13. fejezet
Szívdobbanások


Sötét fellegek kavarogtak Roxfort felett, mint tekergőző kígyók úgy fojtották meg a kék eget. A halovány délutáni napfény nem hatolt át a fekete felhőrengetegen. Vihar készülődött, ami kíméletlen csapást igyekezett a tájra mérni, leszaggatva a még zöld leveleket, letördelte a nyáron elhalt ágakat, felkavarta a tó vízét, s jéghideggé varázsolni a levegőt. Nyomasztó hangulat telepedett a kastélyra.

Perselus Piton igazgató komor arccal, hátratett kézzel bámult ki az ablakon. Már órák óta nézegette a diákok kartonjait, de nem talált semmit sem. Ki kellett nyújtóztatnia a tagjait, no, nem tornagyakorlatok során, hanem inkább egy kellemes séta éppen megtette volna, azonban most sem hajolt meg a gyengesége felett. Különösen megterhelő volt számára ez a feladat, amit a Rend érdekében végeznie kellett. Egyrészt azért, mert utálta a papírmunkát, másrészről nem tudta, hogy mit keressen. Az elmúlt évek alatt megtanult megbékélni a szerepével, most azonban valamiért egyáltalán nem ment az, amit évtizedekig csinált. Megdörzsölte az orrnyergét, viszont így sem sikerült elmulasztani a fejfájását. A nyilvántartó könyv kitartóan öklendezte ki magából az aktákat.

– Finite! – szólt rá az igazgató, miután már a padló is megtelelt velük. Mélyet sóhajtott, más sem hiányzott neki, mint ez…

– Perselus! – hallotta Loreen hangját a szomszédos helyiségből. – Itt vagy, drágám?

– Igen – válaszolt az igazgató.

– Oh, mi történt itt? – kérdezte felesége tágra nyíló szemekkel. Nagyon furcsa volt Perselust ekkora rendetlenség közepén látni. – Talán hurrikán söpört el mindent?

– Nem – mondta a varázsló és néhány pálcamozdulattal nekiállt rendet tenni. – Ez egy ügy, amin dolgozom. Természetesen a Rend megbízásából.

– Így már minden más – húzta el a száját fintorogva. – Nem felejtettél el valamit, mielőtt belekezdtél?

– Nem felejtettem el – közölte komoran, majd odébb tett egy aktát. – Minden itt van, amire szükségem van.

– Úgy, szóval nem – jegyezte meg gúnyosan az asszony. – Néha azt érzem, hogy képmutató vagy, drágám.

– Loreen, miről van szó? – tette le az aktákat a férfi és egyenesen felesége szemébe akart nézni, ha a tekintet nem szikrázott volna a dühtől. – Sajnos a sutaságom miatt mindig megbántalak.

– Az égvilágon semmiről – közölte a boszorkány. Perselus pedig már ebből a hanghordozásból már tudta, hogy szörnyűséges hibát követett el. Loreen körmei idegesen doboltak az íróasztalon.

– Elmondanád mégis, hogy mit tettem vagy nem tettem? – unszolta Perselus, aki az évek alatt elég bátorságot szerzett, hogy egy apró női hisztit leszereljen, de ezt nyilván nem akarta hangoztatni, ha nem akart eleven tűzben megsülni. – Mire eszembe jutna addigra még egy dolog lesz, amivel megbántalak.

– Tudod te azt nagyon jól – fújt rá a hölgy, akár egy sárkány mama. – Ez is csak azt példázza, hogy soha nem figyelsz olyasmire, ami nem érdekel.

– Muszáj ezt? – kezdte a férfi mérgesen. – Annyi munkám van és most még ez is… Nem a magam szórakoztatására merültem el ebben, hanem a Rend…

– Mikor jutunk el egyszer oda, hogy a Rend nem szól bele az életünkbe? – tette fel a legfajsúlyosabb kérdést, ami már jó ideje rágta belül.

– Ez nem annyira egyszerű – közölte komolyan Perselus. Hányszor kell még ezen a témán végigszaladniuk – A vezetőjük vagyok, így némileg…

– Megint ezzel jössz? Amikor nem voltál a vezető, akkor is pontosan ennyi időt öltél bele vagy talán most még többet is. Megígérted nekem, hogy kíméled magad. Vagy talán nem emlékszel? Én tisztán hallottam, amikor a szavadat adtad.

– Ne haragudj, drágám! Tudom, hogy hibáztam…

– Oh, semmiség. Csináld csak azt, ami jól esik – fojtotta bele a szót Perselusba, aki már kezdett egyre mérgesebb lenni. – Mert így jó a Rendnek!

– Szóval azt hiszed, hogy csak remek időtöltést keresek egy halom akta között? Legszívesebben valóban veled lennék, de nem tehetem meg, mert ez a feladat szörnyen fontos és magam sem tudom, hogyan oldom meg. – Komorsága és érdektelensége teljesen felháborította a boszorkányt.

– Jobb lenne, mert akkor sem megyek el nélküled.

– Oh, a Süveges találkozó – csapott a homlokára a varázsló. – Sajnálom, de annyi itt a munka…

– Szerezz segítséget! – sziszegte a felesége. – Nem fogsz megint szégyenbe hozni.

– Milyen szégyen?

– Az, hogy a férjem nem hajlandó semmilyen rendezvényen megjelenni az oldalamon. Van fogalmad róla, hogy mennyire fontos az, hogy ne mindig az irodádban gubbassz?

– Mindig is utáltam ezt a smúzolást – csikorgatta a fogait a férfi.

– Jobb lenne, ha megszeretnéd. Roxfortnak is szüksége van rá – közölte a felesége és kihívóan nézett a szemébe. Mindig elérte, amit akart, mégis Perselusnál keményebb ellenfele soha nem volt.

– Ugyan mégis minek? – tárta szét a kezét tanácstalanul, mintha el sem tudta volna képzelni, hogy valaki önként, dalolva siet ilyen eseményekre. – E nélkül is remekül elboldogulok a vezetéssel. Mi több, pompás igazgató vagyok.

– Támogatók szerzésére mondjuk nem gondoltál? A Roxfortnak pénzügyileg is függetlennek kell lennie a Minisztériumtól, ezért a legjobb lenne, ha megkedveltetnéd magad. Arisztokrataként nem is tehetnél mást vagy talán elfelejtetted?

– Természetesen nem. A családom tett róla, hogy ne felejtsem el… Ha a költségek miatt aggódsz, akkor ne tedd. Jövőre három olyan tanár is lesz az iskola falai között, akinek egyetlen egy knútot sem kell fizetnem. Bájitaltan, számmisztika és repüléstan tanárok egyike sem óhajt semmi honoráriumot.

– Honnan sikerült ennyi balekot összegyűjtened? – csóválta meg a fejét a felesége, s mintha halványan elmosolyodott volna.

– Valami készülődik a varázsvilágban – váltott témát Perselus. – S valami azt súgja, hogy minden itt fog összpontosulni.

– Nem tudtam nem észrevenni.

– Voldemorttal kapcsolatos minden mozgolódás – közölte váratlanul. Loreen a név hallatára összerezzent, még mindig élénken élt benne az élmény, s ezen a régi idők múlása sem segített.

– Sejthettem volna – szólalt meg halkan. – Ugyanazok a zavaros idők…

– De most felkészültünk rá.

– Ne beszéljünk erről!

– Rendben.

– Akkor…

– Vidd magaddal Elisont és a Larkin fiút! Tudom, hogy nem pótolja azt, amit elterveztünk, de nekik jót tenne. Ennyire boldogtalan fiatalokat még nem láttam, mint ők ketten.

– Mintha a világ fájdalma ülne a nyakukban.

– Mindketten visszamentek a Mardekár klubhelyiségébe és attól tartok a tanév kezdete előtt nem is látjuk őket, ha nem cselekszel azonnal.

– Rendben, meglátom, hogy mit tehetek – mosolyodott el végül.

– Köszönöm! És sajnálom!

– Nem sajnálod.

– Nem azt a bált sajnálom, hanem azt, hogy nem leszek veled.

– Sose bánd, Perselus, találunk mindenre megoldást – közölte Loreen sejtelmes mosollyal, s elhagyta a helyiséget. Miért érezte, hogy a felesége megtorolja még azt, amit tett?

Loreen Malfoy nem volt rest és a bagolyházba ment, hogy férjének szakszerű segítségedet keressen.

***

A Mardekár ház klubhelyiségében vidáman pattogott a tűz a kandallóban. Kint esett az eső, de a két fiatal erről egyáltalán nem tudott, hiszen a pincében voltak, s mindketten tisztes távolságból nem vettek tudomást egymásról. Elison egy piros, kötött kardigában, egy meleg takaróba bugyolálva valamilyen romantikus regényt olvasott. Órák óta meg sem mozdult, úgy falta az oldalakat.

Max pedig megállás nélkül körmölt, miközben egy pennát igyekezett mozgásba hozni varázspálca nélkül, néha váltott egy-egy szót Slytherrel, de leginkább feszülten figyelt. A kígyócska többször felbukkant, majd vidáman tekergőzött gazdája karján. A boszorkány fél szemmel mindig a hüllőt nézte, amikor sárga teste felvillant, majd eltűnt a póló alatt. Hogy bírja ezt elviselni? A hideg kirázta kettejük furcsa barátsága, de végül is lassan kezdett napirendre térni felette. Ez apróság volt ahhoz képest, hogy mindhárman élvezzék a pincehelyiség kellemes atmoszféráját. Sokkalta jobb volt ez, mint nagyszülei lakrészében az ablakon kibámulva a mélységet figyelni. Ígérete ellenére nem ment vissza, hanem inkább feltúrta a szekrényt egy és talált is megfelelő ruhát. Idejét múlt darab volt, valamikor az övé volt.

Max nem tette szóvá, hogy a boszorkány itt maradt, viszont azon a véleményen volt, hogy egyedül sokkal jobban érezné magát. Nem feszélyezte Elison jelenléte, csak megszokta már a szokásos rutinját, bár az állandó benne kavargó harag is egészen lecsendesült. Miért? Talán már feleslegesnek tartotta… Talán más volt az oka. Nem találgatott. Furcsán érezte magát, nagyon nehezen tudott koncentrálni. Melege volt, bizsergett a keze, amit tetoválások, kanyargós borítottak, olyanok, amiket Lichtenberg-féle villám rajzolatoknak neveznek. Nem túl régóta voltak meg, s csak ő tudta, hogy mit jelentenek. Gondolatai minduntalan visszakanyarodtak a bűntudatához a boszorkányt ért majdnem halálos marás miatt, lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Sokkal törékenyebb volt, mint amilyennek látszott és még mindig fehér volt az arca. Mélyen belefúrta magát a pulóver és a takaró biztonságos melegébe.

A varázslót a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Mégis mi történhetett vele? Miért viselkedik ennyire másképp? Talán az igazat látja most vagy ez is csak egy olcsó hazug álca, mint a többi. Nem akart Elisonra gondolni. Fájdalmas szívdobbanástól egy pillanatra elakadt a lélegzete, megmasszírozta a mellkasát, aztán folytatta a kísérletet, de állandóan megzavarták a koncentrálásban. Slyther folyamatosan sziszegett a fülébe és hasonló bűntudattal, negédesen hízelgett gazdájának a bocsánatért. A varázsló mindig megbocsátott, hiszen jó barátok voltak már évek óta. A kicsi kígyó sokat jelentett neki, s most ahogy a szíve fölött összetekeredve pihent, úgy érezte nemcsak a barátot, hanem egy hűséges védelmezőt is nyert, egy halálos gyilkost. El kellett még beszélgetniük erről. Csak úgy nem lehet rátámadni valakire.

Elison éppen nyúlt volna a poharáért, amikor megroppant a könyökízülete, görcs állt az egész kezébe, és kiborította a vizet. Max felhördült és igyekezett pálcájával reptetni a papírjait, hogy ne legyen semmi sem vizes, s közben halkan szitkozódott.

– Merlinre, nem tudnál vigyázni egy kicsit? – sziszegte mérgesen. – Nem muszáj mindent tönkretenned.

– Bocsánat – mondta a lány, de most per pillanat nagyobb baja is volt. A karja nem hajlott úgy, ahogy eddig, s amikor megpróbálta megmozdítani, akkor iszonyatosan fájt. Magában elmondott egy szitkot és buzgón keresni kezdte a varázspálcáját.

– Görcs – magyarázta a varázsló. A boszorka a sötét, vöröses hajzuhataga mögül nézte őt, majd abbahagyta a keresést. – Egy szimpla mellékhatás. Néha előfordul, ha ennyire megharapnak. Majd elmúlik.

– Addig így maradok? – kérdezte Elison és sután masszírozni kezdte a karját. Iszonyatosan fájt és hiába próbálta nem tudta úgy behajlítani, ahogy volt. Legszívesebben Maxet püfölte volna azért, ami vele történt. Kígyót hozni a Mardekár klubhelyiségébe iszonyatosan nagy klisé lett volna, a mérges kígyó mégis csak menőbb. – Nagyon vicces lesz mondhatom.

– Masszírozd csak – intett a fiú, majd pár bűbájjal eltűntette a vizet az asztalról. Láthatóan nem tulajdonított nagy figyelmet a lánynak, habár a bűntudat folyamatosan noszogatta, hogy segítsen, Slyther ellenben dühösen sziszegett a pólója alatt, mert elfelejti a kötelességeit és egy felfuvalkodott perszónával megy el az ideje. – Próbáld meg kicsit kinyújtani.

– Hasznosnak bizonyulsz – szűrte a fogai között. Nem adott ki hangot, de így is látszott rajta, hogy cseppet sem könnyű kordában tartani a fájdalmat. – Hadd ne mondjam el, hogy mit érzek most.

– Szorítsd ökölbe a kezed, aztán a másik kezeddel…

– Van olyan módszered, amibe nem halok bele? – nézett rá esdeklően. Max egy pillanatra megütközve bámult rá. Segítségért könyörög, mégis mennyire lehet még arcátlan? A szíve figyelmeztetően megdobbant, mintha ellenkezne a férfi gondolatai ellen. Micsoda arcátlanság lenne, ha nem segítene neki.

– Megőrjítesz! – közölte vele egyszerűen és őszintén. – Azt tudod, hogy nem vagyok jó tündér keresztanya és gyógyító sem?

– Max, segíts! Meghálálom – ígérte könnyelműen. – Tényleg. Kérhetsz bármit, teljesíteni fogom.

– Megvesztegetés? – mosolyodott el úgy, mintha egy macska lenne, aki éppen akkor nyalt bele a tejfölbe. Nahát, Max talán egy pillanatra megmutatta az igazi, sokkal szórakoztatóbb arcát. Noha, lehet, hogy antiszociális volt, de most csak ketten voltak itt. Ki kellett jönniük.

– Nevezd, aminek akarod, csak segíts, kérlek. Nem vicceltem, tényleg, kérhetsz bármit. Persze az illendőség határain belül.

– Milyen kár? – sóhajtott színpadiasan a ravasz fiú. – Pedig nagyon csábító lett volna, hogy ha az idei évnyitót egy szál mardekáros sálban ülted volna végig. Biztosan körbehordoztak volna a srácok, ha megtudnák, hogy elintéztem ezt.

– Kérlek, segíts! Nem igazán tudom, hogy mit tegyek.

– A hercegnő ilyen szavakat is tud? – nevetett fel sötéten Max, de még mindig érezte azt a különös érzést, mint az előbb. Szívdobbanás, újra. – Nahát. Azt hittem, hogy csak parancsolni tudsz.

– Fogalmad sincs arról, hogy milyen vagyok – lépett közelebb hozzá a boszorkány, miközben igyekezett ellazítani a karját. Mélyen belenézett a sötét szemekbe, mintha bizonyítani akart volna neki valamit. De miért? Mit számított? Hiszen ő is csak egy mardekáros a sok közül, akivel valószínűleg nem is fog találkozni az év során. Mégis rosszul esetek a szavai, hiszen ismerte magát. Önző volt ugyan, de akkor sem volt rossz ember. – Még csak nem is ismersz. Meglepődnél, ha valóban látnál, és nem ragadnál le a külsőségeknél. Különben is, hogy nevezhetsz hercegnőnek?

– Próbállak megfejteni. Látom, hogy megtört a varázs és visszaváltoztál valakivé, aki nem a velejéig gonosz királylány, de nem fogsz csőbe húzni, aztán pellengérre állítani. Már éppen eleget szívtam a kedves exeidtől. Talán Malfoy jó fej, de a többi mind egytől egyig idióta, csak cirokseprű van az agyuk helyén. Ha jobban meggondolom furcsa vagy. Talán csak az lehet, hogy kiszakítottak a természetes közegedből és játszod a félős kislányt. Még nem döntöttem el, mire tippeljek…

– Ez most jó nekem vagy rossz? Ne válaszolj! Költői kérdés volt. Aú, a fenébe! Valahol olvastam egy izomlazító bűbájról, de most nem jut eszembe. – Elison mintha magának beszélt volna, s már elindult a lányok hálóterme felé, amikor Max megállította. – Mit akarsz?

– Ha úgy akarod végezni, mint egy marionett bábú, nekem mindegy. Két kézzel sem egyszerű végrehajtani azt a bűbájt, viszont eggyel bűn nehéz. Jó fej leszek és segítek neked. Előbb próbáljuk ki az én módszeremet, aztán ha nem válik be, akkor jöhet a tiéd. Első lépésként le kell vennem hozzá a garbódat.

– Nem! – jelentette ki a boszorkány és jelentőségteljesen hátrált. Max a hajába túrt, s eléggé összeborzolta ahhoz, hogy nevetségesnek nézzen ki. Még volt benne valami, amitől Elison valamicskét hajlott a bizalomra. A varázslót tompa fejfájást érzett, ami nem javult a boszorka makacs ellenkezésétől.

– Nem viselsz alatta semmit? – kérdezte egyszerűen.

– De igen, csak…

– Nem érdekel a sebhelyedet – vágta rá a fiú mérgesen, s lecsapta a füzetet, amit eddig szorongatott az asztalra. Elison megrettent, szólásra nyitotta a száját, de végül nem szólalt meg. A varázsló rendíthetetlenül állt előtte, ráadásul őszintének tűnt. Csak a kezén végigkacskaringózó Lichtenberg-féle ábrák tűntek fenyegetően. – Tudom, hogy a hiúságod…

– Ne hozd fel a témát megint! – rontott neki ismét. Most már sokkal bátrabbnak érezte magát, mintha némi erő, amit elvesztett visszatért volna. Szembe mert volna vele szállni és ehhez a barátai sem kellettek volna. – Ez csak rám tartozik, és nem vagyunk különben sem olyan jóban, hogy elmondjak neked bármit is.

Elisonnak egy pillanatra köhögnie kellett és mellkasára tennie a kezét. Megint egy pánik roham, gondolta, majd megkapaszkodott az egyik bőrkanapéban. Nem, ez nem az volt, csak egyszerű köhögés. Nem hatalmasodhat el felette ilyesmi.

Max annyira akarta, hogy ne érezzen szánalmat iránta, görcsösen utálni kezdte, de érezte, hogy ezek már csak mondvacsinált érvek. Soha nem hitte volna. Egy gyámolításra szoruló nő védelmezése egy pillanatra áttörte a falait, s nagyot dobbant tőle a szíve és végigfutott némi bizsergés is, ami aztán átterjedt a kezére, majd az ujjai végéig hatolt.

– Oldjuk meg úgy, hogy nem kell vetkőzni hozzá – szólalt meg először a boszorkány, és megtörte a Maxen elhatalmasodó kábulatot.

– Nem fog menni – szólalt meg rekedten. – Egy jó öreg mugli módszerrel foglak meggyógyítani és ahhoz látnom kell mindent, ami ehhez szükséges.

– Élvezed ezt, igazam van? – vádolta csípőre tett kézzel. Max rezzenéstelen arccal figyelte továbbra is.

– Még nem tudom, attól függ, hogy mit találok a pulóvered alatt. – Eközben Slyther lecsusszant a varázsló kezén és elindult a fiúk hálótermei felé. Dühösen sziszegve, miszerint Max is egy amolyan agyatlan bunkó fiatalember, akit a bűvkörükbe vonnak a nők, és különben is túlságosan melege van… A mardekáros fiú nem is törődött vele, még egy nő zsörtölődését nem tudta elviselni, hanem inkább a kék szemek bizonytalan csillogása kötötte el. Elison az ajkába harapott, majd sóhajtott egyet.

– Jó, de hogyan szeded le rólam, ha…

– Túl sokat beszélsz. Mondták már?

– Nem tűnt fel egyszer sem. Az én bőrömről van szó.

– Hadd lássam! – Elison egészen közel ment hozzá, most is egymás szemébe néztek a mardekáros társával. A fekete szemek furcsán csillogtak, olyan mélyek voltak, mintha csak a csillagtalan éjszakai égboltot nézte volna. Max egyáltalán nem várt, egyből lerántotta róla a pulóvert; a boszorkányt megcsapta a pincehelyiség hűvös levegője. Ott ált előtte egy szál spagettipántos, fehér trikóban, amin átütött a sebhely hosszan húzódó sötét vonala, egyszerre volt szörnyű és megrázó. Megtörte a látszólagos tökéletességet, ahogy a szépítő varázslatok hiánya is. Csak ő volt tisztán és húsvér valójában, a kendőzetlen ártatlanság. Fájó karja pillanatnyilag teljesen elfeledtette vele, mennyire kiszolgáltatott.

Max alig tudta megállni, hogy ne érintse meg. Honnan ez az érzés? A szíve újra megdobbant. Mi a fene baja van? Mégis hogy lehet egy pincében ilyen nagy a forróság? Ígéretével ellentétben a sebhely látványa teljesen magával ragadta. Sajnálta őt, mert
tudta, milyen ezzel együtt élni, másrészt haragot érzett, amiért nem védte meg senki a boszorkányt. A szíve egyre jobban zakatolt, a karja továbbra is bizsergett. Kifulladva várta a percet, amikor megérintheti…

Elison nem akart a szemébe nézni, csak lejjebb engedte a kezeit. Max ajka résnyire kinyílt és kiszáradt a szája.

– Paracelsus vérére, Eli! – mondta halkan a varázsló, s észre sem vette, hogy becézte a MacNamara lányt. – Próbáltad eltűntetni?

– Nem, és nem is akarom – válaszolt a boszorkány hidegen. – Ne nézz így rám! Tudom, hogy… – A szája széle megremegett. A saját hibája volt, egyedül csak övé, s ezen senki sem tud változtatni. Még egy szánakozó pillantás sem egy olyan fiútól, aki talán szíve legmélyéig gyűlöli.

– Hogy van rondább – fejezte be helyette a mondatot. – Biztos vagy benne?

Elszoruló torokkal és remegő ajakkal bólintott. Max nem szólt egy szót sem, csak könnyedén megvált a pólójától. Elison elkerekedett szemmel bámulta. A villámábrák sokasága között két, izzó csillagot formázó átokheg éktelenkedett. Két lépés kellett, hogy közelebb kerüljön hozzá. Önkéntelenül felemelte a kezét és megérintette az egyik heget. A mardekáros fiú alig észrevehetően az ajkába harapott, váratlanul érte az élmény, egyszersmind túlságosan intim volt. Elison felnézett rá, egy kicsit több mint egy fejjel volt magasabb a lánynál.

– Sajnálom – suttogta halkan és elhúzódott tőle.

– Megtörtént. Nem lehet változtatni rajta – válaszolta, miközben visszahúzta a pólót. – Ezért sem ítélkezem.

– Köszönöm!

– Fordulj meg, kérlek! – szólalt meg rekedten a varázsló. A lány egyáltalán nem vitatkozott, hanem csendben tette, amit mondtak neki. – Invito, kék tégely!

Max kezében hamarosan csattant is az, amit kért. Mikor kinyitotta a tetőt, szúrós szag csapta meg mindkettejük orrát, ő már hozzá szokott ehhez, azonban ezzel nem mindenki volt így.

– Oh, anyám! – húzta fel az orrát Elison. – Ezzel akarsz bekenni?

– Mozog már a karod? – kérdezte csipkelődve.

– Nem igazán.

– Akkor ülj le a puffra! – utasította, majd varázslattal egy kicsit megemelte, hogy kényelmesen elérje a lányt. – Azt hiszem elég magas.

Miután Max elvégezte az előkészületeket, egy pillanatig habozott. Biztos jó ötlet? Nem kellett volna inkább elmennie és… Nem túl gyakran segített másokon. Nem volt a kenyere az irgalmasság, sem a lovagiasság, sem egyéb szentimentális érzelem, mégis Elison, itt, ma mást jelentett a számára. Furcsa volt, hogy valaki az ő segítségére szorul. Hátrasimította a vörösesbarna hajzuhatagot, majd óvatosan megérintette a görcsös vállalt. A selymes bőr tapintása minden képzeletét felülmúlta, mintha a vágy hullámai öntötték volna el, pedig csak melege volt, s néha felizzott a tetoválása. Semmi különös… Ösztönösen váltott a fogáson.

Elison nem tudta mire készüljön, s amikor a vállához ért a hideg kéz, egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd megérezte az erős szorítást. Mindenre számított csak erre nem. Pontosan a gócponton, ami istentelenül hasogatott. Ökölbe szorult a keze.

– Lazíts!

– Jesszus, ez nagyon fáj! – mondta vékony hangon. – Finomabban nem lehetne?

– Bírd ki egy kicsit! Ez nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik. Ahogy az ex pasik masszíroznak az talán szexi, de nem hatékony. Én tudom mi kell most.

– Ezzel állsz bosszút? – nyögött fel fájdalmasan a boszorka.

– Nem is rossz ötlet. Ahhoz kell egy kicsi a piros tégelyből is. Invito, piros tégely! – Ennek sem volt jobb illata, leginkább borzbűzhöz hasonlított.

– Atyám! Mit követtem el ellened, amiért ennyire utálsz? – Max nem válaszolt azonnal, hanem jó alaposan bekente a vöröses masszával, ami a pokol tüzével égette az érzékeny bőrfelültet. – Édes Merlin! Te gyűlölsz engem, Larkin!

– Nem bírom azokat a csajokat, akik maga mutatóak, nagyképűek, lenéznek másokat. Ráadásul ez a mérhetetlen nagycsaládos szeretettől elhányom magam – válaszolt őszintén az ifjú varázsló. – Azt kérded, hogy miért utállak? Mert sárvérűnek neveztél! Ezért a barátaim eltávolodtak tőlem, pletykák terjedtek el rólam. Így apám örökségének egyből búcsút mondhattam. Nem vagyok olyan megnyerő személyiség, mint ő…

– Aljas hazugság! – Megpróbált vele szembefordulni, de az erős kar nem engedte, hogy megmozduljon. Mégis minden erejét beleadta a mozdulatba, ki akarta tépni magát a szorításból. – Mégis ki mondta neked, hogy ilyesmit mondtam?

– Maradj nyugton! – utasította, de Elison mintha meg sem hallotta volna. – Még jobban meghúzódhat…

– Soha nem mondanék senkire sem ilyesmit – morogta a boszorka mérgesen és egész testében megfeszült. – A családom harcolt egytől egyig a Voldemort elleni háborúban. A nagyapámat halálfalók ölték meg és tették teljesen árvává az apámat, meghurcolták gyerekként, mert nem volt aranyvérű. Az anyai nagyapámat is halálfalók ölték meg, bár érte nem kár, legalábbis azért biztos nem, amit az anyámmal tett, ja, ő egyébként sárvérű, ha maradunk ennél a szónál. Én sem vagyok aranyvérű. Miért sértegetném magam ilyesmivel? Bárki mondta, akkor hazudott, nem ítéltelek meg a véred alapján. Elismerem gúnyolhattalak, hiszen mindenkivel ezt tesszük a barátnőimmel, de ezt már mélységesen bánom. Ez a sárvérűzés nekem túl erős…

– Elég! Engedj ki egy kicsit, mert így nem tudok segíteni – mondta erélyesen, de semmi hatást nem ért el vele. Meddőn próbált témát váltani, viszont láthatóan betalált és elkapott egy érzékeny pontot.

– Akkor sem mondtam ilyet. Soha nem tenném. Engem nem érdekel senkinek sem a vére, sem annak tisztasága, sem semmi, ami ezzel kapcsolatos. Az embert tettei, döntései mutatják meg, hogy mivé lesz. A származás nem számít… Lehet, a múltban követtem el hibákat, elkényeztetett hercegnőként viselkedtem, de még akkor sem sértegetnék ilyesmivel senkit

– Eli, nyugi! – szólt rá egy kicsit gyengédebben. – Nem kell ennyire kiakadnod. Éppen elég más dolog is van, amivel megkeserítetted mindenki életét.

– Nem nyugszom meg! – kiáltotta el magát mérgesen, de most némi piszkos módszerrel már sikerül kitépnie magát a fiatal fiú kezeiből. Néhány letört körme bánta, amit belemélyesztett a varázsló csuklóiba, akár egy karvaly. Macska ügyességgel és a görcs ellenére is remekül mozgott. Rögtön megfordult és szembe nézett Maxszel, a haja az arcába hullott és úgy nézett ki, mint egy fújó macska. – Ki mondta ezt neked?

– Nem tudom, régen volt – vonta meg a vállát. Láthatóan a boszorkány nem törődött a válasszal, hanem inkább megkerülte a puffot, lökött is rajta egyet az ép kezével, és rettentően közel került a varázslóhoz. Nem törődött a fájdalommal, sem semmivel. Csak meg akarta magyarázni, tisztázni akarta magát.

– Valamire csak emlékszel, ha ilyen sokat vesződtél azzal, hogy eldöntsd, nem kedvelsz – sziszegte a lány.

– Annyira régen volt, hogy elegendő idő állt rendelkezésemre megutálni a magadfajtákat. Ráadásul emiatt rengetegszer beárultalak téged és a barátnőidet a nagyapádnál. Mondhatom, majdnem kvittek vagyunk, így a vörös kencével együtt. Persze még a kémkedésről még nem beszéltünk. Nem tudom miért bukkantál fel itt, de ne koslass a nyomomban…

– Úgy, szóval te voltál? És még én vagyok aljas. A szüleim többek között azért akartak elvinni Roxfortból, mert azt hitték, hogy minden kicsinyes trükk, csíny és egyre eldurvuló dolgok mögött én állok. Te állsz az egész mögött… Oh, Merlinre, de meg tudnálak ütni. Pont a nagyapámnak mondtad el…

– Mit gondolsz? Ha nem barátkozunk össze, akkor most nem a Mardekár klubhelyiségében tölteném a szünidőt, hanem valami londoni bérlakás, koszos szobájában arra várva, hogy az elkóborolt anyám hazajöjjön. Nem kell ennyire felháborodni, édesem. Mint mondtam, ismerem nagyon jól a magadfajtákat, hiszen az anyám is ilyen volt, mielőtt végleg kisiklott az élete. Apuci lánya, akit mindenhova benyomtak, minden nívós körbe, népszerű volt, lenézett másokat, futott a nagy és erős vezér után, aztán széttette neki a lábát. Most meg a múltat siratja, piál és átkoz mindent, ami mozog.

– Ilyennek tartasz? – lépett még egy lépéssel közelebb. – Komolyan ilyennek nézek ki? Követtem el hibákat, méghozzá sokat és kegyetlenül megfizettem az árát. A mihez tartás kedvéért még mindig fizetem.

– Hirtelen visszakaptad a bátorságodat? Most a füledet, farkadat behúzva kellene gubbasztanod egy sarokban. Pánik roham?

– Vannak tiszta pillanataim – vonta meg a vállát, de rögtön odakapott. – Az adrenalin meglehetősen jól jön ilyenkor. És milyen kémkedéssel vádolsz?

– Utánam jöttél…

– Ácsi! Én nem mentem utánad egyszer sem. A Tiltott Rengetegbe nem utánad mentem be, hanem csak úgy bementem. Ide meg azért jöttem le, mert nem tudtam aludni. Olyan helyet kerestem, ahol nem félek, de jobban tettem volna, ha nem jövök ide. Nem volt túl jó, amikor a kis gyíkod megharapott.

– Hű, de dühös lett volna, ha meghallotta volna, hogy gyíknak nevezed. Egyébként sajnálom, de tényleg. Őszinte vagyok.

– Örülök! – mondta, de cseppet sem tűnt olyannak, aki valóban örül.

– Hadd folytassam! Ülj le, kérlek! – váltott témát a fekete szemű fiú, mielőtt Elison még mérgesebb lesz. Nem akart még egy percet sem elfecsérelni felesleges szócséplésre.

– Nem, addig nem, míg nem tisztázzuk ezt a képtelen helyzetet – látszólag Max terve megdőlt.

– Mit számít, hogy ki mondta, ha azt mondod, hogy nem igaz?

– Nekem igen is számít. Azok után, amiket mondtál még jobban érdekel. – A boszorka hangja folyamatosan remegett a haragtól.

– Neked csak az számít, hogy szeressenek – világosította fel Max, miután az első meglepődöttségen túljutott. Elisonban sokkal több erő lakozott, mint amit korábban látott benne. Remek érzéke volt az igazság felderítésében. – De, csibém, én továbbra sem szeretlek.

– Nem kell szeretned, csak ne gyűlölj – közölte nemes egyszerűséggel.

– Inkább csak nem bírlak – helyesbített a varázsló.

– Éppen ez az, amit nem akarok.

– A bűbájos természeted ezt már nem viseli el, hogy egy sehonnani suttyó, akivel egyetlen egy szót sem beszéltél életben, ne kedveljen?

– Engem mindenki kedvel. Te is kedvelni fogsz, és egyáltalán nem fogsz az anyádhoz hasonlítani engem. Soha nem tettem olyasmit, amivel megvádoltál. Nem parancsoltam senkinek sem soha, én sem voltam alárendelt. Hiú voltam, nagyravágyó, gúnyolódtam, mentem a többiek után, de már nem akarok.

– Meglepődnél mennyien nem szeretlek. Bocs, hogy kiábrándítalak, de ez az igazság. Túl sok idő és energia kellene hozzá, hogy mindenkire ennyi időt pazarolj… Felesleges és időrabló.

– Mennyien utálhatnak azért, mert azt hiszik lesárvérűztem őket, és mert szerintük hasonlítok a semmirekellő anyjukra? – tette fel a fogós kérdést. Összefonta a karjait a melle alatt és haraggal vegyes szégyennel nézett a fiúra.

– Egy ilyen biztos van.

– Statisztikailag rendben lenne, de nekem ez nem elég.

– Elég volt! Elhiszem, hogy nem te mondtad – engedett végül Max. – Ettől a pillanattól már nem vagyok a statisztikádban.

– Ez nem megy ennyire egyszerűen. Évekről beszélünk.

– Talán háromról vagy négyről. Mit számít? Sem előtte, sem utána, sem közben nem bírtalak.

– Nekem sokat jelent ez. És a sebhelyek?

– Azok csak sebhelyek, semmi köze semmihez.

– Szerintem meg van.

– Mondtam már, hogy szeretlek? Halálosan mellesleg. És most, hogy ezt végre kimondtam, hagyjuk békén egymást, oké?

– Nem szabadulsz tőlem, Larkin!

– Még a végén elő kell vennem a sárga tégelyt is. Borzbűz, sárkány nyál, patkányfarok…

– Ne, ne, ne, már előre hányingerem tőle – morogta a boszorkány.

– Ülj vissza! Befejezem, amit elkezdtünk, aztán elmegyek kimosni a számat szappannal.

– Minek?

– Szerelmet vallottam neked. Nem hallottad?

– Minden varázsló buggyant egy kicsit. Te miért lennél más? – sóhajtott fel szomorúan, azzal Elison leült a puffra és igyekezett kifújni magát. Próbálta átadni magát az érzésnek, amitől oldódni kezdek a csomók a vállában, a görcsösség lassan eltűnni látszott. Mégis szíven ütötték a szavak. Sokan nem kedvelik… Mit ér a népszerűség, ha nem kedvelik? Az ellazulás csupán a fáradt megadásnak köszönhető.

Maxben ezzel egyenes arányban a feszültség egyre fokozódott. De mozdulatai sokkal gyengédebbek voltak. Egészen különleges érzés volt megérinteni őt. Nem tudta mihez hasonlítani. Az anyja egyik mugli ex pasija tanította masszírozni, aki három évig lakott velük és masszőz volt. Régen öreg pasasokon gyakorolt, most azonban mintha megtérülni látszana a belefektetett munka. Elison átadta neki az irányítást.

Túlságosan is jól esett ahhoz, hogy sokáig tartson. Mikor végeztek Eli visszavette a pulóverét, aztán megfordult, Max némileg kerülte a pillantását. A boszorkány közelebb lépett hozzá, valami köszönöm félét akart mondani, de valahogy semmit sem tűnt megfelelőnek.

– Ne ölelj meg! – lépett hátra felemelt kezekkel Max.

– Tessék? – vonta meg a vállát Eli.

– Ne ölelj meg! – folytatta tovább a fiú. – Nem kell hálálkodni sehogy sem.

– Meg akartam csak köszönni és…

– És?

– Oh, a francba. Honnan tudtad, hogy?

– Én más vagyok – közölte egyszerűen, majd megtörölte a kezét. – Nagyon más, nem is hinnéd mennyire.

– De már én is más vagyok. Rettenetes más.

– Elcseszett?

– Pontosan… Elcseszett.

– Akkor annyira nem is különbözünk – állapította meg a varázsló. – Azt hiszed attól vagy más, ami történt veled?

– Igen – bólogatott a boszorka.

Észre sem vették, hogy Loreen lépett be a helyiségbe. Mosolygott, ahogy mindig és forralt valamit, ahogy mindig. Mikor a két fiatal meghallotta a boszorkány lépteit szétrebbentek, s minél messzebb helyezkedtek el egymástól.

– Hát itt vagytok, kedveseim! – szólalt meg Mrs Piton kedvesen. – Remélem, hogy nem zavartam meg semmit sem. Barátkoztok?

– Mrs Piton! Örülök, hogy eljött ide a klubhelyiségbe – köszöntötte Max a hölgyet.

– Nagyi! Mégis milyen kérdés ez? – hangja egyszeriben cincogóra váltott. Még több gyanút sikerült magukra hárítani. – Éppen tanultunk. A nyáron semmit sem csináltam meg.

– Ledobott könyvekkel könnyebben megy? Az meg ott egy Marion W. Pudding könyv? Áh a Forró üst és a fényes teleszkóp… Milyen érdekes.

– Éppen a levitálást és koncentrációt gyakoroltuk. Nos, még van mit fejlődni benne – jegyezte meg Max. Ő sokkal jobban tudott hazudni.

– Semmi sem változott itt – nézett szét Loreen szeretetteljesen. Még a bent lakó fiatalok, sem változnak soha sem. Mardekáros ravaszság… Szikrázott a levegő köztük, talán még ők maguk sem látták. Ő mindig megérezte az ilyesmit és soha nem tévedett. – Hihetetlen. De nem nosztalgiázni jöttem. Két jelentkezőt keresek egy nagyon veszélyes feladatra.

– Miről van szó? – kérdezte Elison gyanakodva.

– Eljöttök velem a Süveges bálra. Mit gondolsz, Maxwell?

– Ez teljességgel kizárt, Mrs Piton. Nekünk sokat kell tanulnunk, három nap múlva suli és beadandók egész sora vár…

– Mégis mit láttam volna, ha pár perccel korábban bejövök? – tette fel a fogós kérdést. – Azt hiszitek, hogy most jöttem le a falvédőről?

– Dehogy, nagyi. Semmi sem történt…

– Elfelejted, hogy Leslie is az én fiam, nem csak apád. Tristentől örökölted, hogy egyáltalán nem hazudsz jól. Ne akarjátok beadni nekem, hogy csak tanultatok! Nem kerülne túl sok varázslatba megoldani a nyelveteket és egyedül is odaérnék időre a bálra. De szólhatok a férjemnek is.

– Mikorra legyünk kész? – kérdezte morcosan a lány.

– Két óra, de nem több. Thesztrál hintón fogunk utazni. Izgalmas lesz, mert Hagrid tervezte és most lesz először próbaúton.

– Mennyire kell félni a lezuhanástól? Mondjuk egy tízes skálán?

– Megerősítem a bűbájokat – bólintott Loreen egyetértően. – Ártani nem árthat.

– Van még egy bökkenő – szólt közbe Max.

– Mi lenne az?

– Nincs dísztalárom, asszonyom. Nem is volt, hogy pontos legyek. Nem is lesz, ha rám bízza a döntést.

– Ez igazán nem gond – mosolyodott el, majd előrántott egyet a táskájából. Fekete volt, frissen vasalt, és Max fájdalmasan felnyögött. – Gondoltam, hogy egyszer még szükség lesz rá, nem dobok ki semmit. Leslie fiamé volt még, de aztán soha sem horda. A méret jó lesz, de lehet igazítani rajta.

– Nagyi, nekem is kellene valami, mert igencsak szegényes a ruhatáram. Nem terveztem ilyen programot.

– Ah, van itt ilyesmi. – Egy palackzöld, szatén ruhát húzott elő ugyanabból a bűvös táskából, ami mindig is ámulatba ejtette őt.

– Köszönöm.

– Leköteleztek. – Azzal lobogó talárral elhagyta a helyiséget.

A két fiatal egymás mellett állt, s egy pillanatig egyikük sem tudott mozdulni. Sután szorongatták a ruháikat és úgy néztek ki, mintha azt mondták volna nekik, hogy elmarad a karácsony.

– Mindig ennyire… ilyen?

– Igen, mindig.

– Félelmetes egy boszorkány.

– Áh, nem, csak Malfoy. Néha elragadják az érzelmek. Imádja, amikor ördöginek érezheti magát. Éveken keresztül nagyon messze élt a társaságtól, most pedig minden nap legszívesebben bulizna.

– Utálom a cicomát.
– Azóta nem voltam… Mindegy. Még smink készletem sincs itt. Remélem, hogy a fél társaság nem rajtam fog röhögni.

– Túléled valahogy – sóhajtott Max. – Különben sincs szükséged ilyesmire.

– Kösz! De tudom, hogy csak a gúny beszél belőled. Így is kijöttek a szeplőim.

– Egyet sem látok.

– Mert…

– Ne kezdj bele! Nem vagyok a barátnőd, hogy sminkről és arcápolásról fecsegjünk. Lehet, hogy a ficsúrok türelmesen meghallgattak, de én nem vagyok hajlandó – tett pontot a beszélgetés végére. – Elmegyek fürdeni. Jössz?

– Ezt, hogy érted pontosan? Mossam meg a hátad? Hálából a masszázsért.

– Ötödik emelet, prefektusi fürdő, nagy kád vagyis medence, sok hab. Természetesen fürdőruha szigorúan kötelező, mert még azt hinnéd, nem vagyok úriember. Legalább segíthetsz bekötni ezt a nyakkendős rettentet.

– Hmm, oké. Remélem, lesz ott legalább testápoló is.

– Még mindig van a sárga kencéből…

– Fúj.

***

Eközben, sok-sok pinceszinttel lejjebb…

Piton professzor egy lámpával a kezében indult el a pincehelyiség felé. A szokásos sötétzöld talár, amit a fekete helyett viselt, ugyan olyan vészjóslóan kavargott mögötte, mintha diákjait menne kínozni. Végre megszabadult a tanításuktól – mosolyodott el elégedetten. Soha nem gondolta, hogy Dumbledore után ez is lehetséges, és nem is fogadott rá, hogy megválasztják igazgatónak, sőt senki sem szólt egy rossz szót sem. Albusnak persze jó néhány baglyot küldött, de az öreg varázsló egyszer sem válaszolt hosszan, csak pár rövid tőmondatban. Mi tagadás bölcsen tette – jegyezte meg Perselus. Bár ezekben a békés, de mégis békétlen időben jól jött volna néhány tanács. A nedves falalakon visszatükröződött a himbálózó lámpájának narancssárga fénynyalábja, ahogy egyre mélyebbre ment Roxfort gyomrába. Sötét éjszakának tűnt, de valójában csak érzetre tűnt így, ilyenkor volt érdemes a kastélyban járni; nem zavarta senki és nyugodtan végezhette a feladatát.

Magában morgott, mivel cseppet sem úgy sikerült a délutánja, mint ahogy elvárta volna. Semmi kedve nem volt elmenni arra a jótékonysági Süveges találkozózóra, amire Loreen annyira el akarta cipelni. Süveg, tánc, zene, rengeteg agyatlan arisztokrata – húzta egy fintorra a száját, gyűlölte a képmutatást, a bazsalygó népséget. Persze nem kellett volna elzárkóznia, távolságot tartania, de mit tehetett? Ilyen volt a természete, igazából mindig. A felesége azonban más természet volt… neki lételeme volt a társasági élet, annyi év bezártság után minden ilyen esemény vérpezsdítőnek hatott.

Elkerülhetetlen volt, szinte borítékolható volt, ami kettőjük között történt. A házaspár parázs vita robbantott ki. Mindketten saját akaratukat próbálták érvényesíteni; Loreen heves vérmérséklettel, Perselus hideg megfontoltsággal. A különbségek ellenére mindig megegyeztek, azonban most a feszültség érezhetően vibrált kettőjük között. Talán a mostani események, a suttogások, pletykák mindkettőjüket érzékenyen érintették. A félelem különös dolgokat eredményez; van, akire bénítóan hat, s van olyan, akit cselekvésre sarkall. Perselus a cselekvést választotta. Természetesen a Főnix Rendjének végzett feladatai mindig előnyt élveztek, most sem volt másként. Mindenkit meg akart kímélnél ettől a tehertől, így csak nagyvonalakban tájékoztatta a feleségét. Loreent a druidák és Voldemort említésétől kirázta a hideg. Persze rögtön megváltozott a véleménye. Végül Piton úgy döntött inkább valahol máshol folytatja a munkát.

Végül a pincehelyiségek tűntek a legjobb helynek az elmélkedésre. Az igazgató a Roxfort diáknyilvántartó könyvével a hóna alatt, ütemes léptekkel haladt az egyik használaton kívüli irodahelyiségbe, ahol rengeteg archív anyagot tároltak.

– Alohomora – szórta a varázslatot az ajtóra, s a zár egy kattanással kinyílt. Fáklyák lobbantak fel a helyiségben és a kandallóban parázsló tűz feléledt. Perselus lesöpörte az egyik asztalt, aztán rátette a könyvet.

Közben észre sem vette, hogy a tűz haragoszöld színűre változik és hamarosan Harry Potter alakja bontakozott ki a lángokból.

– Jó estét, igazgató úr! – köszönt illedelmesen, aztán kilépett a kandallóból.

– Mit keres itt, Potter? – förmedt rá gúnyosan. – Nem emlékszem, hogy hívtalak volna. Menj vissza ahonnan jöttél!

– Segíteni jöttem – közölte a fiatalabbik varázsló, majd karba tett kézzel. – Miért talán nincs szüksége rá? Ahogy elnézem, nagyon is van.

– Eltaláltad, Potter – mondta hidegen. – Nincs szükségem senkire, és elvégzem a feladatot.

– Sajnos itt maradok – ellenkezett Harry, aztán leült az egyik székre. Mielőtt Piton reagálhatott volna a kezébe vette a könyvet.

– Azt tedd le! – figyelmezette az igazgató. – Nem mondom még egyszer.

– Nem félek a büntetőmunkától – vigyorgott Potter elégedetten. – Talán a gyerekeim még megijednek ettől, de engem már nem tesz lóvá. Ugyan már, professzor. Maga is tudja, hogy a Rend…

– A szabályokat én hozom, mellesleg én törölhetem el. Ezt a kiváltságot hagyd meg nekem. – Nem akarta, hogy egy ilyen taknyos a közelében legyen. Ugyan már elmúlt a háború, elmúlt az ellenségeskedés, de James Potter fiát soha nem tudta kedvelni.

– Igazán teljes lehet az élete, Perselus.

– Mi tagadás, nem panaszkodom.

– Mi lenne, ha együttműködnénk? Loreen…

– Szóval ő szólt?

– Ne haragudjon rá, csak aggódik, ahogy mindannyian.

– A feleségemet felhasználni nem túl elmés, Potter.

– Hadd maradjak! Lehet, hogy a végén még hasznos leszek.

– Álljon neki a feladatnak és egy szót sem! Csak meg ne bánjam.


***

– Ez lesz a mardekáré. Lamium – mondta ki a jelszót. – Csak utánad.

A terem hatalmas volt, olyan akár egy fürdőházban. A meleg víz hullámzott a medencében, s végre finom, kellemes illatok lengték körbe őket. Csapokból különböző fürdőhabokat, fürdősókat, buborékokat lehetett engedni. Mégis mi lehetne még csodásabb benne?

– Ez egészen elképesztő – nevetett Elison. – Megéri prefektusnak lenni, de csak ezért. Nekünk szegény halandóknak csak egy pórias kis zuhany jut. Honnan tudsz erről a helyről?

– Tavaly prefektus voltam – válaszolt egyszerűen. – Nem volt emlékezetesek a tetteim, az idén ezt meghagyom másnak. De a fürdőzést… Ezért érdemes éjfélig várni, amíg mindenki el nem alszik.

– Áh, igen, már emlékszem, a jelvényed.

– Legalább valamire emlékszel. Jobbra van a lányok részlege, biztosan találsz valami fürdőruhát vagy zuhanyozhatsz is a paravánok mögött. Nem látok oda.


Elison nem válaszolt, csak elindult a megfelelő irányba. Max egy pillanatig még nézte a távolodó alakot, amíg a pára teljesen el nem homályosította a látását. Megtörölte a homlokát, s próbált elfeledkezni a fejét hasogató fájdalomról. Furcsán érzete magát, a térde megremegett, s most már határozottan érezte, hogy a tetoválásai fájnak. Mit jelenthez ez? Még nem tudta pontosan. Jobb híján próbálta elterelni a figyelmét, sokáig keresgélt, mire kiválasztott egy alkalmasnak tűnő fürdőnadrágot, amin nem voltak piros szívecskék és átöltözött. Most már tisztán látszottak a tetoválásai, amik még jobban kiemelték a rosszfiús imidzsét. Amikor visszaért a nagymedencéhez először nem látott semmit sem a párától, majd egyszer csak egy csobbanást hallott és beterítette a víz.

– Ez mire volt jó, MacNamara? – kérdezte felháborodottan, noha jól esett. – Vizes lettem.

– Mert mire számítottál? Kelésekre? – nevetett a boszorka. Mintha mostanság nem is lett volna ennyire

– Veled kapcsolatban semmire sem készülhet fel az ember.

– Gyere be, isteni a víz! – unszolta, mint egy szirén. Emlékezett mit történt a hajósokkal, beleborzongott. A lány haja még sötétebb volt a kék szeme valósággal elbájoló. Most nem a gyámolításra szoruló hölgyet látta benne. Nagyot dobbant a szíve, s most már nem hagyta abba. Megbabonázva gázolt bele a vízbe, aztán belevetette magát.

Elison felfeküdt a víz felszínére és felnézett a csillárokra. Mennyire megnyugtató volt itt lebegni, mintha minden súly egyszeriben megszűnt volna, a távolban hallotta, hogy Max megengedi az egyik csapot, majd lassan habfürdő vette körül. A szivárvány minden színében pompáztak, s amikor hozzájuk ért nem pukkantak ki azonnal.

– Mary soha nem mesélt nekem erről a helyről – szólalt meg révetegen.

– Biztos azt hitte, hogy még jobban kényeskedni fogsz – gúnyolódott a fiú, majd ő is követte Elison példáját és felfeküdt a víz tetejére.

– Nem hiszem. Szerintem nem merte használni. Soha.

– Lehet, nem ismerem ennyire. Téged azonban annál inkább. – Nyugalom, végre ennyi feszültséggel telt nap után. Max végre kinyújtóztatta a lábait. Lopva a mellette lebegő boszorkányra nézett. Felforgatott mindent ez a lány, méghozzá nem is kicsit. Ha tudná, hogy az ő fekete lelke mennyire örült ennek, hogy végre eltérítheti a feladatától. Élénken élt az emlékezetében a pillanat, amikor először megérintette. Most is annyira könnyű lenne, csak egy apró mozdulat. Noha tudta, hogy csupán a bűntudatának szólna ez, ami a benne lévő haragot csökkentette volna. Ez harag ma megváltozott és már nem Eli ellen irányult.

– Mindig azt hiszem, hogy valami kedveset mondasz, aztán mindig megjegyzel valami gúnyosat.

– Nem vagyok tökéletes.

– Ki az manapság? Ja, egyébként képzeld Mary egészen megváltozott a nyár alatt. Már szemüvege sincs és Dylannel jár.

– Szóval most már minden pasi, akinek tetszel, már jártál?

– Már túljutottam rajtuk, most jönnek azok, akiknek nem tetszem.

– Legalább nem unalmas.

– Kihívás.

Max kinyújtotta a karját és súrolta Eli kezét, persze nem véletlenül, aztán lebukott a víz alá és egy hirtelen ötlettől vezérelve magával ragadta a boszorkát is, s lehúzta magával. A medence elég mélyre süllyedtek, a nagyobbfajta úszómedence közepén volt a legmélyebb. Átfogta a törékeny derekat, majd köré fonódott, hogy Eli ne kapálózzon, aztán még mélyebbre kezdtek süllyedni a medence fenekére. Aztán elrúgta magát és kifújta a maradék levegőt. Egy hatalmas sóhaj kíséretében értek fel a felszínre.

– Nem vagy normális! – fröcskölte le a lány vízzel a nevető fiút, akit most hallott először nevetni. – Majdnem…

– Majdnem, mi? Mi történt veled?

– Semmi

– Látod. Nem akarlak megölni.

– Oh persze, csak halálra rémíteni.

– Milyen mardekáros lennék, ha nem értenék ehhez sem?

– Csapnivaló! – mondta azzal lenyomta Max fejét a víz alá.

– Ez nem igaz – nevette el magát a fiú.

– De igen. – A varázsló egy karcsapással ott termett közvetlenül mellette, nagyon közel. A víz egyszeriben túlságosan is forró lett. Eli nem tudott hova hátrálni. Max kinyújtotta a kezét és kisimította a lány homlokára tapadt tincseket, aztán a tenyerébe vette az arcát. Mélyen egymás szemébe néztek. Most valahogy sokkal igazibb volt az érzés, mint egy felületes pillantásnál. Szikrázó kék szemek fényét elnyelte a sötét, fekete szempár, s egy pillanatra mintha eloszlott volna a sűrűn kavargó sötétség. Max szíve fájdalmasan összeszorul, s elakadt a lélegzete. Mágia hullámok kavarták fel a vizet. Egyszerre érezte boldognak és boldogtalannak magát. Megtörténik! Az, amitől annyira óvták, ami árthat neki. Megváltozik minden… Nem harcolt az érzés ellen. A látomás akkora erővel tört rá, hogy majdnem lehúzta a víz alá. Becsukta a szemét, s keze még mindig a lány arcát érintette. Egyetlen nyugvó pontként ő volt a közelében. Elison ösztönösen cselekedett, s ő is megérintette a varázslót. A bizsergés lassan őt is átjárta. Valami történik köztük, ami különlegesebb, mint azt megértették volna.

– Mit tettél, Max? Mitől érzed magad ennyire szomorúnak? – A fiú felkapta a fejét, el akart húzódni, de mégsem tette. A tetoválásai felizzottak, mintha pont akkor készültek volna el, de ez nem ezt jelentette. Működésbe lépett a szörnyű erő. Az anyai örökség, amit évszázadok óta hordoztak magukban. De ez nem csak ez volt. Ilyet nem kellett volna éreznie, főleg Eli miatt sem. Mindkettőjükre veszélyt jelent, viszont a jövő egy apró markáns vonala látomásként jelent meg előtte. Mágia… ősi, mélyebb és időt állóbb mindennél, a gyökere mindennek. S ebben a pillanatban egy istenes adagot kapott belőle. Kiváltságosnak érezte magát, mérhetetlenül büszkének. Nem vitatkozott, elfogadta, miközben hallgatta az édes hangot. – Oh, Merlin, érzem, hogy a sötétség fogva tart, lassan megöli lelked… Üresség, magány, keserűség, veszteség… Van benned tiszta erő, életeken átívelő mágia, soha nem lesz teljesen sötét. Nem törsz az életére…

– Ez nem tartozik hozzád, engedd el, mert magába szippant. Ne ezt érezd! – mondta kedvesen, s megsimogatta a fejét. – Mutatom neked az utat.

– Mi történik? – rebegte a boszorkány. – Én nem…

– Valami különleges, amit nem tudok megmagyarázni. Ezen a nyelven sincsenek rá szavak. – suttogta a varázsló, ölelésébe vonta Elisont, aki ösztönösen belefúrta az arcát a vállgödrébe. A szíve hevesen dobogott és először életében megtelt szeretettel. Csak legendák szólnak erről, az egyetlenről, a tisztáról, aki felszabadítja a bűnös lelket. Nem merte remélni, hogy vele megtörténik. Mintha egy pallost húztak volna ki közte és a szakadék fölé, majd kényelmesen átsétált. Max még szorosabban ölelte, s kelta nyelven suttogott neki, amely oly természetes volt neki, mint egy levegővétel. – Na cluinneam mu a dhéidhium! Na fhaiceam olc, nor chluinnean olc, nar labhram olc. Thig an choimhead orm! Feuch! Chan fhaca mi shamhail anns na thig is na tháinig. Crannchar. Sealladh air na tha ri teachd. Ach nair tha gradh mór ar cridhe again air a chéile. Ach an déich na h-uile car chab airidh mi. Leannan. Ach tha mo ghion ort gu Lá na Cruinne.* Folytasd, kérlek! Nézz mélyebbre.

– Már nincs benned harag, nem inkább, már nem haragszol többé rám. Valami mást érzel, valami egészen mélyről jövő aggodalmat és nem is tudom, akkora nehéz. Én is érzem. Érzem, nagyon is érzem – szólt elcsukló hangon, majd erősen megszorította a varázslót.

– Úgy van, leannan – Max érezte, hogy a keze felizzik, ahogy még soha sem. A gyógyítás borostyánsárga fénye. – Mit érzel még?

– Vágyat, erős vágyat és még olyasmit, ami boldoggá tesz – csuklott el a hangja. A varázsló nem bírta tovább, felemelte a fejét egy pillanatra egymás szemébe néztek. Kék szem, amit eddig elhomályosított a kavargó fekete éj, most úgy szikrázott, mint Elié. A boszorkány ajka önkéntelenül nyílt szét a csodálkozástól. Max soha nem érezte ennyire magabiztosnak magát, sem erősnek, sem bátornak, mindig csak az ambíciói voltak, célok, kötelességek, fájdalom, de most már más is volt. Megcsókolták egymást, körülöttük a kékes víz őrjítő hullámzásba kezdett, mintha az elszabadult mágia próbált volna teret szerezni magának. Elementáris erők űzték egymáshoz őket. S közben Max a kezét a sebhelyre tette. A tetoválások felizzottak, és borostyánsárga fény töltötte be a termet. Minden forgott, iszonyatosan meleg lett, s a víz ontotta a párát, s mintha már nem is ott lettek volna. Túl jó volt, túl tökéletes, miközben bűnös volt és éteri egyszerre. A különbségeken túljutva mégis az univerzum szerint összeillettek.

– Leannan, a sorsom vagy, én pedig a tiéd – suttogta halkan a druida nemzetség fia, aki eddig magányosan bolyongott a homályban, most kiért a tiszta fényre. Bladud napistenhez és Brenwen istennőhöz intézett imájában köszönte meg az útmutatás. Először szólt hozzájuk igazából és nem kényszerre, amit mindig anyja követelt ki. Eli csukott szemmel a vállára hajtott fejjel az ölelésében pihent, s a sebhely mely elcsúfította a mellkasát most halvány vonallá alakult kiegészülve pár apró villámábrával.







* fordítás(kb.): Nem akarom ezt hallani! Sem látni a gonoszt, sem hallani, sem a sötét eszméket. Gyere és láss engem! Érezz! Még soha nem láttam ilyesmit korábban. A Sors. A jövő látomása. Majd egyszer igazából szeretni fogjuk egymást. Mindennek ellenére nem vagyok méltó rá, kedvesem. Szeretlek a szívem mélyéből, az idők végezetéig.

hozzászólás: 0