14. fejezet
Hajnali fények

Eli hirtelen eszmélt fel, mintha egy buborék pukkant volna el, ami eddig távolt tartotta volna a külvilágtól. Ijedten húzódott el Maxtől. Ugyanaz a rémület szállta meg, mint amikor bántották. Űzött tekintettel nézett a fiú szemébe, aki most ugyanúgy meg volt rémülve, mint ő. Az ifjú varázsló megdermedt a helyiségben. Mégis mi történt? – kérdezte magától a boszorkány. Annyira elragadta ez a forgatag, az érzés, a lángolás, majd a mellkasába nyilalló fájdalom teljesen összezavarta.

– Mit csináltál velem? – rebegte Eli zihálva, majd elhúzódott Max mellől és riadtan nézett rá. Annyira kiszolgáltatottnak, annyira sebezhetőnek érezte magát. A félelem fémes ízét érezte a szájában.

A mellkasán lévő Lichtenberg-féle vonalak ezüstösen csillogtak a homályos fényben, olyan volt, mintha egy villám csapott volna belé. A boszorkány tétován tette rá a kezét a sebhelyére, amit körbeszőttek a villámvonalak. A heg egyre halványult, a vonalak azonban egyre erősödtek. Égetett, fájt, szúrt, amikor hozzáért. Elison zihálva józanodott ki a kábulatból, ami eddig teljesen elnyomta a védekező ösztöneit, amik most teljes erővel törtek rá. Durván ellökte magától a fiút. A medence vize felkavarodott körülöttük.

A boszorkány rettenetesen megrémült. A fizikai és a lelki fájdalom, ami rátört túlságosan is sok volt egyszerre. Max hasonlóan zavartan figyelte őt. Még mindig erős vágyat érzett a lány iránt, de tudta, hogy ez közel sem ilyen egyszerűen működik. Soha nem akart így érezni senki iránt, soha nem akarta ezt megtapasztalni, most egyszerűen úgy szakadt rá az egész, mint egy áradat, ami maga alá akarta gyűrni. Egyszerre nyert minden értelmet és süllyedt az értelmetlenségbe. Tett egy lépést a lány felé.

– Ne gyere a közelembe! – kiabálta Eli mérgesen. A szíve még mindig hevesen dobogott, s próbált magyarázatot kapni arra, ami az előbb történt vele. Ahogy telt az idő az irányítást saját teste felett egyre inkább visszakapta. Az ajka még mindig égett a csóktól, mellkasa pedig továbbra is sajgott az ezüstös vonalaktól, amik ott lüktettek a bőrébe égetve. Már nem volt elviselhetetlen, mégis legszívesebben elmenekült volna. – Maradj ott, ahol vagy!

– Eli – próbált közeledni Max, de a lány egészen a medence szélig hátrált. Csak a durva kő állította meg, ami a hátához ért. A fiatal férfi jobbnak látta, ha inkább távolabb marad. Használta a mágiáját, amit mindig is tiltottak neki, s egész eddig kordában tartott. Most mégis megadta magát neki, sőt még egy másik embert is magával sodort. Még mindig nem hitte el, hogy engedte Elinek, hogy a lelkébe lásson. – Ne csináld ezt!

– Mit tettél? – kérdezte kissé sírós hangon. – Ez fáj…

– Sajnálom, nem akartam semmi rosszat. Hinned kell nekem! – Max megpróbálta közeledni hozzá, de a lány még erősebben fonta össze a karját maga előtt. Annyira kiszolgáltatottnak érezte magát, mint amikor megtámadták. Azzal különbséggel, hogy Max iránt érzett valamit, amivel még nem volt teljesen tisztában.

– Én nem… nem tudom, mit higgyek. Egyáltalán mi ez?

– Engedj egy kicsit közelebb! – kérte a fiatal varázsló kétségbeesetten. Idegesen beletúrt a hajába. – Tényleg nem kell tartanod tőlem.

Eli idegesen simogatta a sebhelyet és a villámvonalak tarkította mellkasát. A fájdalom enyhülni látszott, de a hirtelen rátörő jeges félelemén nem tudott felülkerekedni. Észre sem vette mennyire remeg. Kezdett egyre jobban fázni.

– Nyugodj meg! – szólalt meg a fiú, aki hasonló tanácstalansággal nézte a lányt. – Nem akartalak bántani tényleg. Ez az egész…

Max elnyomott egy szitkot. Nem tudta hogyan magyarázza meg, hogyan is lehetne? Ez sokkal komplikáltabb volt annál, mint amit három mondattal meg tudott volna magyarázni. Pedig mondania kellett valamit.

– Magyarázd meg! – követelte a boszorkány, mit sem törődve azzal, hogy könnyek áztatják az arcát. – Én… én…

– Nem kell félned tőlem. – A varázsló lehajolt majd felvette a törölközőt, aztán átnyújtotta a boszorkánynak. Eli magára terítette ezt, és ettől kissé megnyugodott.

– Nem tudom, mit gondoljak.

– Nézd, ezt nem olyan egyszerű – kezdte Max színtelen hangon. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.

– Pedig jobb lenne, ha most és itt elkezdenéd, mert nálam van a pálcám, és most már nem félek használni – követelte kissé remegő hangon. Felkavarta a csók, a varázslat, az egész testét átjáró különös, ismeretlen mágia. A fiú szemébe nézett, ami annyira szomorúan nézett vissza rá.

– Figyelj! – úszott egy kicsit közelebb a fiatal mágus. – Nem foglak bántani, és az előbb se tettem.

– Maradj tőlem távol! – kérte a boszorkány. – Nem értem, hogy mégis mi történt…

– Én sem tudom megmondani pontosan – rázta meg a fejét szabadkozva, de nem nézett a lány szemébe. – Hidd el nem akartam vele ártani neked!

– Hagyd abba ezt, és inkább beszélj!

– Az anyám… hogy is mondjam el?

– Minél hamarabb, ha lehet.

Max mélyen a lány szemébe nézett. Mégis hogyan mondja el? Pontosan neki, akinek a szülei és a barátai „megmentették” a varázsvilágot, s ezzel az ő családját egy úttal a teljes romlás szélére sodorták.

– Válaszolj! – követelte Elison mérgesen, miközben szorosan összefonta maga körül a kezét. Egyszeriben olyan hideg lett minden.

– Az anyám egy druida – mondta ki egy kis gondolkodási idő után. – Az apám pedig varázsló volt.

– Ezt nem értem – rázta meg a fejét a lány. – Úgy gondolod, hogy ez magyarázat?

– Éppen elég magyarázat, úgy gondolom… Az én mágiám kicsit másképpen működik, mint egy átlagos varázslóé. Sokkal nehezebb elmagyarázni – szólalt meg, miközben ökölbe szorította a kezét. – Ugyanakkor sokban hasonlít is. De előfordul, amikor nem lehet irányítani, mint ahogy most történt.

– Értem.

– De nem akartalak bántani, esküszöm! – mondta fiú zavartan. Soha nem volt hozzá senki sem ennyire közel, hogy meg kellett volna magyaráznia bármit is a múltjával kapcsolatban. – Csak meg akartalak gyógyítani. Egyszerre volt ez számomra tudatos és önkéntelen.

– Hogyan?

– Én… én még soha nem csináltam hasonlót – vallotta be a fiú. – Nem is tudom mi történt velem. Hinned kell nekem.

– Ez hihetetlen, és muszáj volt rajtam kipróbálnod az erődet? – kérdezte a lány, miközben kitörölte a könnycseppeket a szeméből.

– Nézd, sajnálom! De azt nem, hogy meg egyszer az életben akartam valamit tenni, ami önzetlen és jó – fortyant fel a varázsló. Majd egy kicsit közelebb ment Elihez. – Mutasd a mellkasod!

– Hagyj békén!

– Kérlek, Eli! Hadd nézzem meg!

A boszorkány nem akart vitatkozni, majd engedelmeskedett. A fiú most már egészen közel ment hozzá, s kinyújtotta a kezét. Mikor az ujjak a lány bőréhez értek, Eli megborzongott. Finoman simogatta meg a sebhelyet, ami más sokkal halványabb volt, mint korábban. A villámvonalak még mindig ezüstösen izzottak a párás levegőben.

– Halványult – mondta halkan, majd egy kicsit közelebb hajolt a boszorkához. Eli a bőrén érezte a varázsló meleg leheletét – Nem akartam, hogy ezzel élj együtt. Neked nem kellenek sebhelyek.

– Ez nem lehetett volna az én döntésem? – kérdezte, majd egy hosszú pillanatig egymás szemébe nézve várták a választ. Max kényszerítette magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét. – Nem kellett volna beleavatkoznod.

– Nem tudtam – rázta meg a fejét. – Ilyet soha nem csináltam még.

– És most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten a lány. – Hogyan tüntessem el ezeket a villámvonalakat?

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Az enyémek is évek óta megvannak.

– Merlinre…

– Tényleg nem akartam rosszat.

– Elhiszem – szólalt meg Eli egy kis hallgatás után. – És amiket mondtál?

Maxet váratlanul érte, hogy a füle tövéig elvörösödött. Ez nem volt egyszerű mágia. Bár ne lett volna ennyire zavarban.

– Nem fogok bocsánatot kérni érte – válaszolt végül, aztán karba tette a kezét. – Sajnálom, hogy megijesztettelek.

– Merlinre… Én nem tudom ezt így most megemészteni – rázta meg a fejét zavartan, miközben megtörölte az arcát.

– Sajnálom.

– Jó – mondta Eli.

– Erről nem tud senki sem – folytatta Max.

– Hogy félig druida vagy?

– Igen – bólintott a varázsló. – És megköszönném, ha senkinek sem mondanád el ez.

– Rendben. Bár nem hinném, hogy ez bárkit is zavarna – rázta meg a fejét Eli.

– Az ilyeneket, mint én… – tartott egy kis szünetet Max – ki szokták végezni.

– Nem, ez nem igaz – rázta meg a fejét a boszorkány. – Ez nem a sötét középkor. Nevetséges, amit mondasz?

– Gondolod? – nevetett fel a varázsló. – Látod az én villámvonalaimat? Ezek nem csak úgy egyszerűen kerültek oda, ahova. Ebben ne legyél olyan biztos, hogy ha kiderülne, akkor nem hurcolnának el innen. Egy ilyen gyerek veszélyes, kiszámíthatatlan és sokan nem tudják kezelni.

– De ez abszurd.

– Az lenne, valóban? Sok szörnyűség van, amiről te egyáltalán nem tudsz – idegesen felnevetett, aztán beletúrt a hajába. – Bár mesélhetnék neked, de nem keverhetlek bele sajnálom, Eli.

– Azért ennyire ne nézd primitívnek a varázslókat – mondta Eli mérgesen. – Akiket én ismerek…

– Naiv vagy – horkantott fel Max, majd kimászott a medencéből. – Ez a világ nem a magamfajták számára született.

– Meg sem próbáltad elmondani senkinek – ellenkezett még mindig a boszorkány. – Honnan tudod, hogy mi történne?

– Eli… – rázta meg a fejét. – Ne menjünk bele ebbe! Te is tudod, hogy mi történik, ha valakinek megemlíted a druidák nevét. Ennyire nem lehetsz naiv. A szüleid az én fajtám ellen harcoltak.

– Max…

– Druidákat nem látja senki sem szívesen, és a korcs kölykeiket sem. Ez te is nagyon jól tudod.

– Ne mondj ilyet!

– A családod is úgy irtotta őket, ahogy nem szégyellte – mondta Max, s egyre jobban felhergelte magát. – Gondolod, hogy előbb megkérdezte bárki is kinek van családja, kinek vannak gyerekei?

– A családom Voldemort hívei ellen vették fel a harcot. Nem vagyok naiv, tudom, hogy mindenkinek van sötét és fehér oldala is.

– Biztos vagy ebben, hogy így történt? Nem voltál ott, nem élted át – mosolyodott el Max, majd megcsóválta a fejét.

– Lehet, de te sem.

– Ez igaz, viszont minden hátrányát élveztem – jegyezte meg Max. – Ellenben a te csodálatos gyerekkoroddal, nekem nem volt minden olyan fényes, nem láttam a családomat hősként, hanem koszos, elnyomott, számkivetettnek.

– Ez igazságtalan. Nem ítélhetsz el emiatt.

– Mindegy.

– Én nem vagyok olyan, aki a druidaságod miatt megvetne.

– Még csak nem is ismert igazán.

– Teljesen összezavarsz – sóhajtott fel a boszorkány. – Én… én… nem tudom mit mondjak.

– Semmit sem kell.

– De…

– Hagyd! – emelte fel a kezét a fiú.

Eli némán figyelte, ahogy a fiatal varázsló kimegy a helyiségből, vizes lábnyomokat hagyva maga után. Annyira össze volt zavarodva, annyi kérdése lett volna még, de képtelen lett volna bármit is mondani neki. Mély levegőt vett, aztán visszamászott a medencébe és a víz alá merült. Körülölelte a kellemes meleg víz, minden hirtelen elcsendesedett, s felfelé nézett, ahogy a buborékok felfelé haladtak a felszíne felé. Mégis mit tegyen? Ő magam sem tudta. Megérintette a mellkasát, amin a vonalak egyre kezdtek szürkébb színre válni. Mikor újra feljött a víz felszínére, kimászott a medencéből és elkezdett készülődni.

***

Később a két fiatal már a kocsiban ült Loreennel. A szárnyas lovak húzta szállítóeszköz a felhők felett siklott a holdfényes éjszakában. Max az ablakon kifelé bámulta az eget, a csillagokat, a holdat és a fodrozódó felhőket. Olyan más volt így, gyönyörű, nyugalmas és lenyűgöző. Jó lett volna most seprűn repülni, de ez az este nem arról szólt. Már megbánta, hogy belement ebbe a játékba.

Elison eközben a mellkasán nyugtatta a kezét, ami még fájt egy kicsit. Néhányszor felidéződött benne a kellemetlen emlék, amikor a sebet kapta. Különös volt, egyre halványultak az emlékek, tompulni az éles képek. Vajon mi történhetett vele? Tétován simogatta meg a mellkasát. A ruha szerencsére elrejtette a villámvonalakat és a sebhelyét, magas volt a nyaka is. Annyi minden kavargott a fejében, ezeket szerette volna elcsitítani.

Max és Eli nem beszéltek egymással. Azóta meg sem szólalta, hogy mindketten elhagyták a fürdőt. Loreen gyanakodva méregette a két gyereket, de nem akart túlságosan is beleavatkozni. A feszültséget viszont az egész kocsiban tapintani lehetett. Viszont nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon.

– Csendesek vagytok – törte meg a csendet Loreen. – Mintha nem is mulatni mennénk, hanem valami büntetés helyszínére. Ki vele, mi történt?

– Semmi, nagyi, csak fáradtak vagyunk – válaszolt Eli. Max eközben csak hallgatott, s kifelé nézett továbbra is az ablakon.

– Áh, értem.

– Nem kell aggónod – nyúlt ki a nagymamája kezéhez, aztán bíztatóan megsimogatta. Eli elmosolyodott. – Minden rendben van.

– Ha te mondod, kislányom.

– Igen. Alig várom, hogy megérkezzünk – csevegte a lány. Felszabadultnak tűnt, noha egyáltalán nem volt az.

– És te, Max?

– Elnézést nem figyeltem.

– Te is várod már a bált?

– Igen – bólogatott és igyekezett érdeklődést színlelni.

– Mindketten remekül tudtok hazudni – jegyezte meg Loreen végül. – Ki vele, mi történt?

– Semmi – válaszolt gyorsan Eli. – Csak mindjárt itt van a sulikezdés.

– Mindjárt megérkezünk – mondta Max. – Már kezd ereszkedni a kocsi.

Mindannyian elcsendesedtek, aztán megvárták, amíg biztonságban földet értek. Mindhárman kiszálltak a kocsiból. Egy hatalmas épület udvaránál álltak meg. Eli felnézett a kastélyra. Az égbe ívelő karcsú tornyok még impozánsabbá tették. Zene szűrődött ki a szalonból, ami nevetés és beszélgetés foszlányokkal vegyült össze. Megborzongott, amikor a szél a karját érte.

– Loreen, Eli! – hallotta nem messze tőle. Lucius Malfoy jött feléjük széles mosollyal.

– Lucius! – köszöntötte Loreen a testvérét. – Nem tudtam, hogy te is jössz.

– Narcissa elrángatott, ő már bent van. És Perselust hol hagytad? – kérdezte a férfi kíváncsian, de sehol sem látta a barátját. – Talán később jön?

– Nem tudott elszabadulni – mondta a boszorkány, de még mindig kissé mérges volt emiatt. – Az új tanév kezdetén rengeteg munka van.

– Rengeteg? – kérdezett vissza gyanakodva Lucius. – Inkább nem akart eljönni. Ezt előbb el tudnám róla hinni.

– Hagyjuk – intett nemet a fejével a húga. – Mi itt vagyunk. Nézd, Eli viszont elkísért.

– Lucius bácsi, de régen láttalak – mosolyodott el Eli, majd előre lépett, aztán megölelte Luciust. A férfi kissé sután fogata az üdvözlést. Ugyan hozzá volt szokva, hogy a fiatalabb generáció másképp viszonyul a társas kapcsolatokhoz, de ő még mindig merev volt ehhez.

– Elison, napról-napra szebb vagy.

– Köszönöm.

– Oh, és bemutatom még Perselus egyik tanítványát is – szólalt meg Loreen, aztán Maxre terelte a figyelmet. Lucius szembe nézett a fiúval, aki egy kicsit megszeppenve nézett vissza rá.

– Maxwell Larkin – mutatkozott be, aztán kezet nyújtott.

– Lucius Malfoy – fogata a varázsló a kézfogást. Mélyen a fiú szemébe nézett, mintha ki akart volna fürkészni belőle valamit. Ismerős volt, nagyon is ismerős, de hol látta? Nem mostanában, abban egészen biztos. – Larkin?

– Igen, uram.

– Nem ismerős a név.

– Nem idevalósi az apám – mondta Max szűkszavúan.

– Találkoztunk már? – kérdezte a Lucius. – Ismerős vagy nekem, fiam.

– Nem hiszem – intett nemet a fejével Max, de már kezdte egyre jobban feszélyezni a helyzet. A szürke tekintet egyre áthatóbban figyelte őt, és ő kezdett egyre idegesebb lenni. Mintha hideg kezek tapogatták volna a fejét, mintha be akartak volna férkőzni az elméjébe. Védekeznie kellett, másra gondolni, elrejteni a valódi énjét, nehogy bárki is kifürkéssze. Iszonyatosan sok idő telt el, amíg is nézték egymást, vagy legalábbis a fiatal varázslónak így tűnt. Eközben Loreen és Eli egymás mellett állva figyelték a jelenetet.

– Biztos valahol az Abszol úton – jegyezte meg a varázsló, majd elfordította a tekintetét. – Menjünk be!

– Jól van, Lucius.

– Rém unalmas lesz.

– Lucius…

– De így lesz, nekem elhiheted.

– Narcissát merre találom? – kérdezte a boszorkány.

– Odavezetlek – mondta Lucius engedelmesen. – Mi meg érezzétek jól magatokat! Nem kell néhány öreg társaságát élveznetek.

– Ugyan már – csóválta meg a fejét Eli.

– De, de, menjetek és szórakozzatok.

– Akkor később jövünk – mondta a boszorkány.

– Rendben – bólogatott Loreen, aztán a két testvér élénk beszélgetésbe kezdett, miközben áthaladtak a tömegen és üdvözöltek néhány ismerőst. Eli egy kicsit lemaradt, majd Max mellé sodródott.

– Most mi legyen? – kérdezte a fiatal boszorkány.

– Legjobb lesz, ha kimegyünk – mondta Max.

– Jól van. Te szerezz valami ennivalót, én pedig valamit inni.

– Rendben. – Max levett egy mini szendvicsekkel teli tányért. Eli pedig szerzett két pohár innivalót, aztán elindultak kifelé a kertbe.

A friss levegő megcsapta mindkettőjüket. Jó volt a finom rózsaillatú levegőt magukba szívva sétálni. Sövényekkel szegélyezett úton haladtak egymás mellett. Nem szóltak egymáshoz, és a lehető legnagyobb távolságot tartottak. Eli olykor ránézett Maxra, akinek megfeszült az arcéle, valami foglalkoztatta, de a lány nem akart és nem is mert rákérdezni. Inkább a kert látványát csodálta. Mesterien megtervezett kompozíciót láthattak virágokból, fénytündérekből és lámpásokból.

Egészen megnyugodtak mindketten, s egyre távolabb kerültek a báltól. Egy szökőkút feszített víztükre jelent meg előttük. A hold megvilágította a sötét vizet, amin lustán úszó illatos tavirózsák ontották az illatukat. Eli tudta, hogy ezeket a növényeket nem szabadott megérinteni, mert szúrós csápjukkal magukkal ránthatták a gyanútlan kíváncsiskodókat. A két fiatal amikor elérte a szökőkutat, leültek a szélére tisztes távolságban egymástól.

Max letett a tányért kettejük közé, s kivett egy szendvicset, lassan enni kezdte. Eli letette az egyik poharat a tényér mellé, aztán a távolba nézett. Lassan teljesen besötétedett, s a csillagok is feljöttek az égre. A boszorkány elmélázva csak forgatta a kezében poharat, s figyelte, ahogy a kerti lámpások fényében megcsillannak az apró buborékok.

– Jobban vagy már? – kérdezte Max, amivel kizökkentette a lányt az álmodozásból. – Vagyis úgy értem.

– Tudom, hogy értetted, Max.

– Akkor?

– Azt hiszem, igen – bólogatott a boszorkány. – Sajnálom, hogy ennyire kiborultam, nem tudtam hogyan reagáljak.

– Én se tudtam – szabadkozott a varázsló. – Sajnálom, amiért rád hoztam a frászt. Félsz tőlem?

– Igen is, meg nem is. Egyelőre tartsuk a távolságot.

– Nem akartam közelebb menni.

– Rendben.

– Figyelj… ami történt…

– Lehetne, hogy erről most ne beszéljünk? – kérte Eli, aztán az ajkába harapott. – Még magam sem tudom mit gondoljak.

– Persze. Nem akartam róla beszélni én se – rázta meg a fejét a Max. – Vigasztaljon tudat, hogy hamarosan elkezdődik a suli, és elvonják a figyelmedet a többiek és a kemény órák.

– Ebben lehet valami.

– Tényleg nem félsz tőlem?

Eli nem szólt semmit, sem csak megrázta a fejét. Hogyan is lehetne mindazt szavakba önteni, amiket éppen gondolt? – kérdezte magától a lány, de ezzel a kérdéssel sem lett közelebb ahhoz, hogy megértse mi történt Max-szel és vele. Semmit sem értett, ám nem akarta még egyszer mindent felidézni.

A lány hátrahajtott a fejét, a hajába belekapott a szél, aztán mélyet sóhajtott. Bár egy sóhajtással meg tudott volna nyugodni. Csendben csukott szemmel figyelte, ahogy lágyan susog a szél a fák között. Mikor újra felegyenesett egyenesen Max tekintetébe nézett. Egy hosszú percig egymást figyelték, mintha mindketten egymásban keresnék a válaszokat.

Max szeretett volna valami bíztatót mondani vagy valami megnyugtatót, de soha nem volt ilyen képessége. Inkább csak összezavarta a dolgokat. Őt nem nevelték semmire. Soha nem nyugtatták meg, egyáltalán nem volt gyengédségben része. Sokszor úgy érezte, hogy nála nincs üresebb, érzéketlenebb ember a világon. Ma viszont minden megváltozott. Olyan érzések kerítették hatalmába, amiket nem ismert.

– Nem szeretem a tömeget – törte meg a csendet Eli, miközben egy kilógó hajtincsét a füle mögé tűrte.

– Mostanában?

– Igen – helyeselt halkan. – Néha elfog az a fojtó érzés, mintha össze akarta valami robbantani, és magával sodorni. Szörnyű érzés.

– Régen nem ilyen voltál.

– Nem is ismersz.

– Nem? – nevetett fel Max. – Téged mindenki ismer. A mardekár tündöklő csillagainak egyike.

– Nem vagyok az – rázta meg a fejét.

– Nem?

– Hogy is mondják? Mindenki változhat – mondta végül a lány. – Valószínűleg velem is ez történt. Semmilyen figyelemre nem vágyom többé.

– Engem sosem vonzott az, hogy figyeljenek rám. Nem igazán szoktam barátkozni sem – szólalt meg Max.

– Mesélj erről a druida dologról!

– Éles váltás.

– Nem tudom, hogy mit mondhatnék még – vonta meg a vállát Max.

– Szoktál úgy varázsolni, mint ők? – kérdezte Eli. – Én láttam őket párszor. Amikor még messze innen éltem.

– Nem csináltam soha szertartásokat, ha erre gondolsz – mondta a fiú zavartan, majd lehajtotta a fejét. Nem szeretett erről a témáról beszélni. – És ritkán használnom az erőmet, így ahogy ők.

– Alakot is tudsz váltani?

– Nem – rázta meg a fejét.

– Nem is próbáltad?

– Nem, és nem is fogom – jelentette ki a varázsló határozottan. – Ehhez túl nagy árat kellene fizetnem.

– Milyen árat?

– Ezt nem mondhatom el. Így is rengeteg dolgot elmondtam – sóhajtott fel nehezen.

– Meg kell ezt értenem – mondta a lány. – Csak így fog menni.

– Gondolod?

– Igen – sóhajtott fel Eli. – De még most sem akarlak elárulni, ha ettől félsz.

– Nem félek attól, hogy elárulsz.

– Miért? Hiszen nem vagyunk barátok.

– Az lehet, de megbízol bennem ennyire? – tette fel a kérdést a lány.

– Neked nem kellene bennem megbíznod – mondta Max. – Én nem vagyok az a barátkozós típus.

– Még mindig zavaros ez az egész helyzet – sóhajtott fel újra. – Neked nem az?

– De igen, nekem is – bólogatott a varázsló.

– És most mi lesz?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Max. – Nem vagyok jó az ilyesmiben.

– Miben is?

– Semmiben, ami a barátkozásról szól – válaszolta a fiatal druidavarázsló. – Sőt kifejezetten szarul megy ez nekem.

– Nem mondtam, hogy legyünk barátok – rázta meg a fejét Eli, furcsa módon ettől szomorú lett. Összeszorította a fogát. A mai nap eseményei tényleg teljesen összezavarták.

– A legjobb, ha távol tartod magad tőlem – mondta végül Max. – Így lesz a legjobb mindkettőnknek.

– Baromság – vágta rá a boszorkány. – Te magad sem tudod megmondani, hogy mi lesz a legjobb mindkettőnknek.

– Bár tudnám – szólalt meg újra Max, aztán hátradőlt a kőperemen, és a kezét a hűs vízbe lógatta.

– Vigyázz a liliomokkal! – mondta a lány. – Harapósak is lehetnek.

– Milyen szépek a csillagok. Már olyan régen nem voltam kint este a szabadban. – Max hangja álmodozóan csengett. Eli követte a példáját, aztán ő is fekvő helyzetbe helyezkedett el, majd felnézett az égre.

– A Mars szemben áll a Neptunusszal.

– Ez nem sok jót ígér – mondta halkan a fiatal fiú.

– Gondolod?

– Tudom – közölte egyértelműen. – Mars a háborút, agressziót jelenti, a Neptunusz pedig megmutatja azt, amit nem szeretnénk látni és azt, amit színlelünk.

– Akkor fel kell készülünk valami nagyon rosszra?

– Ki tudja? – mondta Max, majd újra felült és beleivott a pohárba. – Ez pezsgő?

– Csak ez volt kitéve.

– Pocsék íze van.

Eli felnevetett.

– Keressünk valami mást?

– Nem kell – rázta meg a fejét Max, majd kiöntötte az italt. – Augumenti.

– Áh a jó öreg víz – mondta Eli. – Az mindig a legjobb.

– Akarsz visszamenni?

– Nem – rázta meg a fejét. – Semmi kedvem nincsen.

– Akkor mit csináljunk?

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Most nagyon jó itt.

– Séta?

– A holdfényben?

– Nem randi.

– Akkor jó – ült fel a lány is. – Menjünk!

A két fiatal csendben sétálni kezdett a sövények mentén. Nem is sejtették, hogy valaki a teraszról figyeli őket. Lucius Malfoy egy szivart szívva állt a kőkorlátnál. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy már látta valahol a fiút. Mégis hol, mégis mikor? Bár vissza tudott volna emlékezni arra a pillanatra. Mély magába szívta a szivar füstjét, aztán lassan kifújta. Nem túl gyakran hódolhatott ennek az élvezetnek, de most megengedte magának. Megfogta a poharat, aztán egy aprót kortyolt a lángnyelv whiskeyjéből. Gondolatait egy gyengéd érintés zavarta meg a vállán.

– Minden rendben? – kérdezte Narcissa. – Nagyon elgondolkodtál.

– Igen, persze – bólogatott Lucius. – Csak megpróbáltam felidézni egy emléket.

– Mondd el!

– Loreen elhozott ma egy fiút Roxfortból – mondta a férfi. – Maxwell Larkin a neve. És nem bírom kiverni a fejemből. Mintha már láttam volna valahol.

– Nem ismerős a neve – rázta meg a fejét Narcissa.

– A szeme, az a mély tekintet – szólalt meg újra Lucius. – Valamit látok benne, valami ismerőset. Megpróbáltam legilimenciát…

– Lucius… Valaki észrevehette volna.

– Ellenállt. Ilyen erősen már rég nem álltak ellent nekem.

– Drágám, szerintem hagyd ezt a témát mára – simogatta meg a karját Narcissa. – A fiú csak egy fiú, semmi több. Semmit sem számít, hogy láttad-e korábban.

– Lehet, hogy igazad van. Mégis van egy olyan érzésem, hogy talán mégis – mondta Lucius. – Valami igazán gonosz dolog fog történni.

– Régen nem mondtál ilyeneket – szólalt meg a boszorkány, s kirázta a hideg.

– Túl rég van béke.

– Gondolod?

– Tudom, drágám – válaszolt a férfi sejtelmesen. – Már szükségszerű, hogy valami történjen.

– Beszélj erről Perselus-szal! – tanácsolta a felesége. – Neki erről tudnia kell.

– Tudom – bólogatott Lucius. – Mindenképpen beszélni fogok vele.

– Gyere menjünk vissza! – kérte Narcissa. – Még van néhány kötelezettségünk ma estére.

– Úgy érzem már elég volt mára – mondta varázsló elcsigázottan. – Muszáj még ezt megtennünk?

– Még csak egyet, kedvesem.

– Rendben.

– Akkor menjünk!

***

Későre járt, de Harry teljesen elvesztette az időérzékét a poros, ablaktalan pincehelyiségben. Rengeteg mindent átnézett már, viszont nem talált semmit sem. Lopva Pitonra nézett, aki még mindig egyenes háttal, higgadtan lapozgatta a pergamenhalmokat. Még talán lelkes is volt, bár ezt a varázsló nem tudta volna megmondani, hiszen a kifejezéstelen, szigorú arc semmit sem árult el. Harry a fejét támasztva folytatta tovább az olvasást, amikor megakadt a szeme egy néven. Először azt hitte rosszul lát, a vérnyomása egyből az egekbe szökött, idegesen simította ki a pergamenlapot.

– Tom Denem? – kérdezte hangosan. – Mi a …

– Hadd nézzem! – szólalt meg Piton aztán átvette a pergament Harrytól, kis híján eltépte ahogy kirántotta a volt griffendéles ujjai közül. – Potter.

– Igen, uram?

– Szerintem tarts szünetet vagy tisztítsd meg a szemüvegedet – javasolta az igazgató. – Tom Derren.

– Mutassa csak?

– Felőlem – vonta meg a vállát, aztán visszaadta a pergament.

Harry feljebb tolta a szemüvegét, majd újra elolvasta a nevet. Felsóhajtott, valóban félre olvasta a nevet.

– Tényleg – mondta végül megkönnyebbülten. – Ez igazán kínos.

– Az igazán kínos az, hogy nem találunk még csak kicsit gyanús diákot sem – közölte az igazgató mérgesen.

– Azért én találtam négyet, akinek utána kell néznünk.

– Már most megmondom, hogy rossz nyomon jársz, de nem bánom nézz utánuk – mondta a férfi mérgesen. – Nem stimmel ezekkel a gyerekekkel az év.

– Lehet, hogy berozsdásodtak az ösztöneink – vágott egy fintort Harry.

– Nem erről van szó – rázta meg a fejét Piton, aztán összeérintette az ujjbegyeit, s úgy könyökölt fel az asztalra. – Apró jeleket keresünk. Közel sem nyilvánvalókat.

– Bár Dumbledore tudna segíteni – mondta Harry.

– Dumbledore nem tud segíteni.

– Miért mondja ezt? – kérdezte a varázsló. – Úgy emlékszem meg akarta látogatni.

– Meg is tettem – válaszolt Piton. – De nem volt otthon. Üres volt az egész ház, és nem válaszol a leveleimre.

– Ezt miért nem mondta meg? – szegezte neki a kérdést Harry mérgesen.

– Még mennyi gyerek van hátra?

– A hetedéves évfolyam – válaszolt Piton mérgesen. – Őket hagytam a végére.

– Megnézhetem?

– Persze. – Azzal kiterítette a pergamenlapokat. Először mindegyik gyerek születési adatait vizsgálták meg.

– Ez meg mi a franc?

– Huszonnyolc gyerek született a téli napforduló éjszakáján vagy ehhez közeli időpontban – jegyezte meg Piton.

– Ez rengeteg.

– Tudom – sóhajtott fel az igazgató. – Meg kell látogatnunk Dumbledoret. Sürgősen.

– Magával tartok.

***

A hajnali fények lágyan szűrődtek át a fák zöld levelei között, megvilágította a kicsinyke tisztást, melyen egy aprócska forrás futott végig. Egy nyúl oltotta szomját a hűs vízben, de azonnal elszaladt, mikor a bokrok baljós zizegésbe kezdtek. Tompa léptek az avaron, óvatos mozgás hallatszott, aztán egy pillanatra elhalt minden, s csak az erdő hangjai vitte tovább a szél. Mélységes, nyugodt csend volt, mintha a világ egy pillanata megállt volna és csak az alapvető természeti szükségleteket lenne csak hajlandó végrehajtani.

Hirtelen támadt szélroham tépázta meg a bokrokat, panaszos zizegésre késztetve a méregzöld leveleket. Aztán néhány ág a sűrű lombok közül megadóan félrehajolt, hogy utat engedjen a varázslónak, aki az erdőbe érkezett. Draco gondterhelten követte a nyomokat, de mindhiába, a farkas a forrás vízénél eltűnt, mintha nem is lett volna ott. Csupán néhány szál, fehér szőr a rekettyésen.

– Fenébe – morogta fojtott hangon, majd eltette a pálcáját. Hajnalban arra ébredt, hogy eszébe jutott valami. Kiment az udvarra. Szinte maga előtt látta, ott állt a farkas. Mielőtt azonban megátkozhatta volna eltűnt a bestia, mintha csak egy ködbe vesző jelenés lett volna. Draco bevetette magát az erdőbe, varázslatokat mormolt, követte a nyomokat. Órákig bolyongott az erdőben, de nem talált semmit. Fáradtan masszírozta meg a homlokát. Pontosan olyan sötét a helyzet, mint ahogy korábban volt. És semmivel sem lett közelebb a megoldáshoz.

– Apa! – szólalt meg nem is olyan messze Dylan hangja. Dracót kizökkentette a fia hangja, és a feltámadó haragtól egyből kitisztult az elméje.

– Te mit csinálsz itt? – erélyesen rászólt a fiára. Különös érzés szállta meg ekkor, amit egy kicsit sem akart érezni. – Ilyenkor tilos az erdőben lenned, ezt te is nagyon jól tudod. Megbeszéltük.

– Sajnálom – horgasztotta le a fejét a fiatal fiú, de mindketten tudták, hogy egyáltalán nem sajnálja az ittlétét. – Láttalak egyedül elmenni az éjszaka közepén. Nem tudtam mi a baj, mert valahogy mintha nem lettél volna magadnál. Soha nem szoktál akkor elmenni, ha nem vagy szolgálatban. Gondoltam…

– Hagyd! Nem kell magyarázkodnod – csóválta meg a fejét a férfi. Szörnyen elkezdett fájni a feje, de most már kezdett egyre tisztábban látni. Ki akarták csalni vagy mi lehetett ezzel valakinek a célja? Vennie kellett egy mély levegőt, aztán belenézett Dylan szemébe. – Ezt tettem volna én is a helyedben. De most a legjobb lesz, ha visszamegyünk.

Dylan bólintott és az apja mellé lépett, aztán együtt haladtak tovább az ösvényen. Draco szótlan volt, belül forrongott a dühtől. Egyre másra a jóslat kavargott a fejében. Mindig is utálta ezeket a ködös jelzéseket. Soha nem hitt bennük igazán, bár két példát is szolgáltatott rá az élet, többek közt a sajátja is egy remek példa volna, nem is beszélve Potterről szóló ködös jövendölésről.

– Minden rendben van, apa? – kérdezte Dylan.

– Igen – bólintott Draco. – Már minden rendben.

– Druida farkas lehetett?

– Nem tudom – rázta meg a fejét a varázsló. – Amit itt láttam még azt is meg kell kérdőjeleznem.

– Az hiszem, hogy én is láttam – jegyezte meg a fiú. – Csak egy-egy villanásnyira.

– El kell hagynunk ezt a helyet amilyen gyorsan csak lehet – mondta Draco. – Anyáddal Roxmortsba kell mennünk.

– Mikor?

– Még ma elindulunk az ikrekkel – közölte a varázsló határozottan. – A nagyapádat és a nagyanyádat pedig elküldöm, amint lehet Sophiért és Zanért.

– Miért?

– Egyelőre ne kérdezz többet! – kérte az apja nyomatékosan. – Beszéltünk róla, hogy itt nem biztonságos. És már nem várhatunk tovább, el kell mennünk. Most nagyon oda kell figyelned mindenkire. Megértetted?

– Persze – bólogatott Dylan.

– Ez véresen komoly, nem játék.

– Megértettem.

– Rendben – mondta Draco, aztán megszorította a fia vállát. Egymás szemébe néztek, amikor a varázsló újra megszólalt: – Számítok rád! Megbeszélem a többiekkel, hogy kísérjen el titeket Roxmortsba. Ott foglak titeket várni. Mindent pakoljatok be. Holnap reggel ti is indulhattok.

– Mi ez az egész?

– Egyelőre nem tudok semmi biztosat.

– Értem – bólogatott Dylan.

– Helyes! – veregette meg a vállát Draco. – Most nagyon fontos, hogy összetartsunk, és ne cselekedjünk meggondolatlanul.

A fiú bólintott, aztán mindketten folytatták az útjukat vissza Darkness Fallsba, amire felkelt addigra el is érték a falu határát.

hozzászólás: 0