7. lecke

Fekete fellegek gyülekeztek az égen. Komoran kavarogtak a fejük felet, s zuhogó esőt ígértek. Hermione nyugodtan, mégis izomfájdalom miatt kissé lassan haladt Draco mellett. Egészen addig az izomláz elleni bájitalom gondolkodott, amíg egy apró esőcsepp az arcára nem esett.

– Hamarosan esni fog – jegyezte meg Hermione, az eget kémlelve, aztán kitette a kezét. Draco követte a példáját ő is felnézett az égre, már felvette a kviddicstalárját, ami elrejtette az ominózus halál ereklyéit szimbolizáló pólót, de hasonlóan dögösen állt rajta.

– Így még izgalmasabb lesz – válaszolta elégedetten. Egymás mellett haladtak, kezük önkéntelenül összeért. A férfi direkt végigsimította a boszorkány ujjait. Egymásra néztek, Hermione halványan elpirult, de nem húzta el a kezét.

– Miért jó nektek sárban dagonyázni?

– Én nem fogok. – Annyira magabiztos volt, ahogy mindig. Hát persze, gondolta Hermione, hiszen legalább egy tucat bűbájjal fogja magától távol tartani az esőcseppek, fűfoltokat, sárfoltokat.

– Ki tudja, hátha feléd irányítanak egy gurkót – álmodozott hangosan.

– Merényletet tervezel ellenem? – nevetett fel a férfi. Valamiért nagyon jól esett neki a lány szurkálódása. És annyira meg akarta csókolni még egyszer, hogy már előre eltervezte hol fogja megtenni megint.

– Dehogyis. A lehető legmesszebb fogok ülni tőled.

– Milyen kedves vagy.

– Igyekszik az ember. Különben is, miért hinnéd azt, hogy merényletet tervezek ellened? – nevetett a fel a lány.

– Ki tudja mennyire haragudtál meg rám.

– Nem haragszom.

– Valóban nem?

– Egyáltalán nem.

– Akkor jó. – Draco egy félre eső sarokban újra megcsókolta, majd megint csak emlékeztette a dupla annyi guggolás lesz a büntetése, ha nélküle hagyja el a kviddicspályát. Végül megint csak megcsókolta csak úgy búcsúzóul, aztán otthagyta Hermionét kissé megtépázott idegekkel. A boszorka pár percig még ott állt tanácstalanul, mintha csak azon gondolkodna mi a Merlin istennyiláját csináljon Malfoyjal, aki nyilvánvaló és egyértelmű háborút indított minden egyes racionális gondolata ellen, és a világát fenekestül fel kívánta forgatni. Arra azonban nem gondolt, hogy a férfinak is hasonló élményt jelent ez az egész, ami kialakulóban van közöttük, azzal a különbséggel, hogy Malfoy jóval magabiztosabb volt nála. Miután végre magához tért, Hermione elindult a lelátók felé, és a leghátsó sort választotta. Nem voltak sokan, sőt mindkét szurkoló tábor igencsak gyér volt. Legalább nem fog feltűnést kelteni, és szerencsére a múltkori anyukák ezúttal hiányoztak.

Erősen fújt a szél, a boszorkány felhúzta a melegítő felső cipzárját, majd hunyorogva felnézett. Dracót egyből kiszúrta, zöld ruha, tejfölszőke haj, el sem tudta volna téveszteni. Harsogó hangja betöltötte az egész teret, jelt adott, hogy kezdődhet a meccs. Figyelte, ahogy néha meginog a seprűje az egyre erősebb szélben, a férfi azonban teljesen ura volt a helyzetnek. Hermionét nem érdekelték a játékosok, sem a meccs kimenetele, hiszen annyira nem volt jártas ebben a sportban, noha remekül elhitette ezt a barátaival is. Sokkal inkább maga az egykori mardekáros kötötte le a figyelmét, ahogy a szőke üstöke fel-felvillan az esőfüggönyben. Röviddel a meccs elkezdése után, ahogy a boszorkány megjósolta, elkezdett zuhogni az eső. Hermione jó néhány melegítőbűbájt szórt magára, de még így sem tudott védekezni a kellemetlenségek ellen. A hideg esőpermetet az arcába fújta az erős szél.

Még ennyire soha nem reménykedett abban, hogy valaki hamar kiszúrja a cikeszt, és végre fedettebb helyre húzódhat. Az üvöltő szélben alig hallotta Draco hangját, aki éppen egy büntetőt ítélt meg az egyik csapatnak. Jól látszott, hogy kezd teljesen átázni a talárja, de persze nem ránthatott pálcát és varázsolhatott. Az egyik csapat időt kért. Mindenki szörnyen bőrigázott, s az orkánt tovább tombolt a tájon. Különösen vad, zivatar megállás nélkül, dúvadként söpört végig a pályán. Aztán az időt kérő csapat végül egy küldöttet indított Draco felé. Éles sípszó hallatszott ekkora. Döntetlen, lefújták a meccset. Még ilyen gyorsan távozó nézőket soha nem látott. S miközben a csapat kivonult a pályáról, a boszorkány is elhagyta a helyét. Hermione felsóhajtott, majd elindult kifelé, de nem jutott túl messzire.

– Csak nem engem keresel? – szólalt meg Draco, majd szemtelenül megcirógatta Hermione nyakát.

– Persze, hogy téged. Csupa víz vagy.

– Mi lenne, ha bemennénk az irodámba, és innánk egy forró teát?

– Jó lenne, de lassan mennem kell – sóhajtott fel Hermione.

– Hova mennél? – tudakolta Draco.

– Talán haza?

– Mi az, hogy csak talán.

– Nem vagyok benne biztos – nyögött fel. – Lehet egyenesen a Szent Mungóba kell.

– Hazakísérlek.


– Erre semmi szükség.

– Nem lenne egyszerűbb, ha rám hagynád ezt a döntést? – kérdezte Draco kíváncsian. Azzal finoman megint a lelátónak nyomta Hermionét és apró csókot lehelt a nyakára. – Hideg van, ilyenkor jó egy tea, megcsókollak, mert imádom az ajkad, és hazakísérlek, mert ma ehhez van kedvem. Világos?

– Írásban is kérem.

– Jó, de menjünk be, mert az életben nem fogok megszáradni.

– Azért egy-két bűbájt biztosan tudsz.

– Hogyne. Csupa hasznosat.

– Nagyszerű.

– Gyere! – mondta neki kedvesen, aztán megfogta a kezét és gyengéden maga után húzta.

– Mit csinálsz? Mindenki meglátja, hogy megfogod a kezem. – Ahogy ebben a pillanatban a férfi ránézett a boszorkány sejtette, megint ki fogja nevetni vagy megszidni. Ennyire gyerekesen még soha sem viselkedett. Hiába a zuhogó eső, a kezdődő izomláz… lehet a folyamatos ellenkezés helyett, inkább egyszerűen hagyni kellett volna, hogy Draco irányítson.

– Merlinre! – morogta Draco, majd magához húzta Hermione, aztán megfogta a derekát és ott a tavaszi záporban, a sáros réten megint csókolta. A lány megint csak elkövette azt a hibát, hogy nem állt ellent neki. Az érzések jólesően melegítették át, a szél mindkettőjük ruháját, haját tépázta, s ha lehet, akkor még vizesebbek lettek, mint korábban. – Túlságosan sokat aggódsz. Titkos viszonyt akarsz?

– Viszonyt?

– Mert mégis ezt minek neveznéd? Kellemes csókcsatának a mezőn a zuhogó esőben? De jobb lenne, ha hamar kitalálnád, mert kezdek egyre jobban fázni.

– Nem tudom.

– Fejtegessük tovább a témát az irodámban, jó?

– Nem kellene ezt csinálnunk – jelentette ki.

– Ne mondd már, hogy tőlem jobban félsz, mint a repülésről! – nevette el magát Draco. – Folyamatosan a jó kislány éned ellen harcolsz. Az jobb lenne, ha én meg játsszam itt neked a rosszfiút?

– Elég ebből! – csóválta meg a fejét.

– Na, ebben egyetértünk. Mondd meg, ha nem akarod ezt. Nem kell itt azzal jönnöd, hogy „nem kellene, mert meglátnak, mert mit fognak szólni”. Sárkánytárgya az egész… Már régen nem érdekel, hogy mit mondanak mások. Szeretem azt csinálni, amit én akarok. Most pedig induljunk, mert mindketten elmerülünk a sárban.

– Mindig ennyit beszélsz?

– Nem, csak akkor, amikor észhez kell téríteni egy boszorkányt. Tetszel nekem, Granger, és ez nem új keletű vonzalom. Tudom, hogy te is vonzódsz hozzám, és azzal csak bátorítasz, hogy állandóan visszacsókolsz.

– Én nem… vagyis de…

– Gyere és igyuk meg az az istenverte teát!

– Ne ráncigálj magad után!

– Akkor gyere már!

Draco nem engedte el a makrancos boszorkány kezét, miközben átvágtak az esőáztatta, zöld gyepen. Hermione gondolatai össze-vissza cikáztak, de muszáj volt megadnia magát. Csak a férfi meleg érintésére tudott gondolni, amitől megborzongott. Hadakozott saját magával, hiszen mindig azt tette, ami számára helyesnek tűnt, viszont most ez a helyzet annyira más volt, annyira felkavaró, hogy el kellett döntenie vagy fejest ugrik a közepébe, aztán ki tudja? Mikor beléptek az épületbe kellemes meleg levegő csapta meg. Most érezte igazán, hogy mennyire fázik és mennyire átázott mindene még a bűbájok ellenére is.

– Hoztál magaddal váltóruhát? – kérdezte Draco, amivel kizökkentette a gondolkozásából. Még mindig egymás kezét fogták, miközben beléptek az irodába.

– Nem így terveztem a mai napot, szóval nem hoztam semmit.

– Keresek neked valami szárazat.

– Köszönöm. Rendes tőled.

– Fenét, csak a ruháimban akarlak látni. Mi lenne, ha csak egy pólót adnék?

– Csak egy pólót?

– Vicceltem, csak nem akarom, hogy megfázz. – Pálcájával a kandalló felé intett, vidáman lobogó tűz gyúlt hirtelen, aztán pár perc múlva már kellemes meleg volt a helyiségben. A varázsló kinyitotta a szekrényt, majd előkotort belőle néhány ruhát mindkettőjüknek. Aztán átadta, amit Hermionának szánt. – Ott a fürdőben átöltözhetsz. Cipőt nem tudok adni, de van zokni.

– Köszönöm!

– Szívesen. – Azzal levette a kviddicstalárját a pólóval együtt. Hermione egy pillanatig dermedten állt, de aztán úgy döntött nem kellene a férfit ilyen nyíltan bámulnia, vagy mégis? A fürdőszoba tükörben látta az arcára kiülő rózsás foltokat. Mekkora egy idióta volt… Legszívesebben elkáromkodta volna magát. Gyorsan átöltözött, haját megszárította a vizes ruhákat kiterítette. Bűbájt is használhatott volna, de most úgy érezte inkább katasztrófát érne el, mint eredményt. Méretre igazította a nadrágot, ami félő volt, hogy lecsúszik róla, aztán kilépett az irodába.

– Elárulnád, hogy mik ezek a furcsa feliratú pólóid? Mardekár a király, a többit felejtsd el? – tudakolta Hermione kíváncsian, miközben hangosan felolvasta a szöveget.

Draco, aki eddig az iratait rendezte megfordult, és csípőre tett kézzel nézet rá. Hermione pedig elnevette magát.

– Szőke herceg, fehér hippogriffen? – nevetett továbbra is. Most valamiért szörnyen felszabadultnak érezte magát. – Ez most komoly?

– Tiszta, száraz, puha és kényelmes. Mit számít, mi van rajta?

– Igaz, de akkor is vicces.

– Az egyik haverom szokta hozni őket, általában csak itt szoktam őket hordani, de egyszer véletlenül hazamentem egy olyanban, aminek a hátuljára azt írták, hogy egy Aranyvérű seggfej vagyok.

Hermione vihogva felnevetett.

– Merlinre.

– Gondolhatod. Anyám egész este azt kérdegette van-e valami bajom, apám meg a nap végén félrehívott és megkérdezte, hogy mégis miért akarom az egész családot lejáratni, és magamat idiótának beállítani.

– Elképzelem Mr. Malfoy arckifejezését.

– Végül levarázsolta a feliratot.

– Mire?

– Idióta gyereket neveltünk, Narcissa feliratra. Aztán rájött, hogy ez csak neki vicces, és anyámmal egy hétig nem szóltak egymáshoz.

– Ez komoly. Régen a Roxfortban szörnyen népszerű lehetettél volna ezekkel a pólókkal.

– Így is egekben volt a népszerűségi indexem – kacsintott rá mosolyogva, aztán átadott neki egy bögre teát. – Citromot?

– Kérek, köszönöm.

– Házi csokis sütit? – nyújtotta felé a tányért.

– Na, azt nem veszem be, hogy te sütötted – rázta meg a fejét Hermione.

– Házimanók. De nem zsákmányoljuk ki őket, ha esetleg ez szóba kerülne – jegyezte meg Malfoy.

– Kérek.

– Nem is érdekel a házimanó téma?

– Hagyjuk ezt! Megbékéltem a tudattal, hogy vannak dolgot, amiket én magam nem tudok befolyásolni. Szóval ezzel a témával elértem, amit akartam – mondta a lány egykedvűen.

– Jól van. Helyezd magad kényelembe a kanapén, addig hozok egy-két szendvicset.

– Itt akarsz tartani.

– Ameddig lehet… Akarom mondani, addig, míg az eső alábbhagy. Nem szeretek ilyen időben hoppanálni.

– Van kandallóm.

– Nem szeretem a hamut és a kormot – húzta fel az orrát Draco.

– Egyedül is hazatalálok.

– Minden bizonnyal, de nem kockáztatok.

– És addig mit csináljunk itt? – kérdezte kíváncsian a boszorkány.

– Számtalan lehetőséget rejt az irodám.

– Hiszen tudod, takarítást nem vállalok – csóválta meg a fejét, bár a rendetlenség láttán nagyon szívesen tett volna egy-két pálcamozdulatot.

– Pedig szívesen lesöpörném az íróasztalt – vigyorgott Draco elégedetten, aztán lehuppant Hermione mellé a kanapéra. – Potterék hogy vannak?

– Hű, komolyan érdekel, vagy csak nem jutott más eszedbe?

– Ne várd, hogy őszinte legyek! Jöttök az évfolyam találkozóra?

– Nem is tudtam, hogy lesz. – Draco jelentőségteljesen intett egyet a pálcájával, aztán egyből a kezébe röppent a meghívó, miközben ledőlt valahol egy adag papír. Átadta Hermionénak, aki kinyitotta és elolvasta a részleteket.

– Nemrég jött. Talán ma reggel, nem emlékszem pontosan.

– Oh. És megvan már, hogy milyen pólót veszel fel a nagy eseményre?

– Nevess csak! – mosolyodott el a varázsló. – Mekkora riadalom lenne, ha nem a mardekárosok közé ülnék?

– Megállna néhány ember szíve – bólogatott Hermione nagy komolyan. – Hova ülnél szívesen?

– Hollóhát asztalához.

– Nem inkább a hugrabugosokhoz?

– Miért, ha melléd ülnék, akkor nem történne elég nagy riadalom? – nevette le magát. – Botrényt kellene csinálni.

– Amennyire mostanság csókolózós kedvedben vagy…

– Menjünk el és csináljunk botrányt! – vigyorgott gonoszul.

– Komolyan?

– Két hét múlva lesz. Ha akkor is tart a titkos románcunk, akkor menjünk együtt.

– Románc? – kérdezett vissza a boszorkány. – Már nem viszony?

– Miért nem válaszolsz inkább?

– Jó, rendben.

– Biztos?

– Azt kéred tőlem, hogy legyek spontán, és robbantsak ki botrányt. Miért ne? – nevetett fel Hermione. – Nem vádolhatna senki többet azzal, hogy merev vagyok. Barátaimat sokkolnám… De nem számít.

– Most tényleg benne vagy, vagy a bolondját járatod velem?

– Mondtam, hogy igen.

– Ez nagy lépés. Az előbb még meg akartál szabadulni tőlem.

– Vizes volt a lábam, ilyenkor kiállhatatlan vagyok – sóhajtott fel.

– Értem már.

– Különben is, kíváncsi lennék a többiek reakciójára.

– A kutyát se fogja érdekelni, hogy mi ketten mit fogunk csinálni a Csillagvizsgáló toronyban – mondta Draco, miközben felkönyökölt, és még mindig mosolygott.

– Tovább gondoltad?

– Kicsit – vigyorodott el, miközben belekortyolt az teájába. – Vagy a prefektusi fürdő jobb lenne? A mardekárosoké egészen kellemes.

– A csók nem elég?

– Egy ideig talán. De tudod, hogy szikrázik a levegő közöttünk. Hamarosan már nemcsak szikra lesz.

– Áh, csak egy kis mágia, előfordul.

– Mágia? Ha mostanság ezt így nevezik – vonta meg a vállát.

– Most már haza kellene mennem.

– Még mindig esik – emlékeztette Draco.

– És ha egész éjjel esni fog?

– Lenne szíved magamra hagyni?

– Igen – válaszolt némi gondolkodási idő után.

– Érdekesebb az az önéletrajz, mint a társaságom? – kérdezte Draco.

– Az igazság az, hogy le kellene zuhanyoznom.

A férfi finoman fogta meg a karját, és közelebb húzta magához. Hermione végül már csak azon kapta magát, hogy Draco ölében ül és átkarolja. A meleg tenyér felkúszott a combján egészen a derekáig, fából kellett lennie, hogy ne érezze azt, ami hullámokban végigfutott a testén. Ez nem mágia volt, hanem maga a vágy.

– A legrosszabbat hozod ki belőlem – mondta lágyan, miközben beletúrt a férfi hajába.

– A legvadabbra gondoltam.

– Haza kellene vinned.

– Annyi mindent kellene… Csókolj meg inkább!

– Nem.

– Jó, akkor majd megteszem én. Nem gond.

Mielőtt Hermione válaszolhatott volna, már el is ragadta mindkettőjüket a szenvedély. Draco ujjai beletúrtak a boszorkány hullámos hajába. A csók lágyan és édesen indult, de annyira elragadta őket a mámor, hogy muszáj volt elmélyíteni. Beleborzongtak. Mintha újra kint lettek volna a viharban és elragadta volna őket a hideg szél. Egymás szemébe néztek. Draco apró csókokat lehet az ajkára. Hermione libabőrős lett.

– Ugye bűbájt mondtál rám? – kérdezte férfi miközben a boszorkány combját simogatta.

– Hm? Miből gondolod?

– Eszembe jutott. Mi más lehet a magyarázat erre?

– Eddig a szörnyen szexi vonzerődnek tulajdonítottad a dolgot – húzta fel a szemöldökét Hermione.

– Ja, igen, megnyugodtam. Majdnem elfelejtettem.

– Őrülök, hogy segíthettem – mondta a boszorkány, majd hátrasimította a férfi haját.

– Gyönyörű vagy, ugye tudod…

– Ilyen kócos hajjal? Izzadtan? – kérdezett vissza. – Nem hiszem.

– Tényleg tetszel nekem.

– Te se nézel ki rosszul.

– Ez úgy hangzik, mintha egy fokkal lennék szebb egy sárkánynál – nevetett fel Draco.

– Így is nagy az egód, elbíznád magad.

– Pedig igazán szívesen hallanám, hogy mennyire szexi és izmos hátam van.

– Nem fogom ezt mondani neked.

– Hogy formás a fenekem?

– Nem…

– Akkor?

– Idegesítő a szemed.

– Ezen még dolgoznunk kell.

– Hazamegyek.

– Biztos? – cirógatta meg a boszorka arcát.

– Biztos.

– El is mehetnénk valahova – javasolta Draco.

– Ma nem.

– De holnap? Elmegyek érted.

– Talán.

Draco erősen magához szorította, majd Hermionéval együtt felállt a kanapéról. A lány egy kicsit nehezen állt meg a lábán, de a férfi szorosan tartotta. A boszorkány összeszedte a cuccait, aztán elindultak kifelé. Késő délután volt, de ennek ellenére sokan voltak az épületben.

– Mindig ilyen sokan vannak?

– Változó.

– Visszajössz még?

– Nem hiszem. – Draco kinyitotta az ajtót, aztán előreengedte Hermionét. A derekára tette a kezét és úgy kísérte ki. Kint még mindig esett az eső és fújt a szél.

– Szörnyű ez az idő – húzta fel az orrát Hermione.

– Most is ülhetnél az ölemben a tűz mellett – hajolt hozzá elég közel a varázsló. – Még talán egy pizzát is szereznék magunknak.

– Csábító, de dolgom van.

– Még mindig nem értem, miért passzolsz le.

– Egy kis önmérséklet – válaszolta a boszorkány.

– Meg is érkeztünk. Ölelj át!

– Hoppanálni nem így kell.

– Dehogynem. Gyere, Granger, bújj hozzám!

– Megőrülök tőled!

– Megőrjítelek? – mosolygott rá megint azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amitől teljesen megkattantak a gyomrában lévő pillangók. Hermione nem szólt semmit, csak átölelte a varázslót, aztán már indultak is. Ha lehet, akkor az eső még jobban zuhogott, amikor megálltak Hermione lakása előtt.

– Tudod, Granger, van egy dolog, amit nem mondtam neked el – szólalt meg rekedten, majd végigsimította a boszorkány karját.

– Micsodát? – kérdezte Hermione hevesen dobogó szívvel, miközben a varázsló közel hajolt hozzá.

– Irtózatos izomlázad lesz holnap.

– Ahh, menj a fenébe, Malfoy!

– Holnap meglátogatlak.

– Frászkarikát! Hétfőig ne is lássalak!

– Tudod, végezhetnél pár nyújtó gyakorlatot, talán nem késő – nevetett Draco. Hermione még pár keresetlen szóval közölte a varázslóval hova mehet. És még percekig hallotta a férfi nevetését. Malfoy ezt még megbánja, nagyon, s már készen is volt a tervvel.

hozzászólások: 0