32. lecke

A közös étkezés felszabadult hangulatban telt. A nosztalgia mindenkit összehozott, Lavender pedig elégedetten tipegett az asztalok között. A Nagyteremben megmaradt a Draco által szervezett ülésrend, így a csapatok is ebben a felállásban kerültek elosztásra. A bájitaltan előadás ellenére Ron még mindig morgott Draco jelenléte miatt, de aztán amikor reklamációért Lavenderhez küldték, inkább csendben elfogyasztotta a maradékot az almáspitéjéből, és egyelőre nem hozta szóba ezt a témát.

Időközben a csapat kezdett összecsiszolódni. Előkerült a kviddics téma, ami a fiúkat lekötötte, így élénk beszélgetés alakult ki köztük. Hermione viszont nem akart bekapcsolódni. Örült neki, hogy végre nem veszekednek Draco miatt. A boszorkány inkább elővette a könyvét és belemélyedt a történetbe. Ahogy teltek az évek ő egyáltalán nem érzett több kedvet ehhez a sporthoz, és gyanította a következő órák sem segítenének.

Az ebéd és a kötetlen program után folytatódott az évfolyamtalálkozó következő része. Lavender fellépett a pódiumra, majd körbenézett a teremben.

– Mindenki figyelmét kérem! – szólalt meg Lavender varázslattal felerősített hangja. – Mindenki remekül hall?

Válaszként a teremben hatalmas üdvrivalgás hangzott fel. Néhányan még fütyültek is. A boszorkány arca nem is lehetett volna ragyogóbb, ellenben Piton, nos, az ő savanyú képét még a hátsó asztaloknál ülők is jól láthatták.

– És jól érzitek magatokat? – kérdezte a boszorka, ezzel hergelve a társaságot.

– Igen – hallatszott az évfolyamtársak összemosódó hangja. Lavender mosolygott, és tovább folytatta a beszédét.

– Remek. Akkor jöhet a vetélkedő, amire mindannyian vártunk – jelentette be elégedetten. Piton látványosan megforgatta a szemét. – Minden asztal egy csapatként fog együtt dolgozni, és az egész kastély lesz a játék színtere. A cél, hogy a feladatokat teljesítve nyerjétek meg a kupát. Nagyon fontos, csak az a csapat győz, aki minden feladványt teljesít. Felkészültetek?

– Igen! – harsogták a lelkes boszorkányok és varázslók. Izgatott zibongás töltötte be a helyiséget.

– Akkor indulhat a játék! – kiabálta Lavender, majd jó néhány szikrát lőttek fel körülötte a segítői. – Az első feladat hamarosan érkezik.

Alighogy ezt kimondta egy bagoly csapat kapott szárnyra, aztán keresztülrepültek a csillogószemű boszorkák és a varázslók feje felett. A teremben ülők egyszerre kapták fel a fejüket. Az arcokra kiült a mosoly, sokan évek óta nem láttak ilyesmit. Hermione torokszorító boldogsággal figyelte a barátai és Draco arcát. A régi szép emlékek újra felelevenedtek mindenkiben. A baglyok tettek egy kört, és mindenki asztalára lepottyantottak egy levelet.

Draco, Hermione, Neville, Harry és Ron szótlanul meredtek a roxforti pecséttel lezárt pergamenborítékra, miközben a többiek mohón rávetették magukat a feladatra. A társaság mélyen felsóhajtott. Valahogy egyikük sem repesett az örömtől.

– Nem vagyunk valami lelkes csapat – törte meg a csendet Ron. – Törje már fel valaki azt a pecsétet!

– Weasley, miért nem mondasz inkább valami lelkesítő, fantasztikus, remekbe szabott beszédet? – szólalt meg Draco kissé gúnyosan. – Kinevezhetünk csapatvezetőnek is, ha gondolod.

– Inkább lemondok… Neville javára.

– Micsoda? – hördült fel kissé idegesen. – Nem, nem, ebbe nem rángattok bele. Elég nekem a Hugrabug ház vezetése.

– Elég legyen fiúk! – vetett véget a kialakulni készülő parázs vitának Hermione, majd jelentőségteljesen felcsippentette a levelet. – Kicsit sincs bennetek versenyszellem?

– Nincs – válaszolták egyszerre, bár azt mindannyian tudták, hogy egyikük sem mond igazat, ezt pedig a boszorkány mindenkinél jobban tudta.

Draco megforgatta a szemét, aztán vett egy mély levegőt. Harry elhúzta a száját és lopva a többiekre nézett, akik lázasan belevetették magukat a feladat megoldásba. Ron még mindig kicsit duzzogott, de igyekezett kerülni Lavender metsző pillantását. Neville pedig legszívesebben megszökött volna.

– Szóval nem fog senkit sem zavarni, ha mondjuk a szomszéd csapat fog győzni – jegyezte meg a lány egy apró félmosollyal. A négy fiú nyakukat nyújtogatva átnéztek a szomszéd csapat asztala elé, majd elfintorodtak. – Tuti ők fognak nyerni.

– Viccelsz? Wendy vagy Windy? Mindegy. Az a csaj azt hitte bájitaltanon – rémlett fel Ronnak egy emlék –, hogy a skarabeusz növény és fán nő.

– Terry Boot pedig olyan sötét, hogy nem is tudom hogyan kerülhetett a Hollóhátba – jegyezte meg Draco. – Nemrég eljött hozzám edzésre, fordítva ült fel a seprűre, aztán amikor felrepült fejjel lefelé lógott a levegőben.

Ezen mindannyian nevettek, kivéve Nevillet és Hermionét, akinek szívügye volt a seprűlovaglás elkerülése. A tejfölszőke varázsló tekintete találkozott a másik két társa tekintetével.

– Bocs – mosolyodott el. – Ígérem, hogy a ti titkaitokat nem fogom kifecsegni.

– Ajánlom is – szólalt meg vészjósló hanglejtéssel Hermione.

– Mindenki tudja, hogy leájultál a seprűről – forgatta meg a szemét Ron.
– Nem ájultam el – sziszegte a boszorkány.

– Na persze…

– Rendben, Hermione, mondd, hogy mi az első feladat? – váltott témát Harry. – Szerintem jobb, ha belehúzunk.

– A hármas számú üvegházba kell mennünk – jelentette ki Hermione, majd felállt a székből. A többiek viszont meg sem mozdultak, Neville kivételével. – Most meg mi van? Nem keltek fel?

– Megyünk már – hangzott a rettenetesen motivált hármas felelete. Aztán Harry, Ron és Draco is nagy nehezen felkelt a helyükről. A csapat elindult kifelé a kastélyból.

– Végre meg tudom mutatni milyen növényeket szereztem be. – Nevillet felvillanyozta a helyzet. – Nagyon állat, sokkal több van, mint amikor mi jártunk ide. Például találtam egy könnyező kaktuszt…

– Hűha – forgatta meg a szemét Ron. – Milyen remek lesz. Alig várom, hogy lássam őket.

– Én sem gúnyolódtam, amikor megmutattad a limitált csokibéka gyűjteményedet – vágott vissza Neville. – Pedig az is dög unalmas volt.

– Az nem olyan ciki, mint növényekkel babrálni.

– Miről beszélsz, Weasley? – horkantott fel Draco. – Tizenhat évesen talán ez még menő volt, de most közel a harminchoz melyik nőt villanyozod fel ezzel?

– A műértőket – jegyezte meg Ron mérgesen. – Egyébként láttalak, amikor sorban álltál.

– Gyűjtő vagyok – jelentette ki a tejfölszőke varázsló.

– Én is – kontrázott rá a vöröshajú férfi.

– Nagyszerű, majd szervezünk egy találkozót, amikor kicserélhetitek a kártyákat – igyekezett oldani a feszültséget Hermione. – De most menjünk, mert négy csapat is megelőzött minket.

A négy férfi szótlanul követte Hermionét, aki kiment a kastélyból, majd a park ösvényén elindult a hármas számú üvegház mellett. Draco időközben pár hosszú lépéssel mellé araszolt, s igyekezett olyan közel menni hozzá, amilyen közel csak lehetett. Ujjaik súrolták egymást, váltottak egy-egy lopott pillantást. A férfi legszívesebben megölelte volna a boszorkányt, de nem akart egy újabb parázs vitát kirobbantani az újdonsült csapatban.

– És mi lesz a feladat? – kérdezte Draco.

– Szerintem mandragórát kell átültetni – válaszolt Hermione. – Legalábbis eszerint a leírás szerint.

– Hadd nézzem! – kérte Ron, majd olvasni kezdte. – Földből kiszakítva sikoltásod halálthozó. Éjjeli akasztófamanó, kezed gyermeké, arcod egy emberé, ki kővé vált, tőled lesz elevenné. Kiáslak, kitéplek, csak sikolts, kiáltozz, mit őrzöl annak rejtekhelyét magadtól feltárod. Mi ez a baromság?

– A cserépben lesz a következő nyom – mondta Harry.

– De vigyázzatok rájuk! – szólalt meg Neville. – Majdnem három hónapom ráment, hogy kineveljem őket.

– Nyugi, Nev – veregette meg a hátát Ron –, én nagyon szívesen rádhagyom az egész átültetést.

– Én is – emelte fel a kezét Draco védekezően. – Mindent bízzunk szakemberre.

– Borzasztóak vagytok! – sóhajtott fel Hermione. – Egyikőtöknek sem ártana egy kis mandragóra átültetés.

– Igen – húzta el a száját a gyógynövénytan professzor. – Még a másodikosok is röhögve meg tudják csinálni. Csak mondom.

– Mennyi mandragóráról van szó? – kérdezte Harry. – Mert azt nem írta a leírás.

– Olyan száz körül – vonta meg a vállát Neville. – Pont jókor jött ez a feladat, mert a gyerekekkel csak év vége felé vesszük a mandragórákat. Addig pedig nekem kellene minden egyes kis növényt átültetni.

– Remek – húzta a száját el Ron. – Remélem, hogy Pitonnak is van három - négy hordó majomagya, amit fel kell dolgoznunk.

– Undorító – szólalt meg Harry. – Ne is beszéljünk róla, mert felfordul a gyomrom.

– Tudsz valami varázslatot, amivel megtaláljuk azt, amit elrejtettek az egyik cserépben? – kérdezte Draco Hermionétól.

– Aha – vigyorodott el a lány.

– Emberek, meg vagyunk mentve – nevetett fel Draco. – Akkor akár most is ideadhatják nekünk a trófeát.

– Gondolod, hogy ez ilyen könnyű lesz?

– Nem tudom, majd meglátjuk.

Most már mindegyiküknek jobb lett a kedve, ami egészen addig tartott, amíg oda nem értek az üvegházakhoz. Az ajtó előtt Lavender egyik segítője állt, és mosolyogva megállította a kis csapatot.

– Pálcákat, kérem, itt letenni! – mutatott a fiatal boszorkány a tárolókra, amiben némelyikében már most ott sorakoztak a pálcák.

– Miért tenném le? – kérdezte Harry.

– Bent nem lehet varázslatot használni – válaszolt nyugodtan a lány. – A feladathoz csak a gyógynövénytanon megszerzett képességeket lehet használni. És, ön, Longbottom professzor, ebben a versenyszámban nem vehet részt.

– Ne már! – csóválta meg a fejét.

– Sajnálom, szakemberek nem vehetnek részt a feladatokban – nézett rá bűnbánóan a boszorkány, aztán a többiekhez fordult. – Tegyék le a pálcákat, kérem!

– Ők aurorok – jegyezte meg Draco, majd rámutatott Ronra és Harryre. – Nekik a kötelességük pálcát hordani reggeltől estig. Még a zuhanyzóba is magukkal viszik.

– Sajnos, nem lehet – vonta meg a vállát a lány. – Azonnal kizárják a versenyből azt, aki megszegi a szabályokat.

– Menjünk, fiúk, így is meg fogjuk találni! – szólalt meg Hermione. – Minél előbb teljesítjük azt a kört annál jobb.

– El se kellett volna jönnöm – nyafogta Ron.

– Ebben egyet értek, Weasley.

– Neked meg pláne nem kellett volna eljönni – forgatta meg a szemét a vöröshajú férfi. – Maradhattál volna otthon szépen a seprűgyűjteményeddel édes kettesben.

– Hosszú lesz ez a nap – jegyezte meg Harry, aztán megvakarta a homlokát.

– Remélem, hogy meghallod a mandragóra sikítását, Vörhenyes.

– Draco! – emelte fel a hangját Hermione. – Vegyél vissza egy kicsit!

– Mi van? Ezek még kicsit, legalábbis Neville szerint. Csak elájulna pár órára. Eszméletlenül jól szórakozna.

– Kérlek!

– Adj egy csókot, aztán bírok magammal! – vigyorgott ravaszul Draco, majd mielőtt a boszorkány válaszolhatott volna magához húzta és megcsókolta. Ron és Harry rosszallóan nézett össze.

– Mindjárt hányok tőletek– morogta Ron.

– Mehetnénk? – kérdezte Harry. – Szeretném visszakapni a pálcámat.

Hermione nem igazán tudta magát átadni a csóknak, kissé még mindig furcsának érezte, hogy a barátai előtt csókolja meg Dracót, akinek természetesen ezzel a ténnyel egyáltalán nem volt problémája. A boszorka pirulva kibontakozott a férfi öleléséből, aztán megigazította a ruháját. Draco elégedetten mosolygott a két griffendélesre varázslóra, sőt rémesen el volt telve magától.

– Mehetünk – szólalt meg végül, aztán hátrasimította a tejfölszőke haját.

– Micsoda egy öntelt fa…

– Ron! – szólt rá Hermione. – Elég!

– Jól van, jól van – védekezett a varázsló, de azért még egy hűvös pillantást váltott Dracóval, akit igazán nem érdekelt Weasley viselkedése.

Miután letették a pálcájukat, átvették a fülvédőket már nem hallottak semmit. Hermione az élen haladva elindult befelé az üvegházba. Rögtön megcsapta őket a meleg, a komposzt, trágya és a növények egymással keveredő szokatlan illata. A kis mandragórák apró cserépekben sorakozva várták az átültetést. A csapatok közül már sokan lázasan dolgoztak a sorok között.

– Kuli munka – szólalt meg Ron, aztán képletesen Nevillet és Lavendert is megátkozta, ám ezt senki sem hallotta.

Mind a négyen nekiláttak a feladatnak. Hermione először megmutatta a fiúknak hogyan tudják átültetni a kis növényeket. Olyan volt ez a boszorkány száméra, mintha mindig is ezt csinálta volna. Furcsamód sokkal jobban élvezte, mint azt korábban gondolta volna. Gyengéden megfogta a mandragóra tövét, egy rántással kiemelte a földből, majd gyorsan elhelyezte új helyén a sivalkodó, ráncos csecsemőre emlékeztető növényként, végül pedig betakarta egészen termőfölddel.

A három férfi kissé elborzadva nézte a jelentet, valahogy egyiküknek sem volt ehhez sok kedve. Hermione várakozóan nézett a többiekre, aztán intett nekik, hogy álljanak neki. Ron vágott egy fintort, Harry megfogta az egyik cserepet, Draco pedig még egy apró csókot kierőszakolt Hermionétól, aki véletlenül végighúzta a földes kezét a férfi arcán. Erre Ron úgy tett, mintha beleokádna az egyik cserépbe, Harry pedig csak fejcsóválva felnevetett.

A kis közjáték után végül nekiálltak a palántázásnak. A panaszosan siránkozó kis gyerekforma gyökerek nem igazán örültek annak, hogy valaki megbolygatja békés szendergésüket, verdestek, csapkodtak, egyedül akkor hagyták abba a mocorgást, amíg puha földdel be nem takarták őket.

– Mindig is utáltam a gyógynövénytant – morogta Ron, de a többiek persze nem értették egyetlen szavát sem.

Alapvetően nem volt nehéz dolguk, mert a mandragórák alig voltak öt centiméteresek és a nagyobb cserepekbe könnyedén elfértek. Egyetlen egy gond volt; rettentő sok növénnyel kellett foglalkozniuk. Félóra múlva már mind a négyen könyékig sárosan, földesen végezték az átültetést. Gyorsan haladtak, de még mindig nem került elő a következő nyom. Időközben egyre többen lettek az üvegházban.

Harry igyekezett alapos lenni és Hermionéval együtt egy rendszert dolgoztak ki, amivel sokkal gyorsabban haladtak, mint Ron vagy Draco, akik időközben még nagyobb felfordulást csináltak a munkapultnál. A vöröshajú varázsló egyszer majdnem leejtette az egyik mandragórát. A fülvédők is remekül szigeteltek, így senki sem hallotta Ron állandó káromkodását. Éppen, amikor a következő növényt próbálta belegyömöszölni a cserepébe az véletlenül megbillent és a trágyával kevert föld Dracóra ömlött.

– Mi a francot csinálsz, Weasley? – kiabálta a varázsló mérgesen. Bár ebből a férfi csupán a mérgesen mutogató Malfoyt értette.

– Bocs! – emelte fel a kezét Ron. Annyira nem sajnálta a történteket, legszívesebben az összes trágyás zsákot ráöntötte volna a tejfölszőke varázslóra, aki igyekezett rendbe szedni magát.

– Ki a korcs? – kérdezett vissza, persze nem hallották egymást. – Bemosok neked!

– Felmosok neked? Mit beszélsz? – nevetett fel a varázsló. Malfoy nem igazán értette Weasley min röhög. – Véletlen volt.

– Féktelen folt? – ismételte meg Draco. – Nem hallok.

– Nem falok? – húzta el a száját Ron. – Húzz már arrébb!

– Nyálgép? – vonta össze a szemöldökét. – Menj a francba, Weasley!

Azzal odébb lökte Ront, akinek ez cseppet sem volt az ínyére.

– Megbuggyantál? – hördült fel, aztán visszalökte Dracót.

– Milyen hamutál? Idióta.

– Piskóta? – horkantott fel Ron, bár értelmetlen volt tovább folytatni meddő párbeszédüket.
Közjátékukat az szakította félbe, hogy Harry egy jól irányzott földdarabbot dobott közéjük. A két varázsló meglepetten ugrott egy lépést hátra, és mérgesen néztek a fekete hajú varázslóra, aki felmutatta az ezüst kulcsot és intett neki, hogy menjenek ki az üvegházból. Mindannyian megkönnyebbültek, amikor levehették végre a fülvédőket.

– Megvan? – kérdezte Neville.

– Aha – válaszolt Harry. – Egy kulcs volt a cserépben. És itt kint mi újság?

– Két csapat ment el – válaszolt a professzor. – Mindenki mást talált, szóval nem tudom ki hova megy innen. Próbáltam kérdezősködni, de senki sem volt hajlandó semmit sem elárulni. Ja, és tessék, itt vannak a pálcáitok.

– Kösz, Nev!

– Borzalmasan néztek ki – mondta Nevillet. A többiek erre nem válaszoltak, hanem elkezdték magukról levarázsolni a piszokfoltokat.

– Ez az idióta Weasley még egy halom földet is rámszórt – morogta Draco.

– Véletlen volt.

– Véletlen… Ismerem a griffendélesek véletlen elkövetett baleseteit.
– Ha direkt csináltam volna, akkor most te is ülnél egy cserépben a mandragórák között – jelentette ki Ron, aztán felröhögött a saját viccén.

– Srácok! – szólt rájuk Hermione, mielőtt valamelyik varázsló megint egymásnak esett volna az üvegházak mellett. Nem kellett több dráma az évfolyamtalálkozón. – Foglalkozhatnánk a következő feladattal?

– Szerintem is – szólalt meg Harry, aki egész eddig azzal volt elfoglalva, hogy kivarázsolja a koszt a körme alól. – Valakinek van valami ötlete?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Neville. – Valamit biztos nyit.

– Hű, ezt a kitűnő érvelést – nevetett fel Draco. – Komolyan mondom, Nev, neked nyomozónak kellett volna menned. De van itt egy auror, aki segíthet nekünk.

– Nos, én nem éppen kulcsokra szakosodtam.

– Gondold azt, hogy valami sötét varázslathoz tartozik.

– Szerintem nem – rázta meg a fejét Harry.

– És mit nyit a kulcs szerintetek? – kérdezte Ron. – Még az életben nem láttam ilyen kulcsot. Ez egy egészen nagy zsákutca lesz. Érzem. A kastélyban fogunk bolyongani egész reggelik.

– Csak addig, amíg valaki meg nem találja a kupát – szólt közbe Neville. – Este buli lesz lent Roxmortsban.

– Szerintem induljunk vissza a kastélyba – indítványozta Hermione. – Most láttam, hogy Hannah Abbott csapata rohamléptekkel elindult vissza. Ők már nyomon vannak.

– Merlinre! – fújt egyet Ron.

– Add ide egy kicsit, Potter, azt a kulcsot! – kérte Draco, majd átvette és megszemlélte az ezüst tárgyat. Míves volt, összefonódó indákból álló kör valahonnan ismerősnek tűnt. A minta olyan volt, mint a borostyán kúszó szára.

– Mit gondolsz, mihez kell ilyen? – kérdezte Hermione, majd közelebb lépett a varázslóhoz.

– Ez egy szekrényt nyit – állapította meg a férfi.

– Ezt mégis miből gondolod? – támadt neki a kérdéssel Ron. – Miért nem lehet ládát vagy titkos pincehelyiséget? Nem látom be, hogy miért lenne pontosan neked igazad.

– Láttam már hasonlót – szólalt meg derűsen, nem akarta felhúzni magát Weasley miatt, aki láthatóan ma elemében volt. – De ha te jobban tudod…

Azzal Draco átdobta Ronnak a kulcsot, aki elkezdte forgatni, majd feladta és tovább passzolta Nevillenek.

– Elég kicsi ahhoz, hogy szekrényt nyisson, de nem elég nagy, hogy ajtó legyen – mondta a professzor. – Nem mintha annyira értenék a kulcsokhoz.

– Milyen szekrényt nyit szerinted? – lépett közelebb Hermione.

– Antik – válaszolt a tejfölszőke férfi.

– Ezzel nem vagyunk beljebb – sóhajtozott Ron. – Roxfortban minden antik.

– Weasley?

– Igen?

– Mi lenne, ha befognád? Éppen gondolkodni próbálok – jegyezte meg Draco. – Vagy menj és sétálj egyet a környéken.

Ron már éppen nyitotta volna a száját, de meglátta Lavendert lobogó lila színű szaténtalárban keresztülvágni a parkon.

– Mi lenne, ha elindulnánk? – vetette fel hirtelen az ötletet. A többek bólintottak, aztán elindultak a kastély felé.

– Szar lehet, ha még mindig félsz tőle – mondta neki félhangosan Draco.

– Nem félek, csak nem akarok vele találkozni – morogta Ron idegesen, majd a füle tövéig elvörösödött. – Ez nagy különbség.

– Aha, persze…

– Nem kell hinned nekem, Malfoy.

– Nem az én volt csajom – nevetett fel Draco, s megszaporázta a lépteit, hogy beérje Hermionét. Jelentőségteljesen átkarolta a boszorkány derekát, aki éppen a kulcsot vizsgálgatta.

– Egyszerűen nem tudom hol láttam ilyet. Általában nem kulccsal szokták kinyitni a varázslók és a boszorkányok a szekrényeket, hanem varázslattal.

– Nem feltétlen – válaszolta Draco. – Egyébként biztosan nagyon régi lehet, nekünk is van otthon néhány ilyen. Kobold munka és vannak vésetek a kulcs szélén, ez arra utal, hogy maga a szekrény is különleges.

– Volt-nincs szekrény? – Draco egy pillanatra megmerevedett és a gyomra kissé összeszorult. Nem akart ilyesmire emlékezni. Sőt igyekezett mindent elfelejteni, ami ezzel kapcsolatos. Bár ilyen egyszerű lett volna.

– Lehet – válaszolta kurtán, majd hozzátette: – De nem hiszem. Úgy hallottam az összes volt-nincs szekrény megsemmisítették itt miután a háború után újraindították Roxfortot. Valami más lesz ez.

– És amik nálatok vannak otthon? – váltott témát Hermione.

– Csak szekrények, régi vackokat tárolunk benne, amik már senkinek sem kellenek – vonta meg a vállát Draco. – Galagonyából vannak, és állandóan mumusok fészkelnek benne. Nem győzöm őket kiirtani, ha hazamegyek.

– Mumusok? – kérdezte Hermione.

– Aha.

– Akkor tudom hova kell menni.

– Na, hova? – kérdezte Ron, majd ásított egyet.

– Pálcát elő, srácok! – mosolyodott el Hermione. – Megyünk sötét varázslatok kivédésére.

– Na, ez már jobban tetszik – vigyorodott el a vörös hajú varázsló.

– Akkor nyomás!

hozzászólások: 0