5. lecke

Távol a kviddicspályákról, seprűktől, Hermione nyugodtan ült az asztalánál, éppen egy aktán dolgozott és sűrűn jegyzetelt. Szerencsére nem volt egyik kollégája sem a közelben, így végre csendben, meghitten tudott dolgozni, nem kellett folyton arra figyelnie, hogy mikor melyikük követ el hibát, és hozza az egész csapatot kellemetlen helyzetbe. Mikor kész lett, hátradőlt a székében, aztán elkezdte átolvasni az hat oldalas irományt, amit hamarosan be kellett vinnie a főnökének, vagyis jobban mondva a főnök asszisztensének, aki majd továbbítja azt… Protokoll, jutott eszébe és elfintorodott. Mindig is utálta ezt a megoldást, ugyanakkor örült neki, hogy hamarosan hazamehet.

Viszont arra nem készült fel, hogy Mr. Eglethon megjelenik az asztala előtt. Általában a férfi nem méltatta még csak a legcsekélyebb figyelemre sem, de ha eszébe jutott, hogy piszkálnia kell valakit, akkor őt találta meg először vagy ha ő maga intézte Winters üzeneteinek továbbítását. Erre a napra pontosan Eglethon hiányzott neki a legjobban. A pöffeszkedő, fontoskodó férfi most is úgy méregette, mintha mindent tudna róla, átlátna rajta, és megvetné, bár a lánynak nem sikerült rájönnie, hogy miért utálta ennyire. A varázsló kihúzta magát, ezzel is jelezni akarta, hogy mennyire fent hordja az orrát. Túl sok idő telt el, amíg így méregették egymást. Persze a boszorkánynak kellett megtörnie a csendet.

– Jó napot, Mr. Eglethon! – köszönt rá Hermione illemtudóan, majd felállt az asztaltól. Noha semmi kedve nem volt beszélni a férfival, sőt tudta, hogy nem jelent jót, ha a vén csótány megjelenik a közvetlen közelében, mégis eldöntötte, bizony ma nem fogja senki sem felbosszantani. Jó tervnek indult… – Hogy van ma?

– Jó napot magának is, Miss Granger! – Ahogy mindig most is megnyomta a Miss-t. Mekkora egy futóféreg volt… Rosszallóan nézett a boszorkányra, mintha már most hibát akarna találni a munkájában, noha semmi joga nem volt kritizálni őt. – Hogy halad a repülés tanfolyam?

– Jól, köszönöm az érdeklődését – válaszolt a boszorkány, de láthatóan a férfiban maradtak kérdések vagy még plusz mondanivaló, pufók arcán látszott, hogy még koránt sem vesézte ki a témát.

– Nagyszerű, nagyszerű – bólogatott elégedetten. Viszont Hermione jól ismerte ahhoz, hogy ezt az apró megjegyzést elismerésnek fogja fel. – Nem szeretném, ha szégyent hozna a Minisztériumra. Mint tudja, az osztályunk egy méltán híres, jól működő közösség, így nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk egy ilyen apróságban, mint mondjuk a seprűlovaglás.

– Ne aggódjon, ez nem fog megtörténni! – biztosította a boszorka, majd elkezdte dossziéba rendezni az iratait. Legalább így nem volt lehetősége a pálcájához nyúlni, és megátkozni a minden lében kanál férfit.

– Remélem is. Emberelje meg magát, Miss Granger!

– Ezt mégis miért mondja nekem? Megteszem, amit tudok. Önök rángattak bele ebbe a tanfolyamba, mégis milyen eredményeket várnak? Csupán pár lecke után nem lehet belőlem kviddics sztár. Mr. Malfoy is megmondta, hogy mennyi alkalomra van szükség, önök ezt elfogadták. Néha nem megy… könnyen.

– Úgy hallottam, hogy a múltkori edzés nem sikerült túl jól. – Erre egyből felkapta a fejét. Mégis mit tudhat Eglethon? – Jobban van azóta?

– Mégis mire céloz?

– A betegeskedéséről.

– Betegeskedés?

– Mr. Malfoy volt szíves tájékoztatni Mr. Winterst a khm… fejlődéséről – nézett rá lesajnálóan az idős varázsló. – Megjegyzem eddig nagyon gyér teljesítményt nyújtott. Mondhatnám úgy is, hogy gyalázatosat.

– Elmondaná, hogy mégis mit mondott Mr. Malfoy? – tudakolta Hermione, majd a férfi szemébe nézett.

– Elmondta, hogy gyötörte valami PMS nevű nyavalya, amitől nem ment úgy a seprűre ülés, mint korábban. Ugye már túl van rajta? Nem szeretném, ha mindenkit megfertőzne az irodában.

– Áh, hogy erről beszélt, Mr. Malfoy… Ne aggódjon, jól vagyok, sőt mi több, kiválóan! – szűrte a fogai között. – Különben sem kell aggódnia miattam. És, ha most megbocsát, van egy kis dolgom.

Meg sem várta, hogy a férfi reagáljon azonnal elhagyta a helyét, de még előtte lecsapta a jelentést az asztalra. Nem érdekelte semmi, csak ki akart jutni onnan, mielőtt még ráront arra a szerencsétlenre és nem küld rá gumiláb rontást. Hermione mérgesen trappolva haladt végig a folyosón. Meg kell mosnia az arcát, hogy végre a hidegvíz vagy valami megnyugtassa. Malfoy mégis mit képzel magáról? – morgott magában. Bosszantani akarta, ez nyilvánvaló volt. Még szerencse, hogy Eglethonnak fogalma sincs a PMS jelentéséről, különben nem félne úgy, hogy netalántán elkapja. Mielőtt a boszorkány elért volna a mosdókig megpillantotta a tejfölszőke üstököt. Elég messze állt tőle, de a tarkójáról is megismerte, hiszen annyira jellegzetes volt. Nem volt olyan varázsló, akinek ilyen rettenetesen egyenes tartása lett volna, mint neki. Oh, legszívesebben megfojtotta volna. A férfi nem látta őt, sőt valószínűleg nemrég léphetett ki Mr. Winters irodájából.

– Malfoy! – csikorgatta a fogait a boszorka, aztán elindult felé. Nem is gondolkodott, csak hagyta, hogy a pillanatnyi indulat dolgozzon benne, megszaporázta a lépteit.

Draco ráérősen haladt előre, és valahogy nem számított rá, hogy egy tornádó kapja el, ami a falhoz nyomja, majd végül betuszkolja egy seprűtárolóba. Először meglehetősen meglepődött, de aztán megérezte a kellemes illatot, amit ezer közül is felismert volna. Szerencsére ez előbb megtörtént, minthogy használnia kellett a pálcáját.

– Lumos! – hangzott fel Hermione hangja. Karba font kézzel állt az ajtóban, és rém dühösnek látszott.

– Granger, micsoda meglepetés! Itt fogadod a kedves barátaidat? – vigyorgott a férfi, aztán megigazította az öltönyét, amit a nagy indulattal megáldott boszorka egy icipicit összegyűrt. – Mire készülsz? Csak nem a fejemet akarod venni?

– Te nekem nem vagy a barátom – közölte kimérten, aztán megbökte a varázspálcájával. Draco csak félreütötte az eszközt, amivel még jobban felhergelte Hermionét, aki most már a nyakához szegezte az eszközt. – Ha az lennél, akkor nem lennél ekkora görény.

A varázsló hosszú ujjával, lassan végigsimította a nyakára szegeződő pálcát, aztán újra félre ütötte. Nem félt Grangertől, sőt, most már nagyon élvezte, hogy az útjába került.

– Akkor mégis mi lennék én neked? A jövőbeli szeretőd talán? – vonta fel a szemöldökét a férfi, aztán egy lépést közelebb lépett a boszorkányhoz, aki jelentőségteljesen elfordította a fejét, de legalább leeresztette a pálcáját.

– Az sem – jelentette ki dacosan. Úgy nézett a szürke szemekbe, mintha valóban valami szörnyűségre készülne. Túlságosan is félelmetes és ellenállhatatlan volt a félhomályban, szűk ceruzaszoknyában, kimondott hullámos hajjal és dühtől rózsás arccal.

– Alkalmi csókpartner? – incselkedett tovább Draco.

Hermione csak megcsóválta a fejét, aztán mérgesen felsóhajtott, és járkálni kezdett a seprűtárolóban. Még szerencse, hogy a kicsi hely ellenére jól el tudtak távolodni egymástól.

– Te meg vagy húzatva, Malfoy? – kezdte igencsak feldúltan. – Komolyan kérdezem, normális vagy egyáltalán?

– Te tuszkoltál be ide, nem önszántamból jöttem. Szóval inkább te tartozol nekem magyarázatra. Miért is tetted ezt? Majdnem teljesen összegyűrted az öltönyöm, nem is beszélve, hogy nagyvalószínűséggel meg is karmoltad a mellkasomat. Mit mondok a házimanómnak, miért véres az ingem?

– Majdcsak kitalálsz valamit. Különben is azt mondtad, nincs házimanód. De ha lenne is megoldod, hiszen remek történeteket tudsz kitalálni – közölte a tényeket epésen.

– Ez valóban igaz. Erényeim egyike, remek hasznát veszem olykor-olykor, neked is mesélnék pár dolgot, Granger.

– Oh, mindjárt mesélhetsz, ne aggódj! Mit mondtál Wintersnek és Eglethonnak? – tért egyből a lényegre.

– Semmit, amihez közöd lenne. Meglehetősen kíváncsi vagy, Granger. Nem gondolod? Egyébként annyit elárulhatok, hogy üzleti megbeszélésen voltam. – Önkéntelenül kihúzta magát, aztán megigazította a nyakkendőjét. – Üdítő, hogy ennyire érdekelnek az ügyeim, de sajnálom, titkaim is vannak.

– A titkaid nem érdekelnek.

– Nem? Pedig egyiket-másikat rettenetesen imádnád.

– Miért is vagyok szkeptikus, ha rólad van szó?

– Talán már félsz tőlem.

– Azt csak szeretnéd.

– Fogalmad sincs, hogy mit szeretnék – vigyorodott el Draco, aztán megérintette a szaténszalagot, ami Hermione blúzának nyakrészénél egy masniban végződött. Erős volt a kísértés, hogy meg ne húzza, s hagyja kibomlani.

– Akkor áruld el nekem, hogy miért kérdezte meg tőlem Eglethon, hogy jobban vagyok-e már, és elmúlt-e a PMS-em?

Draco hátravetette a fejét és felnevetett, túlságosan is harsány volt, felszabadult. Hermione azonban cseppet sem találta viccesnek a helyzetet, sőt már kezdett azon aggódni, hogy valaki meghallja őket, aztán rájuk nyit. Halványan belepirult a gondolatba.

– Nem hiszem el, hogy megkérdezte. – Annyira ellenállhatatlan és felszabadultan mondta, mintha ennél viccesebb nem történt volna vele a héten. Rémesen jól szórakozott. – Mekkora egy ökör…

– Pedig de. Sőt fél attól, hogy elkapja.

Malfoy most már egészen jól érezte magát, az oldalát fogta a nevetéstől. Hermione nem igazán tudta hogyan viselkedjen, most már neki is eszméletlenül nevetségesnek hatott ez az egész helyzet.

– Komolyan?

– Ez nem vicces! – nézett rá komolyan Hermione, noha neki is megrándult az ajka.

– Valld be, hogy igen is az – vigyorgott a varázsló. – Mégis hogy lehet valaki ennyire tanulatlan?

– Te sem panaszkodhatsz. Tudod, te egyáltalán mi a PMS?

– Tarts nekem továbbképzést, Granger! Minden vágyam, hogy többet tudjak a női test működésének rejtelmeiről. Talán még én is tudok némi újdonsággal szolgálni. – Hermione megvetően felhorkantott. Milyen arcátlanul képes viselkedni. Legszívesebben megpofozta volna.

– Szemét vagy! – közölte felhúzott orral.

– Csak annyira, hogy ellenállhatatlannak találj.

– Utállak!

– Nem gyűlölsz? – évődött vele kedvesen.

– De… azt is – legyintett, mintha egy és ugyanaz lenne a kettő.

– Mennyi mindent érzel irántam – szólalt meg a szokásos búgó hangján Draco, amitől Hermione háta borzongott. – Ez egyszerűen kiborító lehet.

– Az is. De inkább a jelenléted és a viselkedésed borít ki. Remélem, a szüleid nem dicsekednek azzal, hogy milyen csodálatos arisztokrata nevelésben részesítettek, mert akármennyit is költöttek rád, az nem érte meg.

– Talpig úriember vagyok, Granger. És minden galleont megért, amit rám költöttek, nekem elhiheted.

– Persze – húzta fel az orrát megvetően. – Nem igazán vettem észre.

– Odaadtam a zsebkendőmet, hazakísértelek…

– Arcátlanul megcsókoltál többször is, tönkretetted a ruhám, megizzasztottál és mindig úgy viselkedsz, mint egy tapló…

– Megizzasztani? Erre a részre nem emlékszem.

– Lényegében ahhoz közöd volt.

– Csak nem rólam fantáziálsz mostanság? – kérdezte azzal a szemtelen vigyorával. – Meg tudnám érteni.

– Dehogy is! Nem is gondolok rád.

– Más téma. Áruld már el, mi a fene ütött beléd, hogy otthagytál a minap? – tette fel a jogos kérdést, aztán már annyira közel volt Hermionéhoz, hogy megint csak egy apró lélegzetvétel választotta el őket egymástól.

– Semmi – fonta össze a karját. Draco egyik kezét lecsúsztatta a lány derekára, közelebb húzta magához.

– Na, ezt nem veszem be. Mondd el! – kérte kedvesen, aztán végigsimította a boszorkány arcát. Mintha égetett volna az érintése, Hermione szeme egy pillanatra lecsukódott, nem bírt a szürke szemekbe nézni, de aztán elég erőt vett magán, hogy felül tudjon emelkedni ezen.

– Tényleg nem érdekes. Mennem kellett és…

– A fenébe is, Granger! – sziszegte fenyegetően. – Miért teszel mindent annyira bonyolulttá? Tudni akarom, sőt meg is mondod, hogy mi volt veled, mert esküszöm legilimenciát alkalmazok rajtad most itt ezen a szent helyen!

– Ez egy seprűtároló.

– Igen, ez jó meglátás.

– Nem mersz a Minisztériumban legilimenciát alkalmazni – közölte vele Hermione.

– Gondolod? – vigyorodott el gonoszul. Kihívás, sőt tálcán kínált lehetőség, amivel akár élhetett volna, ha bolond lett volna. – De vannak különleges módszereim is.

– Komolyan?

– A legkomolyabban. Utálom, ha harapófogóval kell kihúzni valakiből valamit, úgyhogy mi lenne, ha végre elmondanád, amit tudni akarok, aztán eldöntöm békén hagylak-e vagy nem…

– Elég volt ebből! – csattant fel a lány, aztán ellökte magától Dracót. – Nem akartam ott lenni annyi csinos anyuka között, akik egytől-egyig rád csorgatják a nyálukat. Szörnyen néztem ki aznap, ráadásul… Ezt te nem értheted.

– Miért ne érteném? Csak azt hittem, pont téged nem érdekelnek a külsőségek.

– Hogy érted ezt?

– Van eszed, Granger. Ez hatalmas különbség a paradicsommadarak és közted. Neked nem kell semmi más, hogy érdekessé tedd magad. De legalább tudom, hogy messze nem vagy tökéletes, és benned is van némi hiúság.

– Tökéletes? – nevetett fel kissé boszorkányosan. – Ugyan már…

– Bókolni sem lehet neked?

– Tudom, hogy mire megy ki a játék.

– Áruld el nekem is – simította végig az arcát, aztán ráérősen megérintette Hermione ajkát. Túl gyors volt, szenvedélyes és követelőző, ezért is engedett inkább az ösztöneinek, amik azt harsogták, hogy szorítsa a falhoz a nőt, majd csapjon le a cseresznyepiros ajkakra. Élvezet volt elmerülni az izzó vágy mámorában.

– Komolyan ki akarsz készíteni.

– Nem hinném. – A csókja túl édes volt, túl bűnös, túlságosan érzéki. Hermionénak muszáj volt követnie, muszáj volt visszacsókolnia. Odaadóan simult hozzá, beletúrt a hajába, válaszul Draco is az övébe, s talán ki is szakított néhány hajszálat a hullámos hajzuhatagból megint. A férfi magabiztosan ölelte magához, élvezettel csókolta. Szapora lélegzettel váltak el egymástól. Mindketten egymás szemébe néztek. – Mit csináljak veled?

– Én… – kezdte egy kicsit zihálva, s kipirulva. – Valójában halvány fogalmam sincs, mit kezdjünk ezzel a helyzettel.

– Nézd, érzek irántad valamit. Még én sem tudom mit – mondta miközben arcuk egymáshoz ért. Úgy mondta, mintha titok lenne, és csak azt akarná, hogy egyedül ő tudja. – Szörnyen vágyom rád.

– Ne ijesztgess!

– Ennyire utálnád, hogy vonzónak talállak és hozzád érek? – mormolta, majd finoman végigsimította a boszorkány nyakát. Hermione egy pillanatra behunyta a szemét, egész testét átjárta a borzongás.

– Bár tudnék hazudni – mondta elcsukló hangon.

– Le kéne állnunk. Akkor még lehet esélyünk.

– Gondolod?

– Meg tudsz utálni egyetlen perc alatt, és akkor nem kell ezzel a csókcsatával foglalkoznunk. Ez lehet az egyetlen kiút.

– Mindez annyira meggyőző lenne tőled, ha nem lenne a kezed máris a blúzom alatt – sóhajtott fel Hermione. – És én se gomboltam volna ki az ingedet.

Draco fojtott hangon káromkodta el magát, de még mindig nem húzódtak el egymástól.

– Káosz az egész…

– Menjünk ki!

– Előbb szedd rendbe magad kicsit.

– Te is… kissé összeborzoltam a hajad – mondta a boszorkány, és mosolyogva simította le az össze vissza álló tincseket.

– Ha így érsz hozzám, nem tudom képes leszek-e magamat türtőztetni.

Hermione az ajkába harapott, és mélyen felsóhajtott. Aztán megigazította a blúzát, ujjaival átgereblyézte a kusza haját.

– Hogy nézek ki?

– Gyönyörű vagy, zilált, kívánatos.

– Akkor össze kellene kötnöm a hajam – sóhajtott fel Hermione.

– Az se segítene.

– Kösz, ezzel igazán megnyugtattál.

– Szívesen. Mit csinálsz egyébként ma?

– Visszamegyek dolgozni.

– Visszakísérlek a helyedre.

– Lovagias vagy, túlságosan is – mondta a boszorkány, aztán kinyitotta az ajtót.

– Csak utánad, Granger!

Szótlanul haladtak egymás mellett a folyosón. Nem szóltak egymáshoz. Néha egy-egy lépéssel közelebb kerültek egymáshoz, néha még a kezük is súrolta a másikét, ami olyan volt akár az incselkedés a másikkal. Persze egyikük sem tette szóvá. Szerencsére senki sem volt a folyosón, így kissé megnyugodhattak. Hermione egy hosszú lépéssel, élesen befordult jobbra, aztán már bent is voltak az irodájában.

– Nagyon kellemes, tágas és világos. De kissé olyan, mint egy múzeum.

– Ezt meg hogy a fenébe érted? – vonta össze a szemöldökét.

– Mintha bármikor ráüthetnének a kezemre, ha elmozdítok valamit – vigyorgott Draco, majd nekitámaszkodott Hermione íróasztalának.

– Hát ne is nyúlj hozzá semmihez, mert valóban ráütök a kezedre – mosolyodott el a boszorkány is.

– Áh, Mr. Malfoy, még itt? – lépett be Mr. Winters a helyiségbe. – Azt hittem, már régen elment.

– Úgy volt, de összefutottam a tanítványommal és khm… megbeszéltünk pár dolgot, amivel javítani tud a nyélfogási technikáján. – A boszorkány szóra nyitotta a száját, de Draco egy apró fejmozdulattal csendre intette. – De a legjobb lenne, ha nem csak beszélni tudnánk róla, hanem a gyakorlatban ki is próbálnánk.

– Gondolja, hogy ezzel fejlődést érnek el?

– Határozottan így gondolom.

– Nos, akkor, Miss Granger, felmentem a mai munkája alól, és távozhat Mr. Malfoyjal – döntött el a főnöke.

– De… uram…

– Ne ellenkezzen!

– Rendben.

– Sok sikert kívánok. Draco, kérem, a későbbiekben számoljon be részletesen Miss Granger fejlődéséről – mondta a férfi, aztán már ott sem volt.

– Most komolyan nyélfogási technika? – nézett rá Hermione.

– Mondtam volna el, hogy a seprűtolóban smároltunk, és nagyon nem a nyélfogási technika járt a fejedben? Még visszamehetek és elmondhatom. Nekem nem esik nehezemre, sőt szerintem meg se lepődnének rajta. De rajtad talán igen. Munkaidőben berángatni egy szegény, gyanútlan repülésoktatót egy félhomályos seprűtárolóba.

– Túlságosan is teátrális vagy – közölte Hermione. – És ravasz, öntelt, meg még egy csomó minden, amit nem bírnék felsorolni.

– Őrülten szexi mardekáros – segített Draco egy sóhajjal.

– Hogyne…

– Nem tetszem neked?

– De… nem… de… összezavarsz, Malfoy!

– Oh, jaj, de sajnálom, Granger – nevetett fel a férfi. – Talán majd egyszer tisztán fogsz látni.

– Veled kapcsolatban? Azt hiszem, akkor már hippogriffel fogok járni a munkába, ha ez megtörténik.

– Vannak ilyen ambícióid?

– Nem. Egyszerűen nem repülök, semmivel, soha – jelentette ki a boszorkány.

– Pedig ez hamarosan meg fog változni.

– Nem kell ennyire magabiztosnak lenned – rázta meg a fejét Hermione.

– Akkor. Velem jössz?

– Van más választásom?

– Nincs, de gondoltam megkérdezem – vigyorgott Draco, aztán átölelte Hermione vállát. – Gyere, Granger, megmutatom, hogyan kell tisztességesen megfogni egy seprűnyelet.

– Már alig várom – sóhajtott fel a boszorkány nehezen.

– Összehasonlíthatatlanul nagy élményben lesz részed.

– Oh, hát hogyne…

hozzászólások: 0