4. lecke


– Anya, elég legyen ebből! – morogta Hermione miközben felvette a szakadt farmerét és egyik kinyúlt pólóját, majd összekötötte a haját. Rossz kedve volt, ezt pedig tetézte még milliónyi dolog, amivel meg kellett küzdenie. Miközben becsatolta telitalpú magas sarkú szandáljának pántját, már jócskán forrt benne az indulat.

– Mi van, ha veszélyes? – sopánkodott Jane, majd megpaskolta a párnákat lánya kanapéján. Micsoda idegesítő szokás, gondolta a boszorka mérgesen. Különben sem volt szüksége kioktatásra, de anyukája nem hagyta abba. – Emlékszem, amikor ledobott a ló.

– Az már régen volt. A seprű pedig nem ló, anya – jegyezte meg türelmesen, noha igazából egyáltalán nem érezte magát annak. Ideges volt, és ez a mai napra is rányomta a bélyegét. Hasogatott a dereka, görcsölt a lába és bárkit képes lett volna megátkozni.

– Nekem ez olyan, mintha tegnap lett volna – erősködött tovább az asszony. – Nem akarom, hogy bajod essen. A munkahelyed nem kérheti ezt tőled. Túl veszélyes!

Hermione visszagondolt a sok-sok veszélyes dologra, amit átélt. Talán a kővé dermesztés története mennyire lenne hatással aggódó anyja idegeire? Jobb, ha erről sem beszélnek… Kész szerencse, hogy titokban tartott ezt-azt a szülei előtt.

– Nem fogok felülni arra az átkozott seprűre nekem elhiheted – folytatta tovább a morgást. Idegesen próbált mindent belegyömöszölni a táskájába. Aztán következett a vonakodó seprű, ami még mindig nem volt a barátja.

– Ugyan, Jane néni, ha látnád, milyen szexi az oktatója nem féltenéd ennyire – szólalt meg Vicky, aki most éppen nagyban írta a házi dolgozatát, de közben feszülten figyelte rokonai társalgását. – Amilyen jól néz ki, én is arra játszanék, hogy minél több időt töltsön velem. A seprűjén hozta haza Hermionét szombat hajnalban. Biztosan fogja azt a seprűnyelet.

– Kérlek, Vicky! Muszáj az anyám előtt ilyesmiket mondanod? – kérdezte feldúltan, aztán kereste, hogy milyen tárgyat vághat hozzá pimasz unokatestvéréhez. A rajta eluralkodó görcs és rosszkedv megakadályozta, hogy ismét fellógassa a boszorkányt.

– Jane néni, téged zavarna, ha Hermione összejönne azzal a csinos oktató fiúval, aki olyan odaadással szereti, hogy majd elolvad tőle mindenki?

– Milyen odaadás? Milyen szerelem? Te nem vagy normális! – állapította meg egyszerűen, majd karba tette a kezét. – Malfoy nem a pasim.

– Az egész teste olyan, mint az aranymetszés, tejfölszőke, és olyan átható szürke szeme van, mint az óceánnak vihar után. Csodálatos! – A kotnyeles unokahúg nagy mosollyal fejezte be Draco Malfoy jellemzését. Hermione egy tizedmásodpercig valóban egyetértett, hogy mennyire pontos ez a leírás, de aztán helyre kellett tennie őt.

– Vicky! – szólt rá még egyszer. – Mi lenne, ha inkább a saját dolgoddal foglalkoznál?

– Láttalak, Hermione! Ne tagadd le! – csicseregte tovább a kis céda. – Azt is, hogyan csókolt meg lent a vadszőlő mellett. Szerelem van itt kibontakozóban.

– Hermione! Nem is említetted nekünk, hogy udvarlód van. – A boszorkány kínosan felnevetett. Anyja csak ennyit szűrt le abból, amit valaha említett a mardekáros férfiról? Még hogy Malfoy egy udvarló… közelebb álltak egy heves, fülledt éjszakához, mint szemérmesen csókolózni a cseresznyefák alatt, aztán kéz a kézben sétálni a holdfényben.

– Elég már! Veled meg még számolunk, Vicky! – figyelmeztette Hermione.

– Annyira örülök neki – folytatta tovább Jane a lelkendezést. – Talán végre unokáim is lesznek.

– Anya, kérlek, ne kezdjük ezt megint! Vicky előbb fog teherbe esni, mint én. – Aztán a „Barry a pizza futár” mondatot tátogta ravasz mosollyal Vicky felé.

Unokatestvére sötét pillantással jutalmazta kijelentését a laptop mögül, majd feltartott ujjával jelezte véleményét, úgy, hogy ezt nagynénje ne lássa.

– Kislányom…

– Nehogy belekezdj! Komolyan mondom! Erős, független nő vagyok, akinek van életcélja.

– Boldognak szeretném látni a lányomat. Mi ebben a bűn? Különben is ennyit igazán megtehetsz öreg szüleidért, hogy megajándékozod őket egy unokával.

– Nem lehetne inkább kiskutya vagy kiscica? – kérdezte, majd az ajkába harapott. – Azt könnyebb szerezni, egy unoka már trükkösebb.

– Nem vagyok vevő a hülye vicceidre, kislányom.

– Hidd el, ha hallanád magad, akkor nem tűnne ez olyan viccesnek! Anya, nem tehetnénk át ezt a veszekedést máskorra?

– Elküldtél minket az isten háta mögé, és még a tetejében el is felejtettünk. – Az anyja ezt rendre az orra alá dörgölte, amikor szóba került ez a téma, vagyis amikor aduként használta, hogy bűntudatot szítson. – Elvesztettünk éveket, amikor még Roxfortba jártál… Sajnálod tőlünk azt is, hogy a jövőd részei legyünk?

– Hányszor kérjek még bocsánatot tőletek? – tette csípőre a kezét. Tudta, hogy szégyellnie kellett volna magát emiatt, de már olyan rég történt… Nem kellene minden apróságon fennakadni. – Tényleg sajnálom, de azok az idők zavarosak voltak, és beszélni sincs kedvem róluk…

– Hívd meg azt a fiút vacsorára, hogy megismerhessük! – állt elő az ötlettel Jane. – Ha fele annyira intelligens, mint Harry és Ron barátod, akkor már örülni fogunk.

– Malfoyt? Komolyan mondod? – nézett rá a boszorkány, majd kitört belőle a nevetés. – Micsoda ötlet, anya… Nem hívom meg. Kizárt dolog. Különben sem jönne el.

– Miért nem akarsz egyszer örömet szerezni anyádnak? Soha nem avatsz be bennünket az életedbe, csak morzsákat szórsz, de aztán a varázsvilágra hivatkozva mindig elutasítasz minket. Ennyivel igazán…

– Mert nem hívom meg azt az otthonunkba, aki lapátfogúnak csúfolt, és megkeserítette a kamaszéveimet? És ez még csak a legenyhébbek egyike, amit tett. Annyi mindent mesélhetnék nektek Malfoyról, hogy égnek állna a hajatok.

– Persze, de a lakásodra felhívod éjszaka és kicsókolod belőle a szuszt, az rendben van? – kérdezte Vicky még mindig vigyorogva Mione haragos arckifejezésén.

– Hermione! Egyszerűen nem térek magamhoz – hüledezett az édesanyja. – Nem így neveltünk.

Hihetetlen… Utált magyarázkodni, mintha nem lett volna elég idő ahhoz, hogy meg tudja ítélni a helyzet komolyságát. Vicky ellenben nagyon jól szórakozott unokatestvére szorult helyzetén, miközben buzgón gépelt valamit.

– Azért jött fel, mert láttunk egy férfit a lakásomban, és nem akarta, hogy egyedül jöjjek fel. Aztán kiderült, hogy Barry van itt, aki khm… meglátogatta Vickyt.

– Milyen lovagias.

– Hogyne a végletekig. De most már mennem kell! Később jövök.

– Vigyázz magadra, édesem!

– Meglesz.

– Hívd meg azt a fiút hozzánk!

– Majd meglátjuk.

Hermione és a seprűje pár perccel később az oktatási centrum előtt jelentek meg. Esőre álló idő volt, de biztos volt benne, hogy Malfoy nem akar semmilyen engedményt tenni neki és elhalasztani az oktatást. A szél belekapott a lófarokba kötött fürtjeibe, de nem törődött vele. A boszorkány most sem volt nyugodtabb, de legalább már nem volt a közelében se az anyja, se Vicky. Ki sem tudta mondani, hogy mennyire nyomorultul érezte magát.

– Szép napot, Granger! – köszönt rá Malfoy, amikor közvetlenül mellette hoppanált. A boszorkány cseppet megijedt, egy kicsit megtántorodott.

– Merlin! – tette a kezét a mellkasára.

– Kedves, hogy így hívsz, sőt kicsit megtisztelő is, de a Malfoy tökéletesen megfelel vagy a Draco, ahogy az utóbbi időben emlegetsz. – Gúny és charm egyvelege, ez volt Malfoy személyesen. Nem egy udvarló jelölt, hanem egy pasi, akinek most legszívesebben behúzott volna egyet vagy megcsókolta volna. Lehetett volna ez mindkettő? Az ajkába harapott. Fényévekre volt arról, hogy a bioritmusa újra egyenletes legyen.

– Emlegetlek? – kérdezett vissza vádlón. – Mégis kinek emlegetnélek?

– Mondjuk Vicky unokahúgodnak. Kíváncsi vagyok, hogy mit mesélsz rólam – mosolyodott el kedélyesen, majd mindketten elindultak befelé.

– Ne is említsd nekem! – csattant fel a kelleténél kicsit mérgesebben. – A kis perszóna megkeseríti az életem. De mit tehet az ember a rokonai ellen?

– Miért, mi történt? – kérdezte csak úgy mellékesen, habár meglehetősen kíváncsi volt.

– Semmi, nem érdekes – mondta fáradtan, de aztán mégiscsak kimondta: – Csak Vicky elmondta anyámnak, hogy látott minket csókolózni, amiből az következik, hogy a drága jó anyám elkezdett kombinálni. Teljesen felpiszkálta az egyébként nyugodt anyámat, aki persze úgy viselkedik, mintha valamilyen tragédia lenne az életem, mert még nem szültem egy szakajtóra való gyereket, és nem tettem a szüleimet boldoggá. Ahh, nem is tudom, minek mondom el ezt neked.

– Mert nem Weasley van itt, hanem én. És egyébként ez kis csókcsatánk alapjaiban rengette meg az életedet? – incselkedett a mardekáros.

– Dehogy! Mégis mit gondolsz? Gyakran smárolok.

– Ezt örömmel hallom – nevette el magát Draco. – Akkor miért vagy így felpaprikázva.

– Imádom, amikor anyámmal veszekedhetek – ironizált a boszorka.

– Akkor nincs baj. – A férfi azt hitte, hogy ezzel lezárta a témát, de Hermione még nem volt kész rá.

– Anyám elkezdett kombinálni – mondta egyszerűen. – Meg akar hívni vacsorára.

– Engem?

– Rólad hiszi, hogy halálosan belém vagy esve – morogta a lány, majd megigazította az elnyűtt pólót, amin már nem igazán volt, mint igazítani.

– Rendben. Mikor?

– Te most viccelsz velem? – kapta fel a fejét hírtelen.

– Nem. Miért viccelnék? – kérdezett vissza a varázsló komolyan. Túlságosan is nyugodt volt, és a tetejében még vigyorgott is. Szemtelen alak! Biztos forralt valamit, amit mindig. Hermione az ajkába harapott.

– Malfoy, te biztos szívatsz! – mondta a kelleténél talán egy kicsit erőteljesebben, aztán csípőre tette a kezét.

– Hidd el, hogy nem! Épeszű ember meg sem próbálna téged szívatni. – Hermione háta borsózott a férfi szavaitól.

– Van valami hátsószándékod – jelentette ki gyanakodva. A szürke szemek mintha önmagukban is ránevettek volna, pedig Draco egyáltalán nem mosolygott.

– Hiszen ismersz, nem? Mindig van hátsószándékom. Ha én elmegyek a te szüleidhez, neked is el kell jönnöd az enyémekhez – válaszolta egyszerűen. – Ez így működik.

– Még nem vagyok annyira kétségbeesett, hogy ezzel a lehetőséggel éljek. De mégis miért egyeznél bele ilyesmibe?

– Mostanság meglehetősen egysíkú a társasági életem. Valami színesre vágyom. Muglik között pedig még soha nem voltam, egyetlen vacsorán sem. Múltkor is tetszett, ahogy kicsípted magad. Mehetünk.

– Milyen rossz lehet neked…

– De látom neked rosszabb – közölte egy apró sajnálkozó nézés kíséretében. – Szörnyen nyúzottnak látszol.

Könnyed léptekkel haladt a dombtető felé, ahol már rettenetesen fújt a szél. Hermione fázósan húzta össze magát. A mai napot nem erre a repülés leckére találták ki.

– Kösz, Malfoy, pontosan ezt szerettem volna hallani. Minden nő szereti, ha dicsérik, ezt jobb, ha megjegyzed.

– Mi baj van, Granger? Ha már ennyire megnyíltál nekem, akkor igazán ezt is elmondhatnád. Meglehetősen nyomorultul festesz, és utálom, amikor Veritasszérumot kell használnom, hogy megtudjam a probléma okát.

– Engedélyed is van hozzá? – kérdezte kihívóan.

– Longbottom óta van – válaszolta azonnal, majd megint egészen közel ment hozzá. – Egyetlen csepp, és megtudom még azt is, amit senkinek sem mertél elmondani, mert annyira arcpirító. De titoktartást fogadtam Nevillenek, soha nem mondom el, amit megtudtam.

– Mégis mit hiszel, milyen titkokat rejtegetek?

– Valami azt súgja, hogy sokkal érdekesebb vagy, mint amilyennek hiszed magad. De egyelőre azt hiszem, magam is képes vagyok néhány titkot megtudni rólad – mondta egy mosollyal, majd egy apró mozdulattal a boszorkány hajához nyúlt és kivett belőle egy falevelet. – Hol is hagytuk abba a múltkor?

– Ott, hogy majdnem leütöttelek egy seprűvel.

– Áh, már emlékszem – vigyorgott, aztán hátralépett egyet, majd hátratett kézzel méregette a boszorkányt.

– Csodálom, hogy el tudtad felejteni – mormolta Hermione, aztán letette a seprűt a fűbe.

– Van, amit nem felejtettem el. – Egymás szemébe néztek. A boszorka szívverése az egekben volt, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy a „Fel!” parancsot kimondja és elkapja a kezébe ugró seprűt.

– Folytassuk az elmélettel. Nagyon le vagyunk maradva – köszörülte meg a torkát Hermione, majd idegesen eltűrte az egyik hajtincsét, ami mindig kiszabadult a lófarokból.

– Gyakorlattal folytatjuk – közölte Draco ellentmondást nem tűrve. – Terpeszállás, markold meg a seprűnyelet… Mi az, Granger? Miért nem csinálod, amit mondtam?

– Elmélet…

– Elmélet?

– Igen, a seprűn maradás szabályai…

– Ne nézz le, és ne ess le! Most pedig állj terpeszbe! – adta ki ismét az utasítást.

– Most nem.

– Miért nem? – tudakolta összevont szemöldökkel.

– Mert nem és kész – vonta meg a vállát makacsul.

– Megint hisztizünk? – kérdezte Draco, mintha egy öt éves gyerekhez beszélne, és nem egy felnőtt nőhöz.

– Dehogyis, csak közöltem, hogy momentán nem vagyok képes erre. – Valóban nem érezte túl jól magát.

– Ha szórakozol velem, Granger, akkor nagyon megégetheted magad! – Megint csak ott volt, egy lélegzetvételnyire tőle, és annyira igéző volt a tekintete.

– Könnyített edzést kérek.

– Miért?

– Muszáj ezt megindokolnom? Tudtommal, ha a diák egészségügyileg nincs megfelelő állapotban, akkor kérhet egyedi bánásmódot, könnyített gyakorlatokat…

– Tehát elolvastad a tanulmányi szerződést? – sóhajtott fel Draco, majd hátrasimította a haját.

– Az utolsó betűig.

– Ügyes – hajtotta meg a fejét előtte.

– Köszönöm – húzta ki magát Hermione.

– De a kiegészítést és a függelékeket te is elfelejtetted elolvasni, ahogy Longbottom is. Egy gyógyítónak igazolnia kell az állapodat, amennyiben a könnyítést kéred. És nem veszem be még egyszer, hogy a sepruszonnemrepulus egy betegség.

– Micsoda? – kérdezett vissza Hermione. – Olyan nincs.

– Helyes. Most pedig pattanj a seprűre, tündérem, mert még egy öt éves kislányokból álló kviddics csapatot kell felkészítenem a szombati meccsre. Állítom, velük nincs annyi baj, mint veled egyedül.

– Kislányokat tanítasz kviddicsezni? Jaj, de aranyos.

– Granger, végre térjünk vissza a problémádra. Annyi kifogással találkoztam már… Longbottom mellett Merlinre mondom megedződtem.

– Menstruációs görcseim vannak – válaszolta egyszerűen.

Draco szólásra nyitotta a száját, de inkább csak becsukta, aztán megvakarta a feje búbját, mintha a tökéletes válaszon gondolkodna.

– Na, Longbottom, ezzel sosem jött… Zavarban vagyok, Granger, kérlek, segíts egy picit.

– Igen?

– Ugye ez nem valami női praktika, hogy kikészíts? – tudakolta karba tett kézzel, majd mélyen a szemébe nézett.

– Sosem vetnék be hasonlót.

– Száz százalék, hogy nem hazudsz? – kérdezte újra.

– Ha tudnád milyen! Hasogat a hátam, görcsöl a hasam, a lábam, mindenhol érzem, mintha…

– Elég! El tudom képzelni…

– Hidd el, nem tudod! Nem olyan rossz, mint a Cruciatus, de közel van hozzá – nyafogta a boszorkány. – De nem ez a legrosszabb, hanem amikor…

– Elég, Granger! Mikor lesz vége a ciklusodnak?

– Nem képzeled, hogy ezt megmondom.

– Te hivatkoztál rá. Tehát mikor?

– Négy-öt nap múlva, a mai napot is beleszámítva.

– Nagyszerű, akkor addig nincs edzés. De a következő alkalomra kérek tőled egy naptárat, amiben ezeket a várható, kellemetlen, piros betűs alkalmakat feljegyzed nekem – közölte a lehető legkomolyabban.

– Komolyan azt szeretnéd, hogy megosszam veled a lehetséges menstruációim időpontjait? – fintorodott el Hermione.

– Ha ez szerinted problémát okoz abban, hogy felülj a seprűre, akkor igen – folytatta Draco a beszélgetést. – Így nekem is alkalmazkodnom kell a kialakult helyzethez. Mindkettőnknek fontos az idő és a hatékonyság, egyikünk se engedheti meg magának, hogy vesztegessünk akár egy percet is. Mit gondolsz?

– Rendben – sóhajtott fel a boszorkány.

– Persze, nem kell megtenned, ha nem akarod. Ebben az esetben elfelejtjük ezt a beszélgetést, és többet erre nem hivatkozol, vagy előre lemondod az edzést. Az utóbbi esetben felhívnám a figyelmedet, hogy a főnököd részletes indoklást kér a távolmaradásod okáról.

– Megértettem.

– Mit csináljak veled, Granger? Legszívesebb megfojtanálak, de leginkább megcsókolnálak. Hogy jutottunk eddig?

– Nem tudom, komolyan, nem tudom.

– Gyere, igyunk valamit, amíg elkezdődik a kviddics edzés. – Draco elcsigázott hangja mély megkönnyebbüléssel töltötte el a boszorkányt.

– Jól van – vonta meg a vállát Hermione.

– Maradhatsz, ha akarsz.

– Kíváncsi vagyok.

– Imádni fogod a csajokat. Sátán ivadékok rózsaszínben, de egyiknek se mondd el, hogy mi az a menstruáció, mert esküszöm, kinyírlak.

– Merlin ments!

Azzal elindultak sport centrum épületébe. Draco előzékenyen előre engedte Hermionét az ajtónál, majd szótlanul fojtatták az útjukat a férfi irodája felé. A helyiségről ordított, hogy mardekáros a lakója, nemcsak színekben jelent ez meg, hanem egy halom relikviában, ami jobbára mardekárosoktól származott. Rengeteg kviddics felszerelés, néhány seprű, és még sok minden sorakozott a polcokon, tárolókban.

– Mit szólnál egy teához? A jelen állapotodban biztosan segít – jegyezte meg a varázsló, majd becsukta az irodája ajtaját, s ezzel kizárta a kíváncsi szemeket, akik azóta méregették őket, hogy beléptek az épületbe.

– Mi lenne, ha nem beszélnénk az állapotomról? – sóhajtott a boszorkány. – Ámbár egy tea valóban jól esne.

– Szörnyű lett az idő. Azt hiszem, esni fog. – Alighogy ezt kimondta, már zuhogott is a zápor. Akár ő is előidézhette volna, gondolta Hermione, aztán helyet foglalt az egyik kényelmes bőrfotelben. Draco eközben rápöccintett a teás kancsóra, majd várt, hogy felforrjon a víz.

– Szép az irodád – jegyezte meg a boszorkány. A férfi csak vállat vont.

– Megjárja. Kicsit rumlis.

– Valóban. Szörnyen néz ki az asztalod. Ennyi aktát, papírt, feljegyzést és könyvet még nem láttam egy rakáson. Az a kupac lassan eléri a plafont. Nem félsz, hogy le fog dőlni?

– Ugyan miért? Tudok varázsolni – vigyorodott el, majd két csészét reptetett az kicsi dohányzóasztalra. – Sosem voltam pedáns.

– Nem lennénk a házimanód helyében.

– Nincs házimanóm.

– Takarítónő?

– Az sincs.

– Ne mondd, hogy magad takarítasz! – nevette le magát Hermione.

– Időnként, ha megtalálom a háztartási bűbájos könyvet, amit anyámtól kaptam – mondta aztán kitöltötte a forró teát a csészékbe. – Vigyázz forró! A gurkó a cukortató.

– Köszönöm! – A boszorkány sokkal hálásabb volt az italért, mint azt valaha is bevallotta volna Dracónak. – Kérdezhetek valamit?

– Hogyne, de figyelmeztetlek, hogy nem fogok minden kérdésedre válaszolni, és ne hozz zavarba!

– Hogyhogy Neville tanítását magadra vállaltad?

– Aranyból van a szívem.

– Áh, értem. Szóval az, hogy velem foglalkozol hasonlóan az arany szívednek köszönhető? – tudakolta Hermione.

– Nem, már nem. Most már a vonzalmamnak köszönheted, amit irántad érzek – vigyorgott a varázsló. A boszorkány majdnem magára köpte a teáját.

– Hogy mondtad? – kérdezte némileg zavartan.

– Vonzalom, Granger, tudod, hogy miről beszélek. – Azzal leült a fotel karfájára, aztán egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. – Túl érdekes vagy ahhoz, hogy másnak passzoljam le ezt a lehetőséget, más amúgy sem bírna veled.

– Gondolod? – tudakolta kíváncsian. Még mindig borzongott a hangjától, a szürke szemének csillogásától, és attól, hogy egyet kellett értenie Vickyvel. Draco Malfoy maga volt az ördög és a megtestesült kísértés.

– Tudom – hátravetette a fejét és felnevetett. – Soha nem volt még ennyire keményfejű tanítványom. Pedig úgy emlékszem, hogy stréber voltál a Roxfortban, most pedig mintha taszítanád azt, amit meg akarok tanítani neked. Talán változtatni kellene módszeremen.

– Talán igazad van…

Draco közelebb hajolt hozzá, úgyhogy finoman egymáshoz ért az orruk. Hermione érezte a férfi kölniének bódító illatát, amitől megborzongott. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy saját, kétszemélyes világot teremtettek, ahova nem hatolhat be a külvilág. Még az eső ütemes kopogása is távolinak tűnt, sőt a kintről beszűrődőt hangok is apró zümmögéssé halkultak. Arcuk egymáshoz ért, Hermione ajka egy sóhajnyira nyílt szét, Draco szája pedig önkéntelenül kereste az övét. Mikor ajkuk egymáshoz ért mindketten fellélegeztek. A varázsló gyengéden és hosszan csókolta, mintha egész nap erre a pillanatra várt volna. Mikor megszakította a csókot homlokát a lányéhoz érintette. A világ hangjai egyszerre visszatértek, megtört a varázs. Az eső továbbra is zuhogott.

– Ugye most már elbódultál annyira, hogy azt tedd, amit mondok? – vigyorgott rá ravaszul a mardekáros.

– Az ki van zárva – sóhajtott Hermione, miközben igyekezett eltitkolni, hogy mennyire hatással van rá a varázsló. – Kevés volt ez ahhoz.

– Mennem kell – mondta rekedten. – Vár rám egy csapat lány.

– Tudom – rebegte a boszorkány –, már mondtad.

– Azért maradsz még egy kicsit? – kérdezte Draco, miközben lágyan végigsimította a boszorka nyakát.

– Igen.

– Akkor menjünk!

Draco elégedetten haladt a fedett kviddics pálya felé, ahol már zsibongó kislányok hada fogadta. Kint az eső egyre hevesebben esett, s verte az ablakokat. A szivárvány minden színében pompázó kviddicstalárban szaladgáltak a seprűikkel a kis boszorkák, őket nem érdekelte a vihar, sokkal inkább a játék. A varázsló elmosolyodott, amikor a kis boszorkánypalánták vigyorogva, integetve üdvözölték.

– Hölgyeim! – köszönt illendően, majd biccentett. Az apróságok egy sorba rendeződtek, aztán felkészültek az edzésre. – Bemelegítéssel kezdünk. Seprűt tegyük most félre, és két kör futás!

Hermione a csóktól még egy kicsit kótyagosan felment a lelátókhoz, aztán leült tisztes távolságban az anyukáktól, akiknek azonnal szemet szúrt az érkezése, persze ezen azt sem segített, hogy majdnem hasra esett valamiben és majdnem levert néhány kvaffot. Elsőre észrevette az ellenszenvet, és hogy gyanakvó pillantásokkal méregetik. Új vetélytárs? Nos, igen, az boszorkák igencsak kicsípték magukat és leplezetlenül bámulták Malfoyt, nem tűrtek meg senkit sem maguk között.

Mosolyognia kellett, hiszen senki sem tudta, hogy ők ketten alig pár perce még csókolóztak. Elmélázva simította végig az ajkán, s egy pillanatra találkozott a tekintete Dracóéval. Rajta kapta, a férfi újra elmosolyodott, mintha minden tudna ezen a világon, túl magabiztos volt, túl lehengerlő, túl csábító, és egy pillanatra sem esett ki a szerepéből, mint edző. A boszorkány pedig halványan elpirult, és a szíve minden egyes tekintet találkozás alkalmával nagyot dobbant.

– És most nyújtózzunk magasra a kvaffért! – folytatta a férfi az edzést. – Ezaz! Nagyon ügyesek vagytok! Most pedig seprűre fel!

A kislányok kitörő örömmel, visítva rohantak a seprűkért. Hermione elmélázva sóhajtott fel. Szóval ezért akarta Draco, hogy lássa őket? Megbabonázta, ahogy a zöldtaláros férfit körberepülik az apró boszorkányok. Ugyan nem repültek magasra éppen, hogy csak másfél méternyire voltak a föltől, meglehetősen lassan, mégis elképesztően repültek. Ő meg csak… Na, nem! Malfoynak nem fog ez a terve sikerülni! Mennyire lehet ravasz egy mardekáros? Direkt felébreszti az egóját, amiért pár öt éves jobban repül, mint ő.

Igyekezett észrevétlen maradni, de a sas szemű, kivágott talárú, egyenes tartású hölgyemények azonnal elkezdtek suttogni. Most már rettenetesen kényelmetlen volt kinyúlt pólóban ott ülni a lelátón. Mint egy rosszul elrejtett titok. Valahogy remélte, hogy nem pont a legrosszabb napján ismerik fel, nem mintha számított volna… Talán egy kicsit mégis. Alig várta, hogy vége legyen az edzésnek. Végül is miért kellett volna megvárnia a végét? Megragadta a saját seprűjét, majd elindult kifelé.

Az arénából Draco összevont szemöldökkel figyelte, ahogy Hermione kisettenkedik. Megint mi a fene ütött ebbe a boszorkányba? – sóhajtott tanácstalanul. Miért kell mindig eluralkodnia rajta valamilyen elmebajnak, aztán megfutamodnia? Felsóhajtott, de nem vette észre a felé száguldó kvaffot, ami aztán jól fejbe kólintotta. Fürgén lehajolt majd felvette a labdát.

– Láttalak, Mandy! – szólalt meg figyelmeztetően. – Azok ott a karikák, azokra dobj, senki sem ad pontot, ha eltalálod az edződet. Folytassuk, hölgyeim!

– Igen, Draco bácsi.

– Na azért! Végre van, aki szót fogad nekem – tette hozzá félhangosan, aztán folytatta a lányok edzését.

hozzászólások: 0