21. lecke

Hermione akkor ocsúdott fel, amikor Draco szorosan magához ölelte. Az elmúlt időszakot úgy észlelte, mintha nem is vele történt volna, hanem csak kívülről figyelte volna. Nem tudta mennyi idő telt el, mire Draco hangját már nemcsak távolról hallotta. Hirtelen elpattant benne valami, görcsösen szorította ökölbe a kezét. Annyira, de annyira dühös lett, hogy képtelen lett volna palástolni ezt az érzést. Lesöpörte magáról a férfi kezeit, aztán hátrált néhány lépést.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi aggódva. A lány csak beletúrt a zilált, göndör hajába, ő, mint aggódó oktató, megpróbált közeledni hozzá, de Hermione egyáltalán nem vette ezt jó néven.

– Hagyjál! – mondta a boszorkány. – Oké? Hagyjál békén!

– Hermione… – kezdte Draco, de egyből elintették.

– Meg ne szólalj! – sziszegte, majd hátat fordított neki. Nem bírt egyszerűen a szemébe nézni, vagy akár ezt az egész repülés fiaskót megbeszélni vele. Bár képes lett volna ezzel megbirkózni.

– Nincs semmi baj – szólalt meg mégis a varázsló, aztán egy lépést közelebb lépett hozzá. – Megoldjuk.

– Mégis mit akarsz megoldani? – csattant fel dühösen, aztán idegesen elnevette magát. Kezével megtörölte a szemét, nem akart sírni, és igyekezett ezt elnyomni magában. – Én… én éhhez nem értek, és nem értem miért kell még mindig erőltetned. Nem fogok többet repülni.

– Nézd, tudom, hogy félsz, de ezt le lehet győzni – mondta a férfi gyengéden. Legszívesebb megölelte volna Hermionét, de ez egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. – Meg kell próbálni újra.

– Megpróbálni? – horkantott fel, aztán morgott valamit, amit Draco csak elengedett a füle mellett. A boszorkány nem túl kedves jelzőkkel illette. – Majdnem kinyírtam magamat azzal a seprűvel, gondolod, hogy ezek után megpróbálom újra? Nagy tévedésben vagy, Malfoy.

– Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kis boszorkány – állapította meg nemes egyszerűséggel. – Hol van a bátorság?

– Te meg úgy viselkedsz, mint egy hatalmas nagy tapló – vágott vissza élesen. – Tudtad, hogy félek a repüléstől.

– Igen, de arra nem gondoltam, hogy…

– Béna is leszek? Hát gratulálok, most élőben megtapasztalhattad, hogy egyáltalán nem értek a seprűkhöz, a repüléshez, sőt semmihez, ami ezekhez kapcsolódik… Ez az egész a te hibád!

– Az enyém? – mutatott magára Draco, aztán felnevetett.

– Pontosan a tiéd – ismételte meg parázsló tekintettel. Aztán elindult vissza a repüléscsentrumba. A varázsló először csak figyelte, hogy Hermione elhagyja a gyalázatos első repülésük színhelyét, majd feleszmélt és hosszú léptekkel utána eredt, gyorsan beérte.

– El vagy tévedve, kislány – szólalt meg, amikor a boszorka mellé ért. – De azért jó, hogy nem az éhínségért is engem hibáztatsz.

– Kit nevezel te kislányak?

– Téged, Hermione. Nőj fel végre!

– Csodálatos – horkantott fel megvetően. – Hihetetlen vagy, tudsz róla?

– Ha nem lennél olyan karót nyelt és merev, akkor el tudnál lazulni, aztán menne a repülés is, meg ami azt illeti sok más is. Ez ennek az egésznek a titka, kedvesem – vágta rá egyszerűen Draco. – Szóval komoly munkánk van még hátra.

– Frászt! – rázta meg a fejét. – Én most lelépek, és nem jövök vissza.

– Gondolod, hogy ezt engedem? El vagy tájolva. Akárhova is mehetsz, akkor is visszacitállak ide, és addig nem hagyjuk abba, amíg meg nem tanulod.

– Te nekem nem mondhatod meg, hogy mit tehetek és mit nem – jelentette ki dacosan. – Különben is, akár szakíthatok is veled.

– Na, most telt be a pohár – mondta Draco, majd megfogta a lány karját. – Még hogy szakítani? Hihetetlen mennyire kiszámíthatatlanok és őrültek vagytok ti griffendélesek.

– Eressz el!

– Nem foglak.

– Mi a fenét csinálsz?

– Ezt meg kell beszélünk – válaszolta eltökélten, de még mindig nem engedte el, mert egy kis esélyt sem akart neki adni arra, hogy megszökhessen.

– Minek? Engedj el!

– Minek? – nevetett fel szárazon. – Mert elegem van a hisztiből, meg a nagyon sok kifogásodból, amikről azt hiszed, nem tudom mindegyiket sem megcáfolni.

– Az azért elég erős kifogás, hogy közveszélyes vagyok a seprűn ülve.

– Marhaság – mondta miközben belökte az ajtót, és elindultak a centrum belsejébe. Néhányan feléjük fordultak, de őket nagyon is lekötötte a veszekedés ahhoz, hogy bármivel is foglalkozzanak magukon kívül.

– Te magad is láttad, hogy mi történt.

– Bepánikoltál.

– Persze, hogy bepánikoltam.

– Hagyd, hogy segítsek!

– Megátkozlak, ha nem engedsz el, és nem érdekel, hogy a pasim vagy – folytatta tovább a riposztozást Hermione.

– Befelé az irodámba, most! – rivallt rá Draco a lányra. – Igyekezz, nem érek rá veszekedni egész nap!

Hermione haragos tekintettel tépte fel az ajtót, majd belépett rajta. Karba tett kézzel megállt a helyiség közepén. Draco, hogy elfojtott indulatait még jobban kifejezze, becsapta maguk mögött az ajtót. Nem érdekelte mennyien figyelik őket, az sem, hogy a munkatársai összesúgnak a háta mögött.

– Tudod, hogy panaszt fogok tenni ellened – szólalt meg először Hermione.

– És kinél? – érdeklődött Draco, de igyekezett a vigyorát elnyomni. – Én vagyok ennek a kócerájnak a tulajdonosa.

– A szakszervezetnél – pontosított a boszorkány.

– Szóval a szakszervezetnél?

– Igen, pontosan ott. És nem vagyok merev – mondta határozottan, aztán felhúzta az orrát.

– De az vagy.

– Tudok spontán lenni.

– Nem tudsz.

– És karót nyelt sem vagyok.

– De, Hermione, az vagy.

– Frászkarikát vagyok az – mondta, majd megfogta Draco pólóját, és közel húzta magához. Mikor megcsókolta a fogaik összekoccantak. Úgy csaptak le egymás ajkára, mintha levegőért kapkodtak volna. A férfi keze már a boszorkány pólója alatt járt, s pillanatokon belül megszabadította a ruhadarabtól, aztán beletúrt a hullámos hajzuhatagba. Hermione megfogta Draco pólójának a szélét, és csak addig hagyták abba a csókot, amíg le nem rángatta róla.
Mellkasuk összeért. A boszorkány a férfi nyakába karolt, és finoman megharapta a varázsló ajkát. A szürke szemek megvillantak, mielőtt behunyta volna. Annyira jó volt látni, hogy ő, Hermione is hatással van a varázslóra. Ez olyan magabiztossággal töltötte el, amit eddig még nem tapasztalt.

– Szóval még mindig nem vagyok spontán? – kérdezte Hermione kissé zihálva, miközben végigsimította a férfi izmos mellkasát.

– Még van mit gyakorolnod, de majd én segítek neked – mosolyodott el Draco, aztán felkapta a boszorkányt. Miközben egy nonverbális átokkal szanaszét röptette a papírokat az irodában, amik aztán hangos surrogással repkedtek körülöttük, mintha valamiféle örvény kapta volna fel őket.

– Mit csinálsz?

– Engedd el magad! – mormolta varázsló.

Draco az asztal szélére ültette fel Hermionét, majd tovább csókolta. Teljesen a hatása alá került. A hátra hajoló fehér nyak és a sima bőr, amit finom érzéki csókokkal hintett be. Nincs ennél borzongatóbb és kívánatosabb. Mohón, telhetetlenül csókolta a cseresznyepiros ajkakat, és ziháló kapkodó volt minden egyes csók viszonzása. Túl csábító volt ez az érzés, hogy ne adja meg magát neki. Tovább kellett kényeztetnie. Nem szóltak egymáshoz, csak kapkodva hámozták ki egymást a maradék ruháikból. A férfit semmi más nem érdekelte csak a barna szemű boszorkány, aki most kéjesen sóhajtott fel, miközben ő a mellét becézte az ajkaival.

Hermione körmei Draco karjába vájtak, miközben a férfi finoman megízlelte a bőrt a boszorkány nyakán, keze pedig felcsúszott a combján, majd édesebb tájak felé vándorolt. Szíve hevesen dobogott, a vére vadul száguldott az ereiben. Olyan elsöprő volt az érzés, vérpezsdítő, vad, szenvedélyes, pontosan olyan, mint maga Draco Malfoy, aki szinte olvasott a gondolataiban. Nem kellett mondania, hogy mire vágyik. Hátrahanyatlott a tölgyfaasztalon. Túlságosan őrültnek érezte a pillanatot, hogy egyáltalán azzal foglalkozzon mennyire nem illik hozzá ez a fajta szenvedélyes kitárulkozás, vagy talán mégis?

A férfi csókjainak íze édes volt és izgató. A tekintete. Úgy nézte, mintha más nem létezne ezen a világon. Jó volt ezt látni a vágytól csillogó szemekben. Reszketett az érintésétől, mindtől remegett. Kifulladva várta az élményt. Hevesen küzdött a szemére boruló sötétség ellen, látni akarta a vágyat a férfi szemében. Nagyra nyílt szemekkel nézte a felé magasodó Dracót. Vad villanást látott, izzó tüzet és a perzselő tekintet. Könnyedén siklott be. Megállás nélkül egyenesen és teljesen. Mindkettőjüket átjárta a kellemes borzongás. Hermione mos már képtelen volt nyitva tartani a szemét. Leeresztette a szemhéját, s felnyögött. Sosem érezte még ennyire nőnek magát, ennyire tisztában sem volt azzal mennyire szenvedélyes, mire képes.

Hermionénak melege volt, elkábult, szédült, meg kellett kapaszkodnia a tölgyfaasztal szélében, úgy hogy az ujjai kifehéredtek, s minduntalan felnézett a felé magasodó elszánt izzó tekintetre. A pillantás égette. Képtelen volt abbahagyni a nyöszörgést, magával ragadta ez az indulat, a hév. Gyorsult a tempó, a vörös duzzadt keblek remegtek minden rezgésre.

– Draco – mondta ki a nevét elhaló hangon. Nem gondolta soha sem, hogy ennyire hatással lehet rá valaki. A varázsló sosem gondolta volna mennyire csábító lesz hallani a saját nevét a boszorkány vágytól kásás hangján hallani.

Draco teljesen átvette az irányítást. Karja megfeszült, ahogy lány csípőjét tartotta. Birtokolni akarta, uralni, és legyőzni, a magáévá tenni, örökre. De nem csupán a testét akarta, hanem a lelkét is. Szeretni akarta, mellette lenni, védelmezni, oltalmazni. Így volt, ezt érezte, és akarta. Ebben az őrült pillanatban jött rá mennyire akarja Hermionét. Ez pedig már nemcsak vágyról szólt, hanem valami sokkal mélyebb elemibb érzéstől.

Annyira gyönyörű volt, tökéletes, pontosan olyan, akire vágyott, aki elvarázsolta, elvette az eszét, legszívesebben soha nem hagyta volna abba. Nem vette le egyetlen pillanatra sem a szemét a lányról. Minden percét ki akarta élvezni, látni akarta, az emlékezetébe vésni. Ahogy most ő adja meg a gyönyört, ő elégíti ki, és együtt jutnak el a csúcsra. Fontos volt számára, túlságosan is.

A lány szemei kinyíltak, s ismét a fölé magasodó férfi erős mozgását nézte, az izzó szemeket, ami szerelmesen, birtoklóan és vágyat ébresztően néztek vissza. Férfias mozgása volt, mintha tényleg nem bírna magának parancsolni. Túl izzó volt ezt. Égetett, perzselt, méghozzá fájón éget, kegyetlenül, és kíméletlenül, elsodróan, minden mást feledtetően. Önkívületi állapotban értek fel a csúcsra.

Percek teltek el, mire képesek voltak újra visszatérni a valóságban. Csendben feküdtek az asztal tetején összebújva, egy kviddics talárt magukra terítve. Az érzelmi, vad vihar elült, szelíd nyári szellővé vált. Draco elmélázva rajzolt köröket rajzolt Hermione csupasz vállára, aki belesimult az óvó ölelésébe. A lány szeme csukva volt, még mindig hatással volt rá az, ami nemrég történt. Fölöttük lassú körzéssel még mindig repkedtek a pergamenek, iratok, dossziék, és minden, amit a varázsló korábban az asztalára tett. Először Draco mozdult meg, amikor egy apró csókot nyomott a boszorkány homlokára miközben fölé hajolt.

– Ne haragudj! – szólalt meg rekedten.

Hermione kinyitotta a szemét. Draco torka kissé összeszorult, amikor a nagy barna szemek egyenesen rászegeződtek. A boszorkány felnyúlt és megérintette a férfi arcát.

– Miért is kellene haragudnom?

– Néha túl sokat akarok – mondta színtelen hangon.

– Ez nem újdonság – válaszolt Hermione egy apró mosollyal. – Mindketten makacsok vagyunk.

– Rendben van köztünk minden? – kérdezte komolyan a férfi.

– Igen – válaszolta a boszorkány. – De ez nem változtat azon, hogy kicsit mindketten őrültek vagyunk.

– Én annyira nem bánom – vigyorodott el a varázsló.

A lány felnevetett, aztán felült az asztalon. Körbenézett, mintha tényleg vihar pusztított volna a helyiségben.

– Nagy rumlit csináltunk itt – állapította meg. – Látod, ez történik, ha cukkolsz.

– Eddig sem volt itt rend – mosolyodott el Draco. – És ha ez kell ahhoz, hogy felizgasson…

– Jaj, Draco…

A férfi még mindig vigyorogva, lemászott az asztalról, majd segített a lánynak is, aztán csendben felöltöztek. Miután végeztek, a varázsló megállt Hermione előtt, összefűzte az ujjaikat, majd lágyan megcsókolta a boszorkányt. Gyengéd volt, lágy, mégis megborzongott tőle. Draco Malfoy értett ahhoz hogyan varázsolja el.

– Tudod, Hermione, teljesen megzavarod a fejem – mormolta, miközben összeérintették a homlokukat.

– Komolyan?

– Igen – bólogatott a férfi. – És nekem nagyon fontos, hogy bízz bennem.

– Úgy tűnt, mintha az előbb nem bíztam volna benned?

– Nem a szexre gondoltam – váltott komoly hangnemre. – Hanem minden másra. Én azt szeretném, ha működnének is köztük a dolgok.

– Én is azt szeretném – bólintott helyeslően Hermione. – Bízom benned.

– És mindenben? – tette fel a fogós kérdést Draco.

– Nem akarok veszekedni a repülés miatt veled – jelentette ki komolyan. – Az nekem sokkal, de sokkal több, mint pusztán a bizalom kérdése. A félelmeinket nem olyan könnyű legyűrni, és túllépni rajtuk.

– Éppen ezért akarok neked segíteni – mondta, miközben egy kósza tincset a lány füle mögé tűrt, aztán hüvelykujjával megsimogatta a boszorkány arcát.

– Nem tudom, hogyan tudnál segíteni – rázta meg a fejét Hermione. Most nem akart a varázsló szemébe nézni, de a gyengéd, meleg férfikéz lágyan felemelte az állát, s nem volt más választása.

– Bízd ezt rám – szólalt meg rekedten.

– Ühüm.

– Azt ugye tudod, hogy nem fogom feladni.

– Nem? – kérdezett vissza a lány kissé megszeppenten. A viharszürke szempár annyi érzelmet árult el hirtelen, hogy egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, mielőtt újra kifújta volna.

– Egyáltalán nem – mondta Draco, majd ismét megcsókolta. – El fogom érni, hogy végre azt csináld, amit mondok és…

– Hát persze, Draco – állt lábujjhegyre Hermione, majd most ő csókolta meg a férfi. – Szép is az, amikor az ember álomba ringatja magát – suttogta, miközben a varázsló ajkát becézgette.

– Ne akard, hogy még egyszer azt tegyem veled, amit az előbb! – vigyorgott az egykori mardekáros.

– Iszonyatosan kemény az az asztal – húzta el a száját a lány. – Majd máskor.

Draco közben megölelte a boszorkány.

– Repülni fogsz.

– Egy frász – sóhajtott fel, miközben a fejét a férfi mellkasára hajtotta.

– Rosszabb vagy, mint Longbottom – rázta meg a fejét Draco. – Őt egy kis kocsmai tivornya után egészen megszelídítettem, meg persze volt még néhány veszekedésünk is. Téged meg… Néha nem tudom te vezetsz-e engem az orromnál fogva, vagy fordítva, vagy csak ez a büntetésem, amiért olyan iszonyatosan barom voltam kölyökként.

– Hiszel a karmában?

– Mondjuk – vonta meg a vállát.

– Mondok neked egy titkot.

– Ki vele.

Hermione felnézett Dracóra majd elmosolyodott.

– Nem minden griffendéles ugyanolyan.

– Micsoda titok – nevetett fel Draco.

– Nálam nem fog bejönni az, ami Nevillenél.

– Kezdek kétségbeesni.

– Hát nem úgy nézel ki, Malfoy – húzta el a száját Hermione. – Nagyon is összeszedettnek nézel ki.

– Gondolod?

– Tudom – nevetett fel Hermione. – De majd meglátjuk ki fog győzni.

– Ki más? Én fogok győzni – mondta, miközben beletúrt a tejfölszőke tincseibe. – Csak keményebben kell próbálkoznom.

– Majd meglátjuk – mosolyodott el a boszorkány.

– És mi a helyzet a szakítással? – kérdezte Draco.

– Mire gondolsz?

– Említettél valami ilyesmit – nézett rá számonkérően. – Vagy talán csak képzelődtem volna.

– Azt csak hirtelen felindulásból mondtam – válaszolt Hermione. – Én… nem tudom mi lesz ebből az egészből, de nem, Draco, nem akarok szakítani veled. Tudom, hogy nem értünk mindenben egyet, sőt…
– Akkor megnyugodtam. Tudod, valamit határozottan érzek irántad – vallotta be a férfi.

– Én is.

– Nem is olyan nehéz őszintének lenni – mosolyodott el Draco, Hermione pedig viszonozta a gesztust. – De be kellene már mutatnod Potteréknek.

– Hiszen, már ismernek.

– De nem így – rázta meg a fejét a férfi. – Nem akarok sem bujkálni, sem tagadni azt, ami köztünk van.

– Még én sem tudom, hogy köztük mi van pontosan – harapott Hermione az ajkába. A varázsló csak felnevetett.

– Gondolkodjunk ezen egy kicsit együtt? – kérdezte, majd oldalra fordította a fejét. – Nagyon is sok minden eszembe jut.

– Szinte sejtem – sóhajtott fel Hermione.

– Na, éppen ezért mondom, hogy nem vagy laza – nevetett fel halkan.

– Az előbb sem voltam az? – kérdezte kicsit sértődötten.

– Nagyon is az voltál, de minden másban… – ciccentett fel Draco. – Legyen az első lépés Potterék megszelídítése.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz velük párbajozni! – kérte a boszorkány. – Attól tartok nagy botrányt fogtok csinálni.

– Nem hiszem. Felnőtt férfiak vagyunk.

– Komolyan? – nevetett fel Hermione. – Ezt erősen kétlem, mert ha rólatok van szó, akkor csődöt mondd a józanész.

– Felnőttek vagyunk – ismételte meg a férfi. – Weasleynél ezt kétséges, de bízom benne, hogy talán mégis elért egy szintet a törzsfejlődésben.

– Remélem…

– Én nem fogok balhézni – monda Draco, majd megcsókolta. – De ha megtámadnak, akkor nem leszek kíméletes.

– Merlin…

– Így kiegyenlítettek a viszonyok. Különben is, ha jól akarjuk ezt csinálni, akkor nem titkolózhatunk.

– Még egy kis ideig nem ártana – sóhajtott fel Hermione.

– Ne legyél már ilyen! Aztán, ha ez megvolt, akkor jöhetnek a szüleim.

– Nem szökhetünk el? – kérdezte a boszorkány.

– Bátor griffendéles? Komolyan ezt mondod.

– Ahh, te is a sztereotípiák rabja vagy. Egyébként pedig jogosan félek az ilyesmiktől, főleg, ha a szüleidről van szó.

– Arisztokraták, nem fognak semmit sem csinálni.

– Biztos?

– Persze. Ez – mutatott itt a Sötét Jegyére. – Már nem jelent semmit sem a családomnak, a hatalom, és a pénz sokkal többet jelent.

– Bízom benne, hogy igazad van, és nem fognak eltűntetni valahol a Malfoy birtokon.

– Dehogy – horkantott fel a férfi. – Azt nem mondom, hogy egyet fognak velem érteni, de tiszteletben tartják a döntésemet.

– Biztos vagy te ebben?

– Alapítottam egy saját vállalkozást – magyarázta Draco. – Ha arra számítottak a szüleim, hogy bármibe még beleszólhatnak, akkor ez biztosan kijózanítja őket.

– Ha te mondod.

– Bízhatsz bennem.

– Bízom benned.

– Akkor ne aggódj tovább, Hermione!

– Ezen igyekszem.

– Itt vagyok veled, és minden rendben lesz – biztosította Draco, miközben újra megcsókolta. – És különben is szeretném ezt jól csinálni.

– Rendben – bólogatott Hermione, majd felsóhajtott. – Hiszek neked.

– Mi lenne, ha elmennénk valahova? – váltott témát a varázsló. – Mára már végeztem, a papírmunka holnap is megvár, szóval teljesen szabad vagyok.

– Hova szeretnél elmenni?

– Egy normális randira – válaszolt rögötön.

– Megint ez a randi…

– Nem értem, mi bajod van. A párok ezt szokták csinálni, de ha már másképpen van, akkor kérlek világosít fel.

– Még mindig randizni szoktak.

– Akkor mi a baj?

– Nézz rám! – mutatott végig magán Hermione. – Nem vagyok randihoz öltözve, sőt azt sem tudom, hogy nézhetek ki, azután amit csináltunk az előbb.

– Gyönyörű vagy, hidd el nekem!

– Hazudós.

– Én? Soha.

– Hiába beszélsz, Draco Malfoy. Neked könnyű, mert pontosan úgy nézel ki, mint aki egy katalógusból lépett elő.

– Hülyeségeket beszélsz – forgatta meg a szemét.

– Még a hajad sincs összeborzolva.

Draco morgott valamit, aztán beletúrt a hajába, és alaposan összekuszálta, de még így sem sikerült azt a hanyag eleganciát eltűntetnie, ami az egész lényéből sugárzott.

– Így jobb?

– Sokkal, köszönöm – nevetett fel Hermione, de nem bírta meg állni, hogy ne simítson ki egy tincset a homlokából. – Olyan bolond vagy.

– Ezen nem is csodálkozom. De visszatérve a randi témára, ahova viszlek, nem kell kiöltözni.

– Jó, menjünk – egyezett bele. – Addig úgy sem hagynád abba ezt, amíg bele nem egyezek.

– Tényleg? – mosolyodott el Draco. – Végre én nyertem!

– Igen, Malfoy, te nyertél.

– Ha nem lennél ennyire gúnyos még élvezném is a győzelmemet – húzta ki magát a férfi. – Mindent elrontasz, Granger.

– Mesterien értek a dolgok elrontásához.

– Gyere, akkor menjünk! – mondta, majd megfogta a boszorkány kezét. – Ezt úgysem tudod majd elrontani, meg a kedvemet sem.

– Nem akarsz előbb rendet rakni? – torpant meg a boszorka. Draco olyan képet vágott, mintha valami Merlin káromló dolgot mondott volna. – Ne nézz így rám! Itt holnap semmit sem fogsz megtalálni.

– Dehogy akarok rendet rakni – vágott egy fintort a férfi. – Nem vagyok idióta. Ráadásul találtam egy okot, amiért nem kell munkamániába temetkeznem.

– Így hagysz mindet?

– De mennyire.

– Te tényleg nem vagy normális – sóhajtott fel Hermione.

Draco csak nevetett, majd a lányt maga után húzva elhagyták az irodát. Mikor kinyitotta az ajtót a recepciós pultnál álló munkatársai egyből a sürgős papírmunkáknak szentelték a tekintetüket. A férfinek halványan rémlett, hogy egyáltalán nem alkalmazta a hangszigetelő bűbájt, bár annyira ezt nem akarta Hermionénak hangoztatni, aki kissé pirulva haladt mellette.

Dracót egyáltalán nem érdekelte, ahogy kollégái látványosan próbálták tagadni a nyilvánvaló kíváncsiságukat. Túlságosan is elégedett volt ahhoz, hogy bárkit is lehordjon, aztán kemény munkára ösztönözze őket. Boldog volt – jött rá hirtelen. Mintha minden egyszeriben nem lett volna olyan üres, mint korábban. Furcsa érzés volt, kissé még idegen, de egyáltalán nem kellemetlen. Váltott a munkatársaival néhány szót, közben egyetlen percre sem engedte el Hermione kezét, aki Merlinre mondva többször is megpróbált megszabadulni, de az erős, meleg kéz vasmarokkal szorította. Gyorsan elköszöntek, aztán már ott sem voltak.

hozzászólások: 0