20. lecke

A hétfő sokkal nehezebb volt Hermione számára, mint gondolta volna. Reggel majdnem elkésett, feltartották az előcsarnokban, valaki leöntötte kávéval, aminek a nyomait még most is viselte, és még csak bocsánatot sem kért érte a férfi, aki leöntötte. Ráadásul a beosztottjai megint kezelhetetlenek voltak, és egész délelőttöt arra szánta, hogy kiderítse mi ennek az oka, mire délet ütött az óra már úgy érezte reménytelen a helyzete. Visszavonult az irodája magányába, aztán belemerült az aktákba, jelentésekbe, feljegyzésekben. Az idő viszont csak vánszorgott, és mintha papírok egyre jobban maguk alá temették volna.

Hermione egész nap úgy érezte, mintha be lenne zárva, s valaki az íróasztalához láncolta volna. Persze tudta, hogy a sok feladat, amivel hirtelen megbízták nem tarthatja ott, hiszen pár óra múlva ott kell lennie a repülés edzésen. De még olyan távolinak tűnt az az időpont. Amikor ez eszébe jutott egy úttal Draco is, és akkor már egyáltalán nem tudott koncentrálni a munkájára, ellenben a mardekárosra annál inkább.

Már a puszta gondolatától is megborzongott, hogy újra láthatja. Elképzelte a varázslót maga előtt. Aztán már csak Dracóra tudott gondolni. A szemére, mosolyára, izmos felsőtestére…

– Álmodozunk, Miss Granger? – szólalt meg mögötte Eglethon megvetően. Hermione megfordult, letette a pennát, majd felnézett rá.

A férfi most sem szállt le róla, sőt valószínűleg soha nem is fog. Ráadásul mostanság nem mulasztotta el, hogy ellenszenvét kimutassa iránta. Mivel a varázsló a főnökének, Mr Wintersnek, a jobb keze volt, így Hermionénak nem maradt más lehetősége, mint elviselni ezt és visszavágni a férfinak.

– Valami gond van, Mr Eglethon? – kérdezett vissza nyugodtan.

– Ami azt illeti, van – érkezett a hideg és kimért válasz. Metsző tekintetével végigmérte a boszorkányt, akit igazából nem lehetett megfélemlíteni egy ilyesmivel.

– Megtudhatnám, mégis miről van szó? – tudakolta leplezetlen kíváncsisággal. A varázsló erre összepréselte az ajkát, mintha már most meg tudta volna fojtani őt egy kanál vízben.

– Mostanában sok hibát vét – közölte a szokásos megvető hangján. – Nagyon sokat.

– Valóban? Furcsa, eddig egyetlen egyet sem említett – vonta össze a szemöldökét Hermione, aztán odébb tolta a jelentős aktahalmokat – Pedig mindig nagyon alapos, ha a hibáimat elemzi.

– Meg fogja kapni a részletes kimutatásom – ígérte fogcsikorgatva. – Nem kell aggódnia, hogy esetleg elfelejteném elküldeni.

– Örömmel várom – mosolyodott el kényszeredetten. – Hónap végén kapom meg vagy megvárja, amíg feldolgozom ezt a sok aktát, amit az asztalomra tetetett Cooperrel?

– Még ezt megfontolom.

– Rendben.

– Mielőtt elfelejteném, lenne még valami – hangsúlyából ítélve a varázsló még nagyobb durranásra készült, mint Hermione alkalmatlannak nyilvánítása. – Kérek egy jellemzést is Malfoytól. Kíváncsian várom hogyan is halad azzal a repülés gyakorlással.

– Nocsak.

– A Minisztérium kíváncsi arra, hogy mire költi a pénzét.

– Ez igazán…

– Elővigyázatos.

– Én nem ezt mondanám – húzta el a száját a lány.

– Remélem, hogy megtartja magának, amit gondol – mondta Eglethon, ami egyben ajánlás is volt a boszorkánynak.

– Megtisztelő ez a figyelem, uram – tette a kezét a szívére. – Köszönöm!

– Inkább figyelne az újoncaira, minthogy itt gúnyolódik, Miss Granger!

– Ez érdekes.

– Mégis micsoda?

– Én zabolázzam meg őket, amikor ön terhelte meg őket plusz és felesleges munkával? Ez igazán érdekes. Vagy tévedek?

– Az én szakmai tapasztalom nagyobb, mint az öné, Miss Granger. Hadd döntsek ebben a kérdésben én! Persze csak, ha nem bánja.

– Dehogy bánom.

– Még szerencse.

Hermione felállt az asztaltól és belenézett a vizenyős kék szempárba. Annyi sértést lett volna képes a fejéhez vágni, de annyira nem volt kedve hozzá… Nem érte meg a fáradtságot. Az órára nézett, s azonnal támadt egy mentő ötlete, amivel gyorsan megszabadulhat innen.

– Nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést, de sajnos sürgősen el kell mennem – közölte a lehető legkimértebben.

– Mégis hová? Még messze van a munkaidő vége.

– Malfoy mester ma előbbre hozta az edzést – válaszolt gyorsan. – Szóval, ha akar jelentést rólam, akkor el kell engednie.

– Erről hol az igazolás? – ripakodott rá a varázsló. – Mit gondol, hogy csak úgy elmehet?

– Mivel én vagyok a főnök ezen az osztályon, így megtehetem – közölte a lány. – Ráadásul a túlóraszámomat is csökkentenem kell, ezért ez pont jókor jött.

– Halatlan, hogy mit meg nem enged magának. Ezért még felelni fog.

– Benne van a szerződésemben…

– Micsoda, Miss Granger? Maga közvetlenül nekem jelzi, ha el akar menni előbb, aztán én döntöm el, hogy indokolt-e vagy nem a távolmaradása.

– Túllép egy bizonyos határt – mondta Hermione. – Ilyesmit nincs joga követelni. És ezt maga is nagyon jól tudja.

– Nem hinném.

– De, pedig pontosan ezt csinálja.

– Nagyon irritáló a viselkedése, Miss Granger.

– Ha gondja van, akkor miért nem beszéljük meg ezt a főnökkel? Vagy úgy gondolja erre nincs szükség?

– Mit szeretne megbeszélni velem, Miss Granger? – jelent meg Mr Winters is a végszóra. A boszorkány igyekezett elrejteni a mosolyát. A varázsló végignézett a két, egymás ellen forduló kollégáján. Igyekezett nem kimutatni, hogy mit gondol erről, ami kettejük között folyt, viszont szerette volna megoldani a vitás kérést. – Tehát?

– A mai repülésórámról van szó, uram. Másfél órával korábban kezdődik, így korábban elmennék, de Mr Eglethon ragaszkodik az igazoláshoz. – Főnöke alig észrevehető fintort vágott, és kellett neki fél perc mire mérlegelte a helyzetet, aztán megadta a választ.

– Menjen, Miss Granger! – szólalt meg.

– Köszönöm! – válaszolt egyből Hermione.

Nem is figyelt a két férfira, hanem villámgyorsan összeszedte a holmiját, és elviharzott az irodából. Még hallotta bentről Eglethon szitkait, de aztán amikor befordult a folyosón, már egyáltalán nem érdekelte.

Attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta a helyet egyre jobban és jobban érezte magát. Igazából még soha nem lógott a munkából. Alapvetően nem volt szüksége ilyesmire, de a mai napot nem bírta tovább végigszenvedni. Úgy indult el a Minisztériumból, hogy fülig ért a szája.

***

Eközben a Malfoy Transportus Oktatási Centrumban is zajlott az élet. Dracónak a hétfő egészen sok munkával telt. Mivel az elmúlt napokat otthon töltötte így rengeteg mindent kihagyott. Kezdte azzal, hogy mindenkinek végig kellett hallgatnia a sérelmeit. Úgy tűnt, mintha a holdon töltötte volna az elmúlt időszakot. Egy nagy bögre kávé után sikerült megírnia a beosztást, kibékíteni két oktatóját, akik még mindig fújtak egymásra, de legalább már nem akartak párbajozni. Levezényelt egy kis edzést egy csapat kis varázslónak. Megszervezett néhány rendezvényt a centrumba. S nem sokkal később megérkeztek az új labdák a kviddics mérkőzésre.

Mire Draco visszaért az irodájába már elégedett lehetett magával. De a rá váró papírmunka egyáltalán nem hozta lázba. Amikor megalapította a centrumot valahogy nem igazán volt tisztában azzal, hogy mennyire sok munkával jár ez. Mélyen felsóhajtott. Felfogadhatott volna valakit, de senkiben sem bízott meg annyira, hogy az ügyeit a kezére adja. Még egy újabb sóhaj. Úgy tervezte, hogy leül az asztalához, aztán belemerül, ám ez nem igazán sikerült. Folyton Hermionéra gondolt. Legszívesebben elment volna egy kis Minisztériumi kiruccanásra, de ezt gyorsan elvetette, mivel így is rengeteg dolga volt még. A pergamenhalmok lelombozták. Már majdnem elmerült volna az önsajnálatban, amikor kopogtattak az ajtaján.

– Szabad, gyere be! – szólalt meg Draco.

– Szia! – lépett be az ajtón Hermione. A varázsló meglepetten pattant fel a helyéről, majd bárgyú mosollyal köszöntötte.

– Szia!

– Bejöhetek?

– Persze – ocsúdott fel Draco, majd elindult felé. – Merlinre, éppen rád gondoltam. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megjelensz.

– Tudom, hogy korábban jöttem, de nem zavarlak? – kérdezte a lány kissé zavartan. Draco eközben már ott termett mellett és egy apró csókot nyomott az ajkára.

– Miért zavarnál? Hiányoztál! – mondta, majd elmosolyodott. – Örülök, hogy korábban eljöttél.

– Te is hiányoztál nekem – mosolyodott el ő is.

– Hogyhogy ilyen hamar eljöttél?

– Lógok – vonta meg a vállát Hermione.

– Oh. Tényleg?

– Igen. A főnököm asszisztense…

– Eglethon. Ismerem – tette zsebre a kezét Draco.

– Felbosszantott – közölte Hermione röviden. A férfi együttérzően nézett a boszorkányra.

– Akkor a legjobb helyre jöttél.

– Úgy gondolod?

– Itt levezetheted a haragodat – magyarázta a varázsló, mintha csak reklámozni akarná az üzletét. – Egy kis repüléssel minden gondod elszáll.

– Ahh – legyintett a boszorka, aztán egy mély sóhaj kíséretében leült az egyik székbe az íróasztal előtt. – Nem hiszem, hogy ez segítene.

– Inkább egy kis feszültség levezető szex? – nevetett fel Draco, miközben karba tett kézzel nekidőlt az asztalnak. Hermione metsző tekintete és rosszalló tekintete nagyon mulatatta.

– Tudod, Malfoy, nem vagy mindig olyan vicces, mint amilyennek hiszed magad – jelentette ki szent meggyőződéssel.

– Pedig hidd el, nagyon, de nagyon igyekszem.

– Aha – húzta el a száját. – Nem látszik.

– Több mint egy óránk van az edzésig – váltott témát Draco.

– Tudom. Maradhatok itt?

– Igen. Miért ne maradhatnál? – kérdezett vissza. – Hiszen a barátnőm vagy, nem?

– De csak… Nem is tudom. Szörnyű napom volt, és ez a helyzet még teljesen új. Szóval… érted mi a bajom.

– Azt hiszem igen – bólogatott Draco. – Mondd el, hogy mi történt!

– Mérges lettem rá. Mindig kitalál nekem valamit, amivel keresztbetehet nekem. Felhergeli a csapatomat, eláraszt munkával.

– Idióta.

– Aztán kitaláltam, hogy ma korábban kezdődik az edzés.

– Jól tetted.

– Erre igazolást kért – folytatta Hermione a mesélést. Draco elmosolyodott, aztán felnevetett.

– Ha csak ez kell a vén majomnak, akkor nagyon szívesen írok egy igazolást neked – mondta segítőkészen.

– Oh, majd írhatsz neki a seprűkezelési képességeimről.

– Idióta teljesen az öreg?

– Biztosan – sóhajtott fel Hermione, aztán hátrasimította a haját. – Nagyon elegem van.

– Megöleljelek? – kérdezte Draco.

– Ez egy nagyon jó ötlet.

Draco elmosolyodott, megvárta, amíg Hermione felállt, tett pár lépést, aztán magához ölelte. A boszorkány mélyen levegőt vett, lassan kifújta. Belesimult a varázsló karjaiba, majd a vállára tette a fejét. Olyan jó volt érezni a meleg tenyerét, ahogy a hátához ért, ahogy nyugtatóan végighúzta a gerince mentén az ujjait. Gyengéd, óvó, kellemes, megnyugtatta a lelkét.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Draco, majd egy apró puszit nyomott Hermione homlokára.

– Kicsit – válaszolt, majd halványan elmosolyodott.

– Csak egy kicsit? – kérdezett vissza.

– Aha.

– És mit tehetnék, hogy jobban legyél?

– El tudnád valahogy tüntetni a főnökömet és a talpnyalóját? – tette fel elgondolkodva a kérdést.

– Végül is – kezdte elgondolkodva Draco. – Ha talpaspohárrá változtatom őket?

– Túl jó lenne nekik.

– Elmenjünk valahová?

– Mindjárt el kell kezdeni az órát.

– Rengeteg időnk van. Különben is én vagyok az oktatód – mondta a férfi.

– Ahogy látom neked is van éppen elég dolgod – sóhajtott fel Hermione, majd kibontakozott Draco öleléséből, aztán megszemlélte az iratokat.

– Pontosan. És én is el akarok szökni az irodai munkától.

– Szörnyű.

– El is lóghatjuk az egész nap hátralevő részét.

– Oh, szóval ellógnád a munkádat?

– Lássuk csak, aha.

– Draco.

– Jól van, jól van – mondta végül. – Tudom, hogy mire gondolsz.

– Tudod?

– Igen, és igazad van. Nem szabadna ezt félvállról vennem – szólalt meg Draco.

– Én nem erre gondoltam – jegyezte meg Hermione. – De igazad van. Nyomás vissza az asztal mögé!

– Addig el tudod magad foglalni valamivel?

– Igen – mondta a lány. – Mindig van nálam egy könyv.

– Lockhart összes, amit tőlem kaptál?

– Igen – mosolyodott el.

– Hogy mik vannak – viszonozta a mosolyt Draco is, aztán belevetette magát a munkába. Valahogy most sokkal könnyebben ment, mint korábban.

***

A két fiatal egymás mellett haladva indult el a gyakorlópálya felé. Ahogy mindig Draco megint egy csendesebb helyre vezette Hermionét, ahol senki sem zavarta őket. Nem szóltak egymáshoz. A varázsló gyakran figyelte a boszorkányt, aki most kissé megszeppenve vitte a seprűjét. Vajon mi járhat a fejében? – tűnődött magában, de inkább nem szólalt meg, hanem kissé közelebb araszolt hozzá. Draco még mindig azon gondolkodott hogyan vegye rá Hermionét arra, hogy felüljön a seprűre, ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy újra a karjaiban tartsa és kifulladásig csókolja, ám akkor az egész edzés teljesen felesleges lesz.

Az eleven, zöld fűtengeren keresztül haladva, gondolataikba merülve figyelték a kviddicspályán gyakorlókat. A varázsló egészen közel araszolt a lányhoz, ujjaik egymás súrolták. Hermione megborzongott, de inkább nem nézett rá Dracóra. A férfi egy hirtelen ötlettől vezérelve begörbítette a kisujját, s átfogta a boszorkányét. Egy pillanatra egymásra néztek, a szürke tekintet pajkosan csillant meg, a barna szempár pedig kicsit megrebbent, majd mindketten elmosolyodtak.

– Szóval – köszörülte meg a torkát Draco –, mielőtt nekiállnánk a gyakorlásnak, beszélgessünk egy kicsit.

– Miről? – kérdezte Hermione, majd kissé oldalra döntötte a fejét. – Csak nem rólam akarsz megtudni ezt-azt?

– Pontosan ez a célom – folytatta Draco, s megfogta a lány kezét, aztán egy apró kört írt le a tenyerében. Még egy lépéssel közelebb lépett hozzá, csak egy apró lélegzetvétel választotta el egymástól őket. A csók ott lógott a levegőben. Hermione finoman az ajkába harapott, majd felkészült az ajkaik találkozására. Mélyen a szürke szempárba nézett. – A repülésfóbiádról szeretnék többet megtudni.

– Ahh Draco – forgatta meg a szemét, majd kihúzta a kezét a varázslóéból, aztán tüntetően karba tett kézzel hátrébblépett. A tejfölszőke repülésoktató azonnal tudta, hogy veszélyes terepre tévedt, de mindent meg akart tenni, hogy megkapja a válaszait. A boszorka kihívóan felhúzta az orrát, majd folytatta: – Pontosítsunk. Repülés utálat.

– Nekem mindegy hogy nevezzük – közölte a férfi. – Mesélhetnél.

– Muszáj?

– Jó lenne.

– Nem lehetne inkább hagyni az egészet? – ajánlotta fel Hermione. – Inkább leülünk ide, nézzük a felhőket, csókolózunk…

– Ne akard elterelni a figyelmemet?

– Mert el tudnám? – kérdezte kacér mosollyal, aztán csípőre tette a kezét.

– Te is tudod, hogy igen.

– Akkor mi a probléma?

– Az, hogy az én barátnőm nem félhet a repülésről – vigyorodott el Draco. – Ha már ennyire belevaló boszorkány, akkor meg se kottyanhat neki egy ilyen kicsit dolog.

– És ha csak a szeretőd lennék?

– Szeretőkre is vonatkozik ez – jelentette ki nagy komolyan.

– Akkor…

– A viccet félretéve segíteni akarok neked – mondta a férfi. Aztán elővarázsolt egy takarót, amit leterített a fűre, aztán leült. – Gyere, ülj le mellém és mesélj!

– Tudod, most nem igazán kedvellek – húzta el a száját Hermione.

– Miért? – ráncolta össze a szemöldökét.

– Mert erről nem szeretek beszélni – mondta a boszorkány, de helyet foglalt Draco mellett. – És nem hiszem, hogy megértenéd.

– Annyira csak nem lehet szörnyű. És nem tudhatod, hogy mit fogok reagálni.

– Kiröhögsz.

– Longbottomot sem röhögtem ki – válaszolta egyszerűen. – Sőt senkit sem, akinek repülésfóbiája van.

– Undor.

– Tökmindegy.

– Hajtasz arra, hogy szentté avassanak?

– Nem, arra hajtok, hogy a barátnőmet felültessem a seprűnyélre és egyedül lássam repülni – mosolyodott el.

– Hogy te mekkora egy perverz gazember vagy – sóhajtott fel Hermione, majd meglökte Draco vállát.

– Nem azt kértem, hogy vedd le a ruhád.

– Aha…

– Ne nézz így rám, Hermione! Hanem mesélj végre, mert nem érek rá.

– Oh, bocsánat, hogy gondot okozok.

– Randim van ma, és nem akarok elkésni – hajolt hozzá közelebb Draco.

– Randid?

– Aha.

– Kivel?

– Veled.

– Velem?

– Bizony, bizony.

– Jó tudni.

– Mit gondoltál? Hogy a hétvége után csak úgy eltűnök?

– Őszintén?

– Igen.

– Még nem tudtalak kiismerni – felelte kissé elgondolkozva. – De azért szólhattál volna, hogy randink lesz, mert akkor kissé rendbeszedem magam.

– Hozzám megyünk.

– Akkor nincs vész – mosolygott Hermione. – Annyi kényelmes pólód van, csak találok egyet, ami rám jön.

– Visszatérhetnénk az eredeti témánkra?

– Miért? Éppen azt akartam ecsetelni, hogy milyen kényelmes is egy combközépig érő pólóban és egy térdharisnyában flangálni a lakásodban. – Draco elgondolkodott egy pillanatig, de erősen kellett koncentrálnia, hogy ne ragadja el a fantázia. Hermione finoman fonta össze az ujjaikat, és egy kicsit közelebb hajolt a varázslóhoz, majd olyasmiket suttogott a férfi fülébe, amibe szinte még bele is pirult.

– Azt hiszem, hogy valamit szabadjára engedtem a hétvégén – nevetett fel a varázsló. – Ne fordítsd ellenem azt, hogy megveszek azért, hogy újra megérinthesselek!

– Pedig nagy a kísértés – kuncogott fel a lány, majd hátrahajtotta fejét és élvezte a napsütést. – Mennyivel jobb is lenne kellemesen tölteni a napot, mint holmi régi sérelmek miatt beszélgetni.

– Tudod, a hírnevem forog kockán.

– Nem hinném, hogy én lennék az, aki lerombolja.

– Pedig meglehet.

– Ahhh Draco!

– Meséld el nekem az első repülés élményedet! – váltott témát a varázsló.

– Nincs mit mesélnem – vonta meg a vállát a boszorkány. – Tönkre tetted az egészet.

– Én?

– Igen. Miután Nevillet elvitték, cukkoltad Harryt és…

– Na, álljunk csak meg egy kicsit! Először azt hittem, hogy attól ijedtél meg, ami Neville-lel történt. Erre kiderül, hogy az, amit Potterrel csináltunk?

– Hát azért Neville balesete sem volt elhanyagolható – vallotta be a boszorkány.

– Ne akard rám kenni!

– Nem akarom, csak amikor megláttam, hogy mit műveltek fent a levegőben… Annyira idegen volt, és olyan veszélyesnek tűnt. Aztán egyik repülés órán sem vettem részt.

– De nem én tettem tönkre azt az órát, hanem Neville – mondta Draco. – Én csak szórakoztam egy kicsit.

– És bejuttattad Harryt a kviddicscsapatba.

– Ez a keresztem – vonta meg a vállát a férfi. – Aztán mesélj mikor ültél még seprűn?

– Lássuk csak. Elsőben, amikor megtámadtak bennünket a megbűvölt kulcsok.

– Mikor máskor…

– Az számít, hogy harmadikban repültem egy hippogriffen?

– Igen.

– Lássuk csak. Néhányszor nyáron próbálkoztam, de nem volt eredményes. Ginny próbálkozott, viszont reménytelennek ítélte az egészet. Aztán repültem még thesztrálon, sárkányon…

– Sárkányon? – kérdezett vissza Draco.

– Igen – sóhajtott fel Hermione, majd megforgatta a szemét. – Valahogy ki kellett menekülni a Gringottsból.

– Hát persze.

– Nem igen volt más választásunk.

– Én nem ítélkezem.

– De ne nevess!

– Nem nevetek.

– Alig bírod visszafojtani – fintorodott el Hermione, majd ő is elmosolyodott.

– Ti annyi baromságot megcsináltatok – mondta végül Draco, majd kinyújtózott. – És akkor még én voltam a zűrös… Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha a Mardekárba kerülsz. Lehet, hogy hét lakat alatt kellett volna őrizni téged a pincében.

– Nem vagy vicces.

– Mesélj tovább, kérlek! Milyen repüléssel kapcsolatos kalandjaid voltak még?

– Lássuk csak. Amikor felgyújtotta Monstro a Szükség szobáját.

– Crak volt – javította ki Draco, majd elkomorult.

– Oh, tényleg – mondta Hermione. – Sajnálom, azt hittem… Monstro volt.

– Régen volt.

– Annyira nem volt régen – sóhajtott fel. – De akartam erről beszélni. Te elvesztetted a barátaidat akkor.

– Ahogy te is – fordult felé Draco. – Akkor szörnyű dolgok történtek.

– Igen – bólintott a lány.

Egy ideig csendben ültek, s csak a kellemes, simogató szellő halk suttogását hallgatták, ahogy végigsimított a fűszálakon. Az ujjaikat még mindig összekulcsolódva tartották. Draco mély levegőt vett és ő szólalt meg először.

– Mit éreztél, mikor repültél?

– Nem is tudom – válaszolt Hermione. – Meg kellett tennem, mert muszáj volt, csak így menekülhettem meg, így annyira nem foglalkoztam annyira az érzésekkel. Utána persze rossz érzés volt.

– És amikor nem volt vészhelyzet? Amikor Ginnyvel gyakoroltál?

– Már az első pillanattól fogva bizonytalanságot, félelmet éreztem. Általában még a levegőbe emelkedésig sem jutottam vagy elkezdett remegni a seprű, és inkább abbahagytam – felelte a lány. – Furcsa, hogy csak ilyen emlékeim vannak a repülésről. De azért van jó is.

– Tényleg?

– Igen. Amikor a legutóbbi két alkalommal veled repültem. Az jó volt. Akkor csak egy ideig féltem, aztán jobb volt. Nem is értem.

– Mert bennem jobban megbízol, mint a seprűben.

– Ez ennyire biztosan nem állítottam volna – nevetett Hermione. – De talán tudat alatt meglehet.

– Tudat alatt, mi? – nevetett fel Draco is, majd közelebb hajolt és egy apró csókot nyomott a boszorka ajkára. – Belém zúgtál, ahogy megláttál.

– Igen, csak ez lehet az oka – mosolygott.

– Miért nem így volt?

– Maradjunk annyiban, hogy jót tettek neked az évek, Malfoy.

– Pimasz vagy, Granger. Nincs mese meg kell, hogy büntesselek.

– Oh, igen?

– Seprűre ülsz ma – jelentette ki, majd felpattant a takaróról.

– Francokat.

– Állj fel! – adta ki az utasítást, s kinyújtotta a kezét Hermione felé, aztán felhúzta a boszorkány.

– Nem! – jelentette ki.

– Kérlek – fogta a könyörgőre. – Ne csinálj belőlem hülyét! Csak fél métert.

– Szörnyű vagy – horkantott fel Hermione.

– Fogd meg azt a seprűnyelet!

– Draco!

– Most!

– Jól van, jól van…

Hermione kelletlenül, de végül alapállást vett fel. Draco ellenőrizte a tartását, megmutatta a helyes seprűnyélfogást neki, aztán egy lépést hátrált.

– Akkor emelkedj fel! Nem kell magasra.

– Tudod, hogy nagyon utállak? – szűrte a fogai között a boszorkány.

– Arra hajtok, hogy gyűlölj – vigyorodott el. Olyan elszánt volt a tekintete, ahogy Hermione még soha nem látta. Viszont azt nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a seprűje idegesen remegni kezdett. Na, igen, így szokott ez kezdődni.

– Jó, próbáljuk meg – mondta végül. A tenyere izzadt, ahogy görcsösen szorongatta a nyelet. Az, hogy a föld egyszer csak eltűnt a lába alól, nem lepte meg, de az, ami ezután történt… Az egy méteres magasság elérése nem tűnt olyan nehéznek, sőt egészen könnyen ment. Draco elégedetten figyelte, ahogy a tanítványa kissé mereven, de végre a levegőben volt. Ám a seprű hirtelen meglódult, kilengett. Hermione tudta, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Aztán egyszer csak a repülőeszköz elszabadult. Hirtelen gyorsult fel, a boszorka annyira félt, hogy meg sem mert mozdulni.

– Állítsd meg! – hallotta Draco hangját a háta mögül, aki hanyatt-homlok rohanni kezdett utána. A Csillagpor jobbra-balra rángatta Hermionét, miközben egyre jobban felgyorsult. A varázsló futtában előkapta a pálcáját, s igyekezett lelassítani a seprűt, de az furfangos módon kitért a bűbájok elől. A férfi cifra káromkodásba kezdett, majd még gyorsabb tempóra kapcsolt.

Mielőtt azonban a seprű teljesen felgyorsult volna. Draco beérte őket, s elkapta a nyelet. Azonban a zabolázatlan Csillagpornak ez egyáltalán nem tetszett, emelkedni kezdett, s lassan Dracót is felemelte a földről. A férfi ott kalimpált a levegőben, de még így sem sikerült véghez vinnie a tervét.

– Hogy Merlin baszná meg! – szűrte a fogai között a dühös oktató. Hermione eközben azzal volt elfoglalva, hogy ne ájuljon el a félelemtől. Draco még néhány káromkodást követően fellendítette a lábát, aztán nagy nehezen felült Hermione mögé, majd szorosan magához szorította a boszorkányt, ahogy átkarolta a derekát. – Itt vagyok! Nem lesz semmi baj.

A férfi biztos kézzel kormányozta vissza a rakoncátlan repülőeszközt a centrum felé, aztán elegánsan landoltak a mezőn. Először Draco pattant le a seprűről, majd nagy nehezen Hermionét is leszedte, aki csak egy dolgot mondott:

– Mondtam, hogy béna vagyok. – Aztán érezte, hogy forog vele a világ, a föld sem volt olyan biztonságos, ahogy gondolta. Belenézett a szürke szemekbe, érezte, hogy az egész testét magával ragadja az érzés, amikor minden irányítás kicsúszik a kezéből. A külvilág hangjai elhallgattak, a mélység olyan csábítónak tűnt, s hagyta magát lehúzni a mélybe. Ernyedten Draco karjaiba dőlt.

– Oh, hogy az a tetves futóféreg! – káromkodta el magát a varázsló.

hozzászólások: 0