7. lecke

Fekete fellegek gyülekeztek az égen. Komoran kavarogtak a fejük felett, s zuhogó esőt ígértek. Hermione nyugodtan, mégis az izomfájdalom miatt, kissé lassan haladt Draco mellett. Egészen addig az izomláz elleni bájitalon gondolkodott, amíg egy apró esőcsepp az arcára nem esett.

– Hamarosan esni fog – jegyezte meg Hermione az eget kémlelve, aztán kinyújtotta a kezét. Draco követte a példáját, ő is felnézett az égre, közben már felvette a kviddicstalárját, ami elrejtette az ominózus, Halál ereklyéit szimbolizáló pólót, de hasonlóan jól nézett ki ebben is.

– Így még izgalmasabb lesz – válaszolta elégedetten. Egymás mellett lépkedve kezük önkéntelenül összeért. A férfi direkt végigsimította a boszorkány ujjait, miközben ravasz mosoly terült szét az arcán. Egymásra néztek, Hermione halványan elpirult, de nem húzta el a kezét.

– Miért jó nektek a sárban dagonyázni? – érdeklődött a boszorka.

– Én nem fogok. – Annyira magabiztos volt, mintha soha nem történt volna hasonló egy bíróval sem egy kviddicsmeccs során.

– Ki tudja, hátha feléd irányítanak egy gurkót – álmodozott hangosan Hermione. A varázslót mulattatta a boszorkány szemtelen viselkedése. Akár egy szippantás a friss, esőillattól terhes levegőből.

– Merényletet tervezel ellenem? – nevetett fel a férfi. Valamiért nagyon is tetszett neki, hogy a boszorkában talált egy kis gonosz, mardekárosokra jellemző viselkedést. Vajon ez korábban is jellemezte őt? És annyira meg akarta csókolni még egyszer, hogy már előre eltervezte, hol fogja megtenni újra.

– Dehogyis – szabadkozott a lány, noha tényleg elképzelte, ahogy egy varázslattal befolyásolja a meccset. Mégis, egy gurkó? Nem… Inkább egy eltévedt kvaff. Aztán elvetette az ötletet. Rémesen gyerekes lenne ilyesmit tenni, még Dracóval is. – A lehető legmesszebb fogok ülni tőled. Így még a gyanúja sem merülhet fel benned.

– Milyen kedves vagy.

– Igyekszik az ember. Különben is, miért hinnéd azt, hogy merényletet tervezek ellened? – nevetett fel a lány.

– Ki tudja, mennyire haragudtál meg rám.

– Nem haragszom.

– Valóban nem?

– Egyáltalán nem.

– Akkor jó. – Draco egy félreeső sarokban újra megcsókolta, majd megint csak emlékeztette, hogy dupla annyi guggolás lesz a büntetése legközelebb, ha nélküle hagyja el a kviddicspályát. Piszkosul jól tudott fenyegetőzni. Végül egy felelőtlen csókcsatába bonyolódva majdnem lekésték a kezdést. Draco búcsúzóul rámosolygott, aztán otthagyta Hermionét a kissé megtépázott idegeivel. Rémesen elégedett volt magával.

A boszorka pár percig csak ott állt tanácstalanul, mintha csak azon gondolkodna, mi a Merlin istennyilát csináljon Malfoyjal, aki nyilvánvaló és egyértelmű háborút indított minden egyes racionális gondolata ellen, és a világát fenekestül fel kívánta forgatni.

– Mardekáros – emlékeztette magát. Arra azonban nem gondolt, hogy a férfinak is hasonló élményt jelent ez az egész, ami kialakulóban volt közöttük. Az egyedüli különbséget Malfoy magabiztossága adta, és ő kevésbé aggódott a következmények miatt.

Miután végre magához tért, Hermione elindult a lelátók felé, és a leghátsó sort választotta. Nem voltak sokan, sőt mindkét csapat szurkolótábora igencsak gyér volt. Vagy az időjárás, vagy maga az amatőr csapat nem vonzotta a lelkes tömeget, de lehetett mindkettő is. Legalább nem fog feltűnést kelteni, és szerencsére a múltkori anyukák ezúttal hiányoztak. Baráti meccsnek tűnt a mai, bár nem értett sokat ezekhez a játékokhoz.

Erősen fújt a szél, a boszorkány felhúzta a melegítőfelső cipzárját, majd hunyorogva felnézett. Dracót egyből kiszúrta, zöld ruha, tejfölszőke haj, el sem tudta volna téveszteni. Harsogó hangja betöltötte az egész teret, jelt adott, hogy kezdődhet a meccs. Figyelte, ahogy néha meginog a seprűje az egyre erősebb szélben, a férfi azonban teljesen ura volt a helyzetnek, mint ahogy minden másnak. Tetszett neki ez a magabiztosság, erő és karizma, ami sugárzott róla.

Hermionét nem érdekelték a játékosok, sem a meccs kimenetele, hiszen annyira nem volt jártas ebben a sportban, noha remekül elhitette ezt a barátaival is. Sokkal inkább maga az egykori mardekáros kötötte le a figyelmét, ahogy a szőke üstöke fel-felvillant az esőfüggönyben. Nos, röviddel a meccs elkezdése után ugyanis – ahogy a boszorkány megjósolta – elkezdett zuhogni az eső. Hermione jó néhány melegítőbűbájt szórt magára, de még így sem tudott védekezni a kellemetlenségek ellen. A hideg esőpermetet az arcába fújta az erős szél.

A lelátón összebújt előtte egy család.
– Mikor találják már meg a cikeszt? – kérdezte nyafogva az egyik kilencéves kisfiú.

– Hamarosan.

Hermione is reménykedett benne, hogy valamelyik fogó tényleg elkapja a cikeszt. Az üvöltő szélben alig hallotta Draco hangját, aki éppen egy büntetőt ítélt meg az egyik csapatnak. Jól látszott, hogy kezdett teljesen átázni a talárja, de persze nem ránthatott pálcát és varázsolhatott. Az egyik csapat időt kért. Mindenki szörnyen bőrig ázott, s az orkán tovább tombolt a tájon. Aztán az időt kérő csapat végül egy küldöttet indított Draco felé, majd a rivális csapatból is odareppent valaki. A beszélgetést senki sem hallotta. Éles sípszó hallatszott ekkor. Döntetlen, lefújták a meccset. Még ilyen gyorsan távozó nézőket soha nem látott, miközben a csapat is kivonult a pályáról. Hermione felsóhajtott, majd elindult kifelé, de nem jutott túl messzire.

– Csak nem engem keresel? – szólalt meg Draco, majd szemtelenül megcirógatta Hermione nyakát, majd magához húzta. A boszorkány a férfi arcára tette a kezét. Egy szél- és esővédett helyen álltak a lelátók tövében. Már csak ketten voltak.

– Persze, hogy téged. Csupa víz vagy – mondta ki a nyilvánvalót. Önkéntelenül közelebb húzódott hozzá. A férfi hajáról a cseppek a kezére hullottak, aztán befolytak a melegítőfelsője alá. Borzongott az érzéstől. – Hogyhogy ilyen hamar lefújtad a meccset?

– Ők döntöttek így. Nem profi játékosok – magyarázta. – Ha szabad lesz a héten valamelyik fedett pálya, akkor ott folytatják.

– Értem.

– Mi lenne, ha bemennénk az irodámba, és innánk egy forró teát? – kérte Draco. – A víztaszító bűbájomnak már teljesen annyi.

– Jó lenne, de lassan mennem kell – sóhajtott fel Hermione.

– Hova mennél? – tudakolta. Meg akart szökni tőle, de nem akarta még elengedni.

– Talán haza?

– Mi az, hogy csak talán. Van más opció is?

– Nem vagyok benne biztos – nyögött fel. – Lehet egyenesen a Szent Mungóba kell.

Draco kérdőn felvonta a szemöldökét, de a boszorkány csak leintette. Nem akart a rátörő érzések miatti kavalkádról beszélni. Inkább csak letörölt a férfi arcáról pár vízcseppet a számtalan többi közül.

– Hazakísérlek – szólalt meg a varázsló kissé rekedten.

– Erre semmi szükség.

– Nem lenne egyszerűbb, ha rám hagynád ezt a döntést? – kérdezte Draco kíváncsian, némi indulattal. Azzal finoman megint a lelátónak nyomta Hermionét, és apró csókot lehelt a nyakára. – Hideg van, ilyenkor jó egy kis tea, megcsókollak, mert imádom az ajkad, és hazakísérlek, mert ma ehhez van kedvem. Világos?

– Írásban is kérem – szólalt meg a boszorkány, de tudta, hogy az ellenállása csúfos kudarcot fog vallani. Ha nem is ma, viszont nagyon közel volt az a pont.

– Jó, de menjünk be, mert az életben nem fogok megszáradni – morogta a varázsló. – Esküszöm, hogy a fülemből is víz folyik ki.

– Azért egy-két bűbájt biztosan tudsz.

– Hogyne. Csupa hasznosat. Most valamiért csak a ruhaeltűntető varázsige jut eszembe. Gondoltad volna? Kiváló bűbájtan után csak ennyi… – Persze a vigyora nem maradhatott el.

– Nagyszerű.

– Gyere! – mondta neki kedvesen, aztán megfogta a kezét, és gyengéden maga után húzta. Hermione kihúzta a kezét a férfiéból.

– Mit csinálsz? Mindenki meglátja, hogy megfogod a kezem. – Ahogy ebben a pillanatban a férfi ránézett a boszorkányra. Sejtette, megint ki fogja nevetni, ha Hermione okot ad rá. Ennyire gyerekesen még sohasem viselkedett mellette egy nő sem.

Hermione az ajkába harapva figyelte Dracót. Hiába a zuhogó eső, a kezdődő izomláz… lehet, hogy a folyamatos ellenkezés helyett inkább egyszerűen hagynia kellett volna, hogy Draco irányítson. Ez lett volna az észszerű döntés. Végigmenni a lépéseken, és megtapasztalni, mi lesz ebből, ami alakult köztük. Zuhogott rájuk az eső. Olyan átkozott ellenállást váltott ki belőle mindig…

– Merlinre! – morogta Draco, majd közelebb lépett hozzá, magához húzta Hermionét, aztán megfogta a derekát, és ott a tavaszi záporban, a félig sárban, közel a centrumhoz, megint csókolta. Hevesen, birtoklóan, szenvedélyesen. A lány megint csak elkövette azt a hibát, hogy nem állt ellent neki, ilyenkor persze nem volt gondja a megadással. Az érzések jólesően melegítették át, miközben a szél mindkettőjük ruháját, haját tépázta, s ha lehet, akkor még vizesebbek lettek, mint korábban. – Szóval… titkos viszonyt akarsz?

– Viszonyt?

– Mert mégis ezt minek neveznéd? Kellemes csókcsatának a pályán, a zuhogó esőben? De jobb lenne, ha hamar kitalálnád, mert kezdek egyre jobban fázni.

– Nem tudom.

– Fejtegessük tovább a témát az irodámban, jó?

– Nem kellene ezt csinálnunk – jelentette ki.

– Ne mondd már, hogy tőlem jobban félsz, mint a repüléstől! – nevette el magát Draco. – Folyamatosan a jó kislány éned ellen harcolsz. Az jobb lenne, ha én megjátszanám itt neked a rosszfiút? Hogy is volt az a sötét átok? Imperio?

– Elég ebből! – csóválta meg a fejét.

– Na, ebben egyetértünk. Mondd meg, ha nem akarod ezt. Nem kell itt azzal jönnöd, hogy „nem kellene, mert meglátnak, mert mit fognak szólni”. Sárkánytrágya az egész… Már régen nem érdekel, hogy mit mondanak mások. Szeretem azt csinálni, amit én akarok. Most pedig induljunk, mert mindketten elmerülünk a sárban.

– Mindig ennyit beszélsz?

– Nem, csak akkor, amikor észhez kell téríteni egy boszorkányt. Tetszel nekem, Granger, és ez nem új keletű vonzalom. Tudom, hogy te is vonzódsz hozzám, és azzal csak bátorítasz, hogy állandóan visszacsókolsz.

– Én nem… vagyis de…

– Gyere, és igyuk meg azt az istenverte teát! – ripakodott rá még egyszer, de inkább úgy, mintha egy engedetlen tanítvány lenne. – Aközben is megőrjíthetsz.

– Ne ráncigálj magad után!

– Akkor gyere már!

Draco nem engedte el a makrancos boszorkány kezét, miközben átvágtak az esőáztatta, zöld gyepen. Hermione gondolatai összevissza cikáztak, de muszáj volt megadnia magát. Csak a férfi meleg érintésére tudott gondolni, amitől megborzongott. Hadakozott saját magával, hiszen mindig ezt tette. Két megoldás létezett: fejest ugrik a közepébe vagy csírájában kell elfojtania.

Mikor beléptek az épületbe, kellemes meleg levegő csapta meg az arcukat. Hermione most érezte igazán, hogy mennyire fázik, és mennyire átázott mindene még a bűbájok ellenére is. El akarta engedni a varázsló kezét, de ő egyáltalán nem hagyta. Mintha minden tekintetet érzett volna a tarkóját, bár valójában mindenki mással volt elfoglalva a centrumban.

– Hoztál magaddal váltóruhát? – kérdezte Draco, amivel kizökkentette a gondolkozásából. Még mindig egymás kezét fogták, miközben beléptek az irodába.

– Nem így terveztem a mai napot, szóval nem hoztam semmit.

– Keresek neked valami szárazat.

– Köszönöm. Rendes tőled.

– Fenét, csak a ruháimban akarlak látni. Mi lenne, ha csak egy pólót adnék?

– Csak egy pólót?

– Vicceltem, csak nem akarom, hogy megfázz. – Pálcájával a kandalló felé intett, vidáman lobogó tűz gyúlt hirtelen, aztán pár perc múlva már kellemes meleg volt a helyiségben. A varázsló kinyitotta a szekrényt, majd elővett belőle néhány ruhát mindkettőjüknek. Aztán átadta azt, amit Hermionénak szánt. – Ott a fürdőben átöltözhetsz. Cipőt nem tudok adni, de van zokni.

– Köszönöm!

– Szívesen. – Azzal levette a kviddicstalárját a pólóval együtt. Hermione egy pillanatig dermedten állt, de aztán úgy döntött, nem kellene a férfit ilyen nyíltan bámulnia, vagy mégis? Gyorsan elindult inkább átöltözni.

A fürdőszobai tükörben látta az arcára kiülő rózsás foltokat. Mekkora egy idióta volt… Legszívesebben elkáromkodta volna magát. Hamar átöltözött, a haját megszárította, a vizes ruhákat kiterítette. Bűbájt is használhatott volna, de most úgy érezte, inkább katasztrófát okozna, mint érdemi eredményt. Méretre igazította a nadrágot, ami félő volt, hogy lecsúszik róla, aztán kilépett az irodába.

– Elárulnád, hogy mik ezek a furcsa feliratú pólóid? Mardekár a király, a többit felejtsd el? – tudakolta Hermione kíváncsian, miközben hangosan felolvasta a szöveget.

Draco, aki eddig az iratait rendezte, megfordult, és csípőre tett kézzel nézett rá. Hermione pedig elnevette magát.

– Szőke herceg, fehér hippogriffen? – nevetett továbbra is. Most valamiért szörnyen felszabadultnak érezte magát. – Ez most komoly?

– Tiszta, száraz, puha és kényelmes. Mit számít, mi van rajta?

– Igaz, de akkor is vicces.

– Az egyik haverom szokta hozni őket, általában csak itt szoktam őket hordani, de egyszer véletlenül hazamentem egy olyanban, aminek a hátuljára azt írták, hogy Aranyvérű seggfej vagyok.

Hermione vihogva felnevetett.

– Merlinre.

– Gondolhatod. Anyám egész este azt kérdezgette, van-e valami bajom, apám meg vacsora végén félrehívott, és megkérdezte, hogy mégis miért akarom az egész családot lejáratni, és magamat idiótának beállítani.

– Elképzelem Mr. Malfoy arckifejezését.

– Végül levarázsolta a feliratot.

– Mire?

– Idióta gyereket neveltünk, Narcissa. Aztán rájött, hogy ez csak neki vicces, és anyámmal egy hétig nem szóltak egymáshoz. Gondolhatod, milyen feszült étkezések voltak azok, amikor én voltam a bagoly kettejük között.

– Ez komoly. Régen a Roxfortban szörnyen népszerű lehetettél volna ezekkel a pólókkal.

– Így is egekben volt a népszerűségi indexem – kacsintott rá mosolyogva, aztán átadott neki egy bögre teát. – Citromot?

– Kérek, köszönöm.

– Házi csokis sütit? – nyújtotta felé a tányért.

– Na, azt nem veszem be, hogy te sütötted – rázta meg a fejét Hermione.

– Házimanók. De nem zsákmányoljuk ki őket, ha esetleg ez szóba kerülne – jegyezte meg Malfoy.

– Igen, kérek.

– Nem is érdekel a házimanó téma?

– Hagyjuk ezt! Megbékéltem a tudattal, hogy vannak dolgot, amiket én magam nem tudok befolyásolni. Szóval ezzel a témával elértem, amit akartam – mondta a lány egykedvűen. – Persze nem mondom, hogy nincs egy beadványom sem a Wizengamothoz.

– Jól van. Helyezd magad kényelembe a kanapén, addig hozok egy-két szendvicset.

– Itt akarsz tartani.

– Ameddig lehet… Akarom mondani, addig míg az eső alábbhagy. Nem szeretek ilyen időben hoppanálni.

– Van kandallóm.

– Nem szeretem a hamut és a kormot – húzta fel az orrát Draco.

– Egyedül is hazatalálok.

– Minden bizonnyal, de nem kockáztatok. Mindjárt jövök.

Azzal a varázsló térült és fordult, majd négy szendviccsel jött vissza.

– És addig mit csináljunk itt? – kérdezte kíváncsian a boszorkány.

– Számtalan lehetőséget rejt az irodám.

– Hiszen tudod, takarítást nem vállalok – csóválta meg a fejét, bár a rendetlenség láttán nagyon szívesen tett volna egy-két pálcamozdulatot. – Pedig ráférne a helyiségre.

– Pedig szívesen lesöpörném az íróasztalt a kedvedért – vigyorgott Draco elégedetten, aztán lehuppant Hermione mellé a kanapéra. – Potterék hogy vannak?

– Hű, komolyan érdekel, vagy csak nem jutott más eszedbe? Éles témaváltás.

– Ne várd, hogy őszinte legyek! Jöttök az évfolyam-találkozóra?

– Nem is tudtam, hogy lesz. – Draco jelentőségteljesen intett egyet a pálcájával, aztán egyből a kezébe röppent a meghívó, miközben ledőlt valahol egy adag papír. Átadta Hermionénak, aki kinyitotta, és elolvasta a részleteket.

– Nemrég jött. Talán ma reggel, nem emlékszem pontosan.

– Oh. És megvan már, hogy milyen pólót veszel fel a nagy eseményre?

– Nevess csak! – mosolyodott el a varázsló. – Mekkora riadalom lenne, ha nem a mardekárosok közé ülnék?

– Megállna néhány ember szíve – bólogatott Hermione nagy komolyan. – Hova ülnél szívesen?

– A Hollóhát asztalához.

– Nem inkább a hugrabugosokhoz?

– Miért, ha melléd ülnék, akkor nem történne elég nagy riadalom? – nevette el magát. – Botrányt kellene csinálni. Nagyot. Olyat, ami belekerül a Reggeli Prófétába.

– Amennyire mostanság csókolózós kedvedben vagy… A Szombati Boszorkány cikk még összejöhet.

– Menjünk el és csináljunk botrányt! – vigyorgott gonoszul.

– Komolyan?

– Két hét múlva lesz. Ha akkor is tart a titkos románcunk, akkor menjünk együtt.

– Románc? – kérdezett vissza a boszorkány. – Már nem viszony?

– Miért nem válaszolsz inkább?

– Jó, rendben.

– Biztos?

– Azt kéred tőlem, hogy legyek spontán, és robbantsak ki botrányt. Miért is ne? – nevetett fel Hermione. – Nem vádolhatna senki többet azzal, hogy merev vagyok. A barátaimat sokkolnám… De nem számít.

– Most tényleg benne vagy, vagy a bolondját járatod velem?

– Mondtam, hogy igen.

– Ez nagy lépés. Az előbb még meg akartál szabadulni tőlem.

– Vizes volt a lábam, ilyenkor kiállhatatlan vagyok – sóhajtott fel. Majd kibontott egy szendvicset, aztán beleharapott.

– Értem már – bólogatott, majd ő is követte Hermione példáját. – Isteni ez a tonhalas.

– Szerintem is finom – nyugtázta. Egy ideig csendben ette, amikor a lány újra megszólalt: – Szóval botránkoztassuk meg a többieket? Kíváncsi lennék a reakciókra.

– A kutyát se fogja érdekelni, hogy mi ketten mit fogunk csinálni a Csillagvizsgáló toronyban a holdfényben – mondta Draco, miközben felkönyökölt, és még mindig mosolygott.

– Továbbgondoltad?

– Kicsit – vigyorodott el, miközben belekortyolt a teájába. – Vagy a prefektusi fürdő jobb lenne? A mardekárosoké egészen kellemes. Széles a fürdőhabválaszték.

– A csók nem elég?

– Egy ideig talán. De tudod, ahogy szikrázik a levegő közöttünk. Hamarosan már nemcsak szikra lesz.

– Áh, csak egy kis mágia, előfordul. Vagy csak szimpla statikus elektromosság. Nem igazán képzelnék bele túl sokat – sóhajtott fel teátrálisan.

– Mágia? Ha mostanság ezt így nevezik – vonta meg a vállát. – Ennek nincs köze se a mágiához, se az elektromossághoz. Pontosítanék, de egyelőre még kivárom a megfelelő időpontot.

– Most már haza kellene mennem – váltott témát Hermione, és érezte, hogy az arca kezd kipirulni.

– Még mindig esik – emlékeztette Draco. – Még mindig menekülsz. Lazíts már!

– És ha egész éjjel esni fog?

– Lenne szíved magamra hagyni?

– Igen – válaszolt némi gondolkodási idő után.

– Érdekesebb az az önéletrajz, mint a társaságom? – kérdezte Draco mosolyogva.

– Az igazság az, hogy le kellene zuhanyoznom – vallotta be Hermione. Ez egy félig meddig igaz állítás volt.

A férfi finoman fogta meg a karját, és közelebb húzta magához. Hermione végül már csak azon kapta magát, hogy Draco ölében ül, és átkarolja a nyakát. A meleg tenyér felkúszott a combján egészen a derekáig, fából kellett volna lennie, hogy ne érezze azt, ami hullámokban végigfutott a testén. Ez nem mágia volt, hanem maga a vágy.

A varázsló szemtelenül megszagolta a nyakánál, és elégedetten fújta ki a levegőt egyenesen a finom bőrére.

– Jó illatod van – mormolta. – És hidd el, én tudom milyen, ha valakinek olyan szaga van, mint egy ázott goromkának.

– A legrosszabbat hozod ki belőlem – mondta lágyan, miközben beletúrt a férfi hajába.

– A legvadabbra gondoltam. Szerinted sikerül?

– Haza kellene vinned.

– Annyi mindent kellene… Csókolj meg inkább!

– Nem.

– Jó, akkor majd megteszem én. Nem gond.

Mielőtt Hermione válaszolhatott volna, már lecsapott az ajkára. Draco ujjai beletúrtak a boszorkány hullámos hajába. A csók lágyan és édesen indult, de annyira elragadta őket a mámor, hogy muszáj volt elmélyíteni. Beleborzongtak. Mintha újra kint lettek volna a viharban, és tépázná őket a hideg szél, őket pedig mindez nem is érdekelné. Merlinre, micsoda egy helyzet. Egymás szemébe néztek. Draco apró csókokat lehelt az ajkára. Hermione libabőrős lett.

– Ugye bűbájt mondtál rám? – kérdezte a férfi, miközben a boszorkány combját simogatta.

– Hm? Miből gondolod?

– Eszembe jutott. Mi más lehet a magyarázat erre?

– Eddig a szörnyen szexi vonzerődnek tulajdonítottad a dolgot – húzta fel a szemöldökét Hermione. – Most meg bűbájokkal vádolsz?

– Ja, igen, megnyugodtam. Majdnem elfelejtettem. Szexi Malfoy-gének.

– Örülök, hogy segíthettem – mondta a boszorkány, majd hátrasimította a férfi haját.

– Gyönyörű vagy, ugye tudod…

– Ilyen kócos hajjal? Izzadtan? – kérdezett vissza. – Nem hiszem.

– Tényleg tetszel nekem.

– Te se nézel ki rosszul.

– Ez úgy hangzik, mintha egy fokkal lennék szebb egy sárkánynál – nevetett fel Draco.

– Így is nagy az egód, elbíznád magad. Semmi szükséged még több dicséretre.

– Pedig igazán szívesen hallanám, hogy mennyire szexi és izmos hátam van.

– Nem fogom ezt mondani neked – horkantott fel nevetve Hermione.

– Hogy formás a fenekem?

– Nem…

– Akkor?

– Idegesítő a szemed.

– Ezen még dolgoznunk kell.

– Hazamegyek.

– Biztos? – cirógatta meg a boszorka arcát.

– Biztos.

– El is mehetnénk valahova – javasolta Draco.

– Ma nem.

– De holnap? Elmegyek érted.

– Talán, vagyis nem.

Draco erősen magához szorította, majd Hermionéval együtt felállt a kanapéról. A lány egy kicsit nehezen állt meg a lábán, de a férfi szorosan tartotta. A boszorkány összeszedte a cuccait, aztán elindultak kifelé. Késő délután volt, de ennek ellenére sokan voltak az épületben.

– Mindig ilyen sokan vannak?

– Változó.

– Visszajössz még?

– Nem hiszem. – Draco kinyitotta az ajtót, aztán előreengedte Hermionét. A derekára tette a kezét, és úgy kísérte ki. Kint még mindig esett az eső és fújt a szél.

– Szörnyű ez az idő – húzta fel az orrát Hermione.

– Most is ülhetnél az ölemben a tűz mellett – hajolt hozzá elég közel a varázsló. – Még talán egy pizzát is szereznék magunknak. De te elszöksz. Nem sajnállak.

– Csábító, de dolgom van.

– Még mindig nem értem, miért passzolsz le.

– Egy kis önmérséklet – válaszolta a boszorkány.

– Meg is érkeztünk. Ölelj át!

– Hoppanálni nem így kell.

– Dehogynem. Gyere, Granger, bújj hozzám!

– Megőrülök tőled!

– Megőrjítelek? – mosolygott rá megint azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amitől teljesen megkattantak a gyomrában lévő pillangók. Hermione nem szólt semmit, csak átölelte a varázslót, aztán már indultak is. Ha lehet, akkor az eső még jobban zuhogott, amikor megjelentek Hermione lakása előtt.

– Tudod, Granger, van egy dolog, amit nem mondtam el neked – szólalt meg rekedten, majd végigsimította a boszorkány karját.

– Csak egyet? De mégis micsodát? – kérdezte Hermione hevesen dobogó szívvel, miközben a varázsló közel hajolt hozzá.

– Irtózatos izomlázad lesz holnap.

– Ahh, menj a fenébe, Malfoy!

– Holnap meglátogatlak.

– Frászkarikát! Hétfőig ne is lássalak!

– Tudod, végezhetnél pár nyújtó gyakorlatot, talán nem késő – nevetett Draco. Hermione még pár keresetlen szóval közölte a varázslóval, hova mehet. És még percekig hallotta a férfi nevetését. Malfoy ezt még megbánja, nagyon, s már készen is volt a tervvel.

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0