2. lecke

Bepárásodott a tükör a fürdőszobában. Hermionénak legalább egyórás fürdőre volt szüksége, hogy végre némileg elfelejtse a repülésóra okozta megpróbáltatásokat. Büszkének érezte magát, amiért végül is megúszta azt, hogy seprűre üljön. A ravaszság ismeretlen volt eddig számára, most mégis annyira felszabadultnak érezte magát ettől. Személyes siker? Talán igen.

Letörölte a párát az üvegről, majd elővette a kedvenc arcpakolását. Kellett a pihenés. Ahogy a tükörbe nézve meglátta a sötétes karikákat – megvetően elfintorodott. Nem is beszélve az elgémberedett tagjairól. Malfoynak egyetlenegy dologban igaza volt: muszáj volt lazítania. Nagyon merevek voltak az izmai, de ahelyett, hogy komolyan tett volna valamit, inkább csak lézengett a lakásában, fekve olvasgatott, néhány pálcaintéssel rendet rakott, majd fürdőben áztatta magát. Ennyi pihenés is csodát tett a hangulatával, és hétfőig nem látja a mardekárost, micsoda érzés – mosolyodott el. Ez utóbbi egyszerűen felemelő volt a számára.

Elégedetten nyújtózott ki, aztán egy pálcaintéssel felöltözött, és megszárította a haját. Végre megjött a pénteki hangulata is, gyorsan varázslattal felkente az agyagos és avokádós arcmaszkot, majd elővette a könyvet, amit már hetek óta el akart olvasni. Éppen kinyitotta az ablakot, hogy a szellőt élvezhesse, amikor is egy bagoly repült be az ablakon, egyenesen neki a kanapéjának.

– Merlin ereje! – tette a szívére a kezét a boszorkány ijedten, majd megnézte a kis postást. A félig ájultan heverő bagoly rém elégedetten feküdt a hátán. Szerencsére nem sérült meg fizikálisan, legalábbis Hermione erre következtetett. – Szegénykém! Minden rendben van?

A bagoly felült, majd felborzolta a tollát, aztán odanyújtotta a levelet. A boszorka kinyitotta, egy meghívó volt benne, majd egy rövid levél Eglethontól. Rögtön megismerte a macskakaparását… ezer közül is kiszúrta volna.


Miss Granger!

Menjen el a bankettre! Beteg vagyok. A kocsi 8-ra megy a háza elé.

E.


Semmi kedves, semmi kérem, semmi legyen szíves. Bunkó… Micsoda remek fordulat, zsörtölődött Hermione, miközben dobott pár szem bagolycsemegét a kis bagolynak, aztán elcsigázottan rogyott le a másik fotelbe. Ránézett az önéletrajz borítójára. Ma sem fogja kinyitni. Az óra kíméletlenül elütötte a hetet.

– Oh, Merlin! – mondta mérgesen. Utálta, amikor rohannia kellett. Gyorsan lemosta magáról az arcpakolást. – És mit fogok felvenni?

Miután ezt kimondta, csengettek. Hermione elnyomott egy szitkot. Már éppen kinyitotta volna az ajtót, de hallotta a kulcszörgést a zárban. Csípőre tett kézzel állt meg előtte. Megint melyik jómadárnak sikerül rátörnie, úgy, hogy közben ő is itthon van? Szerencsére most már túl volt a felöltözésen, nem úgy, mint a múltkor. Ron egy hétig nem bírt a szemébe nézni azután. Még nem vette el az összes barátja kulcsát, de lassan időszerűnek tűnt. Vészhelyzet esetére, mi? Ronnak ez azt jelentette, hogy nem volt nála zsebkendő, és egyszerűen besétált hozzá. Majd elnézést kért, és némi magyarázkodás után távozott a mosdóba.

Kinyílt az ajtó.

– Vicky! Te mit keresel itt? – kérdezte némileg feldúltan Hermione. A barna szemű lány majdnem felsikkantott, és kis híján elejtette a hatalmas füzet- és könyvhalmot, amit éppen igyekezett becipelni az ajtón. Mogyoróbarna haja göndör hullámokban omlott a vállára, és Grangerekre jellemzően kusza volt.

– Azt hittem, nem vagy itthon, Mione. Ezért használtam a kulcsom. – Rázta meg az unokatestvére a kulcscsomóját.

– Amit vészhelyzetre adtam? – zsörtölődött tovább. – Nem hiszem, hogy az lenne most.

– De, de, igen, vészhelyzet van.

– Nem látom – nézett át az unokatestvére válla felett.

– Nálam van vészhelyzet – morogta a lány, majd lepakolta a temérdek könyvet és füzetet a kis asztalra, aminek egy része a földön landolt. – Pszichológiavizsga, anyáék meg a kié legyen a távirányító különszámukkal zavarnak a tanulásban. Azt hittem, hogy nem vagy itthon. Maradhatok?

– Igen, de el kell mennem – közölte egy hatalmas sóhajtással.

– Randi? Oh-hohó. Ismerem? – csillant fel a szeme rögtön. Valahogy egyből elfelejtette a pszichológiadolgozatot. – Az a dögös, kusza hajú, szemüveges srác az?

– Kicsoda? Harry?

– Bárhogy hívhatják, akkor is van benne valami irtózatosan szexi – álmodozott Vicky. – Az a kis villámalakú forradás… Édes.

– Barátnője van – józanította ki Hermione.

– Francba! Mindig a legjobb pasik foglaltak – mondta, és megcsóválta a fejét. Elhelyezkedett a kanapén, aztán gyorsan felkötötte a haját. Közben további füzetek és a könyvek méltatlanul a földön landoltak. Hermionénak erőt kellett vennie magán, hogy ne rakjon rendet. Vicky morgott valamit, miközben lerúgta a cipőjét. – Egyébként hova kell menned?

– Kényszerből egy bankettre. A Minisztérium tavaszi bankettjére, hogy pontos legyek. Persze nem hívtak meg, mert… Mindegy, most mégis be kell ugranom, mert a főnököm asszisztense beteg és… Hagyjuk, mennem kell, és kész.

– Az az asszisztens, aki megkeseríti az életedet?

– Aha.

– Akarsz beszélni róla?

– Nem.

– Most még ingyen hallgatlak meg – vigyorgott Vicky.

– Később se kapok családi kedvezményt? – sóhajtott fel a boszorkány.

– Az attól függ. Szóval maradhatok? Kérlek, Hermione! – rimánkodott, és tudta, hogy unokatestvérét mivel lehet megpuhítani. – Ha nem megyek át a vizsgán, akkor teljesen vége az életemnek.

– Persze, csak ne csinálj bulit, és ne hívj át senkit! Nem veszem be megint a tanulócsoport mesét – figyelmeztette a pálcáját lóbálva, miközben mégis visszavarázsolta a leesett füzeteket és könyveket az asztalra.

– Mikor…

– Hmm, emlékszem a múltkorira… Aztán megtalálták a boszi cuccomat, de nem is tudom hogyan. Pedig levédtem mindent, valahogy mégsem volt muglibiztos a lakás. Vagy elemien vonzod a bajt, még nem jöttem rá… Ide nem jön ki Varázsfelügyelet, az egyszer biztos. Érted?

– Miért mondod ezt? – nevetett fel Vicky. – Nem volt vicces Graham az üstöddel a fején?

– Fejjel lefelé lebegett a lakásban, és festhettem ki a mennyezetet. Hajnali kettőkor egyáltalán nem volt vicces. Mi van, ha mást is megtalál? Elsüllyedek szégyenemben, ha a Minisztérium emberei kiszállnak a lakásomhoz. És akkor lőttek az állásomnak.

– Kétszer megismételted. Megértettem.

– Nagyszerű.

– Menj készülni! Nem fogok semmit sem csinálni, jó kislány leszek. Csak dobj meg egy kis kondéros keksszel, mert az isteni! Max, a pizzafutár fog meglátogatni egy óriási pizzával. Sok-sok sajttal…

– Hallani sem bírom… Megyek készülődni.

– Szuper. Segítsek?

– Azt megköszönném.

***

A minisztériumi kocsi rengeteget késett, majdnem fél órát, s közben szemerkélni kezdett az eső. Így sikerült elkésnie. Hermione sötétkék, pántos ruhában, amit elől egymás keresztező szalagokkal díszítettek, száguldott felelfelé a lépcsőn. Remélte, hogy nem fog rálépni a szoknyarészre és elesni. Legalább hat ruhát próbált fel, mire erre az egyre esett a választása. Végül már bánta, hogy nem a feketét vette fel. A haja enyhén csapzott volt, de még így is sikerült elegánsan feltűznie. Ugyan nem illett ilyen ruhában kettesével szedni a lépcsőket, viszont a késés felülírt mindent.

Csak akkor nyugodott meg, amikor már beért az előcsarnokba, aztán hosszú léptekkel kaptatott fel a vörös bársonyszőnyegen. Nem volt senki sem a közelben, így gyorsan megigazította az ezüst, pántos cipőjét.

– Megint hová sietsz? – szólalt meg mögötte a kedvenc mardekárosa. Gyorsan hátrafordult, és a hideg is végigfutott a hátán, amikor Draco Malfoy szürke tekintetével találkozott. Évekig semmi, ma meg már másodszor kerül elő? A sors kegyetlen. – Akciós a Czikornyai és Patzában a Lockhart-összes?

– Malfoy? Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte enyhén frusztráltan. Most már igencsak átkozta magát, amiért nem vette fel inkább a fekete ruhát. Malfoy leplezetlenül mérte végig. – Nem a seprűnyeleket kellene otthon fényesítened?

– Meghívtak a smúz parádéra, és jóban kell lenni a Minisztériummal. A tetkóm még mindig elriaszt egyeseket – magyarázta unottan, hanyagul félresöpörte a frufruját, és zsebre tette a kezét. Nagyon jól állt neki a szmoking, mintha ráöntötték volna. Biztosan egyedi és méretre készült, olyan méretre, amibe sikerült belepasszíroznia a hatalmas egóját is. – És te?

– Helyettesítek – válaszolt gyorsan, mielőtt még Malfoynak eszébe jutna faggatózni. Nem akart még egyszer arról beszélni, hogy valójában őt nem hívták meg, és… Most is hosszúnak tűnt a magyarázat. Bele sem érdemes kezdeni, gondolta végül lemondóan.

– Az szívás. Kivel jöttél? – Hermione nem értette, miért akar Draco kényes kérdésekről beszélni. Nem hajthatott fel egyetlenegy kísérőt sem ilyen rövid idő alatt. Vickyvel ellentétben, ő kételkedett abban, hogy Max, a pizzafutár, szmokingban hozza ki a pizzát, és eljönne vele egy bálra. Egyébként is ez nem így megy.

– Senkivel – mondta egyszerűen. A botcsinálta repülésoktató egy pillanatra elismerően nézett rá. Micsoda kegy…

– A szeretőd otthon maradt? – csipkelődött. Nem bírta megállni, hogy ne tegye. Granger annyira könnyen felült minden ilyesminek. Ő pedig imádott szórakozni.

– Oh, persze, kikötöztem az ágyhoz addig, amíg haza nem érek. – Igyekezett komoly képet vágni ehhez a komolytalan beszélgetéshez. Fázósan összefonta a karját, amitől kicsit sebezhetőnek nézett ki.

– Te kis boszorkány! – vigyorodott el Draco. – Nem is gondoltam volna.

– Legalább neked okozok meglepetést.

– Gyere, Granger! Bekísérlek – nyújtotta a karját. Hermione enyhén szétnyílt ajakkal nézett a férfira. Mégis hol a csapda? Leengedte a kezét, és valószínűleg elég hülyén nézhetett Malfoyra, mert a varázsló csak megcsóválta a fejét.

– Ennyire ciki, hogy egyedül jöttél? – kérdezett vissza.

– Viccelsz? Én egy Malfoy vagyok. Nekem semmi sem… ciki. Miattad aggódom.

– Én meg egy Granger vagyok – húzta ki magát, miközben egy lépéssel közeledett felé. – Nekem semmi sem kellemetlen.

– Gyere, ne makacskodj! Most jó kedvem van, és nem ajánlom, hogy elrontsd, mert akkor te fogod kifényesíteni a seprűim nyelét, méghozzá az összesét.

– Mennyi is van?

– Háromszázhuszonöt. De ki számolja.

Hermione kihúzta magát, és engedett a szelíd kényszernek. Aztán belekarolt az ellenség karjába. Mélyet sóhajtott, mintha valósággal kínoznák, de aztán csendben tűrte, hogy vezessék. Ütemes léptekkel indultak el befelé, ugyan még soha nem mentek így együtt sehova, mégis az első pillanattól kezdve minden lépésük követte a másikét.

– Látod, nem is volt olyan nehéz. Ha kevesebbet makacskodnál, akkor egészen jól kijönnénk egymással – révedezett Draco. – Persze a kölcsönös utálat természetesen megmaradna, ha le akarjuk kötni az energiákat.

– Ahh, fáradt vagyok vitatkozni veled. Nincs az a Merlin, ami rávenne egy szenvedélyes vitára veled.

– Várd ki a végét! – jósolta meg negédes mosollyal, miközben elhaladtak néhány pletykálkodó boszorkány mellett. – Protokoll rendezvény. Nem fogsz jól szórakozni. Valakinek gondoskodnia kell a szórakoztatásodról.

– Malfoy, te egy mókamester vagy. De egyedül is elszórakozom, így nem kell rám az idődet vesztegetned, aztán mehetsz boszorkányokat szédíteni.

– Ma téged akarlak gyötörni – mondta végül. Hermionénak most jutott az eszébe először, hogy talán Malfoy legilimenciát alkalmaz rajta. Meglepő gyorsasággal kezdte kiüríteni az elméjét.

– Milyen jó nekem – sóhajtott fel. Beértek a nagyterembe, ahol már javában tartott a bankett. Mindenki beszélgetett, nevetgélt. Draco az ablak mellett felállított szökőkút felé vezette Hermionét. Itt kellő távolságban voltak mindenkitől, mégsem zavarta senki.

– Milyen volt az önéletrajz? – váltott hirtelen témát az egykori mardekáros.

– Semmilyen. Bele sem tudtam kezdeni.

– Minő rettenet. Rém unalmas és pergamenszagú lehet az életed.

– Egyáltalán nem az. Sűrű napjaim vannak, én is sokat dolgozom és… Minek magyarázkodom neked? Semmi közöd hozzá, hogy milyen az életem.

– Mi az ott a nyakadon? – kérdezte, újra témát váltva.

– Hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Hermione és jelentőség teljesen elhúzódott tőle.

– Zöld… és sár talán? – találgatott, majd gyengéden megérintette az érzékeny bőrfelületet. A boszorkány ugyanabban a pillanatban nyúlt oda, s összeértek az ujjaik.

– Ohh a francba – szűrte a fogai között, s árgus szemekkel kutatott a női mosdó után. – Az egy pakolás.

– Az meg minek kellett? – nevetett fel halkan Draco. – Nem elég a víz és a szappan?

– Semmi, csak… Miért kell neked mindig kérdezősködni?

A varázsló ekkor egy zsebkendőt nyújtott felé, úgy mintha egy fehér zászlót nyújtana neki.

– Köszönöm! – mondta, majd diszkréten megtörölte a nyakát. – Szövetzsebkendő, monogramos? És… tönkretettem.

Valóban, a zöldes folt teljesen elcsúfította az anyagot, és ő, Hermione, tényleg sajnálta ezt. Kezdett teljesen meggárgyulni, ehhez semmi kétség sem férhet. Vagy csak megszólalt a pedantéria, ami azt mondatta vele, hogy ez a zsebkendő soha nem lesz már olyan fehér, mint korábban.

– Kedves, hogy aggódsz, Granger! – mosolyodott el Draco. – De van nálam vagy tíz ugyanilyen. Nem tragédia, ha egy tönkremegy.

– Minek hordasz magaddal ennyi zsebkendőt? – tudakolta a boszorkány.

– Bajba jutott hölgyeknek.

– Lovagias mardekáros? – nevetett halkan. A férfi szíve egy pillanatra megdobbant. Mégis mi a fenét művelt itt Grangerrel? Annyira nem volt kedve ehhez a banketthez, be akart kapni pár falatkát, lenyomni egy pohár pezsgőt, kezet fogni pár emberrel, aztán hazamenni. Ehelyett mit csinál? Grangerrel múlatta az időt.

– Nem tehetek róla – vigyorodott el.

– Az anyád biztosan örül neki, hogy célba ért a tanítása.

– Tulajdonképpen ez az apám volt – kezdett bele a mesébe révedezve. A jó öreg Luciusnak volt pár hasznos csajozós tanácsa is, emlékezett Draco.

– Igen?

– A zsebkendő azért van, hogy kölcsönadjuk. Mellesleg haza is viheted, és álmodozhatsz rólam, miközben a titkos dobozodba teszed, mint egy ereklyét. Aztán a magányos éjszakákon a szívedre szorítva sóhajtozhatod a nevem.

Hermione horkantva felnevetett, nem volt túlságosan diszkrét, amit mások is észrevettek.

– Nem egy romantikus regényben, és nem a múlt században vagyunk.

– Ja, akkor kérem vissza!

– Azt már nem, nekem adtad – szorította magához színpadiasan. – Nem lehet csak úgy visszakérni.

– Az etikett azt is előírja, hogy a saját tulajdonomat vissza is kérhetem.

– Arcátlanság! – közölte teátrálisan, aztán gyorsan és művészien összehajtotta, majd elrejtette a táskájába. – Neked van még kilenc másik. Különben is, hogyan tartanád nyilván, hogy mégis mennyi bajba jutott boszorkányt mentettél meg, ha mindegyiktől visszaveszed a zsebkendőt?

– Megoldanám valahogy. Varázsló vagyok, ha esetleg nem tudnád.

– Persze, bűbájos vagy – csipkelődött Hermione.

A barna szemek különösen csillogtak ebben a fényben, állapította meg Draco magában.

– Hozok pezsgőt – mondta rekedten a férfi. Egy pillanatra távolabb kellett mennie Grangertől, mielőtt még teljesen elbódítja az illatfelhő, amit a boszorkány árasztott. Milyen merlini szerencse, hogy nincsenek itt a lány barátai… Potter és Weasley túl sok lenne. Minden egyes pillanatukat tönkretennék, ráadásul tuti fejbe kólintanák, ami most cseppet jól is jönne. Gyorsan felmarkolt két kristálypoharat, majd visszasietett Hermionéhoz.

– Miről maradtam le?

– Kihallgattam pár pletykás boszorkányt. Rólad pletykáltak, hogy ha az apád ezt megtudja, hogy kivel jöttél…

– Valami újabb? Fejfájást kapok tőlük – morogta, majd átadta az egyik poharat a lánynak.

– Csak az erényeidet ecsetelték. Ja, annak a boszorkánynak ott – mutatott diszkréten a bibircsókos Mrs. Crowly felé –, nagyon tetszik a feneked. A mellette lévő nő szerint pedig sokkal többre is vihetted volna, mint seprűlovas. Viszont így is jó partinak minősülsz.

– Mekkora kő esett le a szívemről.

– Szereztem nassolnivalót – mutatott a szökőkút szélére tett tányérra Hermione.

– Ügyes. Viszont, ha nem veszed rossz néven, akkor elmondom, hogy üdítő, ahogy semmibe veszed az etikettet.

– Miért?

– Nem érdekes.

– Nem jöttem combig felsliccelt ruhában, és a dekoltázsom sem látszik.

– Legalább három tucat varázsló életét mentetted meg vele, hogy ezt a konzervatív ruhát vetted fel. A szívroham csúnya halál, itt a varázslók többsége csak talárban látott nőt.

– Hmm, tényleg?

– Nézz csak körül! – intett a pezsgőspoharával Draco, miközben beszélt.

– Csak nekem van ujjatlan ruhám. A francba. Mindenkinek van talárja – jött rá hirtelen Hermione.

– Ellenben nincs harisnyatartód.

– Az is kell egy boszorkánynak? Nem azért mondom, de a mugli harisnyám sokkal jobb. Bár most nincs rajtam.

– Hát persze. De meséld tovább, hogy mi van még a ruha alatt – hagyta rá végül mosolyogva Draco. – Bocsánat, ez nem volt túlságosan udvarias, beléptem a komfortzónádba.

– Mintha annyira zavartatnád magad emiatt.

– Csinos vagy, hagyd a fenébe a többit.

– Rajtad is szmoking van. Mugli ruha ez is.

– Én mindenben jól nézek ki – közölte szent meggyőződéssel. – Ez van, Granger. Nem kell erőlködnöd, hogy megértsd ezt, mert nem lehet.

– Estélyiben tuti nem.

– Cseréljünk ruhát? – ajánlotta fel incselkedve.

– Jaj, dehogy – legyintett.

– Áh, Miss Granger… és Mr. Malfoy? – kérdezte megrökönyödve Mr. Winters. – Maguk együtt vannak? Itt?

– Furcsa, hogy rákérdezett, de igen. Ha nem hívnak meg, és nincs a tanfolyam, akkor soha nem találkoztunk volna Dracóval – sietett a válasszal Hermione, és belekarolt Dracóba. A varázsló nem szólt semmit, csak belekortyolt a pezsgőjébe, majd szembenézett a boszorkával, aki egy apró fintorral jelezte, hogy ne szóljon többet.

– Örvendek, Mr. Winters! – A szökőkút szélére tette a poharat, és kezet fogott a férfival. – Remek az estély.

– Öhhm, persze remek. Hogy haladnak a tanulással?

– Kiválóan! A bővített tanterv szerint folytatjuk, amit átküldtem önnek is a minap.

– Nagyszerű, Draco, nagyszerű, kiváló munka – mosolyodott el a férfi. – És maguk ketten?

– Ennyi év után újra felelevenítjük a… khm… ismeretségünket – kezdte Hermione, majd még közelebb húzódott Malfoyhoz. – Tudja, barátok voltunk Roxfortban.

– Barátok? – kérdezett vissza Draco, mire Hermione oldalba bökte. – Barátok. Igen. Igen. Roxfortban.

Winters meglepettnek tűnt, de kényszeredetten mosolygott. Úgy mérte őket végig, mintha ki akarná találni, vajon mégis mi van a két fiatal között.

– Köszönöm, Mr. Winters, hogy elküldött tanfolyamra! – bazsalygott a boszorkány. – Annyi éve nem láttuk egymást Dracóval.

– Igen, valóban régen nem láttalak… Gr… Hermione.

– Aztán itt is találkoztunk…

– Szívesen, öhm… örülök… maguknak – felelte kényszeredetten. – De most, ha megbocsátanak, iszom valamit. Érezzék jól magukat!

– Úgy lesz, Mr. Winters.

A férfi nagyon gyorsan elsietett a helyszínről. Hermione nagyon sóhajtott.

– Szóval akkor felelevenítjük az ismeretségünket, Granger? – Szembe állt vele, és feltett szándéka volt, hogy kikérdezi a kis füllentésről. Persze Hermione nem ijedt meg. Kiitta a maga pezsgőjét, és a varázsló egészen közel hajolt hozzá. – Barátok voltunk Roxfortban? Görénynek hívtál a hátam mögött.

– A szemedbe is megmondom.

– Milyen édes… Szóval, akkor hányadán állunk egymással? A főnököd szerint valószínűleg van valami köztünk.

– Van, csak nem az, ahogy ő hiszi. Gondolja csak azt, hogy ez egy fellángolás irántad – mondta a boszorkány, aztán megérintette a férfi karját. Már éppen elhúzódott volna, de Draco nem engedte. – Na, de engedd el a kezem!

– Miért? Hátha visszajön a főnököd. És majd’ belepusztulok a kíváncsiságba, hogy megtudjam, mekkora is a lángolás, amit irántam éreztél, amikor először megláttál. Talán csak nem felajzott, amikor azt mondtam, állj terpeszbe és ülj fel a nyélre?

– Ja, igen, majdnem elájultam. Nem vetted észre a pirulásom? Azért volt, mert egyszerűen nem tudtam ellenállni neked. A tejfölszőke hajadat fújta a szél, abban a zöld talárban olyan vagy, mint egy elemi kviddicsisten káprázat – közölte vele színpadiasan. Mégis a mosolya miatt nem tűnt az egész színjáték gúnyosnak. – Nem fog visszajönni a főnököm. Most forrong a dühtől.

– Pont úgy nézett ki… Bár szerintem inkább zavarban volt.

– Belülről forrong. Utálnak mindketten. Eglethon is és ő is – mondta ki a nyilvánvalót.

– Miért? Olyan édes a modorod.

– Félnek, hogy egyszer én leszek az ő főnökük – szólalt meg Hermione.

– Micsoda dráma – csóválta meg a fejét Draco. – Lehet, el kellene olvasnod az Iskolaelsők, akik sokra vitték javított kiadását. Hátha van benne megoldás.

– Ugyan már…

– Ha nem, nem…

– Mi lenne, ha megtennénk mindketten a tiszteletköröket? Már kicsit fejembe szállt a pezsgő, de még nem zsong az agyam, és így már el tudom őket viselni.

– Rendben.

– Szervusz, Malfoy! Egy élmény volt. Köszönöm a zsebkendőt!

– Semmiség! – vonta meg a vállát a varázsló, és egy fél perc múlva már egy újabb pezsgőspohár kíséretében a minisztériumi emberek irányába lépkedett. Hermione egy pillanatig még figyelte, ahogy eltűnik a tömegben, aztán ő is elindult.

Akkor vette csak észre, hogy mennyire unalmas is az egész estély. Valahogy nem illett ezek közé az emberek közé, de nem is akart ide tartozni. Már várta a pillanatot, hogy mikor veheti elő a könyvét egy óvatlan pillanatban, és kezdhet el olvasni egy viszonylag félreeső sarokban. Azonban ez csak egy vágyálom maradt. Hamarosan teljesen elmerült a társaság zsibongásában. Kifejtette véleményét a házimanók jogairól, vitázott néhány belpolitikai kérdésről, megvitatta Kingsley mágiaügyi miniszterrel, mennyit nőttek a férfi gyerekei, és mindenki látta, hogy ők ketten mennyire jóban vannak.

Több sem kellett az arisztokrata banyaseregnek, egyből letámadták. Rögtön lett pár kebelbarátnője. Viszont nem tudott szabadulni olyan könnyen. Persze először jöttek a negédes dicséretek a ruhájára, sminkjére, majd szénakazalra emlékeztető frizurájára. El voltak tőle ragadtatva, amikor is valaki bedobta a témát, hogy Hermione háborús hős, és kitüntették. Ezt persze mindenki tudta, csak aranyvérű körökben nem szoktak hozzá, hogy ő is megjelenik. Udvarias kérdések és témák, Harry Potter, Perselus Piton, Dumbledore… Rémes. Már éppen jelezte, hogy menne tovább, amikor hirtelen beleütközött valakibe, aki nemes egyszerűséggel leöntötte borral. Néhány boszorka felsikkantott mögötte, aztán gyorsan szétszéledt a hallgatóság.

– Elnézést, kisasszony! Nem volt szándékos – szabadkozott hevesen a sötétbarna hajú varázsló, majd elővette a zsebkendőjét, de mire átnyújtotta volna, Hermione előtt már ott lebegett még egy DM monogramos zsebkendő.

– Köszönöm! – vette el hálásan, majd elkezdte felitatni a vörösbort. Tudta, hogy gyorsan ki kell szednie, mert a ruha eleje teljesen tönkre megy. Mégis mi jöhet még?

– Szóra sem érdemes. Tudod, a bajba jutott hölgyeknek. – Ezt már csak Hermione hallotta, aki apró fejcsóválással húzta mosolyra a száját. Draco ellenben szélesen vigyorgott, miközben belekortyolt a pezsgőjébe.

– Malfoy? – kérdezte meglepetten a hirtelen vetélytárs láttán a másik varázsló.

– Ashton, megint bénázol?

– Attól tartok. Sajnálom, még egyszer elnézést. Segítek!

– Köszönöm, de megoldom egyedül is. – Különben sem bízta volta a dekoltázsa törölgetését a férfira.

– Akkor én mentem, és tovább öntözöm a boromat. Malfoy, szerdán kviddics?

– Csak, ha én leszek a fogó. Ahogy elnézlek… neked sem megy jobban.

– Majd megbeszéljük. Örültem kisasszony, és elnézést! – mondta Ashton kényszeredetten, aztán gyorsan eltűnt a színről.

– Semmi gond… Hogy a fenébe jelentél meg itt ilyen gyorsan? – A kérdését már Dracóhoz intézte.

– Olyan vagyok, mint a villám.

– Hoppanáltál?

– Piszkosul jók a reflexeim, de a bort én sem tudtam megállítani. Tele volt a kezem a pezsgőspohárral.

Hermione csak megcsóválta a fejét, és elindult kifelé a bálteremből, még mindig törölgette magát a zsebkendővel, nem mintha segített volna a helyzetén. Malfoy szorosan a nyomában volt.

– Teljesen tönkrementek a szalagok – zsörtölődött magában.

– Én nem értek hozzá.

– De azért a női mosdóba ne gyere be utánam – feddte meg Hermione szórakozottan.

– Mindig is kíváncsi voltam, hogy nézhet ki egy belülről.

– Azért csak várj meg itt!

Draco intett, majd a pezsgővel a kezében elindult megnézni a folyosóra kitett képeket, mintha csak a művészi ecsetkezelést ellenőrizte volna. Szörnyen unalmasnak tűntek. Majdnem elfogyott az itala, amikor Hermione kilépett a mosdóból. Malfoy éppen akkor nézett oda, s kis híján félrenyelt. A szalagok, amelyek eddig eltakarták a dekoltázs részt, sehol sem voltak, így most már cseppet sem hasonlított semmilyen talárra sem a ruhája. Mugli szemmel még mindig elegáns és visszafogott volt, de varázslószemmel némiképpen provokatív. A varázsló végül sikeresen megitta a maradék pezsgőt fulladás nélkül.

Hermione időközben még a haját is befonta, és a kócos fonatot bal vállára fésülte, hogy némileg ellensúlyozza a fedetlen vállait. Nem tudta mire vélni a férfi kifejezéstelen tekintetét, talán biztos valami baja volt vagy a fene tudja… Malfoyon nem igazán tudott kiigazodni. Egy megfejthetetlen talánynak tűnt. Láthatóan már éppen elég pezsgőt megivott. Kissé kipirult az arca. Bár egyedül Draco volt tisztában azzal, hogy ennek semmi köze a pezsgőhöz.

– Őszintén mondd meg, hogy nézek ki! – támadt neki a boszorkány, majd idegesen, a haját igazgatva nézett rá.

– Tőlem vársz véleményt? – ráncolta a homlokát a varázsló.

– Te vagy itt egyedül.

– Gyönyörű vagy – vágta rá egyből, kertelés nélkül. Hermione kérdőn nézett a szemébe, ami olyan volt, mint az óceán vihar után. A férfi közelebb ment hozzá, az illendőség határánál belülre, ahogy azt Draco nevezte, túlságosan is közel, majd megfogta a lány kezét. Közben egy pillanatra sem vette le róla szemét. – Táncoljunk!

– Ez nem randi.

– Teszek rá. Táncolni akarok!

– Berúgtál.

– Ennyi nem árt meg – vágott egy apró fintort.

– Nem így látom.
– A látványodba jobban beleszédülök, mint négy pohár pezsgőbe. Jó is lenne, ha valóban tetszenél, Granger! – Közel hajolt hozzá, nagyon közel. Illendőség határa? Mintha már régen elfelejtette volna, sőt azt is, hogy ki akarta borítani a boszorkányt. Hermione otthagyhatta volna, de jól esett a hízelgés. Malfoyjal nem kellett a múltról beszélnie, a régi volt és valós sérelmekről. Megengedte magának azt a luxust, hogy hevesen verjen a szíve, és azt képzelje, valóban különlegesnek, szépnek tartja valaki. Neki volt ma este túl sok a pezsgő?
– Igazából nem tudok táncolni – mondta végül Hermione halkan. Erre csak egy apró nevetés volt a válasz.
– Ha egy Malfoyjal táncolsz, akkor tudni fogsz táncolni.
– Legilimencia? Imperio? Tarantallegra?
– Dehogyis. Én tudom, hogyan kell egy nőt vezetni. Ennyi az egész. Nem mindenhez kell varázslat.
– Jó, nem bánom.
A következő percek már egészen különös érzéssel teltek. Draco a derekára tette az egyik kezét, és a táncparkett egyik homályosabb sarkába vezette, ahol Hermione kezdett kicsit felengedni. Aztán magához húzta a boszorkányt, hogy összeért egy pillanatra a testük. Érezte az erejét a mozdulatnak. Gyengéden megfogta a lány kezét, majd megmutatta, mit hova tegyen.
– Készen állsz? – suttogta a fülébe rekedtesen.
– Hogyne, Mr. Malfoy! Mutasd meg milyen, amikor egy kétballábas Malfoy táncol.
– Tudod, mindig is imádtam a kihívásokat.
– Ki hinné el ezt rólad? – gúnyolódott a boszorkány.
Aztán felcsendült a zene, és már táncoltak is. Beleolvadtak a párok sokaságába, s nem figyelte őket senki sem. Mikor gondolhatta egy percig is, hogy Malfoy rosszul mozog? Utoljára a negyedéves karácsonyi bálon táncolt Krummal, azóta egyszer sem adódott ilyen alkalom. Most pedig már száguldottak a párok között a zene ütemére. Olyan könnyedén, légiesen, mintha soha nem csináltak volna mást. Aztán Draco hirtelen megpörgette. És muszáj volt mosolyognia, majd nevetnie. Imádta? Igen, az első pillanattól fogva. Elvarázsolta és magával ragadta a tánc. Nem érdekelte már, ki mit mondott, ő most Draco Malfoyjal táncolt, magával a megtestesült ördöggel, a sötétség Mardekár Hercegével, s csak remélte, hogy nem égeti meg magát a tűzzel, amivel most játszadozni kezdett. Az ujjai mintha lángnyelvekkel simultak volna össze, ahogy Dracóéhoz ért.
A varázsló elégedett volt saját magával, de neki ez már igazi rutinnak számított. Aranyvérűként belé verték, szinte szó szerint ezeket a lépéseket, tippeket adtak, hogyan lehet még jobb. Apja és anyja mindig is ragaszkodtak a hagyományos, arisztokrata neveléshez, de ő sohasem hitte, hogy ennyire el tud kápráztatni akárkit a tehetségével, vagyis inkább a két bal lábával, ahogy Granger említette. Ezt is olyan szenvedéllyel csinálta, mint minden mást. Most viszont valami egészen különleges élmény is vegyült hozzá, mondhatni, befurakodott a szokásos rutin közé, és ez nem volt más, mint maga Hermione Granger ragyogó jelensége.
Talán csak múló bűbáj… Az univerzumok és Merlin különös játéka, ahogy most itt tartja a karjában. Nem érdekelte most semmi más. Élvezni akarta a pillanatot, sütkérezni egy gyönyörű nő mosolyában. Granger teljesen felengedett és kivirult. Az arca pirospozsgás volt, mint egy alma, az ajka apró mosolyt hordozott, annyira csókolni valóan csábító, hogy Dracónak küzdenie kellett a vágy ellen… A fegyelmezettsége megállította. Csupán a rutinra, a lépésekre koncentrált, s minden mást kitörölt az fejéből.
Hermione felszabadultan élvezte a táncot. S nem érdekelte, ki látja, kik vannak körülötte. Irigykedhettek rá, de nem változtatott semmit a helyzeten, ő most az egyik legpartiképesebb úriemberrel táncolt, fedetlen vállakkal, egy jobbára aranyvérű, arisztokrata tömeg kellős közepén. Ráadásul nem is ment olyan rosszul. Nevethetnékje támadt, de inkább csak élvezte, amikor Draco újra megpörgette, és a ruhájának szoknya része követte a mozdulatot. Mikor visszaérkezett, nagyon közel került a férfihoz, vészesen közel, s a nevető szürke szempárba nézett. A zene elhalkult, majd Hermione arra ocsúdott fel, hogy már csak ketten vannak, de kint a teraszon.
– Még mindig kétballábas Malfoynak tartasz?
– Nem, dehogy – rázta meg a fejét szórakozottan. – Köszönöm! Eszméletlen volt. Évek óta nem táncoltam.
– Tudtam, hogy élvezni fogod velem a táncot.
– Élvezhetném a pillanatot az egód nélkül?
– Sajnálom, az vagyok, aki.
– Észre sem vettem, mikor jöttünk ki – jegyezte meg Hermione, aztán kibontakozott Draco öleléséből. Furcsa módon most már némileg feszélyezte, hogy kettesben vannak itt.
– Zsenialitásaim egyike.

– Nem is próbálsz meg szerénykedni, igazam van?

– Hidd el, iszonyatos módon szenvedek az egómtól! – közölte színpadiasan.

– Persze – nevette el magát Hermione.

– Igazat mondok.

– Annyira szenvedhetsz tőle, mint én az olvasásmániámtól.

– Milyen jó neked… Ohh, a francba! – morogta a férfi, majd egy kicsit odébb húzódott Hermionéval, és megpróbált valamiféle takarásba kerülni.

– Mi a baj? – kérdezte a boszorkány, majd hátratekingetett Draco válla fölött. Egy húszas évei közepén járó boszorkány lépett a ki a teraszra, egy nagy vörös táskát szorongatott, hatalmas szemüvegét gyakran visszanyomkodta a helyére. – Ki ez a lány?

– Muriel Stanton… a baj megtestesítője.

– Ő meg kicsoda? – tudakolta a boszorkány. – Nekem egyáltalán nem tűnik ismerősnek.

– A Szombati Boszorkány sport- és pletyka rovatának a szerkesztője – nyögte Draco elkeseredetten. – Merlin szentségit! Nem tudod megváltoztatni a hajszínemet?

– Jól is nézne ki. Miért tenném? A végén még nem tudom visszaváltoztatni, aztán évekig élnél Weasley vörösen. Ilyen hibáért nem vállalhatok felelősséget.

– Azért kellene megtenned, hogy valaki másnak nézzen. De érzéssel válassz nekem új hajszínt, te kis boszorka! Te sem akarod mondjuk zöld hajjal végezni, ha esetleg megbillenteném a pálcámat.

– Uhh, mire ez a sok harag és feszültség, ami munkálkodik benned? Csak nem jártál vele, és dobott? – kérdezte gunyorosan. – Ahogy elnézem, nagyon fergeteges viszony lehetett, ha ennyire űzött vad módjára viselkedsz.

– Az a nő egy kicsit zizi.

– Na és?

– Van ám egy mérce, Granger. Most pedig rettenetesen magasra tetted, ebben a ruhában mámorítóan vadító vagy – mormolta, a homloka egy pillanatra összeért a boszorkányéval. El akart bújni Muriel elől, de élvezni is akarta a perceket.

Grangert pánikba ejteni pedig az egyik kedvenc szórakozása lett. Szörnyű volt ellenben saját magának beismerni, hogy minden egyes átkozott szó, amit neki suttog a sötétségben, az az igazság. Undok, fekete lelke táncra perdült örömében. Meg kellett érintenie a kulcscsontját, annyira, de annyira szerette volna.
– Egyszerűen nem találok szavakat, de annyira cso…

– Mi bajod van? – mormolta Hermione, és a mellkasára tette a kezét, így távol tarthatta volna magától a férfit. – Egy ilyen idióta szöveggel akarsz belőlem egy csókot kicsalni? Miért vagy ennyire kétségbeesett? Mi van ezzel a nővel?

– Az, hogy ő a nem hivatalos Draco M. Fanklub vezetője. – Hermione vihogva felnevetett, és önkéntelenül is Dracónak dőlt, s úgy rázkódott tovább. Próbálta visszafogni magát, de be kellett fognia a száját, hogy ez sikerüljön.

– Komolyan?

– Nevess csak! – sóhajtott fel gúnyosan, mintha később meg akarná torolni a griffendéles hölgyemény arcátlanságát. – Nem a te bokrodban tanyázott egész este, hogy reggel felmásszon a fádra, aztán lefényképezze, ahogy alsógatyában eszed a müzlit.

– Ezt csinálta? – robban ki a nevetés Hermionéból.

– Ha jobban meggondolom, elképesztően vicces, de nem vágytam ekkora mértékű ismertségre. Gondolj csak bele, a tagok szétküldik egymásnak az alsógatyás képeimet… Nem beteges?

– De igen, viszont rémesen vicces. Ha van pólójuk, akkor Merlinre, már most rendelek.

– Ez nem vicces! – morogta Draco mérgesen, de végül csak elkeseredetten hátrasimította tejfölszőke tincseit.

– De az, nagyon vicces. Egyszerűen, felfoghatatlan. Bele kell tetetnem a Roxforti Szemle következő számába. A régi diákjaink karrierje rovatba. Draco M. Fanklub, szenzációs.

– Lépjünk le! Elég volt ebből az egészből. Aztán meghívlak egy fagyira, vagy nem tudom, csak tűnjünk el innen, jó?

– Még csak most jöttünk. Ráadásul külön. Nem akarok még egy okot adni, hogy pletykáljanak rólunk. – Most Dracón volt a sor, hogy elnevesse magát.

– Még áltatod magad? Bocs, Granger, de oda a jó hírednek, körülbelül onnantól, hogy beléptél velem a bálterembe. És ebben a ruhában táncoltál. Láttam az irigy tekintetek kereszttüzét, a megbotránkozást.

– Közönséges vagyok? Ezt akarod mondani?

– Gyönyörű vagy. Sokkal több, mint amit valaha gondolni mertem rólad. Legszívesebben térden állva kérném a bocsánatodat a múltért.

– Akkor térdelj le!

– Jó, megteszem.

Draco már éppen megtette volna, de a boszorkány visszahúzta. Megint csak nevetett.

– Erre semmi szükség! Ne legyél hülye! Még valaki azt hiszi, hogy lánykérésre készülsz.

– Megteszek bármit, ha segítesz. A múlt…

– Ne beszéljünk a múltról, és tartsuk magunkat ehhez, oké? – kérte Hermione, majd egy pillanatra becsukta a szemét, hogy aztán újra szembe tudjon nézni Dracóval.

– A szövetségesem leszel?

– Miért lennék az?

– Ma a barátod vagyok – suttogta rekedt hangon a férfi, majd olyan közel hajolt a füléhez, hogy már érezte is a bódító kölnit, ami Malfoy magára locsolt. Eddig csak halványan érezte, most pedig egyszerre beleborzongott.

– Holnap mi leszel? – rebegte a boszorka.

– Az mindegy most.

– Tudtad, hogy egyre közeledik feléd? – pillantott fel a válla fölött.

– Mondd, hogy a… feleségem vagy, akkor békén fog hagyni – mormolta, miközben kezét a boszorkány derekára csúsztatta. – Akkor mindenre lesz magyarázat.

– Ki hinné ezt el? Egy magadfajta Malfoy, ha megnősül, minimum a Reggeli Prófétába bekerül. Különben sem ragaszkodom a mardekáros férjekhez – ellenkezett Hermione. – Túl sok a baj a magadfajtákkal. Önfejű, ravasz, körmönfont.

– Odaadóbb vagyok annál, mint amilyennek kinézek. Én se szóltam semmit a főnödnek, és hagytam, hogy belém karolj. Viszonoznod kell ezt a szívességet.

– Ennél jobb indok kell. Nem szeretek hazudni. Megöli a lelket a sok hazugság, és én azt nem akarom. Megterhelő lesz nekem, mintha…

– Jó, rendben. Elmondod, hogy mit szeretnél cserébe?

– Kevesebb repülésórát, és inkább legyél csak a vőlegényem. A házasságra még nem készültem fel – forgatta meg a szemét.

– Rendben, te ravasz nőszemély. Látod, nem is volt olyan nehéz.

– Rávettél, hogy megzsaroljalak? Ezt nem hiszem el – rázta meg a fejét Hermione. – Mardekárost csináltál belőlem?

– Oroszlán vagy ízig-vérig, kiscica – mondta Malfoy határozott meggyőződéssel. – Ezen egy ilyen apró butaság sem számít. Még visszavonhatod az egyezségünket. Nem sértődök meg.

– Áh, zárjuk le ezt röviden! – váltott taktikát Granger. – Semmi hazugság. Van egy másik ötletem.

– Mire gondolsz?

– Elindult felénk! Bízol bennem, Malfoy?

– Milyen kérdés ez?

– Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor ma délután együtt csináltuk a felt. Na, ez is egy olyan pillanat lesz.

– Az egy kicsit más volt. De igen, Merlinre, bízom benned, Granger!

– Bármit csinálok, ne mozdulj!

– Nem fogok.

– Csukd be a szemed!

– Ez túlzás. Rendben, becsukom.

– Ne ijedj meg!

– Nem szeretem a Cruciót, ezt jobb, ha tudod – szólt szórakozottan. Aztán már csak azt érezte, hogy a boszorkány az arcára teszi a kezét, majd rettenetesen közel hajol hozzá, és… uram Merlin, megcsókolta. Ártatlanul, szemérmesen, mintha egy kisiskolás első csókja lett volna, de ő nem mozdult, miközben a kínok kínjait élte át. Édes és bűnre csábító. Hideg szél csapta meg, amikor vége lett.

– Elment. Hála Merlinnek – zökkentette ki Hermione hevesen dobogó szívvel. Égett az arca. Kicsit szédült is.

– Khmm… köszönöm – mondta rekedten, amikor végre kinyitotta a szemét. Találkozott a tekintetük. Egy jó nagy lépés távolságot hátráltak egymástól, s mintha minden kínos csendbe torkollott volna. – Erre az elterelésre nem számítottam. Tudod, hogy ezzel a korábbi egyezségünk semmis?

– Fogd be, és ne mondd el soha senkinek! – zárta rövidre, majd lassan megmasszírozta a homlokát.

– Ki hinné el? – kérdezte Draco.

– Neked? Mindenki.

– Ugyan már, Hermione – próbálta csitítgatni, de a boszorka mintha egyre tüskésebb lett volna, akár a vadrózsa.

– Maradjunk a Grangernél – hárított hidegen. Draco egyből tudta, hogy ennek az estének is megtört a varázsa. Egyszeriben megint csak ott voltak, ketten a kölcsönös utálat fojtogató üres érzésében. Malfoy nem akart így érezni, meg akarta menteni a pillanatot, mégsem volt elég mersze hozzá, legalábbis elsőre.

– Ahogy akarod – bólintott, mintha megadná magát. De egy Malfoy soha nem adja meg igazán magát, nem hódol be semminek. Szentségit! Még csak nem is megalkuvó, most mégis erre kényszerítette a bűntudata, hogy belehajszolta egy olyan játékba Grangert, aminek csak ő ismerte a szabályait.

– Épp ez az, hogy nem úgy van, ahogy akarom. Nekem el kell ide jönnöm, és… Én nem gondoltam. A francba, Malfoy, te mindent összezavarsz. Lételemed a káosz?

– Kárhozatra vagyok ítélve – közölte színtelen hangon, majd teljesen megszüntette a kettőjük közötti távolságot. Ott állt előtte, mint maga a megtestesült sötétség, majd gyengéden magához húzta. Olyan könnyű volt, mégis annyira nehéz megtenni. Sosem ment neki az ilyesmi, de ott, akkor, a teraszon, mintha egy pillanatra félretette volna az álarcát. A két fiatal egymás szemébe nézett. Kisimított egy kósza tincset a nő homlokából. – Az én bűnöm, ne miattam szenvedj!

Nem gondolkodott, most ő csókolta meg a boszorkányt. Nem volt benne semmi ártatlanság, sem szűzies visszafogottság, csak maga az elemi vágy, amit mindenki megkaphatott, aki kért belőle. Ezért Granger akár örök életére is meggyűlölheti. De, amikor Hermione visszacsókolta, az áramütésként érte. Megszűnt létezni a világ, kizárta a hangokat, elpusztította a kettőjük között húzódó akadályokat, mintha a szakadék felett híd épült volna. Érezte a nő finom remegését, hogy mindketten ugyanúgy megborzongtak ettől. Nyelvük finoman dörzsölte egymást, a keze megérintette a nő mámorító idomait. Aztán jött a kíméletlen kijózanítás, a jóleső érzést egy hatalmas pofon követte.

– Mi a francot képzelsz magadról? – kérdezte Hermione, de mikor nem kapta meg a választ, morgott valamit, megfogta a ruhája szegélyét és elviharzott.

Draco nem tudott sem megszólalni, sem bocsánatot kérni. A viharból éppen csak kibontakozva, csak állt ott, átoksújtottan, bamba képpel, s percekig nem tudott megmozdulni. Innia kellett még valamit, de annak erősebbnek kellett lennie a pezsgőnél.

Merlin bassza meg, hát semmi sem úgy sült el, úgy ahogy tervezte? Főleg, hogy nem is volt terve.

***

Pár órával később Hermione egyedül állt az épület előtt. Talán hajnali három lehetett, de a megrendelt minisztériumi kocsi sehol sem volt. Fázósan és fáradtan fonta össze a karját. Jól esett a hideg levegő, legalább egy kicsit kitisztította a gondolatait, csak a közelgő eső aggasztotta egy kicsit, meg persze más is, de ezzel nem volt hajlandó foglalkozni. A legtöbben már elmentek, sőt pontosan ez volt a célja, hogy minél később hagyja el a terepet, így talán az úr, akinek nem mondja ki többé a nevét, már rég elment, és ő nyugodtan beülhet a kocsiba, aztán seperc alatt hazafurikázik. Átkozta magát, amiért nem hozott kabátot.

És akkor megjelent ő. A Vész Herceg, a káosz és az őrült cselekedetek ura. Kócos, szélfútta hajjal, nyakkendő nélkül, félig kigombolt fehér ingben, amit feltűrt a könyökéig, amin most jól kivehető volt a Sötét Jegy is, kezére fektetett fekete zakóval, és természetesen seprűvel közeledett felé. Egyedül a tekintete és elcsigázott arckifejezése árulkodott arról, hogy nem volt egyszerű éjszakája. Hermione elfuthatott volna előle, de mégis miért? A férfi egyenesen elindult felé. Nem szólt semmit sem, csak letette a seprűt a földre, aztán széthajtotta a zakót, és a lány vállára terítette.

Hermione enyhén szétnyílt ajakkal próbált valami köszönöm félét kierőszakolni magából, de most inkább élvezte a meleg zakó adta előnyöket, amit persze áthatott a mardekáros vadító illatat. Ma a barátod vagyok – mondta még tegnap. S most vajon micsoda? Megmentő? A Sötétség Angyala, vagy csak egyszerűen egy kviddicsistenféleség, vagy csak egy pojáca, aki enyhén ittasan ráterítette a vállára a kabátját. Akit megcsókolt… Talán még elfuthatna.

– Elment már minden minisztériumi kocsi – közölte Draco egyszerűen. – A kandallókat lezárták. Remélem, hogy nem hoppanálni akarsz.

– Te még mindig itt vagy? – kérdezte egy kicsit megenyhülve Hermione. – Azt hittem, hogy már régen hazamentél.

– Ittunk egyet a fiúkkal – vonta meg a vállát. – Nem hagyhattam ki. Jó fejek, ők vigyáztak a seprűkre.

– Szépen vagyunk. Legalább eleget ittál?

– Közel sem ahhoz, amennyire le kellene innom magam – mondta egykedvűen. – Különben is mit csinálnál nélkülem?

– Hoppanálnék.

– Ilyenkor, ebben a ruhában, pezsgőzés után? Mindjárt esni fog, nem hiszem, hogy olyan helyre tudnál, ahova jó ötlet lenne.

– Metróval megyek.

– Frászt. Elviszlek haza.

– Seprűn? – nézett becsmérlően a kiváló minőségű szállítóeszközre.

– Persze, a szárnyas lovamat otthon hagytam – tárta szét a kezét, és felsóhajtott. – Tudom, még olajág sincs nálam, de remélem, hogy már nem haragszol.

– Nagyon vicces – mondta fáradtan, már nem igazán volt kedve veszekedni, sem haragudni. Végül is hosszú ideig kell még Malfoyt elviselnie.

– Vannak szárnyas lovaink. Nem hazudtam.

– Hát persze, hogy vannak. Ki kételkedett benne?

– Pattanj fel, Granger, és garantálom, hogy szép estéd lesz. Vagyis lassan hajnal, mert már elmúlt fél négy.

– Szép? Hogy is lehetne ennél szebb?

– Nagyon szép a város éjjel, vagyis hajnalban, és felette repülni még érdekesebb.

– Akkor is, ha esik az eső?

– Gyere! Ígérem, nem kell félned! Most én kérem, hogy bízz bennem. – Aztán kinyújtotta felé a Sötét Jegyes karját.

– Jól van, legyen. A Hóvirág közben lakom.

– Ismerem – bólogatott.

– Hát persze.

– Most mi van?

– Honnan ismered? Mugli környék.

– Nem mindegy? Már amúgy sem emlékszem.

– Csak nem oda jársz fodrászhoz?

– Magamnak nyírom a hajam.

– Olyan is.

– Köszönöm a bókot. Gyere, megmutatom, hogyan kell felülni a seprűre, ha hosszú szoknya, talár, vagy a fene tudja milyen női izé van rajtad! – ajánlotta fel kedvesen. – Nagyon figyelj, mert csak egyszer mutatom meg.

– Alig várom.

– Állj kis terpeszbe!

– Megint ez a terpeszállás – horkantott fel Hermione. – Ez valami mánia nálad?

– Egyedül is csinálhatod, de ha a szél fellibbenti a szoknyádat a Temze felett, és belecsapja az arcomba, akkor marha mérges leszek.

– Jó, akkor terpeszállás.

– Mivel nincs szoknyám… csak megmutatom.

– Merlin, bár lenne fényképezőgépem – nevetett. – Szétküldeném a klubtagoknak.

– Túl sok ez már nekem – csóválta meg a fejét Draco, aztán felugrott a seprűre. – Gyere, ülj ide elém, amilyen szorosan csak tudsz, de ne tedd át a lábadat a nyélen, csak szorítsd be a szoknyát a combjaid közé, és tedd keresztbe a bokádat.

– Milyen gyakran szoktál ilyesmit csinálni? – kérdezte, majd megtette, amire a férfi kérte. Draco egy kézzel szorosan magához szorította, s lassan emelkedni kezdtek.

– Minden olyan engedetlen nőszeméllyel ezt csinálom, aki nem akar megtanulni repülni.

– Malfoy, ne csináld!

– Oh, Granger, most már igazán késő. Kapaszkodj, ahogy bírsz! – Aztán előredőlt, és teljes sebességgel suhanni kezdtek.

Draco feje kitisztult a hideg széltől, mintha végre tudott volna lélegezni, anélkül, hogy nyomás nehezedett volna rá. Pontosan erre volt szüksége. Még az sem érdekelte, hogy Hermione szitkokat, átkokat ordít az éjszakába, csak szorosan tartotta maga előtt, mire aztán a boszorka végül elhallgatott. Együtt mozdultak, együtt dőltek előre, együtt dőltek hátra, jobbra és balra. Figyeltek a szélre, a légáramlatokra, az alattuk elsuhanó tájra. A férfinak a repülés maga volt a mámor, mintha mindig is seprűre született lett volna, a vérében volt. Soha nem kellett igazán tanulnia.

Hermione, amikor észrevette, hogy a varázsló tanítani akarja, igyekezett odafigyelni a mozdulataira. Már nem félt a leeséstől, vagy hogy hirtelen, mit ad isten, mindkettőjüket elemészti a sötétség. Érezte az erős, biztos kart a dereka körül, a férfi testét, ahogy a hátához simult. Megpróbálta kinyitni a szemét, és figyelni az előtte levő utat. Merlinre, a látvány gyönyörű volt.

Az éjszakai fényben fürdő London teljesen elvarázsolta. Soha nem látta még így, soha nem is figyelte meg igazán. A szél az arcába csapott, nagy sebességgel suhantak az égbolton. A férfi biztos keze soha nem érzett biztonságot adott, és egyszer s mind bátorságot. Most a Temze felett repültek, aminek a sötét vizén megcsillantak a közvilágítás borostyánszínű fénypászmái. A fekete víztükör végeérhetetlenül terült szét alattuk, mintha nem is víz lenne, hanem valamiféle sötét anyag, amin visszatükröződnek az éjszaka fényei és kettejük sikló sziluettje.

A boszorka nem akarta elszalasztani a pillanatot, inkább csak kapaszkodott, és Draco ölelésében élvezte a kilátást. Ez a pillanat szavak nélkül is különleges volt. Mindketten tudták. Bár tovább tartott volna ez az álomszerű képzelgés.

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0