42. lecke

A következő napok gyorsan elteltek, és elvesztek a szürkeség homályába. Az időjárás is ehhez a ritmushoz igazodott, hol esett, hol fújt, hol pedig verőfényes napsütésbe vont mindent. Hermionét a munkahelyén elhalmozták temérdek munkával, amiből ki sem látott, és ettől még feszültebb lett. Eglethon a szokásosnál is többet piszkálta, és továbbra is úgy viselkedett, mintha a főnöke lenne, ráadásul ezt majdnem mindennap eljátszotta, mire eljött a péntek a boszorkány torkig volt a viselkedésével. Az állandó lesajnáló pillantásokat már megszokta, de amikor Hermionét a vezetése alá tartozó gyakornokok előtt teremtette le, akkor már cseppet sem volt türelmes.

– Ezeket az aktákat rendbe kell tennie, mégis, hogy gondolta? Ezek nem felelnek meg az elvárásoknak, túl sok, túl ömlengős – mondta, aztán lecsapta őket a lány asztalára.

A boszorkány felnézett, és egyenesen az őrült tekintetbe bámult. Winters részletes jelentést kért, ő megtette, amit kértek tőle, sőt mindvégig tárgyilagos hangnemben nyilatkozott. De Eglethon ezt nem értette soha. A varázsló úgy nézett rá, mintha egy gyakornok lenne, ráadásul most is közönségük volt, így az undora még inkább szembetűnt. Hermione annyiszor mantrázta magának, hogy ne kapja fel a pálcáját, és ne durrantsa fejbe egy mérgesszömörce ártással… Sosem vetemedett ilyesmire, ugyanakkor könnyedén eljátszott a gondolattal.

– Rendben – szólalt meg. – Újra átnézem.

Eglethon olyan szemekkel nézett rá, mint Piton a bájitaltanórákon, de volt egy igazán lényeges különbség. Ennek a varázslónak azonban őrült, vérben forgó tekintete volt.

– Egyre inkább az az érzésem, hogy nem érdekli a munkája, Miss Granger.

– Ezt komolyan mondja? – kérdezte, miután két napot töltött a jelentésével, és hajnalig dolgozott rajta.

– A silány, naiv, átgondolatlan, jelentéséből ez tűnik ki.

Aztán folytatta a munkája becsmérlését, elmondta mennyire rabja a megszokásainak, egyáltalán nem képes a fejlődésre, sem megújulásra, csak egy színi előadás az, amit előad a kollégáival, és újra megismételte mennyire érdektelen a munkája iránt. Winters pedig mintha szabadkezet adott volna varázslónak.

Hermionéban egyre jobban gyűlt a méreg, de egyelőre szörnyen tehetetlennek érezte magát, mintha nem lenne kész válasza, mintha egyedül lenne, és akkor jött rá, hogy ez az egész egy játék, ahol itt és most sarokba szorították. Felállt a helyéről, aztán kihúzta magát.

– Ez úgy tűnik nem a maga szakmája, Miss Granger – közölte vele a férfi, mint egy kegyelemdöfést. – Úgy látom, egyáltalán nincs tisztában a dolgokkal.

Hermione ezen a ponton már forrongott a dühében. Péntek volt, és edzenie kellett Dracóval, semmi pénzért nem hagyta volna ki. Válaszra sem méltatta Eglethont, hanem fogta a táskáját, és kisétált az irodából. A folyosón már sebes léptekkel indult tovább, aztán úgy rohant el, mintha kergetnék. Az idegességtől azt sem tudta merre megy, még Harry mellett is elment, aki legalább háromszor szólította a nevén, de ő nem figyelt rá. Most akár egy seprű is jobb társaság lett volna, mint ez a kis gennyes Eglethon. Nem is figyelve a varázslatra, gépiesen hoppanált a centrum előtti buszmegállóba. Megszédelegve próbált talpon maradni.

Ki kellett magát fújnia, mielőtt bement. Beletúrt a hajába, és legszívesebben ordított volna, de vissza kellett fognia magát. Mindig visszafogta magát, nem akart nyílt ellenségeskedésbe kezdeni a főnökeivel, pedig kellett volna. Ki kellett volna állnia saját magáért. Újra végigjátszotta magában az eseményeket. Most már tudta mit felelhetett volna a vádakra. Tudott harcolni, tudta, hogyan kell visszavágni, replikázni, elmésen kiosztani másokat. Mégis a tehetetlensége egyszerűen dühítette és megbénította.

Eglethon nagyon is képes volt elérni azt, hogy rosszul érezze magát, és elgondolkodjon azon, tényleg megéri-e ez a munka mindazt, amit kapott. Tényleg megéri? Egyszerűbb megoldás lenne, ha elmenne, és elengedné az egészet? Ennyi volt ebben az egészben, ami Hermione minden rég elfojtott szorongását sikerült felszínre hozni. Mégis miért? Negyedórát áll kint a délutáni napsütésben, amíg végre úrrá lett az érzésein, és a lehető legtöbb követ odébb rúgta, amit talált.

Amikor elindult a centrum bejárata felé. Nem törődött senkivel, automatikusan köszönt mindenkinek, miközben egyenesen a főnöki irodába ment. Dracóval csak az edzéseken találkoztak a Roxfortos évfolyamtalálkozó után, mindketten belemerültek a munkába, bár órákat töltöttek telefonbeszélgetésekkel és üzenetküldésekkel, mint két kamaszgyerek. Hermione semmire sem vágyott jobban, mint megölelni a varázslót. Amikor belépett, Dracót egy irdatlan nagy papírhalom alatt talált az asztalánál. A férfi felnézett, és elmosolyodott.

– Te vagy az első ember, akinek örülök – szólalt meg először a boszorkány egy kicsit ziláltan.

– Történt valami? – kérdezte aggódva, majd letette a tollat. – Olyan feldúltnak tűnsz.

– Még mindig? Próbáltam megnyugodni, de ezek szerint ez nem sikerült.

– De gyönyörű vagy – mondta mosolyogva a varázsló.

Hermione elgyengülve nézett Dracóra, aztán hagyta, hogy a táskája leessen a földre.

– Megölelsz? – kérte szomorú szemekkel. – Nagyon nagy szükségem lenne rá.

– Gyere! – mondta, miközben eltolta magát az asztaltól. Hermione meg sem várta, hogy felkeljen, az ölébe ült és megölelte. Az erős karokba simulva nem is érezhette magát jobban. Mintha a szörnyű napjának emléke egy kissé megfakult volna. Átkarolta a férfi nyakát, aztán mély levegőt vett. Sebezhetőbbnek érezte magát, mint bármikor. Most először azonban nem félt kimutatni valakinek. Félelmetes és felszabadító érzés volt egyszerre. – Rossz napod volt, édes?

– Borzalmas – válaszolt, miközben mélyen magába szívta a férfi kellemes illatát. – Iszonyatosan borzalmas.

– Kinyírjam neked? – kérdezte a varázsló, olyan hidegen, mintha tényleg megtenné, ha a boszorkány erre kérné.

– Megtennéd? – fúrta bele az arcát Draco vállgödrébe. – Nagyon kedves tőled. Kicsit pszichopatának hangzott, de tényleg megtennéd?

– Hidegvérrel, gondolkozás nélkül – vigyorodott el gonoszul a varázsló. Hermione megborzongott a hangjától, majd felkapta a fejét, hogy a szürke szemekbe nézhessen.

– Merlinre, majdnem hittem neked.

– Kételkedsz bennem?

– Nem, de az a szemét nem éri meg az Azkabant – sóhajtott fel Hermione, aztán visszahajtotta a fejét a varázsló vállára. – Különben sem vagy már a sötét oldalon.

– Csapnivaló sötét mágus voltam – vallotta be töredelmesen. – A család szégyene, ugyanakkor el tudnám intézni.

– Nem kételkedek a varázserődben – mondta komoran. – Nekem így tetszel, ilyen ex sötét mágusként.

– Ez megnyugtató – nevetett, majd simogatni kezdte a boszorkány hátát.

– Draco? – kezdte kissé nyafogósan Hermione.

– Igen, édesem?

– Lóghatunk ma? – kérdezte elkínzott arccal. – Nagyon vacakul vagyok, és semmi kedvem repülni. Rengeteg munkám van hétfőig.

– Edzés helyett lógni? És munka hétvégén? Nem, nem, ezt tisztáznunk kell.

– Lógjunk, kérlek! – kérte a boszorkány. – Most nagyon nincs kedvem repülni.

– Már nincs sok hátra, és levizsgáztatlak. Jövő héten pénteken, hogy pontos legyek – adta meg Draco az időpontot. – És aztán szabad lehetsz. Többet nem macerállak a repüléssel, erre a szavamat adom. Még seprűápolási tanácsokat sem kell senkinek sem adnod.

– Mit szólnál, ha még egy hetet halaszthatnánk? Jövő héten még nem leszek kész egy vizsgára.

– Nem lehet, most egyáltalán nem halaszthatom el – rázta meg a fejét Draco.

– Miért nem lehet? Te vagy itt a vezető, és mindent megtehetsz, amit csak akarsz – világított rá Hermione. – Tényleg mindent.

– Sajnos a válogatott egy hónapig itt fog edzeni, méghozzá keményen. Nyakunkon a következő Kupadöntő. Zártkörű edzés, nekem is be kell segítenem, és senkinek sem lesz itt keresnivalója.

– Nekem utána is jó – próbálkozott Hermione. – Mit gondolsz?

– Wintersnek nem. Azt akarja, hogy vizsgázz le minél hamarabb – magyarázta Draco. – Az agyamra mennek Eglethonnal. Ha még egy baglyot kapok tőlük, hogy hogyan végezzem a munkámat, esküszöm tényleg mindkettőt elföldelem a kviddics pályán.

– Momentán meg tudnál győzni, hogy segítsek ebben – sóhajtott fel. – Kereshetnénk nekik valami átkot. Mit gondolsz?

– Levizsgáztatlak – jelentette ki Draco –, ha addig élek is. Nem fogadok el semmilyen kifogást. Eddig minden tanítványomat levizsgáztattam, nem veled fogom kezdeni a pechszériámat.

– Én nem tudok levizsgázni.

– Valóban?

– Aha – bólogatott a boszorkány.

– Volt valaha olyan vizsga a történelemben, ami elől megfutamodtál? – tette fel a jogos kérdést, miközben a göndör tincskét az ujjára tekerte. Mulattatta Hermione viselkedése, és az örökös ellenállása, ugyanakkor kezdett ez az egész személy sértéssé válni.

– Nem volt ilyen – vallotta be a boszorkány. – Viszont ez nem azt jelenti, hogy repülésvizsgát annyira várom.

– Legyenek elméleti kérdések is? – vigyorgott Draco. – Nem része a tananyagnak, de a kedvedért szívesen összeállítok egyet.

– Jaj, ne csináld ezt! – intette le a lány. – A mai nap után nincs kedvem veled vitatkozni.

– Elárulod, hogy mi történt?

– Ki akarnak utálni az osztályomról – válaszolt Hermione. – De ne is beszéljünk róla.

– Talán mégis fel kellene elevenítenem a régi kapcsolataimat – vakarta meg az állát Draco.

– Nem kell. Mondtam, hogy nem éri meg az Azkabant, és füvednek sem tenne a jót ez a két barom, még a végén soha nem nőne ki.

– Nem a gyilkosságra gondoltam – vigyorodott el a varázsló, aztán felnevetett. – Hanem egy kis kutakodást kellene végeznünk Eglethon és Winters háza táján. Nem hinném, hogy olyan ártatlanok ők ketten.

– Ez segítene, hogy később kelljen vizsgáznom? – kérdezte reménykedve.

– Nem.

– Akkor ne fáraszd magad egyikkel sem. Legalább túl leszek rajta.

– Sajnálom, drága! – simogatta meg a göndör tincseket a varázsló. – Hacsak le nem igazolsz a válogatotthoz, akkor muszáj jövő héten pénteken vizsgáznod.

– Miért nem építettél kétszer ekkora kviddicscentrumot?

– A bűbájoknak is van határa, nem is beszélve a pénzről – mondta Draco. – És a kémkedés miatt nem jöhet be senki. De a jó hír az, hogy nem kell állandóan itt lennem, szóval többet lehetünk együtt.

– Ez a legjobb hír, amit hallottam – virult fel ismét. – Rengeteg szabadságom van, rám is férne egy kis szabadság. Elmehetnénk a British Museumba mondjuk.

– Rendben, amit csak szeretnél. Régen jártam a mugli Londonban.

Hermione még mindig Dracóhoz simult az ölelésében. A férfi szórakozottan simogatta a boszorkány hátát. Csendesen ültek az irodában, csak néha egy-egy mély sóhaj hallatszott a lánytól.

– Elmeséled mivel borítottak ki? – törte meg a csendet a varázsló baritonja.

– Eglethon nagyon utál, és ezt már nem is titkolja a többiek előtt. Minden ügyet rám nyom, minden felelősséget rám hárít, aztán teszteli elbírok-e vele. Mondvacsinált hibákkal üldöz engem, és leteremt. Mindezt a gyakornokaim előtt, akik persze összesúgnak a hátam mögött. És nem tudom mit tegyek.

– Tudok neked segíteni? – tette fel a kérdést Draco. A boszorkány szomorúan nemet intett a fejével. – Biztosan lehet valamit tenni.

– Néhányan megpróbáltak segíteni, szóltak a főnöknek Eglethon viselkedéséről, és csúnya vége lett. Volt, akitől elvették a projektjét, páran sürgős irodán kívüli munkát kaptak, aztán másokat átszerveztek másik vezető hatásköre alá. Mindenkit eltávolítanak, aki kimutatja mennyire szimpatizál velem. Az a szemét, mindenre gondolt… Winters pedig csak félrenéz, nem tesz semmit. Úgy érzem magam, mintha elárultak volna – hajtotta le ismét a fejét Hermione Draco vállára. – Minden szét akar esni körülöttem, engem is beleérve.

– Talán lenne erre egy megoldás. Drasztikus, de lenne.

– Micsoda?

– Szerintem tudod.

Hermione egy pillanatig hallgatott. Talán ez lenne a megoldás. Elmenni és otthagyni mindent. Mély levegőt vett.

– Hagyjak ott annyi évnyi munkát? – tette fel a kérdés Hermione. – Nem tudom. Annyi energiám van benne, annyi minden, de… Most csak hadd legyek itt melletted, jó? Most egy kicsit ölelj át, kérlek! Nem akarok erre gondolni.

– Rendben – egyezett bele Draco, és még szorosabban ölelte át.

– Köszönöm!

– De ma akkor is gyakorolni fogunk. Segít egy kicsit kiszellőztetni a fejed. Tudod, nekem mindig segít, ha feszült vagyok.

– A félelem? Biztosan kizökkent ebből az apátiából – csipkelődött Hermione.

– Harminc kör, tíz gyakorlat, aztán elviszlek hozzám – mondta a varázsló. – És bármit választhatsz a könyvespolcomról.

– Bármit? – szólt felcsillant szemmel.

– Igen, bármit. Egyetlen egy szót sem fogok szólni, sőt hagylak olvasni, feltéve, hogy mellettem leszel az ágyamban.

– Ez megoldható.

– Remek.

– Mágia forradalmakról láttam a polcodon egy érdekes példányt, vagy inkább egy másik az ősi mágiákról, aztán a tündérekről, koboldmágiáról…

– Akár mindet is elolvashatod. De előtte el túl kell esnek az edzésen.

Hermione kimászott Draco öleléséből, kinyitotta a táskáját, aztán begyűjtőbűbájjal előhívta a seprűjét, és az edzéshez használt a ruháját.

– Hol öltözhetek át?

– Itt nyugodtan – mondta Draco, aztán egy varázslattan bezárta az irodáját. – De lassan, hogy mindent jól lássak.

– Szóval, akkor mégsem olyan sürgős az az edzés? – kérdezte kacéran, miközben kigombolta a blúzát, és levette a magassarkút.

– Ha már úgyis a pokolra kerülök, minek sietni?

– Pokolba? Nem hinném – folytatta, aztán hagyta, hogy a blúza leessen, a dévaj mosoly mámoros szenvedélyt ígért. Draco tekintete elsötétült, ahogy a formás idomokat figyelte, miközben a szoknya is lekerült róla. – Talán inkább a mennyekbe.

– Oh, az ott egy harisnyakötő?

– Mit mondhatnék? Megszerettem.

– Hát persze, hogy megszeretted – nevetett fel a varázsló. – Ugye tudod, hogy kikészítesz?

– Bármit, amivel elkerülhetem az edzést – nevetett elégedetten.

– Nem adom be a derekam – vigyorgott Draco elégedetten, miközben a fején landolt Hermione fehér csipkés melltartója.

– Azt majd meglátjuk – mondta, miközben visszasétált a varázslóhoz, aki mohó tekintettel figyelte őt, aztán beleült az ölébe.

– Szóval így játszunk?

– Mondd meg, ha kellemetlenül érint, és abbahagyom – hajolt hozzá közelebb a boszorkány.

– Nem vagyok hülye – nevetett a férfi, aztán megcsókolta. Mindketten belevették magukat az érzelmek hullámaiba.

***

Egy órával később egymásra mosolyogva haladtak kifelé a kviddicspályára. Ujjaikat összekulcsolva lépdeltek egymás mellett, és egyiküket sem érdekelte, hogy mindenki őket nézi. A szél ma kimondottan erős volt, belekapott mindkettejük hajába, Dracónak el kellett hajolnia Hermione hajfonata elől, ami majdnem az arcába csapódott.

– Most egy kicsit erősebb menetszél lesz, mint a korábbi edzéseken – szólalt meg a férfi, majd támogatóan a vállára tette a kezét. – Ha szükség lesz széltörő varázslatokra, akkor használd őket.

– Aha. Remek, nagyon remek. Nem tudom megéri-e a könyvespolcod ezt az áldozatot.

– Megvan az Ősi Rúnák Titkai – súgta Draco elégedetten.

– Ahh… nem érdekel.

– Rúna nyelven sem? Sok-sok kiegészítéssel, lábjegyzettel, és van egy remekbe szabott folytatás, amiből csak harminc példányt adtak ki.

– És te ezt olvastad?

– Nem, de jó ötletnek tűnt magammal hozni a kúriából – vigyorgott rá elégedetten. – Akkor még nem tudtam, hogy ezzel lehet csajozni.

– Miért gondolod, hogy ettől majd elcsábulok? – sóhajtott fel Hermione. – A legtöbb nő, természetesen rajtam kívül, nem igazán van oda az ősi rúnákért. Megjegyzem, hogy én voltam az egyetlen lány, aki rúnaismeretre járt.

– Meglep, hogy volt olyan rajtad kívül, aki rúnaismeretre járt – sóhajtott Draco. – Ne nézz így rám!

– A rúnaismeret igencsak tiszteletreméltó tudományág – húzta ki magát.

– De rohadtul unalmas.

– Lehet inkább fejfájásom lesz – mondta Hermione –, így nem tudok repülni.

– Ne kelljen bevetnem a Longbottom-módszert!

– Az milyen?

– Felteszlek a seprűre, lelöklek a doboldalról, aztán végignézem, ahogy repülni próbálsz.

– És nem jelentett fel téged ezért? – sóhajtott Hermione. – Én nem lennék ilyen elnéző.

– Sok-sok ötletem van arra hogyan tudnám még érdekesebbé tenni az olvasódélutánodat – adott egy apró csókot a boszorkány nyakára. – Minél hamarabb végzel ezzel annál hamarabb jöhet az élvezetesebb rész.

– Draco…

– Tessék?

– Még mindig utállak ezért.

– Oh, ezt el tudom fogadni – ölelte magához. – De akkor nem tudom ki fog ma velem együtt olvasni a nappaliban.

– Megyek, megyek már.

– Hadd legyek büszke a tanítványomra!

– Cöcöcö – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Büszke? Ha neked az eredmény, hogy nem esek le a seprűről…

– Ne kísérts, Hermione!

A boszorkány azzal felült a seprűre, és a levegőbe emelkedett. A szél az arcába csapott, ahogy Draco mondta. A hideg sokkal, de sokkal metszőbb volt, mint amilyenre számított. A melegítőbűbájokat mondott magára, így már nem fázott annyira, és megpróbálkozott egy széltörővel is. Meglepően stabil maradt a seprű, mély levegőt vett, aztán a szél zúgásával mit sem törődve, magasabbra emelkedett a levegőben, közben igyekezett egyenletesen lélegezni.

A táj elképesztően zöld volt, messzire el lehetett látni, túl a kviddics pályán, túl az épületeken. Gyönyörű volt, talán most először tapasztalta meg ezt így, egyedül a seprűn. A tériszonya, amivel mindig küzdött, egyszeriben semmivé lett. Mintha maga a szél is csak ősi dallam lett volna, mintha csak a repülés is csak egy ősi képesség lett volna, ami a varázsképességűek sajátja. Borzongató volt rájönni erre, és ezt egyedül megtapasztalni, amikor ő irányított minden, teljesen más élmény volt.

Mély levegőt vett, lassan kifújta. Egy pillanatra becsukta a szemét.

– Meg tudom csinálni – mondta ki hangosan magának.

Nem az oktatás kedvéért akarta megcsinálni a gyakorlatokat, csak saját maga miatt, mert képes volt rá, mert ő irányított. Most először volt ilyen elszánt, és ez segített legyőznie azt a félelmet, ami benne keringett. Könnyebben mentek a gyakorlatok, már nem gondolt arra, ahogy alatta csak a levegő van, hiszen stabilan ült a seprűn.

Adrenalinnal a vérében olyan eufóriát érzett, amitől igazán bátornak hihette magát. Sokkal hamarabb teljesítette a feladatot, mint eddig bármikor, sokkal pontosabban, azzal a lazasággal, mit az megkívánt. Aztán elegánsan landolt Dracótól nem messze a füvön. Elégedetten figyelte a férfi reakcióját. Csak a szürke tekintet számított, a diadalmas mosoly, amit egy igazán büszke tanártól kaphatott. Hermione kissé fázósan dörzsölte meg a karját, amiközben a varázsló felé közeledett.

– Ez egy egészen tisztességes gyakorlat volt – dicsérte meg Draco elégedetten. – Ügyes voltál, Hermione.

– Először mondtad ezt nekem.

– Először érdemelted ki.

– Mehetünk hozzád? – váltott témát a lány.

– Nem is akarod kiélvezni a dicsőséget? – nézett rá összevont szemöldökkel. Hermione csak nemet intett a fejével. – Hát rendben van. Menjünk akkor!

– Rendben.

***

Mire Draco házához értek az időjárás esősre fordult. Futva érték el az ajtót, aztán bementek a nappaliba. Bent kellemes volt az idő, és azonnal felcsapott a tűz a kandallóban. Hermione levette a cipőjét mielőtt a könyvespolchoz indult volna. A varázsló elnéző mosollyal figyelte őt, ahogy az ujjaival mohón végignézte a könyvek gerincét.

– Látom nem vesztegeted az idődet – jegyezte meg kedvesen.

– Nem szoktam – mosolygott vissza. – Meg is vannak a könyvek.

– Ezt a hármat akarod elolvasni ma?

– Lehet.

– Az alvás is kimarad?

– Még az is lehet – sóhajtott a boszorkány. – Ma péntek van, holnap szombat, délelőtt semmi dolgom, te úgyis kviddicsezni mész Harryékkel, és csak este megyünk a szüleidhez, ha nem talál el egy gurkó.

– Ha eltalál is megyünk – sóhajtott fel a varázsló.

– Monoklival az arcodon is el akarsz menni? – kérdezte a boszorkány, miközben a magához ölelt könyvekkel együtt leült a kanapéra.

– Törött lábbal is el kell mennem – válaszolt eltökélten.

– Draco…

– Ma este pontot akarok tenni ennek az egész ügynek a végére, ami a családommal és velem zajlik – jelentette ki határozottan. – Azt szeretném, ha osztoznának a sikereimben, és hagyják már ezt a baromságot a taníttatásommal és a csokibékáimmal.

– Van benne igazság. Örülök, hogy az én szüleim nem csináltak ilyesmit.

– A te szüleid normálisak – sóhajtott fel Draco, majd megvakarta az állát, aztán átment a szobán, és lehuppant Hermione mellé a – Nekem kissé nehezebb dolgom van.

– Akkor a legjobb, ha vigyázol magadra – javasolta Hermione. – A lehető legjobb formában legyél holnap.

– Igyekszem. És mi a helyzet az olvasnivalóval?

– Úgy számoltam három vagy négy könyvet addig simán ki tudok olvasni.

– Látom, hogy már mindent kiterveltél.

– Ahogy mondod – bólogatott elégedetten. – Semmi másra nem akarok gondolni, csak arra, hogy lazíthatok.

– Örülök neki – húzódott közelebb hozzá. – Itt leszek melletted. Még át kell néznem pár stratégiát.

– Használhatom majd a kandallódat? – tette fel a kérdést Hermione.

– Nyugodtan – egyezett bele Draco. – De hova akarsz menni?

– Kértem egy ideiglenes összeköttetést az én kandallómhoz – folytatta a boszorkány. – Így könnyen el tudom hozni a ruháimat, és egyszerűbb lesz a közlekedés a két lakás között.

– Jól van. Meg sem kellett volna kérdezned – folytatta a varázsló. – Egy kis hop-por nem probléma.

– Akkor jó – bólogatott.

– Nem vagy ideges a holnap miatt? – tette fel a kérdést. – Mert nem akarom ráderőltetni az egészet, később is bemutathatlak. Tudom, hogy beszéltünk már erről, csak gondoltam újra megkérdezem tőled.

– Minden rendben. Most annyira elegem van a munkából, hogy semmi más nem lehet ennél borzalmasabb.

– Biztos?

– Mindig van nálam egy kis béke elixír, szóval nem lesz gond – vonta meg a vállát. – Ha nagy gond lenne, akkor megoldom így.

– Kárpótollak, bármi is történik.

– Bármit kérhetek?

– De mennyire.

– Már tudom is mit kérek – mosolyodott el a boszorkány.

– Én is élvezni fogom? – vigyorodott el a varázsló.

– Te nem azt kérnéd.

– Áh, listát kéne írnunk – nevetett. – Aztán abból választani.

– Lehet, hogy nyugtató bájitalt is kellene vinnem – vágott egy fintort Hermione.

– Szerintem nem lesz rá szükség – mondta Draco, aztán magához hívta a papírjait, abból sem volt kevés, de ezek jobban álltak, mint azok, amiket a férfi az irodájában hagyott.

– És mi lesz a könyveléssel?

– Az az irodában maradt – sóhajtott fel, és megfeszítette az állkapcsát. – A legszükségesebbeket megcsináltam, de még mindig rengeteg papír van, ma már nincs erőm hozzá.

– Akarod, hogy segítsek? – tette fel a kérdést Hermione, aztán egy pillanatra letette az ölében lévő könyvet. – Tanultam könyvelést is az Akadémián. Nem túl nehéz, nem annyira összetett, mint a mugliknál.

– Nekem olyan, mintha szálanként tépnék ki az orrszőrömet – morogta a varázsló.

– Tényleg segítek.

– Nem terhelnélek ilyesmivel – rázta meg a fejét, majd feltette a szemüvegét, és kinyitotta az egyik mappát, amiben Hermionénak teljesen ismeretlen ábrák voltak.

– Majd, ha egyszer eldöntöm mit csinálok, és felmondok, akkor lehet elbarikádozom magam az irodádban, aztán rendbe teszem nálad a könyvelést – mondta Hermione, aztán a lábát Draco ölébe tette.

– Ha ezt megtennéd, akkor azt kérsz tőlem, amit akarsz – szólalt meg a férfi, miközben a lány lábát simogatta.

– Ennyire kétségbeesett vagy?

– Nem is tudod mennyire – sóhajtott fel a varázsló, és mélyen a szemébe nézett. – Akármennyire is szívom a fogam, akkor is hamarosan kell valaki, aki rendbe teszi a könyveket. Gyűlölöm a papírmunkát.

– Ahogy azt a papírhalmot elnéztem… nem igazán van sok időd rá – nyúlt felé Hermione, aztán megérintette az arcát, kicsit közelebb húzódott hozzá, majd megcsókolta. – El kellene mennem most a cuccaimért.

– Miért pont most?

– Mert Vicky megint nálam van – mondta a boszorkány, aztán felnyögött. – Septimus pedig hamarosan megjelenik. Ha fogadnom kellene rá, akkor már ott is van.

– Akkor jobb lenne, ha nem most mennél.

– Nem használhatom megint a te cuccaidat – nevetett fel. – Már kezd kínos lenni.

– Imádom, amikor az én cuccaimat viseled.

– Jól van.

– Holnap Septimus is jön kviddicsezni, akkor átmész a ruhádért, és ennyi. Hétvégén úgyis velem leszel – döntötte el a varázsló.

– Milyen biztos vagy benne. Honnan tudod, hogy semmi olyan programom, amit nem mondhatok le?

– Miért van?

– Van. Az Imádjuk Draco Malfoyt klub gyűlésére kell mennem – válaszolta Hermione. – A kis Szombati Boszorkányos barátnőd az elnök.

– Ezzel még csak ne is viccelj!

– Jól van. Itt leszek nálad.

– El is mehetünk valahová – ajánlotta fel Draco.

– Az évfolyamtalálkozó után szerintem legjobb lesz, ha pihenünk. Ráadásul a holnapi összejövetel a szüleidnél – kezdett bele, aztán tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. – Remélem, hogy vasárnapra remek programot találtál ki.

– Majd spontán leszek – vigyorodott el a varázsló.

– Tényleg?

– Igen, de még mennyire. Elmehetünk Kew Gardenbe, vagy bérlünk egy zsupszkulcsot, és elmegyünk Dublinba. Leabhar Cheanannais-t megmutatnám neked.

– Kellsi kódex? Nem is tudtam, hogy tudsz írül.

– Csak egy kicsit, és már négy másik nyelven – folytatta Draco, de most nem volt semmi dicsekvés a szavaiban.

– Nem is tudtam – húzódott hozzá közelebb hozzá a boszorkány.

– Még rengeteg mindent nem tudsz rólam – közölte a varázsló.

– Lássuk csak. Szereted a paradicsomlevest, édesszájú vagy.

– Édesszájú? – kérdezett vissza Draco. – Honnan veszed?

– Komolyan? Roxfort alatt mindennap a baglyod édességek tömkelegét cipelte neked otthonról – emlékezett vissza a boszorkány.

– Figyeltél?

– Néha – vonta meg a vállát.

– Én meg azt tudom rólad, hogy a baglyok neked több könyvet szállítottak, mint bárkinek az egész évfolyamból – vigyorgott miközben lapozott egyet a füzetében, aztán megjelent a következő program. – A nyakamat teszem rá, hogy az összes RAVASZ-t megszerezted, ráadásul dicsérettel.

– Szóval stréber vagyok?

– Imádom, hogy azt vagy aki – simogatta meg ismét a lábát a varázsló.

– Hízelkedsz megint – mosolygott rá a boszorkány.

– Teljesen őszinte vagyok.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek téged – hajolt hozzá közelebb, és megcsókolta. – Olvass nyugodtan, nekem még van egy kis munkám.

– Rendben – adott egy csókot Draco arcára, aztán kinyitotta a könyvet. A varázsló fél szemmel figyelte a mohó tekintetű boszorkányra. Még soha nem érezte magát ennyire otthon a saját nappalijában. Az a fajta meghittség volt, amire Draco már régóta vágyott. Nem gondolt a papírmunkára, amit ott hagyott az irodában, sem a holnapi találkozóra Potterékkel, később pedig a szüleivel. Órákig ültek így egymás mellett.

hozzászólások: 0