40. lecke

A kviddicspálya megtelt az évfolyamtalálkozó résztvevőivel és a családjaikkal, vendégeikkel. Roxfort hirtelen megtelt zajjal, nevetéssel, izgatott beszélgetéssel. Hermione nem is hitte, hogy ennyi embert megmozgat egy barátságot kviddicsmeccs. Lavender kénytelen volt egy másik páholyt is kialakítani, hogy mindenkinek ülőhelyet találjon. Persze továbbra is Pitont cseszegette, aki végül némi igazgatói nyomásra engedelmeskedett az erőszaknak.

A csapatok már készen álltak a megmérettetésre. Draco a griffendélesek talárját igazgatta éppen, amiért mardekáros társai cikizték, noha ők a hugrabug színeiben léptek pályára. A varázslót nem érdekelte különösebben a szurkálódás, hiszen szándékában volt megfizetni neki a pályán, legalábbis így tervezte. Igyekezett csak az előtte álló versenyre gondolni, ám volt valami, vagyis inkább valaki, aki elvonta a figyelmét.

– Jól áll ez a talár! – dicséret meg Hermione, majd egy csókot váltottak. A férfi kaján mosollyal fogadta a bókot. – Idegesnek tűnsz.

– Nem vagyok – válaszolt röviden.

– Zavar a talár?

– Dehogy, ennél cikibbet is hordtam már. Gyakorlatilag griffendéles a csapat – mondta Draco, miközben megsimogatta a lány arcát.

– Igazából jobban jártál, mint a többiek – mutatott a fejével a másik csapat fel Hermione, és felkuncogott. A férfi követte a tekintetét. A rivális csapat a lehető legrosszabb színösszeállításban állt a partvonalon, amit a hugrabugos kviddicstalárral el lehetett. Draco gonosz mosolyra húzta a száját, ahogy a többnyire mardekárosokból álló csapatban a volt iskolatársak savanyú képpel igazgatják a ruháikat. – Úgy néznek ki, mint néhány tagbaszakadt, hatalmas méhecske.

– Van benne valami. Kinek az ötlete volt?

– Gondolom ez is Lavenderhez fűződik.

– Francba, tényleg, majdnem valóra vált a rémálmom – szólalt meg Draco és színpadiasan felsóhajtott. – Nem áll jól a sárga, na de a piros…

– Szívdöglesztő – nevetett Hermione, miközben a karját a férfi nyakába fonta és összeérintették a homlokukat ügyet sem vetve a körülöttük lévőkre. Felszabadítónak tűnt, hogy már nem kell titkolózniuk.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire bejön a kviddics talár.

– Nekem is lehetnek fantáziáim.

– Erről bővebben is hallanék – vigyorodott el a maradekáros.

– Mi lenne, ha végre abbahagynátok az enyelgést és mennénk játszani? – lépett melléjük Ron kissé mogorván. A griffendélesnek cseppet sem tetszett a jelenet, és ezen felül még a meccs miatt is kissé idegesnek tűnt. – Kész vagy, Malfoy, vagy hozassak egy türköt, hogy tovább csodálhasd magad?

– Még egy szerencsecsók és megyek – vigyorodott el gonoszul, majd tüntetőleg hátat fordított a férfinak, aki csak fintorgott és a szemét forgatta.

– Kretén – morogta Ron.

A két szerelmes, mintha meg sem hallotta volna a vöröshajú férfi méltatlankodását, inkább egymásra figyeltek. Draco átkarolta Hermionét és mit sem törődve a többiekkel megcsókolta, hosszan, szenvedélyesen. Néhányan a lelátóról fütyültek nekik, és különféle jótanácsokkal bombázták a párost. De a párt ez egyáltalán nem érdekelte.

– Ügyes legyél! – kérte a lány, miután szétváltak az ajkaik.

– Megnyerem neked a meccset.

– Inkább kerüld el a gurkókat! – simogatta meg az arcát Hermione. – Nem lenne jó, ha a gyengélkedőn töltenéd a nap hátralévő részét.

– Óvatos leszek.

– Malfoy, ha nem jössz én magam küldök rád egy gurkót, mielőtt felülnél a seprűre – morogta Ron mérgesen.

– Tedd magad takarékra, Weasley.

– Ne is figyelt rá! Drukkolok neked, Draco – simított ki egy tejfölszőke tincset a varázsló homlokából Hermione.

– Ez igazán kedves tőled, de most már megyek, mert a többiek fellógatnak valamelyik póznára.

– Már tudom is melyikre – jegyezte meg Ron sötéten, de amikor Harry rosszalló tekintetével találkozott csak megvonta a vállát. – Mi az, csak vicceltem?

– Auror vagyok, Ron, ez pedig nyílt fenyegetés volt.

– Bárcsak ottmaradtatok volna a Titkok Kamrájában – zsörtölődött tovább. Harry és Draco összenéztek, majd csak egyszerűen megcsóválták a fejüket.

Eközben Hermione még mindig Dracóra figyelte, és igazából észre sem vette a kis közjátékot, intett még egyet nekik, aztán megvárta amíg a tejfölszőke varázsló csatlakozik a többiekhez és a levegőbe emelkednek a seprűk. Ábrándos mosolygástól azt sem vette észre, hogy Ginny mellé lép. Csak akkor tért vissza a valóságba, amikor a boszorkány megszólította.

– Látom, bejött az egyenruha – jegyezte meg kaján mosollyal.

– Egyenruha? – kérdezett vissza Hermione, aztán eszébe jutott és mélyen elpirult. – Ó, igen, jobban, mint gondoltam.

– Jobban? Ahogy látom sikerült elcsábítanod korunt legáhítottabb agglegényét.

– Még te beszélsz, aki Harryt csavarta az ujja köré.

– Mit tehet az ember lánya, ha nagy a vonzereje – nevetett fel a boszorkány.

– Szia, Ginny! – köszönönt Hermione, miközben megölelte őt.

– Szia! Siettem, ahogy tudtam, de ahogy hallom sok mindenről lemaradtam – hadarta a boszorkány. – Annyi pletykát hallottam idefelé jövet.

– Nem maradtál le semmiről.

– Totál belezúgtál egy mardekárosba, nekem ma ez a legnagyobb hír – állapította meg nevetve. – Keressünk egy helyet.

Hermione helyeslően bólintott, majd mindketten elindultak a lelátók felé, ami már tömve volt a családtagokkal, de szerencsére még két helyet találtak. Ahogy felnéztek a karikák felé már elkezdődött a bemelegítés.

– Amatőrök, de elég jól repülnek – szólalt meg Ginny. – De miért Griffendél-Hugrabug?

– Nem tudom, Lavendert kell megkérdezni, ő szervezte az egészet – válaszolt Hermione.

– Malfoyt griffendél vörösbe bujtani…

– Kár lenne tagadni – sóhajtott fel félszeg mosollyal. – Piszkosul jól áll neki a griffendéles kviddicstalár.

– Mindig mondtam neked, hogy egy varázsló kviddicstalárban… Malfoy pedig… – Ginny pajzánul elmosolyodott. – Akár milyen rohadék is volt, mindig is volt benne valami. Persze Harry a legjobb.

– Hagyd már! – intette le nevetve, és érezte, hogy elpirul. – Mit gondolsz elment az eszem?

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Ginny, miközben elfoglalták a helyüket. – Malfoy nem rossz ember. Bármilyen is volt gyerekként ma már nem olyan, sőt amit hallani róla aszerint gyökeresen megváltozott az élete. Nemrég olvastam a programját, amit gyerekeknek indított. Úgy tudom, hogy terjeszkedik Roxmortsban is. A lehető legjobb, ami a varázsvilággal történhetett. Minden ilyen kezdeményezésre szükség van.

– Akkor te jobban megértesz engem, mint a többiek. A bátyád és a pasid cseppet sem voltak ennyire elnézőek. Csoda, hogy nem ölték meg egymást, és eljutottak idáig; együtt kviddicseznek.

– Majd megszokják – küldött egy bíztató mosolyt felé Ginny. – Egyikük sem olyan idióta, hogy felrúgják a barátságotokat.

– Ennyire nem voltam optimista.

– Hidd el, minden rendben lesz!

– Köszönöm! – mondta a boszorkány, aztán mindketten összemosolyogtak.

Hosszú sípszó hangzott fel, ami félbeszakította a beszélgetésükat, s ezzel kezdetét vette az ádáz küzdelem. A vidám napsütésben csupán az elsuhanó kviddicstalárokat lehetett látni. A karmazsinpiros és napsárga pacák elmosódva kergették egymást. Hermionénak nagyon kellett figyelnie, hogy mi történik a pályán. Igazából a játék elméletét jobban értette és tudta, mint a menetét. Most azonban Dracót kereste. A varázsló terelő poszton játszott, lelkesen küldte a gurkókat az ellenfél csapatának. Ám nem volt könnyű dolga, mert a rivális csapat rendszeresen visszaküldte a fekete szörnyetegeket, amik serényen támadták a társait.

Mindkét csapat pontot szerzett. De a cikesz még mindig nem került elő. Harry és a másik fogó a karikák fölött körözve figyelték, hogy mikor bukkan fel a szárnyas labdácska. Eközben a meccs kezdett egyre eldurvulni. A Hugrabug színeiben játszó mardekárosok, köztük Marcus Monty, erősen nehezteltek Ronra a mocsaras incidens után, ez pedig azzal járt, hogy az őrző poszton játszó férfinak gyakran kellett kitérő manővereket végeznie. Dracónak néha csak egy hajszálon múlt, hogy megmentse csapattársát egy-egy gurkótól.

– Ront nagyon támadják – szólalt meg Ginny.

– Tegnap megszívatta Marcus Montyt – magyarázta a boszorkány, miközben le sem vette a szemét Dracóról, aki éppen akkor küldött át egy gurkót az ellenfél felé, kíméletlenül eltalálta az egyik hajtót. – Nem láttam, de szerintem elnyelte a mobilmocsár a fél csapatot.

– Ez a Lavender egy idióta – csóválta meg a fejét a vöröshajú boszorkány. – Miért kellett egyből az egész Roxfortot csatatérré változtatta.

– Ha tudnád miket talált ki még…

– Mi igaz abból, hogy rávetette magát Pitonra? Amikor jöttem éppen erről pletykáltak a Nagyteremben. Állítólag akkora szexuális feszültség van köztük, hogy már nem tudják tagadni.

– Semmi sem igaz – cáfolta meg az állítást. – Igazság szerint van köztük feszültség, ami jobbára arra vezethető vissza, hogy Piton a háta közepére sem kívánja ezt a találkozót.

– És az, hogy terhes vagy Malfoytól? – kérdezte vigyorogva. A boszorkány felnyögött, és vett egy mély levegőt.

– Imádom ezt a pletykaáradatot – mondta Hermione kissé fáradtan. – Mindenki annyi baromságot tud összehordani. De nem, nem vagyok terhes Dracótól.

– Akkor ezek szerint a Roxfort Expresszen, Griffendél toronyban és a lelátók alatt sem szexelt senki? – kérdezte kissé csalódottan Ginny. Hermionénak minden erejére szüksége volt, hogy ne piruljon el és nem leplezze le magát.

– Hogy miket ki nem találnak – szólalt meg színtelen hangon. – Nem hinném, hogy bármelyik igaz lenne.

– Lehet – bólogatott Ginny. – Ó, nézd, ott van a cikesz.

– Én nem látom.

– Ott köröz a fogók körül – folytatta a lány izgatottan. – Harry már észrevette. Még mindig baromi jó kviddicsben. Imádom.

– Akkor a lelátó alatti szex nem lesz pletyka?

– Meglátjuk – nevetett Ginny és dévaj mosolyt villantott. – Hosszú még a mai nap.

– Jaj, Ginny – nevetett fel Hermione is.

Eközben a levegőben ádáz küzdelem fojt a csapatok között. Egyik sem akart a másiknak engedni, és mondhatni ugyanolyan ügyesek voltak. Csak a cikesz dönthette el a játék végét. Draco füle mellett elzúgott egy gurkó, a menetszél kissé kibillentette az egyensúlyából, de gyorsan visszaszerezte azt. Nem hagyhatta, hogy a másik csapat győzzön. A vérében száguldott az adrenalin.

Imádta ezt a játékot, kár lett volna tagadni, hiszen eköré építette a vállalkozását is. Annyit mindent megtanult a csapatjátékról, amit most remekül alkalmazott. Bármilyen poszton is játszott, mindig sikerült neki megtalálni az összhangot a többiekkel. Nem számított semmi csak maga a játék. Általában egy csapatnak hónapok kellettek, mire kialakult köztük az összhang, de most erre nem volt idő.

Egy újabb gurkót küldött Marcus Monty felé, akit most telibe talált a fekete kis szörnyeteg. A varázsló szitkozódva zuhant le a seprűjével a földre. Draco gonoszul elmosolyodott. Már csak a fogót kellett harcképtelenné tennie, de már így is elég nagy előnyöt szerzett az egyik hajtó kiiktatásával. A cikesz egy pillanatra nagy sebességgel elsüvített mellette. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy utána megy, de aztán lebeszélte magát róla. Nem gyakran játszott fogó poszton, sőt, ha lehetett kerülte az ilyen helyzeteket.

A gyerekkori emlékek megrohanták egy pillanatra. Mindig is a legjobb akart lenni mindenben, de Potterék mindig magukra irányították a rivaldafényt. A kviddics élményét is teljesen elrontották, és a feledés homályába veszett, mint fogó. Sokáig bántotta ez az emlék. Bár mostanra minden megváltozott. Megtanult valamit, amit gyerekkorában senki sem mondott el neki. Vett egy mély levegőt, keményen megszorította a seprűnyelet, s jelzett Harrynek, aki egyből a szárnyas labda után iramodott. A varázsló figyelte, ahogy Potter elkapja a cikeszt. Furcsa módon nem érezte azt a szorongató érzést, sem az irigységet, hanem csak színtiszta a boldogságot, amit maga a győzelem tud okozni. Ám ez nem tartott sokáig, amikor is az utolsó pillanatban eltalálta egy gurkó.

***

Fényes, homályos, fehér elmosódott képeket látott maga előtt. Egy ideig csak csendben figyelte, ahogy a kellemes, langyos szél a gyengélkedő betegesen fehér függönyeit mozgatta. Kintről nevetés, beszélgetés és gyerekhangok szűrődtek be. Dracónak lassan tértek vissza az érzékei, és mély levegőt vett. Kinyitotta szemét, de rögtön be is csukta. Felemelte a kezét, majd felnyögött a fájdalomtól.

– Hé, várj egy kicsit! – hallotta Hermione hangját. A gyengéd kezek visszatuszkolták az ágyra. – Nem kell mindjárt kiugrani az ágyból.

– Jól vagyok – mondta Draco, de maga sem hitte el az egészet. – Jól vagyok.

– Tényleg? Ha látnád magad akkor nem ezt mondanád. Már majdnem három órája feküdtél itt eszméletlenül.

– Az a rohadt gurkó – nyögte mérgesen. – Rendesen eltalált. Ezt nem hiszem el, hogy ennyire béna vagyok. Ez a második ilyen esetem ebben a hónapban.

– Inkább valami kevésbé veszélyes sportot kellene űznöd – jegyezte meg a lány. – Sosem szerettem a kviddicset.

– A legszebb sport a világon – bizonygatta Draco, miközben igyekezett kényelmesen elhelyezkedni az ágyon. – Úgy érzem magam, mint aki teljesen összetört.

– Nem jársz messze az igazságtól – mondta még mindig aggódva. – Még ennyire sosem ijedtem meg. Nem vagyok hozzászokva ezekhez. Pedig már láttam néhány balesetet korábban is.

– Biztos nem volt olyan szörnyű.

– Ránk ijesztettél – közölte színtelen hangon. – Én… én… nem is tudom mit gondoltam, de mire beértem pályára, addigra már elvittek, és mire beengedtek hozzád Madam Pomfrey már ellátott.

– Minden rendben – paskolta meg a kezét. – Estem már le seprűről, és szerintem nem is ez az utolsó ilyen esetem.

– Igen? – kérdezett vissza a boszorkány. – Szerintem még az életedben ilyen szerencsétlenül nem estél le egy seprűről.

– Remek – fújt egyet mérgesen a varázsló. – Nem vettem észre azt a rohadék gurkót. Potterre figyeltem, amíg elkapja a cikeszt.

– Legalább tíz métert zuhantál. Harryék próbáltak megmenteni, de csak lassítani tudták a zuhanást. Ráestél a seprűdre, aztán elterültél a gyepen.

– A francba. Szerettem azt a seprűt – mondta és vett egy levegőt.

– A seprűdnek semmi baja nincsen. Flitwick professzor megbűvölte neked, jobb is lett, mint újkorában – vigasztalta a lány. – Ott van a sarokban.

– Kicsit leszerepeltem – szólalt meg újra a varázsló. – Most ünnepelnem kellene a többiekkel a győzelmet.

– Dehogy szerepeltél le. Egyébként elhalasztották az ünneplést – legyintett Hermione. – Láttad volna, milyen nagy felfordulást okozott a baleseted. Lavender úgy üvöltött Anthony Bloodgooddal, mintha szavakkal akarná kiátkozni a kviddicstalárjából, aztán teljesen bepörgött és neki is esett. Ki gondolta volna, hogy ennyire kiakasztja a szabályszegés. A végén Piton persze közbelépett.

– Merlinre. – Draco halkan felnevetett, aztán mégis felült az ágyban. A zűrös évfolyamtalálkozó igencsak nyomott hagyott a kedvén és a testén.

– Harry kérdezte, hogy fel akarod-e jelenteni Bloodgoodot.

– Nem – rázta meg a fejét. – Balesetek előfordulnak.

– Egy barátságos kviddicsmérkőzésen?

– Még ott is – sóhajtott fel Draco. – Nincs semmi bajom.

– Biztos?

– A múltkori sokkal rosszabb volt.

Hermione megpróbált neki segíteni, ám a varázsló nemet intett a fejével. Megmozgatta a tagjait, kicsit még fájtak az elgémberedettek. Megitta az éjjeliszekrényre készített bájitalt. Elfintorodott a kesernyés íztől, amit édes utóíz követett. Mélyen felsóhajtott, majd kinyúlt és megérintette a boszorkány arcát.

– Aggódtál értem? – kérdezte a varázsló.

– Igen – bólintott a boszorkány.

Az idilli pillanatukat egy elfojtott nyögés tette tönkre. Draco körbenézett a helyiségben, két ággyal arrébb Lavender törökülésben ül a matracon, és kifejezéstelen arccal egy nyalókát szopogatott, miközben előre-hátra ringatózott.

– Mit tett vele Piton?

– Nyugtató átok – magyarázta Hermione, majd letette a könyvet az éjjeliszekrényre, amit eddig olvasott. – Köztünk szólva már ideje volt. Teljesen bepörgött szegényem. Próbáltam vele beszélgetni, de nem szól senkihez.

– Biztos, hogy nem valami rosszabbat tett vele?

– Szerintem nem. Egy auror jelenlétében ennél durvábbat nem hiszem, hogy alkalmazhatott, az átok nyomából ítélve tényleg csak egy nyugtató átok volt, pár órán belül újra önmaga lesz, legalábbis remélhetőleg – mondta Hermione. – Legkésőbb a záróvacsorára már ő is ott lesz. Hacsak nem borul ki megint.

– És ezek? – mutatott az ágy végében álló asztalon lévő ajándékhalmokra.

– A csodálóidtól.

– A miktől?

– Lássuk csak a két üveg lángnyelv whisky Rontól, Harrytől a csokibéka, azt félbetört gurkót Bloodgood hozta, aztán vannak itt még virágok az üvegházból, na azokat az évfolyam boszorkányai hozták, ezen Neville nagyon kiakadt mellesleg…

– Az egy frissen átültetett mandragóra? – mutatott a cserépre, amiben megmoccant valami, határozottan mandragórának tűnt.

– Igen, az egy mandragóra. Gondolom nem kell mondanom, hogy azt kitől kaptad. A többit pedig az évfolyamtársaink dobták össze.

– Oh, ez nagyon kedves. Sosem kaptam semmit sem, amikor bekerültem a gyengélkedőre – vallott be Draco, aztán egy kicsit elkomorult. A múlt árnyai ott köröztek körülötte, azt hitte nem számítanak, de igen is számított. Ez az apró kedvesség, amit kapott sokat jelentett neki. Még egy apró bizonyítéka annak, hogy maga mögött hagyta a múltat.

Lesütötte a szemét egy pillanatra, furcsának és egyszerre jólesőnek tűnt az érzés, majd, amikor újra Hermionéra nézett valami egészen különleges volt a tekintetében, valami megfoghatatlan, mintha a lány most látta volna meg igazán kivé is lett Draco Malfoy az évek során. Megborzongott a szürke szemekben kavargó érzésektől. A boszorkány átült az ágy szélére, aztán kinyújtotta a kezét és megérintette a varázsló arcát, aki egy pillanatra elmosolyodott. Lágyan csókolta meg a férfit, vigyázva nehogy fájdalmat okozzon neki. Draco magához ölelte a boszorkányt, és közelebb húzta maga mellé az ágyba.

– Madam Pomfrey ki fog parancsolni innen – mormolta a csókba a boszorkány. – Szóval akármit is tervezel nem fog összejönni.

– Nem volt semmilyen hátsószándékom – nevetett a férfi.

– Akkor miért van a kezed a pólóm alatt? – kérdezte a boszorkány, miközben igyekezett nem élvezni a varázsló közeledését.

– A reflexeim jól működnek. Ezt mindig ellenőrizni kell egy kiváló kviddicsjátékosnál – mormolta elégedetten.

– De a szemed nem igazán működik megfelelően – kuncogott a lány. – Nem vagyunk egyedül.

– Be tudom húzni a függönyöket – vigyorgott tovább a férfi. – Sőt akár varázspálca nélkül is. Tudok néhány varázslatot pálca nélkül.

– Nem tudsz lenyűgözni.

– Francba – sóhajtott fel lemondóan, de még mindig magához szorította Hermionét. – Különben is nehéz napom volt, sőt a tegnapi nap is, egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig nem emlékszem mindenre.

– A gurkó pedig nem segített a helyzeteden – simította ki egy tejfölszőke hajtincsét a férfi homlokából.

– Merlin erejére mondom nem fogok többet inni – mormolta a varázsló és fáradtan felnyögött. Más körülmények között nem ismerte volna be, de most Hermione előtt nem látta okát, miért titkolnia kellene állapotát. – Túllőttünk a célom, már ami a baráti iszogatást illeti.

– Annyira aggódtam érted. Tudod? – Draco mélyen felsóhajtott, majd megsimogatta a lány arcát. Mikor is aggódott valaki utoljára érte? Nem igazán tudta megmondani, jól esett az érzés, amit a boszorkány szavai okoztak.

– Nem kell – rázta meg a fejét. – Minden rendben van. A múltkori sérülésem sokkal komolyabb volt.

– Hogy érzed magad?

– Jól – válaszolta elcsigázottan. – Kicsit fáradt vagyok, de jól. Minden csontom rendben van, már csak azt utóhatásokat érzem.

– Pihenj egy kicsit, aztán elindulunk haza – mondta gyengéden a boszorkány.

– Még vannak programok? – kérdezte a varázsló.

– Biztosan. Bár most a többiek bármit is csinálnak sokkal, de sokkal kötetlenebbül teszik – válaszolt Hermione. – Lavender ma már senkit sem fog piszkálni. Bár, ahogy elnézem szegényt legalább ez hét kell neki, mire mindezt kiheveri.

– Miért nem mész a barátidhoz? Megnyugodnának, ha végre töltenél velük egy kis időt még mielőtt hazamegyünk – javasolta Draco. Hermione inkább közelebb húzódott hozzá. El kellett ismernie, hogy ez remek érzés volt. – Sokkal izgalmasabb lenne, mint itt ülni mellettem.

– Nem. Szerintem jól elvannak nélkülem is.

– Itt nem lesz nagy buli – rázta meg a fejét a férfi. – Legalábbis egyelőre csak amolyan magánpartit tartok egy doboz csokibékával. A záróbulinál meg találkozunk.

– Inkább vigyáznék rád – mondta a boszorkány, aztán kibontakozott az ölelésből és visszaült a székébe. – Hacsak nem zavarlak.

– Dehogy – rázta meg a fejét. – Mindjárt felkelek, aztán…

Beszélgetésüket talársuhogás és határozott léptek zaja szakította meg. Perselus Piton személyesen jelent meg a helyiségben. Mindketten kissé megmerevedtek, s ösztönösen megfeszültek. Hermione kihúzta magát a székében, Draco pedig ülő helyzetbe tornázta magát.

– Látom felébredtél, Malfoy – jegyezte meg a szokásos vontatott hangján.

– Igen, professzor – nyugtázta Draco. A férfi mindkettejüket szúrós szemmel figyelte, mintha rajta akarta volna őket kapni valamin, de aztán úgy döntött nem éri meg a vesződséget. Különben is rémesen fárasztotta a mai nap.

– Nagyszerű – bólintott, majd közelebb ment Lavenderhez és egy diagnosztikai bűbájt mondott rá. Hermione és Draco meglepetten néztek össze, majd mindketten a professzort figyelték.

– Jól elintézte Lavendert – szólalt meg Draco. A professzor összeszűkült tekintettel nézett rá, de nem válaszolt azonnal. Miss Brown értékei normálisak voltak, noha még nem tért teljesen magához.

– Nyugtató átkot kapott – válaszolta színtelen hangon a varázsló, mintha csak egy bájital receptet kezdett volna diktálni. Semmi érzelem, semmi düh vagy megbánás. – Ez nem nevezném „elintézésnek”.

– Értem. Igazam van.

– Kissé elragadtatta magát. Hisztis liba – közölte, noha az utolsó két szót csak félhangosan.

– Mondott valamit? – kérdezett vissza Hermione. Piton megvetően ránézett, majd válaszra sem méltatva a tanítványát távozott a gyengélkedőről, pontosan olyan hirtelenséggel, ahogy megjelent.

– Szerintem dühös, amiért nem sikerült neki megfúrnia az évfolyamtalálkozót – nevetett fel halkan Draco. – És Lavender nem csak nyugtató átkot kapott.

– Igazad lehet – mosolyodott el Hermione.

– Személyesen lejött a gyengélkedőre, ez nem vall rá. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor a vén professzor aggódott egy diákért.

– Szinte már sajnálom szegényt – nézett az ajtó felé együttérzően a boszorkány, majd tekintetét visszafordította Draco felé.

– Lehet inkább mégis felkelnék.

– Nem kellene még pihenned?

– Nem – rázta meg a fejét. – Inkább nézzük meg együtt mi történik Roxfort parkjában.

Hermione bólintott aztán elindultak kifelé. Draco minden egyes lépéssel egyre erősebbnek érezte magát. Az bájital, amit még a gyengélkedőben vett be meglepően jobban hatott így. Kicsit elvakította őket a ragyogó napsütés, és hirtelen csapta meg őket a zsibongás. Felnőttek és gyerekek nevetése hallatszott. Sokan vidáman köszöntötték Draco, és Hermione nem bírt nem mosolyogni. A férfinak mindenkihez volt egy-egy jó szava. Sokan megemlítették kivételes kviddics teljesítményét is, és jobbulást kívántak. Mire átjutottak a varázslók és boszorkányok gyűrűjén elértek a tó partjára. Egy hatalmas fűzfa alatt letelepedtek a fűre. Hermione varázsolt egy takarót maguknak. Innen elég messze voltak a többiek és nem zavarta őket senki.

– Rajonganak érted – szólalt meg Hermione.

– A vonzerőm…

– Nem a vonzerőd – ábrándította ki a boszorkány. – Hanem azt, hogy nagyon jó dolgot vittél véghez a kviddicsközponttal.

– Látod, egy exhalálfalónak is lehetnek jó ötletei – vigyorgott Draco, de kissé megbánta a kijelentését, amikor a boszorkány szemébe nézett.

– Draco… Nem bírod a bókokat?

– Zavarba hozol – sóhajtott fel. Valóban így volt. Büszkeséggel töltötte el a sikere, ugyanakkor nem akart kérkedni vele. Furcsa, minden mással megtette, de ezzel, ami igazán számított, nem. Tudta, hogy ő kicsoda és mi volt a múltban, ezt pedig nem félt elmondani. – Nem teszek úgy, mintha ez nem lenne az életem része – vonta meg a vállát, aztán elterült a fűben. – Merlinre, ezer éve nem feküdtem itt.

– Sosem láttalak itt kint feküdni. Sőt amilyen makulátlan volt mindig is talárod, el sem tudnám képzelni.

Draco felnevetett.

– Szóval mégis leselkedtél után gyerekkorunkban?

– Persze – mondta magától értetődően. – Mindig tudnom kellett, hogy mikor csapsz le ránk.

– Merlinre.

– De nem túl gyakran láttalak a szabadban.

– Igazából ott voltam – mutatott a kis félszigetre a túloldalon. Hermione elnézett az irányába, majd közelebb húzódott a varázslóhoz. Ő sohasem járt ott, sőt túlságosan is mély volt a tó ahhoz, hogy biztonságosan eljussanak oda.

– Veszélyes hely – szólalt meg Hermione. – Rengeteg kákalag van a tóban, sellők, az óriás polip és még egy halom veszélyes állat.

– Sokkal veszélytelenebb, mint azt gondolnád – vigyora ördögibb volt, mint valaha.

– Hogyan jutottál el oda?

– Csónakkal, seprűvel, buborékfej bűbájjal, de az utóbbit csak akkor használtam, ha egy kis izgalomra vágytam úszás közben – nosztalgiázott Draco. – Ott senki sem zavart.

– Ott szövögetted a gonosz terveidet?

– Hogyne – nevetett fel. – Ott találtam ki, hogy mit akarok csinálni, ha végzek Roxfortban.

Hermione közelebb húzódott hozzá.

– Én a könyvtárban csináltam ezt.

– Nem vagyok meglepve.

– Ne gúnyolódj! – lökte oldalba Hermione Dracót, aki csak nevetett.

– Ha a zárolt részleg mesélni tudna – vigyorodott el a varázsló. – Ha gondolod, szívesen elmegyek veled oda.

– Most nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Túlságosan is belemerülnék. Kellene pár dolog a következő munkámhoz, de… inkább most nem akarok a munkára gondolni.
Hermione hirtelen elkomorult és elhallgatott. Draco megérintette az arcát.

– Minden rendben?

– Nagyrészt – válaszolt röviden. Közelebb bújt Dracóhoz, de nem mondott semmit. Nézte, ahogy a lusta felhők vándorolnak az égen, a fűzfa vékony ágai a szélben lengedeznek. Hallgatta a találkozó résztvevőinek hangját. Bár el tudta volna mondani, hogy mi a baj vagy meg tudná pontosan fogalmazni. Mély lélegzetet vett. Érezte Draco meleg érintését. A feszültség kissé oldódott benne.

– Ugye nem a repülés a baj a munkahelyeden?

– Nem – rázta meg a fejét.

– Ez megnyugtató.

– Megnyugtató?

– Pontosan. Akkor nincs bűntudatom, hogy plusz óráka számlázok – válaszolt vigyorogva. – Tudod ennyi idő alatt Neville-t is megtanítottam.

– Nem akarom mondani, hogy a legnehezebb diák címére hajtok – mosolyodott el Hermione.

– Merlin, erre ráfaragtam.

Lágyan csókolta meg a lányt, miközben lassan beletúrt a boszorkány hajába. Hirtelen a külvilág csak távoli zajként hallatszott.

– Borzasztó, amit műveltek – szólalt meg Ron megvető hangja. A párocska egy emberként hagyta abba, amit csinált és ránéztek. – Megkérdezném, hogy nem szégyellitek magatokat, de ahogy látom…

– Ha nem akarod nézni, akkor akár el is mehetsz.

Ron megforgatta a szemét és leült melléjük a saját maga által varázsolt takaróra.

– Tudod, Weasley, nem igazán vágyunk a társaságodra. – Kijelentését, Hermione egy könyök mozdulattal honorálta, aztán mindketten felültek. – Mit akarsz, Weasley?

– Ginny és Harry elmentek és unatkozom.

– És pont velünk akarsz bandázni? – hitetlenkedett Malfoy, de a biztonság kedvéért egy kis távolságot tartott Hermionétól, aki még mindig szúrós szemmel méregette a két varázslót. Nem volt ereje egy újabb veszekedéshez. – Mondanám, hogy megtisztelő, de nem így gondolom.

– Próbálok veled megbarátkozni, Malfoy – sóhajtott fel nehezen a vöröshajú férfi, aztán Hermione felé fordult. – Sajnálom. Nem volt igazam.

– Nocsak.

– Nem neked mondtam, Malfoy. Ugye nem haragszol rám, Hermione?

A boszorkány csak elmosolyodott aztán magához ölelte a férfit. Draco eközben csak felsóhajtott, és kissé féltékenyen figyelte a jelenetet.

– Minden rendben – simogatta meg nyugtatóan Ron vállát Hermione. – Nem tudok rátok sokáig haragudni.

– Én sem szeretek veszekedni. De jó, ha tudod, ha Malfoy egyetlen egyszer is megbánt, akkor én fogom puszta kézzel megfojtani és agyonverni egy seprűnyéllel.

– Jaj, Weasley, ne akard, hogy lelökjelek legközelebb a seprűdről – ígérte hidegen a szürke szemű mágus.

– Srácok – szólt közbe Hermione. – Elég legyen. Végre el tudjátok egymást viselni, nem kellene tönkretenni ezt a pillanatot.

– Mi lenne, ha csatlakoznánk a többiekhez? – vetett fel Ron. – Van még néhány program.

– Miért is ne? – vonta meg a vállát Draco.

– Rendben – egyezett bele Hermione is.

A nap hátralévő része viszonylag esemény nélkül telt. Mindenki elégedetten fogyasztotta el a vacsorát, amit a házimanók feltálaltak nekik. A záróbulin meglehetősen jó hangulat uralkodott, mindenki jól érezte magát és nem tört ki káosz. Lavendert addigra kiengedték a gyengélkedőről, de a boszorkány inkább a háttérből figyelte az eseményeket. Észre sem vette, hogy egy fekete taláros alak jelent meg mellette. A boszorkány felé fordult, majd egy apró sóhajjal vette tudomásul a férfi jelenlétét.

– Bűntudata van, Perselus? – szólalt meg, majd kortyolt egy kis vajsört a serlegéből.

– Jobban van?

– Igen, de nem magának köszönhetően.

– Miért nem ünnepel a többiekkel?

– Innen is látom, hogy jól érzik magukat – jelentette ki elégedetten. – Akármennyire is alá akarta ásni az évfolyamtalálkozót nem sikerült.

– Valóban – bólintott Piton.

– Nem is tagadja?

– Lenne értelme?

– Vén Denevér – sziszegte a boszorkány.

– Ezt sosem merte senki sem a szemembe mondani – szólalt meg Piton, miközben kihúzta magát.

– Akkor éppen ideje volt – vigyorodott el Lavender. Egymásra néztek, aztán a jó professzor a szokásos lobogó talárral elindult, vissza a bájitaltantermek felé.

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 14 Jul 2022 02:07 pm

Nagyon gáz ha ebben a szövegkörnyezetben shippelem Pitont meg Lavendert?

by Nyx @ 15 Jul 2022 07:31 am

Nem, nem, dehogy is. Nem sok hiányzott volna ahhoz, hogy megírjam, végül megcsókolják egymást, de aztán inkább kihagytam Nem is tudom miért. Talán túl sok lett volna. Áh, majd egyszer máskor