Fejezetek

46. fejezet
46. lecke

Estére Hermione feje már zsongott a sok információtól, és kimerülten ült a nappaliban a kanapén, egy mágiajogi kötettel az ölében, amit vagy fél órája nem olvasott. Elmélázva nézte Draco hátsókertjét, ahol vidáman kergetőztek a fénytündérek, és a nap lassan lenyugodni készült. Nem vette észre, amikor Draco belépett a helyiségbe két bögre teával a kezében, majd intett a boszorkánynak, hogy kicsit húzódjon odébb. Hermione elmosolyodott, aztán hálásan átvette a bögrét a varázslótól.

– Szerintem mára már eleget foglalkoztál ezzel az üggyel – mondta, majd gyengéden kiette a kezéből a könyvet. A lány nem tiltakozott, csak a két tenyerébe fogta a meleg poharat, aztán belekortyolt a teába. Kellemes volt.

– Még nem végeztem.

– Szerintem meg igen – erősködött Draco, aztán félredobta a könyvet. – Láttam, hogy mit műveltél a kis szobában, és Willt is hallottam. Nem hallgatóztam egyébként.

– Rendes volt, és nem akadt ki, amiért vasárnap zavartuk – szólalt meg Hermione. – Sokat segített.

– Mindig is mondta, hogy Will jó fej – bólogatott a varázsló. – És mire jutottatok?

– Ha ebbe belemászok, akkor az nagyot fog szólni – válaszolt gondterhelten. – Nem biztos, hogy szeretnék ennek nagyobb média visszhangot szerezni, mert biztosan felkapják, ha ezeket mind megszellőztetem…

– Ebben biztos lehetsz – bólogatott Draco, aztán kortyolt egy kicsit a teából. – Szinte már látom a címlapokon.

– Pontosan – helyeselt a boszorkány. – Mi, Harryvel és Ronnal, mindig bekerülünk az újságokba, ha valami pletyka elindul rólunk. Nem is tudod mennyit küzdöttem érte, hogy ez ne így legyen. Nem fogadtam el egyetlen egy vezetői állást sem, amit felajánlottak, mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy végigjárjam a ranglétrát. Ráadásul ez, ha megszellőztetem, akkor vissza is üthet rámnézve.

– Eglethon szerintem éppen eléggé gerinctelen ahhoz, hogy mindent ellened használjon fel – érvelt a varázsló –, ha eddig sem riadt vissza semmitől, akkor most sem fog. A Reggeli Próféta pedig biztosan ráharapna a Hermione Granger nem is olyan fedhetetlen sztorira.

– Igen, és semmi kedvem bekerülni az újságokba.

– Holnap reggel majd nézd meg társasági rovatot – mosolygott rá a férfi. – Legalább egy tucat kép készült rólunk a bálon.

– Merlinre… Ez most komoly?

– Nem kell túlságosan komolyan venni – vonta meg a vállát Draco. – Ez a reklám most teljesen ingyen volt.

– Örülök, hogy segíthettem – mosolyodott el kényszeredetten. – Képzeld, ha még az ügyemet a Wizengamot elé is viszem, akkor milyen reklám lesz belőle. Majd szólok, hogy kísérj el.

– Értem a szarkazmust. Bocsánat! – simogatta meg a boszorkány lábát a varázsló. – És mit fogsz csinálni?

– Nem tudom még mit fogok tenni. Vannak lehetőséget persze… Jobb lenne kimaradni ebből, eltűnni és végre megnyugodni.

– Tudod, hogy bármikor kiszállhatsz – érvelt a férfi. – Láttam mennyire megterhelő volt ez neked az utóbbi időben.

– Gondolkodom.

– Szerintem ma már ne gondolkodj többet – mosolyodott el Draco. – Holnap levizsgáztatlak, és egy gonddal kevesebb.

– És így legyen az ember nyugodt? – nevetett fel a boszorkány. – Valóban a megnyugtatás mestere vagy, Draco.

– De most erre se gondolj.

– Akkor mire gondoljak?

– Arra, hogy eszünk valamit, miközben nézünk valamit Netflixen – válaszolt a varázsló. – Most miért nézel rám így?

– Netflix?

– Anyukád említette, és azt mondta, hogy van rajta egy sorozat, ami engem is érdekelhet.

– És melyik?

– Wednesday. Azt mondta olyan mintha Roxfortban játszódna – magyarázta.

– Biztosan nem olyan – rázta meg a fejét nevetve Hermione. – De rendben.

– Szereznem kell egy tévét.

– Ki vagy te, és mit tettél Draco Malfoyjal?

Draco mosolyogva felpattant, elvette, és a konyhába küldte az üres bögréket, aztán kinyújtotta Hermione felé a kezét, majd a hálószobába sétáltak.

***

Draco mellett ébredni újra sokkal megnyugtattóbb volt, mint amire számított. A varázsló még aludt, amikor Hermione felébredt. Így semmi sem akadályozta meg abban, hogy jól az emlékezetébe vésse a vonásait. Nem, mintha el akart volna menni, hanem csak csendben megfigyelni. Elmélázva fürkészte a férfi egyenletes légzését, az ellazult vonásait, a homlokába hulló tejfölszőke tincseket. Jó volt hozzásimulni, érezni a teste melegét. Biztonság – jött rá hirtelen. Ezt érezte mellette. Nem is gondolta mennyire hiányzott neki ez a fajta gyengédség.

Mély levegőt vett. Nem mozdult meg, nehogy felébressze a varázslót. Inkább csak élvezte a lopott perceket, miközben a nap lassan felkelt. Becsukta egy pillanatra a szemét, de nem tudott visszaaludni. A meghittség perceit beárnyékolták az a sok minden, ami az elméjében kavargott. Szinte ordítva könyörögtek figyelemért. Nem akart arra gondolni, hogy hamarosan mindkettejüknek fel kell lenni, és elkezdeni a napot. Mégis megtörtént.

A nyomasztó teóriák egyre hangosabbak lettek. A tegnapi beszélgetése az ügyvéddel és mágiajogi törvények átnyálazása adott némi megnyugvást, de még mindig nem döntötte el mit kellene csinálnia. A megoldások három változata ott lapult a táskájában, ám ettől még nem nyugtatta. Szerette a munkáját, szerette a közösséget, viszont ezt így nem lehetett tovább folytatni. Eglethon állandó áskálódása mindent tönkretett abban, amit egykor nagyon is szeretett. Nem csak azért kellett döntenie, mert minden nehézzé vált, hiszen a kihívások mindig előre mozdították, hanem az elviselhetetlen nyomás, ami nem szűnt meg, ahogy a torkát és a mellkasát szorongató érzés sem.

Aztán Draco megmozdult mellette és mély levegőt vett, az oldalára fordult, majd a szürke tekintetét egyenesen a lányéba fúrta. Elmosolyodott.

– Mióta vagy ébren? – kérdezte kissé még álomittasan.

– Egy ideje.

– És azóta engem nézel? – nevetett fel félhangosan a férfi. – Mit vettél észre?

– Lehet ki kellene szedned a szemöldöködet.

– Hozzá ne nyúlj a szemöldökömhöz! – figyelmeztette, aztán közelebb húzta magához a boszorkányt. – Megint feszült vagy.

– Kicsit.

– Sejtettem. Mire jutottál eddig? – érdeklődött miközben a feje alá gyűrte a párnáját.

– Tudni fogom, ha ott vagyok.

– Meglehetősen ködös tervnek hangzik.

– Az is, de igazából nem akarok bemenni ma.

– Jelentsünk beteget? – kérdezte Draco, aztán kisfiúsan elmosolyodott. – Aztán elmegyünk valami finomat enni Londonba. Mondjuk egy kis marhahúsos uborkás szendvicses, és eszünk egy finom fánkot.

– De jól hangzik – sóhajtott fel a boszorkány. – Kaphatok forrócsokit is?

– Amit csak szeretnél – ígérte.

– Jól hangzik.

– Én mondjam ki, hogy nem lehet? – sóhajtott Draco is.

– Nem kell, tudom, hogy el kell mennünk dolgozni – mondta, aztán felült az ágyban. A hullámos, hosszú haja kócosan keretezte az arcát.

– Minden rendben.

– Nem, de az lesz.

– Csak egy délelőtt, és újra látjuk egymást.

– Aha, aztán repülésből vizsgáztatsz – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Ez nem igazán egy randi.

– Majd az lesz – ígérte, aztán megfogta a kezét és visszahúzta magához az ágyba. – Gyere még egy kicsit ide!

– Készülnöm kellene.

– Még nem – rázta meg a fejét, aztán megcsókolta Hermionét.

Nem sokáig kellett kérlelni, amíg el nem ragadta magával mindkettőjüket a szenvedély.

***

A hétvége és a reggel mámorban töltött pillanatait beárnyékolta a hétfői munkanap, amit Hermione igyekezett hosszú merengéssel és apró mosollyal az ajkán, Dracóra gondolva átvészelni. Egy ideig jól is ment a nap, de aztán a negatív gondolatok bekúsztak a többi közé. Nem tudott nem gondolni a táskájában lapuló dokumentumokra. Ráadásul szúrós pillantások, amik reggel óta kísérték, főleg Eglethoné, aki felhúzott orral időnként őt figyelte az asztalától, sem könnyítette meg a dolgát. De nem történt semmi. Egyetlen szó sem esett az aktákról, amiket a hétvége során kapott.

A boszorkány végül belefeledkezett a napi rutinjába, és lassan kezdett megnyugodni. Módszeresen végighaladt a napi teendőkön, megtartotta a szokásos eligazítást, nekilátott a folyamatban lévő ügyek ellenőrzésének, elküldött néhány üzenetet, majd átolvasta a sajátjait. Minden a lehető legnagyobb rendben volt.

Aztán olyan tizenegy óra körül tudatosult benne, hogy valami mégsem stimmel. Valaki figyelte őt, de most már nem csak lopva, hanem egyenesen és gonoszan. Noha, nem kellett találgatnia kiről volt is szó, Hermione úgy tett, mintha nem is venné észre Eglethont, ami nem hatott újdonságnak, hiszen egyébként is igyekezett a varázslóról tudomást sem venni. Viszont a bizsegés a tarkójában jelezte, hamarosan történni fog valami.

Eglethonnak még fél órára volt szüksége ahhoz, hogy felemelkedjen a székéről, aztán összepréselt ajakkal, hamuszürke, tészta képpel méltóságteljesen farkasszemet nézzen vele. Hóna alá csapott aktákkal, és jelentőségteljes léptekkel elindult Winters irodájába. A boszorkány megforgatta a szemét, majd elküldött egy üzenetet Dracónak a mobiljára, aki rögtön válaszolt is egy videóüzenetben, amit éppen repülés közben készített. Hermione elmosolyodott, majd eltette a készüléket a táskájába.

Pontosan ebéd előtt fél órával egy lila repülő hasított át az irodán, és egyenesen a boszorkány asztalánál landolt. A lány összepréselt ajakkal nyúlt utána. A pirosra festett szárnyszélek fontos üzenetre utaltak. A pergament kisimult előtte, elolvasta az üzenetet, aztán össze is gyűrte. Winters behívatta magához. Máskor ezeket Eglethon szokta közölni, nem bízta holmi repülőre. Nem kellett aurornak lennie ahhoz, hogy kitalálja, valami készül ellene. Felállt a székből, gondosan eligazgatta magán a ruháját. Leszedte a nemlétező szöszüket, és elindult a főnöke irodája felé.

Az üvegajtót tárva nyitva találta, bent pedig a két varázslót egymás mellett ülve. A megvetés és a hatalmai fölény kiült az arcukra. Mindhárman köszöntötték egymást.

– Köszönöm, Miss Granger, hogy befáradt – szólalt meg Winters.

Hermione csak bólintott.

– Üljön le, kérem!

– Inkább állnék, ha nem baj.

– Ahogy szeretné – mondta a varázsló, aztán kinyitott egy vaskosnak tűnő aktát. – Nemrég megkaptam önről a negyedéves jelentést Mr Eglethontól.

– Jelentést? – kérdezett vissza Hermione. – Nem emlékszem, hogy ilyenhez belegyezésemet adtam volna. Ráadásul már nem kezdőként dolgozom az osztályon.

– Ez egy új kezdeményezés.

– Valóban? Milyen érdekes – jegyezte meg a boszorkány, majd szúrós szemmel nézett Eglethonra, aki ennél elégedettebb már nem is lehetett volna.

– Hatékonyabbá szeretnénk tenni az osztályunkon folyó munkát. Ebben mindenkinek egyformán partnernek kellene lennie. Ezt ön is megértheti.

– Úgy gondolja nem vagyok partner? – kérdezett vissza. – Elvégre én mindent megtettem, amit tőlem kértek. Ráadásul a repülés tanfolyamot is elkezdtem, amire köteleztek, és amire semmilyen jogalapjuk sem volt.

Emelkedett fel a székéből a tésztaképű varázsló, akinek az arcán rózsaszín pír jelent meg az elfojtott méregtől, beletúrt erősen őszülő, göndör fürtjeibe.

– És még csak le sem tette a vizsgát…

– Kérem, Mr Eglethon! – szólt rá Winters. – Megegyeztünk, hogy nem szól közbe.

– Elnézést – morogta, de még mindig villogó szemekkel nézett Hermionéra.

– Visszatérve, Miss Granger. Az utóbbi időben végzett munkája rendre elmaradt a várt minőségtől és az öntől megszokott precizitástól…

Hermione kifejezéstelen arccal nézett a két varázslóra, és hallgatta az ellene felhozott koholt vádakat. Késések, elmulasztott határidők, figyelmen kívül hagyott vezetői értekezletek, minősíthetetlen viselkedés, a beosztottjai közötti ellentétek okozója, a minőségi munka hiánya és még sorolhatnánk ezeket… Először azt érezte, ahogy felmegy a pulzusa és valami megmagyarázhatatlan, tompa, feszítő érzés elindul a tarkójától, aztán vett egy mély levegőt, és megnyugodott. A nyugalom egy olyan szintjét érte el, ahol kívülállóként figyelte a két varázslót. Furcsa módon pontosan úgy érezte, mintha a levegőbe emelkedne egy seprűvel. Ő irányította a reakcióját a helyzetre. Ösztönösen cselekedett.

– Hozzátenne még valamit, Mr Eglethon?

– Az összeszedettséget várjuk el ezen az osztályon. A pontos, naprakész munkát. Nem utasíthat vissza egyetlen ügyet sem, amivel megbízzák, főleg olyan fontosat nem, mint amiről a múlt hétvégén kellett volna beszélnünk.

– Így van. A Hathaway ügy igencsak fontos – bólogatott Winters, mintha nála ezt senki sem tudta volna jobban. – Meglehetősen nagy lemaradásban vagyunk vele így is. A Minisztérium számít ránk.

– Természetesen a hétvégéi túlórát elszámoltuk volna, ugyanakkor a nyilvánvaló ignorációja teljesen felháborító.

Hermione emlékezett rá, hogy mit mondott reggel Dracónak. Most már tudta mit kell tennie, olyan világos volt, mint még soha. Jeges nyugalommal a zsebéből elővette azokat az iratokat, amikkel szinte minden vádat meg tudott cáfolni. Egy jó ideje gyűjtögette ezeket. Főként Eglethon ellen irányuló esetek voltak benne, amikor bőven túllépte a hatáskörét, illetve azok a pontok, amikor megszegték a munkaszerződésére vonatkozó utasításokat. Megrázta kicsit a pergament, ami egyből visszanyerte az eredeti alakját, és még a Hermionéról készített igencsak terjengős jelentésnél is vastagabb lett. A boszorkány félbeszakítva a főnökét az asztalra csapta az aktát. A két varázsló megdermedt egy pillanatra.

– Ezt meg mire véljem, Miss Granger? – kérdezte magas hangon Winters, majd hátralökte magát az asztaltól.

– Ezt én magam is mondhatnám – tette karba kezét Hermione. – Önök itt hónapok óta játsszanak velem. Ki akarnak túrni a pozíciómból.

– Ez egyáltalán nem így van…

– Nem igaz? De nagyon is az – mondta határozottan, kerülve minden érzelmet. – Ez az akta tartalmaz minden vádra, amit illettek egy-egy magyarázatot, bizonyítékot. Nyugodtan lapozgathatják, több másolatom is van belőle. Nem kell aggódniuk, a mágiajogi ügyvédem már régen megkapott mindent.

– Erre semmi szükség, Hermione – kezdett bele mézesmázas hangon. – Mi ebben a jelentésben csak arra utaltunk, hogy jobban és koncentráltabban is végezhetné a munkáját. Megoldásként azt javasoljuk, hogy minden ügyét ellenőrizze egy-egy csoportvezetővezető…

– Megtenné, hogy Miss Grangernek szólít, Mr Eglethon? Köszönöm! – szakította félbe Hermione még mindig teljesen nyugodtan. – Nem, egyáltalán nem egyezem bele, hogy ilyesmit tegyenek. Nem kezdő vagyok a szakmámban, a többi csoport kevesebb ideje dolgozik az osztályon, mint én. Főleg azért sem egyezem bele ebbe, mert senki mást ilyenre nem köteleznek. Ezt mégis mivel magyarázzák?

A két varázsló csendben figyelte a boszorkányt. A két vöröslő fej egyértelmű válasz volt a kérdésére.

– Ez egy hadjárat ellenem, amit többet nem vagyok hajlandó elviselni – jegyezte meg kimért hangon. – Nem kell fáradniuk. A legelső lap a felmondásom, a második egy beadvány a Wizengamotnak, majd ott folytatjuk ezt a képtelen beszélgetést, a többivel pedig azt csinálnak, amit akarnak. Köszönöm, kitalálok egyedül is.

Ő maga sem tudta hogyan jutott ki az irodából. De határozottan nála volt a táskája, minden személyes holmija. Senki sem tudta megállítani, nem mintha sikerült volna nekik. Végre tudott lélegezni. Hosszú-hosszú idő után először. Befordult egy használaton kívüli folyosón és nekidőlt a falnak. A mellkasára tette a kezét, s becsukta a szemét. Kicsit fájt még a szegycsontja környékén, amikor az elfojtott érzelmek megrohanták. A rátörő érzelmi hullámnak hagyott egyetlen percet tombolni.

Ott motoszkált az elméjében a kudarc szó, mivel csendben hagyta a csapatát. Még mindig érezte a tekinteteket magán. Nem nézett vissza, csak egyszerűen kisétált onnan. Most először nem érdekelte, hogy mi fog történni azután, hogy ő többet ott nem lesz jelen. Sokat rágódott a helyzetén, amit mindig elnyomott magában, mert igyekezett Dracóra és a kapcsolatukra koncentrálni. Le kellett magában csendesíteni mindent, ami most megrohanta. Megtette. Végre megtette, és ez felszabadította egy iszonyatos nyomás alól. Önmagát választotta, most először nem volt a vakon engedelmes Hermione Granger.

Miután hagyott magának egy kis időt arra, hogy összeszedje magát, könnyed léptekkel hagyta el a Mágiaügyi Minisztériumot, és elindult a repülés vizsgájára. Már maga a gondolat is mosoly csalt a boszorkány arcára. Draco még nem tudta, hogy mi történt. Talán ma még egyszer övé lehet az utolsó szó? Ki tudja? Elégedetten hoppanált a centrumhoz.

***

Órákkal később a ragyogó napsütésben Hermione és Draco a domboldal smaragdzöld füvében fekve a lustán haladó felhőket nézegette az égen. Csendesen pihentek szorosan egymás mellett. A varázsló nem firtatta a boszorkány nyilvánvalóan feszült viselkedését, és igyekezett a kedvében járni. Dracónak nem volt ellenére a pihenés, amire Hermione kérte, a délelőtti kviddics edzés és a tárgyalás az apjával túlságosan is megterhelő volt. Élvezte, ahogy összefűzött ujjakkal egymáshoz simulva élvezték a jó időt. A kellemes meghittség azonban nem tartott sokáig.

Hermione gyakran mozdult meg mellette, mintha nem találná a kellemes fekvést. Valamin rágódott, és ehhez Dracónak a szemébe sem kellett néznie. A férfi sokáig vívódott rajta, hogy megkérdezze-e vagy várjon, amíg a boszorka maga mondja el, hogy mi bántja. Végül az előbbinél döntött.

– Ideges vagy? – kérdezte Draco kissé rekedt hangon.

– Miért lennék az? – vonta meg a vállát a boszorkány. – Egyáltalán nem vagyok ideges.

– Valamelyik érzékem azt súgja, hogy van valami baj, amit nem mondasz el – mondta egyszerűen. – Csak nem tudom mennyire faggassalak.

– Baj? Nem igazán, nincs baj – sóhajtott. Bár ő maga sem tudta mit mondjon. – Nehéz volt a délelőtt.

– Sajnálom.

– Nem kell – rázta meg a fejét. – Túl vagyok rajta.

– Akkor is vizsgázni fogsz – jelentette ki határozottan a varázsló, mint aki semmilyen ellentmondást nem tűr meg ebben a témában.

Hermione az ajkába harapott, valahol félúton a fintor és a mosolygás között, ezt még ő maga sem tudta eldönteni.

– Elrontod ezzel a napomat – szegezte neki a tényt.

– Én rontom el? – nevetett fel a varázsló. – Szerintem még valaki más elrontotta a napodat, amihez nekem nem túl sok közöm van. Vizsgázni fogsz ma.

– Szerintem meg nem – fújt egyet Hermione, aztán az oldalára fordult, és a kezével megtámasztotta magát. Draco felnézett a fölé hajoló boszorkányra, megint valami rettenetesen nagy szabotázst érzett a levegőben.

– Ki találom, hogy miért nem – szólalt meg Draco, majd ő is felkönyökölt, így már egymás szemébe tudtak nézni egyenrangú félként.

– Meglátjuk – mosolygott a boszorkány.

– Meg akarsz vesztegetni – kezdett bele, bár nem gondolta komolyan. – Én persze hagynám magam, mert olyan szemérmetlen ajánlatot tennél, hogy nem tudok neki ellenállni. De ennek ellenére holnap reggel hatkor levizsgáztatnálak.

– Nem igazán ezt terveztem – nevetett fel. – Mégis mivel vesztegetnélek meg?

– Tudnál olyasmiket mondani és tenni, amit ma reggel műveltél az nagyon közel van egy remek megvesztegetés alaphoz.

– Oh – húzta fel a szemöldökét. – És ez bejönne?

– Egyébként ma megvesztegethetetlen vagyok, szóval kár a gőzért.

– Kihasználnál, ugye?

– Ugyan dehogy – válaszolt azonnal. – Szívesen viszonoznék mindent, amit adsz nekem.

– Ezt jó tudni – bólogatott a boszorkány. – De ez így már nem egészen megvesztegetés. Inkább mondanám időhúzásnak.

– Benne lennék, de akkor holnap reggel hatkor vizsga vagy most túl leszünk rajta, aztán folytathatjuk a kellemesebb dolgokat.

– Nem ülök ma seprűre – sóhajtott Hermione egyet, majd ásított és nyújtózott egyet. – Szóval kár is erre az egészre több energiát fecsérelni.

– Megharapott egy mandragóra?

– Mi? Nem – rázta meg a fejét. – Különben is azoknak nincs is foguk. Ki mondott ilyesmit?

– Longbottom – sóhajtott fel Draco. – Akkor miért nem?

– Találgass még egy kicsit – kérte a boszorkány. – Kíváncsi vagyok milyen őrült ötleteket tudsz még kitalálni.

– Biztos valamivel megint zavarba akarsz hozni – nézett rá gyanakodva. – Milyen női probléma van, amiről nem tudok, és amiatt nem tudsz repülni? Talán bikinivonal gyantázás?

– Megint mit találtál az interneten? – kérdezett vissza Hermione kuncogva.

– El sem hinnéd, hogy a mugli nők mivel képesek magukat sanyargatni – sóhajtott Draco nehezen. – Egyébként csak félrenyomtam valamit. De térjünk vissza a vizsgára. Látszólag nem betegség vagy testi probléma, amiért nem akarsz seprűre ülni. A magasság fóbiád is szerintem szépen meggyógyult. Szerintem csak engem akarsz kikészíteni.

– Nem igazán – mosolyodott el. – Végül is nálad lakom. Nagyon sok előnyről lemondanék, ha megpróbálnék neked ellent mondani.

– Rohadt könyvespolc. Egyszerre a megmentőm és a vesztem.

– Mert magad miatt már nem is lennék veled, igaz? De miért akarnék rosszban lenni veled?

– Mert szeretsz nekem ellent mondani, és a nyilvánvaló lázadásod a repülés ellen… Addig akarsz fárasztani, amíg azt nem mondom, hogy hagyjuk azt a vizsgát.

– És ez bejönne? – tudakolta a boszorkány.

– Nem, ma nem.

– Egyszerűen nem kell seprűre ülnöm, ha nem akarok – vonta meg a vállát. – Ezt kénytelen vagy megemészteni.

– Miért nem? – ment bele a játékba a varázsló. – Mindenre felkészültem. Csináltam neked egy elméleti kérdéssort, ha ragaszkodnál az írásbeli vizsgához is, és előre elárulom neked, hogy tele van pikáns kérdéssel, szóval, ha kiválót akarsz kapni, akkor jobb az őszinteség. De ez csak egy egyszerű tipp.

– Mikor volt erre időd? – kérdezte Hermione.

– Már akkor megvolt, amikor elkezdtél velem cseszekedni – legyintett Draco. – Gondoltam, hogy majd a kérdéses pillanatban bedobom.

– Milyen elmés.

– Köszönöm. Egyébként másra is felkészültem. Kikerestem a seprűd összes dokumentumát. Repülési engedélyeket, töréstesztek eredményeit, kockázat elemzést is és minden engedélyemet, hogy törvényesen levizsgáztathassalak.

– Alapos voltál, nem mondom. Nehéz lett volna ezeket kikerülni – szólalt meg elgondolkodva Hermione.

– Ugyan már, drágám, csak egyszerűen mindenre felkészültem. Tudtam, hogy a hírnevemet alapjaiban fogod megrengetni, és pontosan az utolsó pillanatban fogod megmakacsolni magad. Nem mindig szeretem, ha igazam van.

– Ez nem makacsság, hanem egyszerű tény. Egyáltalán nem kell seprűre ülnöm, és levizsgáznom – jelentette ki jeges nyugalommal. – Mondanám, hogy sajnálom, de igazából nem sajnálom.

– Könyörögjek? – tette fel a jogos kérdést. – Vagy a kényszerítést jobban szeretnéd?

– Kényszerítés?

– Nagyon egyszerűen kigondoltam. Felviszlek seprűstől a magasba, aztán meglátjuk hogyan boldogulsz, ha jól megtanultad a leckét, akkor biztosan sértetlenül érkezel a földre, ha nem, akkor kénytelen lennék megmenteni téged – magyarázta a férfi elégedett mosollyal. – Örülhetsz neki, hogy szeretlek, és hajlandó vagyok emiatt megmenteni téged.

– Tényleg?

– De mennyire.

– Remélem, hogy ez csak egy soha be nem teljesülő álmod, kicsit durva – mondta, majd vett egy mély levegőt. – Ezért nagyon csúnyán be is perelhetnélek.

– Én is perelhetnék.

– Igen? Miért?

– De mennyire, hogy perelhetnék – bizonygatta Draco. – A szerződésedben, amit aláírtál benne van, hogy köteles vagy vizsgát tenni, ha már befizetted a vizsgadíjat.

– Igen?

– Nem olvastad? Ezt nevezem én Longbottom záradéknak – vigyorodott el ravaszul, ahogy csak egy mardekáros képes. – Egyébként a Minisztérium már elutalta a galleonokat, szóval pattanj fel arra a seprűre!

– Biztos vannak kiskapuk – vakarta meg az állát Hermione, aztán mindenttudóan elmosolyodott.

– Vannak. Végzetes balesetek mondjuk – kezdte a varázsló –, hátráltató átkok, rontások és mindenféle, ami a repülést korlátozza. Alapos voltam. Ahogy látom te majd’ kicsattansz az egészségtől, így egyáltalán nem látom akadályát a vizsgának.

– Ez vitathatatlan – bólogatott Hermione beleegyezően. – De akad egy kis probléma.

– Micsoda?

– A szerződést te a Minisztériummal kötötted, sőt konkrétan azzal az osztállyal, ahol dolgozom. Nem kimondottan velem, hanem mint az alkalmazásukban álló személlyel.

– Valahogy így van.

– Éppen ez a baj – világított rá a boszorka.

– Megint megnyirbálták a költségvetést? – kérdezte Draco, aztán elfintorodott. – Nem adok vissza egy sarlót sem. Beszélnem kell Winters-szel.

– Szerinetem inkább ne beszélj vele – javasolta Hermione.

– Miért ne?

– Mert, ha engem említesz, akkor biztosan ki fog akadni.

– Hermione, ha elmondanád, hogy mi ez az egész, akkor biztosan nem akarnám magam seprűnyéllel fejbe verni – nyögött fel a varázsló. – Nem tudom, miért ilyen problémás ez a vizsga. Felülsz a seprűre, teszed, amit mondok, aztán leszállsz, megkapod a papírt, és mehetsz is haza hozzánk, aztán élhetünk tovább.

– Ma délben, pontosan délben felmondtam – jelentette ki elégedett mosollyal. – Szóval most már nem kell seprűre ülnöm, soha, senki kedvéért.

– Nem, nem – rázta meg a fejét Draco, aztán felült. – Most ez komoly? Pontosan a vizsga előtt? Tényleg sárba akarod tiporni a hírnevemet?

– Ők meg engem, ehhez a te hírnevednek egyáltalán nincs köze – vett egy mély levegőt Hermione, és Draco tekintetét kerülve inkább a fűszálak vizsgálgatásába temetkezett. – Inkább nem mondom el milyen beszélgetést folytattunk ma.

– Gyere ide! – sóhajtott fel a varázsló, magához ölelte a boszorkányt, aki rögtön belesimult az ölelésébe. – A fenébe. Sajnálom, hogy ennyire durva volt a helyzet.

– Én annyira nem sajnálom.

– Jól vagy? – kérdezte, aztán megsimogatta a karját.

– Majd az leszek – bólogatott a boszorkány. – De ismerd be, hogy én nyertem ezt a kört.

– Nem, nem – rázta meg a fejét Draco. – Én erről nem kaptam semmit. Szóval fel a seprűre, Granger, aztán levizsgáztatlak.

– Van másolatom a felmondási papíromról.

– Nem érdekel – jelentette ki határozottan. – Én vagyok ebben a történetben a szenvedő fél.

– Szenvedő fél? Nem túlzod el ezt egy kicsit?

– Nem hiszem – intett nemet a fejével. – Végül is a Minisztérium küldött ide, ők bíztak meg engem. Az, hogy nektek van egy kis nézeteltérésetek…

– Ezt nem ennek mondanám – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Fel kellett mondanom.

– Nem fogsz ki rajtam – hajolt hozzá közelebb a mardekáros, szorosan magához húzta a boszorkányt, aztán egy csókot nyomott az arcára. – Akkor is én fogok nyerni.

– Nem ülök seprűre. Még a kedvedért sem.

– Jól van, te akartál, így játszani – rázta meg a fejét Draco, aztán elengedte a boszorkányt, feltérdelt, és előhúzta a vizsgabizonyítványt a talárja zsebéből.

– Ez meg mi?

– Tudtam, hogy valami gikszer lesz – jegyezte meg színpadias rosszallással. – Ez tudod, ilyen zsigeri érzés, amikor érzed, hogy valami történni fog, de nem tudod mikor és hogyan. Be kellett biztosítani magam. És persze nem is tévedtem. Már a múltkor levizsgáztattalak.

– Nem, nem, ez így nem jó. Ezt mégis, hogy képzelted? – méltatlankodott mérgesen. – Csak így egyszerűen? Nem is szóltál. Ez felháborító.

– Ez akkor nem vizsga, hanem bizonyítványosztás – nevetett fel Draco. – Levontam egy két pontot, de összességében ügyes voltál. Beszéddel nem készültem, de tessék, ez a tiéd.

Hermione mérgesen vette el tőle a keményfedeles okiratot, aztán elkezdte sorra venni az egyes szempontokat.

– Gonosz vagy. És mi az, hogy nem kiválót kaptam dicsérettel? Nagyon is remekül repültem, ezt te magad is elmondtad – húzta ki magát a boszorkány, bár annyire nem zavarta a várakozáson felüli eredmény. – És nem igaz, hogy merev a tartásom. Ráadásul figyeltem a környezetemre.

– Gonosz? Nem, nem, édesem. És merev a tartásod. Amit oda leírtam az maga a puszta valóság, és a szakértői véleményem. Mégis mit mondjak majd a gyerekeimnek, hogyha ez a téma szóbakerül? Elsüllyedek szégyenemben, ha valaki azt hinné, hogy nem vizsgáztattalak le. Mi lenne akkor a hírnevemmel? Ezt nem kockáztathattam.

– Azt mondhatnád mindenkinek, hogy egy piszok, álnok mardekáros vagy, Draco Malfoy! – méltatlankodott Hermione, miközben a bizonyítványt nézegette. – Én meg hittem neked.

– Pontosan, ennek az álnok, szemét, piszok mardekárosnak, akit a legjobban szeretsz – vigyorgott Draco.

– Most nem érzem így – felelte durcásan. – Nem téged szeretlek a legjobban ebben a pillanatban.

– Megértem. Majd kiengesztellek.

– Mégis mivel lehetne kiengesztelni egy ilyen nyilvánvaló, aljas árulás után? – horkantott fel Hermione mérgesen.

– Elmegyünk egy körre? – hajolt hozzá közelebb a varázsló, az orruk kissé összeért. A boszorkány egy pillanatra elmosolyodott.

– Vízeséshez?

– Ha szeretnéd. Rengeteg időm van.

– Verseny?

– Úgyis én fogok nyerni, Granger.

Hermione elővette a pálcáját, és gumilábrontással sújtotta Dracót, a mardekáros így nem tudott időben felkelni.

– Ezt azért kaptad, mert azt mondtad, hogy merev a tartásom, Malfoy.

A boszorkány nevetve pattant fel a seprűre, aztán már ott sem volt. Draco vigyorgott, miközben hatástalanította a rontást, majd Hermione nyomába eredt a ragyogó napsütésben.


Epilógus
(2 évvel később)

Erős szél szántotta fel a kviddics pálya smaragdzöld füvét ezen a nyári napon. Nem természeti jelenség volt, hanem egy csúcsminőségű versenyseprű, ami felröppent a magasba az utasával együtt a karikák felé. Kviddicset játszottak éppen a pályán, és szoros küzdelem alakult ki a két csapat között.

A lelátón egy tejfölszőke férfi ült, az ölében egy pufók ugyancsak tejfölszőke kisbabával. Apa és fia ámulva nézték a játékot. A kisfiú egyik kezével erősen szorította apja ujját, és tátott szájjal figyelte a karikák között elsuhanó játékosokat.

– Mami – mondta a kicsi, s kinyújtotta a kezét, aztán elmosolyodott. – Mami.

– Igen, az ott a mami – helyeselt Draco, majd szeretetteljesen megsimogatta a fejét, és egy apró puszit nyomott a pihés kobakra. – De megint kihagyta ezt a passzt. Láttad?

– Passz. Passz.

– Ahogy mondod – bólogatott. – Persze a Wizengamotban sokkal ügyesebb.

– Repül.

– Igen, igen, de tudnod kell, hogy sok időbe telt mire idáig eljutottunk – bólogatott, és megölelte a kisfiút. – Viszont egészen jól csinálja, igaz?

– Igen.

Aztán a sasszemű kviddicsfanatikus tekintete egyenesen a barna hajú boszorkányra szegeződött. Összevonta a szemöldökét.

– Hermione! Tartsd a szemed a labdán, ne nekünk integess, édesem! – kiabált Draco, majd felsóhajtott. A boszorkány mosolyogott a karikáknál, és nem is figyelte, amikor elhappolta tőle valaki a kvaffot. Draco felsóhajtott. – Soha nem lesz belőle kviddics játékos, csúnyán vesztésre állnak. Mit gondolsz elkapja Ginny néni a cikeszt, Wyatt?

A kisfiú ásított egy hatalmasat, aztán a fejét apja mellkasának támasztotta.

– Igen, ideje lenne – mondta. – Lassan aludni kellene.

– Nem! – vágta rá egyből.

– Vajon kinek a makacsságát örökölted?

Pár perc múlva Ginny Potter diadalmasan felmutatta a szárnyas ladácskát. Draco megkönnyebbülten szorította magához a fiát, aztán elindult a kviddicspálya felé. Hermione sugárzó mosollyal közeledett feléjük, a seprűt a letámasztotta útközben, ami majdnem el is dőlt, persze a boszorkány nem törődött túlságosan vele. Barna hajába belekapott a szél, mikor közelebb ért csókkal köszöntötte Dracót, aztán a karjaiba kapta a fiát.

– Mami – ölelte át a kisfia.

– Már nagyon álmos – mondta Draco, miközben megigazította a pólót Wyatt hátán. A felirat kirajzolódott a zöld anyagon: „Apuci kicsi sárkánya”.

– Kicsit elhúzódott a meccs.

– Szólj, hogy adjak neked egy másik pólót, ezt pedig égessük el – jegyezte meg Draco.

– Miért nem tetszik a Draco M Fanklub? – vigyorgott a boszorkány.

– Mindig zavarba hozol – forgatta meg a szemét a varázsló.

– Erről beszélhetnénk – csóválta meg a fejét. – Örülnék neki, hogy ha nem azt híresztelnéd, hogy a kviddics pályán ejtettél teherbe.

– Csillagvizsgáló torony vagy a Griffendél klubhelyisége jobb lenne – tűnődött a varázsló. – Esetleg még a Roxfort Expressz is szóba jöhet. De a legjobb a Titkok Kamrája. Választhatsz.

– Mi lenne, ha nem mondanál semmit? – kérdezte a felesége.

– Majd igyekszem visszafogni magam – nevetett fel jóízűen.

– Igazából mehetünk is haza – szólalt meg Hermione. – Jobb lesz, ha Wyatt alszik egy kicsit, mielőtt Septimus, Vicky és az ikrek átjönnek.

– Többiek? Potterék és Weasley-ék?

– Majd a hétvégén a bulira jön mindenki – válaszolt a boszorkány. – Ugye mindent megszerveztél?

– Nem, de az anyám és a te anyukád igen – vigyorodott el Draco. Hermione szúrós szemmel nézett rá. – Most miért nézel rám így? Mióta olyan jóban lettek a te anyukáddal imádnak együtt szervezkedni. Ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam?

– Nem akartam nagy felhajtást, ez csak egy baráti összejövetel.

– Húsz-harminc emberrel.

– Merlin!

– Nyugalom. Minden rendben lesz – csitította a párját. – Hidd el ez jobb, mintha én szervezném vagy az apám.

– Lucius is jön?

– Nem. A te apáddal elmentek Skóciába horgászni – folytatta Draco.

– Megint?

– Jobban szeretik a csendet és a Lángnyelv Whiskyt. Ki okolná őket?

– Jól van – mosolyodott el Hermione. – Legalább kedvelik egymást.

– Pontosan. Átvegyem a kicsit? – kérdezte a varázsló.

– Nem kell. Elbírom.

– Jól van.

– Tetszett a meccs? – kérdezte sugárzó mosollyal Hermione, miközben elindultak a centrum épülete felé.

– Irtó jól mutatsz ebben a kviddicstalárban – válaszolt Draco arra a kérdésre, amit persze nem tettek fel neki. Hermione csak megrázta a fejét. – Persze az alatta lévő póló ellenére.

– A szakértői véleményedre vagyok kíváncsi – pontosított.

– A szakértői véleményemre? – kérdezett vissza vigyorogva. – Mióta kíváncsi a Wizengamot oszlopos tagja az én véleményemre?

– Mikor akadsz már le erről a témáról? – sóhajtott Hermione. – Esküszöm, hogy nem fogadtam volna el apád ajánlatát, ha tudom, hogy ennyit szívatsz vele.

– Bár láthattam volna Eglethon és Winters képét, amikor te tárgyaltad az ügyüket tavaly – nevetett fel Draco. – Még mindig ez a kedvenc történetem.

– Objektív voltam. És ráadásul nem is miattam kerültek az Azkabanba – mondta a boszorkány. – De a korrupció az korrupció.

– Kicsit azért benne volt a kezed.

– Ki gondolta volna, hogy a Minisztérium végül mégis elkezd mélyebben vizsgálódni? – vonta meg a vállát Hermione. – Az én ügyemet amúgy is elintézték egy bocsánatkéréssel. A többi mocsokért azért mélyebbre kellett ásni.

– Végül is… valahol mégis csak győzött az igazság.

– Szerintem lépjünk tovább – sóhajtott egyet Hermione. Eglethon és Winters most már csak a múlt volt. – Szóval? Milyen volt a kviddicsteljesítményem?

– Jó volt – mondta végül a varázsló.

– Felvételizhetek a válogatottba? – ugratta.

– Amíg én vagyok a másodedző, addig eszedbe se jusson! – nevetett Draco, majd közelebb húzta magához, és megcsókolta a homlokát.

– Belehalnál, ha megdicsérnél? – méltatlankodott a boszorkány.

– Többet figyelhetnél a kvaffra. Ha nem integetnél folyton a közönségnek az is segítene – adott egy óvatos tanácsot Draco.

– Neked és a fiunknak integettem. Senki más nem volt lelátón.

– Majdnem eltalált egy gurkó, édes. De egyébként nagyon jó voltál.

– Ezt csak mondod.

– Vitatkoznék veled? Még a végén a Wizengamot előtt tárgyalnád az ügyemet – csóválta meg a fejét a varázsló.

– Ugyan kérlek… Neked nem kellett a Wizengamot tagság.

– Imádlak – mosolygott rá, aztán átkarolta a derekát, és egy apró csókot nyomott az arcára. – Többek között azért, mert megmentettél attól, hogy ott üljek.

Hermione csak felnevetett, majd élénk beszélgetéssel folytatták az útjukat. Wyatt eközben felemelte a fejét anyja válláról, majd kinyújtotta a pufók kezét, és erősen koncentrált.

– Seprű – mondta ki a varázsigeszerű szót. A versenyseprű, ami eddig egy korlátnak döntve várakozott, megremegett, és felröppenve követte őket. Wyatt mosolyogva figyelte, és már alig várta, hogy együtt repülhessenek.
hozzászólások: 4
feltöltötte:Nyx | 2023 Apr 02

by Kriszti @ 04 Apr 2023 07:04 pm
Ahw, esküszöm megkönnyeztem.
Nagyon cuki lett a vége, hirtelen azt hittem, hogy Hermione kviddics sztár lett.
Imádtam ezt a történeted, ahogy a többit is.
Elképesztő volt, de nagyon nagyon.
Remélem még sok hasonlót olvashatunk tőled. ❤️
by Nyx @ 05 Apr 2023 01:18 pm
Jajj de aranyos vagy! Köszönöm szépen! :) Jaj, neeeem, neeem, bár igazán nem semmi csavar lett volna, ha Hermione is bekerül a kviddics businessbe. Kár, hogy erre nem gondoltam. Annyira örülök, hogy imádtad a történetet. Igyekszem, hogy a következők is hasonlóan jól sikerüljenek. Még nem tudom milyen lesz az újak fogadtatása, de nagyon remélem, hasonló lesz majd a Seprűéhez.
by palmainé ildi @ 29 Jun 2023 11:51 am
Könnyed történet. Semmi világmegváltás.Jó kis szócsaták fennhangon nevettem. Vavyan Fabléra emlékeztetsz. Olvasok tovább. Várom a többi történet befejezését is!
by Nyx @ 10 Jul 2023 12:49 am
Igen, ebben a történetben semmi nagy világmenváltást nem terveztem be. Nagyon szeretem a jó kis szócsatákat írogatni. Tényleg? Ez olyan hízelgő! Pedig Vavyan Fablétól nem olvastam még semmit. Került már a kezembe könyve, de valahogy sosem jutottam oda, hogy elolvassam. Köszönöm szépen! Uhh hát a befejezések készülgetnek-készülgetnek, de sajnos nem vagyok valami gyors. Legkorábban a fordításaimnál lesz befejezett történet, azokon már végig haladtam, csak a kozmetikázás van hátra.
Powered by CuteNews