16. lecke

Másnap reggelre az eső elállt, az ég kitisztult és a nap kisütött. Draco felszisszenve ébredt fel, a kezét a lábára téve igyekezett felülkerekedni a szúró fájdalmon. Suta mozdulatokkal masszírozni kezdte a görcsben álló izmokat. Aztán elkezdte mozgatni az elgyötört végtagot, de ez cseppet sem volt könnyű. Először a lábujjakkal kezdte, majd folytatta a bokájával, végül pedig jött a térd. Az utóbbi volt a legnehezebb, pontosan úgy, ahogy sejtette. Szerencsére néhány perc kemény próbálkozás után sikerült néhányszor behajlítania a térdét. Mikor végzett, nyögve terült el az ágyon. Zsongott a feje, mogorva volt és elgyötört.

Kinyújtotta a karját, majd hirtelen beleütközött valamibe. Megfordult, majd szemügyre vette az összehajtott zöld pizsamát. Mikor eszébe jutott, hogy Hermione nála aludt, és a boszorkány már nem volt mellette, szörnyen dühös lett. Mérgesen lesöpörte a pizsamát, öklével a mellette lévő párnára csapott. Legszívesebben üvöltött volna. Nem törődve a fájdalmával, felpattant az ágyról, majdnem felkiáltott, hiszen úgy tűnt, mintha legalább ezernyi tű szúrt volna a bőrébe. Ő maga sem tudta, hogy mit csinál, csak egy dolgot tudott: el kell mennie a boszorkányhoz, és felelősségre kell vonnia, kioktatni vagy akármi. Lesodort mindent a komódjáról.

Mit kellett volna tennie, hogy egyértelmű legyen? Dühös volt, egyszerűen tajtékzott. A vörös ködtől semmit sem látott maga körül. Annyira elvakította minden, így képtelen volt gondolkodni. Soha senkivel nem volt ennyire intim, bensőséges a kapcsolata. Mindig megvédte magát attól, hogy belebonyolódjon valamibe, mielőtt megbánhatta volna. Most pedig, amikor megnyílt valakinek, egy hatalmas döfést kapott, egyenesen a szíve közepébe.

És úgy gondolta, hogy maga az együtt alvás, amiben ő maga teljesen tapasztalatlan volt, éppen elég nagy gesztus ahhoz, hogy ezt a boszorkány értékelje. Hát mégsem értette meg az üzenetét? Egyszerűen felrobbant ettől az érzéstől. Nem látott a dühtől, és attól sem, hogy nem vette be a látáskorrigáló bájitalát, és majdnem átesett az egyik széken.

– A rohadt, kicseszett életbe! – káromkodott Draco, majd megragadta a széket és tiszta erőből elhajította. Soha nem volt ennyire híve ennek, sőt nem is értette azokat, akik így viselkednek, de annyira jó érzés volt hallani a csattanást és látni a darabokra hulló bútordarabokat. – Bassza meg az összes rőtsipkás!

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte egy hang mögötte. Draco megfordult, és szembe találta magát Hermionéval. Meg kellett kapaszkodnia az asztal szélébe, mintha valami fejbe vágta volna. A boszorkány időközben átöltözött, az ő egyik pólóját és egy jóganadrágot viselt, az utóbbit úgy alakíthatta át a mardekáros ruhájából.

– Hermione? – kérdezett vissza a férfi.

– Mégis ki lenne? Jaj, bocsánat, elfelejtettem, hogy nincs rajtad a szemüveged, és nem ittad meg a bájitalodat – sóhajtott fel a boszorkány, majd megcsóválta a fejét. Egy pálcaintéssel a helyére rakta a széket.

– Ahh, a francba – folytatta a zsörtölődést a varázsló mérgesen.

– Mégis mit csinálsz itt? – tudakolta a boszorkány. – Lakberendezel ma reggel, vagy csak aprítani akarod a bútoraidat? Megjegyzem, hogy az a szék ott útban lett volna. Legjobb lenne, ha inkább feküdnél.

– Lehet.

– A gyógyító azt mondta, hogy ma és holnap kíméld magad – emlékeztette Hermione. – Tényleg jobb lenne, ha feküdnél vagy leülnél.

– Jól vagyok – közölte szűkszavúan a férfi. Annyira hülyének érezte magát, ahogy a düh nagy része elpárolgott, képes volt gondolkodni is. A boszorkány tett-vett körülötte, mintha semmi sem történt volna. Hermione még csak nem is sejtette, ami Draco Malfoynak éppen akkor esett le, hogy végérvényesen belezúgott a lányba. Akkor biztos ő is ledermedve fogta volna a széket, ahogy a varázsló most. – Tényleg jól vagyok.

– Rendben – nyugtázta Hermione, majd karba tette a kezét. Draco meglehetősen furcsán viselkedett ma reggel. Szívesen rákérdezett volna, de nem látta értelmét. Ismerte a varázslót annyira, hogy ezt a kis törést-zúzást biztosan kimagyarázta volna valamivel. – Nem kellene feküdnöd inkább?

– De, csak… Mindegy.

– Inkább kijöttél törni-zúzni.

– Úgy valahogy – húzta el a száját az egykori mardekáros. Annyira, de annyira sutának érezte magát. Akár egy kisiskolás kamasz, akinek semmi tapasztalata nincs a nőkkel, a szerelemmel és a szív dolgaival. Ez az érzés bosszantotta. – És te?

– Én reggelit csináltam – mondta a boszorkány, miközben a vádliját masszírozta az egyik lábával. Enyhén elpirult. Kezdte kicsit zavarba hozni a helyzetük. Nem szokott ott aludni másnál, nem szokta más férfiak ruháit hordani. A helyzet új volt és ismeretlen. De annyira aggódott a varázslóért, hogy nem akarta otthagyni, most pedig annyira hülyén érezte magát a reggeli miatt. – Gondoltam, jólesne pár falat.

– Igen, tényleg jó lenne enni valamit – mosolyodott el Draco egy kicsit. – Farkaséhes vagyok.

– Rád is férne. A tegnapi után…

– Igen, ez igaz.

– Jól vagy, Draco? – kérdezte a boszorkány aggódva. – Olyan furcsán nézel rám.

– Kicsit… nem is tudom – kezdte kissé zavartan a férfi, majd hátrasimította a kócos haját. Máskor mindig a humor, a magabiztosság álarca mögé tudott bújni, de a zakatoló szíve és az összezavarodott érzései most annyira uralták, hogy nem tudta őket elnyomni. Totál idiótának érezte magát. – Amikor nem találtalak, akkor azt hittem, hogy elmentél.

– Nem mentem – rázta meg a fejét a boszorkány. Nem mintha nem gondolt volna rá, de a lelkiismerete inkább marasztalta. Az igazság az volt, hogy nem akart elmenni. Egész éjjel Draco óvó ölelésében feküdt. Milyen furcsa… Amikor inkább a varázslónak lett volna szüksége segítségre, akkor a férfi inkább őt ölelte magához, betakarta, védelmezte. Lehet, túlságosan sokat képzelt ebbe, de mégis úgy érezte, hogy ez sokat jelent mindkettőjüknek. – Nem akartalak egyedül hagyni. Még most sem vagy teljesen rendben.

– Értem.

– Bevigyem a reggelit a szobádba? – kérdezte Hermione megszakítva az előbbi gondolatot. – Nem gond.

– Majd én beviszem, ne fáradj! – A férfi hosszú léptekkel elindult a boszorkány felé. Könnyedén számolta fel köztük a távolságot, majd a karjába kapta.

– Ne legyél hülye! Tegyél le! – kérte a boszorkány. – Valami baja lesz a lábadnak, aztán egy életre elátkozol ezért.

– Eszemben sincs elátkozni – szűrte a fogai között Draco. – Most nem vádolhatsz azért, mert a Pótcsont-Rapid beszél belőlem.

Hermione szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet, aztán heves taktusra váltott. Hogyan lehetett valaki ekkora hatással rá? Aki ennyire bolond?

– A lábad.

– Kibírja most már – morogta a férfi, persze nem volt éppen kellemes újra járnia, de volt más, ami sokkal erősebb volt a fájdalomnál. Meg sem állt egészen addig, amíg Hermionét az ágyra nem fektette. Fölé hajolt, aztán szenvedélyesen megcsókolta. Meg akarta mutatni neki, hogy mit érez, mi az, ami most a lelkében dúl. Nem akart gondolkodni, csak szeretni őt, a lelkével, testével, a szívével. Ki akart minden kétséget törölni, hogy csak ő maradhasson.

A boszorkány kissé meglepődött ettől a hirtelen érzelemkitöréstől. Olyan volt, mintha egy színes hurrikán csapott volna le rá. Visszacsókolta Dracót. Úgy tűnt, minden levegő eltűnt egyszeriben, a szíve a torkában dübörgött. Nem tudta megállni, hogy a kezét ne tegye a férfi mellkasára, hogy érezze a feszes izmokat a vékony póló alatt.

– Draco? – kérdezte Hermione két csók között. A férfi először mintha meg sem hallotta volna, úgy csúsztatta be a kezét a boszorkány felsője alá.

– Hmm? – kérdezett vissza vágytól izzó szemekkel.

– Kicsit nem gyors ez így?

– Nem – zárta rövidre a témát. – Ez egyáltalán nem az.

– De.

– Nincsenek kifogások.

– Pedig van pár.

– Most nem akarom hallani őket – közölte egyszerűen a varázsló, majd a boszorka nyakát becézte az édes csókjaival. – Annyira szép a bőröd.

– Tudod, erre fel kellene készülnöm – mondta a lány, s egy újabb csókot váltottak. Hermione minden egyes csók után biztosabb volt benne, hogy valójában nagyon is fel van készülve erre. Mégis voltak kétségei.

– Ez nem egy RBF-vizsga – nevetett bele a csókba Draco, miközben kisimított néhány tincset a boszorka arcából. – Nincs mire felkészülni.

– Dehogy nincs. Szép fehérnemű mondjuk.

– Ez a póló beindít… Hmm nagyon.

– Tényleg? – kuncogott a boszorkány. – Az van ráírva, hogy Szeretem a törpegolymókokat.

– Furcsa fétiseim vannak – nevetett fel a férfi. Az öblös nevetésétől Hermionénak kellemes bizsergés futott végig a gerince mentén. – Majd átváltoztatom utána arra, hogy Döngettem egy szexi mardekárossal.

– Ne már! – vihogott Hermione.

– Nem bírok neked ellenállni.

– Értem. De a fehérneműm. Az egyik boxeralsód van rajtam – vágott egy fintort Hermione. – Ezt cseppet sem nevezheted túlságosan szexinek.

– De ne aggódj, szívesen leveszem rólad! Nem is kell kérned – folytatta a kényeztetést Draco. Nem volt rá szó, hogy mennyire kívánta őt, egyszerűen a rabja lett.

– Nem aggódom. – Közben az ajkaik újra találkoztak egy mámoros csókban. Hermione kezdett teljesen elmerülni az érzésekben, amik megrohanták. De még mindig nem sikerült teljesen átadnia magát a szenvedélynek. Draco keze felkúszott az övén, majd a feje felett összekulcsolódtak. A férfi búgó hangon szólalt meg újra: – Engedd el magad!

A boszorkány nem igazán tudott semmit sem mondani, mivel újra elvesztette az önkontrollját vagy tényleg elengedte magát, ahogy Draco kérte. Ő sem tudta igazán, hogy melyik is. Beletúrt a varázsló tejfölszőke hajába, s ezen felbátorodva lehúzta Dracóról a pólóját. Egy pillanatig zihálva néztek egymás szemébe. Viszont egy dologra nem számítottak.

– A mindenit – szólalt meg Septimus az ajtóban, egy szelet pirított bacon társaságában. – Zavarok, netán?

– Szerinted? – mordult rá Draco. Hermione szörnyen elpirult. Mindketten szétrebbentek, aztán a férfi felült az ágyban.

– Ha most megbocsátotok… – szólalt meg a boszorkány, aztán bement a fürdőszobába, az ajtó kíméletlenül becsapódott mögötte.

– Erre jártam, de látom, hogy rosszkor jöttem – szabadkozott vigyorogva a férfi. – Csak aggódtam érted, viszont ahogy látom, feleslegesen.

– Ez így van – csikorgatta a fogait a szőke. – Kösz, hogy benéztél! Majd legközelebb beszélgetünk.

– Látom, hogy nem kell segítség – nevetett fel a varázsló. – Ilyen csinos nő mellett… hamar összeszedném magam.

– Aha – morogta Draco. – Segíthetnél kicsit talpra állni.

– Mégis csak kell a segítség?

Az egykori mardekáros morgott valamit, de barátja végül jóízű nevetés és ugratás kíséretében talpra segítette.

Hermione éppen ekkor lépett ki a fürdőből. Most már sokkal összeszedettebbnek látszott, de még mindig halvány pír színezte az arcát, és feltűnően kerülte a tejfölszőke férfi pillantásait. Már éppen megszólalt volna, amikor a váratlan vendég megelőzte.

– Egyébként valami ég – szagolt a levegőbe Septimus.

– Oh, a fenébe! – kiáltott fel Hermione, aztán elrohant Septimus mellett, s a konyhába vette az irányt. A férfiak csak meglepődve néztek utána. Hirtelen csend lett a szobában.

A két varázsló magára maradt, s a feszültség volt az egyetlen, amit érezni lehetett közöttük. Septimus zsebre tette a kezét, Draco pedig kissé még nyögve támaszkodott az egyik széknek. Fájt a lába, sajgott a teste és mogorva volt, amiért ilyen kíméletlenül megzavarták.

– Látom, nem igazán örülsz, hogy látsz – jegyezte meg Septimus. – Pedig én vagyok a legjobb barátod.

– Örülök, csak…

– Nem teljes szívvel?

– Hát per pillanat nem – nyögött fel a varázsló, aztán hátrasimította a tejfölszőke haját. – Nem számítottam látogatóra.

– Pedig mondtam, hogy benézek – vigyorgott a férfi csipkelődve. – Elvégre mégiscsak megsérültél.

– Igen – bólogatott Draco.

– Az előbb nem tűntél olyan lestrapáltnak, sőt egészen khmm… energikusnak – ugratta a barátja mosolyogva. – Juj, még a szemed is villog. Meg ne ölj!

– Pedig ki kéne tekernem a nyakad – morogta Draco, majd vett egy mély levegőt, s felnyögött. – Egyébként hálátlan vagyok, tudom, de most…

– Nem kell magyarázkodnod – paskolta meg a vállát Septimus. – Segítsek kimenni?

– Nem kell. Kibotorkálok.

– Varázsoljak egy olyan sétapálcát, amilyen apádnak van? Egész este a fiúkkal ezt gyakoroltuk.

– Elmész ám a jó büdös francba! – nevetett fel Draco, aztán hátba vágta Septimust, de megbánta a mozdulatot. – Áúúú, olyan mintha tűkkel szurkálnák az egész lábam.

– Mégiscsak kéne valami – mondta a varázsló, aztán elővette a pálcáját, majd egy igazán míves botot varázsolt a barátjának. – Na, egészen jó vagyok. Ez egy ideig megteszi. Majd a kígyófejet később rábűvöljük.

– Ha lenne elég erőm, akkor elvernélek vele.

– Ugyan, ugyan. Nem kellene ennyire elhagynod magad – ugratta tovább a barátját, és határozottan jól érezte magát. – Az előbb nem tűntél olyan elesettnek.

– Pedig lehet, mégis meg kellene tennem – erősködött Draco.

– Túl szétcsúszott vagy most – veregette meg a vállát Septimus.

– Lehet – nyögött fel végül fáradtan a varázsló.

– De áruld már el, hogy mitől vagy ennyire szétesve! Olyan vagy, mint akit nem egy gurkó talált el, hanem legalább négy-öt. Amikor tegnap itt hagytunk a többiekkel, akkor még nem tűnt olyan rossznak az állapotod. És ne mondd nekem, hogy az elmaradt reggeli szex miatt nézel ki így.

– Túladagoltam a Pótcsont-Rapidot – vonta meg a vállát Draco. – Kicsit megbillent az üveg, nem nagy ügy.

– Hogy mit csináltál? – kérdezett vissza kicsit élesen Septimus. – Merlinre, itt kellett volna maradnia valakinek.

– Nem volt gond – forgatta meg a szemét Draco.

– Ja, mert Hermionénak eszébe jutott meglátogatni téged. Legalább szexi ruhában jött? – tudakolta Septimus.

– Nem mondom meg.

– Láttam a sarokban a székben a mardekáros egyenruhát – jegyezte meg a férfi. – És a ledobált szaténpizsamát. Mégis mit csináltatok?

– Semmit, mert rohadtul megzavartál.

– Sajnálom. Nem gondoltam volna tényleg, hogy pont egy ilyen pillanatban érkezem meg – sóhajtott fel Septimus. – Legközelebb majd akassz valamit az ajtóra, aztán akkor nem török rád.

– Csengess, haver, csengess – közölte a férfi –, és ne törj be a házamba! Ennyi az egész. És nem akasztok ki semmit, ez nem egy kicseszett kollégium.

– Oh, ebben igazad van. Bár, ha félholtan feküdtél volna valahol… – dramatizálta túl Septimus vigyorogva. – Akkor viszont muszáj minél hamarabb cselekedni, nem?

– Elég ebből!

– De, mint kiderült, nem volt szükséged az én segítségemre.

– És hagyjuk ezt a témát, mert nem akarok beszélni róla.

– Tudom, tudom, Draco, de azért mondhatnál valamit. Szóval mi a helyzet közted és a kis tanítványod között?

– Megmentette az életemet, velem maradt egész este…

– És úgy belezúgtál, mint tündérmanó az olajlámpába – tette karba a kezét Septimus. – De ezt nem abból szűrtem le, amit láttam.

– Nem láttál semmit.

– Nem? – kérdezett vissza nevetve Septimus. – Nem tudom, hogy te melyik szobában voltál, de én abban, ahol ajtót nyitottam valamire, amire nem kellett volna.

– Én hányszor jártam így veled? – sóhajtott fel Draco, majd a botra támaszkodva elindult kifelé a szobából. – Ha annyi galleonom lenne, ahányszor rajtakaptalak nővel, akkor építhetnék még egy szárnyat a kviddicsközponthoz.

– Azért ennyire ne túlozzunk. Szóval belezúgtál?

– Aha – bólogatott a tejfölszőke hajú mágus. – Nagyon.

– Tudtam.

– Honnan tudtad volna? Én is csak ma jöttem rá.

– Már akkor odavoltál érte, amikor megjelent egyenruhában a központban, ha nem előbb. Ne nézz így rám! Ha látnád magad! – csóválta meg a fejét az átoktörő. – Fogadd el, tényleg oda vagy érte! Te mázlista…

– Oh – vakarta meg a fejét Draco, mikor megállt egy pillanatra pihenni. Most sokkal messzebbnek tűnt a konyha, mint eddig. Septimus türelmesen várt.

– Jöttök reggelizni? – tűnt fel Hermione hirtelen. A két varázsló úgy nézett rá, mint akiket rajtakaptak volna valami csintalanságon. – Valami baj van?

– Nincs – rázta meg a fejét Draco.

– Kicsit pihen a vén csont, sajnos már nem olyan fiatal, mint tegnap – viccelődött Septimus. – Mit szólsz a bothoz?

Időközben, mire kiértek, a bot fogantyúját Septimus alattomban megbűvölte.

– Kígyófejes? – nevetett fel a lány. Draco meglepetten fogta meg a botot, aztán a vigyorgó barátjára nézet. Hermione azonban folytatta: – Merlinre, ennyire azért nem kellene az old school stílust képviselned, Draco.

– Hehehe, nagyon viccesek vagytok mindketten, de előveszem a pálcámat mindjárt, aztán meglátjuk, ki fog nevetni – mondta a tejfölszőke varázsló.

– Inkább ne vegyél elő semmit! Maradjon mindenféle pálca a helyén – vigyorgott Septimus. – Hermione, kedves, engem nagyon is érdekel ez a reggeli.

– Ennek örülök.

– Én is éhes vagyok – szólalt meg Draco méltatlankodva, miközben utánuk bicegett. Valamiért szükségét érezte, hogy jelezze, ott van, mert a másik kettő valahogy elfeledkezett róla. Kedélyesen beszélgettek a reggeliről, a sonkáról, szalonnáról, tojásról, pirítósról és még ki tudja, miről, amit Hermione készített elő neki, és amiből most Septimus is osztozni fog.

A mardekáros legszívesebben visszafordította volna az időt, s újra az ágyban feküdt volna a boszorkánnyal, s egy átokkal messze repítette volna legjobb barátját, aki valószínűleg megértené ennek a bűbájnak a szükségességét, majd egyszer… ha felépült az így szerzett sérülésekből. De ez csupán egy ködös álom volt.

– Megterítettem az asztalt – fordult felé Hermione, majd közelebb lépett hozzá, hogy segítsen. De Draco leintette. – Hoztam neked egy széket, hogy feltehesd a lábadat.

– Köszönöm – jegyezte meg egykedvűen a varázsló, aztán elfoglalta a helyét az asztalnál. Ez a túlzott törődés sem volt ínyére. Legalábbis most, Septimus jelenlétében kényelmetlennek érezte.

Időközben a barátja nekiállt a sok-sok finomságból a tányérjára szedni.
– Nem kellene ezt mondanom az öreg előtt, de Hermione, ha zátonyra fut a kapcsolatotok, akkor elveszlek feleségül. Ez a tojás mennyei! – lelkendezett Septimus. – Minden passzol mindenhez. Egyszerűen boszorkányos.

– Túlzásba viszed – szűrte a fogai között Draco mérgesen.

– Köszönöm – mosolyodott el a boszorkány. – Nagyon kedves tőled. De csak összedobtam valamit. Ez csak egy szimpla reggeli.

– És mi lesz az ebéd? – kérdezte Septimus lelkesen.

– Oh, hát…

– Septimus, nem maradhatsz ebédig – jegyezte meg Draco mérgesen. – Tudom, hogy dolgod van.

– De nincsen.

– Pedig van.

– Szabad vagyok egész nap – vigyorgott elégedetten Septimus, majd belekortyolt a narancslébe.

– Nekem viszont dolgom van – szólalt meg Hermione. – Sajnálom, fiúk, de itt kell hagynom benneteket, tényleg nem maradhatok.

– Micsoda? – hördült fel Draco egy kicsit meglepetten.

– Oha, amikor Draco Malfoy megtudja, hogy nemcsak körülötte forog a világ – ciccentett fel a barátja. – Ez nem lesz szép.

– Van nálam egy bot, haver.

– Igen?

– Nem félek használni.

– Rendezzünk futóversenyt, Draco? – vigyorgott Septimus, miközben a villájára tűzött egy mini kolbászt. – Adok előnyt.

– Nem kell, ha elég gyorsan eltöröm a lábad! – sziszegte egy gúnyos vigyorral a férfi.

– Ez a sok tesztoszteron… – sóhajtott fel Hermione. – Nem is mondom, hogy hagyjátok abba. Inkább elmegyek most.

– Ne menj még! – kérte Draco, most végre olyan volt a hangja, amilyet hallani akart, gyengéd és lágy. Hermione halványan elmosolyodott, s zavarában egy tincset a füle mögé simított. – Még meg sem etted a reggelidet.

– De csak akkor, ha nem piszkáljátok egymást – figyelmeztette Hermione.

– Rendben – sóhajtott.

– Aranyosak vagytok – jegyezte meg Septimus, és mosolyogva néhány szívecskét lőtt fel a levegőbe.

– Beverhetem az orrát? – kérdezte Draco a boszorkányt.

– Nem – jelentette ki határozottan Hermione. – Egyél inkább! Még mindig szörnyen nézel ki. És…

– Jól van, jól van – morogta a férfi. – Fogadjunk, hogy Potterékkel is ezt csinálod.

– Hogy mondtad?

– Velük is úgy bántál, mint a gyerekekkel.

– Nehogy azt hidd, hogy te vagy Septimus különbek vagytok a barátaimnál! – mosolyodott el Hermione. – Nagy gyerekek vagytok mindannyian.

– Ezt megkaptuk – veregette meg Draco vállát Septimus. – Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy megmutassuk, mennyire vagyunk gyerekek.

– Mire gondolsz? – vonta össze a szemöldökét a boszorkány.

– Kajacsata!

– Nem, nem, nem! – hördült fel Draco. – Az én lakásomban ilyet nem csinálsz! Még mit nem… Ilyenre nem veszel rá.

– Akkor a mai nap is eseménytelen lesz.

Mindhárman felnevettek. Ezt követően kicsit lazább lett a hangulat. A finom étel lassan fogyni kezdett. Septimus vicces történetekkel szórakoztatta Hermionét és Dracót. Így az egész reggeli kellemesen telt. Jól érezték magukat. Aztán a kéretlen látogató elnézést kért, s elhagyta Draco házát. A két fiatal végül egyedül maradt.

– Lehet, jobb, ha én is megyek – szólalt meg a boszorkány.

– Maradj még! – kérte Draco, majd megfogta Hermione kezét, s lassan feltápászkodott a székről. – Olyan nyomorultul érzem magam, és ha itt hagysz, akkor tényleg letargiába fogok esni.

– Holnap úgyis találkozunk – ígérte a lány. – De ne akarj ezzel a színházzal megetetni!

– De addig?

– Pihenj és gyógyulj! – válaszolt a boszorkány. – Elboldogulsz nélkülem?

– Nem – jegyezte meg durcásan a varázsló. – Félig béna vagyok.

– Egyre jobban tudsz járni.

– Utálom, amikor tétlenül kell itthon lézengenem – morogta a varázsló. – Lehet, hogy inkább bemegyek dolgozni.

– Pihenned kell! És egy hoppanálással tönkreteszed azt, amit tegnap este és ma hajnalban végigszenvedtél – jegyezte meg Hermione. – Pihenj egy kicsit! Kérlek!

– Folytatnám azt, amit abbahagytunk.

– Aha, szóval rokkant, elesett és szánalomra méltó vagy?

– Az is. Nos, többféle állapotod is lehet – érvelt a mardekáros.

Hermione csak rámosolyodott, megérintette a férfi arcát. A szíve hevesen dübörgött, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Most ő kezdeményezte a csókot, majd a karjait a meglepett varázsló nyaka köré fonta. Édes volt az ajka, a csókja, maga az egész lénye. Draco csak azt érezte, hogy megint csak elfogja az az érzés, ami annyira jólesett, hogy állandóan erre vágyott. Egyik kezével benyúlt a boszorkány pólója alá, s finoman végigsimogatta a bársonyos bőrt.

– Nem játsszuk el azt, amit az előbb! – jegyezte meg a boszorkány megszakítva a csókot. – Tényleg el kell mennem.

– Végre itt vagy a karomban, és megint lekoptatsz. Ez egyáltalán nem így működik, tudod?

– Nem, csak időben oda kell érnem valahova.

– Hova?

– Ahh, hagyjuk!

– Jól van – mondta Draco, aztán most ő csókolta meg a boszorkányt, majd feltette a konyhaasztalra. – Biztos kibírják Potterék, ha késel.

– Nem velük találkozom – jegyezte meg Hermione. – És ne emelgess folyton, mert tuti nem tesz jót a lábadnak.

– Addig nem foglak elengedni, amíg meg nem mondod, hova mész – közölte a férfi ellentmondást nem tűrő hangon, s lerántotta a pólót Hermionéról. – Oh, még a trikómat is lenyúltad?

– Mindenedet lenyúltam. Semmi se az enyém, ami rajtam van.

– Komolyan? – nevetett fel Draco. – Teljesen megőrjítesz. Mondd el, hogy kivel találkozol!

– Szóval kíváncsi vagy? – incselkedett a boszorka, majd az ajkába harapva elmosolyodott.

– Addig mondd el, amíg szépen kérem.

– Fodrászhoz megyek – közölte a lány. – Tessék, ez a nagy titok.

– Hallottál már a bűbájokról?

– Láttad a hajam?

– De mennyire – suttogta elégedetten Draco, majd beletúrt a hullámos, zabolázatlan tincsekbe. – Legszívesebben egész nap eljátszanék vele.

– Ma nem.

– Biztos?

– Igen.

– Itt hagysz?

– Mint a pinty – kuncogott a boszorkány.

– Visszajössz este? – kérte sejtelmesen búgó hangon Draco. – Nagyon szeretném, ha visszajönnél.

– Nem – rázta meg a fejét nevetve Hermione. Nem akart többet mondani, mert akkor csak belekeveredett volna. Kellett egy kis idő, amíg helyreálltak a dolgok a fejében. Mindkettejüknek kellett. Dracónak pedig a gyógyulás, amit csak nyugalomban tehetett meg.

– Miért nem? – tudakolta a férfi, miközben lassú köröket írt le az ujjbegyeivel Hermione meztelen vállán. – Akkor kivel van találkozód?

– Egy vaskos könyvvel – folytatta, majd egy apró csókot nyomott Draco ajkára. – Olvasni fogok.

– Komolyan egy négyszáz oldalas könyvvel kell versenyeznem? – húzta fel a szemöldökét a férfi, majd elnevette magát. – Ezen nem tudom, hogy megsértődjek-e vagy ne. Tudod, nagyon nem használ az önbizalmamnak, hogy lekoptatsz.

– Ötszázhatvanöt oldal – mondta Hermione, majd leugrott az asztalról, aztán visszavette Draco pólóját. A varázslónak még mindig olyan késztetése volt, hogy meg kell szabadítania a boszorkát minden ruharabjától. – Holnap este találkozunk.

– De még mennyire – ragadta meg a derekát Draco, majd úgy csókolta meg búcsúzóul, hogy szinte elfogyott a levegőjük is. Zihálva érintették egymáshoz a homlokukat. – És akkor már egy könyv se állíthat meg.

– Pihenj, oké?

– Meglesz – bólogatott a mogorva varázsló. – Ugye azért mész el, hogy pihenjek?

– Azért is – simította végig az arcát Hermione. – Jó lenne maradni, de akkor nem bírnál magaddal.

– Én? Szerintem túl sok bizonyíték nem kellene, hogy tudjam, te sem bírnál magaddal – vigyorgott Draco. – Akkor se maradsz, ha megígérem, hogy jól viselkedek?

Hermione felnevetett, nem szólt egyetlen szót sem, összeszedte a holmiját, aztán egy hosszú csókkal elköszöntek egymástól, majd magára hagyta Dracót. Mindegyiküknek nehéz döntés volt ez.

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0