27. lecke

Hermione kissé aggódva lépett be a Foltozott Üst bejáratán. Hirtelen megrohanta a hely atmoszférája. A mágia egyszeriben megszédítette. A helyiség tele volt emberekkel, ahogy mostanában mindig. Intett néhány ismerősnek, mosolyogva köszönt, de senkivel sem beszélgetett. Őt most csak két barátja érdekelte. Mikor sikerült átverekednie magát a bárpulthoz váró tömegen, elindult a hátsó helyiségek felé. Nyakát nyújtogatva kereste Harryt és Ront.

Végül Harryt vette észre először. A fekete hajú férfi intett neki, hogy jöjjön hátra. Hermione egy mosolyt erőltetett magára. Harry egészen nyugodtnak tűnt, a mellette ülő Ron kissé mogorvának, de azért igyekezett legalább jó képet vágni. Hermione megpróbált áthaladni az asztalok között, ami nem volt egyszerű feladat. A trió az egyik félre eső asztalnál kaptak helyet, ahol kevésbé lehetett hallani a nyüzsgő embertömeget és nyugodtan tudtak beszélgetni. Noha a nyugodt beszélgetésre Hermione nem mert mérget venni.

– Sziasztok! – köszönt mosolyogva, aztán a boszorkány helyet foglalt az asztalnál. A két barátja mereven és komoran méregette őt.

– Szia, Hermione! – köszöntek vissza egyszerre. Hermionénak nem kellett olyan nagy jóstehetségnek lennie, hogy tudja, két barátja még koránt sem nyugodott meg.

– Ugye nem hoztad a kis barátodat? – tette fel a kérdést Ron, majd belekortyolt a vajsörébe. Meglehetősen ideges volt.

– Nem – válaszolt egyszerűen a boszorka, aztán karba tette a kezét. – Egyedül jöttem, ahogy megbeszéltük.

– Rendben – bólintott Ron. – Nem bírtam volna még egyszer elviselni.

– Ron, megbeszéltük – morogta Harry félhangosan.

– Jó, jó rendben. Befogtam a szám.

Egy pillanatra csend állt a beszélgetésbe. Mind a hárman egymást méregették. Hermione fel volt készülve arra, hogy újra meghallgathatja barátai előadását arról, hogy mekkora hibát követ el.

– Szóval…

– Ne mondj semmit! – kérte Harry, majd vett egy mély levegőt. Még mindig viaskodott a gondolataival, és kereste a megfelelő szavakat. – Beszélni akartunk veled, és elmondani a véleményünket.

– Én nem azon a véleményen vagyok – tette karba a kezét Ron.

– Jó, akkor csak én akarok mondani valamit, mivel Ronnal nem értünk egyet – helyesbített a kusza hajú varázsló.

– Rendben – mondta Hermione.

– Majd én külön elmondom, hogy mit akarok – szólalt meg újra a vöröshajú férfi, s ezzel újra megszakította a beszélgetést. – Ha így mindenkinek megfelel.

– Jó, akkor Ron, majd elmondja, hogy mit szeretne veled közölni – folytatta a varázsló fáradtan. Soha nem szerette a feszültséget köztük, és ez most is így volt. – Merlinre, de bonyolítjuk ezt az egészet.

– Jó – bólintott egyet Hermione. – Aztán én is elmondom, amit akarok.

– Ez így mindenkinek jó? – kérdezte Harry. – Vagy írásba is foglaljuk?

– Igen, így jó – válaszolta a másik két barátja egyszerre.

– Először szeretném én kezdeni. Sajnálom, Hermione! – kezdte Harry bűnbánóan. – Kissé elvetettem a sulykot, de nem akartalak megbántani. A barátságunk fontos nekem, és továbbra is szeretném ezt folytatni.

– Semmi baj.

– Malfoyt nem kedveljük. Ezen nem igazán változtattak az elmúlt évek – közölte kimérten, majd ivott egy kortyot az előtte lévő pohár vízből. – Nem lesz egyszerű vele találkozni, és melletted látni. Nem igazán értem, hogy mégis mi a fene ütött beléd, amikor úgy döntöttél együtt fogtok járni.

– Nem kérem, hogy legyetek barátok. Csak ne öljétek egymást folyton – szólalt meg Hermione. –Tudom, hogy ez mindkettőtöknek fura…

– Fura? – csattant fel Ron mérgesen. – Milyen érdekes kifejezés. Ez olyan volt, mintha szemenköptél volna mindenkit.

– Áh, szóval neked ez a véleményed, Ron – mondta a boszorkány. Most nagyon jól esett volna egy kis vidító víz vagy valami.

– Megcsúfolod a barátságunkat.

– Persze. Mégis mivel csúfoltam volna meg? Van valami különleges barátság kódexünk? – csóválta meg a fejét Hermione. – Ha jól tudom, akkor nem tilos mardekárosokkal randizni. Emlékeztetnélek, hogy Alexia például oda járt.

– Ő nem volt Malfoy.

– Bocs, elfelejtettem, hogy csak Malfoy nevűekkel nem szabad kezdeni. Nevetséges vagy, Ron. Egyébként egyszer sem szóltam, amikor az üresfejű barátnőidet bemutattad. Pedig nem mindegyiket kedveltem.

– Az más volt. Malfoyt nem egyszerűen nem kedvelem, hanem gyűlölöm – tárta szét a karját Ron. – Ez ilyen egyszerű.

– Sajnálom.

– Neked ezen nincs, mit sajnálnod.

– Malfoy mindig keresztbe tett nekünk – szólalt meg Harry. – És ez enyhe kifejezés. Lehet, hogy most már nem halálfaló, de mindig is lenézett minket, és most is…

– Nem is ismered.

– Egy sötétlelkű barom. És neked elment az eszed, amiért eszedbe jutott vele kezdeni – jelentette ki Ron mérgesen.

– Szóval így gondolod? Milyen megértő vagy, ahogy mindig és mindenkivel, akivel együtt jártam. Soha senki sem volt neked elég jó – nézett rá szomorú tekintettel. – Nagyszerű, Ron, ezt vártam tőled.

– Pontosan így gondolom, ahogy elmondtam. Aggódom érted, és olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél. De elfelejtetted már, hogy miért harcoltunk? Kik ellen harcoltunk? Malfoy is egy közülük.

– Draco nem halálfaló. Megváltozott. Ezt ti is tudjátok mindketten. Felnőtt lett, átértékelte az életét – közölte a boszorkány.

– Senki sem változik meg igazán – rázta meg a fejét Ron.

– Igen, van, aki élete végig kretén marad – vágott vissza Hermione. – Ezt be kell látnod.

– Örüljek neki, hogy vele vagy? – nevetett fel gúnyosan. – Én még emlékszem, amikor sárvérűnek hívott.

– Muszáj ezt? – kérdezte Hermione.

– Aljas volt gyerekként – szólalt meg Harry színtelen hangon. – Túlságosan is különböztök egymástól. És ez, ha nem most, akkor később lesz probléma.

A boszorkány csak hallgatott, a fejfájása pedig egyre erősödött. Egyszerűen nem tudta elmondani barátainak, hogy mit érez Draco iránt. Valószínűleg egyikük sem értené meg az egészet. Most minden sérelmét vágja az egykori mardekáros fejéhez? Ő már ezen túl volt, elengedte a múlt egy részét. Ron szavai kizökkentették.

– Egy gonosz, gátlástalan alak – mondta kimérten –, és nem fog megváltozni, csak mert te vele vagy.

– Elfelejthetnéd a múltat végre, és beláthatnád, hogy nem mindenki olyan, amilyennek gondolod – vágott vissza dühösen. – Mit akartok? Mindenért kérjen nyilvánosan bocsánatot?

– Malfoy a meg nem értett hős? Hermione ezt nem hiheted róla.

– Én nem mondtam, hogy hős.

– Mindannyian átéltünk szar dolgokat – szólalt meg Harry. Ő is, ezt aláírom, de ettől még nem lett másmilyen.

– Még mindig elhiszi magáról, hogy felsőbbrendű – morogta Ron.

– Én máshogy ismerem, ahogy te – sziszegte a boszorkány. – Ez, ami köztünk van más.

– Ezt nem veszem be. Ez csak szex, Hermione – közölte Ron. – Ha elmúlik a rózsaszín köd, akkor igazán látni fogod, de akkor már mindegy lesz.

– Hagyjuk ezt abba fiúk! – kérte halkan a lány. – Nem akarok veletek veszekedni. Csak annyit kérek, hogy ne csináljatok jelenetet. Ezt kértem Dracótól is. Ennyi.

– Szép dolog a megbocsátás – vett egy mély levegőt Harry. – De azért…

– Nincs közötök ahhoz, hogy kivel vagyok, kivel járok, kinek bocsátok meg – csattant fel a lány. – Nem szólhattok bele.

– Jól van, de elmondhatjuk a véleményünket.

– Igen, ez igaz.

– Felőlem – folytatta Ron a kioktatást –, azzal töreted össze a szíved, akivel akarod. Ha neked Malfoy kell, akkor egy igazán nagy idióta vagy.

– Maradjunk ennyiben? Hogy idióta vagyok?

– Nem – ellenkezett Harry. – Mi továbbra is szeretünk téged. Félünk tőle, hogy csak megbánt téged.

– Igen – mondta Ron kényszeredetten. – Szeretünk és féltünk.

– Én is titeket fiúk. De most inkább elmegyek.

– Ne menj! – kérte a vöröshajú barátja. – Nem akarom, hogy… Sajnálom, nem akartam úgy kiakadni.

– Én se.

– Megőrjít minket ez a Malfoy ügy.

– Nincs itt semmiféle ügy – csóválta meg a fejét Hermione. – Szeretem őt.

– Jaj, Hermione – sóhajtott fel Harry.

– Tudom, de most ezt a vitát nem vagyok képes tovább folytatni. – A boszorkány szomorúan nézett a barátaira, ők is érezték a hármuk között tátongó, egyre mélyülő szakadékot. Ron szeme még mindig parázslott az elfojtott indulatoktól. Harry fáradtan nézte két barátját. Soha nem volt ennyire tanácstalan.

– Legyél óvatos, Malfoyjal! – mondta Harry aggódva. – Lehet, hogy megváltozott, de nem lett kevésbé mardekáros.

– Rendben.

– Pénteken találkozunk Roxfortban?

– Igen – bólintott Hermione.

– King’s Crosson találkozunk?

– Ti is a vonattal mentek?

– Igen – mosolyodott el Harry. – Mindannyian felszállunk a nosztalgia vonatra.

– Remélem, hogy jó lesz.

Elköszöntek egymástól. Hermione sietve távozott. Kint a Foltozott Üst előtt megállt egy pillanatra és nagy levegőt kellett vennie. Még mindig az események hatása alatt állt, és nehezen tudott a gondolattól megszabadulni. Miért is kellett mindennek ilyen iszonyatosan bonyolultnak lennie? Gyorsan el kellett mennie, és már tudta is hová megy. A boszorkány hoppanált.

***

Már besötétedett. Csak az asztali lámpa világított a helyiségben. A repülés centrum épülete üresen kongott, rég haza ment mindenki. Draco az irodájába az asztalánál ült. Szerette ezeket a csendet pillanatokat egy zsúfolt nap után. Éppen a könyveléssel volt elfoglalva, amikor kopogtattak az ajtaján. Valahol titkon abban reménykedett, hogy egy könyvelő toppan be hozzá, hogy rendbe tegyen mindent. Bár nem áltatta magát, ilyen szerencséje nem lesz.

– Tessék – adta meg az engedélyt.

– Bejöhetek? – kérdezte Hermione az ajtóból.

– Persze, Hermione – mosolyodott el Draco. – Gyere nyugodtan! Minden rendben?

– Hogy lenne? A barátaim szerint te magad vagy a megtestesült antikrisztus – közölte a boszorkány, aztán ledobta a fotelba a táskáját, és kilépett a magassarkújából. A varázsló megbabonázva figyelte a boszorkányt, ahogy átsétált mezítláb, kissé zilált, göndör frizurával az irodáján. Draco felkelt a székből, s nekidőlt az asztalnak, nem is figyelt arra, hogy összetintázta magát.

– Szóval nem sikerült jól a vacsora? – kérdezte a férfi, s szürke tekintetével kutatóan figyelte a lányt, aki még mindig nem tudta mit is mondjon el neki. – Miket is beszélek, persze, hogy sem sikerült jól.

– Egyszerűen katasztrófa volt a vacsora – mondta Hermione, miközben kicsit megmasszírozta elgémberedett nyakát. – És el kellett hozzád jönnöm.

– Jól tetted – mosolyodott el a varázsló, aztán váltottak egy csókot. – Nagyon-nagyon jól tetted.

– Pocsék nap volt.

– Úgy sajnálom.

– Persze attól függ minden, te mit mondasz – harapta be az ajkát egy pillanatra. – Ők már elmondták az álláspontjukat.

– Hogyne, gondolom szerintük gonoszabb vagyok Voldemortnál – sóhajtott fel Draco, aztán letette a pennát, amit eddig a kezében tartott. Megnézte a kezét, ami menthetetlenül tintafoltos lett, és mély levegőt vett. – Kérjek bocsánatot az összes tettemért?

– Draco…

– Megteszem – jelentette ki a férfi. – Ha ez kell ahhoz, hogy le tudjuk zárni a múltat. Úgy értem tőled, és nem tőlük.

– Ne – intett nemet a fejével. – Nem velem van a gond.

– Letérdeljek? – vigyorodott el ravaszul. – Mert nem akarom, hogy feszültséget köztünk.

– Komolyan megtennéd?

– Érted megtenném – válaszolt a varázsló.

– Nem kell – vágott egy fintort Hermione. – Ahogy mondtad, nem akarom a múltat állandóan felhánytorgatni. Csak még jobban dühös lennék.

– Beszéljük meg!

– Nem akarok beszélgetni, dühös vagyok. Nem is ezért jöttem ide – morogta a boszorkány. Még soha nem érzett ennyire égető dühöt, tehetetlenséget. Ellépett Dracótól, aztán mászkálni kezdett a helyiségben. A varázsló némán figyelte a boszorkány formás lábait. – Lehet, hogy túl korai volt ez a találkozó.

– Ugyan…

– Hülye voltam.

– Nem voltál.

– De igen.

Hermione kissé ziláltan nézett a varázslóra, ahogy ott állt az asztalnak dőlve. Túl akart lenni ezen a napon, szerette volna semmissé tenni az egészet. Azt akarta, hogy szorosan öleljék át. Mélyen belenézett a viharszürke szempárba. Mielőtt bármelyikük megszólalt volna két lépéssel ott termett Draco előtt, aztán megragadta a pólóját. A férfi egy pillanatra megdöbbent, de hagyta magát. Hermione magához húzta őt, és megcsókolta. Egész testében megborzongott, a bizsergés végigfutott a gerince mentén, aztán teljesen elbódította. A férfi puha szájának az íze mosolyt csalt az ajkára. Cseresznyés csokibéka. Hermionét nem érdekelte semmi, csak a varázsló és hogy minél közelebb legyen hozzá.

A férfi beletúrt a barna hajzuhatagba, a selymes fürtök zuhataga vette körül, és viszonozta a csókot. Édes volt, vággyal teli, muszáj volt elmélyítenie. Ahogy összeért a nyelvük, és ennél érzékibbet el sem tudtak képzelni. Francba a könyveléssel. Őt akart, itt és most. A varázsló végigsimította a boszorkány derekát. Magával ragadta az érzés, felizzott a vágy. Mélyen beszívta a kellemes parfümillatot. A lány barna haja ráomlott a karjára. Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással, szavak nélkül is tudták, hogy mit akar a másik. A boszorkány szíve úgy kalapált, hogy úgy tűnt Draco is hallja a szívdobbanásokat. A varázsló még tett egy utolsó kísérletet a beszélgetésre

– Elmondod…

– Most nem – közölte a boszorkány, aztán finoman megharapta a férfi alsó ajkát. – Meg ne szólalj!

Draco elmosolyodott, aztán egy varázslattal lesöpörte az íróasztaláról a papírokat. Megfogta a lány derekát és felültette a tölgyfa asztalra, aztán a boszorka szétterpesztett lábai közé állt, s tovább csókolta a cseresznyepiros ajkát. Hermione szoknyája felgyűrődött a derekáig. Draco végigsimította a combját, aztán lassan lehúzta róla a fehérneműt. Imádta Hermione édes ízét, ami egyszerre megrészegítette és elvette az eszét. A pergamenek, cetlik szerteszét szálltak az irodában.

Hermione érezni akarta a bőrét, végigsimítani az izmos mellkakást, megragadta a férfi pólóját és lehúzta róla. Kapkodva vetkőztették egymást. A boszorkány semmi mást nem akart, mint érezni a férfi közelségét, szédítő csókját. A blúza szétnyílt, a melltartóját Draco egy varázslattal eltűntette. Nem gondolkodott. Csókjaival borította be a csodás kebleket, felfedezte csodálatos női testet, ami csak az övé volt. Egyszerre gyengéd és heves, pontosan, amire Hermione vágyott. Viharos, fülledt izgalommal estek egymásnak. Elmerülve a kavargó érzelmek tengerében. A vágy elsodorta őket, és az érzéseik lángba borították mindkettőjüket.

A boszorkány nem akarta visszafogni magát. Megborzongott, ahogy megérintette a férfi forró bőrét. Élvezte, ahogy Draco a csupasz derekára tette a kezét. A varázsló édes csókokkal halmozta el Hermione nyakát, miközben ujjai édes tájakon kalandoztak. Mindenhol ott volt, bebarangolta az egész testét. Imádta a boszorkány sóhajait, mélyen beszívta a nőies illatát, megőrült attól, ahogy belesimult a karjaiba, s belekapaszkodott, a lány körmei belevájtak a bőrébe, de még ezt is imádta. A boszorkány hüvelykujjával megérintette a varázsló lüktető vénáját. A férfi szíve ugyanolyan hevesen vert, ahogy az övé.

Draco a combjára csúsztatta a kezét, majd megfogta a fenekét, s közelebb húzta magához. Hermione pedig teljesen átadta magát neki. Kifulladva várta az élményt. A varázsló gyengéden simogató érintése… Mámorító illata… Határozott mozdulatai… Elpusztította ez az szenvedély. Amikor férfi végre beléhatolt, Hermione meglátta Draco szemében égő érzelmeket. Lábával átkulcsolta a varázsló derekát. Összeillettek – ennél józanabb gondolata eddig nem is lehetett volna. Az izzó szempár egymásba kapcsolódott egy hosszú pillanatig. Együtt mozogtak az ősi ritmusra. Mielőtt a forróság, vágy és szenvedély átváltozott volna színtiszta élvezetté, még egy gondolat furakodott be a többi közé; ez, ami köztük volt nem lehetett színjáték. Szenvedélyesen szeretkeztek Draco íróasztalán.

Miután az édes vihar lecsendesült, mindketten kifulladva dőltek egymásnak. A félhomályban, halk, kapkodó lélegzettel tértek vissza újra a jelenbe.

– Eszméletlen – mormolta a lány, miközben Dracóhoz simult.

– Örülök – mosolyodott el a férfi, aztán egy apró csókot nyomott a boszorka homlokára. – Most már jobban vagy?

– Sokkal – bólogatott, aztán mélyet lélegzett. – Így már ez egy jól végződő nap lett.

– Bármikor állok rendelkezésedre – mondta Draco, aztán mélyen felsóhajtott. – Most pedig beszélgetni fogunk arról, ami történt a haverjaiddal.

– Muszáj?

– Igen.

Hermione csalódottan felnyögött, aztán leszállt az asztalról. Mindketten elkezdtek visszaöltözni. Nem szóltak egymáshoz. Draco leült a kanapéra, s intett a lánynak, hogy üljön el mellé, aki nem is habozott sokáig, egyből befészkelte magát a varázsló mellé. A nyugtató ölelésben feküdni jobb volt, mint bármit, amit el tudott képzelni.

– Muszáj elrontani ezt az estét? – nyafogta a boszorkány.

– Nem, de szeretném, ha nem lennél ideges. És azt hiszem, ha beszélsz róla, akkor gyorsabban túl tudod magad tenni ezen.

– Igyekszem magamban lezárni ezt az egészet – szólalt meg Hermione. – Majd lesz valami.

– Akkor én mesélek – mondta Draco.

– Rendben,

– Nem vagyok tökéletes – kezdte a férfi.

– Biztos?

– Igen – bólogatott a varázsló. – Mégis úgy döntöttem, hogy elmondom az én verziómat is, ha nem gond.

– Draco… Erre semmi szükség.

– Engem nem hallgatsz meg, csak a buggyant barátaidat? – kérdezte, miközben elmélázva simogatta a boszorka meztelen vállát. – Lehet ismételni fogom magam, de elmondanám.

– Igazad van.

– A gyerekkori viselkedésem botrányos volt. Mondhatnám egy rossz periódusnak is. Azt hittem sokáig, hogy csak azért, mert arisztokrata varázslók leszármazottja vagyok mindent kirázok a kisujjamból – mesélte Draco. – Azt gondoltam, hogy én leszek majd Roxfortban a legmenőbb, legjobb. És ti beleköptetek a levesembe.

– Miért gondoltad ezt?

– Komolyan kérdezed? – nevetett fel férfi. – Potter és az, hogy ő túlélte. Weasley a védelmező. Te pedig a lehengerlő intelligencia. Az eredendő jóság hármasa, a bátorság megtestesítői, önjelölt hősök, Voldemort legyőzői. Én meg? Semmiben sem voltam jó. Még a kviddicsben sem. Ott voltatok egymásnak, jó barátok, sőt én úgy éreztem, hogy soha nem voltak igaz barátaim.

– El voltál tájolva kissé – sóhajtott fel Hermione. – De szerencsére, már kinőttél belőle.

– Idő kellett mire rájöttem, hogy túl sokat foglalkoztam veletek – mondta Draco, majd egy csókot nyomott a boszorkány nyakára.

– Mindenki bizonytalan fiatalon. Sok hülyeséget elkövet. Nem voltunk Harryvel és Ronnal ennyire eszményiek.

– Irigyeltem a barátságotokat – magyarázta tovább Draco. – Elkényeztettek, méghozzá nagyon. Egyke vagyok. A varázsvilág egyik rettenetesen izolált részén nőttem fel. Nem volt ideális, közel sem.

– Értem.

– Volt egy kép a fejemből magamról. A dicsőséges mardekáros, aki uralja az egész Roxfortot. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy marhaság az egész.

A tejfölszőke férfi beletúrt a hajába, aztán felsóhajtott. Hermione nem szólt semmit sem, hanem csak belesimult a férfi ölelésébe.

– Nem mondom, hogy utálom a barátaidat – szólalt meg újra Draco. – Ezen sokat gondolkodtam. Egyszerűen nem érdekelnek már. De te annál inkább.

– Igen?

– Mindig is tetszettél egy kicsit, de a sok baromság, amit apám és a családom belémnevelt nem használt a viselkedésemnek veled szemben. Ráadásul okosabb voltál nálam mindig, és megjegyzem most is így van. Elképesztő dolgokat műveltél Potterékkel. Én viszont nem csinált semmi kiemelkedőt.

– Ki emelkedőt?

– Igen. Meg akartam ölni Dumbledoret és beengedtem egy halom halálfalót Roxfortba. Becsempésztem egy átkozott nyakláncot, amivel majdnem megőrjítettem egy csajt. Felküldtem Roxfort fölé a Sötét Jegyet.

Draco becsukta a szemét és megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd az emlékkel. Aztán még szorosabbra fonta a karjait Hermione körül.

– Ezért nem jár Önzetlenül az Iskoláért különdíj – szólalt meg újra a férfi.

– Nem igazán – rázta meg a fejét Hermione.

– Mit is mondhatnék? Irigy voltam, keserű, vágytam valamire, ami nektek megvolt, de nekem nem. Dicsőség, elismerés, barátság. Aztán persze felnőttem én is, leszámoltam annyi mindennel. A saját erőmből felépítettem valamit, ami boldoggá tesz. Most már vannak barátaim, jól érzem magam.

– Értem – bólogatott Hermione.

Draco egy újabb csókot nyomott a boszorkány nyakára, aztán megfogta a kezét.

– Mitől félsz velem kapcsolatban?

– Hogy rosszul ítéllek meg – mondta ki végül Hermione, ami egész eddig nyomasztotta. – Miközben tudom, hogy jók vagyunk együtt, kicsit még mindig vannak kétségeim. De most, hogy beszéltünk már másképp látom.

– Remélem, hogy nem ítélsz meg rosszul – mosolyodott el Draco, majd közelebb hajolt a boszorkányhoz, és a fülébe suttogta: – Változtam, felnőttem. Ennyit talán fel tudok hozni mentségemnek.

– Tudom.

– Potterék nem ismernek úgy, ahogy te. Nekik ezt nem mondanám el. Előbb mennék bele egy szópárbaja. Szópárbaj – ismételte meg. – Nem kell aggódnod.

– Tudom – bólogatott a boszorkány. – Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem.

– Többet nem akarok magyarázkodni – rázta meg a fejét Draco. – Sajnálom, amivel régen megbántottalak, a legtöbb dolgot nem is gondoltam komolyan. Nem leszek tökéletesen jó, nem leszek eszményi sem.

– Én sem – mondta Hermione.

– Nem veszem a szívemre, amit Potterék mondanak – szólalt meg újra, aztán magához húzta a boszorkányt. – Nekem sem tetszik, hogy ők a barátaid.

– Úgy érzem magam, mintha két tűz közé kerültem volna. – A boszorkány kibontakozott Draco öleléséből, aztán elkezdett sétálni a helyiségben.

– Majd elmúlik.

– Az agyamra mennek.

– Minden rendben lesz – nyugtatta meg Draco.

– Haza kellene ennem – mondta Hermione. – Késő van.

– Máris?

– Elég volt mára a nagy érzelmekből – szólalt meg a boszorkány. – Ne haragudj, hogy meg se kérdeztem. Milyen napod volt?

– Egész jó – válaszolt Draco. – Majdnem biztos, hogy Roxmortsban is nyitok egy centrumot.

– Tényleg? – mosolyodott el Hermione, majd a varázsló felé fordult. Lágyan csókolta meg újra. – Ez nagyon jó hír.

– Sok munkával fog járni, de úgy érzem megérti.

– Úgy örülök neked.

– Köszönöm – mosolygott Draco, miközben kisimított egy göndör hajtincset a boszorkány arcából. – Nagyon kedves tőled. Ma nagyon tevékeny voltam.

– Tényleg?

– Elintéztem egy Minisztériumi állást magamnak – jelentette ki büszkén a varázsló. – Úgyhogy apám szerződése is megoldódott.

– Oh, hogy te milyen ravasz vagy – nevetett fel Hermione, és lágyan megcsókolta Dracót. – Tudtam, hogy kitalálsz valamit.

– Nem a legjobb állás. Igazából nevetséges a fizetés is. Tanácsadó leszek a Kviddicsligában – jelentette be a férfi büszkén.

– És hogy fogod bírni ezt?

– Megoldom – mondta Draco. – Ide jönnek majd a fiúk, akkor nem kell elmennem. Megszervezem az egészet.

– Jól van. Ez igazán jól hangzik.

– Eljössz velem a szüleimhez elmondani nekik? – kérdezte kíváncsian. – Valamikor a Roxfortos buli után akarok velük találkozni. Mit gondolsz?

– Komolyan beszélsz?

– Igen – bólintott a férfi. – Két dolgot fogok rájuk zúdítani.

– Szerinted nem lesz egy kicsit nagy bejelentés?

– Nem érdekel. Fontos vagy nekem – mondtam Draco őszintén. – Rettenetesen fontos.

– Rendben elmegyek veled – válaszolt Hermione. – Ha már egyszer mindenkit magunkra haragítunk, akkor csináljunk jól.

– Már csak a könyvelésre kellene kitalálnom valamit – sóhajtott fel a varázsló. – Utálom a papírmunkát.

– Látszik – nevetett fel Hermione, aztán körbenézett. Mindenfelé szétdobált pergamenek, cetlik és ki tudja még micsoda hevert a földön. – Segítenék neked.

– Neked is sok a dolgod, tudom. Szóval nem kell ezen agyalnod.

– Pihennem kellene – húzta el a száját Hermione. – A holnapi nap sem lesz egyszerű.

– Gyere haza velem!

– Nem lehet.

– Már rám is untál?

– Holnap reggel van egy megbeszélésem, ami késő délutánig el fog húzódni. Után alig lesz időm elérni a vonatot.

– Hazakísérlek.

– Rendben.

– Seprűvel megyünk.

– Draco – méltatlankodott Hermione.

– Kihagysz egy csomó edzést, muszáj egy kicsit repülnöd. Nem nagy dolog – rázta meg a fejét a varázsló. – Nekem is jó lenne, ha kiszellőztetni a fejem.

– Jó rendben van.

– Hozom a seprűmet – mosolyodott el Draco, aztán felkelt a kanapéról. Hermione végigdőlt a kanapén.

Nem sokkal később a varázsló és a boszorkány együtt suhantak hazafelé a kivilágított London felett az éjszakában. S szerelmes csókokkal búcsúztak Hermione lakása előtt.

hozzászólások: 0