33. lecke

Nem sokkal később az újdonsült ötös csapat már a kastélyban haladt tovább. A zegzugos épületben sétálva mindannyian egy kicsit visszamentek a múltban, amikor még fekete talárban, könyvekkel megpakolva siettek a tanórákra. Draco mit sem törődve a többiekkel kézen fogta Hermionét. A két szerelmes egymásra mosolyogott miközben felelé haladtak a márványlépcsőn. Harry, Ron és Neville észre sem vették a kis közjátékot, sem azt, amikor Draco apró csókot lehelt Hermione kézfejére. Az egykori mardekáros forgatott valamit a fejében, az ötletét halkan a boszorkány fülébe súgta, mire Hermione kissé elpirult, de nemet intett a fejével.

– Később – mondta félhangosan a lány.

– Mondtál valamit, Hermione? – fordult meg Harry.

– Később megnézhetnénk a kviddicspályát – vágta ki magát a boszorka, mire barátja különös arckifejezést vágott.

– Jó – vonta meg a vállát Harry, aztán átlépte a hiányzó lépcsőfokot.

Draco ellenállhatatlanul vigyorgott, Hermione pedig a mosolyát eltakarva inkább kerülte a tekintetét. Csendesen haladtak tovább. Az útjuk során találkoztak egy-egy másik, rivális csapattal, de egyikük sem tartott a sötét varázslatok kivédése terem felé. Mindenki izgatottnak tűnt a feladatok megoldásától, és nevetve kitértek mindenféle kérdéstől, amit fel akartak tenni nekik.

– Ennyit az összefogásról – mondta Harry.

– Az biztos, ha ezt tudom, akkor nem hagyom Seamusnak, hogy rólam írja le a bűbájtant – jegyezte meg Ron sértődötten.

– Te mindig Hermionéról írtad le – vigyorgott Neville.

– Ez igaz. Neked meg rengeteget segített bájitaltanon.

– Emlékszem – bólintott az egykori professzor. – Azóta sem hevertem ki ezt a traumát, mármint Piton bájitaltan óráit.

– Mekkora szerencsétek volt – szólalt meg Draco, majd mindannyian ránéztek. – Ha Hermione nincs, akkor ki tudja mire vittétek volna. Nekem nem volt lehetőségem senkiről sem másolni, mert Crak és Monstro sem volt éppen egy lángész.

– Ez pech – mondta Harry.

– Irigykedsz? – nevetett fel Ron.

– Dehogy – vigyorodott el elégedetten. – Én kaptam belőle a legjobb részt.

– De aranyos vagy – simogatta meg férfi arcát Hermione.

– Meg ne csókoljátok egymást még egyszer! – utálkozott Weasley. – Még mindig nem sikerült megemésztenem, hogy ilyen idióták vagytok mindketten.

– Ron, kérlek!

– Nem gondoltam volna, hogy még egyszer végigmegyek ezen a folyosón – váltott témát Harry.

– Én meg azt nem, hogy mindennap végigmegyek rajta – sóhajtott fel Neville. – Nekem annyira nem nosztalgikus itt sétálgatni, maximum az, hogy veletek és nem egyedül egy csapat gyerekkel.

– Nem is bírnám – vallotta be őszintén Ron, majd megveregette egykori iskolatársa vállát. – Az a sok idióta, rinyáló kölyök… Kezdem megérteni, hogy Piton miért utálta a diákokat. Valahol egyet tudok érteni.

– Én nem kínzom őket – mondta Neville. – Egyébként tavaly engem választottak a legszimpatikusabb tanárnak az iskolában.

– És ezt nem Piton kapta? – nevetett Harry. – Döbbenet. Micsoda meglepetés.

– Mostanában nem olyan durva, mint gyerekkorunkban – mesélte a professzor. – Bár még most sem olyan engedékeny. Néha pár szót beszélgetünk.

– Hogy merre van a mosdó?

– Ne szemétkedj, Ron!

– Egyébként mióta vagy ilyen, aki nem szereti a gyerekeket? – kérdezte Hermione bekapcsolódva a beszélgetésbe. – Nem szoktál ennyire ilyen lenni.

– Megvan az okom.

– Mondd el!

– Mióta tavaly Halloweenkor megrohanták a boltot a kis krampuszok – válaszolt a vörös hajú varázsló. – Őrjítően tudnak viselkedni, amikor egy csapatba verődnek, és szét akarják verni az egész üzletet. Nem is értem Fred és George hogyan tudják őket elviselni.

– Nem egyszerű velük – szólalt meg Draco is. – De én jól elvagyok kölykökkel. Hozzánk is rengeteg jár a centrumba.

– Mit tudsz te a gyerekekről? – fújt egyet Ron.

– Én edzem a kicsiket – húzta ki magát a férfi elégedetten. – Sokféle korosztályt, ha már itt tartunk. Egészen ügyesek, jövőre, akik másodikosok lesznek olyan kviddicset fognak játszani, hogy még mi is eljövünk Roxfortba meccset nézni. Múltkor még Hermione is bekapcsolódott az edzésbe.

– Micsoda? – kérdezett rá Harry meglepetten. – Neked sikerült valami rávenni olyan programra, amiben seprű van és repül?

– Igen – húzta ki magát Draco önelégülten. – És még annyi mindenre rávettem. Áúú! Hermione!

– Elég! – pirított rá a boszorkány. – Nem beszélünk arról, ami a tanfolyamon történik.

– Csak ecsetelem mennyire jól fejlődsz. Nekem ez nagyon jól esik, hogy már ennyi mindent kipróbáltál.

– Nem kell – rázta meg a fejét Hermione. – Hagyjuk!

– Nem volt ciki együtt edzeni a kicsikkel? – kérdezte Ron.

A boszorkány szúrós tekintettel nézett a férfira, aki szenvtelenül állta a tekintetét.
– Nem – válaszolt felhúzott orral. – Mi lenne, ha folytatnánk az utat a terem felé? Meg kell küzdeni egy mumussal.

– De kinek? – kérdezte Harry.

– Azért csak elbánunk vele – válaszolt Hermione. – Azért ez nem egy olyan komoly… oh, a francba!

Mindannyira megtorpantak egy pillanatra. A folyosó nem véltelen volt üres. Sötét köd kavargott, amiben itt-ott apró villámok cikáztak. Hirtelen a köd oszlani kezdett, majd egy fekete tükör jelent meg előttük, ami betöltötte faltól a falig a teret. A foncsorozás itt-ott már megkopott. De a legmeglepőbb az volt, hogy egyiküket sem mutatta.

– Ki volt az a barom, aki ezt iderakta? – kérdezte Ron. – Persze ugye veszélyesebbet nem is lehetett volna. Lavender egy hibbant pi…

– Ez meg mi a franc? – kérdezte Neville barátja szavába vágva.

– Ez egy fekete tükör – mondta Hermione. – Ajtóként szolgál az asztrálsíkhoz, ahol kapcsolatba kerülhetsz a tudatalattiddal. Legalábbis a jóslástanban erre használják. Egyébként, ha belépsz egy ilyenbe, akkor akár fogva is tarthat, és soha nem kerülsz elő.

– Ehhez engedély kell – morogta Harry, majd közelebb ment. – Ráadásul ilyen nagyhoz pláne. Ezért meg is ütheti a bokáját bárki.

– Miért nem látszunk benne? – tette fel a kérdést Neville. – Olyan hátborzongató. Kezd ez egyre jobban eldurvulni.

– A holdkő tinktúra miatt – válaszolt neki a boszorkány. – Minden holdtöltekor meg kell tisztítani, fekete festékkel és holdkőtinktúrával átmosni. Azért, hogy tisztán lásd benne, amit akarsz ahhoz be kell menni a tükörbe. Valószínű ott lehet a mumus is.

– És hogy megyünk tovább? – tudakolta Draco. – Be kellene mennünk, hogy bejussunk a terembe.

– Sehogy – rázta meg a fejét Hermione. – Én egy ilyenbe be nem megyek, és senkit sem fogok beengedni oda.

– Egyetértek – szólalt meg Harry. – Lavender emiatt nagyon is felelni fog. Veszélybe sodorni ennyi embert. Elment az esze.

– Lavender még őrültebb lett, mint amikor jártam vele – szólalt meg Ron, majd egy kicsit közelebbről megvizsgálta a tükröt. – Bele sem merek gondolni, hogy mennyi szarságot szedhetett össze.

– Gondolj bele, Weasley, mi van, ha miattad őrült meg? – lépett hozzá közelebb Draco. – Nem zártad le vele normálisan a kapcsolatotokat vagy valami rosszabb. Még nem tiszta, hogy kit kell sajnálni.

– Baromság – rázta meg a fejét a vöröshajó. – Már jó ideje volt normális, nekem ehhez semmi közöm.

– És ha ez már a mumus? – tette fel a kérdést a mardekáros varázsló. – Melyikőtök fél egy ilyentől? Jóslástan? Édesem?

– Ne nézz rám! – emelte fel a kezét a boszorkány, aztán megrázta a fejét. – Utálom a jóslástant, de nem félek egy ilyentől. Komolyan. Nekem valami mást mutatna a mumus, ebben biztos lehetsz.

– Potter, Nev, Weasley? – kérdezősködött tovább Draco.

– Én maradok a dementoroknál – közölte Harry, miközben pár varázslattal ellenőrizni kezdte a türköt, nincs-e valamiféle fekete mágia rajta, ami árthatna nekük. – Kiráz még mindig tőlük a hideg.

– Pókok – felelte Weasley.

– Én nem mondom meg – pirult el Neville. – De nem is láttam ilyet még soha az éltemben. Ez a vacak még hullámzik is. Nem, nem, a közelébe se megyek. A feleségem megölne, ha ebben ragadnék hónapokra.

– És akkora mire kellene a kulcs? – tette fel a jogos kérdést Ron. – Kaptunk valamit, de mégse? Van ezen valami ajtó?

– Nem egészen. Bármire is kell az a tükörben lesz vagy a tükör mögött – válaszolt Hermione elgondolkodva. – Szóval, ha megakarjuk találni, akkor át kell jutnunk ezeken az akadályokon.

– És hogyan jutunk hozzá? Valakinek valamilyen ötlet? – kérdezte a Weasley. – Mégis bemegyünk?

– Álljatok hátrébb! – lépett előre a boszorkány, aztán eltökélten a pálcáját egyenesen a tükörre szegezte.

– Mire készülsz? – kérdezte Harry. – Ne csinálj hülyeséget.

– Nem fogok.

– Elmondod?

– Mindjárt meglátod – mondta Hermione, majd megmozgatta a nyakát. – Deprimo!

Mindannyian a boszorka pajzsbűbája mögött helyezkedtek el. Minden másodpercek alatt zajlott le.

Hatalmas robbanás rázta meg a folyosót, amibe talán még az épület maga is beleremegett. A négy varázsló meglepetten hátráltak az üvegszilánkok elől, amiknek csilingelése hallatsz a márványpadlón. Fekete füst szabadult fel és betöltötte a folyosót. Mindannyiuknak csengett a füle a robbanás zajától.

Miután minden elcsendesedett, Hermione egy varázslattal kinyitotta az összes ablakot. Amikor tisztult a kép, akkor látták, hogy a tükörbe a boszorkány egy hatalmas lyukat robbantott. Hermione eltette a pálcát, aztán megfordult.

– Azta – szólalt meg Draco rekedten. – Ez nem volt semmi.

– Ezért kapni fogunk Lavendertől – mondta Neville.

– Kit érdekel? Ez egy nagyon veszélyes tárgy – közölte Harry. – Ha vége lesz ennek az évfolyamtalálkozónak, akkor lesz hozzá egy-két szavam. Nem fogja csak egy sima figyelmeztetéssel megúszni.

– Még mindig veszélyes vagy, Hermione – jegyezte meg Ron. – Én nem mertem volna ezt felrobbantani.

A lány csak megforgatta a szemét.

– Akkor mit csináltál volna? – kérdezte a boszorkány.

– Hagyom az egészet a francba, aztán lementem volna a konyhába egy kis süteményért. Miért mit csináltam volna?

– Tessék itt van a szekrény – szólt Hermione elégedetten. – Kinél van a kulcs?

– Nálam – emelte fel a kulcsot Draco.

– Tiéd a mumus, Malfoy! – engedte előre Ron a varázslót. – Kíváncsi vagyok mi a legnagyobb félelmed.

– Elmész ám a picsába, Weasley! – vicsorgott a férfi, aztán elindult a szekrény felé. A tükör cserepek ropogtak a talpa alatt. Még mindig estek le a cserepek, ahol Hermione a lyukat kirobbantotta. Dracónak figyelnie kellett nehogy egy ilyen ráessen egy ilyen. A szekrény megremegett, ahogy közelebb ment hozzá. Vett egy mély levegőt, aztán hátrébb lépett.

– Alohomora – mondta ki a varázslatot. A szekrényajtó hátborzongató nyikorgással feltárult, és mindannyian meglepődtek, amikor kilépett a mumus rajta.

– Ez meg mi a franc, Malfoy? – kérdezte Ron. – Ez most komoly?

– A mumusom – jelentette ki Draco mosolyogva. – Most mi a bajod vele?

– Most komolyan ettől rettegsz a legjobban? – mutatott a mumus felé Ron, aki szúrós szemekkel, egyenes testtartással indult elő feléjük.

Neville és Hermione alig bírták elfojtani a feltörő nevetésüket. Harry pedig csak az állát vakargatva nézte Dracót, aki rettenetesen jól szórakozott.

– Ezt nem is hiszem el – nevetett Ron, miközben a fejét csóválta.

– Ne cikizd a félelmeimet!

– Barom… Hogy lehetsz saját magad mumusa? – kiabált rá a vörös hajú varázsló, majd rámutatott a hugrabugosok egyenruhájában feszítő Draco Malfoy hasonmásra, aki időközben erejét fitogtatva magára tekert egy ugyancsak hugrabugos sálat, s úgy méregette a többieket.

– Hugrabugosnak lenni iszonyat rémisztő – mondta vigyorogva Draco. – Ne nézz rám így, Weasley, a pókfóbiáddal! Nagyon nem áll jól nekem a sárga. Nem akarom magam így látni. Szörnyen rosszul vagyok ettől.

– Nem áll jól a sárga? – kérdezett vissza Ron. – Szórakozol velem, baszki? Mi vagy te? Lány?

– Van, akinek fontos a megjelenés.

– Ja, hogy az – horkantott fel a varázsló. – Ez egy kicseszett idióta.

– Baromság – szólalt meg Harry, majd megveregette Draco vállát. – De dicséretes, hogy magától a félelemtől félsz, és nem magától a dologtól.

– Most ez komoly? – morogta Ron. – Micsoda szar duma. Nem gondolod, hogy ez igaz. Malfoynak minimum Voldemorttól kellene félnie.

– Ez nem szar duma! Remus mondta nekem egyszer – mondta Harry. – Akkor, amikor a patrónus bűbájt gyakoroltuk.

– Kösz, Potter, ez jól esett a lelkemnek.

– Fiúk, mi lenne, ha eltűntetnénk a mumust? – szólalt meg Hermione. – Ha nyerni akarunk, akkor jó lenne végezni.

– Igen, srácok – csatlakozott Neville.

– Oh, de szívesen megnézném a te mumusodat, Nev – nevetett Draco. – Úgy hallottam Piton rohadt jól nézett ki a nagyanyád ruháiban.

– Jól rá is csesztem – sóhajtott fel Neville fájdalmasan. – Valahogy nem vette jó néven az öreg.

Mindannyian nevettek. A mumus időközben egyre közelebb merészkedett Dracóhoz. A varázsló belenézett a saját szemébe, majd megmarkolta a varázspálcáját.

– Comikulissimus! – hangzott fel a mély bariton hang. Ekkor a hugrabugos szál szorosan a mumus nyakára tekeredett. Az ál-Draco felrepült a levegőbe, aztán egy pálcaintéssel az igazi Draco kihajította az ablakon a kapálózó alteregóját. A mumus köddé vált mielőtt velőt rázó sikollyal a földre ért volna. A többiek kissé földbegyökerezett lábbal figyelték az eseményeket. – Minden rendben? Úgy néztek rám, mintha valami szörnyűséget tettem volna

– Kihajítottad magad az ablakon. Kicsit hátborzongató volt – szólalt meg Ron.

– A mumust – javította ki Draco.

– Persze – emelte fel a kezét Ron védekezően.

Neville eközben felbátorodva kotorászott a szekrényben a következő nyom után kutatva. Mindenféle kacatot talált benne, a legtöbb felesleges kacat volt, régi könyvek, szakadt talárok, ezeréves Reggeli Próféta viharvert példányai. Egyik sem tűnt nyomnak.

– Találtál valamit? – kérdezte Harry, majd kikerülve a nagyobb tükördarabokat közelebb araszolt.

– Egyelőre semmi – nyögte a professzor, aztán mélyebbre túrt a sok vacakban. Egy irdatlanul hosszú pergament húzott elő a szekrényből. – Ez olyan, mint Hermione mágiatörténet házidolgozata.

– Hé, ez nem is… Oh, pedig de, ez az én dolgozatom – szemlélte meg a boszorkány a pergament. – Mik vannak.

– Ez majdnem tíz méter – nézett rá fél szemmel Draco. – A koboldlázadásról? Honnan vettél ennyi mindent?

– Sokat jártam könyvtárba – válaszolt a boszorkány.

– Sokat? – nevetett fel Ron. – Szerintem a szabadidőd nyolcvan százalékát ott töltötted.

– Nem vagy vicces – szólalt meg Hermione.

– Könnyebb lenne, ha tudnánk mit keresünk – vágott a szavukba Neville. – Valakinek van valami ötlete?

– Keresd tovább!

– Köszi a bíztatást! – mondta a profeesszor, majd még mélyebbre túrt a régi talárok alá. Aztán valami hideg ért a kezéhez, s egy lombikot húzott ki a ruhák alól. Felegyenesedett, aztán a nyakánál fogva felmutatta az üvegcsét. – Ez meg mi a fene?

– Igyál meg! – olvasta fel a Ron a címkét, majd megnézte az égszínkék folyadékot, ami ott hullámzott az üvegben. – Ezt én biztos nem fogom meginni. Malfoy, nem vagy szomjas?

– Hülye nem vagyok, Weasley.

– Pedig kipróbálnám rajtad.

– Hadd nézzem meg, mielőtt még hozzávágnátok egymáshoz! – kérte Hermione, majd átvette az üvegcsét. A fény felé tartotta, s megszemlélte az égszínkék bájitalt. Óvatosan vette ki a dugót, aztán beleszagolt a lombikba. Jellegzetes édeskés, fűszeres illat áradt belőle. – Ez egy zsugorítófőzet. Nem veszélyes.

– Szóval akkor a következő feladat a bájitaltan teremen lesz – vonta le a következtetést Harry.

– Hogy a francba állapítottad meg csupán az illat és a szín alapján, hogy ez milyen bájital? – kérdezte Neville. – Nekem gőzöm sem lett volna.

– Nem olyan nehéz – mondta a boszorkány, aztán visszatette a dugót az üvegre. – Csak emlékszem, milyen egy ilyen főzet. Csupán ennyi az egész.

– Itt lehet a baj – csapott a homlokára a professzor. – Utáltam mindig is bájitaltant. Elő tudom állítani a hozzávalókat, növényeket is meg tudom keres, de a többi… Borzalom.

– Ezzel nem mondtál el semmi újdonságot – veregette meg a vállát Draco. – Emlékszem amikor egyszer összeolvasztottad az üstödet.

– Egyszer? – húzta fel a szemöldökét Ron. – Legalább egy tucat üstöt elfogyasztottál a hét év alatt.

– Nem neked adtak ötven százalékos kedvezményt a Kavargó Üst boltban? – kérdezte Harry visszaemlékezve.

– A nagyinak – nyögte Neville. – Legalább két tucatot vásárolt a második évem után. Alig vártam, hogy végre megszabaduljak a bájitaltantól.

– Oh, és emlékeztek, amikor eltűntette a fél lábát? – fűzte tovább a témát Ron vidáman. – Eszméletlen volt.

– Milyen szép is, amikor van pár közös emléked a barátaiddal – húzta el a száját Neville.

– Ugyan már – legyintett Draco. – Az üvegházak nagyon szépek. Állat az a sok új növény.

– Majd nézd meg az ötös számú üvegházat – vigyorodott el Neville.

– Na, srácok, akkor most irány a pince? – váltott témát Ron.

Alighogy ezt kimondta tűsarkak ütemes kopogását hallotta a folyosóról. Már ez önmagában sem jelentett jót. Főleg, amikor meghallotta a hangot.

– Ki volt az az állat, aki tönkretette a fekete tükrömet? – sipákolta Lavender hisztérikusan, aztán elindult feléjük, mint egy felbőszült fúria.

– Irány a pince! Irány a pince! – kiáltotta Ron. A többiekkel együtt futásnak eredtek. Persze nem ő volt a bűnös, de Lavenderre nem akart találkozni továbbra sem. – Gyorsan, gyorsan, szedjétek a lábatokat!

– Weasley! – üvöltötte Lavender. – Ki fogom tekerni a nyakad!

– Meg fog ölni – lihegte Ron. – Pedig nem is tettem tönkre azt az átkozott tükröt. Ja és örülnék, ha nem röhögnétek rajtam.

– Visszamenjek? – kérdezte Harry. – Megbírságolhatom Lavendert.

– Weasley! Állt már meg!

– Inkább ne – nyögte a vörös hajú varázsló. – Hoppanálni még mindig nem lehet?

– Nem. Még mindig nem, Ron – világosította fel Hermione. – De jó tudni, hogy téged keres és nem engem.

– Weasley, tönkre teszem az életedet! – rikácsolta Lavender, aztán elővette a pálcáját.

– Tudok egy rövidebb utat – szólalt meg Draco.

– Milyen rövidebb utat?

– Nincs rövidebb út – rázta meg a fejét Harry.

Draco nem szólt semmit csak az élre tört, vett egy bal kanyart, aztán egy falikárpithoz rohant. Megtapogatta a falat, majd félre hajtotta a kárpitot. Egy nagy sötét lyuk tátongott a falban. Ez volt az, amit keresett. Mire a többiek odaértek diadalmas mosoly terült szét az arcán.

– Ez meg?

– Nem… nem, nem – tiltakozott Neville hevesen. – Inkább adjuk át Lavendernek Ront.

– Szép kis barát.

– Csak le kell csúszni – forgatta meg a szemét Draco. – Pontosan a pincehelyiségek mellett fogunk kilyukadni.

– Használtad már ezt valaha? – kérdezte Hermione, majd igyekezett minél többet kiolvasni a mardekáros tekintetéből.

– Szerinted, miért értek a mardekárosok mindig előbb oda, mint mindenki más a pincehelyiségekhez?

– Hogyan fért bele Monstro ebbe?

– Weasley!

– Oké, én megyek elsőnek – tolta odébb Ron Dracót. – Imádkozzatok!

Azzal bepattant a lyukba, s egy apró kiáltás kíséretében elcsúszott.

– Ha kitöröm a nyakam neked véged, Malfoy – mondta Harry, aztán ő is eltűnt a szemük elől.

– Én majd megyek a lépcsőn – közölte Neville, s ráérősen tovább haladt a folyosón.

– Ketten maradtunk.

– Menjünk mi is.

– Csak utánad, édes!

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0