12. fejezet
Lándzsakígyó marása, szürke farkas harapása

Elison kényelmesen kinyújtózott a takaró alatt, amikor kinyitotta a szemét most érezte először, hogy valóban kipihente magát. A falakra tengerre néző kilátást bűvöltek és a kép a napszakokkal együtt változott. Minden ismerős volt, megnyugtató, otthonos. Szerencsére még nem adták oda a szobát senki másnak, így még mindig itt voltak a plakátok, idézetek, varázsfényképek, amiket nem volt szíve leszedni és magával vinni. Ugyan a szobatársa, Poppy, hamarosan újra visszatér és valószínűleg nem fog örülni az ő jelenlétének sem.

Nem voltak jóban, több okból is. Elison most már szégyenkezve gondolt vissza arra a napra, amikor egy pár gonosz megjegyzéssel illette a lányt, aki erre örökre megsértődött rá. Persze ő nem hibáztatta ezért, sőt most már igazat is adott neki. Már ő sem volt az a tökéletes boszorkány, mint akinek tartotta magát. Nem akart rágódni ma, hanem végre felkelni és venni egy mély levegőt. Talán még, ha jó az idő, akkor sétálni is fog egyet. Teljesen mindegy mit tesz, akkor is végre lesz egy nap, amikor nem fog gondolni a múltra.

Felkelt az ágyból, kicsit megigazította a haját, amit végül lófarokba kötött. Mikor kilépett a folyosóra halkan csukta be az ajtót, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Felesleges volt az igyekezete, hiszen még senki sem volt itt a lányok körletéből. Fel kellett öltöznie, de ahhoz vissza kellett mennie a nagyszüleihez a csomagjaiért. Anyja persze később biztosan elküldi a többit is, viszont az csak az iskolai év kezdetekor fog megtörténni, addig pedig majdnem három nap volt még.

Egyelőre azonban csak egy dologgal foglalkozott: végre tudott aludni és sokkal frissebbnek érezte magát, nem úgy, mint az előző hetekben. A léptei is könnyűek voltak, és ezt határozottan nagy eredménynek könyvelte el. Már csak az volt a kérdés, hogy nagyapja megengedi–e neki is, hogy itt a Mardekár ház klubhelyiségében töltse a hátralévő időt. Valószínűleg nem lesz probléma, hiszen, ha másnak szabad, akkor ő sem lehet kivétel. Már képzeletben az érvekkel zsonglőrködött, amikor leért a lépcső aljára. A hatalmas kőfal éppen akkor remegett meg és engedett utat Maxnek. Elisonnak annyi ideje sem volt, hogy visszaosonjon a szobájába.

A varázsló cipője és farmerja sáros volt, pólója vizes és rátapadt a mellkasára, itt-ott pedig sárfoltok díszítették. Fekte haja is csatakos volt, bár arcán nem egészen látszott, hogy zavarná a megjelenése. Az viszont egyből indulatot váltott ki benne, amikor meglátta Elisont, amint ijedt tekintettel áll előtte.

– MacNamara, neked soha nincs jobb dolog, mint ólálkodni? – pirított rá dühösen, majd karba tett kézzel, fenyegetően állt meg előtte.

– Nem ólálkodtam sehol sem – mondta halkan és megszakította a szemkontaktust. Aztán, ahogy múlt éjszaka is tette a pólóját szorosan megmarkolta és feljebb húzta a nyakrészét, noha tudta, hogy nem látszik így sem a sebhelye. Max megvetően felhorkantott és megrázta a haját, a nedves cseppek a lány karjára hullottak, de Elison csak védekezően összehúzta magát. Most azonban nem volt teljesen kisszolgáltatott, ahogy tegnap éjjel és szó nélkül sem akarta hagyni a fiú bunkó viselkedését. – Nagyon kedves vagy. Köszönöm!

– Talán nem tetszik valami? MacNamara hercegnő kényes és megijed egy kis sártól? Nyugi a vérem legalább tiszta, mint a patyolat. – Elison egy pillanatra kinyitotta a száját, de aztán nem tudott mit válaszolni. Soha nem volt aranyvér mániás. Ez volt talán az egyetlen vád, amit nem bizonyíthatott rá senki sem. – Megnémultál?

– Nem – rázta meg a fejét a lány lemondóan. Maxet azonban ez a reakció is felhergelte, maga sem értette miért, de egyszerűen kedve támadt volna megrázni a boszorkányt, hogy viselkedjen már rendesen.

– Miért nem mész a dolgodra? – szegezte neki a kérdést. Elison felkapta a fejét és egyenesen a fekete szemekbe nézett.

– Mennék, ha nem állnád el az utat. – A megjegyzés tele volt gőggel, pontosan úgy hangzott, mintha ugyanaz a lány mondta volna, aki akkoriban sárvérűnek nevezte őt, aki aztán ott páváskodott a többi mardekáros vipera között. Persze Max akkor még nem tudta, hogy teljesen tévúton jár, így nyugodt szívvel utálhatta tovább őt. Végigsimította a fekete haját, ám arra nem számított, hogy valaki más is észrevette a belőle áradó gyűlöletet.

Slyther, aki eddig összetekeredve aludt vállán, most dühösen felsziszegett és méregfogait kivillantva ráugrott Elisonra. Mielőtt még bármelyikük megszólalhatott volna megmarta a boszorkány karját. Csak egy pillanat alatt történt, Elison élesen felkiáltott a fájdalom hatására, aztán a kis sárga, fekete mintás lándzsakígyó már odébb is csusszant.

– Megmart – rebegte remegő lábakkal. Mardekáros lévén nem kellett volna félnie a hüllőktől, de ő mégis kivétel volt. Ráadásul nem is alaptalanul félt. – Megmart egy kígyó!

– Maradj nyugton! – szólalt meg komolyan Max. De mire ezt kimondta a lány már össze is csuklott. Olyan hideg lett egyszeriben, mintha minden kandalló egyszerre aludt volna el és az északi szél, minden meleget kifújt volna innen. A látása egyre homályosabb lett. A méreg nagyon gyorsan terjedt a szerveztében és kezdte besűrűsíteni a vérét. A fiú megforgatta a szemét és felnyalábolta Elisont, aztán az egyik bőrkanapéra fektette. – Mindjárt megkapod az ellenszert.

Elison elfehéredve feküdt, megbénulva, mozdulatlanul és kifejezéstelenül nézett a plafonra. Még csak nem is érezte, ahogy Max megmérte a pulzusát, testhőmérsékletét, aztán egy határozott mozdulattal felemelte a fejét és megitatta vele azt a kis fiolányi ellenmérget. Először csak a hideg ujjakat érezte, ahogy kisimítanak az arcából egy kósza hajtincset. Olyan hosszú időnek tűnt, ahogy ott feküdt, pedig csak pár másodperc volt. Max beforrasztotta a sebet, amit a kígyócska ejtett. A bűbáj és az ellenméreg keveréke felmelegítette.

Max mindig maga mellett tartott egy kis ellenmérget. Noha Slyther nem volt még kifejlett kígyó így is veszélyes volt a mérge mindenkire. Kivéve persze őt, hiszen különös módon immunis volt a legtöbb kígyóméregre, vagyis eddig az összes olyan kígyóéra, ami megharapta.

Slyther eközben újra felkúszott gazdája lábán, majd elégedetten sziszegve rácsavarodott a kezére.

– Haragszom rád – sziszegte párszaszóul a Max, majd a kis kígyó tovább kúszott és hamarosan eltűnt a fiú pólója alatt.

Elison a dühös sziszegés hallatán zöld tekintetét Max felé fordította és végre sikerült egy mélyet sóhajtania. Az éltető levegő megtöltötte a tüdejét és már a látása is kitisztult. A fiatal varázsló tekintete üres volt, semmilyen érzelem sem látszott rajta, amitől a boszorkány egyáltalán nem nyugodott meg.

– Beszélsz párszaszóul? – kérdezte erőtlenül. Kiszáradt a szája és rettenetesen szomjas volt, a szíve még mindig hevesen dobogott. Max állkapcsa megfeszült, aztán vett egy mély levegőt, nem tudta mit válaszoljon a kérdésre.

– Majdnem hét évig sikerült titkolnom – vonta meg a vállát, mintha ez olyan általános dolog lenne. Pedig mindketten tudták, hogy ez a fekete mágusok jellegzetes tulajdonsága volt. – Most már rendben leszel.

– Ne hagyj itt…

– Beadtam neked az ellenmérget – válaszolta Max. – Nem lesz semmi bajod.

– Kérlek! – szólalt meg esdeklően, aztán már alig bírta könnyeit tartani, néhánynak sikerült kibuggyanni és végigfolyni az arcán. Persze nem akart szánalmat kelteni, csak nem akart egyedül maradni. – Akkor nem árulom el, hogy mérges kígyót hoztál az iskolába és tudsz is beszélni a kígyókkal.

– Most is olyan gátlástalan vagy, mint mindig – szólalt meg megvetően. – Azt hiszed, hogy ezzel képes lennél sakkban tartani engem?

– Csak mardekáros, ahogyan te is – jegyezte meg, aztán becsukta a szemét. Nem akart még több könnyet ejteni. Nem volt semmi értelme, sőt kifejezetten utálta, ha gyengének látták.

– Hozok neked egy pohár vizet és visszajövök. – Maxben dolgozott az indulat. Hagyhatta volna meghalni őt, de mégsem tette.

Egy véletlen betéved mérges kígyó megölte volna Mardekár üdvöskéjét. Gonosz gondolat, bár őt ez egyáltalán nem zavarta, sokkal inkább az, hogy miért akart segíteni rajta. Gyűlölt mindenkit, soha nem voltak barátai sem, mégis most megkönyörült egy társán. Anyja ezért biztosan megátkozta volna, hiszen ő soha sem tűrt semmi könyörületességet. Maga sem tudta, hogy mik a valódi értékek, nem ezt nevelték bele, most mégis valami történt vele. Ez a bűvös hetedik éve, amire felkészítették, de ő még nem állt készen… Egyáltalán nem állt készen.

Megengedte a csapot, majd megtöltött egy poharat vízzel. Slyther még mindig bocsánatkérően sziszegett, ami most már idegesítette.

– Ne támadj rá másokra! – válaszolt neki Max kimérten, mintha egy gyerekhez beszélne. – Nem ölünk meg senkit sem! Különösen nem az igazgató unokáját.

A kígyó beleegyezően sziszegett, aztán újra elfoglalta helyét a fiú karján, mintha mindig is oda tartozott volna. A varázsló megsimogatta a pikkelyeit és halványan elmosolyodott. Még szerencse, hogy a családjából senki sem beszélt a kígyók nyelvén, így Max mindig elmondhatta Slythernek bármit, ami a szívét nyomta.

Mindketten elindultak a klubhelyiség felé, ahol Elison még mindig a bőrkanapén feküdt, de már nem látszott olyan sápadtan. Most a szeplői is jobban látszottak, amit máskor varázslat varázsolt el és a haja sem volt olyan lángvörös, amilyen évközben szokott lenni. Maxet összezavarta ez a lány, de nem akart vele foglalkozni.

– Idd meg ezt! – szólalt meg hidegen, aztán leült a kanapéval szemközti fotelba. – Jót fog tenni. Ma legalább két liter vizet igyál meg. Ha megittad ezt, akkor fel kell kelned és mozognod kell, hogy a méreg minél hamarabb kiürüljön a szervezetedből.

– Rendben van. Köszönöm. – Azzal átvette a poharat és kis kortyokban mindet kiitta a pohárból. Furcsa módon jobban érezte magát, sőt mintha meg sem történt volna az a marás, aztán lassan felkelt, de amikor meglátta a kis kígyót a fiú karján, majdnem kiejtette a poharat a kezéből.

– Mi van? – kérdezte a varázsló értetlenül az ijedt tekintetet figyelve.

– Ott van a karodon – mutatott irtózva a vékony sárga, fekete mintás, kis lándzsakígyóra.

– Engem nem harap meg – rázta meg a fejét Max. – Téged sem fog megmarni, ha tiszteletben tartod őt.

– Az előbb is mélységesen tiszteltem – bizonygatta a lány, amire a varázsló ajka csak mosolyra húzódott.

– Azt mondta, hogy utálod a kígyókat. Ezt soha nem felejti el – rázta meg a fejét. – Felháborítja a tudat, hogy egy ház, aminek kígyó a jelképe képes olyanokat is befogadni, akik gyűlölik a magafajta hüllőket.

– Régi, rossz emlék – mondta Elison és hátradőlt a kanapén. Feszengve szorongatta a kezében a poharat. – Josh, az egyik unokatestvérem, becsempészett egy tucat siklót a hálózsákomba, amikor még kicsik voltunk. Azóta félek tőlük.

Ekkor halk sziszegést hallott. Kicsit bizarrnak érzete, hogy egy fiú közvetít közte és egy kígyó között. De volt a varázsvilágban rosszabb is… Legalább a Larkin fiú nem egy baziliszkuszt tart házi kedvencként.

– Slyther szerint ez nem a kígyók hibája. Ne utáld ezért őket, ráadásul a siklók nem mérges kígyók. Ő viszont az – magyarázta Max, miközben megsimogatta újra a kicsi hüllőt. – Szereti, ha tisztelik és istenítik.

– Megjegyeztem – bólintott Elison, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Most pedig azt kéri, hogy simogasd meg.

– Micsoda? – hördült fel a lány ijedten. Ugyanez ez lehetett a válasz hüllő fronton is, mert dühös sziszegés hallott.

– Vicceltem – forgatta meg a szemét Max. – Ti nők nem értitek a tréfát.

– Szóval egy lány. Nem csodálom, hogy utál – vonta meg a vállát a boszorkány, aztán letette a poharat az asztalra.

– Mi az a sebhely, amit rejtegetsz? – kérdezte hirtelen témát váltva. Elison felkapta a fejét és ösztönösen feljebb húzta a pólóját, aztán görcsösen összehúzta magát.

– Semmiség.

– Rosszul hazudsz.

– Nem vagyok tökéletes.

– Még ha próbálod is elhitetni másokkal az ellenkezőjét.

– Ez talált. Mi vagy te az élő lelkiismeretem, aki gyűlöl? – Max szája megrándult, a lány pedig védelmezően fonta össze karját a mellkasán.

– Én mindenkit gyűlölök – felelte egykedvűen, aztán kényelmesen kinyújtotta a lábát és hátradőlt a fotelben.

– Inkább kerülsz mindenkit – mondta halkan Elison, aztán nem tudta megállítani a szavakat, amik olyan természetességgel hangzottak fel, mintha valóban ismerné Maxet. – A sötétben élsz, a magány a társad, bántottak, kényszerítettek és elnyomták az igazi énedet. Nyomaszt valami, belül rág és van még valami, amit rejtegetsz… Mélyen kavarog benned, de nem tudod egyedül legyőzni, a fény is benned van, látom, ahogy fellángol benned.

Max kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán érezte, hogy a szervezetében megugrik az adrenalin szintje. Mindig sikerült megőriznie a hidegvérét, de most igazán az elemébe találtak a mondatok.

– Mi a fenéről beszélsz? – emelte fel hangját fenyegetően.

– Én nem… nem tudom – rázta meg a fejét a boszorkány, majd a homlokára szorította a kezét. – Csak megláttam és… Nem tudom, mi van velem. Ne haragudj! Soha nem fordult még ilyen velem. Azt hiszem, vissza kellene mennem a nagyszüleimhez.

– Így lesz a legjobb – nyugtázta Max, majd elfordította a fejét, s csak akkor fordította vissza, amikor a lány már kiment a klubhelyiségből. Aztán újra megszólalt: – Merlin szentségit!

***

A szél belefújta Shannon szemébe a hosszú fekete haját. A félvámpír gyűlölte a magasságot és a repülést, bár a seprűt nem vetette meg olykor-olykor, viszont seprűnyélen utazni teljesen más volt, mint egy kétszáz éves vámpír ölelésében. A legmagasabb sziklaorom felé tartottak, amely kimagasodott a fák öleléséből, s remekül látszott onnan a napfelkelte. Reidar elengedte a nőt, majd tisztes távolságba húzódva figyelte, ahogy megigazítja szélfútta tincseit.

Még mindig olyan gyönyörű volt, mint hónapokkal ezelőtt, amikor két tőrrel támadt rá. El kellett mosolyodnia az emlék hatására. Mélyen magába szívta a nyár utolsó balzsamos napjainak illatát és tekintete a horizontra tévedt, ahol a nap első sugarai áttörték az éjszaka sötétjét. Talán ez hiányzott neki annyira éveken keresztül. A vámpírlét árnyoldalai – gondolta egykedvűen. Kétszázhuszonhét év volt a háta mögött, varázslat nélkül, az emberi étel élvezete nélkül és napfény nélkül. Most pedig lassan–lassan, mindent visszakapott, hála Shannon vérének.

Nem kellett pálcát használnia, mint varázslótanonc korában. Visszagondolt arra az éjszakára, amikor láztól fetrengett az ágyában, s egy vérszívó lény megajándékozta a hallhatatlansággal. A kolera kis híján elvitte akkor… Ezekre az emlékekre legalább kétszáz éve nem gondolt. Megbecsült helyet vívott ki az O’Reily klán tagjakén, s a vezető jobb kezeként. Kemény próbákon volt túl, ezernyi megnyert csatán, megszámlálhatatlan sebesülésen. Tagja volt a Tanácsnak is, ami nagy tisztesség volt az ő korában, a vénekhez képest ő rettenetesen fiatal volt… Most pedig az élete teljesen megfordult. A nap nem égette többé a bőrét, nem ártott neki a fény, nem kellett hunyorognia, érezte, ahogy a hajnal első sugarai megmelengetik az arcát. Soha nem volt szentimentális, de most valahogy hosszú évtizedek után elsőször érzett.

– Miért hoztál ide? – törte meg kíméletlenül a csendet Shannon cseppet sem barátságos hangja.

– Hát nem csodálatos a napfelkelte? – szólalt meg révetegen. Rá sem kellett néznie a nőre, hogy tudja szikrákat hány a szeme és iszonyatosan dühös, ahogy mindig. Ennyi év alatt volt ideje tanulmányozni a nőket, biztos volt benne, hogy megtalálja Shannon gyenge pontjait.

– Szóval romantikázni akarsz? – kérdezte gúnyosan. A férfi, így a felkelő nap fényben, még félelmetesebbnek hatott, mint a holdfényben. Becsukott szemmel élvezte, ahogy az első sugarak a bőrét érintik. Ha bízott volna benne, akkor most nem a késein tartotta volna a kezét. Shannon készenlétben tartotta az éles pengéket, amivel egyetlen egy szúrással porrá változtatta volna ezt a szörnyszülöttet, aki olyan szép és éteri volt, hogy olyan érzéseket ébresztett benne, amiket el akart nyomni.

– Lehetnél megértőbb. Hosszú ideig volt ellenségem a nap – jegyezte meg kimérten. Nem kellett kinyitnia a szemét, hogy tudja a nő szíve hevesen ver és a vér iszonyatos sebességgel száguld az ereiben. Vad volt, megszelídíthetetlen és szörnyen harcias. Csodálkozott, hogy még egyetlen egy penge sem hatolt át a bordái között, hiszen ellenfele ugrásra készen állt mögötte. Neki azonban még csak szándékában sem állt harcolni vele. Egyáltalán nem ezért jött ide.

– Remek, egy kétszázhuszonhét éves, érzelgős vámpír – gúnyolódott, majd karba tett kézzel ő is a felkelő napot nézte. – Hamar lelépnék innen.

– Azt nem tenném a helyedben – figyelmeztette a férfi. – Most sokkal veszélyesebb vagyok, mint korábban. Ne felejtsd el, hogy kezd visszatérni a varázserőm is.

Reidar kérkedve egy apró lángocskával kezdett játszani az ujjai között, mintha egy apró pénzérme lenne.

– Van egy sebesült gyerek, akinek kell a segítség.

– Nem lesz gond vele – zárta rövidre vitát Reidar. – Időben érkeztetek. A Malfoy fiú pedig majd gondját viseli.

– Fiú? Ő egy felnőtt férfi.

– Hozzám képes? – vonta fel a szemöldökét. – Nekem most válaszok kellenek.

– Nem tudom a választ a kérdéseidre – rázta meg a fejét a nő. – Nem tudom mi történt veled.

– A te véred tette ezt velem – közölte a nyilvánvaló tényt. – Talán a sors akarta így vagy csak egyszerűen egy szörnyű véletlen. Mindenesetre érzem a bennem kavargó energiát, mágiát, amit már régen nem. Eszemben sincs megválni tőle.

– Igazán, örülök – jegyezte meg epésen.

– Mással is megtörtént már? – kérdezte Reidar kifejezéstelen arccal. Meg tudta állapítani, ha hazudnak neki, így rögtön megérezte volna, ha Shannon ilyesmivel próbálkozik. A nő borostyán színű tekintetét rá emelte.

– Soha senki nem volt olyan bátor, hogy megpróbáljon megharapni, de olyan hülye sem volt soha, aki ivott a véremből, persze rajtad kívül. Elvakított a vérszomjad…

– Csak arra utaltam, hogyha visszaváltozom emberré, akkor teszek róla, hogy rövid életed legyen – közölte hidegen.

– Kétszázhuszonhét év nem volt elég? Talán éppen az itt az ideje…

– Közel sem annyi, ami rád vár, ha teljes értékű vámpírrá teszlek.

– Vámpírrá akarsz tenni? Legutóbb még mit is akartál? Oh, már megvan: asszonyoddá tenni.

– Apád rendelkezett így – húzta ki magát a férfi. – Nem én akartam. Bár a szórakozás részét eszem ágában sem állt kihagyni. Egy életre kelt legenda vagy, édesem. De sokkal félelmetesebb, mint azt bármelyikünk gondolta volna. Olyan hatalmad van, ami keveseknek adatik meg. Persze közel sem annyi, mint amennyi, most nekem.

– Hogy merészelsz ilyet mondani? Az a vámpír nekem nem az apám és nem rendelkezhet a sorsomról sem – csattant fel ingerülten. – Nem fog parancsolni nekem. Nem hiába töltöttem az egész gyerekkoromat bujkálással, hogy aztán ugyanott tartsak, mint akkoriban.

– Ha valaki átveszi a helyét, akkor nem fog neked parancsolni. Ő adta neked ezt a képességet, így a klánhoz tartozol.

– Azt hiszed, ennek van jelentősége számomra? Megszűnt létezni számomra attól a pillanattól fogva, hogy végignézte az anyám halálát úgy, hogy nem tett semmit sem. Egy lelketlen szörnyeteg, aki el akart adni, mintha csak egy zsák lennék, ami bármikor gazdát cserélhetne. A bátyámat pedig rá akarta venni egy olyan szörnyűségre, amit… Nem akarok neked magyarázkodni.

– A klán nélkül, aminek még mindig tagja vagy, nagyon is nagy veszélynek vagy kitéve – közölte Reidar komolyan. Eddig egyszer sem vadászott rád a fajtánk, de most ezt nem fogod megúszni. A sötét erők mostanság igencsak mozgolódnak. Te sem kerülheted el a sorsodat. Amit apádnak ígértél…

– Csak annyi ígéretet tettem neki, hogy közvetítek a kolónia és a varázsvilág között. Nem tartozom a klánba. Különben is eszemben sincs hozzád menni. Keress magadnak egy csodálatos, fehérbőrű vérszívót és engem hagyj békén.

– Sajnos nem lehet – sóhajtott unottan. Shannon még nem tudta, hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint ami az egész varázsvilágot fenyegeti. Reidarnak azonban esze ágában sem volt ezt mindent azonnal elmondani neki. – Az új fruskák untatnak, a régiek már idegesítőek. Te viszont, kedvesem, sokkal jobban érdekelsz, mint a többiek. Több vagy, mint egy különleges nő.

– Milyen csodálatos gondolatok! – hangzott a gúnyos megjegyzés.

– De most nem miattad jöttem ide. – Igazából ez nem volt igaz. Larten O’Reily világos parancsokat adott mindig.

– Hanem?

– Magam miatt. A véred…

– Már megmondtam. Nem tudom, hogy mi történt és miért van rád ilyen hatással. Nem kérte senki, hogy idd meg. Te döntöttél így, amikor megsebesítettél. – Mérhetetlenül dühös volt rá, egyszerűen meg tudta volna fojtani. Akkor és ott túlságosan is mélyen érintette az a támadás, vagyis inkább a férfi részéről a védekezés. Ő, Shannon, köszönheti magának az egészet.

– Egyezséget ajánlok! – törte meg a hirtelen beálló csendet Reidar. A mély baritonja most komoly volt és határozott.

– Nocsak. Mi lenne az?

– Még egy korty a véredből, aztán megígérem, hogy nem fogom az apád óhaját teljesíteni – folytatta tovább. Persze nem szándékozott minden parancsot megtagadni, csupán egyet a sok közül. Larten mindig óvatos volt, noha nem igazán volt az a jó apa típus, soha nem hagyta védtelenül a két gyermekét. Roxanne éveken át a távolból vigyázta a lépteiket és nem tévesztette őket szem előtt. Azonban ez a feladat most már rá hárult, több más egyébbel együtt.

– Előbb megölnélek, minthogy azt teljesítsd – sziszegte a nő mérhetetlen dühvel. Nem akart egy bábu lenni, aki apja kénye-kedve szerint rángathatott. Reidar hátravetette a fejét és kinevette őt. Még hogy megölni őt… Shannon erős volt, de nem annyira, hogy nyerhessen.

– Talán, ha százötven évvel fiatalabb lennék, akkor egy nagyon gyenge pillanatomban valóban sikerülne, de most, cica, egyáltalán nem győznél le. Bár nálam vannak sokkal veszélyesebbek, akik beléd marnának.

– Ki kellett volna, hogy vigyelek a napra, amikor még megtehettem – közölte hidegen.

– Csinos kis sebhely maradt a válladon. De ne aggódj ettől csak izgalmasabb vagy. Bár egye vámpír, azt is eltűntethetem, ha belemész az alkuba. Sőt ráadásul segítek neked és megvédelek.

– Mégis mit akarsz ezzel az egésszel? – kérdezte Shannon. – Van még valami, amit nem mondasz el nekem és ez cseppet sem nyugtat meg.

– Nos, a vének közül tudnak arról, ami velem történt, köztük az apád is. Előttük nincsenek titkok és ezt szó szerint mondom. Fiatal testbe zárt aggastyánok, akinek megváltást két dolog jelentheti: a halál és az, ami velem történt. A csokis szuflét szívesebben eszegetnék ennyi év után, és szippantanának egy keveset a véredből, hogy ezt megtehessék.

– Mégis hány vérszívóval számolhatok? – tudakolta csak úgy mellesleg. Shannon tudta, hogy ők sokkal veszélyesebbek, mint az egyszerű klán tagok, akikkel eddig dolga volt.

– A szerencsés szám a hatos, de az egész tanács is szóba jöhet. Nem kertelek, kislány, személyesen jönnének el érted, hogy a véredet vegyék. – Shannon orrcimpái megremegtek és vad gyűlölettel nézett Reidarra. – Két lehetőség létezik: a védelem vagy a házasság.

Shannon mérgében rávágott az egyik kőre, ami nyomban kettétört. A vámpír kolóniákban ugyan nem tiszteltek nagyon sok mindent, de egy dolog szent volt. Az pedig a kötelék két vámpír között. Azonban Shannonnak esze ágában sem volt ilyesmit tenni. Ráadásul most nem csak róla volt szó. A családja is veszélyben volt.

– Inkább a védelmet választom – szólalt meg végül. – Kimerítő lenne száz éven keresztül mindennap melletted ébredni.

– Reggeli napfényben is olyan csodálatos vagyok, mint a holdfényben – vigyorgott elégedetten. Shannon egyáltalán nem találta remek poénnak a férfi megjegyzését.

– Gyűlöllek! – közölte vele hidegen.

– Én meg kívánlak – mosolyodott el ravaszul.

– Tartsd távol magad tőlem! – figyelmeztette Shannon dühösen. – Lehet, hogy nem vagyok annyira erős, mint te, de azért olyan védtelen sem vagyok. Ne felejtsd el, hogy tudom hogyan kell megölni egy magadfajta várszívót. Lehetsz az apám jobb keze, ez sem fog megvédeni attól, ha átvertél.

– Eszemben sincs még jobban magamra haragítani téged – folytatta a vámpír. – Aggódom a testi épséged miatt.

– El tudom képzelni – morogta a nő, majd elindult az erdőbe. Reidar nem követte, de most már biztos volt benne, hogy nem lesz könnyű dolga vele.

***

Draco miután beszámolt a Rendnek Zane-ről elindult felfelé a lépcsőn. Elcsigázva dörzsölte meg az orrnyergét, hiszen egész éjszaka nem aludt. Éppen, amikor be akart menni a szobába az ajtó is éppen akkor nyílt ki.

– Hogy van? – kérdezte azonnal. Felesége csendre intette, aztán halkan válaszolt.

– Minden rendben lesz vele, Draco – közölte Hermione miután bezárta Zane szobaajtaját. – Moira kitisztította sebet és Jane adott neki néhány bájitalt. Aludnia kell, és hamarosan teljesen jobban lesz.

– Hála legyen Merlinnek! – sóhajtott fel a férfi megkönnyebbülten. Fáradtan az orrnyergét masszírozva folytatta: – Nagy szerencséje volt.

– Rosszabbul is járhatott volna, de szerencsére a farkas nem volt veszett – közölte a boszorkány.

– Egy druida volt – javította ki a varázsló. – Alakváltó druida, hogy teljesen pontos legyen. Nem tudom mit kereshetett erre.

– Mit kereshetett erre? Azt hittem ők sokkal északabbra élnek tőlünk. – Hermione a szája elé tette a kezét. Nagyon rosszat sejtett, de nem akarta kimondani azt, amire gondolt.

– Szerencséje volt a kölyöknek, járhatott volna rosszabbul is. Mindenesetre a legjobb lesz, ha egyik gyerek sem teszi be a lábát az erdőbe. Tristennek már szóltam, hogy beszéljen a srácokkal. Tudom, hogy két nap múlva elmennek, de jobb az óvatosság.

– Draco…

– Ne mondj semmit sem! Erről most nem beszélünk többet. Nem akarok senkit sem megrémíteni.

– Jól van. Később még ránézek Zane-re, addig a legjobb az, ha pihen. Nem aludt és nem evett. Aggódom érte.

– Én is, Hermione – mondta Draco. – Szerencsére még éppen időben érkeztünk.

– A mágia istenei vigyáznak arra a fiúra – jegyezte meg a boszorkány.

– Beszélnünk kell, Hermione, és minél előbb – szólalt meg a varázsló komolyan.

– Megijesztesz, Draco! Történt még valami, amiről nem tudok?

– Tudod, hogy mindig történik valami – csóválta meg a fejét lemondóan a férfi. – De ez most valami olyasmi, amiben csak a családunk érintett.

– Rendben van. Még benézek az ikrekhez, aztán beszélünk.

– Jól van. Megvárlak lent a dolgozószobában.

– Ilyen hivatalos lesz?

– Így is mondhatjuk – mosolyodott el halványan, aztán egy csókot nyomott a felesége ajkára. – Várlak!

– Sietek.

A beszélgetésük és lépteik hamarosan teljesen elhaltak. Sophie, aki eközben az egyik sarokban, a falikárpit takarásában gubbasztva hallgatta a szüleit, most előmerészkedett a rejtekhelyéről. Arca még mindig könnyfoltos volt a sok sírástól. Egy elnyűtt, barna mackót szorongatott. Körülnézett, hogy látja–e valaki, aztán benyitott Zane szobájába.

Az ablak nyitva volt és kellemes meleg szellő lengedezett. A fiú hátán fekve, betakarva feküdt az ágyban. Szeme csukva volt, de egyáltalán nem aludt. Jobb karját vastag, fehér kötés fedte, amit hamarosan le is vehet majd. A kislány még mindig a mackót szorongatva állt az ajtóban. A fiú látványa ijesztően hatott rá, még soha nem látott senkit sem így és ez megrémítette.

– Sajnálom – mondta ki sírós hangon. – Nem úgy akartam becsszóra.

Zane megmozdult az ágyban és kék szemét egyenesen Sophiera emelte. Olyan érzelmekkel volt tele, amiket a kislány egyáltalán nem értett, de ennek ellenére együtt érzett vele. Közelebb ment hozzá, majd felé nyújtott a mackót.

– Ő itt Medve úr, és azért hoztam neked, hogy ne legyél egyedül – folytatta, aztán ügyetlenül letörölte a könnyes arcát. – Őt szeretem legjobban a játékaim közül.

Felmászott az ágyra, aztán a fiú mellé fektette a játékot.
– Köszönöm – szólalt meg kiszáradt szájjal Zane. – De nem kell.

– Medve úr azért itt marad veled – bizonygatta a kislány. – Nekem már nincs szükségem rá. Ha fájt valamin, akkor is mindig velem volt, hamar meggyógyulsz, ha ő is itt lesz veled.

– Jól van – adta be végül a derekát az ifjú varázsló.

– Nem akartam igazából, hogy elmenj – kezdte a kis boszorka, miután vett egy nagy levegőt. – Szerettem volna, hogy játszunk egy jót. Szomorú vagy még mindig, nem akarom, hogy szomorú legyél.

– Legközelebb megígérem, hogy játszunk – mondta végül egy kis gondolkodás után Zane. Sophie végül elmosolyodott. – Én is sajnálom.

– Fáj még a kezed?

– Már nem annyira. Azt mondták hamarosan meggyógyulok.

– Nem féltél odakint az erdőben?

– Kicsit – vallotta be a fiú hősiesen. Aztán felült az ágyban és a sérült kezét óvatosan behajlítva az ölébe tette.

– Nagy volt a farkas?

– Nem annyira – vonta meg a vállát Zane. – De félelmetes volt.

– Örülök, hogy sikerült megmenekülnöd.

– Én is.

– Mama szerint aludnod kell, hogy gyorsan meggyógyulj.

– De én nem vagyok álmos. Unatkozom. Meséld el milyen játékokat szoktatok errefelé játszani?

– Jól van. – A kislány arca egyszeriben felderült, aztán elkezdett csacsogni. Zane pedig figyelmesen hallgatta a mondandóját és egyszer sem szakította félbe.

hozzászólás: 0