11. lecke

A Minisztérium kész káosz volt a munkaidő végeztével. Mindenfelé hosszú tömött sorban vártak az emberek a szabad kandallókra, és képtelenség volt időben kijutni az épületből. Hétfő délután Hermione fekete kabátba burkolózva ráérősen állt az egyik ilyen kandalló előtt. A hosszú kabáttól meglehetősen elütött a piros és arany, csíkos harisnya, amit most viselt. Tegnap érkezett a bagoly a csomaggal Roxfortból, Neville legforróbb üdvözletével együtt, még most is képes volt mosolyogni egykori iskolatársa nevetős képeslapján.

Hermione elégedetten merengett el az ördögi tervén. Malfoy azt mondta, hogy egyenruhában kell mennie, nos, megoldotta. Dévaj, gonosz mosoly jelent meg az arcán. Rémesen büszke volt magára, hiszen végre túljárt egy mardekáros eszén. Bár szó, mi szó előre ivott az akromantula bőrére. Miközben ott állt kandallóra várva, Ginny lépett oda hozzá. Kissé megrettent, mint akinek sötét titkai vannak, de aztán széles mosollyal üdvözölte a vöröshajú boszorkát.

– Szia! – köszönt barátnőjének. – Hogy vagy?

– Szia! Harrynél voltam – mosolygott a vöröshajú boszorkány, majd megrázta enyhén zilált sörényét. – De el kellett mennie valahová. Veled mi újság?

– Repülés oktatásra megyek – válaszolt vigyorogva Hermione, majd igyekezett komoly arckifejezéssel fogadni barátnője megdöbbenését.

– Hogy mire? – kérdezett vissza hitetlenkedve Ginny sűrűn pislogva. – Ismételd meg ezt még egyszer, légy szíves!

– Seprűn tanulok repülni – felelte büszkén, s kihúzta magát. A vöröshajú boszorkány csak nevetéssel tudott válaszolni, és majdnem egy percig tartott, mire sikerült némileg megkomolyodnia vagy legalábbis beszélnie.

– Téged még Merlin sem tudna megtanítani a repülésre, már ne haragudj – röhögcsélt jókedvűen. Hermione csak megvonta vállát. – Istenemre mondom próbálkoztam én is. Katasztrófa vagy seprűnyélen, seprű közelében, és még akkor is, ha csak seprűre gondolsz. Miért nem inkább hippogriffen utazol?

– Na, miért nem? Azért mert az is repül, és én nem… repülök. – Tette csípőre a kezét, majd láthatóvá vált a roxfortos griffendéles egyenruha, amit olyan büszkén viselt.

– Mi a bólintér? Miért van rajtad roxfortos egyenruha? – Ginny még mindig kuncogott, majd újra kitört belőle. – Valamiről lemaradtam? Visszamentél, és újra járod az iskolát? Nem lennék meglepve.

– Nevess csak! Nem tudsz felbosszantani.

– Oh, miért?

– Malfoyt akarom kiborítani – válaszolt egyszerűen, aztán legyintett egyet, mintha ez amolyan mellékes információ lenne. – Miért nézett rám így? Mintha gyengeelméjű lennék.

– Malfoyt – ismételte meg Ginny.

– Igen, Malfoyt.

– Azt a Malfoyt? – kérdezett vissza.

– Van netán egy sátáni ikertestvére is, akiről nem tudok? – vetette fel a boszorkány. – Persze csak elméletben létezhetne, mert nem tudnék még valakivel megbirkózni, aki olyan, mint ő.

– Visszamentünk az időben? Vagy mégis mi van veled? – csóválta meg a fejét a lány, majd karba fonta a kezeit.

– Ő az oktatóm. – A Weasley boszorkány egy pillanatra döbbenten nézett rá, majd kitört belőle, jó pár pillanatig szólni sem tudott a nevetéstől. – Komolyan mondom.

– Most tényleg nem viccelsz? – kérdezett vissza még mindig kissé pukkadozva a nevetéstől.

– Nem, tényleg halálosan komolyan mondom.

– Esélye sincs, én már most megmondom. Kérve, kérlek, ne tedd tönkre azt a Csillagport! Kár lenne érte – rimánkodott, miközben nevetésrohamok rázták. – Most nem is tudom, kit sajnáljak? Téged vagy Malfoyt? De leginkább a seprűre szavazok.

– Ne aggódj, nem akarok megtanulni repülni! – legyintett ravasz mosollyal. – Nem fogja elérni, hogy ráüljek a nyélre. Előbb fogom a bolondját járatni Malfoyjal, minthogy a magasba emelkedjek.

– Magával a megtestesült Mardekár Hercegével akarod a bolondját járatni? Te jó ég! De ez a szerelés kevés lesz, valamivel fel kell turbóznunk a megjelenésedet – nézett végig rajta a Weasley lány. – Elég nagy falat neked Malfoy.

– Hogy érted? Elbírok vele, ne aggódj! – Csak azt nem említette, hogy titokban csókcsatáznak egymással.

– Ez nem az a játék, Hermione – rázta meg a fejét Ginny. – Hallottad már azt a mondást, hogy több doxit fogsz mézzel, mint sós lével?

– Soha sem hallottam ebben a formában – mondta a boszorkány, majd az órájára nézett, még volt egy fél óra, mielőtt megkezdődött volna Malfoyjal az edzés. – De nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni.

– Nem láttad Malfoy képeit a Szombati Boszorkányban?

– Nem.

– Félmeztelen. Gondolod, hogy egy normál roxfortos egyenruha kibillenti az egyensúlyból?

– Valamit csak nyom a latban.

– Na, mutasd meg, hogy merre van a legközelebbi női mosdó! – karolt bele Ginny, szörnyen eltökélt volt. – Majd én megmutatom neked milyen egy griffendéles egyenruha.

– Mit forgatsz a fejedben? – húzta össze a szemét gyanakvóan. Igaz volt a mondás, ha egy Weasley került a képbe, akkor valami történni fog.

– Majd meglátod – mosolyodott el a boszorkány.

– Miért gondolom azt, hogy megint készülsz valamire, amibe az arcom is bele fog pirulni? – sóhajtott Hermione.

– Most komolyan… Nem láttad Malfoyt félmeztelenül?

– Még nem… vagyis nem, vagyis de – sietett gyorsan a válasszal, aztán témát váltott. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Akinek ilyen teste van, az nem fog megijedni egy harisnyától és egy rakott szoknyától. Meg persze a kis szende mosolyodtól.

– Tudja Harry, hogy milyen újságokat nézegetsz és így gondolkozol?

– Semmi köze sincs hozzá! Na, befelé!

– Miért parancsolgat nekem mindenki? – nyögte nagy nehezen Hermione, de követte a vörös hajú lányt.

***

Az oktatócentrumban fél öt felé lassan kezdett megindulni az élet. Általában felnőttek jöttek ebben az időpontban, és a hétfő, munka után, mindig meghozta a várva várt forgalmat. Draco éppen a beosztást írta, és Hermionét várta repesve, amikor egy magas, fekete hajú, kék szemű, sárkánybőrkabátos férfi lépett be a helyiségbe. Elegáns volt, jó kedélyű és mindenkivel megtalálta a közös hangot. Septimus McGregor átoktörő mester, odaköszönt pár ismerősnek, aztán elindult Draco asztala felé. Mindig is jó barátok voltak a sok érdekkapcsolatot emlegető pletykák ellenére is.

– Hello, cimbora! – Intett neki, majd mikor közelebb ért kezet fogtak.

– Septimus, örülök, hogy eljöttél – köszöntette Draco is.

– Mi a helyzet? Szabad a nagypálya?

– Neked mindig! – nevetett Draco. – A válogatott pár percen belül befejezi, aztán másfélórát tudtok játszani. A többiek is jönnek?

– Egyedül nem túl izgalmas a kviddics. Mindenki jön, bár Hart nem biztos, elkapott valamit, amihez kalapkúra bűbáj kell. Bár szerintem a csinos gyógyítókra hajt. Viszont mindig van hely egy őrzőnek.

– Most nem lehet, sajnos – csóválta meg a fejét, és valóban sajnálta is. Ugyan imádta Grangert bosszantani a repüléssel, de egy kviddics meccs mégis csak egy kviddics meccs. Iszonyat régen nem játszott már, hiányzott neki. – Egy tanítványomat várom. Hosszú lesz az az edzés.

– Kivel jótékonykodsz megint? Ki vagyok éhezve a pletykákra. Egy hetet voltam megint Egyiptomban, de nem találtam mást, csak egy múmiát és homokot, köveket. Még a nők is elkerülik ezeket a helyeket – nyafogta, majd a pultra támaszkodva figyelte a seprűs jógacsoport gyülekezőjét. S kihívóan szemezett a boszorkányokkal, akik egymás között sugdolózva mosolyogtak vissza rá.

– Nincs ebben semmi jótékonykodás – válaszolt közben Draco, aki fel sem pillantott a pergamenekből. Némileg örült neki, hogy Hermione nem pontos, mert ezzel behozta a lemaradását, s lassan elégedett volt az eredménnyel. Bár Septimusnak mondott válaszával ellenben cseppet sem. – Hermione Granger egy régi kedves… khm barátom.

– Mire oktatod?

– Seprűlovaglásra.

– Ti így hívjátok mostanság? – csipkelődött a varázsló. – Biztosan mámorító lehet a fellegekben.

– Hát persze – hagyta rá fejcsóválva. – Granger csak tanítvány.

– Áhh, ilyenek a legjobbak. Elvitted már egy körre a tó felett?

– Utáljuk egymást egyébként. – De rég is volt, amikor ez igaz volt, most inkább kölcsönösen bosszantották egymást, és rémesen vágyott arra, hogy megcsókolja.

– Szeretet, utálat… Nem mindegy? Elviszed a tó felett a seprűnyélen, aztán a tenyeredből fog enni. Iszonyat hatásos. A táj gyönyörű, a vízesés lélegzetelállító és nem lát oda senki sem. A part egy kicsit homokos, mintha tényleg egzotikus helyen lenne.

– Mit műveltél te a vízesésem alatt? – kapta fel a fejét. Septimus erre csak hátravetette a fejét és jóízűen felnevetett.

– Drága barátom, belepirulsz, ha elmondom. De ajánlom neked is. Kellemes hely, persze nem egyedül.

– A tanítványom. Említettem már? Különben is Granger egy konzervatív boszorkány.

– Persze-persze, megmentette a világot, de…

Ekkor a szónoklatot megzavarta egy hatalmas ajtócsapódás, majd ütemesen kopogó cipők hangja. Egy nő haladt végig a folyosón. Az összes, tíz lépésnyi távolságban lézengő varázsló megfordult, hogy jól lássa, s sorfalat álltak neki. Kilométer hosszú lábak, rövid rakott szoknya, feltűrt ing, amit okosan, köldök alatt kötött meg, de eléggé kigombolta, hogy a dekoltázsa jól látszódjon, amit sokat nem sejtetően eltakart egy griffendéles nyakkendő. Na és persze seprűt egyensúlyozott vörösre festett karmai között. Még most sem fogta tökéletesen, de már magabiztosabb volt. Mosolygott, mintha tudná, hogy mindenki, köztük Draco is őt nézi. Volt, aki elejtette a seprűjét, miközben rajtafelejtette a tekintetét, mások eltátották a szájukat.

Azonban ezt a lányt mindenki hidegen hagyta, egyedül a szürke szemű, repülő istent célozta meg, aki most résnyire nyitott szájjal állt a recepciós pultnál. Hermione szíve hevesen dobogott. Vajon sikerült Dracót kibillenteni az egyensúlyából? A varázsló arcán nem látott semmi változást vagy csak ő volt túl ideges, hogy ezt gondolta? Kisimított egy kósza tincset az arcából, s füle mögé tűrte. Vörösre rúzsozott szája maga volt a bujaság, a kísértés. Mégsem hatott közönségesnek, hanem inkább rettentően veszélyesnek. Draco szája egy perc alatt teljesen kiszáradt.

– Hűűű, Paracelsus vérére, látod ott azt a csajt? – váltott témát Septimus. – Griffendéles egyenruha? Ki ez az angyal?

– Merlin! – nyögött fel Draco. Ez a műsor csak neki szólt, és beleborzongott ebbe. Hermione Granger kisminkelve, haját laza hullámokba rendezte. S minden lépésnél a vörös, arany combközépig érő harisnya fölött, egy harisnyakötő rajzolódott ki, na meg a csupasz bőre. – Granger!

– Az harisnyakötő? – fordította oldalra a fejét Septimus. – Azannyát… Sosem láttam még ilyet boszorkányon.

– Az bassza meg, egy harisnyakötő. Megölöm, és még talárt sem vett fel! – Draco egy pillanaton belül sárkány módjára fújtatni kezdett, miközben édesen mosolygó tanítványa egyre közeledett, mondhatni vészesen közeledett. A pulzusa és a vérnyomása az egekben volt.

– Szóval ő a te konzervatív tanítványod? Mit ne mondjak. A kockás szoknya meggyőzött erről.

– Ja…

– Szép napot mindenkinek! – köszönt Hermione mindkettőjüknek. A két férfi önkéntelenül kihúzta magát, csak Dracóban még mindig forrongott a düh. A boszorkány azonban gyorsan feltalálta magát helyzetben. – Mi még nem találkoztunk, ugye? Hermione Granger, nagyon örülök.

– Septimus… de elfelejtettem a vezetéknevem, annyira néztelek – vigyorgott a varázsló, mire Draco egy jó irányzott ütéssel kijózanította. – Áh, megvan McGregor.

– Nagyon örvendek!

– Úgyszintén – somolygott, miközben kezet csókolt a boszorkának. Malfoy mintha morgott volna közben, de erre Hermione nem mert volna megesküdni.

– Oktató?

– Nem, de ha kéred, az leszek. Mindent hajlandó vagyok megtanítani.

Hermione édesen felnevetett, majd végigsimította a férfi karját. Draco lángolt a dühtől, és legszívesebben megragadta volna a lányt és elvonszolta volna máshová. Mégis hogy jutott ez eszébe?

– Bocsánat, hogy félbeszakítom ezt a kellemes csevegést, de az óra kezdődik, és nem érek rá, Granger! – Malfoy igyekezett nem féltékeny, felbőszült udvarlót alakítani, de valahogy Septimust nem bírta a kedvenc boszorkája közelében látni.

– Oké, rendben van. Menjünk! – veregette meg a vállát Hermione, majd Draco előtt sétálva elindult a kijárat felé, a mardekáros nem ment utána azonnal. – Később találkozunk, Septimus!

– Már alig várom.

Azzal a boszorka előrement. Az oktatócentrum feje, a Mardekár Hercege, még mindig nem ment utána. Letaglózta a bódító parfümillat és a ringó csípő látványa.

– Okosabbnak hiszi magát nálam – csikorgatta a fogait.

– Már az is, nem csak hiszi – nevetett fel jóízűen Septimus. – Te mázlista. Hol edzed?

– Fent a dombon.

– Megnézem.

– Eszedbe se jusson! – Már vitte volna a seprűjét, mikor ez a dühös sziszegés megakadályozta, meg is torpant azonnal. – Granger az én dolgom.

– Jaj, bocsánat, akkor félreértettem valamit – szabadkozott. – Persze, haver, a tiéd. Nőn mi soha nem vitatkozunk.

– Nem úgy… Ahh, beverem a képed, és attól mindketten észhez térünk.

– Akar a fene észhez térni? Egy ilyen nő mellett inkább elveszteném a fejem. Flörtöljön velem csak nyugodtan. Küldök neki baglyot, ha hazaértem.

– Eszedbe se jusson! Különben is kegyetlen fajta.

– Annál jobb.

– Elég! Keresd meg inkább a többieket. Szállj le Grangerről! – figyelmeztette haragos szemekkel. Septimus csak derűsen válaszolt a nyilvánvalóan féltékeny barátjának.

– Ha neked kell, mondd meg! Nincs belőle sértődés.

– Mennem kell! – válaszolta mérgesen.

Septimus gúnyos nevetését még akkor is hallotta, amikor teljes erejével meglökte az ajtót, ami majdnem csattant a falon. Draco az ajkába harapva indult el a domb felé, ahol Hermione már várta. A környéken erősen megszaporodott a kíváncsi varázslók száma, de Draco jelenléte mindenkit eltántorított, hogy a boszorka közelébe merészkedjenek, s inkább folytatták a saját edzésprogramjukat.

Malfoy pár hosszú lépéssel felkaptatott a dombtetőn, most sem kottyant meg neki ez a megerőltetés. Azonnal kiszúrta az őrült boszorkát, aki magát süttette a fűben elterülve, amikor a férfi fölé hajolt, pimaszul elmosolyodott.

– Mi lenne, ha felkelnél? – kérte a kelleténél indulatosabban. – Még túl hideg a föld.

– Aggódsz értem? Ez igazán édes. – Fordult hasra és kezét az álla alá téve nézett fel a Malfoyra. Az az átkozott szoknya éppen, hogy az illendőség határát súrolta.

– Dehogy aggódom, csak jelzem, hogy ha hiányoznál, akkor tovább fog tartani az oktatásod. – Sóhajtás volt a válasz, majd a boszorkány kínzó lassúsággal felült a sarkára.

– Olyan jó itt!

– Nem viccelek, és hozd a seprűt is! – adta ki a parancsot. Hermione esélyt látott a győzelemre, így inkább felállt, és farkasszemet nézett vele. A szürke szemek viharos sötétsége teljesen magával ragadta őt is. Malfoy haragos volt, görcsös és a korábbi vigyorgást letörölte a képéről. Meg akarta törni a nyerő szériáját.

– Ahogy akarod, mester! – közölte kedves mosollyal, majd lehajolt és felvette a seprűt. Közben ügyelt arra, hogy a harisnyakötő éppen eléggé kilátsszon a rövid rakott szoknya alól. Az enyhe szellő támogatta az akcióját. – Mivel folytassuk? Bemelegítsek?

– Semmi esetre sem – csóválta meg a fejét Draco. Most már komolyan főtt a feje.

– Baj van? Olyan feszültnek látszol. Ki kellene masszírozni belőled a felgyülemlett negatív energiát. – Lette a seprűt a földre, majd odalépett, és kertelés nélkül megfogta Malfoy vállát, aztán lassan végigsimította, s elég közel hajolt hozzá, hogy a fülébe súgja. – Én is tudok olyan jól masszírozni, ahogy te.

– Elég lesz, Granger! – közölte a férfi kiszáradt szájjal. – Engem nem tudsz átverni ezzel a színjátékkal.

– Miért mondod ezt? Én csak azt teszem, amit mondasz. Felvettem az egyenruhám… az inget, a nyakkendőt, a szoknyát és a harisnyát – mosolygott ledéren, aztán végigsimította a férfi arcát.

Az érintése ingerlő, csábító és veszélyes volt, mégis megvolt benne az az áratlanság, ami elhitette a férfival, hogy a boszorka csak most először csinál ilyesmit. Mekkora egy arcátlan nőszemély. Dracónak egyszerre forrt a vére és a düh mérge.

– És hol maradt a talár?

– Hoppá, otthagytam a klubhelyiségben már vagy hat éve – karját most már a férfi nyaka köré fonta.

– Milyen felelőtlen viselkedés – incselkedett vele Draco is. Úgy döntött felveszi a kesztyűt és móresre tanítja a boszorkányt.

– Meglehetősen.

– Mit akarsz tőlem, Granger?

– Az égvilágon semmit – mosolygott, miközben vészesen hozzányomta a domborulatait. – Csak egy apró masszázs.

– Miért?

– Viszonoznám a szívességedet – mosolygott, s ajka csábító mosolyra húzódott. Annyira más volt így, szinte felajánlkozott neki.

– Micsoda csupa szív vagy.

– Aztán megpróbálhatjuk a terpeszállást, és felkészülhetünk arra, hogy seprűnyélre üljek?

Hogyisne, gondolta magában Draco. Fél szemmel már így is azt nézte, hogy mennyien nézik őket a völgyből. Azonban ő magának akarta a látványt is, a nőt is, így el kellett vinnie innen, mielőtt még mindenkit megöl a viselkedésével. Mellesleg Grangernek kijárt már egy alapos fejmosás ezért a viselkedésért.

– Valóban ezt akarod? Semmi ellenvetés? – kérdezte búgó hangon, majd egyre közelebb hajolt hozzá, és arca súrolta a nő arcát.

– Egy boszorkány megteszi, amit tud. – Tovább incselkedett, mintha egy szerepet játszanának, csak ez Dracónak jobban bejött, mint várta. Csábító illata minduntalan beférkőzött egészen a tudatába. A szél enyhén fellibbentette a rakott szoknyát, amitől Dracónak teljesen felforrt az agyvize.

– Invito seprű – mondta a varázsló, aztán derékon kapta Grangert.

Mielőtt még megkérdezte volna, már mindketten száguldottak a tó felé. Hermione görcsösen kapaszkodott a férfiba. Egy mély szakadék következett, a lány belesikított a varázsló talárjába. Aztán egy éles kanyar után már a tó felett repültek, Malfoy nem lassított, hanem még inkább ösztönözte a Csillagport a gyorsabb sebességre.

Hermione szorosan behunyta a szemét, de hiába próbálta a fenekére húzni a szoknyáját, semmi sem védte meg a hideg vízpermettől, amit ők maguk kavartak fel. Görcsösen kapaszkodott a varázslóba, aki egy kézzel ölelte magához. A boszorka befészkelte magát a vállgödrébe és semmi pénzért nem engedte volna el. Mégis rettegett attól, hogy leesik és elmerül a vízben. Aztán volt egy pont, amikor lassan kinyitotta a szemét, s megpillantotta az ezernyi napsugár alkotta, csillogó aranyszínben pompázó vízfelszínt. Valóban gyönyörű volt. Azonban ebben az őrült tempóban egyáltalán nem lehetett élvezni az utazást.

Hajtűkanyar jobbra, aztán iszonyatos sebességgel át a szikla szoroson. A lány vállát enyhén súrolták a sziklák. Egy vízeséshez érkeztek. Draco a partra kormányozta a seprűt, nem szólt semmit, csak felkapta Hermionét, némán utasította, hogy a lábát fonja a derekára, és elindult vele.

– Mire készülsz? – kérdezte remegő hangon a boszorkány.

Nem válaszolt rögtön, sőt egyáltalán nem akar neki válaszolni. Könnyedén felkaptatott az emelkedőn, mintha nem is cipelne semmi súlyt. Karja megfeszült, de nem törődött vele. elindult egészen a vízesés mögé vezető ösvényen, ami némileg csúszós volt, ámbár megért minden fáradtságot.

– Ne, Malfoy, ne csináld! – rimánkodott a kis céda, amikor megsejtette, hogy mire készül.

Aztán Draco kilépett a sziklaperemre, s mindkettőjükre hideg víz zúdult. Hermione csak kapkodta a levegőt, és visítozott, egyik kezével rácsapott Dracóra. Alig fél percen belül már mindketten eláztak, főleg persze Hermione. Egyetlen egy baj volt, hogy a blúza így már teljesen átlátszott, rátapadt a boszorka bőrére, s nem is beszélve a csipkemelltartóról…

– Te aljas, szemét gazember! – püfölte tovább a varázslót, aki közben igyekezett ügyelni az egyenletes vízelosztásra. – Ki nem állhatlak!

– Én vagyok az aljas? – kiáltott vissza Malfoy, túlordítva a vízesést. Egy lépést hátrált, hogy láthassa a vizes Granger kisasszonyt. – Milyen képmutató vagy, Granger!

– Képmutató? Én?

– Igen, basszus! Pontosan te! Mit képzelsz magadról?

– Ezt meg hogy érted?

– Mutogatod magad mindenkinek.

– Nem is igaz…

– Akkor mi ez a szerelés? Nem ma van a griffendéles lány cserkészek napja.

– Egyenruhát kértél – mosolygott édesen. – Tessék, felvettem.

– Tudom jól mit kértem – pirított rá Draco mérgesen. – Egy pólót, meg egy normális nadrágot, meg egy pár tornacipőt. Ez olyan nehéz? Nem kell csipkés bugyit villantanod.

– Csak meg akartam felelni az elvárásaidnak.

– Egy francokat – morogta a férfi és megint beállt a vízsugár alá. Hermione felvisított a rázúduló hideg víztől, aztán Malfoy megint visszahátrált.

– Őrült vagy!

– Te meg egy kis céda! Egy tisztességes, konzervatív boszorka nem öltözik úgy, mint egy túlfűtött iskolás lány.

– Na és akkor mi van? Honnan tudod te egyáltalán, hogyan viselkedik egy ilyen nő?

– Pontosan így! Ki akartál borítani, felhergelni! Messzire mentél, Virágszirom.

– Fenét! El akartam terelni a figyelmedet, hogy ne kelljen ráülnöm a seprűnyélre. – Draco egy pillanatig a lány arcát tanulmányozta, aztán hátravetette a fejét és felnevetett. Még mindig erősen tartotta őt, de egyszerűen nem bírta tovább.

– Rossz duma.

– De így van.

– Mondd el az igazat! Most!

– Ez az igazság.

– Miért hinném el ezt? Hihetem azt is, hogy csalárd módón csak el akartál csábítani, hogy aztán bolondot csinálhass belőlem.

– Nem kellett azt csinálnom. Meg akarsz fagyasztani mindkettőnket? Nem vagy egyszerűen normális – riposztozott továbbra is.

– Ha ez kell ahhoz, hogy elmúljon ez a téboly, akkor rendben van. Vállalom a kockázatot.

– Milyen téboly?

– Hát ez – mondta rekedten, aztán visszalépett a vízesés mögötti ösvényre, s a boszorkányt a sziklafalhoz döntötte, engedte, hogy a saját lábára álljon, és megcsókolta. Őrült volt? Lehet, sőt nagyon valószínű. Felajzott? Mindenképpen. Vadul, szenvedélyesen, éhesen csókolta meg, mintha most az egyszer az életben nem akarna fegyelmezett lenni, hanem inkább kilépni abból a Malfoy skatulyából, amit Hermione képzeletében alakított ki róla. Az utálat, gyűlölet nem számított, sem a köztük lévő furcsa kapcsolat. Elementárisabb volt az élmény, mint várta.

A boszorka azonnal viszonozta a csókot. Ugyanúgy, ahogy eddig mindig, amikor Draco ajka az övéhez ért. De most még sötétebb volt a vágy, ami elragadta őket. A nyelvük vad táncot járt egymással, folyamatosan ingerelték a másikat. A régi roxfortos legendák igaznak bizonyultak Malfoyról, és ő, Hermione, teljesen elcsábult. Eddig is voltak sejtései, viszont most valami sokkal elemibb viselkedést tapasztalt meg. Pusztítóan szexi volt, félelmetes és borzongató; mardekáros félisten. Kezével beletúrt a férfi tejfölszőke hajába és ösztönösen hozzásimult. Ez nem volt szerelem, csak sötét vágy, amit a hideg víz sem tudott lemosni. Ő kezdte, ő játszott vele, de nem ő vett elégtételt a mardekároson, hanem fordítva történt.

– Merlin – suttogta Hermione elhalóan, miközben Draco már a nyakát becézgette.

– Dracónak hívnak, édes, és ezt jobb, ha megjegyzed – mormolta a varázsló. S érezte, hogy lassan nincs az a hidegvíz, ami lehűtené. Ez a boszorkány egyszerűen megsemmisítette az általában fegyelmezett önmagát.

– Draco… – kezdte kiszáradt szájjal. Malfoy nem hagyta, hogy folytassa, inkább még rá is tett egy lapáttal.

– Na, ezt már szeretem. Mondd ki a nevem! – mondta, miközben már lassan kibújtatta a vizes blúzból a csalárd boszorkányt.

– Malfoy! – ocsúdott fel hirtelen és megpróbált elhúzódni.

– Még ezt gyakorolni kell – vigyorgott rá, majd végigsimította a csípőjét és egy rántással közelebb húzta magához, aztán újra megcsókolta. Lágyan megérintette ajkával a lány kecses nyakát, aztán átvándorolt a vállára.

– Elmész a francba! – szitkozódott a boszorkány most már pontosabban az a Hermione Granger, akit eddig ismert.

– Csak kimondtad végre.

– Utállak! – Mindketten tudták, hogy ez nem igaz, a kéjes sóhaja mindent elárult.

– Bár elmondhatnám én is ezt, Granger. De most hirtelen az összes vágyam, fantáziám te vagy.

– Miért mondod ezt?

– Harisnyakötő, seprű, Roxfortos egyenruha, ami a megengedett hossz felett van jóval és átlátszó blúz? Kamasz fantázia. – Draco tovább cirógatta a vállát, s lassan lehúzta a melltartó egyik pántját.

– Elég! – mondta végül, de a karok nem engedték. Vízpermetet sodort feléjük a szél.

– Azt hittem, hogy ezt akarod.

– De mennyire, hogy ezt akarom, csak… Hagyjuk abba!

– Meglátjuk – mondta, aztán újra megcsókolta. Hermione teljesen elgyengült a karjaiban, mintha behódolt volna neki, de a férfi tudta, hogy csak pillanatok kérdése, és hamar erőre kap Granger tüskés viselkedés. – Nem segít, ha visszacsókolsz.

– Nem is… Oh, fenébe! Soha többé nem hallgatok Ginnyre…

– Mi van? Hogy jön ide Weasley? – Draco arca elkomorodott, mintha valami hirtelen kissé kijózanította volna.

– Ő alakította át a ruhát, sminkelt… És adott pár jó tanácsot. Gondolom, hogy sokszor játszotta már ezt a szerepet. Egészen jó benne.

– Oh, Merlin, Potternek is ez jön be? – húzta fel az orrát.

– Attól tartok.

– Bassza meg! – szitkozódott nemes egyszerűséggel, majd elengedte a boszorkányt.

– Gondolom, pont ezért tetszik neki… – mondta Hermione, majd összevonta a melle alatt a karját, aztán visszalépett a vízmentes sziklaperemre. Draco még egyszer belenyomta a fejét a jeges vízsugárba, aztán alaposan megmosta az arcát. A boszorkány nem is tudott mitől remeg, a hidegtől vagy valami egészen mástól. Túl messzire mentek…

– Hihetetlen, buja, griffendéles lányok… – morgott magában. – És Potternek is… Az eszem megáll.

– Nyugi, nem mondom el senkinek!

– Mit nem mondasz el?

– Hogy griffendéles lányokra gerjedsz.

– Elég volt! Vége a játéknak! Meg kell száradnunk, aztán visszaviszlek és péntekig ne is lássalak.

– És a szerda?

– Beiktatok egy nagyon kemény kviddics edzést. Ha szerencsém van, eltalál egy gurkó, legalább elfelejtem ezt az egészet.

– Ne haragudj! Nem tudom mi ütött belém!

– Hát ennyire még senki sem volt kreatív, hogy ne kelljen seprűre ülnie azt meg kell hagyni – mondta miközben beletúrt a hajába.

– Sajnálom a csókot is.

– Az volt benne a legjobb. Majdnem megöltél ugye tudod?

– Sajnálom.

– Nem kell. De maradj távolabb és Merlin szerelmére húzd össze azt az inget! Mindjárt jövök.

Draco visszament a vízeséshez, aztán addig tartotta a fejét a jeges vízbe, amíg észhez nem tért. Rémesen sokáig tartott ez a folyamat. Ám a vágy újra fellángolt benne, amikor újra meglátta a boszorkányt. Hermione most egy sziklán ült a napsütésben, gyönyörű volt még mindig és ő rettenetesen meg akarta érinteni, ezt az érzést pedig az világ összes hidegvize sem mosta volna el. Távol kellett volna maradnia, de mégsem bírta megállni. Közvetlenül mellette állt meg, s most már mindketten a vizet nézték.

– Tényleg gyönyörű itt – mondta Hermione, de nem nézett rá a varázslóra.

– Igen, valóban azt.

– Gyakran jársz ide?

– Csak, ha egykori griffendéles lányokat akarok a hideg vízben fürdetni – válaszolta Draco. – De többször kellene.

– Ide jönni vagy griffendéles lányokat megleckéztetni?

– Mindkettő.

– Mi lesz a szerdával? Jönni szeretnék.

– Biztos?

– Igen.

– Jó, rendben. Visszaviszlek a centrumba, vagyis inkább a hoppanálási ponthoz. Ma nem kísérlek haza, mert… nem kéne tovább feszíteni a húrt.

– Rendben.

– Minden rendben?

– Persze… kissé hülyének érzem magam, de minden rendben – bólogatott a lány.

– Holnap mit csinálsz?

– Ronnal találkozom.

– Minek?

– Ő kérte – vonta meg a vállát Hermione.

– Hol fogtok találkozni? – tudakolta a férfi, s újra mérges lett.

– Nem képzeled, hogy elmondom. Ron érzékenyen reagál a jelenlétedre. Jobban, mint Harry.

– De nem randi?

– Féltékeny vagy?

– Inkább nem örülök neki – vonta meg a vállát. – Gyere, menjünk vissza!

Azzal visszarepültek a centrumba. Draco egy köpenyt terített Hermionéra, és csak úgy engedte haza. Vad sóvárgása ellenére nem csókolta meg a lányt búcsúzóul, hanem csak megvárta, amíg dehoppanált. Pancsernek érezte magát. Hatalmas pancsernek.

hozzászólások: 0