5. lecke

Távol a kviddicspályáktól, seprűktől, Hermione nyugodtan ült az asztalánál, éppen egy aktán dolgozott és sűrűn jegyzetelt. Szerencsére nem volt egyik kollégája sem a közelben, így végre csendben, meghitten tudott dolgozni, nem kellett folyton arra figyelnie, hogy mikor, melyikük követ el hibát, és hozza az egész csapatot kellemetlen helyzetbe. Mikor kész lett, hátradőlt a székében, aztán elkezdte átolvasni a hatoldalas irományt, amit hamarosan be kellett vinnie a főnökének, vagyis jobban mondva a főnök asszisztensének, aki majd továbbítja azt… Protokoll, jutott eszébe és elfintorodott. Mindig is utálta ezt a megoldást, ugyanakkor örült neki, hogy hamarosan hazamehet.

Viszont arra nem készült fel, hogy Mr. Eglethon megjelenik az asztala előtt. Általában a férfi nem méltatta még csak a legcsekélyebb figyelemre sem, vagy néha megvető pillantásokat küldött felé, de ha eszébe jutott, hogy piszkálnia kell valakit, akkor persze Hermionét találta meg először. Erre a napra pontosan Eglethon hiányzott a boszorkánynak a legjobban. A pöffeszkedő, fontoskodó férfi most is úgy méregette, mintha mindent tudna róla, átlátna rajta, és megvetné, bár a lánynak nem sikerült rájönnie, hogy miért utálta ennyire. A varázsló kihúzta magát, ezzel is jelezni akarta, hogy mennyire fent hordja az orrát. Túl sok idő telt el, amíg így méregették egymást. Persze a boszorkánynak kellett megtörnie a csendet.

– Jó napot, Mr. Eglethon! – köszönt rá Hermione illemtudóan, majd felállt az asztaltól. Noha semmi kedve nem volt beszélni a férfival, sőt tudta, hogy nem jelent jót, ha a vén csótány megjelenik a közvetlen közelében, mégis eldöntötte, bizony ma nem fogja senki sem felbosszantani. Jó tervnek indult… – Hogy van ma?

– Jó napot magának is, Miss Granger! – Ahogy mindig, most is megnyomta a Miss-t. Mekkora egy futóféreg volt… Rosszallóan nézett a boszorkányra, mintha már most hibát akarna találni a munkájában, noha semmi joga nem volt kritizálni őt. – Hogy halad a repüléstanfolyam?

– Jól, köszönöm az érdeklődését – válaszolt a boszorkány, de láthatóan a férfiban maradtak kérdések vagy még plusz mondanivaló, pufók arcán látszott, hogy még korántsem vesézte ki a témát.

– Nagyszerű, nagyszerű – bólogatott elégedetten. Viszont Hermione jól ismerte ahhoz, hogy ezt az apró megjegyzést elismerésnek fogja fel. – Nem szeretném, ha szégyent hozna a Minisztériumra. Mint tudja, az osztályunk egy méltán híres, jól működő közösség, így nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk egy ilyen apróságban, mint mondjuk a seprűlovaglás.

Hermione nehezen tudta visszatartani a horkantását.

– Ne aggódjon, ez nem fog megtörténni! – biztosította a boszorka, majd elkezdte dossziéba rendezni az iratait. Legalább így nem volt lehetősége a pálcájához nyúlni, és megátkozni a minden lében kanál férfit.

– Remélem is. Emberelje meg magát, Miss Granger!

– Ezt mégis miért mondja nekem? Megteszem, amit tudok. Önök rángattak bele ebbe a tanfolyamba, mégis milyen eredményeket várnak? Csupán pár lecke után nem lehet belőlem kviddicssztár. Mr. Malfoy is megmondta, hogy mennyi alkalomra van szükség, önök ezt elfogadták. Néha nem megy… könnyen.

– Úgy hallottam, hogy a múltkori edzés nem sikerült túl jól. – Erre egyből felkapta a fejét. Mégis mit tudhat Eglethon… Hermione vett egy mély levegőt. – Jobban van azóta?

– Mégis mire céloz?

– A betegeskedéséről.

– Betegeskedés?

– Mr. Malfoy volt szíves tájékoztatni Mr. Winterst a khm… fejlődéséről – nézett rá lesajnálóan az idős varázsló. – Megjegyzem eddig nagyon gyér teljesítményt nyújtott. Mondhatnám úgy is, hogy gyalázatosat.

– Elmondaná, hogy mégis mit mondott Mr. Malfoy? – tudakolta Hermione, majd a férfi szemébe nézett.

– Elmondta, hogy gyötörte valami PMS nevű nyavalya, amitől nem ment úgy a seprűre ülés, mint korábban. Ugye már túl van rajta? Nem szeretném, ha mindenkit megfertőzne az irodában.

– Áh, hogy erről beszélt, Mr. Malfoy… Ne aggódjon, jól vagyok, sőt mi több, kiválóan! – szűrte a fogai között. – Különben sem kell aggódnia miattam.

– Biztosan így van, Miss Granger.

– Tökéletesen.

– Eredményeket várunk – emlékeztette.

– Értem.

– Emberelje meg magát!

– És ha most megbocsát, van egy kis dolgom – mondta, aztán meg sem várta, hogy a férfi reagáljon, azonnal elhagyta a helyét, de még előtte lecsapta a jelentést az asztalra. Nem érdekelte semmi, csak ki akart jutni onnan, mielőtt még ráront arra a szerencsétlenre, és gumiláb rontást küld rá. És még finom dolgokra gondolt.

Hermione mérgesen trappolva haladt végig a folyosón. Meg kell mosnia az arcát, hogy végre a hideg víz vagy valami megnyugtassa. Malfoy mégis mit képzel magáról? – morgott magában. Bosszantani akarta, ez nyilvánvaló volt. Még szerencse, hogy Eglethonnak fogalma sincs a PMS jelentéséről, különben nem félne úgy, hogy netalántán elkapja. Mielőtt a boszorkány elért volna a mosdókig, megpillantotta a tejfölszőke üstököt. Elég messze állt tőle, de a tarkójáról is megismerte, hiszen annyira jellegzetes volt. Nem volt olyan varázsló, akinek ilyen rettenetesen egyenes tartása lett volna, mint neki. Oh, legszívesebben megfojtotta volna. A férfi nem látta őt, sőt valószínűleg nemrég léphetett ki Mr. Winters irodájából. Persze Hermione nem látta, mikor jött, de abban biztos volt, hogy a férfi éppen elég időt töltött az irodában, hogy Eglethon kihallgassa őket.

– Malfoy! – csikorgatta a fogait a boszorka, aztán elindult felé. Nem is gondolkodott, csak hagyta, hogy a pillanatnyi indulat dolgozzon benne, megszaporázta a lépteit.

Draco ráérősen haladt előre, és valahogy nem számított rá, hogy egy tornádó kapja el, ami a falhoz nyomja, majd végül betuszkolja egy seprűtárolóba. Először meglehetősen meglepődött, de aztán megérezte a kellemes illatot, amit ezer közül is felismert volna. Szerencsére ez előbb megtörtént, minthogy használnia kellett a pálcáját.

– Lumos! – hangzott fel Hermione hangja. Karba font kézzel állt az ajtóban, és rém dühösnek látszott.

– Granger, micsoda meglepetés! Itt fogadod a kedves barátaidat? – vigyorgott a férfi, aztán megigazította az öltönyét, amit a nagy indulattal megáldott boszorka egy icipicit összegyűrt. – Mire készülsz? Csak nem a fejemet akarod venni?

– Te nekem nem vagy a barátom – közölte kimérten, aztán megbökte a varázspálcájával. Draco csak egyszerűen félreütötte az eszközt, mintha nem hinné el, hogy a boszorka tényleg meg akarta átkozni, és amivel még jobban felhergelte Hermionét, aki most már a nyakához szegezte az eszközt. – Ha az lennél, akkor nem lennél ekkora görény.

A varázsló hosszú ujjával, lassan végigsimította a nyakára szegeződő pálcát, aztán újra félreütötte. Nem félt Grangertől, sőt, most már nagyon élvezte, hogy az útjába került.

– Akkor mégis mi lennék én neked? A jövőbeli szeretőd talán? – vonta fel a szemöldökét a férfi, aztán egy lépést közelebb lépett a boszorkányhoz, aki jelentőségteljesen elfordította a fejét, de legalább leeresztette a pálcáját.

– Az sem – jelentette ki dacosan. Úgy nézett a szürke szemekbe, mintha valóban valami szörnyűségre készülne. Túlságosan is félelmetes és ellenállhatatlan volt a félhomályban, szűk ceruzaszoknyában, kibontott hullámos hajjal és dühtől rózsás arccal.

– Alkalmi csókpartner? – incselkedett tovább Draco.

Hermione csak megcsóválta a fejét, aztán mérgesen felsóhajtott, és járkálni kezdett a seprűtárolóban. Még szerencse, hogy a kicsi hely ellenére jól el tudtak távolodni egymástól.

– Te meg vagy húzatva, Malfoy? – kezdte igencsak feldúltan. – Komolyan kérdezem, normális vagy egyáltalán?

– Te tuszkoltál be ide, nem önszántamból jöttem. Szóval inkább te tartozol nekem magyarázattal. Miért is tetted ezt? Majdnem teljesen összegyűrted az öltönyöm, nem is beszélve, hogy nagy valószínűséggel meg is karmoltad a mellkasomat. Mit mondok a házimanómnak, miért véres az ingem?

– Majdcsak kitalálsz valamit. Különben is azt mondtad, nincs házimanód. De ha lenne is, megoldod, hiszen remek történeteket tudsz kitalálni – közölte a tényeket epésen. – Viszont most nem egészen ez a lényeg, hanem a nyilvánvaló görény viselkedésed.

– Ez valóban igaz. Erényeim egyike, remek hasznát veszem olykor-olykor, neked is mesélnék pár dolgot, Granger.

– Oh, mindjárt mesélhetsz, ne aggódj! Mit mondtál Wintersnek és Eglethonnak? – tért egyből a lényegre.

– Semmit, amihez közöd lenne. Meglehetősen kíváncsi vagy, Granger. Nem gondolod? Egyébként annyit elárulhatok, hogy üzleti megbeszélésen voltam. – Önkéntelenül kihúzta magát, aztán megigazította a nyakkendőjét. – Üdítő, hogy ennyire érdekelnek az ügyeim, de sajnálom, titkaim is vannak.

– A titkaid nem érdekelnek.

– Nem? Pedig egyiket-másikat rettenetesen imádnád.

– Miért is vagyok szkeptikus, ha rólad van szó?

– Talán már félsz tőlem – lépett hozzá közelebb.

– Azt csak szeretnéd.

– Fogalmad sincs, hogy mit szeretnék – vigyorodott el Draco, aztán megérintette a szaténszalagot, ami Hermione blúzának nyakrészénél egy masniban végződött. Erős volt a kísértés, hogy meg ne húzza, s hagyja kibomlani.

– Akkor áruld el nekem, hogy miért kérdezte meg tőlem Eglethon, hogy jobban vagyok-e már, és elmúlt-e a PMS-em?

Draco hátravetette a fejét és felnevetett, túlságosan is harsány volt, felszabadult. Hermione azonban cseppet sem találta viccesnek a helyzetet, sőt, már kezdett azon aggódni, hogy valaki meghallja őket, aztán rájuk nyit. Halványan belepirult a gondolatba.

– Ez rohadtul nem vicces.

– Nem hiszem el, hogy megkérdezte. – Annyira ellenállhatatlanul és felszabadultan mondta, mintha ennél viccesebb nem történt volna vele a héten. Rémesen jól szórakozott. – Mekkora egy ökör…

– Pedig de. Sőt, fél attól, hogy elkapja.

Malfoy most már egészen jól érezte magát, az oldalát fogta a nevetéstől. Hermione nem igazán tudta, hogyan viselkedjen, most már neki is eszméletlenül nevetségesnek hatott ez az egész helyzet.

– Komolyan?

– Ez nem vicces! – nézett rá komolyan Hermione, noha neki is megrándult az ajka. Most már szörnyen nevetségesnek érezte a helyzetet.

– Valld be, hogy igenis az – vigyorgott a varázsló. – Mégis, hogy lehet valaki ennyire tanulatlan?

– Te sem panaszkodhatsz. Tudod te egyáltalán, mi a PMS?

– Tarts nekem továbbképzést, Granger! Minden vágyam, hogy többet tudjak a női test működésének rejtelmeiről. Talán még én is tudok némi újdonsággal szolgálni. – Hermione megvetően felhorkantott. Milyen arcátlanul képes viselkedni. Legszívesebben megpofozta volna.

– Szemét vagy! – közölte felhúzott orral.

– Csak annyira, hogy ellenállhatatlannak találj.

– Utállak!

– Nem gyűlölsz? – évődött vele kedvesen.

– De… azt is – legyintett, mintha egy és ugyanaz lenne a kettő.

– Mennyi mindent érzel irántam – szólalt meg a szokásos búgó hangján Draco, amitől Hermione háta borzongott. – Ez egyszerűen kiborító lehet.

– Az is. De inkább a jelenléted és a viselkedésed borít ki. Remélem, a szüleid nem dicsekednek azzal, hogy milyen csodálatos arisztokrata nevelésben részesítettek, mert akármennyit is költöttek rád, az nem érte meg.

– Talpig úriember vagyok, Granger. És minden galleont megért, amit rám költöttek, nekem elhiheted.

– Persze – húzta fel az orrát megvetően. – Nem igazán vettem észre.

– Odaadtam a zsebkendőmet, hazakísértelek…

– Arcátlanul megcsókoltál többször is, tönkretetted a ruhám, megizzasztottál, és mindig úgy viselkedsz, mint egy tapló…

– Megizzasztani? Erre a részre nem emlékszem.

– Lényegében ahhoz közöd volt.

– Csak nem rólam fantáziálsz mostanság? – kérdezte azzal a szemtelen vigyorával. – Meg tudnám érteni.

– Dehogy is! Nem is gondolok rád.

– Más téma. Áruld már el, mi a fene ütött beléd, hogy otthagytál a minap? – tette fel a jogos kérdést, aztán már annyira közel volt Hermionéhoz, hogy megint csak egy apró lélegzetvétel választotta el őket egymástól.

– Semmi – fonta össze a karját. Draco egyik kezét lecsúsztatta a lány derekára, közelebb húzta magához.

– Na, ezt nem veszem be. Mondd el! – kérte kedvesen, aztán végigsimította a boszorkány arcát. Mintha égetett volna az érintése, Hermione szeme egy pillanatra lecsukódott, nem bírt a szürke szemekbe nézni, de aztán elég erőt vett magán, hogy felül tudjon emelkedni ezen.

– Tényleg nem érdekes. Mennem kellett és…

– A fenébe is, Granger! – sziszegte fenyegetően. – Miért teszel mindent annyira bonyolulttá? Tudni akarom, sőt meg is mondod, hogy mi volt veled, mert esküszöm, legilimenciát alkalmazok rajtad most itt ezen a szent helyen.

– Ez egy seprűtároló.

– Igen, ez jó meglátás.

– Nem mersz a Minisztériumban legilimenciát alkalmazni – közölte vele Hermione.

– Gondolod? – vigyorodott el gonoszul. Kihívás, sőt tálcán kínált lehetőség, amivel akár élhetett volna, ha bolond lett volna. – De vannak különleges módszereim is.

– Komolyan?

– A legkomolyabban. Utálom, ha harapófogóval kell kihúzni valakiből valamit, úgyhogy mi lenne, ha végre elmondanád, amit tudni akarok, aztán eldöntöm, békén hagylak-e vagy nem…

– Elég volt ebből! – csattant fel a lány, aztán ellökte magától Dracót. – Nem akartam ott lenni annyi csinos anyuka között, akik egytől-egyig rád csorgatják a nyálukat. Szörnyen néztem ki aznap, ráadásul… Ezt te nem értheted.

– Miért ne érteném? Csak azt hittem, pont téged nem érdekelnek a külsőségek.

– Hogy érted ezt?

– Van eszed, Granger. Ez hatalmas különbség a paradicsommadarak és közted. Neked nem kell semmi más, hogy érdekessé tedd magad. De legalább tudom, hogy messze nem vagy tökéletes, és benned is van némi hiúság.

– Tökéletes? – nevetett fel kissé boszorkányosan. – Ugyan már…

– Bókolni sem lehet neked?

– Tudom, hogy mire megy ki a játék.

– Áruld el nekem is – simította végig az arcát, aztán ráérősen megérintette Hermione ajkát. Várta választ, úgy egy tizedmásodpercig, aztán nem tudott tovább ellenállni neki. Túl gyors volt, szenvedélyes és követelőző, ezért is engedett inkább az ösztöneinek, amik azt harsogták, hogy szorítsa a falhoz a nőt, majd csapjon le a cseresznyepiros ajkakra. Élvezet volt elmerülni az izzó vágy mámorában.

– Komolyan ki akarsz készíteni.

– Nem hinném. – A csókja túl édes volt, túl bűnös, túlságosan érzéki. Hermionénak muszáj volt követnie, muszáj volt visszacsókolnia. Odaadóan simult hozzá, beletúrt a hajába, válaszul Draco is az övébe, s talán ki is szakított néhány hajszálat a hullámos hajzuhatagból megint. A férfi magabiztosan ölelte magához, élvezettel csókolta. Szapora lélegzettel váltak el egymástól. Mindketten egymás szemébe néztek. – Mit csináljak veled, Granger?

– Én… – kezdte egy kicsit zihálva, s kipirulva. – Valójában halvány fogalmam sincs, mit kezdjünk ezzel a helyzettel.

– Nézd, érzek irántad valamit. Még én sem tudom, mit – mondta miközben arcuk egymáshoz ért. Úgy mondta, mintha titok lenne, és csak azt akarná, hogy egyedül ő tudja. – Szörnyen vágyom rád.

– Ne ijesztgess!

– Ennyire utálnád, hogy vonzónak talállak és hozzád érek? – mormolta, majd finoman végigsimította a boszorkány nyakát. Hermione egy pillanatra behunyta a szemét, egész testét átjárta a borzongás.

– Bár tudnék hazudni – mondta elcsukló hangon.

– Le kéne állnunk. Akkor még lehet esélyünk.

– Gondolod?

– Meg tudsz utálni egyetlen perc alatt, és akkor nem kell ezzel a csókcsatával foglalkoznunk. Ez lehet az egyetlen kiút.

– Mindez annyira meggyőző lenne tőled, ha nem lenne a kezed máris a blúzom alatt – sóhajtott fel Hermione. – És én se gomboltam volna ki az ingedet.

Draco fojtott hangon káromkodta el magát, de még mindig nem húzódtak el egymástól.

– Káosz az egész…

– Menjünk ki!

– Előbb szedd rendbe magad kicsit.

– Te is… kissé összeborzoltam a hajad – mondta a boszorkány, és mosolyogva simította le az összevissza álló tincseket.

– Ha így érsz hozzám, nem tudom, képes leszek-e magamat türtőztetni.

Hermione az ajkába harapott, és mélyen felsóhajtott. Aztán megigazította a blúzát, ujjaival átgereblyézte a kusza haját.

– Hogy nézek ki?

– Gyönyörű vagy, zilált, kívánatos.

– Akkor össze kellene kötnöm a hajam – sóhajtott fel Hermione.

– Az se segítene.

– Kösz, ezzel igazán megnyugtattál.

– Szívesen. Mit csinálsz egyébként ma?

– Visszamegyek dolgozni.

– Visszakísérlek a helyedre.

– Lovagias vagy, túlságosan is – mondta a boszorkány, aztán kinyitotta az ajtót.

– Csak utánad, Granger!

– Megint forralsz valamit?

– Hova gondolsz…

Szótlanul haladtak egymás mellett a folyosón. Nem szóltak egymáshoz. Néha egy-egy lépéssel közelebb kerültek egymáshoz, néha még a kezük is súrolta a másikét, ami olyan volt, akár az incselkedés a másikkal. Persze egyikük sem tette szóvá. Szerencsére senki sem volt a folyosón, így kissé megnyugodhattak. Hermione egy hosszú lépéssel, élesen befordult jobbra, aztán már bent is voltak az irodájában.

– Nagyon kellemes, tágas és világos. De kissé olyan, mint egy múzeum.

– Ezt meg hogy a fenébe érted? – vonta össze a szemöldökét.

– Mintha bármikor ráüthetnének a kezemre, ha elmozdítok valamit – vigyorgott Draco, majd nekitámaszkodott Hermione íróasztalának.

– Hát ne is nyúlj hozzá semmihez, mert valóban ráütök a kezedre – mosolyodott el a boszorkány is.

– Áh, Mr. Malfoy, még itt? – lépett be Mr. Winters a helyiségbe. – Azt hittem, már régen elment.

– Úgy volt, de összefutottam a tanítványommal és khm… megbeszéltünk pár dolgot, amivel javítani tud a nyélfogási technikáján. – A boszorkány szóra nyitotta a száját, de Draco egy apró fejmozdulattal csendre intette. – De a legjobb lenne, ha nem csak beszélni tudnánk róla, hanem a gyakorlatban ki is próbálnánk.

– Gondolja, hogy ezzel fejlődést érnek el?

– Határozottan így gondolom.

– Nos, akkor, Miss Granger, felmentem a mai munkája alól, és távozhat Mr. Malfoyjal – döntött el a főnöke.

– De… uram…

– Ne ellenkezzen!

– Rendben.

– Sok sikert kívánok. Draco, kérem, a későbbiekben számoljon be részletesen Miss Granger fejlődéséről – mondta a férfi, aztán már ott sem volt.

– Most komolyan nyélfogási technika? – nézett rá Hermione.

– Mondtam volna el, hogy a seprűtárolóban smároltunk, és nagyon nem a nyélfogási technika járt a fejedben? Még visszamehetek és elmondhatom. Nekem nem esik nehezemre, sőt szerintem meg se lepődnének rajta. De rajtad talán igen. Munkaidőben berángatni egy szegény, gyanútlan repülésoktatót egy félhomályos seprűtárolóba.

– Túlságosan is teátrális vagy – közölte Hermione. – És ravasz, öntelt, meg még egy csomó minden, amit nem bírnék felsorolni.

– Őrülten szexi mardekáros – segített Draco egy sóhajjal.

– Hogyne…

– Nem tetszem neked?

– De… nem… de… összezavarsz, Malfoy!

– Oh, jaj, de sajnálom, Granger – nevetett fel a férfi. – Talán majd egyszer tisztán fogsz látni.

– Veled kapcsolatban? Azt hiszem, akkor már hippogriffel fogok járni a munkába, ha ez megtörténik.

– Vannak ilyen ambícióid?

– Nem. Egyszerűen nem repülök, semmivel, soha – jelentette ki a boszorkány.

– Pedig ez hamarosan meg fog változni.

– Nem kell ennyire magabiztosnak lenned – rázta meg a fejét Hermione.

– Akkor. Velem jössz?

– Van más választásom?

– Nincs, de gondoltam, megkérdezem – vigyorgott Draco, aztán átölelte Hermione vállát. – Gyere, Granger, megmutatom, hogyan kell tisztességesen megfogni egy seprűnyelet.

– Már alig várom – sóhajtott fel a boszorkány nehezen.

– Összehasonlíthatatlanul nagy élményben lesz részed.

– Oh, hát hogyne…

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0