34. lecke

Iszonyatos sebességgel száguldottak a sötét csőben lefelé, bár olykor nem lehetett megmondani pontosan milyen irányban haladtak, mert össze-vissza csúsztak, fel és le, oldalra, majd körbe-körbe. Bele lehetett szédülni ebben a csúszdázásba. Hermione torkában dobogó szívvel nézett a vaksötétbe. Fényt gyújthatott volna a pálcájával, de maga az élmény annyira lebénította, hogy elfelejtette használni az erejét.

Félelmetes volt így haladni, bár a mögötte csúszó Draco jelenléte megnyugtatta egy kicsit, noha semmit sem látott belőle, sem az előtte suhanó Ront vagy Harryt. Dohos levegő csapott az arcába, torka elszorult, egy pillanatra elakadt a lélegzete. A boszorkány összehúzta magát, igyekezett nem foglalkozni azzal, hogy a létező összes pókháló beleragadt már a hajába, a ruhájába. Nem merte becsukni a szemét, mert fogalma sem volt mikor lesz vége csúszdának. Aztán egyszer csak megpillantotta az alagútba beszűrődő fényt.

– Készülj! – figyelmeztette Draco kiabálva. – Hajolj egy kicsit hátra, hogy a párnázóbűbájjal ne találjalak el.

– Rendben – mondta a boszorkány cincogó hanggal. Hermione érezte, hogy elsüvít a füle mellett a bűbáj kék fényvillanással, a következő pillanatban pedig kirepült az alagútból. Egy apró sikítás kíséretében szállt a széles folyósón, majd a gravitáció vonzásának köszönhetően elegánsan landolt a puha párnára. Alig volt pár másodperce oldalra gurulni, hiszen Draco is nagy sebességgel megérkezett mellé. A varázsló nevetve nézett a holtra vált arccal fekvő Hermionéra. Fölé hajolt és megérintette az arcát.

– Na, tetszett? – kérdezte vigyorogva.

– Annyira nem – cincogta a lány, majd ellökte magáról a férfi kezét, és felült. – Egyáltalán nem.

– Hát itt vagytok – nyögte Ron miközben a fájós tomporát dörzsölgette. – Malfoy, most nem tudom megköszönjem-e vagy inkább agyonverjelek, amiért bevertem a hátamat. Úgyhogy választhatsz melyik legyen.

– Szerintem megköszöhetnéd – mondta Draco, majd felkelt a párnáról és segített Hermionénak is talpra állni, aztán ráérősen elkezdte megszabadítani őt a pókhálóktól. Oda sem figyelt a varázslóra, úgy válaszolt. – Lavender nem ölt meg.

– De majdnem így is kinyúvadtam – morogta mérgesen. – Hogy fog ez holnap fájni.

– Lavender átka jobban fájna. – Ron fájdalmasan felnyögött, ami lehetett akár egy nevetés és a nyavalygás egyvelege.

– És Neville? Ő mikor jön? – kérdezte Harry, aki időközben már csaknem minden pókhálót leszedett a ruhájáról. Noha a szerteszét álló fekete hajával nem volt ilyen szerencséje, hiszen itt-ott még lógott róla néhány hálódarab.
– Ő nem vállalta be a csúszdát – vonta meg a vállát az egykori mardekáros varázsló. – A lépcsőn jön.

– Meg tudom érteni – nyögött fel fájdalmasan a fekete hajú varázsló. Harry a karját dörzsölgette. – Ti mardekárosok nem vagytok normálisak!

– Ugyan már, ennyire nem kell egy kis csúszdától betojni. És ne szekáld a házamat! – forgatta meg a szemét Draco. – Te rendben vagy, édes?

– Igen – bólogatott Hermione –, de nem csinálnám még egyszer.

– Hol van belőletek a kalandvágyad? – mosolyodott el a férfi, majd a boszorkányhoz. – Úgy emlékszem rázósabb kalandokban is résztvettél már.

– De nem mostanában – húzta el a száját.

Draco csak mosolygott, aztán gyengéden magához ölelte a boszorkányt, apró csókot lehelt a homlokára, már éppen belemerült volna egy újabb csókba, amikor Piton professzor jelent meg a színen. Dühösnek tűnt, vagyis a szokottnál is dühösebbnek.

– Malfoy! – szólalt meg vészjósló hangon. Draco eljátszott a gondolattal, hogy talán bűntetőmunkára küldi, de mivel már nem volt diák Pitonnak biztosan lettek volna jobb ötletei is. A tejfölszőke férfi felsóhajtott. – Mi lenne, ha nem itt a pincém előtt romantikáznál Miss Grangerrel?

– Látod, Malfoy, én mondtam neked – csatlakozott Pitonhoz Ron, majd a professzor mellé lépett. A bájitaltanár úgy nézett egykori tanítványára, mintha nem tudná eldönteni, hogy megmérgezze-e vagy megátkozza, mindenesetre oldalra húzta a talárját, nehogy Weasley vételen rálépjen. A vöröshajú férfi érezte a feszültséget, aztán jobbnak látta visszaállt Harry mellé.

– Itt vagyok! – szólalt meg Neville lihegve, aki éppen akkor fordult be a folyosón. – Tényleg hamarabb ideértetek. Hello, Perselus! Minden rendben?

– Nos, most, hogy mindenki itt van – szólalt meg a bájitaltanár –, vessünk véget ennek a marhaságnak.

– A professzor nem örül ennek a találkozónak? – bukott ki a kérés Harryből. Piton leírhatatlan undorral nézett egykori tanítványára.

– Olvass az arckifejezésemből, Potter – szólalt meg végül.

– Őszintén? – kérdezett vissza Harry, s ravasz vigyorral egykori tanárára nézett. – Nem igazán tudom milyen érzései vannak. Meg ne sértődjön, de mindig ugyan olyan képet vág.

– Akkor következtess!

– Talán érzek némi feszültséget – vallotta be.

– Nagyon jól vág az eszed – fintorodott el a professzor.

– Tudja, hogy hol van a kupa? – kérdezte Ron kertelés nélkül. – Azzal véget vethetnénk az egész játéknak.

– Van egy sejtésem – felelte kurtán Piton, majd elővett egy pergamenborítékot és átadta Hermionénak. – Ez a következő nyom.

– Köszönöm! – válaszolt a boszorkány, a professzor csak bólintott egyet.

– Nem is kell megfőzni a bájitalt? – szaladt magasba szemöldöke Harrynek.

– Nem kell – húzta ki magát a professzor, láthatóan megfeszült az állkapcsa. – Inkább elkábítom az egész évfolyamot, minthogy hagyjam összepancsolni a pincémet. Főleg te nem fogod oda betenni a lábad, Longbottom.

– Merlin őrizz! – emelte fel védekezően a kezét Neville. – Nem akarom a nagyi kedvezményét igénybe venni új üstökre a sulinak.

– Lekötelezel.

– Professzor, és mit kér cserébe az információért? – kérdezte Harry kíváncsian. – Nem hinném, hogy merő szívjóságból segít.

– Első emelet, sötétvarázslatok kivédése terem.

– Tudjuk – sóhajtott fel az egykori griffendéles –, fekete tükör.

– Hermione hazavágta az egészet – szólalt meg Draco, miközben a boszorkány vállát simogatta. – Egy csinos lyukat robbantott egyenes a közepébe.

A professzor nem szólt semmit. Az ajka pengevékonyra húzódott, mintha igyekezne elnyomni egy ízes káromkodást vagy egy mosolyt, amit a többiek lehetetlennek tartottak. Egy fél percig maga Perselus sem tudta, hogy örüljön vagy bosszankodjon a kialakult helyzet miatt. Persze Miss Brown letartóztatása segített volna, de már nem volt értelme. Egy használhatatlan fekete tükör mit sem ér. Ugyanakkor még nem adta fel a reményt. Még tönkre lehet tenni ezt a találkozót, csak még várnia kellett egy kicsit. Kellett egy új terv.

– Lavender már látta – tette hozzá Harry komoly hangon. – De még visszamehetek. Úgyis meg akartam büntetni, egy ilyen veszélyes tárggyal játszadozni…

– Már nincs értelme – intett nemet a fejével Perselus. – Így a tükör már használhatatlan, emellett teljesen ártalmatlan is, és persze javíthatatlan. Menjetek tovább!

– És mi legyen a további feladatokkal? – kérdezte Ron.

Piton nem válaszolt, hanem megfordult és elindult az irodája felé. A többiek csak nézték, ahogy a férfi távolodik a folyosón, aztán becsukja maga mögött az ajtót.

– Na, most ezt rakd össze – csóválta meg a fejét Ron. – Idejön előad valamit, aztán elmegy, mintha mi sem történt volna.

– Meg akarja fúrni az évfolyamtalálkozót, csak nem akar közvetlen felbújtója lenni az egésznek – vonta meg a vállát Draco. – Nem mondhatod, hogy nem egy nagy játékos az öreg Piton.

– Gondolod?

– Nem kell nagy észnek lenni, hogy az ember kitalálja mit gondol Lavenderről – mondta a férfi.

– Ja – szólalt meg Ron –, én is azt gondolom.

Hirtelen megint ismerős tűsarkak ütemes kopogása hallatszott a folyosó másik végéről. Ron elfojtott egy szitokszót, majd a fal mögé hátrált. Mindannyian követték a példáját.

– Ezt nem hiszem el – morogta fojtott hangon a varázsló. – Miért? Merlinre, miért?

– Fogd be egy kicsit! – szólt rá Draco fojtott hangon. – Még a végén idejön.

Lavendernek persze esze ágában sem volt Ronékat keresni, most egészen más irányba haladt. A kivont pálca, dühös tekintet és a homlokán rángatózó ér nem ígért túl sok jót. Megállt pontosan Piton irodája előtt, aztán bedörömbölt az ajtón. Cseppet sem volt diszkrét. Szétvetette a düh, és gondokoskodott róla, hogy ez Perselus Piton számára is világos legyen.

– Nyissa ki, professzor! – üvöltötte mérgesen. – Azonnal nyissa ki!

– Mit akar, Brown kisasszony? – szólalt meg jeges nyugalommal Piton. – Talán van valami probléma?

– Probléma? – fújt egyet a boszorkány. – Még hogy probléma? Probléma az nincsen, csak egy kibaszott nagy káosz.

– Ne káromkodjon! – fedte meg Perselus. – És ha megbocsát, dolgom van, kérem, ne zavarogjon itt!

– Dolga van?

– Igen, dolgom van.

– Egy frászt van! – szitkozódott tovább Lavender, aztán ököllel rácsapott a kemény tölgyfaajtóra. Piton továbbra is nyugodtan figyelte a boszorkányt. – Tönkre tették a fekete tükrömet.

– Megmondtam már akkor is – kezdte a professzor, mintha egy csekély értelmi képességű diákjához beszélne –, hogy ez egy iszonyatosan rossz ötlet. De persze nem hallgatott rám.

– Összetörött.

– Értem… Sajnálom – válaszolt kurtán.

– Sokra megyek vele.

– Aláírta a nyilatkozatot, amiben minden felelősséget magára váll, ami a tükörrel kapcsolatos. Így nem tudok segíteni.

– És csak ennyit tud mondani?

– Mégis mit vár tőlem, mit mondjak még? – kérdezett vissza Piton. Lavender csak összefüggéstelenül hápogott. – Nem érek rá, Brown kisasszony, és nincs időm, hogy az érzékeny lelkével foglalkozzam, nem vagyok lélekgyógyász mágus. Szent Mungóban érdeklődjön.

– Az a dolga, hogy várja a feladatra érkezőket és segítsen levezényelni az évfolyamtalálkozót. Nem dobhat ki csak így.

– Már voltak itt – közölte kurtán a professzor. – Nekem itt a feladatom a végetért.

– Maga a Roxfort részéről a koordinátor.

– Nem segíthetek – szólalt meg a professzor, aztán becsapta a pinceajtót. Lavender felkiáltott, elővette a pálcáját, és a lehető legelképesztőbb dolgot tette. Rátörte az ajtót az egykori tanárára.

– Mi a szentséges ördöghurkot művel, Miss Brown? – emelte fel a hangját Piton, aki maga is rettenetesen meglepődött Lavender gyilkos természetén.

– Emelje meg a seggét és segítsen, mert bemártom McGalagonynál! – üvöltötte torkaszakadtából.

– Hogy képzeli, hogy így beszél? – pirított rá, miközben lesöpörte magáról a tölgyfaajtó szálkáit. Mondott volna mást is, de inkább lenyelte a sértést, amit a boszorkány fejéhez vágott volna.

– Ennek a találkozónak sikerülnie kell! – rikácsolta tovább. – Érti? Sikerülnie kell. Ezen áll vagy bukik a Roxfort jövője.

– Állítsa le magát, kisasszony! Mégis mit képzel mit csinál? – harsogta Perselus, aztán folytatta tovább Lavender kiosztását, aki persze visszavágott neki. Parázs vitájuktól zengett az egész pince. Egy idő után mind a ketten átlépték a jómodor határát, és Piton is kerek perec megmondta minek tartja Lavendert. Eközben Ron, Harry, Draco, Neville és Hermione a falhoz lapulva úgy döntött, hogy éppen eleget hallott már az egészből.

– Hűha, Pitont még nem hallottam így kiabálni – szólalt meg Draco fojtott hangon, miután rákanyarodtak a felfelé vezető folyosóra.

– Nem kellene segíteni? – kérdezte Ron. – Elég durvának hangzott ez az egész.

– Pitonnak? – horkantott fel Neville. – Halálfaló volt, csak le tud szerelni másokat. Szerintem átok nélkül is boldogul. Ahogy hallom éppen eléggé kihasználja a szókincsét.

– Mi lenne, ha mennénk tovább? – kérdezte Harry. – Nem akarok a tanúja lenni, ha esetlen Lavender kinyírja Pitont vagy fordítva.

– Van benne valami – vonta meg a vállát Ron. – Szóval, akkor hova menjünk?

– A Nagyterembe – válaszolt Hermione, majd kisimított egy tincset az arcából.

– Hála Merlinnek, már ideje lenni valamit inni! – mondta hálásan a varázsló. – Akkor induljunk.

A kis csapat beleegyezően bólintott, aztán Hermione vezetésével elindultak a felelé vezető lépcsősoron.

– Malfoy?

– Tessék, Weasley.

– Felfelére nincs valami rövidebb utad? – kérdezte kissé nyögve.

– Nem, miért?

– Rohadtul fáj a hátam – morogta Ron. – Lehet visszamegyek Pitonékhoz és én magam ölöm meg Lavendert.

– Azkabanba akarsz kerülni? – kérdezte Hermione.

– Igaz, ott nem olyan jó a buli.

– És mi volt a levélben? – váltott témát Harry. – Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő feladat.

– Még nem nyitottam ki. Először érjünk fel a pincéből, és frissítsük fel magunkat – válaszolta a boszorkány. – Még mindig nem hiszem el, hogy Lavender képes volt rátörni Pitonra az irodája ajtaját.

– Idegbajos – húzta el a száját Ron.

– Temperamentumos – vigyorgott Draco.

– Inkább idegbajos.

– Te jártál vele, Weasley.

– Ja, basszus – fintorodott el a férfi.

Nem sokkal később már mindannyian az előcsarnokban haladtak. A csapatok egy része szintén itt volt, jobbára azok, akik már feladták a versenyt. Harry, Ron, Neville utat törve, átverekedték magukat a csődületen. Draco és Hermione kicsit lemaradt a többiektől. A boszorkány fáradtan hajtotta a fejét a varázsló vállára, aki finoman átkarolta. Már éppen elérték volna az asztalukat, amikor izgatott beszélgetés hangzott fel a hátuk mögül.

– Hallottátok? – szólalt meg az egyik hollóhátas boszorkány, aki éppen akkor csatlakozott a társaihoz.

– Micsodát? – kérdezte egy szőke hajú nő, majd izgatottan figyelte évfolyamtársát.

– Valaki tönkretett egy nagyon értékes fekete tükröt. Az idiótának nem kellett volna mást tennie, minthogy megvilágítja azt a tükröt és akkor eltűnik – fújt egyet, majd megforgatta a szemét. Hermione persze ravaszul elmosolyodott. Esze ágában sem volt épen hagyni a tükröt.

– Áh, ez nem is akkora hír – legyintett a másik hugrabugos boszorka. – Én tudok jobbat.

– Na, és mi lenne az a nagy hír?

– Egy párocska szexelt a griffendél toronyban.

– Micsoda?

Ennek hallatán Hermione meglökte a könyökével Dracót, aki valahogy most nem akart ránézni a boszorkányra, mert képtelen volt elrejteni a vigyorát. Az egykori griffendéles igencsak elpirult és legszívesebben elhagyta volna a Roxfort környékét.

– Ide vezetnek, ha valóra akarod váltani az álmaidat – jegyezte meg félhangosan a boszorkány. – A végén még szégyentelennek bélyegeznek miattad.

– Helyre hozom.

– Mégis hogyan?

– Meglátod – elvigyorodott, aztán egy apró puszit nyomott Hermione arcára, s egyenesen odament a pletykálkodó évfolyamtársaihoz.

– Hallottátok, hogy Lavender rátörte Pitonra az irodája ajtaját? – kérdezte Draco lelkesen. A hollóhátas és hugrabugos boszorkányok tágra nyílt szemekkel néztek a férfira.

– Ne! – szólalt meg a szőke hajú. – Ezt komolyan mondod?

– De még mennyire.

– És mi történt?

– Párbajoztak – színezte ki a történetet Draco. – Úgy üvöltöztek egymással, mint két részeg félig hegyi troll a Szárnyas Vadkanban.

– Merlinre! – kapta a kezét a szája elé az egyik hollóhátas boszorka. – A pincébe kellett volna mennünk. Mondtam nektek, hogy nem a bagolyház lesz a jó.

– És mi volt még?

Draco lehalkította a hangját, aztán valamit mondott a többieknek. Mindannyian egyszerre hördültek fel. Hermione kíváncsian figyelte az egykori mardekárost, de a férfi csak mosolygott, mintha valami nagyon ravasz tettet vett volna véghez.

– De nem tőlem hallottátok.

– Persze, persze, csak mondd már – helyeseltek a boszorkányok. Aztán Draco beavatta őket a titokba, a lányok egy emberként hördültek fel. A varázsló, mint aki jól végezte a dolgát, visszasétált Hermionéhoz, akinek persze fogalma sem volt arról, hogy vajon a ravasz mardekáros mégis mit mondhatott a többieknek.

– Mit mondtál nekik? – kérdezte kíváncsian és csillogó szemmel nézett a férfira.

– Csak egy apró pletykát indítottam el – vonta meg a vállát nemtörődöm módon. – Innentől kezdve nem fognak rólunk beszélni.

– Elmondhatnád.

– Nem, mert akkor dühös leszel – adott egy csókot Draco Hermione szájára. – Azt pedig nem hagyhatom.

– Úgyis visszahallom majd.

– De kiszínezve – nevetett fel a varázsló. – Nagyon-nagyon kiszínezve. És a Griffendél-torony egyszerűen eltörpül emellett.

– Menjünk be! – sóhajtott fel Hermione. – Ennyi izgalom után innom kell valamit.

– Ez egy remek ötlet. Én pedig ennék valamit – mondta Draco, aztán összefűzte az ujjaikat.

Nem sokkal később csatlakoztak a többiekhez a Nagyteremben. A fiúk nekiestek a szendvicseknek, és gyakorlatilag el is felejtették, hogy még mindig játékban vannak. Ellenétben Hermionéval, aki időközben kibontotta a levelet, majd azon ügyködött, hogyan tegye láthatóvá a szöveget. Addig a csapat többi tagja élénken beszélgetett egymással és majszolgatták a pogácsákat.

Draco fél szemmel a boszorkányra figyelt, aki elmélyülten vetett be magát a feladatba. A varázsló elmosolyodott, aztán töltött neki egy pohár limonádét és kimentett néhány pogácsát, mielőtt Weasley felfalta volna az összeset. Amikor odacsúsztatta a boszorkánynak az ellátmányt finoman megérintette a karját. Hermione felnézett és találkozott a tekintetük.

– Köszönöm! – mosolyodott el hálásan. Draco viszonozta a gesztust, aztán apró csókot váltottak.

– Olyan szép vagy.

– Ugyan már – legyintett Hermione. – Csupa pókháló vagyok még mindig. Ez a szöveg meg nem akar megjelenni.

– Nincs egy deradírod véletlen?

– A másik táskám maradt.

– Csak vicceltem.

– Én nem – nevetett fel kényszeredetten.

– Biztosan máshogy is elő lehet hozni – mondta Draco, de fogalma sem volt mivel érhetnék el ezt. Régóta nem foglalkozott rejtett szövegek előcsalogatásával. Gyakorlatilag negyedikben ment el tőle végleg a kedve, amikor MacGalagony rajta kapta, hogy Pansy Parkinsonnal levelezik az óráján.

– Lehet.

– Biztosan kitalálod.

– Igen, csak idő kérdése – sóhajtott fel, aztán Hermione már éppen nyúlt volna a tökleves pohárért, de véletlen egy részét kiborította pergamenre. Halkan bosszankodva tüntette el a nyomokat a róla. – Kezd ez a nap túlságosan is hosszúra nyúlni.

– Ne is izgasd magad ezen! Csak egy játék.

– A fenébe! – mondta ki hangosan. – Most már minden tiszta limonádé, töklé vagy mittudomén és ragad az asztal.

A varázsló éppen válaszolni akart, amikor rápillantott a pergamenre. Lassan kirajzolódott rajta a kacskaringós szöveg.

– Nézd! – mutatott rá Draco. – Az, amit ráöntöttél előhívta a szöveget.

– Hunyorogva fénylő égi tünemény, Jelöli az utad éjnek közepén, Mindegyik magja egy külön világnak, Beléjük gyakran isteneket látnak – olvasta fel az első részét Hermione. – Minden hónapban egy esetben, Elfogy, s lesz megint kerekded, A Földünket naponta körbe járja, S hoz világosságot az éjszakába.

– Ez egy fejtörő – állapította meg a varázsló.

– Igen – mondta Hermione, aztán gondolkodni kezdett. – A csillagok és a hold.

– Srácok! – szólt oda a mardekáros a többieknek. – Megyünk a Csillagvizsgáló toronyba!

– Minek?

– Hermione megfejtette az üzenetet – válaszolta Draco.

– Na, az sem volt a kedvenc helyem – sóhajtott fel Ron, aztán befejezte a félig megrágott pogácsát. – Az a kiba… sok lépcső.

– Tudok rövidebb utat is – mosolyodott el a tejfölszőke varázsló. Hermione megint valami rosszat sejtett.

– Megint nem szívatsz meg! – jelentette ki Harry. – Még egy csúszda vagy egy titkos mardekáros lift már nem fér bele a napomba.

– Ezt imádni fogod, Potter. Üljünk seprűre! – javasolta a varázsló, aztán hátradőlt a székben. Nagyon büszke volt magára ezért az ötletért.

– Nem, nem, nem – tiltakozott Hermione hevesen. – Ez egy nagyon rossz ötlet.

– Pedig ez egészen jó ötlet.

– De nem akarok felszállni egy seprűre sem – húzta fel az orrát a boszorkány. – Erről egyáltalán nem volt szó ezen a hétvégén. Pihentetjük a seprű témát.

– Majd ráülsz az én nyelemen.

– Malfoy, nem kell tudunk a perverzióidról – utálkozott Ron.

– Elviszem a seprűmön te idióta – forgatta meg a szemét Draco. – Nem gondolod, hogy majd itt pont előtted beszélek a szexről.

– Ki tudja?

– Szerintem mehetünk seprűvel – terelte vissza a témát a megfelelő mederbe Neville. – Mostanában úgysincs elég időm repülni.

– Én is hoztam seprűt – mondta Harry. – Részemről is oké.

– Ez egy nagyon rossz ötlet – rázta meg a fejét Hermione.

– Ne aggódj! – simogatta meg a karját Draco. – Vigyázok rád, ahogy eddig is. Nézd a jó oldalát, legalább nem kell vagy kétszáznyolcvan lépcsőfokon felmásznod.

– Hogy én milyen szerencsés vagyok – fújt egyet a boszorkány mérgesen. Aztán a csapat elindult, hogy mindannyian magukhoz vegyék a seprűiket.

hozzászólások: 0