9. lecke

Késő délután volt. A legtöbb bolt az Abszol úton már záráshoz készült, de még így is volt némi forgalom. Hermione ütemes léptekkel haladt a macskaköveken, igyekezett kikerülni a járókelőket. Hála Draco kezelésének, nem kellett megint lemondania a találkozót. Harryék képesek lettek volna a lakásán megjelenni, de a boszorkány ezt a legkevésbé sem akarta. Így is Dracót kipaterolni onnan a világ legnehezebb dolgának tűnt. A kényelmes magassarkúja ellenére szörnyen nagy kihívásnak ígérkezett eljutni az Abszol út legtávolabbi pontján lévő szórakozóhelyre, ami Harryékkel már törzshelyüknek számított. Noha újabban nem túl sokszor találkoztak, de ha tehették, ide jöttek. Egyedül annyi volt a hely baja, hogy nem volt kandallója.

Viszont ma a boszorkány egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy könnyed baráti csevejt folytasson Ronnal és Harryvel. Még mindig máson jártak a gondolatai. Miután elköszönt Dracótól, és jó pár szenvedélyes csókot váltottak, amitől még mindig kissé kipirult volt az arca és az ajka, lóhalálában hoppanált a Foltozott Üstbe. Már jócskán késésben volt. Persze azt nem vette észre, hogy valaki követi, sőt minden lépését szemmel tartja.

Megkönnyebbülten lassított le, amikor meglátta az ismerős fényeket. A Három Arany Griff ma is nyüzsgött a vendégektől. Kellemes hely volt, finom ételekkel, kedves kiszolgálással, kényelmesen kialakított sarkokkal. Hermione nem vette észre, hogy az árny, aki eddig buzgón követte, szintén belépett az étterembe, de amíg ő Harryék felé sietett, a szőke férfi a bárpultok felé vette az irányt, ahonnan remekül rálátott Hermione asztalára. A lányt a két jó barátja már tűkön ülve várta. Mikor odaért az asztalukhoz, mindketten felálltak, és egy puszival üdvözölték egymást.

– Bocs, fiúk! – szabadkozott Hermione, majd levette a kabátját. – Ebben a cipőben képtelenség sietni.

– Semmi baj. Lényeg, hogy itt vagy – mosolygott rá Harry. Ron csak mormogott valamit, de mit várhat egy boszorkány Rontól? – Simán tudtál hoppanálni?

– A Foltozott Üstnél egyszerűen lehetetlenség átjutni – panaszkodott, miközben lesimította a szoknyáját és helyet foglalt. – Utoljára karácsonykor láttam ekkora tömeget.

– Hihetetlen, mennyire megnőtt a forgalom, mióta Neville felesége átvette a boltot.

– Hannah vette át? – csodálkozott a boszorkány. Annyira begubózott mostanában, hogy semmit sem tudott semmiről. Általában mugli környéken vásárolt, egyébként sem volt ideje az Abszol útra menni olyan gyakran. – Ezt nem is mondta.

– Igen, átvette, nem tudtál róla? Majdnem három hónapja volt – végzett egy gyors fejszámolást a barátja. – Akárhányszor jövök, mindig dugig vannak. Lassan ki kell bővíteniük a helyet, vagy kell egy másik bejárat is, mert a mugliknak szemet fog szúrni a hosszú sor. Emlékszel, milyen rémes volt korábban a konyha…

A boszorkány már reagált volna, amikor félbeszakították a gondolatmenetét.

– Rendeltem már – jegyezte meg Ron, aki burkoltan így célzott arra, hogy szörnyen sokáig vártak Hermionéra. – A szokásos bőségtálat. Bocs, hogy Harryvel nélküled döntöttünk.

– De…

– Tudom, tudom, neked rendeltem mellé némi salátát is – nyugtatta meg kedvesen, aztán megveregette a karját. Vörös hajú barátja nem viccelt, amikor ennivalóról volt szó. Hermione úgy sejtette, már hetek óta készül a nagy találkozásra. – Nem felejtettem el.

– Köszönöm!

– Szóra sem érdemes. Hogy vagy? Kicsit mintha kipirultál volna – jegyezte meg Ron, majd intett a pincérnek.

– Siettem kicsit, biztos azért. – A világért sem mondta volna el, hogy még mindig Draco Malfoy csókjai jártak a fejében. Gyorsan rendelt magának egy koktélt, aztán igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe. – Harry, meggyógyult a vállad?

– Szerencsére igen. – Mindhárman emlékeztek, hogy pár hete sötét varázslókra bukkant az Auror Parancsnokság speciális, kommandós csapata. Régi történet volt, de Ron és Hermione eredetileg benne lettek volna a csapatban, viszont mindketten gyorsan szakmát váltottak, miután letették az aurori vizsgát. Ron jó ideig a parancsnokságon dolgozott mint belső koordinátor, de pár hónapja végül elszánta magát a váltásra. Nekik jobb volt így, azonban Harry még mindig ott volt, és sokszor kereszttűzben kellett helytállnia.

– Örülök neki. Tudod, hogy aggódom érted – tette rá a kezét Hermione Harry kezére. Bár elmondhatta volna neki, mennyire retteg attól, hogy barátjának baja esik! Régen mindig úgy hitte, hogy ők együtt egy csapat, akik bármilyen nehézséget képesek legyőzni. Most pedig olyanok voltak, mint három különálló egység… Szomorú volt, de persze ezt nem mutatta ki. – Nem kellene mindig terepen lenned.

– Szükség van rám – jelentette ki kurtán Harry, aztán ivott egyet az előtte lévő pohárból. – De veled mi van, Hermione? Hetek óta semmire sem érsz rá.

– Sokat kell utaznom – vonta meg a vállát, mintha minden rendben lenne. – Rengeteg helyen van szükség minisztériumi beavatkozásra. És a máguskapcsolatok rendezésére. Ha tudnátok, micsoda káosz van.

– Ebben egyetértünk. Soha ennyi szabálysértési ügyünk nem volt, mint mostanság – mondta a szemüveges férfi, aztán kisimította a homlokából a fekete fürtjeit. – Remélem, hogy neked azért sikerül kissé enyhíteni a kedélyeket.

– Bízom benne, habár a csapatom… Nos, a főnököm ki nem állhat, így nem én kaptam a legütősebb csapatot. Sok mindent kell egyedül megoldanom.

– Majd csak kialakul. Nekem sem volt egyszerű, amikor kineveztek – bátorította Harry. Hermione hálás mosolyt villantott felé.

– Köszönöm! Ráadásul most rengeteg eseményen kellett megjelennem. Jövő héten valami elképesztő programjaim lesznek. Egy szoborpark megnyitójára kell mennem, nem is értem, miért. Ezenfelül tanfolyamra járok…

– Tanfolyam? – kapta fel a fejét Ron. Mindig így nézett rá, amikor közölte, hogy valami újat tanul.

– Nem túl érdekes. Repüléstanfolyam… A főnököm szerint muszáj megtanulnom repülni. Hát nem hihetetlen?

– Helyes – vágott közben Ron. – Nagyon helyes. Mióta mondom neked, hogy ne hagyd porosodni azt a seprűt, amit tőlünk kaptál, és ha velünk repültél volna Roxfortban, akkor most időt spórolnál.

– Akkoriban rengeteg más, fontosabb dolgunk volt – jegyezte meg egy kissé epésen Hermione. – Emlékezz csak vissza!

– Ne kezdjünk veszekedni! Fárasztó hete volt mindenkinek – vágta el a vitát Harry. – Nem azért találkoztunk, hogy egymás torkának ugorjunk.

– Itt a kaja! Végre!

És a Weasley fiú kijelentése gyakorlatilag teljesen elvágta a beszélgetést. Hermione és Harry összenéztek, de csak elmosolyodtak. Ron kiéhezetten vetette rá magát a bőségtálra, amin finomabbnál finomabb sültek, köretek hevertek szép halomban.

– Isteni!

Harry csak megforgatta a szemét, aztán intett Hermionénak, hogy szedjen magának. Ahogy általában szokta, egy szerényebb mennyiséget rakott a tányérjára, aztán némi salátát halmozott mellé. Vörös hajú barátja ezt szentségtörésnek hívta, ugyanakkor egy-két falat után már nem is figyelt arra, hogy Hermione mit eszik.

Miután elfogyasztották a hatalmas ételadag nagy részét, kissé oldottabb lett a hangulat. Bár ebben talán az üveg bor is segített. Ron kifejezetten megnyugodott, így már teljes mértékben képes volt barátaira figyelni.

– És te, Ron? – kérdezte Hermione. – Milyen együtt dolgozni George-dzsal és Freddel?

– Őszintén? – nevetett fel a varázsló. – Nem olyan, mint gondoltam. Néhanapján George szörnyen laza, más napokon mérges, mert nem sikerül továbbfejleszteni a Rókázó Rágcsa termékcsaládot. Fred pedig nem hagyja, hogy segítsek, végül persze mindig ott kötök ki mellette. Állandóan magyaráz, állandóan a pálcakezelésem kritizálja, aztán George és ő összevesznek azon, hogy hagyjon már békén. Csiszolódunk a fiúkkal.

– És az új találmány?

– Izgalmas lesz – derült fel Ron szeme. – Még sosem láttatok ilyet, de majd három hónap múlva bemutatjuk. Ugye eljöttök a bemutatóra?

– Hát persze – válaszolták egyszerre.

– Nem hagyjuk ki.

– El fogtok ájulni – ígérte a varázsló. – Nemsokára szétküldöm a meghívókat.

– Tényleg, erről jut eszembe. Ti is kaptatok meghívót a roxfortos évfolyam-találkozóra? – váltott témát Harry.

– Tényleg! Már akartam nektek mondani – nevetett Ron. – Nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz nekünk ilyen. Ráadásul nem is tudom, ki szervezi, de nagyon meglepődtem rajta. Harry, te nem emlékszel?

– Sajnos nem, de azt hiszem, hogy mardekáros volt. Bár nem olvastam végig a meghívót – vallotta be Harry.

– Ti elmentek? – kérdezte Hermione.

– Mindenképpen ott leszünk. Jó buli lesz.

Hermione majdnem félrenyelt, amikor eszébe jutott Dracónak tett, kissé könnyelmű ígérete. Valamint a férfi szemtelen ajánlatáról sem feledkezett meg, ami tartalmazott egy légyottot a Csillagvizsgáló toronyban vagy a mardekárosok prefektusi fürdőjében. Érezte a pírt az arcán.

Miközben az utolsó falatokat szúrta a villájára, egy meleg, erős kéz érintette meg a vállát. A szemtelen a hüvelykujjával apró kört írt le a boszorka nyakszirtjén. Megborzongott, annyira, hogy kis híján elejtette villáját. Sokáig nem kellett találgatnia, ki állt mögötte. Pontosan az a varázsló, aki nem is olyan rég csaknem minden porcikáján végigsimította a kezét.

– No, lám csak, a dinamikus trió – szólalt meg Draco Malfoy olyan gúnyosan, hogy az már szinte nevetségesen mesterkéltnek tűnt. Hermione zsigereiben érezte, hogy a varázsló visszanyúlt a régi, iskolás, seggfej énjéhez. Kissé túljátszotta vagy hirtelen megrohanták az emlékek. – De jó látni titeket! Főleg téged, Granger!

A boszorkány felé fordult. Draco szája sarka megrándult, amikor viszonozta a szemkontaktust. Gyilkos tekintet? Talán még a pálcáját is elővette? Hermione jelentőségteljesen hozzáért a férfi kezéhez, és körmeit belemélyesztve söpörte le magáról. Draco majdnem biztos volt benne, hogy a lány haragszik rá.

– Malfoy? Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezte Ron, miután magához tért az első sokkból, amit a hívatlan vendég váratlan felbukkanása okozott. – Eltévedtél, azt hiszem.

Draco a hamiskás félmosolyával, kissé kócos, tejfölszőke hajával és elegáns öltözékével inkább egy veszélyes farkasnak nézett ki, mint egy eltévedt báránynak. Hermione őszintén kételkedett benne, hogy ennek az egésznek bármi köze lenne az eltévedéshez. A varázsló pontosan tudta, mit és miért tesz. Most például fel akarta őt bosszantani.

– Téged nem vártunk – jegyezte meg Hermione a lehető legjegesebb nyugalommal, amit képes volt magára erőltetni. Miközben azon tűnődött, vajon mikor volt ideje a férfinak átöltözni és idejönni.

– Oh, tudom én, hogy nem vártatok. De valakinek csak hiányoztam. – Rávigyorgott Hermionéra, aki még mindig haragos tekintettel és kipirult arccal nézett rá. A férfi könnyedén kihúzta a lány melletti széket, aztán egészen közel hozzá foglalt helyet. Letette a borospoharat az asztalra, és úgy figyelte a másik három reakcióját, mintha tanulmányozni akarná őket.

– El sem tudom mondani, mennyire vártalak – közölte bazsalyogva Hermione, amibe vegyült egy leheletnyi fogcsikorgatás. – De kíváncsi lennék, miért jelentél meg pontosan itt, pontosan most, holott más, egészen fontosabb dolgaid is lehetnének, teszem azt otthon.

Draco már kezdte kicsit unni, hogy mindig azt kérdezik tőle, mit keres ott, amikor felbukkan valahol. Szeretett volna végre egyszer úgy megjelenni valahol, hogy ne okozzon egyből riadalmat, és inkább várják az érkezését. Mondjuk ezt nem Potterékkel kellett volna kezdenie.

– Tényleg. Minek köszönhetjük kitüntető jelenlétedet? – kérdezte meg Harry. – Talán elmaradt az exhalálfalók idei találkozója?

– Nem vegyülök a régi csapattal – jegyezte meg mosolyogva.

– Vegyülhetnél… az Azkabanban – tette hozzá Ron, majd belekortyolt az italába.

Draco figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.

– Erre jártam, gondoltam, megnézem, milyen itt a kaja. Mennyei egyébként – mondta a lehető legnyugodtabban. – Aztán megláttalak titeket, és muszáj volt idejönnöm. Nem tehetem meg, hogy a varázsvilág hősei mellett elmegyek úgy, hogy nem köszönök ide.

– Nem sértődünk meg, ha mégis elmész.

– Tényleg? Valóban így volt? – kérdezett vissza a boszorkány. – Ez valami igazán remek.

– Szoktam én hazudni?

– Állandóan – vágta rá Hermione, majd egy kicsit közelebb hajolt hozzá és folytatta: – gondolom én.

– A régi idők emlékére ihatnánk egy pohárkával. Vidító vizet? Úgy érzem, rátok fér, hogy felpörgesse a… partit. Meghívlak titeket.

Draco csettintett egyet, aztán a pincér felvette a rendelésüket.

– Köszönjünk, de ez igazán nem szükséges – utasította vissza a fekete hajú auror. Draco felsóhajtott, mintha nagy csalódásként éle volna meg az egészet.

– Ez egyébként zárt körű baráti vacsora – jegyezte meg Ron. – Harry, barátkoztunk mi ezzel a taggal?

– Nem igazán.

– Jó, mert én is így emlékszem.

Draco lazán belekortyolt a fehérborba, ami aranylóan csillogott a poharában.

– Olyan rég találkoztunk. Az a sok emlék – tette a szívére a kezét teátrálisan. – Titeket nem rohannak meg néha?

– Állandóan – sóhajtott fel Harry. – Sokszor aludni sem tudok a sok-sok szép emléktől veled kapcsolatban… annyira szoktam röhögni.

– Nagyszerű. Akkor gondolom, jöttök az évfolyam-találkozóra – érdeklődött tovább is.

– Kezd egyre terhesebb lenni ez a csevegés veled, Malfoy – jegyezte meg Ron. – Még beszélgetnék a barátaimmal.

– Csak némi jó modor, Weasley, ennyi az egész. Békével jöttem, de ti meg elküldötök a francba. Borzasztóan ellenségesek vagytok.

– Persze, de a lehető legkedvesebben – vágta rá Ron, és elvigyorodott. – Roxfortba mindig szíven visszamegyünk. Nem igaz?

– De – helyeselt Harry.

– Majd ott találkozunk, Malfoy!

– És neked, Granger? – csevegett tovább Draco. – Szép emlékek Roxfortról? Olyan csendben vagy most. Sokkal többet szoktál beszélni.

– Bőven van szép emlékem – mondta, majd egy apró rúgással jelezte, hogy Dracónak ideje lenne mennie, de annyi mindent jelenthet egy rúgás az asztal alatt… Dracónak esze ágában sem volt elmenni.

– Ez igazán nagyszerű – lelkendezett, miközben belekortyolt az italába. Aztán valami megmagyarázhatatlan oknál fogva csevegésbe kezdett: – Egyébként ki mivel foglalkozik?

Mielőtt valami megbocsáthatatlan történt volna, valakinek véget kellett vetnie ennek.

– Ha megbocsátotok, mindjárt jövök – mondta a boszorkány, aztán elindult a ruhatár felé, akár egy dúvad.

Meglehetősen dühös volt. Igazából saját magának köszönhette a bajt, túlságosan is belebonyolódott ebbe az egészbe. Haragudott Malfoyra, saját magára, a világra, és hogy egy mardekáros így át tudta vágni, a lista meglehetősen rövid, ugyanakkor tartalmas volt. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan megjelent Draco is ráérősen haladva, mintha semmi se történt volna. Hermione karvalyként markolta meg az ingét, aztán behúzta a folyosóról, és nekinyomta a falnak.

– Megint mennyire heves vagy. – Miért vigyorgott olyan fesztelenül, mintha mindennap megtörtént volna vele ilyesmi? A magabiztossága, pimaszsága és ravaszsága nem ismert mértéket. Csoda lett volna, ha most mutat némi meghunyászkodást.

– Oh, ha tudnád, mennyire meg tudnálak fojtani most – sziszegte fojtott hangon.

– Látom a szemedben – szólalt meg lágya a varázsló. – Sötét, izzó, fojtogatási vágy vagy valami egészen más? Nem tudom, Granger, de nem akarok tovább találgatni.

– Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Elment az eszed? Miért jöttél el?

– Csak csevegtünk egyet, udvarias voltam, sőt a sokéves átlaghoz képest maga a megtestesült bűbáj – sóhajtott fel Draco, majd megpróbálta Hermione öklét szétfeszíteni, hogy legalább néhány gombot meg tudjon menteni az ingéről. Azonban ez nem jött össze. – Nem volt semmi gond.

– Azt mondtad, hogy…

– Nagyon is jól emlékszem, miről beszéltünk – szólalt meg teljesen nyugodtan, mintha az égegyadta világon semmi sem bosszantaná fel. – Azt mondtam, hogy hagylak Potterékkel találkozni, de azt egyetlenegy szóval sem említettem, hogy nem jövök ide. Úgy gondoltam, muszáj szemrevételeznem a helyet, és esetleg beleavatkoznom a beszélgetésbe, ha szükséges.

– És mit láttál, amiért úgy döntöttél, oda kell jönnöd hozzánk? – tudakolta még mindig fúriaként tombolva. – Mert nem volt ez több, mint egy átlagos baráti beszélgetés.

– Halkabban! Még azt hiszik, hogy ki kell hívni az aurorokat – csitította Draco, de valahogy nem értek el a szavai a boszorkányhoz. – Nyugodj meg, kérlek!

– Válaszolj!

– Weasley-nek kocsányon lógott a szeme, annyira bámult téged, ráadásul Potter megfogta a kezedet.

– A bőségtálat nézte, te idióta! Állandóan éhes – osztotta ki egyből. – Harry meg… Mi van abban, ha megfogom valakinek a kezét? Én fogtam meg az ő kezét. Ráadásul ez egy olyan gesztus, amivel támogatásomat fejeztem ki. Vegyél egy szemüveget, Malfoy!

– Oh…

– Bizony, bizony. Oh. Ezt nem hiszem el! Milyen alapon… nem is… egyáltalán hogyan képzelted… – Hermione az idegességtől alig találta a szavakat, de a varázslónak még ez a vad, zabolázatlan, elementárisan dühös oldala is bejött. Kezdte ő, Draco is azt hinni, hogy valamilyen átok ül rajta. – Nem jöhetsz csak úgy ide!

– Nyugodj meg!

– Nem nyugszom meg!

Draco csak felnevetett. Igazából nem bírta megállni, zavarba kellett hoznia a boszorkányt. A kis bájcsevej Potterékkel meg csak hab volt a tortán. Érezte a feszültséget, és ez mulattatta.

– Hogy gondoltad ezt? – tette fel újra a kérdést Hermione.

– Ez az egész csak téged zavar, szívem – kezdte gyengéden. – Az a két hülye még mindig valószínűleg azt hiszi, hogy cukkolni próbáltalak titeket. Talán részben igazuk is lenne, de inkább miattad jöttem el.

– Nem kell pátyolgatnod, a nyomomban járnod, és a barátaim előtt sem kellene így viselkedned.

– Áruld el, hogy viselkedtem?

– Játszottad, mennyire nagy haverok vagyunk mi így négyesben a magad gúnyos mardekáros módján.

– Majd azok leszünk, ne aggódj! És ehhez nem kell együtt elmennünk sátrazni, és fél éven keresztül egymást néznünk a bozótosban.

– Idióta vagy! Besétálni az oroszlánok közé…

– A kígyók becsúsznak, édes – javította ki, utalva a mardekáros mivoltára. – De azt ne mondd nekem, hogy nem voltam udvarias.

– De akkor is! Adj egy kis időt nekem, amíg én magam is megemésztem, hogy mi van köztünk. Nem kell mindjárt mindent elmondani mindenkinek.

– Ez a baj? Eljutottunk arra a pontra, hogy szégyelled, hogy velem csókcsatázol már egy jó ideje? – tette fel a fogós kérdést. – Kellemetlen lenne mások előtt bevallanod, hogy vonzódsz hozzám?

– Elmenjek anyádékhoz, és valljam be nekik? Ez körülbelül olyan, mintha válaszolok a szurkálódásaidra ott bent – vágott vissza Hermione, aztán elengedte Dracót. – Vagy a Szombati Boszorkány pletykarovatának mondjam el? Vajon kit fog jobban érdekelni?

– Nem csináltam semmi rosszat. Nem mondtam el nekik, hogy a kis tanítványom vagy, nem mintha titok lenne. Se a masszázsterápiát. Na, ez viszont titok. Nehogy elmondd valakinek, mert nem akarom, hogy ez a tehetségem kiderüljön.

– Mardekáros becsületszavadra? Ez mi volt?

– Az egy szófordulat.

– Szófordulat? – Azzal már lendítette is a kezét. Dracónak harmadéves koruk óta jócskán fejlődtek a reflexei. Megfogta a boszorkány mindkét kezét, aztán most ő nyomta a falhoz Hermionét.

– Bocsánatot fogok kérni.

– Mikor?

– Majd egyszer. De ezért egyáltalán nem. – Vadul csapott le a boszorkány ajkaira, mintha egész eddig erre várt volna. Hosszú, kéjes, szenvedélyes csók volt, kissé durva, mégis kellemesen borzongató. Nyelvük egymásra talált, mintha soha nem csinálnának mást. A ruhatár eltűnt, a környezetüket nem hallották már. Hermione a haragja ellenére mohón viszonozta, ahogy mindig, az édes, bűnös csókot. A feszültség felengedett benne, pontosan úgy, ahogy Draco keze ma kimasszírozta a fájó pontokat. Mindent elsöprő volt, viharos, és semmihez sem hasonlító. A férfi végül apró csókokkal borította be a boszorka kecses nyakát.

– Elvesztem az eszem, ha meglátlak – suttogta rekedten, miközben a finom bőrt fedezte fel az ajkaival. – Annyira szép vagy, és annyira nem érdemli meg más, hogy ebben a ruhában lásson.

– Badarságokat beszélsz – sóhajtott kéjesen Hermione, miközben szégyentelenül hozzásimult a varázslóhoz.

– Kellesz nekem.

– Ez csak vágy.

– Nem csak az. Ez most valóban az, de minden más… Randizz velem! – mondta, miközben felemelte a fejét, és a boszorka szemébe nézett.

– Most?

– Most.

– Tényleg valami nincs rendben veled – fújta ki a levegőt, majd megérintette Draco homlokát.

– Sosem voltam még ennyire józan.

– Nem limonádé volt abban a pohárban – jegyezte meg a boszorkány szórakozottan.

– Ideges voltam – vallotta be a férfi.

– Miért?

– Ha elmondom, nem nevetsz ki?

– Sose tennék ilyet.

– Ha így együtt látlak titeket, mindig ideges leszek – mondta, majd egy pillanatra lehunyta a szemét. – Hülyeség, igaz?

– Nem az, ha így érzel. De miért leszel ideges?

– Még kérdezed? Félelmetes ez a kötelék köztetek – közölte végül.

– Gondolod?

– Tudom. – Draco egyszerűen csak magához ölelte Hermionét. A lány ösztönösen a mellkasához simult, és mélyen magába szívta a férfi kellemes, friss és fűszeres illatát. Kellemes borzongás járta át, muszáj volt újra éreznie ezt. Mély lélegzetet vett. Újra átjárta az idilli reszketés.

– Szóval, akkor hogy döntöttél? – hallotta a férfi kellemes hangját. – Passzolod Potteréket, és eljössz velem valahova? Nagyon rebellis griffendéles viselkedés lenne.

A boszorkány mélyen felsóhajtott, majd felemelte a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. A szürke írisz elbűvölte, mintha apró ezüstös pöttyök tarkították volna, amitől még különlegesebbnek látszott, s egy kis zöldet is látott benne. Mindig azt hitte, mennyire üres, hideg, mennyire rémisztő, fenyegető, de most, ahogy így ránézett, át kellett értékelnie korábbi véleményét.

– Ha válaszolnál, nem érezném ennyire kényelmetlenül magam – törte meg a beálló csendet Draco, miközben finoman végigsimította a lány derekát, de nem engedte el. – Jó ideje állunk itt, és a barátaid lassan keresni fognak. Nem szeretném, ha azt hinnéd, sürgetlek, de döntened kellene.

– Bár tudnám, melyik verzió lenne a helyes – fújt egyet Hermione.

– Ez nem egy példafeladat bűbájtanból, és nem is egy vizsga.

– Valóban nem.

– Legyél spontán, válassz engem! – vigyorgott a férfi.

– A következő pólódra ezt íratod majd? – nevetett fel a boszorkány, a varázsló ajka is megremegett, de csak egy félmosolyra futotta.

– Ne tereld el a témát!

– Jó, rendben, menjünk! De vissza kell mennem Harryékhez elbúcsúzni.

– Rendben – mondta Draco, aztán még hosszan megcsókolta, mielőtt elengedte Hermionét. – Itt várlak!

– Ha lelépsz, szörnyű bosszút fogok állni rajtad!

– Meg sem mozdulok.

Hermione elindult vissza az asztalukhoz, ahol Harry és Ron már várták.

– Hol voltál ennyi ideig? – szegezte egyből neki a kérdést vörös hajú barátja.

– Jól vagy, Hermione? – érdeklődött Harry.

– A mosdóban voltam. Azt hiszem, nem vagyok jól.

– Biztos Malfoy miatt, nekem is felfordul tőle a gyomrom – mondta Ron. – Ennyi év után is fel tud húzni.

– Ugyan, Ron, csak idejött, nem történt semmi.

– De ne viselkedjen úgy, mintha haverok lennénk.

– Ne fújd fel az ügyet!

– Nem vetted észre? Olyan közel ült hozzád, hogy az már illetlenség – fújtatott a varázsló.

– Ron, hagyjuk ezt! – mondta Harry.

– Ilyen képtelenségeket is csak te veszel észre – vágott vissza a boszorkány.

– Mi van, mindketten Malfoyt véditek? – horkant fel mérgesen Ron, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

– Nem, dehogy – forgatta meg a szemét Harry. – Csak nem akar egyikünk se nagy ügyet csinálni ebből. Felnőttek vagyunk, nem gyerekek… Különben sem akarok állandóan a múltban élni… Fárasztó.

– Hát nem téged ölt meg majdnem…

– Mi lenne, ha nem beszélnénk ilyenekről? – kérdezte a fekete hajú auror.

Hermione aggódva figyelte mindkettőjüket, ahogy Harrynek elmélyülnek a ráncai, és sokkal öregebbnek néz ki a koránál, Ron pedig vörös volt a méregtől, s fájdalmas arckifejezést öltött. Egy pillanatra visszatértek a régi emlékek, ami szíven ütötte. Mégis mit csinál ő Malfoyjal? Túlságosan bonyolult volt a helyzet, vagy csak bonyolította. Ennek ellenére Draco vonzotta, túlságosan is ahhoz, hogy most a régi emlékeken agyaljon. Mégis bűntudatot érzett, mivel tudta, nem teljesen őszinte a barátaival, de ő sem akart belemenni egy olyan beszélgetésbe, amiben akaratlanul is megvédené Dracót. Mindannyian áldozatai voltak a háborúnak, akármennyit veszekedhettek volna rajta.

– Fiúk, ne haragudjatok, de haza kell mennem. Nem érzem túl jól magam – szólalt meg végül.

– Semmi baj, Hermione, menj csak! Hamarosan találkozunk úgyis Molly és Arthur házassági évfordulóján – mosolyodott el Harry. Ron nem mondott semmit sem, csak mogorván hallgatott.

Elköszöntek egymástól, aztán Hermione elindult kifelé a ruhatárba. Draco hanyagul a falnak dőlve várta.

– Mi tartott ennyi ideig?

– Elbúcsúztam.

– Ilyen sokáig?

– Igen – csóválta meg a fejét a lány. A varázsló kinyújtotta kezét, majd amikor Hermione nem reagált, megforgatta szemét, aztán összefonta az ujjaikat. Egymásra mosolyogtak, s elindultak kifelé. Egyikük sem vette észre, hogy Ron mindent látott.

***

Kint egy kicsit hűvösre fordult az idő. A virágba borult fákat olykor-olykor megtépázta a hideg szélroham. A tavasz szeszélyes időjárást hozott, a nyár ígérete még nagyon messzinek tűnt. Az utcák elcsendesedtek az alkony fényeiben. Hermione beleburkolózott a kabátjába, de még mindig nem engedte el Draco kezét. Egy parkban sétáltak már a mugli oldalon, csak ők ketten voltak, ami egyszerre volt hátborzongató és megnyugtató. Minden egyes lépés után elhalványultak, majd lassan eltűntek a negatív gondolatok.

– Miért vagy ilyen szótlan? – kérdezte Draco.

– Semmi igazából.

– Amikor így ráncolod a homlokod, akkor biztosan valami foglalkoztat vagy valami rémesen rossz ötleten töröd a fejed. – Hermione érdeklődve nézett rá. Mennyire szókimondó volt mostanában, mennyire rávilágított bizonyos dolgokra. Mindig irányítani akart, minden helyzetben, és ezt rettentően jól csinálta.

– Miből gondolod? – Draco csak mosolygott, mintha egy titkát kellene feltárnia, és nagy örömét lelné abban, hogy ezt a boszorkány elé tárja.

– Nincs pókerarcod. Mindig elárulod magad.

– Igen? Egyáltalán miből gondolod, hogy helyesek a következtetéseid? – vonta össze a szemöldökét.

– Figyeltelek néha – szólalt meg révetegen. Roxfortban nem igazán azért nézte őt, mert annyi romantikus érzelmet táplált volna iránta, hanem mert… talán meg akarta érteni, kíváncsi volt rá, de persze muszáj volt egy arrogáns idiótaként viselkednie.

– Tényleg?

– Aha.

– Nem is ismersz igazán – rázta meg a fejét a lány.

– De meg akarlak ismerni – mosolyodott el lassan. – Mi a baj?

– Nem akarok erről beszélni.

– Nem fogok könyörögni, de jobb, ha elmondod, mert nem akarom, hogy egész este szótlanul sétálgass itt mellettem. Túl szép ez az este ahhoz.

– Hideg van.

– Ne tereld a szót!

– Csak a barátaim… ennyi – mondta ki végül.

– Nézd, tudod, hogy én egy szívtelen, önző gazember vagyok – kezdte Draco egy hatalmas sóhaj után –, de nem csináltál semmi rosszat.

– Hazudtam. Az nem rossz?

– Elferdítetted az igazságot – finomított rajta a varázsló.

– Ez jobban hangzik szerinted?

– Visszamehetsz még, és elmondhatod, hogy velem jöttél el. Sőt, ha akarod, odamegyek veled. Merlin vigye, inkább megyek magamtól. Nekem nem probléma egy vitát végigülni, sem Potterék. Bőven elég, ha megkapom azt, amit akarok. Nekem te kellesz. Az ő áldásuk ehhez nekem nem kell. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tartom tiszteletben azt, amit te szeretnél. Neked pedig nagyon is kell annak a két tökkelütöttnek a jóváhagyása. Jól látom?

– Nem mondom, hogy nem így van – sóhajtott fel a boszorkány.

– Szóval? – várta a választ.

– Még nem tudom, hogyan beszéljek erről nekik – mondta Hermione őszintén. – Ez még korai. Az, ami köztünk van, az is csak valami, és nem tudom, mi lesz belőle.

– Csak mondd el nekik – válaszolta Draco egyszerűen. – Ha tovább titkolod, még nagyobb lesz a feszültség. Egyik sem olyan idióta, hogy arra ne jönnének rá, hogy valami nincs rendben.

– Inkább nem kellene most ezt rájuk zúdítani.

– Akkor ne ma csináld – jegyezte meg egyszerűen.

– Ron egy kissé dühös rád, Harry se repesett az örömtől.

– Merő kíváncsiságból, Weasley miért is dühös rám? Elvégre semmi rosszat nem mondtam, vagyis most nem igazán. Valamit a múltban tehettem akkor… csak arra lennék kíváncsi, melyik szégyenletes tettem váltotta ki nála a dühöt.

– Meg akartad ölni.

– Miért akartam volna? – vonta össze a szemöldökét. – Lehet, mond az ember ilyeneket, de a tettlegesség más.

– Véletlenül megitta a mérgezett bort, amit eredetileg Dumbledore-nak szántál…

– Komolyan? Mekkora egy gyökér… És persze erről is én tehetek, igaz? Ki kérte, hogy igya meg? Majd legközelebb, ha bort mérgezek, akkor ráírom, hogy „Weasley, ne idd meg!”, így jó?

– Vagy nem mérgezel bort.

– Az nem vicces…

– De most komolyan…

– Beszélgessünk a hatodik évünkről? – kérdezte Draco, és felsóhajtott. – Orrba vertem Pottert, mert megérdemelte. Weasley-t is orrba vertem volna, de nem volt ott. Kémkedtem. Potter megátkozott, és majdnem megölt. Vele talán egálban vagyok. Bár lehetnék dühös, amiért majdnem megölt, de tényleg… jut eszembe, megmentett a Szükség Szobájában.

– Draco…

– Na, de Weasley-t csak szekáltam, mert bűnrossz volt kviddicsben, aztán meg a bor… Necces, nagyon necces. És mit tettem még? Átkozott nyakláncot csempésztem be Roxfortba. Baromi nehéz volt, megjegyzem. Bort mérgeztem, ja ez már volt, volt-nincs szekrényt javítottam… kavartam egy csajjal a prefektusi fürdőben… beengedtem egy csapat sötét mágust Roxfortba… majdnem megöltem Dumbledore-t, ami irtó nevetséges, mivel a büdös életben nem lettem volna rá képes… De inkább nem sorolom, mert kezdek zavarba jönni.

– Kérlek, ne is folytassuk! Nem akarom a régi sérelmeket feleleveníteni.

– Leszámoltam a múltammal, megkaptam a büntetést kamatostul – szólalt meg Draco. – Követtem el hibákat, ahogy mindenki. Gyáva voltam, naiv, erőtlen… Nemcsak Potternek és Weasley-nek volt nehéz… Nekem is kijutott bőven.

– Tudom nagyon jól.

– Hidd el, nem fogok arra törekedni, hogy Weasley szeressen… De nem is akarom, hogy gyűlöljön. Én senkit sem gyűlölök, túljutottam ezeken. Vagy küldjek inkább mégis bocsánatkérő leveleket?

– Ha úgy érzed, ettől jobb lesz a kedved…

– És ellened nem követtem el valamit a múltban, amiért még haragszol rám?

– Azt hiszem, miután orrba vágtalak harmadikban, nemigen szóltál hozzám.

– Mindig lenyűgöztél, akkor is – szólalt meg ezúttal sokkal lágyabban, gyengédebben. – De egyébként fájt.

– Ezt kötve hiszem.

– Emlékszem a karácsonyi bálra. Lélegzetelállító voltál. Sosem láttam még ennyire szépnek senkit. Akkor megbántam, hogy csúfoltalak a fogaid miatt.

– Miattad lett a fogam ilyen – sóhajtott fel a lány.

– Komolyan?

– Emlékszel, amikor nyúlfogakat varázsoltál nekem? – elevenítette fel az eseményeket. Draco összevonta a szemöldökét.

– A bál után sosem láttalak csúnyának – válaszolt végül egy apró mosollyal.

– Rémesen sokáig tartott elkészülni.

– Legutóbb a partin, ahol összefutottunk, akkor is gyönyörű voltál.

– Köszönöm – mosolyodott el végül Hermione. Draco közelebb húzta magához, aztán egy apró csókot nyomott a homlokára. Olyan kellemes érzés volt elfogadni a bókot, és sütkérezni ebben a csodás érzésben. Kezdett menthetetlenül elveszni az érzéseiben Draco Malfoy iránt.

– Tudom, hogy zűrös vagyok – jegyezte meg a férfi. A boszorkány elolvadt a karjaiban, a hideg szélben olyan jó volt hozzábújni, de ezt nem merte volna bevallani magának. – Nem változtathatom meg a múltamat, de a jelennel és a jövővel tudok még mit kezdeni.

– Én is követtem el hibákat. Meredek dolgokat is tettem.

– Ja, igen. Dumbledore Serege…

– Hacsak az lett volna…

– Az pletyka vagy igaz, hogy betörtetek a Gringottsba? – Dracónak felcsillant a szeme, amikor feltette a kérdést. – Nagyon igyekeztek eltussolni.

– Igaz – sóhajtott fel Hermione, majd kibontakozott az ölelésből. Andalogva haladtak a park ösvényén.

– Százfűlé-főzet? – kérdezett rá a férfi. – Pitont hallottam egyszer, amikor Pottert elkapta a bumszalagbőr miatt.

– Én főztem – mosolyodott el a boszorka, de egy kissé elpirult. – Ha már itt tartunk, én loptam el azt is, amit Piton keresett.

– Igaz, se Potterből, se Weasley-ből nem néztem volna ki. Nem is tudom, hogyan kerülhetett be mindkét idióta a haladó bájitaltancsoportba. Botrányos az oktatás minősége… Hippogriffszöktetés?

– Ott voltam.

– Tudtam, hogy te voltál – kiáltott fel egy kissé vidáman. – Potterrel vagy Weasley-vel?

– Harryvel.

– Piton megátkozása a Szellemszálláson? – A varázsló kezdett egyre jobban belemelegedni a kérdezgetésbe.

– Honnan a fenéből tudod te ezeket? – tette fel a jogos kérdést Hermione. A férfi olyan sugárzó mosolyt villantott, mintha ez nyilvánvaló lenne.

– Csiripelnek a hippogriffek… És igaz?

– Igaz. De azt nem egyedül tettem.

– És még én vagyok mardekáros – nevetette el magát Draco olyan felszabadultan, mintha valamiféle nehéz kő esett volna le a mellkasáról. Őrült dolgok voltak ezek, némelyik hajmeresztő… Mégis tetszett neki az egykori griffendéles bátorsága. – Hozzád képest jó gyerek voltam.

– Jó gyerek? Emlékszem én is pár dologra.

– Csókolóztál Krummal? – váltott hirtelen témát.

– Milyen kérdés ez? Ennyire személyes vizekre nem akartunk evezni, vagy mégis?

– Egyszerű kérdés. Evezzünk más vizekre. Kíváncsi vagyok, mennyire voltál rossz kislány a Roxfortban.

– És te Pansyvel csókolóztál?

– Csók… – Prüszkölve felnevetett. – Egyébként nem. Sose érdekelt az a liba. És Krum?

– Megcsókoltam.

– Ahh, Zabini tartozik nekem tizenöt galleonnal.

– Te fogadtál rám? – kérdezte hüledezve a lány.

– Akkoriban – mondta Draco egy vállrándítással. – De sosem derült ki. Krum nem köpött… Akkor meg se mertem volna kérdezni, mert egy pillanat alatt leütött volna seprűnyéllel. Most már egészen jó haverok vagyunk.

– Csodálkozol, hogy nem mondta el? Mert különben tudtam volna azonnal róla.

– Megátkoztad?

– Erre a kérdésre nem válaszolok – húzta fel az orrát.

– Engem is megátkoztál, kis boszorkány?

– Téged minek átkoztalak volna meg?

– Hátha elmondom, hogy csókolóztunk – kérdezte a férfi mosolyogva.

– Nem vagyok már tizenöt éves.

– Tizenöt? Nem tizennégy voltál a karácsonyi bál idején? – vonta össze a szemöldökét Draco.

– Egy évvel idősebb vagyok nálad – közölte a leghatározottabban Hermione.

– Komolyan?

– Ennyi mindent tudsz rólam, de ezt nem? – nevetett fel a lány. – Nem gondoltam volna, hogy maradt még titkom előtted.

– Hát, mindig is tetszettek az idősebb nők – vigyorgott rá pimaszul Draco, persze nem akarta megsérteni, csak cukkolta, ahogy mindig.

– Nem tíz évvel vagyok idősebb, csak egy évvel, vagyis tíz hónappal.

– Akkor is. Nagyobb az élettapasztalatod.

– Szerintem túltettél már rajtam…

– Nem tudom. Én jó gyerek voltam mindig is…

– Hát persze… Lassan haza kellene mennem.

– Megint lelépnél?

– Fázik a lábam.

– Elfelejtetted a bűbájt?

– Fáj is a lábam a cipőtől.

– Megint olvasni akarsz? – tette fel a kitérő kérdést Draco.

– Szerinted én mindig olvasok? – csóválta meg a fejét vádlóan Hermione. – Annyira nem vagyok könyvmoly.

– Csak merem remélni, hogy nem randira mész.

– Ahh, kérlek, már megmondtam, nincs senkim.

– És én senki vagyok?

– Kérlek, Draco…

– Rendben, most hagyom, hogy pihenj.

– Milyen kedves vagy – fújt egyet Hermione. – Nagylelkű.

– Tudod, édes, terveim vannak veled.

– Velem?

– Aha, pontosan – jegyezte meg sejtelmesen.

Megálltak, a varázsló finoman ölelte magához. Annyira természetes volt a mozdulata, annyira meghitt, Hermione sosem hitte volna, szinte már most bánta, hogy hétfőn meg fogja leckéztetni Malfoyt. Ennek ellenére édesen mosolyogva simult hozzá. De olyan jó lett volna engedni a vágyainak.

A férfi lehajolt hozzá, egy kissé elidőzött a rózsás ajkakon, aztán megcsókolta, lágyan, gyengéden. El akarta csábítani, és még saját magát is meglepte ez a gondolat. Mindketten megborzongtak. A homlokuk összeért. Nem szóltak egymáshoz semmit. Draco lopva körbenézett, aztán Hermione lakásához hoppanált. Ott a férfi egy kellemes, kevésbé forgalmas tűzfal mellett még vagy másfél órát elidőzött vele a félhomályban csókolózva, mintha kamaszok lennének.

Hermione gondolatai teljesen rommá váltak, mire végül elengedték egymást. Egy újabb csókkal köszöntek el egymástól, mielőtt a férfi alakját elnyelte volna a sötét éjszaka. Aznap a boszorkány egyetlenegy sort sem volt képes felfogni abból a könyvből, amit el akart olvasni.

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0