31. lecke

Hermione nagyot nyújtózott az ágyában másnap reggel. Némileg kipihentnek érezte magát, noha még korán volt. Hangosan felnyögött, majd a plafont kémlelve felidézte a tegnapi napot. Rendkívül mozgalmas – állapította meg magában. Legszívesebben ágyban öltötte volna az egész napot, ám ez nem ezen a hétvégén lesz.

– Az átkozott robbanós – morogta félhangosan a boszorkány. Az oldalára fordult, de Dracót már nem találta maga mellett. Ettől egyből rossz kedve lett. A varázsló üzenetet sem hagyott. Vajon hova mehetett? – tűnődött magában, miközben elmélázva simította végig a mellette lévő párnát.

Hiányzott a férfi közelsége, a teste melege, az erős karjai, tulajdonképpen az egész varázsló, úgy ahogy volt. A boszorkány az arcára tette a kezét, és tehetetlenül felnyögött. Draco Malfoy bűvkörébe került, és már esélye sem volt menekülni, nem mintha erre vágyott volna, mégis maga a tudat… Először a paplan alá menekült, de hamar rájött, hogy ezzel csak a gyerekes viselkedését palástolná. Így inkább felült az ágyban, aztán hátrasimította a haját és egy hajgumival kócos kontyba kötött össze.

Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, s Draco lépett be rajta. Melegítő volt rajta és egy cipzáras felső. Elmosolyodott, amikor meglátta a boszorkányt. Hermione önkéntelenül viszonozta a mosolyt. A férfi kissé csapzott volt, valószínűleg futásból jött, de ellenállhatatlanabb nem is lehetett volna.

– Jó reggelt, édes! – köszönt kedvesen, aztán feltérdelt az ágyra, odahajolt a lányhoz, aztán megcsókolta. Mindketten megborzongtak az érzéstől, ami annyira természetesnek tűnt, akár a levegővétel. Finom, gyengéd ajkaik megnyíltak, és elmélyítették a csókot.

Hermione felnyúlt és megérintette a férfi arcát, ami kissé érdes volt a borostától, majd beletúrt Draco tejfölszőke, nedves hajába. Át tudta volna magát adni a benne növekvő vágyba, ami ismét elsodorta volna mindkettejüket, de mielőtt ez megtörtént volna inkább megszakította a csókot. Homlokukat összeérintve mosolyogtak.

– Jó reggelt neked is! – szólalt meg repeső szívvel Hermione.

– Jól aludtál? – kérdezte, majd leült az ágy szélére.

– Igen – mondta a boszorkány. – Iszonyatosan lustának érzem magam melletted. Nem hiszem el, hogy te már túl vagy a reggeli futáson.

– Igen, gondoltam rá, hogy felébresztelek, de annyira nyugodtan aludtál – magyarázta a varázsló, miközben megsimogatta a lány puha arcát. – Sokáig voltunk fent.

– Szólhattál volna – mormolta a boszorkány, aztán karjai ravaszul Draco nyakába fonta és behúzta a férfit maga mellé az ágyba. – Bár itt sokkal kényelmesebb, mint köröket futva izzadni a Tiltott Rengeteg körül.

– Gondolod? – vigyorgott a varázsló, miközben lerúgta a cipőjét és bebújt a takaró alá.

– Határozottan – nyújtózott újra Hermione, s belesimult a varázsló ölelésébe. – Így még jobb.

– Ebben van valami – mormolta Draco, majd magukra húzta a takarót. – Rettenetesen fúj a szél kint. Itt a melegben tényleg jobb.

– Csak mi most nem egy romantikus hétvégén vagyunk – sóhajtott nehezen a boszorkány. – Nemsokára mennünk kell reggelizni, és azután jön az a rengeteg sok program.

– Azért annyira ne siess! – vigyorodott el a varázsló, aztán egy hosszú csókot nyomott a lány ajkára. Miközben halkan mormolta: – Még egy kicsit maradj itt mellettem.

– Nem készültem sehová – sóhajtott fel vágytól kásás hangon a boszorkány.

– Még szép – nevetett fel a varázsló. – Neked itt kell maradnod mellettem.

– De nem sokáig.

– Mi lesz ma a program?

– Kastélynézés azt hiszem – mormolta a boszorkány, miközben egy apró csókot adott a varázsló nyakára. – A tantermeket nézzük meg, talán tartanak egy órát is. Nem emlékszem, hogy írták a programfüzetben.

– Pompás. Bár inkább szavazok a henyélésre – nevetett Draco. – Tudsz valami bűbájt, hogy megússzuk a mai napot?

– Áh, feltűnő lenne, ha nem mennénk – vágott egy fintort Hermione, miközben egyik kezével a férfi mellkasát simogatta. – Különben is mindenféle varázslat időigényesebb lenne, mint egyszerűen ellógni.

– Feltűnő, mi? – vigyorgott a varázsló. – Feltűnőbbet is szoktunk csinálni.

– De nem fogunk – figyelmeztette Hermione. – Töröld le az a pimasz vigyort a képedről, mert nem fogunk semmi olyasmit csinálni.

– Jól van, jól van. Mikor szeretnél reggelizni menni? – kérdezte a férfi, bár legszívesebben nem váltott volna témát. Szórakozottan elsimított egy hullámos tincset a lány arcából. – Lassan kezdek farkaséhes lenni.

– Nem is tudom – dőlt hanyatt a puha párnákon a lány. – Az előbb még henyélni szerettél volna.

– Enni azért csak kellene – sóhajtott fel Draco, aztán lehúzta a fejükről a takarót. – Akkor lenne teljes a henyélés, ha ágyba hozzák a reggelit.

– Ebben igazad van – ásított egyet Hermione. – Mikor menjünk?

– Gyorsan lezuhanyozom, megborotválkozom, aztán felőlem mehetünk – javasolta a férfi. – Mit szólsz?

– Részemről rendben van.

– Te nem jössz velem? – kérdezte a varázsló huncut mosollyal, miközben a lány egyik kósza hajtincsét csavargatta az ujjai köré.

– Fürdeni?

– Szigorúan csak idősporolás miatt – jelentette ki komolyan Draco –, és így rengeteget vizet megtakaríthatunk.

– Nem is tudtam, hogy ennyire környezettudatos vagy.

– Áh, még nem tudsz mindent rólam – vonta meg a vállát. – Ha tudnád a szappannal mire vagyok képes.

– Gyakran meglepsz, ez igaz – bólogatott Hermione.

– Megmosnám a hátadat is – ígérte Draco.

– Komolyan?

– Te is megmoshatnád az enyémet.

– Áh – nevetett fel a lány felszabadultan. – Akkor már te mindent elterveztél.

– Szóval mit mondasz? – kérdezte a férfi, miközben felkönyökölt.

– Csábító ajánlat – mosolyodott el Hermione. – De nem akarom lekésni a reggelit.

– Időben végezni fogunk – ígérte Draco, majd egy csókot nyomott a boszorkány ajkára. – Mit szólsz?

– Rendben – adta be a derekát.

Azzal mindketten elindultak a fürdőszoba felé. Draco megnyitotta a csapot, s nem sokkal később párás levegő töltötte be a helyiséget. Hermione már akkor tudta, hogy elveszett, amikor a férfi közelebb lépett hozzá, lágyan megcsókolta, és kibújtatta a hálóingéből. Pár pillanat múlva a meleg víz patakokban folyt végig a testükön. Mikor Draco a bőréhez ért a szappannal újra elvesztették a fejüket. A pára, a fülledt levegőt, teljesen minden érzékszervüket eltompította, miközben egymást szerették a zuhany alatt.

***

A fürdőzés után mindketten mosolyogva öltöztek fel. Már majdnem nyolc óra volt, amikor kiléptek a ragyogó napsütésbe. Mintha Roxfort soha nem lett volna ilyen szép. A Tiltott Rengeteg felől virágillatot hozott a szél. Fent az ég szívfájdítóan kék volt.

– Szép vagy ma – suttogta a boszorkány fülébe Draco, miközben összefonta az ujjaikat.

– És csak így nyilvánosan megfogod a kezem? – nevetett Hermione. A férfi csak egy apró csókot nyomott az arcára.

– De még mennyire – mosolyodott el ravaszul. – A barátaid már tudják, én pedig nem vagyok hajlandó tovább bujkálni. Jó ezt megtenni.

– Szóval nem bujkálunk többet? – kérdezett rá egyértelműen a lány.

– Nem, nem – rázta meg a fejét a férfi. – Mindenkinek látnia kell, hogy együtt vagyunk.

– Remélem, hogy ezzel nincsen semmilyen hátsószándékod – nézett rá fél szemmel Hermione.

– Nem hinném. Bár talán egy kicsi van, viszont ahhoz semmi köze sincs senkinek, csak neked és nekem – mondta Draco határozottan, aztán karjaiba vette a boszorkányt, erősen magához szorította, és ott Roxfort parkjában megcsókolta őt. Igazából egyiküket sem érdekelte, hogy ki láthatja őket.

– Na, lám csak a kis turbékoló okkami – szólalt meg egy gúnyos hang a hátuk mögött. A páros szétvált, aztán megfordultak. Harry, Neville és Ron pontosan ezt az időpontot választották, hogy elinduljanak a reggelizni.

– Sziasztok! – köszönt Hermione. – Ti is jöttök reggelizni?

– Igen – válaszolt Harry egykedvűen. Úgy tűnt Ron is mondani akart valami, de inkább meggondolta magát. A fekete hajú varázsló megvakarta az állát, majd folytatta: – Kell egy kávé. Hulla vagyok a tegnaptól.

– Mi lesz a mai program? – kérdezte Ron. Igyekezett másfelé terelni a gondolatait, és nem farkasszemet nézni a szürke szemű varázslóval, akinek a keze Hermione derekán pihent. Nehéz lesz betartani, hogy ne átkozza meg. – Remélem, hogy valami nagy baromság.

– Megnézzük a kastélyt, miközben felelevenítjük, hogy milyen tanóráink voltak – válaszolt a boszorkány.

– Ehhez nekem is kell egy kávé – morogta a vörös hajú varázsló. – Bár lehet jobb lenne már most valami erősebbel kezdeni.

– Most mi bajotok van? – kérdezte Neville. – Egyikőtök sem örül túlzottan, hogy itt vagytok. Lazítsatok már!

– Te inkább annak örülj, hogy nem kell a kölykökkel bajlódnod – vágott vissza Ron.

– Annyira nem szörnyű – vonta meg a vállát Neville.

– Úgy teszünk, mintha elhinnénk – veregette meg a vállát Harry.

Mielőtt tovább haladtak volna, dühös veszekedés ütötte meg a fülüket. Mindannyian a hang irányában fordultak. A világ talán legfurcsább látványa tárult a szemük elé. Lavender gyakorlatilag üldözőbe vette Pitont a kastély parkjában. A bájitaltanár hosszú léptekkel haladt előtte, miközben egy magas sarkakon tipegő boszorkány folyamatos szóáradattal követte.

– Mi a fene? – szólalt meg Draco. – Pitonnak valóra vált a legszörnyűbb rémálma.

– Ilyet se láttam még – csóválta meg a fejét Harry. – Most ez komoly?

– Az az agyament tyúk – morogta Ron. – Miért kell mindig mindenkit csesztetnie?

– Láttátok volna múlt héten – szívta a fogát Neville. – Szegény Perselus.

– Te tegezed Pitont? – hüledezett a vörös hajú varázsló.

– Persze – húzta ki magát Neville. – Perselus azt mondta, hogy tegezhetem. Elvégre kollégák vagyunk.

– És titkos becenevet is adhatok már egymásnak? – kérdezte Harry röhögve. – Persi és Nevi a legjobb barátok.

– Nem, nem, szó sincs ilyesmiről. Letagadtam Lavender előtt, amikor megtaláltam a kúszó édesgyökér bokrok mögött bujkálni. – jelentette ki büszkén a barna hajú varázsló, aztán elmosolyodott. A többiek prüszkölve felnevettek.

– És Lavender bevette? – érdeklődött Harry.

– Szerencsére, igen. De ahogy látom, ma nem menekül.

– Szegény Piton – csóválta a fejét Weasley.

– Ha nem ismernélek azt mondanám, hogy szívből sajnálod Pitont – nézett rá fél szemmel a tejfölszőke varázsló. – Ha ezt megtudja a jó professzor…

– Jártam Lavenderrel – magyarázta Ron. – Mindenkit sajnálok, akit ez a csaj megkaparint. Halálra szekált. Te nem tudod, Malfoy, hogy milyen az.

– Ron! – pirított rá Hermione. – Hogy mondhatsz ilyet?

– Ez az igazság – tárta szét a karjait. – Annyira zakkant az a nő, hogy egyikőtök se bírja vele.

– Bocs, én egy szobában laktam vele itt – húzta el a száját a lány.

– Akkor neked kéne a legjobban tudod – morogta Ron, majd megforgatta a szemét.

Mielőtt tovább folytathatták volna a beszélgetést a Piton-Lavender páros éppen akkor ért oda, így mindannyian tisztán hallották a veszekedésüket.

– Kérem, professzor! – fogta könyörgőre Lavender. – Végre tehetne valami jót. Gondoljon bele, még a népszerűsége is megnőhet. Ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. A hírnevéről van szó.

– A háborúban elég jót tettem – válaszolt fogát csikorgatva. – És köszönöm, semmi szükségem Perselus Piton fanklubra, ahogy említette. Megjegyzem rémesen ostoba ötlet.

– McGalagony professzornak tetszett.

– Ezt erősen kétlem.

– Úgy értem a társadalomért tegye meg, amit kértem – forgatta meg a szemét a lány. – A fanklubról tegyen le. Koncentráljunk a társadalmi munkájára.

– Miért azt, amit a háborúban tettem, azt miért tettem, a törpegolymókok szabadságjogaiért? Ne legyen nevetséges, Brown kisasszony, inkább menjen és szervezzen valami mást! Varázslatos hímző szakkört vagy tudom is én mit. Eddig udvarias voltam, de most megmondom: Szálljon le rólam!

– Professzor, tegye meg az évfolyam kedvéért, kérem! – folytatta Lavender. – Mindenki imádná. Hiszen mindenkinek meghatározó volt az életében, a tanításai, az intelmei. Ez csak jelent magának valamit.

– Ne szekírozzon már! – pirított rá Piton mérgesen. – Rengeteg dolgom van. És ebben az ön tervei, kisasszony, nem férnek bele.

– Oh, igen? Micsoda? – horkantott fel Lavender megvetően. – Talán fel kell aprítani pár mandragórát vagy porítani akar néhány szkarabeuszt? Mindegyik várhat.

– Kezd messzire menni.

– Miért olyan nagy ügy, hogy tart egy röpke bájitaltan órát? – folytatta tovább a Lavender a nyaggatást. – Naponta megcsinálja ezt a diákjainak. Mi is a diákjai voltunk.

Piton nem válaszolt, csak megszaporázta a lépteit, aztán lehagyta a boszorkányt. A kíváncsi társaság meg mert volna rá esküdni, hogy a professzor még futott is, miután beviharzott az iskola épületébe. Lavender pedig csípőre tett kézzel megállt Hermione mellett, aztán mélyen felsóhajtott.

– Basszus – szólalt meg újra. – Ez a rengeteg stressz teljesen tönkretesz.

– Minden rendben? – kérdezte Hermione.

– Még nincs – csóválta meg a fejét boszorkány. – Elegem van Pitonból, semmit sem akar bevállalni, pedig neki kellene segítenie. McGalagony mondta, hogy mindenben kérdésben fordulhatok hozzá.

Hermionénak erős volt a gyanúja, hogy McGalagony leginkább megszabadulni akart Lavendertől, azért passzolta le a feladatot Pitonnak, aki valószínűleg nem tiltakozott időben vagy Lavender egyáltalán nem hallotta a professzor tiltakozását.

– Nekem lenne egy ötletem – szólalt meg Draco, és úgy vigyorgott, mintha valami igazán nagy csínyben törné a fejét. – Persze csak, ha érdekel.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Lavender. – Hogyan tudnád meggyőzni Piton, hogy tartson nekünk bájitaltant?

– Rámbízod az egészet?

– Ha átversz, Draco – kezdte a boszorkány vészjóslóan –, akkor pokollá teszem az életedet. Ismerek pár embert.

– Hidd el jó lesz, csak beszélnem kell Weasleyvel!

– Miről beszélsz, Malfoy? Mire kellek én neked? – szólalt meg Ron, aki időközben igyekezett hallótávolságon belül, de Lavender közvetlen közelén kívül elhelyezkedni.

– Potter, Neville és te, hogy pontos legyek – jelentette ki Draco határozottan. – Reggeli után összeülünk és megbeszéljük.

– Mire készülsz? – kérdezte Hermione fojtott hangon.

– Meglepetés – vigyorgott a férfi. – Nem kell aggódnod.

– Kellemetlen?

– Pitonnak lehet az lesz, persze csak akkor, ha nincs humorérzéke – nevetett fel a tejfölszőke férfi. – Bár kevésbé az, mint prezentálni egy bájitaltan órát.

– Ugye nem rángatsz bele semmibe? – kérdezte Neville. – Nem kockáztathatom, hogy most jóban vagyok a kollégámmal.

– Nyugi neked a segítséged kell csak. De Potter és Weasley résztvevője lesz a történetnek.

– Mire készülsz, Malfoy? – kérdezte Harry összevont szemekkel.

– Mennyire vagytok jó színészek Weasleyvel? – tudakolta kíváncsian az egykori mardekáros.

– Attól függ kit kell eljátszani.

– Neked Potter ömagadat, de Weasley neked van egy remek szerepem.

– Mire gondolsz?

– Mondjátok, mennyire emlékeztek az első közös bájitalóránkra? – tette fel a fogós kérdést a mardekáros.

– Tisztán – mondta Harry.

– És élesen – tette hozzá Ron.

– Akkor ebből indulunk ki.


***

A reggeli után Hermione kénytelen volt egyedül elmenni a kastély túrára, ami egészen meghittre sikeredett. Lavender kitett magáért, főleg azzal, hogy kis anekdotákat mesélt, ahogy elhaladtak egy-egy terem vagy szobor mellett. Még a Trófeateremet is érintették, ahol az évfolyam emlékezetes eredményeit taglalták. A boszorkány kitett magáért, ezt se senki sem vitathatta.

A túra kellemes hangulatban telt. Egyáltalán nem volt unalmas vagy túlságosan érzelgős. Mindannyian jól érezték magukat. Noha Hermionét kissé aggasztotta, hogy a reggeli óta sem Dracót, sem Harry, sem Ront, sem Nevillet nem látta. Természetesen Lavender annyira belemerült a feladatba, hogy nem is figyelt fel a hiányzókra. Hermione viszont jobban örült volna neki, ha részletesebben is ismerte volna Draco tervét.

– Most pedig lemegyünk a pincehelyiségekhez – jelentette be Lavender büszkén, aztán elindult felelé a lépcsőkön.

– Kíváncsi vagyok mi lesz – szólalt meg Hermione mellett Parvati.

– Azt mondják nagy durranás lesz – mondta Padma. – Alig várom, eddig egész jól alakult ez az évfolyamtalálkozó.

– Valóban – helyeselt az ikertestvére. – Elnyertem tegnap este Seamus óráját robbanóson.

– És te Hermione?

– Bocs, mit kérdeztél?

– Neked eddig hogyan alakul az évfolyamtalálkozód? – kérdezte kíváncsian Parvati. – Úgy hallottam, hogy nagyon összemelegedtetek Draco Malfoyjal. Ez igaz?

– Igen, együtt vagyunk, Dracóval – válaszolt a boszorkány komolyan. A másik két társa tágra nyílt szemekkel figyelték.

– Gratulálunk! – szólaltak meg egyszerre az ikrek.

– Köszönöm.

– Egyébként – folytatta Parvati –, ti nem utáltátok egymást a suliban?

A boszorkány megpróbált jó képet vágni az egész párbeszédhez. Nyílt titok volt az ellenszenvük egymás iránt.

– De igen – válaszolt Hermione kissé fogcsikorgatva. – Viszont most együtt vagyunk, és jól alakulnak a dolgok.

– Örülök – bólogatott az iskolatársa. – Malfoy istenien néz ki, jót tett neki az a sok kviddics.

– Jaj – vágott közbe Padma –, hallottátok mi történt?

– Micsoda? – kérdezte Hermione.

– Állítólag valakik szexeltek a valamelyik ház klubhelyiségében. – A barna hajú boszorkány igyekezett meglepett arcot vágni. – Komolyan mondom ez a találkozó kezd egyre érdekesebb lenni.

– Én semmiről sem hallottam – rázta meg a fejét Hermione, de már készen volt a terve, hogy Dracót megfojtja a piszkos fantáziájáért, önmagát pedig azért, mert ő sem ismerte a mértéket, ahogy a férfi sem.

– És a vonaton is – csóválta meg a fejét Parvati. – Teljesen sivár az életem néhány évfolyamtársunkéhoz képest. Ezer éve nem randiztam.

– Add vissza Seamusnak az óráját! – mondta a testvére.

– Miért?

– Úgy hallottam, hogy oda volt érted a suliban.

– Én is így tudom – bólogatott Hermione, bár nem nagyon érdekelte a téma, sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy minél hamarabb lejusson a pincehelyiségbe.

– Szóval, ha visszaadod az óráját, lehet, hogy randira is hív – magyarázta Padma.

– Megpróbálhatom.

– Vagy szexelhetettek az átváltoztatástan teremben.

A lányok felnevettek. Hermionétól csak egy apró mosolyra futotta. Még nem tűnt viccesnek a helyzetük.

– Hölgyeim és uraim – hallották meg újra Lavender hangját –, kérek, mindenkit, hogy menjetek be a tanterembe és keressetek helyet magatoknak!

A tantermet most kibővítették, így mind a négy ház elfért benne kényelmesen, és izgatottan várták, hogy elkezdődjön az óra. Hermione körbenézett, és észrevett valami szokatlant. Egy pad előbbre volt, mint a többi és sokkal rövidebb volt a szokásosnál. Vajon miért? – tűnődött magában. Kezdte sejteni, hogy ebben a barátai és Draco keze lehet.

A pincehelyiség olyan volt, mint egy nagyobbfajta színházi terem, noha a régi jellegét megtartotta, bár cseppet sem volt olyan rémisztő, nyomasztó, mint gyerekkorukban. Minden padra egy-egy poharat tettek. Párban dolgoztak régen, így ehhez hasonlóan egy-egy üstöt állítottak két padszomszéd közé, amiben már most valamiféle folyadék hömpölygött. Hermione szívesen belenézett volna, de balján a Patil ikrekkel, jobbján pedig az izgatottan fészkelődő Lavenderrel esélye sem volt közelebb kerülni az üsthöz.

– Kinyírom, Malfoyt, ha elszúrja ezt nekem – motyogott a szervező boszorkány. – Hónapok munkája van ebben.

Hermione inkább nem szólt semmit, hanem körbenézett a teremben. Az asztaloknál a házak most keveredve ültek és élénk beszélgetésbe elegyedve várták, hogy mi fog történni. Aztán léptek hallatszottak a folyosóról. Harry jelent meg a teremben griffendéles talárban egy táskával, mögötte Neville haladt, aki gyorsan becsukta a férfi mögött az ajtót és hátul helyet foglalt.

Harry nem nézett senkire, úgy tett, mintha a pincehelyiség üres lenne, s magabiztosan folytatta az útját az első asztalhoz, ami rettenetesen közel volt a katedrához, és ledobta a táskáját. Hermione nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon, néhányan halkan fel is nevettek. Barátja semmi pénzért nem ült volna ilyen kiemelt helyre. Általában Piton óráján mindig valahol a középső asztaloknál ülnek.

– Feszül rajta az a talár – kuncogott fel Parvati. – Kicsit izmos lett az évek alatt.

– Emlékszel a karácsonyi bálra? – szólalt meg mogorván Padma.

– Ne is emlékeztess! – húzta el a száját az ikertestvére, aztán nem szólalt meg többet.

Hirtelen kivágódott az ajtó, kíméletlenül nekivágódott a picehelyiség falának. Egy fekete taláros alak viharzott be a helyiségbe. Mindenki megrettent. Egy varázslattal és nagy robajjal becsukódott mögötte a tölgyfaajtó, majd ismét kivágódott, és egy másik ugyancsak fekete taláros alak ugyanúgy megismételte a hatásos belépőt. Azúttal az ajtó fájdalmasan kiszakadt a keretéből, és nagy csattanással landolt a durva kőpadlón. Persze ez nem zökkentette ki a két feketetalárost.

A teremben néma csend lett és megfagyott a hangulat. A katedrán két Piton állt egymás mellett. Hermionét sokkolta a látvány. Főleg mert azonnal felismerte Dracót és Ront, akik fekete parókában, karba tett kézzel imitálták a professzort. A két férfi szigorú tekintettel futtatta végig a tekintetét az egykori diákokon, pontosan úgy, ahogy Piton tette volna.

A jó Piton professzor eközben kevésbé vehemens belépővel jelent meg a teremben, noha senki sem vette észre, hiszen mindenki a színi előadást figyelte. Perselus éppen az irodájában volt, amikor meghallotta az ajtócsapkodást. Pengevékonyra húzódó szája pedig azt jelezte, hogy inkább maradt volna ott. Ennek ellenére a kíváncsiság mégis marasztalta.

Ron előre lépett, hátra dobta az alkalmi fekete hajtát, aztán megszólalt:

– Azért vannak itt, hogy megismerkedjenek a bájitalkészítés művészetével – kezdte mennydörgő hangon.

– Ezek kibaszott idióták – suttogta Lavender elhülve Hermionénak, akinek a szájára kellett tennie a kezét, hogy ne nevessen fel.

– Mivel itt nem igen hadonászunk pálcával – szólalt meg most Draco ugyanazon a hangon, miközben elővette a pálcáját, és egy varázslattal az összes üst alatt látványosan meggyújtotta a lángot. Mindenki meglepetten kiáltott fel –, maguk biztosan úgy vélik, hogy ez nem igazán mágia.

– Nos – jegyezte meg Ron gúnyosan, majd megvetően folytatta tovább –, nem is várom el, hogy átérezzék milyen csodálatos az üstben fortyogó főzet fölött fodrozódó füstfelhő. – Ekkor az üstükből elkezdett valamiféle bájital füstje felszállni. Hamarosan édes rágógumi szerű illat töltötte be a pincehelyiséget. S mindenki előtt megteltek a poharak rózsaszín itallal. Ron pedig folytatta a beszédet –, és az emberi véredényekben szétáradó folyadék elmét elbódító ereje.

A varázsló intett mindenkinek, hogy kortyoljon bele az italba. Hermione először beleszagolt a pohárba. Áfonyaillat volt és valami más. Amikor megízlelte a folyadékot egy lopott pillantást váltott Dracóval, aki rákacsintott. Áfonyalé és egy cseppnyi vidító főzet keveréke volt a pohárban. Mindenki elmosolyodott, kivéve persze az igazi Pitont, aki karba tette kézzel mogorván figyelte a produkciót.

– Tőlem megtanulhatják – szólalt meg dörgedelmes hanggal Draco, majd gesztikulálni kezdett –, hogyan kell dicsőséget forralni – itt minden üstből szikrák pattantak ki –, hírnevet a palackba zárni – lángoszlop csapott fel az üstökből, amit meglepett kiáltás kísért –, és dugó alá rejteni a halált.

A teremben egyszeriben sötét lett, miközben világító zöld köd kezdett el terjengeni a teremben, ami egy halálfejjé állt össze. Aztán újra visszatért a helyiségbe a fény. Az egykori diákok megtapsolták az előadást. Hatalmas ováció hangzott fel a pincében. Ron intett, mire a teremben újra néma csend lett.

– Potter! – kiáltotta el magát Ron. Senki sem szólalt meg. – Mit kapok, ha teába cukrot és tejet keverek?

– Nem tudom, tanár úr.

– Lám, lám a hírnév nem minden – jegyezte meg maró gúnnyal. Perselus eközben megforgatta a szemét. A teremben egyszerre nevetett fel mindenki.

Draco megvárta, amíg megint elcsendesedik a hallgatóság.

– Próbáljuk meg újra – vette át a szót, s lesújtó pillantással nézett Harryre, aki igyekezett összehúzni magát. – Ha szereznie kellene egy üstöt, hol keresné?

– Nem tudom, tanár úr.

– Ejnye, Potter, bele sem néztél a könyveidbe.

– Tudja, Potter, hogy mi a különbség a sampon és balzsam között? – csapott rá a tanári asztalra Ron. A teremben elszabadult a pokol, de ezt már az igazi Piton sem volt hajlandó tovább tűrni.

– Nem, tanár úr – válaszolt Harry szerényen mosolyogva.

– Na kifelé! – szólalt meg az igazi Piton, aztán néhány lépéssel a két ál Piton mellett termett.

– Ugyan, professzor, csak nem fog levonni házainktól pontot vagy büntetőmunkára ítélni – vigyorgott Ron.

– Mivel már nem a diákjaim, ezért vannak jobb ötleteim is – húzta el gonosz mosolyra a száját a bájitaltanár.

Intett egyet a pálcájával, aztán mindegyik üstből őrjítően magas lángnyelvek csaptak fel, és úgy tűnt minta mindenkire rá akarná gyújtani a pincehelyiséget. A diákoknak egy pillanatra elakadt a szava, majd Piton legnagyobb bánatára, vastapssal, éljenzéssel, füttyökkel jutalmazták a varázslatot. Morgott valamit, amit csak a két ál Piton és Harry hallott, de mindannyian kárörvendően elmosolyodtak.

– Hajoljunk meg, professzor! – szólalt meg Ron fojtott hangon. A bájitaltanár olyan szemeket meresztett rá, mintha meg akarná ölni puszta kézzel vagy egy üstbe akarná fojtani. Mielőtt ez megtörtént volna Lavender feltipegett a katedrára és átvette a szót.

– Köszönjük ezt a remek előadást! – intett mosolyodva a négy férfira. – Igazán emlékezetes marad mindenkinek. Most pedig mindenki fáradjon a Nagyteremben, ahol elfogyasztjuk a közös ebédet és felkészülünk a vetélkedősre.

Azzal mindenki elindult kifelé. Persze Piton volt az első, aki kiment a pincehelyiségből. Hermione félre állt nehogy egykori professzora elsodorja, aztán megvárta, amíg mindenki kimegy, és csatlakozott a barátaihoz.

– Ti nem vagytok normálisak – csóválta meg a fejét nevetve. – Hogy jutott ez eszedbe?

– Spontán ihlet – vonta meg a vállát Draco. – De Potter emlékezett legjobban a szövegre.

– Egy életre beivódott – mondta Harry, aztán ő maga is elnevette magát. – Láttátok Piton arcát? Ezt soha nem fogom elfelejteni.

– Mint, ahogy más sem – helyeselt Hermione.

– Ez a talár valami borzalom – sóhajtott fel a szemüveges varázsló.

– Nekem mondod? – szólalt meg Draco. – Ez a paróka egy átok, de legalább jól áll.

– A vállig érő fekete haj? – vonta fel a szemöldökét a boszorkány. – Nem tudom. Nekem az eredeti jobban tetszik.

– Menjünk enni szerintem! – jegyezte meg Ron és még mindig vigyorgott. – És le kell vennem ezt a rohadt parókát is, mert úgy viszketek alatta, mint az állat.

Mindannyian elindultak kifelé a helyiségből. Hermione és Draco lemaradtak a sor végén. A varázslón még mindig rajta volt a paróka, és rettenetesen jó kedve volt. Az egyik kilépőnél magával húzta a boszorkányt, s a falnak nyomta, aztán megcsókolta. Hermione azonnal engedett neki, de amikor beletúrt a férfi hajába a kezében maradt a paróka. Belenevetett a csókba.

– Hé, tönkre tetted a frizurám – méltatlankodott Draco, majd beletűrt a tejfölszőke tincseibe, amik kissé csapzottak voltak.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodsz hozzá – kacarászott Hermione. – Borzalmasan néznél ki fekete hajjal.

– Olyan nagyon nem ragaszkodtam hozzá – rázta meg a fejét, aztán összeborzolta a tejfölszőke haját. – Melegített nagyon a vége felé. Tetszett az előadás?

– Nagyon – nevetett fel Hermione. – Ügyesek voltatok.

– Zseniális vagyok – fényezte magát Draco. – Bár el kell ismerjem, hogy a többiek is kitettek magukért.

– Gyere, Piton-Malfoy, menjünk enni!

– Rendben.

– Mit gondolsz apám mit szólna, ha megtudná mit csináltunk?

– Mármint, hogy előadást tartottatok a srácokkal, és hogy színésznek állsz? – nevetett fel Hermione.

– Aha.

– Ne akarj mindenkit kiborítani, Draco!

– Ebben lehet valami igazság – vigyorgott a varázsló elégedetten.

hozzászólások: 0