39. lecke

A Pitonnal való találkozás után a csapat elindult a kastélyba. A fiúk szerették volna minél előbb letudni az általuk okozott káosz elsimítását, így néhány varázslattal rendbe szedték magukat, noha így is látszott rajuk a megviseltség. Persze a jó Perselus Piton professzor nem tartott velük ezen a reggeli meneten, inkább a színfalak mögé bújva figyelte az eseményeket, ahogy eddig is.

Harry viszont előre aggódott. Ezen a hétvégén semmiképpen nem akart auror minőségében megjelenni, főleg nem az évfolyamtalálkozó kellős közepén. Még mindig zúgott a feje, amikor a többiekkel együtt belépett a Nagyterembe. Mindannyian megtorpantak. A helyiség nem is lehetett volna nyugodtabb. Az öregdiákok nyugodtan, jókedvűen fogyasztották a reggelijüket.

A csapat egy emberként nézett felfelé és tátotta ki a száját. A kinti kék égboltot ábrázoló elvarázsolt mennyezet most teljesen új megvilágításban tárult eléjük. A hatalmas, tekergőző, baziliszkus impozáns csontváza ott lógott lefelé a plafonon, mintha a bárányfelhőkkel úszna az égszínkék égi tengerben. Elképesztő volt. Félelmetes és egyben ikonikus látványt nyújtott, mintha Roxfort történetének egy hiányzó darabkája került volna a helyére. Pániknak nyomát sem volt ezen a reggelen a Nagyteremben.

– Azt hiszem, hogy itt nincs rám szükség – szólalt meg Harry. – Nincs vészhelyzet.

– Az valóban nincs – nyögte Neville. – Basszus ez kibaszott nagy kígyó.

– Tényleg? – hördült fel Ron. – Talán lent kellett volna hagyni.

– Elég! – csitította fel a fekete hajú mágus. – Ha fel akarod hívni a figyelmet magadra és mindenkinek elmondani, hogy honnan van a csontváz, akkor biztosan nem fogunk innen csal úgy elsétálni.

– Vajon ezzel szegtünk meg szabályt? – kérdezett rá Draco. A többiek egyszerre meredtek rá. – Mi van? Nem olvastam Roxfort házirendjét.

– Nem tökmindegy? Ezt nem lehet csak úgy leszedni és visszavinni a helyére – sopánkodott Ron. – Egyébként nekem tetszik így a Nagyterem.

– Ezt nem értem – szólalt meg Hermione félhangosan. – Az előbb még olyan lármát csaptak… Most meg Zabini a kígyóval fotózza magát?

– Ugye milyen állati? – lépett hozzájuk közelebb McLaggen, aki éppen egy háromszög szendviccsel. – Nagyon jól néz ki így a Nagyterem.

– Aha, nagyon – válaszolta Neville meggyötörten, még mindig élénken élt az emlékezetében a rengeteg alkohol.

– Veletek mi történt?

– Kint aludtunk a tó partján – válaszolt Harry, nem látta értelmét a hazudozásnak. Cormac csak bólogatott, de nem igazán érdekelte, hogy a társaság miért töltötte így az éjszakát. Sokkal inkább a csontváz kötötte le a figyelmét.

– Tudjátok ez milyen kígyó? – kérdezte McLaggen. – Nem igazán figyeltem legendás lények gondozásán, de biztos volt ilyen.

– Szerintem valami pitonféle – vonta meg a vállát Zabini, majd nagy szakértelemmel megvizsgálta a csontvázat. – Az hiszem, hogy valami nagy folyami kígyó.

– Folyami kígyó? – kérdezett vissza Draco összevont szemöldökkel egykori iskolatársára. Zabini bólogatott miközben vállát vonogatta. – Most komolyan?

– Óriási nagy folyami kígyó – pontosított az egykori mardekáros. Minden szavából sütött a színtiszta meggyőződés, hogy igazat beszél. Draco láthatóan visszafojtotta megjegyzését, és a többiek stratégiáját követve csendben maradt. – Lavender mondta.

– Lavender szart se tud a varázslényekről – jegyezte meg Ron indulatosan, mire mindenki rámeredt. – Meg sem tudja különböztetni a futóférget a furkásztól.

Ezzel az állításával mindenki egyetértett.

– Szerinted milyen kígyó lehet ez, Weasley?

– Ez szerintem egy óriás mocsári anakonda sikló – mondta hangosan a vöröshajú varázsló, mintha legalább egy kígyószakértő lett volna. Harry időközben megmasszírozta az orrnyergét.

– Uhh, tuti igazad van – vigyorgott McLagen. – Azok a mocsári kígyók nagyon nagyok szoktak lenni.

– Mi volt ez a kiabálás az előbb? – kérdezte Harry mielőtt még túlságosan is belemerülnének a kígyó fajtájról szóló találgatásba. Blaise összevonta szemöldökkel hallgatta, mintha nem tudná, hogy a varázsló miről beszél. – Azt hallottuk, hogy volt valami zűr ma reggel. Átkok, sikoltozás, fejetlenség.

– Ja, hogy az? – nevetett fel Zabini. – Lavender kiakadt egy kicsit. Ordított, sikítozott és elkezdett átkozódni. Apám, akkora zavar lett hirtelen, majdnem megsebesített valakit. Aztán egy hollóhátasnak, azt hiszem Fergusnak sikerült elkábítania és lecipelte a gyengélkedőbe.

– Egyébként, Weasley – fordult hozzá közelebb McCormac –, neked távol kellene tartanod magad Lavendertől. Amit tegnap műveltél… Kicseszett egy idióta vagy. Vadkanfejjel táncolni Lavender előtt és amiket mondtál… Csoda, hogy megérted a reggelt. Mennyit ittatok, csak úgy kérdezem?

– Baszki, az egész este egy sötét folt – mondta halkan, majd a homlokát vakargatta.

– Hogy mondod?

– Majd igyekszem elkerülni Lavendert – morogta a varázsló mérgesen. A többiek vigyorogva figyelték a reakcióját.

– Amúgy most komolyan ez milyen kígyó? – tette fel a kérdést McLaggen, akinek sokkal fontosabb volt ez a téma, mint minden más. – Én nem hiszem, hogy anakonda. Lehet, hogy piton féle?

– Nem hinném – rázta meg a fejét Harry.

– Sosem láttam ilyet – kontrázott rá Draco.

– Merlinre ennyi idiótát – jegyezte meg félhangosan Hermione, de senki sem figyelt rá.

– Én csak a növények terén vagyok otthon – emelte fel a kezét védekezően Neville. Ron mérgesen végignézett a barátain, majd ő is megszólalt. Eközben Hermione csendesen meghúzódott Draco mellett.

– Talán tényleg piton – sóhajtott fel Ron. – Óriás kockás piton.

– Lehet igazad van – vonta meg a vállát McLaggen. – Na, én léptem reggelizni. Szia, Hermione! Ja, ha meguntad Malfoyt, akkor küldj egy baglyot.

– Nekem is küldhetsz – vigyorgott rá Zabini, majd rákacsintott a boszorkányra, aki csak egy mosollyal válaszolt. Ellenben Dracóval, akinek a szürke szeme megvillant. Blaise nevetett, majd megpaskolta az egykori mardekáros vállát. – Délután találkozunk a kviddics pályán.

– Ott leszek – válaszolt Draco, majd hidegen hozzátette: – És szét rúgom a seggedet.

– Persze, persze – nevetett Blaise. – El ne felejtsd a baglyot, Hermione! Nagyon hamar meg fogod unni Malfoyt, nekem elhiheted.

– Ühüm – bólogatott a boszorkány, de nem mondott többet.

Azzal a két varázsló távozott a helyszínről. Hermione érezte, hogy a karján megfeszül Draco szorítása, s támogatóan megérintette a varázsló kezét. Egymásra néztek, majd a boszorkány elmosolyodott. Mindketten vettek egy mély levegőt. A férfi is ellágyult kissé, s finoman megsimogatta a boszorkány arcát.

– Menjünk mi is reggelizni – zökkentette ki őket Ron. – Éhen halok.

– Komolyan? – húzta el a száját Neville. – A tegnapi után nekem még mindig kész van a gyomrom.

– Ne is mondd! – nyögte Harry. – Soha többet nem akarok ránézni egyetlen egy üveg whiskeyre sem.

– Puhányok vagyok – nevetett fel Draco, bár ő sem volt túlságosan jól. Hermione inkább nem folytatta a fiúk szidalmazását, ugyanis éppen elég büntetésnek érezte a másnaposságot, amiben mindegyik barátja szenvedett.

A csapat a macskajaj ellenére mégis leült az asztalhoz. Nem sokkal később megjelent a reggeli is. A rossz közérzetük azonban nem akadályozta meg a srácok, mégis mohón rávetették magukat az ételre. Szerencse a Pitontól kapott bájital kezdett hatni.

Egy darabig csendesen ettek, majd miután mindenki elfogyasztotta a kávét és kezdett magához térni, Hermione úgy látta ideje tisztázni pár dolgot.

– Szóval óriási kockás piton? – szólalt meg a boszorkány, majd Ronra nézett.

– Ez jutott szembe – vonta meg a vállát.

– Jaj, Ron…

– Mi felcipeltük a kamrából, fellógattuk oda – mutatott a késével a mennyezetre, ahol a baziliszkus csontváza pihent. – Majd a többiek szépen kitalálják a többit. Különben is honnan tudnák, hogy mi az? Egyedül Harry látta élve azt a kígyót. Meg talán Ginny.

– Mindegy – szólalt meg Harry, bár kirázta a hideg az emlékek hatására. – Legalább nincs botrány, és nem kell megtennem azt, amit Piton mondott. Még mindig nem józanodtam ki teljesen.

– Nekem is hasogat a fejem – csatlakozott a panaszkodókhoz Draco. – Szerintem még a meccs előtt pihenjünk le egy kicsit.

– Ez egy nagyon jó ötlet – sóhajtott fel Neville.


***

Miután a kis csapat megszemlélte a Nagyterem új dekorációját, és később kiröhögték magukat, mindenki elment a dolgára. Hermione még mindig kissé mérges volt a fiúkra, de miután kettesben maradt Dracóval kezdett ez az érzés elpárologni. Szótlanul mentek vissza a szállásra. A varázsló rettenetesen meggyötörtnek látszott annak ellenére, hogy már legalább másfél órája felhajtotta a Piton professzor főzte bájitalt.

Szörnyű fejfájása csak rosszabbodott, amikor elérték a folyosót, amit az egymással szomszédos szobájukhoz vezetett. Draco megkapaszkodott a lépcsőfordulóban, és eltorzult arccal masszírozta meg az orrnyergét. Magában megfogadta, hogy többet egyetlen egy kortyot sem iszik. A gyomra is háborgott, kissé szédült, ahelyett, hogy a bájital segített volna, inkább teljesen felborította az állapotát.

– Mi baj? – kérdezte a boszorkány aggódva. Dracónak kellett egy perc mire a görcsös fejfájás alábbhagyott. – Nem érzed jól magad?

– Csak a fejem – mormolta a varázsló. – Mindjárt elmúlik. Lehet mégsem volt jó ötlet a reggeli.

– Aha – jegyezte meg rosszallóan.

– Inkább ne most oktass ki, légy szíves! – kérte szenvedő arcot vágva. – Ehhez túlságosan is szét vagyok esve.

– Ezt csak magadnak…

– Ne, inkább, ne! – emelte fel a kezét.

Hermione a fejét csóválta harapott bele az ajkába, majd leküzdötte a vágyat, hogy egy rögtönzött kiselőadást tartson neki. Vett egy mély levegőt, aztán belékarolt a férfiba, aki támolyogva tette meg az utolsó métereket a szobához. A boszorkány szótlanul engedte be magukat, majd becsukta az ajtót.

– Ez a szar bájitalt nem használ – törte meg a csendet Draco dühös hangja. – Piton is kezd berozsdásodni.

– Azonnal nem is fog használni. Vedd le a ruhád! – adta ki az utasítást a lány.

– Szeretlek, Hermione, de ha lehet szexeljünk később. – A férfi reményvesztetten dőlt neki az ajtófélfának, de nem esett neki le azonnal, hogy mennyire nagy baromságot mondott, aminek egyik felét komolyan gondolta, a másikat pedig csak poénnak szánta.

Hermione résnyire nyitotta ki a száját, de a szavak valahogy nem akartak olyan gyorsan jönni, ahogy szerette volna. Egy pillanatig csak bámult a zavaros szürke szemekbe. Elmosolyodva köszörülte meg a torkát.

– Oh – kezdte egy torokköszörülés után –, először mondod, hogy szeretsz, aztán közlöd, hogy nem szexelünk azonnal? Hát romantikus lélek vagy mit ne mondjak.

– Segítenél? Most nem igazán vagyok önmagam – vallotta be a varázsló. – Én nem akartam…

– Persze segítek. Gyere közelebb!

– Amit mondtam…

– Majd elmondod, ha kijózanodsz – nézett bele a szemébe Hermione, miközben kibújtatta a férfit a melegítő felsőjéből, majd folytatta a pólójával. Draco felszisszent, amikor felemelte a karját. Tele volt zúzódásokkal, kék, zöld foltokkal, sárfoltokkal, és biztosan meg is húzta a vállát. A tegnap este és a mai reggel egyáltalán nem kedveztek az állapotának.

– Mintha eltaláltak volna a gurkók.

– Olyan bolond vagy – szólalt meg Hermione, majd megsimította az izmost mellkast, aztán nekilátott varázslattal eltűntetni a sebeket, és amit tudott. Draco rezzenéstelen arccal tűrte a gondoskodás. – Úgy nézel ki, mint akit meghempergettek valahol, jól elvertek, aztán beledörgöltek volna egy komplett fűcsomót a fejedbe.

– Lehet így történt.

– Zöld a hajad itt oldalt – kuncogott a boszorkány.

– Na és? Máskor is volt már ilyen. Látták volna, amikor végigszántottam a kviddics pályát a múltkor.

– Nem is érdekel?

– Népszerű mardekáros szín. Engem most egy kis alvás érdekelne – nyögte, majd fáradtan ásított egyet.

– Fürdés után, aludhatsz egy kicsit – ígérte a boszorkány. – A délutáni kviddics meccsre már olyan leszel, mint újkorodban.

– Inkább kábíts el! Aztán mondd a többieknek, hogy kitört rajtam valami betegség…

– Most kábítsalak el?

– Aha – nyögte a varázsló. – Pár óra eszméletlenség lehet jót is tenne.

– Még a füled mögött is sáros – nevetett Hermione, majd megpróbálta letörölni a sárfoltokat.

– Komolyan?

– Igen – nyugtázta a lány.

– Többet nem fogok a haverjaiddal inni – jelentette ki Draco. – Brutálisan szétcsaptuk magunkat.

– Erre mérget vehetsz – erősítette meg Hermione. – Legközelebb csak ellenőrzött, alkoholmentes környezetben fogsz velük találkozni. És az holt biztos, hogy nem Roxfortban lesz. Ki tudja, még mi jutna eszetekbe.

– Titkok Kamrája már megvolt. Mit tehetnénk még?

– Én adjak ötleteket? – nevetett fel halkan. – Vedd le a ruháidat, addig én elkészítem a fürdődet! De előtte igyál egy kis vizet, mert attól félek kiszáradsz.

Mielőtt a boszorkány elmehetett volna, a férfi utána nyúlt és megfogta a kezét. Hermione visszafordult és a varázsló viharszürke szemébe nézett.

– Meg sem érdemellek – mosolygott rá Draco.

– Az biztos.

Draco egy lépéssel közelebb ment a lányhoz.

– Hermione.

– Igen?

– Szeretlek. – Ez a szó. Hermione szíve hevesen megdobbant. Legszívesebben még közelebb ment volna hozzá, a nyakába borult volna és megcsókolta volna. De inkább csak elmosolyodott, először igazán, azóta, hogy felnyalábolta a varázslót Roxfort parkjában.

– Én is szeretlek téged – viszonozta a vallomást. Nem is gondolta volna, hogy ennyire könnyű lesz kimondani, és ez mennyire felszabadító. Kinyújtotta a kezét, aztán megsimogatta a férfi arcát, Draco lehunyta a szemét, majd megérintette a gyengéd kezet, ami szinte elveszett az ő tenyerében, majd az ajkához húzta, s csókot lehelt Hermione tenyerébe. – Mindjárt jövök.

– Jól van.

– Addig próbálj meg nem bajba kerülni.

– Igyekezni fogok. – Draco felsóhajtott. Ivott egy nagy pohár vizet, ami ugyan javított az állapotán, de nem tudta meggyógyítani. Lerogyott az ágy szélére. Újra megfogadta, hogy nem fog többet inni. Arcát a tenyerébe temette, majd ujjaival végigszántott a szőke haján. Összeráncolta a homlokát, amikor meglátta a fűszálakat a kezében. Mogorván szórta le őket a padlóra. Mielőtt tovább ostorozhatta volna magát Hermione jelent meg újra a szobában.

– Kész a fürdő – jelentette be. – Miért vagy még mindig ruhában?

– Bocsánat. Kicsit leültem.

– Azt ugye tudod, hogy a macskajajod miatt nem sajnállak – jelentette ki a boszorkány.

– Egy kicsit sem? – kérdezte Draco. – A vállam is fáj, meg úgy mindenem. Szenvedek.

– Nagyon kicsit – mondta a boszorkány.

A férfi erre elmosolyodott, aztán megszabadult a maradék ruhájától is.

– Így már jó lesz?

– Igen.

– Valld be, hogy csak meztelenül akartál látni – vigyorgott szenvedően Draco. Hermione közelebb lépett hozzá.

– Nyomás a kádba, Malfoy!

Draco megfordult, aztán elindult a fürdőszobába. A boszorka vett egy mély levegőt, s ő is követte az egykori mardekárost. A varázsló bemászott, majd elhelyezkedett. A kellemes meleg egyből magával ragadta, megkönnyebbülten, mélyen nyögött fel. Kinyújtotta a hosszú lábait, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elmerült a vízben. Amíg képes volt visszatartani a lélegzetét, addig hagyta, hogy a víz elnyomja a kinti zajokat, megnyugtassa az idegeit.

Mikor a felszínre bukkant megkönnyebbülten vett levegőt. Hátrasimította a vizes hajtincseit, aztán megtörölte az arcát. Hermione eközben már a kád szélén ülve, egy samponos flakonnal együtt várta. Jól állt rajta a sötétkék nyáriruha, ami itt-ott vízfoltos volt. Draco egy pillanatig elmerülten nézte, ahogy a szoknyarész felgyűrődött a boszorka combjánál. A flakon tetejének a kattanása térítette észre.

– Mire készülsz? – kérdezte, mintha merényletet terveztek volna ellene.

– Zöld a hajad a fűfoltoktól – közölte Hermione. – Gondoltam, segítek megmosni. Persze csak, ha nincs ellenedre.

– Jól van.

– Hajtsd hátra a fejed, kérlek! – kérte, majd közelebb ült és némi sampont öntött a tenyerébe. Egy pillanatig tétovázott, aztán beletúrt a tejfölszőke hajba. Nem csinált soha, még csak hasonlót sem. Jó érzés volt gondoskodni valakiről.

Draco lecsukta a szemét, s mélyen, elégedetten nyögött fel, miközben a gyengéd ujjak a fejbőrét masszírozták. Még csak eszébe sem jutott sohasem, hogy az ilyesmi ennyire el tudja lazítani. Még soha senkinek sem hagyta ezt, nem mintha nem lett volna rá alkalom, csak… Merlin mennyire jó volt. Intim, belsőséges, és valahogy izgató. A kecses ujjak körkörös mozdulatokat írtak le a fejbőrén, a sampon és a fürdővíz illata kezdte elkábítani. És Draco hagyta Hermionénak, hogy azt tegye, amit ő akar.

A varázslónak fogalma sem volt mennyi idő telt el ebben az állapotban. Közben a boszorkány egyszer leöblítette a sampont, majd ismét újra kezdte a masszázst. A férfi pedig üdvözült mosollyal pihent a kádban. Eszébe sem jutott a tegnap este, a hajlani részegségben töltött órák a kastély parkjában. Csak a boszorkány járt a fejében. Mikor Hermione végzett, Draco kinyitotta a szemét és elégedetten mosolygott rá.

– Nagyon köszönöm – mondta kissé rekedten.

– Nincs mit – vonta meg a vállát a boszorkány, majd fogott egy mosdókesztyűt, s letörölte a férfi füle mögül a sárfoltot, s végigsimította a nyakát, majd az izmos vállat. Draco egy pillanatra felszisszent, de hagyta, hogy a boszorkány megérintse, majd a keze finoman végigfusson a testén. Hermione figyelte, a vízcseppeket a férfi karján, a mellkasán, amik a fürdőhabbal együtt keveredve ültek a bőrén.

– Tényleg hálás vagyok – szólalt meg újra Draco. A barna és a szürke szempár egymásba kapcsolódott. A szívük egyszerre hagyott ki egy ütemet. A férfi megfogta Hermionét kezét, amiben még mindig ott volt a mosdókesztyű.

– Bárki megtette volna.

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Te megtetted értem, és ez számít. Közelebb hajolnál, hogy rendesen megköszönhessem, hogy ennyire vigyázol rám?

– Hogyne – bólogatott, de akkor még nem sejtett semmilyen hátsószándékot.

Draco ahelyett, hogy rendesen megköszönte volna, ahogy mondta, inkább csak berántotta magához kádba a boszorkányt. Hermione meglepetésében felsikkantott, s sikerült némi vízzel és fürdőhabbal elárasztani a fürdőszobát. A boszorkány csurom vizesen, megkapaszkodott Draco vállában, miközben igyekezett megtalálni az egyensúlyát. Még az volt a szerencse, hogy kényelmesen elfértek a kádban.

Mielőtt még megszidhatta volna, a varázsló magához húzta és megcsókolta. Nem érdekelte mennyire lesz vizes a boszorkány, csak azt akarta, hogy mellette legyen. Szenvedélyes és gyengéd volt egyszerre. Hermione egyből viszonozta a csókot. Majdnem elcsúszott, amikor a férfi még közelebb húzta magához. Őrültnek érezte a pillanatot. Egymásra néztek, az orruk szinte összeért, a szemük félig csukva… és úgy tűnik, hogy a dolog kicsúszik az irányításuk alól.

– Ezt meg miért csináltad? – kérdezte a boszorkány, de nem tűnt úgy, mintha haragudna, pedig nem számított egy közös fürdőzésre.

– Mert most én jövök, édesem – jelentette ki a varázsló határozottan.

Hermione megpróbált a sarkára ülni és elhúzódni, viszont csak esetlenül vergődött a kádban, míg végül Draco meg nem ragadta a derekánál fogva.

– Draco… vissza kell mennünk.

– Igen, tudom… egyszer vissza kell – mondta a varázsló mély sóhajjal, majd kissé felült és elsuttogott néhány tervét, amit még a kviddicsmeccs előtt véghez akart vinni.

– El fogunk késni, ha még pihenni akarsz… – próbálkozott Hermione ész érvekkel, miközben a férfi végighúzta a kezét a combján és felgyűrte a menthetetlenül elázott nyáriruha szoknyarészét, aztán elérte a csipkés alsójának a szegélyét, s egy apró varázslattal könnyedén lebűvölte róla.

– Rengeteg időnk van – mormolta a varázsló. – És számtalan módja van a pihenésnek.

– Gyorsan kitervelted mindezt még így másnaposan is – mosolyodott el Hermione, majd megérintette a férfi arcát, és megcsókolta. Édes volt, szenvedéllyel teli, pontosan olyan, amilyennek Draco szerette. A percek és maga az idő is elhomályosult, mintha megszűnt volna vagy egyszerűen csak megállt. A szájuk és a nyelvük közös ritmusra mozgott. Nem számított semmi, csak ők voltak ketten.

– Ez a csók volt a ma reggelem fénypontja – suttogta halkan, hogy csak a boszorkány hallhassa, miközben igyekezett megszabadítani a maradék ruháitól is.

– Azt hittem, hogy az a baziliszkusz volt.

– Ugyan – nevetett fel öblösen. – Te tudsz engem igazán elbűvölni.

A ruha közben engedett Draco varázslatának, majd engedelmesen lecsusszant Hermione válláról, aztán szétnyílt. A szürke szemű férfi elégedetten figyelte, ahogy bűbája kék masszává oszlatja a boszorka ruháját.

– Te most lebűvölted a ruhámat? – kérdezte számonkérően.

– Aha.

– Draco! Most hogyan fogok így visszamenni a szobámba?

– Teljesen pucéran – nevetett fel elégedetten.

– Hülye – locsolt rá némi vizet a boszorkány.

– Csak zavart volna – nevetett még mindig a férfi. – De majd megoldjuk valahogy.

– Azt mondtad, hogy nincs ma szex.

– Piton bájitala hatni kezdett – magyarázta, miközben végigsimította derekát Draco –, és különben sem tudok neked ellenállni.

– Azt érzékelem.

– Mi ez a gúny a hangodban?

– Nem tudom, csak nem tudlak követni.

– Előfordul, hogy meggondolom magam – sóhajtott fel a varázsló. – Bár, ha eszem lett volna, akkor tegnap veled töltöm az estémet és nem a hülye haverjaidra pazarlom az időt.

– Szóval meggondoltad magad?

– Aha.

– Pont most?

– Pont most.

– Szörnyű vagy – nevette el magát Hermione.

– Szörnyen szexi.

– Te vagy én?

– Mindketten.

– Megint csak kábítasz.

– Dehogy, édes.

– Gondoltál már arra, hogy a centrumban hány női szívet törtél össze? – váltott témát Hermione. – Ők még nem tudják, hogy a repülés önjelölt istene már nem szabad?

– Tudod, engem ez nem izgat – mondta Draco. – De hogy együtt fürödjünk, na, az igazán felkeltette az érdeklődésemet.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem vettem észre – sóhajtott fel Hermione színpadiasan.

– Az előbb nem kamuztam – fordította komolyra a szót a férfi. A lány a mellkasára tette a kezét, pontosan a hevesen dobogó szíve fölé.

– Mire gondolsz?

– Amikor azt mondtam neked, hogy szeretlek.

– Oh, hogy arra.

– De ne várd, hogy részletezzem! – folytatta Draco. – Nem vagyok az a költő típus.

– Oh, inkább ne, még a végén zavarba hoznál. Van abban valami egészen nyugtalanító és bizarr, hogy tök pucéran verseket szavalsz nekem a kádban – mosolyodott el.

– Hmm, ha nagyon akarod, akkor talán eszembe juthat egy vers. – Hermionéval együtt nevetett fel.

– Tényleg?

– Annyira gyönyörű vagy – szólalt meg ismét a férfi.

– Ez nem vers.

– Rövid vers.

– Csak hízelegsz.

– Egyszer majd megmutatom, hogy milyennek is látlak valójában – ígérte Draco miközben mélyen belenézett a gesztenyebarna tekintetbe. A rekedt hangjától Hermione hátán jóleső bizsergés haladt végig, amit csak fokozott a férfi gyengéd érintése. A varázsló közelebb húzta magához a boszorkányt, és lágyan, kínzó lassúsággal csókolta meg. A kezét végighúzta a lány gerincén. A fürdőben egyre fülledtebb lett a levegő, de ezzel egyikük sem törődött. A két fiatal szíve hevesen dobogott. Draco finoman az ölébe húzta a boszorkányt, aztán engedte, hogy irányítson.

Annyira csodálatos volt, világszép, és annyira boldog. Imádta nézni a vágytól kipirult arcot. Draco nagyon sokáig nem tudta, hogy pontosan mi hiányzik az életéből. De ezen a macskajajos reggelen, amikor Hermionét a karjaiban tartotta valahogy minden világos lett. Nem gondolkozott, csak átadta magát az élvezet hullámának. Nem tudott betelni vele, annyira akarta őt, és abban reménykedett, hogy a lány is ezt érzi iránta. Kéjes sóhajaikat elnyelték a fürdőszoba falai. Egy pillanatra a barna tekintetbe nézett, gyönyörű volt, mámortól csillogó. Ajkaik éhes, követelőző csókot váltottak.

Miután egyszerre érték el a beteljesülést. Úgy érezték a lelkük is összeért, összefonódott ebben a pillanatban, mintha megtalálták volna a tökéletes nyugalmat, a tökéletes pillanatban. Zihálva érintették egymáshoz a homlokukat, majd egy lassú csókot váltottak. S miután a háborgó lelkük is lenyugodott, egymás karjaiban pihentek a kádban. Hermione a fejét a varázsló mellkasára hajtotta, egyik kezével a férfi vállába kapaszkodva hallgatta a szívverését. Sehol máshol nem lett volna szívesebben. A víz kezdett kihűlni, így Dracónak egy kis bűbájjal rá kellett segítenie. Sokáig nem szólaltak meg, csak élvezték a csendet, és a vízcsapból csepegő vízcseppek hangját.

– Tudod – kezdte a varázsló, miközben apró, lassú köröket írt le a boszorkány meztelen vállára –, először csak arra gondoltam, hogy én is megmosom a te hajad.

– Oh, valóban?

– De mindent elfelejtettem, amikor bemásztál mellém a kádba – mondta egy apró mosollyal.

– Berántottál.

– Tényleg. Valóban így volt.

– Javíthatatlan mardekáros vagy – szólalt meg Hermione, majd egy apró csókot nyomott a férfi mellkasára.

– Ez az egy hibám van.

– Meg az önhittség.

– Mondd, hogy szeretsz.

– Szeretlek – felelte engedelmesen. Még ízlelgetnie kellett a szót, de határozottan megmelengette a szívét, ahogy a varázslóét is.

– Még így is szeretsz, hogy egy önhitt mardekáros vagyok?

– Igen – sóhajtott fel a lány

– Miért?

– Mert kedvellek, de nagyon – mosolygott Hermione.

– Én is nagyon kedvellek téged – simított ki egy tincset a lány arcából. – Mi lenne, ha pihennék egy kicsit?

– El akartam menni a könyvtárba.

– Szeretem, hogy itt vagy mellettem. És összebújni jobb, mint az a sok-sok könyv egy poros helyiségben.

– Azt mondod lustálkodjunk?

– Határozottan.

– Nos, rendben. Legyen, ahogy akarod.

– Semmit sem szeretek jobban, mint azt, hogy minden úgy van, ahogy én akarom – jegyezte meg üdvözült mosollyal.

– Ki gondolta volna?

hozzászólások: 0