszorkány.

– Mi van, mindketten Malfoyt véditek? – horkant fel mérgesen, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

– Nem, dehogy – forgatta meg a szemét Harry. – Csak nem akar egyikünk se nagy ügyet csinálni ebből. Felnőttek vagyunk, nem gyerekek… Különben sem akarok állandóan a múltban élni…

– Hát nem téged ölt meg majdnem…

– Mi lenne, ha nem beszélnénk ilyenekről? – kérdezte a fekete hajú auror.

Hermione aggódva figyelte mindkettőjüket, ahogy Harrynek elmélyülnek a ráncai és sokkal öregebbnek néz ki a koránál, Ron pedig vörös volt a méregtől, s fájdalmas arckifejezést öltött. Egy pillanatra visszatértek a régi emlékek, ami szíven ütötte. Mégis mit csinál ő Malfoyjal? Túlságosan bonyolult volt a helyzet. Ennek ellenére Draco vonzotta, túlságosan is ahhoz, hogy most a régi emlékeken agyaljon. Mégis bűntudatot érzett, mivel tudta, hogy nem teljesen őszinte a barátaival, de ő sem akart belemenni egy olyan beszélgetésbe, amiben akaratlanul is megvédené Dracót. Mindannyian áldozatai voltak a háborúnak, akármennyit veszekedhettek volna rajta.

– Fiúk, ne haragudjatok, de haza kell mennem. Nem érzem túl jól magam – szólalt meg végül.

– Semmi baj, Hermione, menj csak! Hamarosan találkozunk úgy is Molly és Arthur házassági évfordulóján – mosolyodott el Harry. Ron nem mondott semmit sem, csak mogorván hallgatott.

Elköszöntek egymástól, aztán Hermione elindult kifelé a ruhatárba. Draco hanyagul a falnak dőlve várta.

– Mi tartott ennyi ideig?

– Elbúcsúztam.

– Ilyen sokáig?

– Igen – csóválta meg a fejét a lány. A varázsló kinyújtotta kezét, majd amikor Hermione nem reagált, megforgatta szemét, aztán összefonta az ujjaikat. Egymásra mosolyogtak, s elindultak kifelé. Egyikük sem vette észre, hogy Ron mindent látott.

***

Kint egy kicsit hűvösre fordult az idő. A virágba borult fákat olykor-olykor megtépázta a hideg szélroham. Az utcák elcsendesedtek az alkony fényeiben. Hermione beleburkolózott a kabátjába, de még mindig nem engedte el Draco kezét. Egy parkban sétáltak már a mugli oldalon, csak ők ketten voltak, ami egyszerre hátborzongató és megnyugtató.

– Miért vagy ilyen szótlan? – kérdezte Draco.

– Semmi igazából.

– Amikor így ráncolod a homlokod, akkor biztosan valami foglalkoztat vagy valami rémesen rossz ötleten töröd a fejed. – Hermione érdeklődve nézett rá. Mennyire szókimondó volt mostanában, mennyire rávilágított bizonyos dolgokra. Mindig irányítani akart, minden helyzetben és ezt rettentően jól csinálta.

– Miből gondolod? – Draco csak mosolygott, mintha egy titkát kellene feltárnia, és nagy örömét lelné abban, hogy ezt a boszorkány elé tárja.

– Nincs pókerarcod. Mindig elárulod magad.

– Igen? Egyáltalán miből gondolod, hogy helyesek a következtetéseid? – vonta össze a szemöldökét.

– Figyeltelek néha.

– Nem akarok erről beszélni.

– Nem fogok könyörögni, de jobb, ha elmondod, mert nem akarom, hogy egész este szótlanul sétálgass itt mellettem.

– Csak a barátaim… ennyi.

– Nézd, tudod, hogy én egy szívtelen, önző, gazember vagyok – kezdte Draco egy hatalmas sóhaj után –, de nem csináltál semmi rosszat.

– Hazudtam. Az nem rossz?

– Elferdítetted az igazságot – finomított rajta a varázsló.

– Ez jobban hangzik szerinted?

– Visszamehetsz még és elmondhatod, hogy velem jöttél el. Sőt, ha akarod, odamegyek veled. Nekem nem probléma egy vitát végigülni, sem Potterék. Nekem bőven elég, ha megkapom azt, amit akarok, az ő áldásuk ehhez nekem nem kell. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tartom tiszteletben azt, amit te szeretnél.

– Inkább nem kellene most ezt rájuk zúdítani. Ron egy kissé dühös rád, Harry se repesett az örömtől.

– Merő kíváncsiságból, Weasley miért is dühös rám? Elvégre semmi rosszat nem mondtam, valamit a múltban tehettem akkor… csak arra lennék kíváncsi melyik szégyenletes tettem váltotta ki nála a dühöt?

– Meg akartad ölni.

– Miért akartam volna?

– Véletlenül megitta a mérgezett bort, amit eredetileg Dumbledore-nak szántál…

– Komolyan? Mekkora egy gyökér… És persze erről is én tehetek? Ki kérte, hogy igya meg? Majd legközelebb, ha bort mérgezek, akkor ráírom “ Weasley, ne idd meg!”, így jó?

– Vagy nem mérgezel bort.

– Az nem vicces…

– De most komolyan…

– Beszélgessünk a hatodik évünkről? – kérdezte Draco, és felsóhajtott. – Orrba vertem Pottert, mert megérdemelte, ő meg megátkozott és majdnem megölt. Vele talán egálban vagyok. Na, de Weasleyt szekáltam, mert bűn rossz volt kviddicsben, aztán meg a bor… Necces, nagyon necces. És mit tettem még? Átkozott nyakláncot csempésztem, bort mérgeztem, ja ez már volt, volt-nincs szekrényt javítottam… kavartam egy csajjal a prefektusi fürdőben… beengedtem egy csapat sötét mágust Roxfortba… majdnem megöltem Dumbledore-t, ami irtó nevetséges mivel a büdös életben nem lettem volna rá képes… De inkább nem sorolom, mert kezdek zavarba jönni.

– Kérlek, ne is folytassuk! Nem akarom a régi sérelmeket feleleveníteni.

– Leszámoltam a múltammal, megkaptam a büntetést kamatostul – szólalt meg Draco. – Követtem el hibákat, ahogy mindenki. Gyáva voltam, naiv, erőtlen… Nemcsak Potternek és Weasleynek volt nehéz… Nekem is kijutott bőven.

– Tudom, nagyon jól.

– Hidd el, nem fogok arra törekedni, hogy Weasley szeressen… De nem is akarom, hogy gyűlöljön. Én senkit sem gyűlölök, túljutottam ezeken. Vagy inkább küldjek inkább még is bocsánat kérő leveleket?

– Ha úgy érzed ettől jobb lesz a kedved…

– És ellened nem követtem el valamit, amiért haragszol rám?

– Azt hiszem, miután orrba vágtalak harmadikban, nem igen szóltál hozzám.

– Mindig lenyűgöztél, akkor is – szólalt meg ezúttal sokkal lágyabban, gyengédebben. – De egyébként fájt.

– Ezt kötve hiszem.

– Emlékszem a karácsonyi bálra. Lélegzetelállító voltál. Sosem láttam még ennyire szépnek senkit.

– Rémesen sokáig tartott elkészülni.

– Legutóbb a partin, ahol összefutottunk, akkor is gyönyörű voltál.

– Köszönöm – mosolyodott el végül Hermione. Draco közelebb húzta magához, aztán egy apró csókot nyomott a homlokára.

– Tudom, hogy zűrös vagyok – jegyezte meg a férfi. A boszorkány elolvadt a karjaiban, a hideg szélben olyan jó volt hozzábújni, de ezt nem merte volna bevallani magának. – Nem változtathatom meg a múltamat, de a jelennel és a jövővel tudok még mit kezdeni.

– Én is követtem el hibákat. Meredek dolgokat is tettem.

– Ja, igen. Dumbledore Serege…

– Hacsak az lett volna…

– Az pletyka vagy igaz, hogy betörtetek a Gringottsba? – Dracónak felcsillant a szeme, amikor feltette a kérdést.

– Igaz – sóhajtott fel Hermione, majd kibontakozott az ölelésből, végül ráérősen elindultak a park ösvényén.

– Százfülé főzet? – kérdezett rá a férfi. – Pitont hallottam egyszer, amikor Pottert elkapta a bumszalagbőr miatt.

– Én főztem – mosolyodott el, de egy kissé elpirult. – Ha már itt tartunk én loptam el azt is, amit Piton keresett.

– Igaz, se Potterből, se Weasleyből nem néztem volna ki. Nem is tudom, hogyan kerülhetett be mindkét idióta a haladó bájitaltan csoportba. Botrányos az oktatás minősége… Hippogriff szöktetés?

– Ott voltam.

– Tudtam, hogy te voltál – kiáltott fel egy kissé vidáman. – Potterrel vagy Weasleyvel?

– Harryvel.

– Piton megátkozása a Szellemszálláson? – A varázsló kezdett egyre jobban belemelegedni a kérdezgetésre.

– Honnan a fenéből tudod te ezeket? – tette fel a jogos kérdést. A férfi olyan sugárzó mosolyt villantott, mintha ez nyilvánvaló lenne.

– Csiripelnek a hippogriffek… És igaz?

– Igaz. De azt nem egyedül tettem.

– És még én vagyok mardekáros – nevetett el magát Draco olyan felszabadultan, mintha valamiféle nehéz kő esett volna le a mellkasáról. Őrült dolgok voltak ezek, némelyik hajmeresztő… Mégis tetszett neki az egykori griffendéles bátorsága. – Hozzád képest jó gyerek voltam.

– Jó gyerek? Emlékszem én is pár dologra.

– Csókolóztál Krummal? – váltott hirtelen témát.

– Milyen kérdés ez? Ennyire személyes vizekre nem akartunk evezni vagy mégis?

– Egyszerű kérdés. Evezzünk más vizekre. Kíváncsi vagyok mennyire voltál rossz kislány a Roxfortban.

– És te Pansyvel csókolóztál?

– Csók… – Prüszkölve felnevetett. – Egyébként nem. Sose érdekelt az a liba. És Krum?

– Megcsókoltam.

– Ahh, Zabini tartozik nekem tizenöt galleonnal.

– Te fogadtál rám? – kérdezte hüledezve a lány.

– Akkoriban – mondta Draco egy vállrándítással. – De sosem derült ki. Krum nem köpött…

– Persze, mert különben tudtam volna azonnal róla.

– Megátkoztad?

– Erre a kérdésre nem válaszolok – húzta fel az orrát.

– Engem is megátkoztál, kis boszorkány?

– Téged minek átkoztalak volna meg?

– Hátha elmondom, hogy csókolóztunk – kérdezte a férfi mosolyogva.

– Nem vagyok már tizenöt éves.

– Tizenöt? Nem tizennégy voltál a karácsonyi bál idején? – vonta össze a szemöldökét Draco.

– Egy évvel idősebb vagyok nálad – közölte a leghatározottabban Hermione.

– Komolyan?

– Ennyi mindent tudsz rólam, de ezt nem? – nevetett fel a lány. – Nem gondoltam volna, hogy maradt még titkom előtted.

– Hát mindig is tetszettek az idősebb nők – vigyorgott rá pimaszul, persze nem akarta megsérteni, csak cukkolta, ahogy mindig.

– Nem tíz évvel vagyok idősebb, csak egy évvel, vagyis tíz hónappal.

– Akkor is. Nagyobb az élettapasztalatod.

– Szerintem túltettél már rajtam…

– Nem tudom. Én jó gyerek voltam mindig is…

– Hát persze… Lassan haza kellene mennem.

– Megint lelépnél?

– Fázik a lábam.

– Elfelejtetted a bűbájt?

– Fáj is a lábam a cipőtől.

– Megint olvasni akarsz? – tette fel a kitérő kérdést Draco.

– Szerinted én mindig olvasok? – csóválta meg a fejét vádlón. – Annyira nem vagyok könyvmoly.

– Csak merem remélni, hogy nem randira mész.

– Ahh, kérlek, már megmondtam, nincs senkim.

– És én senki vagyok?

– Kérlek, Draco…

Megálltak, a varázsló finoman ölelte magához. Annyira természetes volt a mozdulata, annyira meghitt, Hermione sosem hitte volna, szinte már most bánta, hogy hétfőn meg fogja leckéztetni Malfoyt. A férfi az irányítás teljesen tudatában hajolt le hozzá, egy kissé elidőzött a rózsás ajkakon, aztán megcsókolta, lágyan, gyengéden. El akarta csábítani, és még saját magát is meglepte ez a gondolat. Mindketten megborzongtak. A homlokuk összeért. Nem szóltak egymáshoz semmit. Draco lopva körbenézett, aztán Hermione lakásához hoppanált. Újabb csókkal köszöntek el egymástól, mielőtt a férfi alakját elnyelte volna a sötét éjszaka.

hozzászólások: 0