25. lecke

Az alvás nem segített Hermionénak feldolgozni az étteremben történteket. Szörnyű fejfájással ébredt, amit csak némi bűbájjal volt képes elviselni. Ugyan Draco igyekezett vigasztalni őt tegnap este, de az, hogy a barátai gyakorlatilag szó nélkül faképnél hagyták, egyszerűen felháborítónak tartotta, ugyanakkor szomorúnak is. Mégis hogy képzelték ezt? Meg sem magyarázhatta teljesen, ráadásul az ő élete volt. Legalább meg kellett volna hallgatniuk az egész történetet. De nem… Igazán jól sikerült este volt. Vagy talán túlságosan sokkolta őket a helyzet? Nem tudott magyarázatot találni, ami rémesen megnehezítette az egész napját.

Igyekezett minden idejét a munkának szentelni, hogy ne kelljen erre gondolni, arra meg pláne ne, hogy pénteken kénytelenek megjelenni az évfolyam találkozón is, ahol biztosan találkozni fognak. Csodálatosnak ígérkezett az egész hétvége… Miután leszámolt ezekkel a zavaró gondolatokkal, teljesen egészen elmerült a rendezendő aktákban, jelentésekben, kimutatásokban. Ám ez nem tartott sokáig, amikor kinyílt az ajtó.

– Miss Granger! – szólította meg egy piszkosszőke hajú, alacsony boszorkány. Az említett felemelte a fejét és egyenesen a nőre nézett, aki igencsak ijedt arckifejezéssel meredt rá. Hermione érezte, hogy a fejfájása megint felül akart kerekedni rajta.

– Igen, Miss Robinson? – Nagyon jól ismerte titkárnőként dolgozó hölgyet. Amy Robinson mindentől és mindenkitől félt. De legfőképpen Mr Eglethontól, aki mindent a nyakába akasztott, és gyakran kiabált is vele.

– Ne haragudjon, hogy zavarom, de…

– Térjünk a lényegre, mert sok a dolgom! – mondta egykedvűen. Igazság szerint nem volt annyira sok munkája, azonban olyan fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát, hogy ezt senkinek se vallja be, és inkább megcsinált olyasmiket is, amiket máskor a gyakornokainak szokott kiadni.

– Elnézést kérek! – szabadkozott a fiatal boszorkány. Idegesen tördelte a kezét. Hermione nem értette ezt a viselkedést, hiszen mindig kedves volt hozzá. Persze nem okolta magát azért, hogy a titkárnő nem ideges a jelenlétében, inkább a főnökét hibáztatta. – Nem akartam megzavarni, hogy aztán…

– Nincs semmi gond – intette le Hermione. Ahhoz még inkább nem volt kedve, hogy magyarázkodását hallgassa valakinek. Csupán adminisztrációs feladatokra számított ezen a napon. Ma a csapata is tréningen volt, így tényleg csak szinte ő, és pár kollégája voltak az irodában. Ennek a napnak könnyűnek kellett lennie.

És az egyik lábáról a másikra álló boszorka látványa nem ígért semmi könnyebbséget, inkább csak még több bonyodalmat.

– Mr Eglethon kéri, hogy fáradjon be az irodájába – közölte vékony hangon, majd pirulva hozzá tette: – Haladéktalanul!

– Haladéktalanul? – húzta pengevékonyra a száját a boszorkány. – Nocsak, fel nem foghatom mi lett ennyire sürgős.

– Igen, haladéktalanul – sütötte le megint a szemét a boszorkány. – Pontosan kérte, hogy idézzem, amit kér.

– Tényleg? És mit kér még?

– Nem tudom. – Amynek remegett a szája, miközben ezt a mondatot kimondta. Hermione hátradőlt a székében. Ezt a varázslót el kellene távolítani innen, gondolta komoran. Mindenkit kikészített.

– Nem mondta, hogy miért kell bemennem hozzá? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel. Eglethonnal az volt a szokása, hogy a nyakába lihegve adja elő azt, amit akart. Ma valószínűleg rájött, miképpen gyötörhet mindenkit, legfőképpen őt, Hermionét.

– Nem közölte – rázta meg a fejét a kék szemű lány tanácstalanul. – De kérte, hogy siessen, mert rengeteg dolga van, mióta átvette a teendőket Mr Winterstől. Nem tudni meddig kell helyettesítenie és… Legjobb lesz, ha mielőbb odamegy Miss Granger.

– Értem – válaszolt Hermione, de nehezére esett nem felhördülni. – Mondja meg neki, hogy ott leszek tíz percen belül.

– Rendben van.

– Van még valami? – kérdezte, mert Amy nem mozdult, csak idegesen tördelte a kezét.

– Igen. Mr Winters irodájába menjen, kérem! – mondta megszeppenten a boszorkány.

– Hogyhogy? – kérdezett vissza önkénytelenül, de rögtön megbánta.

– Mert, Mr Eglethon…

– Felejtse el, hogy megkérdeztem! – vágott a szavába Hermione. Semmi kedve nem volt valami agyament választ hallani. Nagyon jól tudta, hogy a varázsló miért kerít ekkora feneket ennek az egész helyettesítésnek. – Nem is érdekes. Mondja meg neki, hogy ott leszek.

– Köszönöm. – Azzal a boszorkány már ott sem volt, úgy iszkolt el, mintha kergették volna. Hermione mondott néhány keresetlen szót, aztán mélyen felsóhajtott. Ez hiányzott a napjából. Egy beszélgetés Eglethonnal… Mire vágyhatott még? Néhány pálcaintéssel összepakolt az asztalán, bezárta a fiókját, s elindult a folyosón. Mikor belépett az irodába a varázsló fel sem pillantott az iratokból.

– Jó napot, Mr Eglethon! – köszönt neki. A varázsló fel sem pillantott, hanem tovább rendezgette a pergamenjeit. Szánalmas látványt nyújtott, ahogy – nem törődve a pergamenek sorrendjével – lázas munkát mímelve hajolt az asztal fölé. Hermionénak meg kellett állnia, hogy fel ne horkantson. Ez a varázsló mindig kihozta a sodrából, és rosszabb volt, mint a repülés oktatója. Ráadásul fél szemmel kellett csak ránéznie az aktákra és máris tudta, hogy az iratok nagy része összekeveredett. A lány megköszörülte a torkát, hogy jelezze az ittlétét, de nem járt túl nagy sikerrel, reakció nélkül maradt a próbálkozása.

Merlinre – sóhajtott fel halkan Hermione. Mr Winters pontosan a legjobb alkalmat választotta arra, hogy beteget jelentsen. Elkapott valami csúnya vírust, és a Szent Mungóban ápolták. Legalábbis Hermione így tudta. Eglethon pedig kapva kapott az alkalmon, aztán átvette az irányítást. A vén varázsló igazán élvezte a hirtelen kapott hatalmat. Hermione gyanította, hogy nem csak az ő munkájába fog beleszólni, és még sokaknak fog az orra alá borsot törni. Bár az nem vigasztalta, hogy ő az első listáján.

A köpcös varázsló továbbra is a papírjain dolgozott. Jelentőségteljesen kihúzott egész bekezdéseket az előtte lévő jelentésben, mintha értett volna hozzá. Áradt minden mozdulatából a megvetés, lenézés, ahogy mindig.

– Foglaljon helyet, Miss Granger! – szólalt meg negédes hangon, mintha a legjobb barátja lenne.

– Inkább állnék – közölte a boszorkány kimérten –, köszönöm.

– Ahogy tetszik – jött a válasz egyből Eglethon, majd gondosan elzárt néhány dokumentumot, mintha rettenetesen titkos lenne, aztán az ujjbegyeit összeérintve figyelte a boszorkányt. – Pedig ülve kényelmesebb lenne.

– Lehet, de nem akarok sokáig maradni – mondta a boszorkány. – Még rengeteg dolgom van, és szeretném még ma befejezni mielőtt hazamegyek.

– Azért csak üljön le – kérte a varázsló kimérten, aztán elmosolyodott. Hermione kifejezéstelen arccal nézett rá, de aztán mégis leült a párnázott székbe.

– Ugye nem fog sokáig tartani?

– Csak egy perc.

– Rendben.

– Valamit inni? – kérdezte kedélyesen. Hermionénak most már nemcsak a háta bizsegése árulta el, hogy valami nagyon nagy disznóságra készülnek ellene. A férfi metsző tekintete csak még inkább fokozta ezt az élményt. Oh, igen, biztosan valami csodás dolgot eszelt ki ellene.

– Nem köszönöm. – Aztán egy hosszú pillanatnyi szemezés után a varázsló egy aktát csúsztatott elé.

– Térjünk a tárgyra akkor.

– Jó.

– Feladata lesz – közölte szenvtelenül, de azt a gonosz mosolyt, ami ott ült a szája szegletében nem igazán tudta palástolni. Remek – gondolta Hermione. Mintha ezt tervezte volna már hetek óta, nem lehetett olyan véletlen, hogy pont most bízza meg egy üggyel.

– Milyen feladatról van szó?

– Wellsbe kell mennie holnap.

– Holnap? – nem akarta ennyire drámaian kihangsúlyozni. – Mégis hogyan mehetnék oda holnap?

– Átszervezi a programjait és elmegy. Ez nem jelenthet gondot – hangja túlságosan is nyugodt volt. – Vagy talán tévedek?

– Ez nem olyan egyszerű, hogy csak átszervezek mindent. És ilyen gyorsan, váratlanul? Ezt nem tehetem meg – ellenkezett Hermione. – Ezt maga is tudja nagyon jól.

– A sárkányrezervátumban van szükség önre – folytatta Eglethon, mintha meg sem hallgatta volna Hermione aggodalmait. – Ez pedig egyáltalán nem várhat, hiszen veszélyes lényekről van szó.

– Ki van zárva, hogy oda tudjak menni.

– Miért?

– Számtalan folyamatban lévő ügyem van, amik Londonba kötnek – mondta Hermione. – Ezeket nem mondhatom le csak úgy. Ráadásul pénteken indul a vonatom Roxfortba.

– Majd Anderson átveszi őket, amik égetően sürgősek. Ügyes fiú, elboldogul velük. Ami a pénteket illeti, addigra biztosan megoldja az ügyet Wellsben.

– Miért nem Anderson megy? Szereti a terepmunkát. Sőt egyenesen rajong érte. A sárkányok sokkal inkább hozzá állnak közelebb, mint hozzám.

– Miért vitatkozik ennyi, Miss Granger? – hajolt közelebb hozzá a köpcös varázsló. – Ez magának rutin munka. Csak egy kicsit repülnie kell a seprűjével is.

– Ezt a seprűs dolgot kicsit fejtse ki bővebben. Miért is kellene pont seprűt használnom az oda úthoz?

– A rezervátumot gyalog vagy seprűvel lehet megközelíteni – vonta meg a vállát a férfi. – Ezért az utóbbit ajánlom. Gyalog nagyon-nagyon sokáig tartana, ugyanakkor félő, hogy nem fog odaérni a pénteken induló vonatra.

– Azért remélem, tudja, hogy még nem vizsgáztam le repülésből – mondta Hermione miközben idegesen a fogát csikorgatta. Legszívesebben megátkozta volna ezt az embert, de annyira még képes volt uralkodnia magán, hogy ne tegye meg. – Ezt vegyük számításba, ha nem gond.

– Nem értem, hogy mi a gond. Így is repülhet seprűn, nem tiltja semmilyen szabályzat vagy bármi. Jogosítvány sem kell hozzá – vonta meg a vállát. Eglethon burkoltan közölte Hermionéval, hogy mennyire nem tartja alkalmasnak. – Ráadásul olvastam Malfoy jelentéseit, és láttam a haladási naplót is. És úgy gondolom, hogy egy kis repülés nem fog megártani magának Miss Granger.

– És ezt megbeszélte Malfoyjal is?

– Nem volt szükség rá, magam is értek az ilyesmihez, és az adatok magukért beszélnek. Több, mint felkészült egy ilyen kis csekély táv megtételére – jelentette ki elégedetten, majd hátradőlt a székben.

– Én azért megkérdezném Malfoyt.

– Mondtam, hogy nincs rá szükség – ismételte meg a varázsló –, és szakértője vagyok a témának.

– Micsoda szerencse – gúnyolódott a boszorka.

– Gúnyolódik?

– Dehogy. Elismerem, mint szakembert – nyomta meg a szakembert szót. Eglethon feje elkezdett egyre vörösebb lenni.

– Mégis úgy gondolom, hogy nem voltam elég világos az imént.

– De meglehetősen világos volt.

– Ugyan, Granger, magának csak ennyit jelent a karrierje? Egy apróságot nem akar megtenni a makacssága miatt.

– Sokat jelent, uram – szólalt meg végül.

– Akkor egy ilyen apróság, mint a repülés – vigyorgott rá elégedetten. Hermione már azon fantáziált, hogy egy halom tündérmanót csempész a férfi talárjába. Mégis hogyan képzelhette ezt? Fel sem tudta fogni. Elvette az aktát a férfitól, aztán egy szó nélkül kisétált a helyiségből.

***

Néhány órával később Hermione úgy csapta be a bejárati ajtót, mintha haragudna rá. Nagyon remélte, nem tett kárt semmiben, mert még csak vissza sem nézett. A táskáját annak ellenére, hogy soha nem szokta, elhajította, ami nyak csörömpöléssel landolt a nappaliban valahol. Ekkor Draco lépett ki a konyhából.

– Megjöttél?

A boszorkány ijedten sikkantott fel, elejtette az aktákat, amiket magával hozott, aztán a káosz közepén a mellkasát masszírozva szegezte a kérdést a varázslónak:

– Te meg mit keresel itt?

– Megijesztettelek? – A kérdés ugyan helyénvalónak tűnt, de rettenetesen feleslegesnek. A boszorkány még mindig riadtan nézett a „Csókold meg a mardekárost” feliratú pólóban feszítő tejfölszőke varázslóra.

– Halálra rémítettél, Draco! – pontosított Hermione, miközben még mindig szíve tájékát masszírozta. – Így nem szabad ráijeszteni senkire, Merlin szerelmére.

– Sajnálom – mondta bűnbánóan a férfi. – Nem volt szándékos, lemondták az edzésemet, aztán csak meg akartalak lepni, mire hazaérsz. Főztem is.

– Sikerült meglepni – közölte a boszorkány. – De nem emlékszem, hogy adtam volna neked kulcsot a lakásomhoz.

– Van pálcám – vigyorodott el kedvesen Draco, majd szemtelenül megpörgette a varázseszközt. – Piszkosul jó varázslatokat tudok, ha már így szóba került. Egészen ügyes vagyok, ami azt illeti. Tíz percembe került feloldani a bűbájokat.

– Igazán? – tette csípőre a kezét a boszorkány, majd megcsóválta a fejét. – Ez olyan remek… Nem is értem… Ne is menjünk bele… Mintha e nélkül egyszerűbb lett volna a mai nap.

– Ne haragudj!

– Nem haragszom, hanem halálra rémültem, nagyon különbség.

– Sajnálom, legközelebb…

– Nem lesz legközelebb – morogta Hermione.

– De mennyire, hogy lesz – bólogatott elégedetten. – Ezt egyéni rekordnak is nevezhetném, amit ma véghezvittem.

– Álljunk meg egy szóra, te megtörted a bűbájaimat. – A boszorkány megmasszírozta a homlokát. – Jaj, Draco…

– Igen, de nem kell egyáltalán aggódnod emiatt. Magas szinten művelem a mágiát, és nem árt, ha van egy átoktörő haverod – sóhajtott fel színpadiasan, aztán megforgatta a szemét. – Inkább örülj annak, hogy itt vagyok.

– Te annak örülj, hogy nem átkoztalak meg – mormolta a boszorkány. – Nem sok hiányzott hozzá. Legközelebb, ha lehet, akkor inkább szólj, mielőtt betörsz hozzám.

– Kapok kulcsot?

– Nem – vágta rá a boszorkány határozottan. Draco nem lepődött meg ezen, és nem is vette a szívére – Egyébként is minek, ha be tudsz jutni segítség nélkül.

– Ez amolyan szimbolikus jelentésű lenne – mosolyodott el a férfi –, vagy valami ilyesmi.

– Korai lenne – mondta Hermione, majd halványan elmosolyodott. – Még nem vagyok kész erre.

– Jól van, csak egy ötlet volt.

– Jól van – bólintott a boszorka és felsóhajtott. – Fáradt vagyok.

– Pihenned kellene – javasolta a varázsló. – Főztem neked vacsorát.

– Tényleg? – Hermione tekintete egyből ellágyult. Idejét sem tudta annak, hogy mikor gondoskodott róla valaki. Meghatotta ez a figyelmesség.

– Igen, de nem nagydolog – vonta meg a vállát a férfi. – Csak egy kis melegszendvics. Szóval túlzás a főzés…

– Nem baj, szeretem – mosolyodott el végül. – Mi ez a hang? Te filmet nézel?

– Igen, vettem egy tabletet. HBO Go-n nézem éppen a Bohém rapszódiát – vonta meg a vállát. – Anyukád ajánlotta.

– Merlinre.

– Egészen jó.

– Aha.

– Megint kiakadtál? – nézett rá elnézően Draco.

– Kicsit – vallotta be Hermione.

– Gyere közelebb, hadd öleljelek meg!

Azzal a boszorkány levette a cipőjét átvágott a nappalin, aztán egyenesen Draco karjaiba vetette magát. Szorosan bújt hozzá, menedéket keresve az ölelésében. Mélyen beszívta magába a férfi kellemes illatát, s érezte, hogy idegei egyre nyugodtabbá váltak, ahogy a meleg férfitenyér a hátát simogatta. Pontosan erre volt szüksége, le sem tagadhatta volna.

– Mi történt? – kérdezte a varázsló, s óvón ölelte magához a boszorkányt. Olyan jó volt, hogy valaki ekkora bizalommal van iránta. Draco úgy érezte most tényleg minden érzelem igazi ebben a kapcsolatban.

– Szörnyű napom volt – mormolta a boszorkány, miközben fejét Draco mellkasának támasztotta, s nem akart a szemébe nézni. Nem mintha nem lett volna hozzá barátsága, de így sokkal könnyebb volt a gyengeségeit bevallani. Mindenki azt hitte róla, hogy mindennel meg tud birkózni, mindenre van kész válasza, de azt senki sem tudta igazán, hogy mennyi erőfeszítéssel jár mindez. Még a barátainak sem mondta ki, hogy mennyire utálja a főnökét és a minden lében kanál helyettesét.

– Akarsz mesélni?

– Muszáj róla beszélnem – sóhajtott fel nehezen. – Te is érintett vagy ebben az ügyben. Túlságosan is kínos az egész. És igazából nem csak kínos, hanem felháborító is.

– Mi történt? – kérdezte Draco. – Megint Eglethon bosszantott fel?

– Bámulatos képességeid vannak. Hogy találtad ki? Teafűból vagy kristálygömbből olvastad ki? – húzta fintorra a száját Hermione. – Az életem megrontója az az idióta futóféreg. Ha lehetne, akkor legszívesebben jelentkeznék egy másik osztályra, aztán hagynám az egészet a fenébe.

– A bámulatos képességeimmel, talán tudok neked segíteni ebben a helyzetben – nevetetett fel a varázsló. – Egyébként nem is kellene mondanod semmit, akkor is rájönnék, mennyire utáljátok egymást, ha egy légtérbe kerültök érezni a feszültséget.

– Gondolhatod, mennyire imádom most, hogy Winterst helyettesíti – szólalt meg Hermione kényszeredetten. – Azt képzeli magáról, hogy ő mozgat minden szálat a Minisztériumban. Csoda, hogy nem azt kérte mondjak fel.

– Az egy idióta – csóválta meg a fejét Draco. – Nevetséges, hogy jelentést kér a tanulmányaidról, és állandóan a haladási naplót kell töltenem. Senkiről nem kért a Minisztérium ilyesmit, csak rólad.

– Remélem, hogy nem hazudtál sokat benne.

– Gyakran írom azt, hogy a gyakorlatok ismétlése – vallotta be egy kis gondolkozás után a férfi. – Néha direkt iszonyatosan rondán írok.

– Annyira nem kell megerőltetni magad – csipkelődött Hermione.

– Héé…

– Láttam a macskakaparásod.

– Az még a legszebb írásom.
– Merlinre…

– A szüleim próbáltak rajta javítani. Kalligráfushoz kellett járnom.

– Kidobott pénz volt?

– Aha – vonta meg a vállát Hermione. – Egyébként szabályosan töltöm a naplódat, a fejlettségednek megfelelően. Ugyanakkor a fejlődésed, ami lássuk be nem halad olyan gyorsan, mint szeretném.

– Jól van, jól van – méltatlankodott. – Szurkálj meg még te is egy kicsit.

– Eszemben sem volt szurkálódni, Hermione. Én melletted állok, szóval elmondhatod, hogy mi a gond, aztán együtt megtaláljuk a megoldást.

– Nem tudom, hogyan fogod ezt megoldani. De az biztos, hogy Eglethon elolvassa a jelentéseidet – sóhajtott fel a boszorkány nehezen. – Mindjárt folytatom, hogy át kell öltöznöm.

– Rendben, menj csak!

Hermione lábujjhegyre állt és egy apró csókot nyomott Draco ajkára, aztán tovább indult a szobájába. Gyorsan letusolt, majd felvette a legkényelmesebb ruháját. Már ez is elég volt hozzá, hogy sokkal jobban érezze magát. Mikor kilépett az ajtón Dracót a nappaliban találta a már kész szendvicsekkel és a tablettel együtt. A varázsló, amikor észrevette megállította a lejátszást. A boszorkány elmosolyodott, aztán helyet foglalt mellett a kanapén.

– Nem kellett volna miattam megállítanod – mondta, majd egészen közel bújt a varázslóhoz. – Nem zavart.

– Előbb beszéljük meg, hogy mi is történt, aztán majd nézem tovább veled– válaszolta a férfi, majd egy apró csókot nyomott Hermione homlokára. – Szóval mi történt?

– Először együnk, mert éhen halok, aztán mindent elmesélek. – Draco bólintott aztán mindketten elkezdtek enni. A boszorkány nem is emlékezett rá mikor evett ilyen finomat. Miközben ettek közelebb húzódott a férfihoz, aztán mélyen felsóhajtott. Miután végeztek, Draco töltött maguknak egy-egy bögre teát.

– Köszönöm! Nagyon jól esett.

– Szívesen. Legközelebb elviszlek valahova vacsorázni – mondta Draco. – Akkor nem kell az én főztömet enned.

– Ugyan már. Ezer éve nem csinált nekem senki sem semmit – mosolyodott el a boszorkány. – Édes vagy.

– Igen?
Hermione letette a bögréjét, aztán feltérdelt a kanapéra, gyengéden megcsókolta a varázslót. Draco átkarolta a lányt, aztán az ölébe húzta. Összeérintették a homlokukat. Az erős karok összefonódtak Hermione körül. Jó volt mellette lenni. Kimondottan megnyugtató, biztonságos és annyira jó érzés.

– Hiányoztál! – suttogta rekedten a boszorka.

– Te is nekem. Állandóan rád gondolok.

– Én is.

– Bár itt maradhatnék éjszakára – sóhajtott fel a varázsló. – Dolgoznom kell még.

– Kár – sóhajtott fel Hermione. – Akkor veszek egy forró fürdőt.

– Imádsz kínozni, ugye?

– A fürdő lazulás – jelentette ki komolyan.

– Erről beszéltem. Én is lazulnék veled.

– Majd máskor.

– Elmeséled, hogy milyen napod volt? – váltott témát Draco.

– Szörnyű, borzalmas.

– Ennyire.

– Annál is rosszabb.

– Mesélj!

– Eglethon már egy ideje keresi azokat az okokat, lehetőségeket, amikkel lejárhat engem. Nagyon nem vagyok neki szimpatikus, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Szerintem fejébe vette, hogy kirúgat, vagy legalábbis eltávolít az osztályról.

– Most nagyon büszke magára, gondolom, hogy a repülés tanfolyam még dobott is ezen egy kicsit.

– Hogyne. Megtudta, hogy mi a gyenge pontom és ezt is ki használja. Ma pedig adott egy feladatot. El kell mennem Wellsbe holnap, a sárkányrezervátumba.

– Ez önmagában nem olyan rossz feladat.

– Nem éppen, ha hoppanálni lehetne könnyebb lenne. Elég nagy a terület, sok a sárkány, veszélyes, így csak a valahova a közelébe tudok hoppanálni, utána pedig vagy gyalog vagy seprűvel tudok tovább menni.

Draco megcsóválta a fejét, aztán felnevetett.

– Ezt a szemetet – szólalt meg ismét. – Mégis képes volt olyan helyet találni, ahova nem tudsz hoppanálni. Persze ismerem a környéket és valóban ott életveszélyes lehet csak úgy megjelenni valahol.

– Igen… pontosan erről van szó.

– Ennek a pasasnak elment a maradék józan esze. Nem tudna valaki mást küldeni?

– Biztos tudna, de kényes az ügy – harapott az ajkába Hermione. – De erről neked most nem beszélhetek, mert titkos az anyag.

– Jól van. De ettől még lehet valaki más, aki meg tudja ezt az ügyet oldani.

– Most már azért sem akarom másra hagyni az egészet. Még így is, hogy megnehezíti a dolgomat.

– Hermione…

– Tudom, tudom, de nekem ez a munkám, Draco.

– Hermione…

– Nem fogsz lebeszélni róla.

– Egyébként nem fogsz repülni – jelentette ki Draco. – Mint oktatód egyáltalán nem járulok ehhez hozzá.

– Oh, köszönöm, ez igazán sokat segít. De egyébként egyáltalán nem számít, ugyanis a jelentéseidből egyértelműen látszik, hogy a mennyire magas a fejlettségi szintem. Eglethon szerint legalábbis.

– Egy nagy sárkánytrágyát! – mondta a férfi. – Egyáltalán nem vagy olyan szinten, sőt ezt le is írtam, ahhoz, hogy képes legyél egyedül repülni, még négy-öt lecke biztosan kell. Egyértelmű öngyilkosság lenne, ha hagynám, hogy a sárkányok között repkedj, védtelenül és… Valami más megoldásnak is kell lennie.

– Biztos, hogy van, de ennyire rövid idő alatt… nem tudom, hogy mit találjak ki. Már írtam nekik, viszont a hop-por sem engedélyezett. Bár lehet, hogy Eglethon keze is benne van

– Elmehetnék veled.

– Neked ott van a centrum, és tudom, hogy rengeteg dolgod van – sóhajtott fel Hermione. – Nem is várnám el tőled, hogy ilyesmit tegyél.

– De azt hiszem, hogy tudok segíteni.

– Komolyan?

– Persze – mosolyodott el Draco. – Septimus úgyis tartozik nekem eggyel, és ki vigyázhatna rád jobban, mint egy átoktörő? Ráadásul egészen jól repül, így szerintem nem lesz probléma.

– Egészen jól?

– Nálam jobban senki sem repül – mosolyodott el a szélesen a varázsló. – Ez majdnem tény.

– Nem vagy kicsit beképzelt?

– Nem – rázta meg a fejét, aztán elmosolyodott. – Talán egy kicsit ugratlak. Ezt meg kell szoknod, sajnálom. Mi lenne, ha kicsit repülnénk egyet? Egész jó idő van. Nem esik az eső, lassan lemegy a nap.

– Oh, egy ilyen rossz nap után? – fintorgott Hermione. – Ugyan már. Ezzel nem rontanám el az esténket.

– Meg kell szoknod, hogy milyen egy másik emberrel együtt repülni. Főleg velem. Ettől fejlődni fogsz, még ha most nem is így látod. Ez nem lenne tanóra, csak jól érezzük magunkat. Mit szólsz hozzá?

– Most nem – húzta fel az orrát. – Inkább pihennék.

– Miért?

– Holnap kell mennem, de ezt már tudod, aztán ki kellene magam aludni. Csak a vonaton fogunk majd találkozni pénteken – sóhajtott fel nehezen. – Egy estét szánnál arra, hogy taníts, még ha szórakozásból is? Szerintem inkább valami mást kellene csinálnunk.

– Van jobb ötleted? – kérdezte kíváncsian.

– Pihenjünk – tárta szét a kezét Hermione. – Ehhez mit szólsz?

– Ez nem jobb ötlet, mint az enyém – zárta meg a fejét Draco, aztán közelebb hajolt és megcsókolta a boszorkányt. – Nincs ebben annyi fantázia.

– Fantázia? – nevetett fel a boszorka. – Ugye ezt nem hiszed el?

– Jó a repülés se eredeti ötlet. De most sokkal jobb nem jutott eszembe – sóhajtott fel a varázsló.

– Nincs kedvem repülni. Oké?

– Nem kell, ha nem akarsz, nem fogom erőltetni. Azért néha elengedhetnéd magad, és akkor tényleg élveznéd. De ezt már elmondtam számtalanszor – mondta a férfi, és magához ölelte a boszorkányt. – Itt a földön is ölelgethetlek, nem kell ahhoz a levegőbe emelkedned.

– Ez igazán – bújt hozzá Hermione. – Szóval most felfedezzük a tableted rejtelmeit? Megnézünk egy filmet?

– Áh, ma este nem – rázta meg a fejét Draco. – El kell mennem Septimushoz.

– Miattam?

– Nem csak – válaszolta, aztán vett egy mély levegőt. – Még van néhány elintéznivalónk is, de akkor elintézem, hogy el tudjatok menni holnap.

– Sajnálom, hogy ennyit kell fáradnod. Nem akartam gondot okozni – sóhajtott fel Hermione gondterhelten. – Ez a repülés dolog egyszerűen az agyamra megy.

– Ne aggódj miatt!

– Igyekszem. Csak azt sajnálom, hogy el kell menned.

– Én még jobban sajnálom – mosolyodott el, aztán egy apró csókot nyomott a boszorkány homlokára. – Amúgy nem sietek.

– Mesélj akkor, neked milyen napod volt? – kérdezte kíváncsian Hermione. – Remélem neked jobb volt, mint nekem.

– Átlagos volt – válaszolt Draco. – Kiderült, hogy itt-ott meg kell javítani az épületet, mert még egy eső és beázunk. Lebegő jógatanfolyamot indítunk a jövő hónapban, ezért a tetőt sem árt megnézetni.

– Lebegő jógatanfolyam.

– Igen – bólogatott a varázsló büszkén.

– Nem is gondoltam volna ilyesmire – jegyezte meg elismerően. – Remélem, hogy sok más újdonság is lesz.

– Szeretnék még sok más is – mondta álmodozva. – Nem mindenki szereti a kviddicset. Ezt be kell látnunk, még akkor is, ha ez sokaknak meglepő.

– Milyen felvilágosult vagy.

– Muszáj, ha be akarok kerülni újra Szombati Boszorkányba.

– Mindig elfelejtem, hogy csatlakoznom kell a Draco Malfoy fanklubhoz – kuncogott fel Hermione. Draco elfintorodott, de aztán felnevetett.

– Ez annyira nem vicces ám, Miss Granger.

– Eléggé vicces, hidd el nekem – nevetett tovább, majd nekidőlt a varázslónak. – Még egy ideig biztosan nem fogom elfelejteni.

– Ennek örülök. Azt hiszem, mennem kellene, de nem akarok.

– Menj csak! – mondta Hermione. – Hosszú napunk lesz holnap.

– Jól van.

Még fél óráig búcsúzkodtak, s miután Draco elment Hermione nekiállt az aktáknak. Rögtön kiderült számára, hogy gond van. Eglethon mindent összezavart. A boszorka tudta, hogy tennie kell valamit. Fogott egy pergament és nekikezdett a munkának.

hozzászólások: 0