37. lecke

Draco néhány csók után végül nagy nehezen otthagyta Hermionét a szálláson, aztán egy gyors zuhany és egy konyhai látogatás után, elindult a Nagyterem felé. Nem tévedett a három férfi éppen beszélgetett és robbanósat játszott. Látszólag jól szórakoztak, bár egykori mardekárosnak most már erős kétségei voltak, hogy valóban jó ötlet-e pont most Hermione barátaival haverkodni. A varázsló vett egy mély levegőt, majd elindult egy üveg Lángnyelv Whiskyvel, amit a konyháról hozott el. A lehető legmagabiztosabban haladt a padsorok között, majd az asztalra tette az italt.

– Szép estét, srácok! – köszönt vigyorogva. A többiek nem igazán osztoztak az örömében, Nevillet kivéve. – Csatlakozhatok?

– Nem – vágta rá Ron. – Már megvagyunk. És őszintén szólva nincs több hely… Nagyon sajnálom, Malfoy!

– Gyakorlatilag az egész Nagyterem üres. – Draco miközben ezt mondta körbenézett a teremben, ami valóban igaza volt. Ron csak megvetően nézett rá, ahogy eddig. A mai győzelmük sem segített túlságosan közelebb hozni őket egymáshoz.

– Olvass a sorok között! – gúnyolódott tovább a vöröshajú varázsló. – De egyértelmű leszek, menj el!

– Ülj le, Draco! – mondta Neville, és megpaskolta a helyet maga mellett, Draco egyből élt is a lehetőséggel. – Egy kis pogácsát?

– Köszönöm! Végre egy kedves griffendéles – veregette meg a barátja vállát.

– Hugrabugos – javította ki a Ron.

– Hé! – emelte fel a kezét Neville. – Griffendéles vagyok. Ízig-vérig.

– Ha te mondod…

Neville válaszul megdobta Ront egy pogácsával, aki még időben elhajolt. Az étel kíméletlenül csattant a padlón.

– Béna – csóválta meg a fejét a varázsló és elnevette magát.

– Hagyd békén Neville barátomat, mert ráduszítom a gurkóimat! – figyelmeztette Draco egykori iskolatársát.

– Barátok? Komolyan?

– Igen – válaszolta Neville. – Problémád van vele?

– Ahh, hihetetlen.

– Ne akadj fent már ezen!

– Malfoy, amúgy meg mi a fenét keresel itt úgy egyébként? – tudakolta Weasley kíváncsian. – Eltévedtél Roxmortsba menet? Elárulom: ugyanott van, mint iskoláskorunkban. Szóval szaladjál, szaladjál!

– Ha már így megkérdezted, Weasley, éppen pont titeket kerestelek – közölte a lehető legtöbb komolysággal. Ron és Harry egyszerre néztek rá, megdöbbentette őket a férfi szavai.

– Komoly? – kérdezte Harry. – Mai nap nem volt elég? Mert szerintem az volt.

– Olyan komoly vagyok, mint egy hippogriff támadás – jelentette ki határozottan. Még soha nem volt ennyire nehéz feladata. Önként sétált be a vad oroszlánok közé, és szinte a nyakán érezte a szorítást. – Egyébként csak beszélgetni jöttem semmi több.

– Nem kellene most inkább lent buliznod Roxmortsban? – kérdezte a fekete hajú auror. – Mindenki odalent van.

– Nincs kedvem – vonta meg a vállát a varázsló. – Nagy a zaj.

– Ez nagyon nagy kár.

– És ti? – kérdezett vissza Draco. – Ti sem mentetek le.

– Túl zajos nekünk is – válaszolt Neville a többiek helyett. – És Ron fél, hogy Lavender ráveti magát.

– Ez nem igaz. Egyszerűen szeretnék a lehető legmesszebb lenni tőle – sóhajtott fel, majd letett egy lapot az asztalra. – És szerintem így lesz a legjobb.

– Lavender biztosan nagyon csalódott lesz – biggyesztette le az ajkát Draco. – Még senkit sem tudott megátkozni mióta itt van. Kivéve Pitont majdnem.

– Ez amúgy itt egy privát beszélgetés – mutatott magukra Ron. – Semmi keresnivalód nincs itt velünk.

– Milyenek vagytok, pedig már azt hittem, hogy a mai nap tényleg kicsit közelebb hozott minket egymáshoz – forgatta meg a szemét rosszallóan, de szélesen mosolygott. – Hallod ezt, Neville? Nem mondtad el nekik, hogy milyen jó fej vagyok.

– Próbáltam – veregette meg a vállát Neville. – Nem igazán hitték el.

– Akkor nincs mese beszélgetnünk kell egy kicsit – vigyorodott el, aztán kinyitotta az italos üveget, poharakat varázsolt elő és mindenkinek töltött. A többiek először csak rámeredtek az italra, de egyikük sem utasította el.

– Menj le Roxmortsba, aztán keress magadnak barátokat, Malfoy! – javasolta Ron. – Minket meg hagyj békén!

– Egyedül nem olyan izgi – csóválta meg a fejét a tejfölszőke varázsló. – Inkább veletek lennék.

– Te, ez megbolondult – nézett rá Harryre Ron egy gúnyos fintorral. A varázsló fáradtan figyelte az eseményeket. – Valami történt vele, talán leesett a seprűről vagy megmérgezték. Küldjük el a gyengélkedőre!

– És mi van a… barátnőddel? – tudakolta Harry, s letette a kártyalapokat. Egyenesen Dracóra nézett, aki rezzenéstelen arccal fogatta a faggatózást. – Már most zavar van a paradicsomban? Esetleg szakítottatok?

– Olyan rosszmájú vagy, Potter – ciccentett fel Draco. – Hermione ma este lepihen, és én tiszteletben tartom a kérését.

– Milyen figyelmes vagy – horkantott fel Ron. – Pedig olyan vagy tényleg, mint egy kígyó, rátekeredtél az áldozatodra, aztán nem ereszted el.

– Micsoda hasonlat, Weasley! – nevetett fel a tejfölszőke varázsló jóízűen. – Ezt tegnap este óta gyakorlod, hogy a képembe vághasd?

– Mindjárt mást vágok a képedhez – sziszegte felhúzott orral.

– Ron! – szólt rá Harry.

– Mi az? – kérdezett vissza ingerülten.

– Ne csináljunk botrányt! – szólalt meg fáradtan a férfi. – Nem hiányzik mára még több gond.

– Botrányt? Ha elküldöm a büdös francba, abból még nem lesz botrány, sőt pontosan így nem lesz bonyodalom – jegyezte meg ingerülten. – Különben is csak éppen ki akarom tessékelni.

– A gyengélkedőre?

– Úgy valahogy – vonta meg a vállát Ron.

– Jaj, srácok! – szólalt meg méltatlankodva Neville. – Ez a beszélgetés kezd túlságosan megterhelő lenni.

– Miért ne lazíthatnánk együtt? – tárta szét a karjait Draco, mintha ennél természetesebb dolog nem lenne. A két gyerekkori ellensége ezt egyaránt elutasította. A tejfölszőke varázslónak be kellett dobnia az aduászt: – Hermione miatt.

– És te pont ide jöttél lazítani? – nevetett fel Neville jóízűen. – Akkor nagyon oda lehetsz érte.

A mardekáros különös mosolyt villantott. Harry és Ron már tudta, hogy nem győzhetnek ebben a csatában, Malfoy akkor is itt marad velük, ha ők ezt nem akarják. Sőt, muszáj lesz megbarátkozniuk vele, hiszen ennek a kapcsolatnak egyedül Hermione vethetne véget, akinek eszébe sem jutott ilyesmi.

– Igyunk együtt – javasolta Draco, mintha csak kerülné a válaszadást. – Régen volt már az a sok ellenségeskedés, viszálykodás, borítsunk fátylat rá.

– Legyünk öribarik? – horkantott fel a vöröshajú mágus, aztán teletöltötte a poharakat. – Ehhez egy este is kevés, sőt egy üveg whisky is.

– Hermione miatt – mondta a tejfölszőke férfi megismételve a korábbi kijelentését. – Nekem csak ő számít.

– Szóval akkor tényleg szereted? – nézett rá Harry igencsak gyanakvóan.

– Igen – jelentette ki határozottan Draco. Jégszürke tekintetét végigfuttatta Ronon és Harryn, aki kitartóan állták a mardekáros pillantását. – És nem érdekel mit gondoltok. Ha nem hisztek nekem az nem érdekel, de amit műveltek Hermionéval az egyáltalán nem jó baráthoz illik. Rárontottatok és úgy viselkedtetek, mint az idióta futóférgek.

– Ki akarsz minket oktatni?

– Lássuk csak, igen! – vágta rá azonnal, gondolkodás nélkül a mardekáros. – Milyen barát az, aki nem támogatja egy másik barátja választását?

– Választhatott volna jobbat is – húzta el a száját Harry. – Tekintve az előéletedet.

– Már nem vagyok ugyanaz – válaszolt Draco. – Állítom neked, Potter, hogy te sem vagy ugyanolyan barom, mint iskolás korunkban.

– Lehet – bólintott a varázsló, aztán ivott egyet az italából.

– Jobbat érdemel – folytatta Ron.

– Ez így igaz, Weasley, most ezúttal egyetértek veled. De most nem rólam van szó, hanem Hermionéról.

– A kis önzetlen…

– Komolyan beszéltem. Nagyon bántja az egész – folytatta Draco. – Őrlődik az egészen. Jobb lenne, ha nem piszkálnátok miattam.

– Majd mi ezt megbeszéljük Hermionéval – jelentette ki Harry. – Nem kell beleavatkoznod. Eddig is mindent meg tudtunk beszélni.

– Nem, Potter, nem! Ezt mi fogjuk lejátszani, Hermione nélkül – jelentette ki határozottan. – Szóval emésszétek meg a jelenlétem. Ma már olyan jól ment, nyertünk egy kupát is.

– Azt hiszem, hogy ehhez én nem asszisztálok – mondta Neville, aztán már fel, de Draco megragadta a karját. – Hé, mégis mi van?

– Nem mész sehova, haver! – szólalt meg ismét Draco, s oda sem nézve visszahúzta a varázslót padra. – Senki sem megy sehova, amíg nem beszéltünk.

– Innom kell ehhez – mormolta Ron, majd egy hajtásra kiitta az italát. – Most mi van, Harry?

– Semmi – rázta meg a fejét.

– Úgyse fog elmenni, akkor mi értelme van ennek az egésznek? – tárta szét a karját a férfi. – Előbb szabadulunk, ha meghallgatjuk.

– Weasley, kezdek felnézni rád – nevetett Draco. Ron úgy nézett rá, mint egy hülyére.

– Na dugulj el, Malfoy! Ezt Hermionéért teszem.

– Leiszod magad? Hát gratulálok! Szerintem értékelni fogja – morogta Harry. – Ez annyira érett viselkedés…

– Malfoyjal tárgyalunk – javította ki Ron. – Ennek a piához nincs semmi köze.

– Mindegy.

– Ki oszt? – tette fel a kérdést Draco.

– Majd én – vállalt magára a szerepet Neville. – Ha már ilyen jól belerángattatok ebbe az egészbe.

– Ne nyafogj már, Nev! Ez a legjobb whisky a környéken, már ezért érdemes itt maradni. Különben is mit csinálnál? A kis taknyosok dolgozatait javítanád?

– Hé, én nem szóltam semmi rosszat, amikor megtudtam, hogy Hermionéval együtt vagytok – jegyezte meg a professzor.

– Még jó.

– Örülök nektek – folytatta Neville mosolyogva.

– Inkább igyál valamit! – morogta Ron, aztán töltött egykori évfolyamtársának még egyet.

A tizenötödik kör robbanós és három üveg Lángnyelv Whisky elfogyasztása után a négy férfi között oldott lett a hangulat. Megtárgyalták Hermione és Draco ügyét, aztán folytatták az évfolyamtalálkozóval. Felelevenítettek a régi emlékeket, nevettek egymás anekdotáin. Mondhatni kezdtek lassacskán összecsiszolódni.

– Emlékeztek arra, amikor azt hittük, hogy Malfoy Mardekár utódja? – kérdezte Ron kissé kapatosan, majd felnevetett. Harry csatlakozott. Neville pedig csak értetlenül nézett, ahogy maga Draco is.

– Én csak arra emlékszem, hogy minden évben valamiben bajba belekeveredtetek – mondta Neville. – Ja és mindig valami nagy dologba.

– Miről beszélsz, Weasley? Én, mint Mardekár utódja? – csóválta meg a fejét lesajnálóan. – Miért hittetek ennyire nagy marhaságban?

– Ne nézz rám! – emelte fel a kezét Neville. – Ebben a buliban nem vettem részt. Én abban az évben igyekeztem minél jobban elbújni. Marhára féltem tőle, hogy a szörny majd engem fog megölni. De miért hittétek, hogy Draco Mardekár utódja?

– Ahogy viselkedett – válaszolta Harry nyugodtan. – Nem igazán volt megnyerő, amikor elkezdte a sárvérűeket szidni.

– Aha – kontrázott rá Ron. – Nem volt szívmelengető a viselkedésed, Malfoy.

– Mondjuk mondanak valamit – helyeselt Neville.

– Azt hittük generációkról-generációkra öröklődik a Titkok Kamrájának a kulcsa nálatok – folytatta az auror az elmélkedést.

– Hogyne – csóválta meg a fejét a tejfölszőrke varázsló, aztán beletúrt a hajába. Fel kellett nevetnie. – Szabadidőmben baziliszkuszokat tenyésztek otthon a pincében. Merlin szakállára, voltam vagy tizenkét éves.

– Nagy szád volt – mondta Ron.

– Én kicsit tartottam tőled – vigyorgott Neville. – Olyan gonosz voltál.

– Francokat… Mintha bárkinek tudtam volna ártani – csóválta meg a fejét az egykori mardekáros. – Mármint komolyan. Én sem tudtam akkoriban több átkot, mint ti. Ha már ilyen őszinték vagyunk egymáshoz.

– Túl sokat képzeltünk rólad – tártaszét a kezeit Harry. – De mi is tizenkét évesek voltunk.

– Idióták vagytok – sóhajtott fel Draco, aztán ivott egy kortyot az italából. – Egyébként az aranyvérűek családfája elérhető a könyvtárban. A családom jóval Mardekár feltételezett születés után érkezett Angliába. És egyetlen Mardekárhoz köthető rokonom sincs… sajnos. Egyébként bocs, még párszaszájú sem vagyok. De te, Potter, neked volt valami közöd hozzájuk.

– Már én sem beszélek a kígyókkal – emelte fel a kezét Harry.

– Hogyhogy? – ráncolta össze a homlokát Draco.

– Ez bonyolult – legyintett a varázsló. – Ha ezt el akarom mondani, akkor ahhoz kevesebbet kellett volna innom.

– Oh, basszus, ha ezt Hermione megtudja, hogy elég lett volna könyvtárban elolvasnia rólad egy könyvet – vihogott fel Ron, ezen a többiek is felnevettek –, akkor nem kellett volna macskaként szenvednie a gyengélkedőn.

– Ja, szegény, hetekig szőrcsomókat köpött.

– És az a macskafarok…

– Micsoda? – kérdezte Draco. – Mi is történt pontosan? Most már nagyon is kíváncsi vagyok rá.

– Nyomoztunk utánad – vonta meg a vállát Harry. – Mivel meg voltunk róla győződve, hogy te vagy az utód, ezért muszáj volt tervet készíteni.

– Ki gondoltam volna – sóhajtott fel az egyikori mardekáros. Ron és Harry rosszallóan néztek rá. – Most meg mi van? Mindenki tudta Roxfortban, hogy ti mindenbe beleütöttétek az orrotokat.

– Na, igen – helyeselt Neville. – Meg ne sértődjetek srácok, de nem ismerek olyanokat, akik nálatok több zűrbe keveredett volna.

– Nem unatkoztunk – vakarta meg a fejét Ron. – De az melyikünk ötlete volna, hogy törjünk be a mardekárosok klubhelyiségébe?

– Hermione – válaszolt Harry, aztán elmosolyodott.

– Ja, tényleg – csapott a homlokára az egykori griffendéles.

– Most már ezt fejtsétek ki bővebben – kérte Draco, aztán mindenkinek öntött még egy kis whiskyt. – Csakhogy tisztán lássunk.

– Szóval az úgy volt, hogy meg akartuk tudni mégis mi a helyzet a Titkok Kamrájával – kezdett bele a történetbe Ron.

– Ahogy mindig, ha gáz volt a suliban – mondta Harry, majd beleharapott a pogácsába.

– Másodév Roxfortban – csóválta meg a fejét Draco. – Mi gáz lehetett volna? Legalábbis addig, amíg a merényletek el nem kezdődtek?

– Nos, amikor egy bizonyos mardekáros elkezdett sárvérűzni, gyanúsan viselkedni, aztán hőzöngeni, amikor megtörtént az első merénylet, akkor egy kicsit magadra terelted a figyelmet – jegyezte meg Harry. – Muszáj volt tennünk valamit!

– Imádom a logikátokat – nevetett fel. – Nem akarom mondani, mert nekem is ciki, de egy halom baromságot beszéltem. Annyit akartam, hogy népszerű legyek, megnyerjek pár kviddics meccset és titeket pedig lenézzenek. Persze lehet, hogy segíteni akartam az utódnak, mert én is rohadtul be voltam rezelve tőle.

– Visszagondolva hülyeség volt ezt hinni, de ki kellett derítenünk az igazságot. Hermione pedig előállt egy ötlettel – folytatta tovább Harry.

– Mit talált ki?

– Százfülé főzetet készítettünk – válaszoltak egyszerre.

Draco felvonta a szemöldökét, Neville ivott egy kortyot az italából, majd mind a négyükből kitört a nevetés. A Nagyterem zengett tőlük.

– Neee…

– De, de – bólogatott Ron. – Hermione mindent beszerzett, ami hozzá kell.

– Durva.

– Aha – helyeslt Harry. – Lockhartot meggyőzte, hogy kivehessük a zárolt részlegből egy könyvet, amiben benne volt a recept. Pitontól pedig elcsent pár hozzávaló, aztán hónapokig főzte a Hisztis Myrtle wcjében.

– Szentséges aranycikesz! – szólalt meg Draco. – De még csak másodévesek voltatok…

– Hermione fényévekkel előttünk járt – válaszolta Harry révedezve. – És ez most is így van.

– De mikor vetettétek be a százfüléfőzetet?

– Karácsony körül – válaszolt Ron. – Már nem emlékszem pontosan, de elkábítottuk a két bamba barátodat, aztán megittuk a főzetet.

– Crakként és Monstróként beszéltünk veled a klubhelyiségben.

– Apám – mondta Neville. – Ti totál készek vagytok.

– Merlin szent szakállára, ti nem vagytok normálisak – mondta Draco, aztán felkönyökölt az asztalra. – És Hermione?

– Sajnos neki macskaszőr került a főzetébe.

– A mágia isteneire… Egyszerűbb módja is lett volna ennek az egésznek.

– Micsoda?

– Hogy gondolkodtok baszki – nevetett fel Draco és a halántékára mutatott. A másik két griffendéles csak savanyú képpel nézett rá, Neville pedig megpróbálta visszatartani a röhögést.

Végül mindannyian felnevetettek. Ahogy telt az idő a négy férfi egyre inkább felöntött a garatra. A nevetésüktől zengett az egész Roxfort. Szerencsére senki sem volt a kastélyban, aki hallhatta volna őket, legalábbis ők így hitték. Egy sötét árny lődörgött a terem körül, de ők ezt nem vették észre.

– Poottterrr – szólalt meg Draco kicsit kapatosan, majd felkönyökölt az asztalra.

– Mi az? – kérdezte Harry, miközben felemelte a fejét.

– Gondoltam valamire.

– El is mondod vagy csak húzod az agyamat?

– Mit gondolsz, ki tudnád még nyitni? – kérdezte álmodozóan, majd ivott egyet a poharából.

– Mit? – kérdezett vissza Harry.

– Hogyhogy mit? – kérdezett vissza Draco, mintha Harrynek tudnia kéne mire gondol. – Hát a Titkok Kamráját.

A varázsló bárgyú mosollyal nézett a kissé meredten pislogó aurorra, aki most felkönyökölt és elgondolkodott mielőtt választ adott volna.

– Aha – mondta röviden.

– Nézzük meg! – javasolta Draco és felcsillant a szeme.

– Minek? – húzta fel az orrát.

– Az nem buli, hogy egy mardekáros sem volt lent, amikor legutóbb kinyílt – sóhajtott fel nehezen.

– De – bólogatott a fekete hajú varázsló. – A Voldemort név még mond neked valamit?

– Rajta kívül – forgatta meg a szemét a férfi, aztán hátra simította a haját. – Fogadok veled tíz galleonban, hogy nem tudod kinyitni.

– Nem veszel rá! – viszolygott Harry. – Semmi kedvem visszamenni oda, sőt kedvem sincs kinyitni semmit.

– Húsz galleon – emelte feljebb a tétet.

– Menjünk! – csapott az asztalra Ron. Mind a három varázsló rámeredt. – Most miért néztek rám így?

– Te meg… megőr… megbolo… hülye vagy – fejezte be Neville a mondanivalóját. – Miért mennénk le oda?

– Miért ne?

– Történelmi hely – vonta meg a vállát Draco.

– Baromság! – mondta a gyógynövénytan professzor. – Nincs kedvem lemenni.

– Ugyan már! – legyintett Draco.

– Gyertek! Emeljétek meg a hátsótokat! – csapta össze a kezét a vöröshajú varázsló. – Hol van bennetek a kalandvágy?

– Eltűnt – vonta meg a vállát Harry.

– Sosem volt – sóhajtott Neville.

– Én mennék – vigyorgott Draco, majd töltött magának egyet, de véletlenül nem a pohárba, hanem az asztalra öntötte az értékes nedűt.

– Jaj, srácok, ne csináljátok ezt! – lökte oldalba Ron Nevillet, aki majdnem leesett a padról. – Mikor lesz erre jobb alkalom?

– Weasley – rázta meg az ujját Draco a varázsló felé –, tetszik, amit mondasz.

– Nem is tudom – csóválta a fejét Harry.

– Kell egy új talár.

– Húsz galleonért? – hüledezett Harry. – Milyen talárt akarsz? Olyat, ami énekel és kivasalja magát?

– Az új láthatatlanná tévő talárt akarom megvenni – hadarta a férfi. – És az, hogy Malfoy lóvéjából veszem meg, kimondottan felpezsdít.

– Hogy megered a nyelved, ha iszol – vigyorgott Draco, majd megpróbált inni a poharából, amiben nem volt egy csepp sem, így felállt a helyéről, hóna alá csapta a whiskys üveget, és újra megszólalt: – Kalandra fel, skacok!

Ron egyből felsorakozott Draco mellett, Neville és Harry kissé morogva, szédelegve, tántorogva csatlakozott hozzájuk. Azzal mind a négyen elindultak Hisztis Myrtle mosdója elé. De az út nem volt zökkenőmentes. Neville az első adandó alkalommal belelépett az eltűnt lépcsőfokba és beszorult. Mire közös erővel kihúzták jócskán éjfél felé járt az idő. Aztán a kis csapat énekelve, dülöngélve a leghosszabb úton és néha eltévedve haladtak előre.

– Itt kell lennie – motyogta Harry.

– Ez a harmadik lányvécé – masszírozta meg az orrnyergét Draco.

– Az ember azt hinné, hogy Roxfortot úgy ismerjük, ahogy a tenyerünket.

– Részegen – kezdte Neville vontatottan –, még azt sem tudnám megmondani, hogy merre vannak az üvegházak.

– Mi lenne, ha pálcát gyújtanánk? – javasolta Draco.

– Megláthatnak.

– Senki sincs rajtunk kívül itt.

– Lumos! – mondta Ron.

Harry eközben a falat tapogatta, míg végül megtalálta a második emeleti lányvécé kilincsét. Legalább háromszor próbálta meg kinyitni, mire kinyílt az ajtó, ugyan is rossz irányba húzta.

– Ez az! – kiáltott fel diadalmasan. – Megtaláltam.

– Merlinnek legyen hála!

– Hol van Myrtle? – kérdezte Ron. – Nem kéne itt lennie?

– Nélküle is tudom, hogy jó helyen vagyunk – jelentette ki Harry, majd megtámaszkodott az egyik mosdókagylóban.

– Nehogy felhúzd magad! – horkant fel a vöröshajú varázsló. – Csak megkérdeztem.

– Hol a kígyó?

– Milyen kígyó? – ráncolta össze a homlokát Neville.

– Megölted, nem? A bazi… brazil… brazilusz… na, a nagy kígyót – mondta Draco.

– Nem olyan kígyó – legyintett Harry, majd lehúzta az orra hegyére a szemüvegét, hogy jobban lásson, de természetesen, így még rosszabb volt. – Nem látom valamiért.

– Nem csodálom – röhögött fel Neville. – Lehúztad a szemüvegedet az orrodra.

– Ja, basszus – mondta a fekete hajú auror, és a homlokára csapott.

– Itt van! – kiáltott fel Ron és az égbe emelte mindkét öklét.

– Ezen a csaptelepen kígyó van.

– Hű, Malfoy, de okos vagy!

– És mit kell vele csinálni? – kérdezte Draco kíváncsian, majd ő maga is közelebb hajolt és megszemlélte a kígyót. – Meg kell nyitni a vizet vagy mi?

– Próbáld meg! – vigyorodott el Ron gonoszul.

Draco felhúzta az ingujját, aztán megnyitotta a csapot, természetesen semmi nem történt, teljesen kinyitotta, majd a másikat is, de egyetlen egy csepp víz sem folyt belőle. A varázsló dühösen tekergetni kezdte a csapokat.

– Mi a fa…

– Bevetted – nevetett fel horkantva Weasley. – Komolyan bevetted, hogy Mardekár ilyen könnyen elérhetővé tette a Karmát?

– Menj a francba, Weasley! – lökte oldalba Draco Ront, aki majdnem elesett.

– Nyisd ki, Harry!

– Nem tudok már párszaszóul – vallotta be Harry. – Próbáltam valamit felidézni, de nem ment.

– Hogyne tudnál – forgatta meg a szemét.

– Végén még ti fizettek nekem – dőlt neki a falnak Draco.

– Szissszzaaasszzzaaa – próbálkozott Harry, de nehezebb volt, mint gondoltam. – Sssssziiiieeeessssztaaaaaaaa.

– Nem így hangzott – mormolta Ron, mintha szakértője lenne a témának, és a holt nyelveknek.

– Szussszáááá – folytatta a varázsló.

– Ez még csak a közelében sem volt.

– Akkor próbáld meg te! – rontott rá az auror.

– Hasszasszan – mondta Ron, de végül az egész egy köhögésbe torkollott. – A francba! Valami a torkomra ment.

– Hássszzieeesszttaaaa.

– Nem, nem.

– Te érted, hogy mit csinálnak? – kérdezte Neville, majd elvette Dracótól az üveget, és ivott egy kortyot.

– Hassszaaiesszéééé.

– Fogalmam sincs – felelte fáradtan a varázsló. – Szerintem sokat ittak.

– Hásszássziessz – sziszegte Harry most már dühösen, s ekkor történt valami. Újra feltárult a Titkok Kamrája.

hozzászólások: 0