16. fejezet
A barlang mélyén

A sötét taláros alak átvágott a Tiltott Rengeteg magasba nyúló fái között húzódó ösvényen. Habár a hold még nem ment le, keletfelé már sárgás-vöröses fény jelent meg a horizonton. A fák és a park felett finom köd lengedezett. Az sötét taláros egyenesen a megsűrűsödött ködfátyol felé gyalogolt, ami nyirkos levegőt lehelt az arcába, azután elnyelte az alakját. Senki sem láthatta merre ment.

Egy ideig követte a keskeny csapást az égig érő fák között, majd egy lófejre emlékeztető sziklánál megállt, elővette a pálcáját, s elsuttogott egy varázsigét. A kövek és a környező növények megremegtek a mágia erejétől. Egy bagoly vijjogása hasított bele a csendbe. A hatalmas kőtömb elhúzódott, a rekettyés végül szétvált, s felfedte az utat az ismeretlennek. Sötét volt, hátborzongató, a férfinak össze kellett húznia magát mindig, hogy ne tépje meg a talárját egy-egy kiálló, tüskés ág. Felette a fák lombjai szorosan összeértek, így alig engedtek át a levelek némi fényt. Annyira rejtett volt az ösvény, hogy senki sem találta volna meg, legalábbis a férfi így gondolta.

Némi gyaloglás után egy sziklafalhoz ért. Körbenézett, nem követte senki sem. Óvatosan elindult a peremen. Mindig is utálta ezt a terepet, hiszen mély szakadék tátongott a mélyben. Most a köd eltakarta, de nagyon jól tudta, hogy lent a tátongó mélység fogadná. A sziklaperemen vigyáznia kellett, és csak szorosan a kőfal mellett haladva érhetett be a barlangba. Néha akaratlanul is lenézett a sötétbe, ahol egy folyó tört utat magának. Senki sem találta volna meg, ha itt baleset éri – futott át az gondolatai között. Meg kellett állnia, hogy ne nevessen fel ezen. Egy pillanatra megállt, becsukta a szemét, és vett egy mély levegőt. Nem volt senki, akinek számított volna, úgy igazán biztos nem. Ökölbe szorította a kezét, aztán folytatta az utat.

Mire elért a barlanghoz az szikperem kiszélesedett. A férfi körbenézett, aztán belevetett magát a tátongó fekete sziklaüregbe. A természet vájta folyosókon vakon haladt tovább. Sok hónapok át gyakorolt mire elsajátította ezt a gyakorlatot, hiszen a pálca fényével nem akarta felverni a feje felett csüngő alvó denevéreket. Saját kárán párszor megtapasztalta mennyire nem tanácsos felverni ezeket a lényeket, mellesleg mást sem, ami még itt tanyázott a környéken. Még két kanyar, és kiért a fényre.

Először hunyorítania kellett, aztán a szeme hozzászokott a világossághoz. Igazság szerint nem akart itt lenni, de nem tehetett mást.

– Hát eljöttél – szólalt meg a derűs öreg varázsló, amikor meglátta a csuklyás talárba burkolózó férfit.

– Mindig eljövök – mondta színtelen hangon –, Dumbledore professzor.

A barlang volt a legkülönlegesebb talán a Tiltott Rengetegben. A tér közepén egy alvó sárkány aludta delíriumos álmát már ki tudja mióta. Átok sújtotta, évszázados átok, amit senki sem törhetett meg. Mellette nem messze, pedig egy kényelmes lakásszerű helyiség került kialakításra, szőnyegek, lámpák, fotelek, könyvespolc, egy benyíló helyiségben hálószoba és fürdő. Remek és kényelmes börtön volt az idős varázsló számára, aki derűsen mosolygott még mindig. Nem tűnt megtörtnek, különösebben nem is volt dühös. Lefoglalta magát azokkal a könyvekkel, amiket az elrablója szerzett neki.

A csuklyás alakot mindig is utálta Dumbledore hozzáállását, ideges lett tőle, rettentően ideges. Persze ilyenkor még jobban figyelt arra, hogy még véletlenül se lássa meg az idős mágus az ő arcát. Bár némelyik alkalommal határozottan olyan érzése volt, mintha Dumbledore előtt nem lenne titok a kiléte. Varázslatokkal torzította el a vonásait, a hangját, és minden alkalommal gondosan figyelt erre. Mégis a hideg kirázta, akárhányszor ide kellett jönnie. Dumbledore feltolta az orrán a szemüveget és becsukta a könyvet, amit eddig a kezében tartott.

– Hoztam ételt – szólalt meg a varázsló, aztán levetette a hátizsákot, s kivette belőle az ételt és letette az asztalra.

– Köszönöm! – mosolygott rá Dumbledore. Követte a fekete taláros minden egyes mozdulatát, mintha csak egy szimpla látogató lenne. Látta, ahogy néha megremeg a fogvatartója keze. Még mindig zavarban volt előtte. Az idős mágus folyamatosan tanulmányozta őt.

– Nem értem, hogy miért ilyen vidám, hiszen fogoly. – Dühös volt. Legszíveseben megrázta volna Dumbledoret, de nem tehette meg.

– Ugyan, kedves fiam, miért kellene szomorkodnom? – nevetett fel elégedetten, mintha csak egy nyári vakáción lenne. Óvatlan volt azon az estén, amikor ez az ifjú varázsló tőrbecsalta. Ravasz fiú, legalábbis így gondolta.

– Nem fogom elengedni – rázta meg a fejét kissé zavartam. – Ne is kérjen tőlem ilyet.

– Nem is kértem.

– Veszélyes vagyok.

– Minden bizonnyal.

– Azt hiszi, viccelek?

– Hát persze, hogy nem – bólogatott beleegyezően a mágus. A csuklyás férfi nyelt egyet. Mindig ez a különös érzés fogta el, amikor az egykori igazgató közelében volt. A kék szemek mintha átláttak volna rajta. Mély levegőt kellett vennie. Valahol mélyen tudta, hogy ha akarna, akkor Dumbledore már régen megszökött volna innen. Két hete tartott itt fogva minden idők legnagyobb mágusát.

– Foglalj helyet egy kicsit! – szólalt meg Dumbledore kedvesen, aztán az egyik kényelmes fotelre mutatott. – Kimondottan szép a mai reggel.

– Vissza kell mennem – felelte kurtán a varázsló szabadkozva. Tudta, hogy kezd kiesni a szerepéből, de mindig emlékeztette magát, hogy ne engedjen a csábításnak. – Csak az ételt hoztam el.

– Megértem – bólintott egyet.

– Hogyan lehet, mindig ilyen átkozottul nyugodt? – pirított rá a fekete taláros, aztán járkálni kezdett. – Hiszen fogoly.

A sötét taláros már nem is először tette fel ezt a kérdést, hanem legalább századszorra. Ezzel azt bizonygatta mennyire bizonytalan is valójában. Dumbledorenál nem volt pálca, de mindent megtett annak érdekében, hogy minél többet megtudjon elrablójáról. Nem fordult meg, amikor nem messze tőle apró neszt hallott. A segítője megérkezett, aki elég óvatos volt ahhoz, hogy ne fedje fel magát. Az elrabló ma a szokásosnál is idegesebbnek tűnt.

– Úgy gondolod, hogy segítene, ha pánikolnék? – kérdezett vissza derűsen az idős varázsló, aztán feljebb nyomta az orrán a szemüvegét.

– Nem is akarja tudni, hogy miért van itt? – Tudta, hogy ez veszélyes kérdés, mégis valami arra késztette, hogy feltegye. Dumbledore mélyen a szemébe nézett. Megint érezte azt a furcsa érzést, ami arra késztette valljon be mindent neki. Ellent kellett állnia ennek.

– Időben megtudom – mosolyodott el a fogoly.

– Mondták már, hogy maga őrült? – rontott neki a fiatal varázsló. – Egyszerűen nem is értem a viselkedését.

– Nyugodj meg, fiam! – szólalt meg újra. – Az idegesség nem vezet jóra.

– Hihetetlen – hördült fel, aztán legszívesebben letépte volna a csuklyáját. Nem – emlékeztette magát, ezt nem teheti meg.

– Mondd el!

– Micsoda? – fordult felé dühösen.

– Mondd el, hogy miért tetted.

– Nem volt más választásom – válaszolt végül, ami inkább motyogásként hatott. – Meg kellett tennem. Muszáj volt.

– Ki kérte, hogy tedd meg?

– Ő egy nagyon veszélyes, hatalmas… Nem, nem, nem szabad elmondanom.

– Tudok segíteni, ha elmondod, akkor megoldjuk.

– Segít? Komolyan mondja?

– Igen.

– Oh, nem, nem dőlök be ennek az egésznek – emelte fel a kezét védekezően, aztán megrázta a fejét. – Egy pillanatra tényleg bedőltem. Ki akarja szedni belőlem az információt, aztán fel akarja használni ellenem. Rájöttem a taktikájára, Dumbledore professzor.

– Nem kell ezt tenned, mindenkinek van választása, szabad akarata – folytatta az idős varázsló, aztán megigazította a talárját.

– Milyen szép is lenne. – A sötét taláros megfordult, s hosszú léptekkel távozott a helyszínről. Dumbledore megvárta, amíg az ismeretlen messze eltávolodik a helytől. Halkan felsóhajtott, aztán leült a fotelbe.

– Most már előjöhetsz, Dobby – szólalt meg újra. A manó engedelmesen lépett elő az egyik szikla mögül, aztán néhány lépéssel az öreg varázsló mellett termett.

– Uram, Dobby, hozhatja végre a segítséget?

– Nem, még várunk – válaszolt komoran a professzor. – Még mindig nem tudtam meg mindent, amit szerettem volna.

– Dobby, elhozta uramnak a pálcáját – váltott témát a hűséges házimanó. – Követte a fiatalurat, és amikor nem figyelt kicserélte egy másik, hasonlóra.

– Nagyszerű – bólogatott Dumbledore. – Akkor sikerült kideríteni, hogy ki is ő valójában?

– Igen, uram, Dobby már minden tud.

– Ez nagyszerű.

– De uramnak segítség kell, hogy innen kijusson. Piton igazgató és Harry Potter már tudják, hogy uram nincs az otthonában, aztán elkezdik keresni.

– Gyorsabban haladnak, mint gondoltam.


Ekkor egy főnix földön túli hangja töltötte be az sziklák, meredélyek zord vidékét. Egyszerűben mintha minden még szebbé vált volna. A fák zöldje kivirult, kinyíltak a virágok, meleg szél lengedezett a szurdok északi részéről. Fawkes karmazsin alakja bukkant fel a hirtelen. Kecsesen siklott a levegőben, mintha a szél és a légáramlat egyáltalán nem befolyásolná a repülését. Elegánsan landolt Dumbledore vállán, majd kedvesen hozzádörgölte a fejét a varázsló arcához.

– Megtaláltál – mosolyodott el, s megsimogatta a madár fejét. – Hiányoztál nekem barátom.

– Okos főnix.

– Így egy kicsit könnyebb lesz a helyzetünk – mondta Dumbledore. – De még egyelőre meg fogunk lapulni Dobby.

– De uram…

– Meg kell tudnunk, hogy mit tervez a fiú.

– Dobby kövesse?

– Rendben.

– Uram, mi lesz Harry Potterrel és Piton igazgató úrral? Dobby mit mondjon nekik, ha megkeresik?

– Egyelőre semmit. A fiú nagyon bizalmatlan, és félő, hogy valamilyen oktalanságot csinál – magyarázta az idős varázsló. – Meg kell tudni ki irányítja, hogyan, és milyen tervei vannak.

– Dobby nem tudja. Senkivel sem találkozott a taláros fiú.

– Értem. Így egy kicsit nehezebb dolgunk lesz.

– Uram, engedje meg, hogy Dobby szóljon Harry Potternek vagy Piton igazgatónak. Dobby nagyon aggódik uramért.

– Minden rendben van, barátom, nem lesz semmi baj. Itt mindenem megvan, ami kell. Nem éheztetnek. Ha lehet, addig kerüld el Piton igazgatót és Harry Pottert. Legalábbis addig, amíg el nem indul a tanév. Nem szabad nagydobra verniük különben sem, hogy eltűntem.

– De, uram, ha az igazgató szólítja, akkor Dobbynak mennie kell és nem szabad hazudnia – sipította magas hangon a házimanó.

– Ezzel lehet még feladatunk – vakarta meg a szakállát a varázsló. – Nem szabad a fiú útjába állnunk, hadd higgye, hogy ő irányítja az eseményeket. Valami nagy dolog van készülőben, és a Főnix Rendje egyáltalán nincs felkészülve egy újabb háborúra. Türelmesnek kell lennünk, várnunk kell, amíg mindent meg nem tudunk.

– Rendben, uram, Dobby azt csinálja, amit uram mond.

– Helyes. Most pedig jobb lesz, ha követed az új barátunkat.

– Úgy lesz. uram.

– Helyes, helyes – mondta, aztán hátratett kézzel járkálni kezdett a börtönében. Mélyen a gondolataiba merülve elemezte a helyzetét.

***

Sötétség vette körbe mindenütt, aztán hirtelen kigyúlt az ég, s vörösre változott. Átkok cikáztak át mindenfelé, süvítő, veszedelmes varázslatok, ő pedig ott állt a mező kellős közepén. Draco mostanában gyakran álmodott a háborúról és annak borzalmairól. Újra érzete azt a félelmet, rettegést, amit akkor. Üvöltések, sebesülések, átok ejtette sérülések, jajgatók segélykérése. Az átélt borzalmak emléke szorongással töltötte el.

Változott az álomkép. Az apja jelent meg a csatamezőn, hófehér talárban. Ezüstös szőke haja úgy lobogott a levegőben, mintha külön éltet élne. Arca kifejezéstelen volt, szemében furcsa ismeretlen fény villant meg. Egy kék színű átok süvített el Draco mellett egyenesen Lucius felé. A férfi kiáltani akart, és már indult is apja felé, de nem bírt mozdulni. Az átok Lucius mellkasát találta el. A fehér talárt karmazsin színű vér áztatta át.

Draco izzadtan ébredt fel a Roxfort Expresszen. Megtörölte a homlokát, aztán körbenézett a kupéban. Nem volt semmi szokatlan. Hermione a szemközti ülésen ült és olvasott. Az ikrek pedig a babahordozóban édesdeden aludtak. Draco mélyen felsóhajtott, aztán megtörölte a homlokát.

– Minden rendben? – kérdezte Hermione.

– Persze, csak elaludtam. Túl meleg van itt – mormolta még mindig álomittasan.

– Rémálmod volt?

– Nem akarok róla beszélni – válaszolt gyorsan Draco, aztán meglazította az ingét.

– Megint ugyanaz?

– Igen – sóhajtott fel végül, majd hátradőlt a bőrülésen. – Ugyan az. Mióta az ikrek megszülettek ugyanazt álmodom.

– Meg kell főznöm azt az álomitalt – jelentette ki Hermione, majd intett a férjének, hogy ne szóljon közbe. – Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz.

– Megoldom, nem kell fáradnod miattam.

– Draco, kérlek…

– Túl meleg van itt – ismételte meg Draco.

– Tudom, tudom. Nem ez volt a terv, de az ikrek… – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Ők így remekül bírják.

– Nem gondoltam, hogy kitör a harmadik varázslóháború, amikor a szüleimre akartuk őket hagyni – nevetett fel halkan a varázsló. – Bár lehet feldobta volna a napjukat.

– Két hisztis, kvézál kölyök, akik majdnem felforgatták az egész Foltozott Üstöt. Túl kicsik még, túl korai lett volna másokra bízni őket.

– Igazad van – helyeselt Draco. – Viszont a hoppanálást egészen jól bírták.

– Sokkal jobban, mint Dylan és Sophie – emlékezett vissza a boszorkány.

– Emlékszem, bár nem mertem volna még egy utat megkockáztatni – mosolyodott el a varázsló. Hermione helyeslően bólintott. – Neked nem ismerős ez a kupé?

– Ez volt az? – tette a száját a keze elé Hermione, majd felnevetett. – Merlinre, de régen volt, amikor bezártak minket ide, ebbe a kupéba.

– Annyira dühös voltam, hogy aztán felrobbantottam – révedezett a varázsló. – Szépen helyre hozták.

– Igen, valóban. És megérte, amit kaptál érte, amiért tönkretetted? – kérdezte a boszorkány.

– Közvetve talán – vigyorodott el a férfi. – De most nem készülök semmire sem, ígérem.

– Megnyugodtam – mondta Hermione és színpadiasan felsóhajtott. – Azt viszont elmondhatnád, hogy mi történik mostanában körülötted. Tudom, már nem vagyok rendtag, de azt hiszem, egy icipicit közöm van ahhoz, ami a családunkat fenyegeti.

– Ez nem éppen a legbiztonságosabb hely, hogy erről beszéljünk – közölte Draco. A felesége végig tartotta vele a szemkontaktust, miközben jó néhány varázslattal biztonságossá tette a kupét. – Hűha, ezt nevezem.

– Nem ma kezdtem, és nemcsak a sültem csodálatos, hanem mást is képes vagyok varázsolni, drágám – mosolyodott el édesen. – Szóval, ha még lenne kifogásod, akkor közlöm, az ikrek kiválóan tudnak hallgatni, sőt biztos lehetsz benne, hogy senki sem szólnak egy szót sem.

– Le vagyok nyűgözve.

– Kezdj el beszélni!

– Különben más varázslatokat is kipróbálsz rajtam? – nevetett fel Draco, majd pajkos mosollyal az arcán közelebb hajolt a feleségéhez. – Ennyi év után is képes lennél megátkozni, édesem?

– De még mennyire. Olyan kár lenne, ha egy átokheggel elcsúfítanám az arcodat – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Tudod, hogy képes vagyok rá.

– Megadom magam – emelte fel a kezét Draco. – De meg kell ígérned, hogy nem mondasz el senkinek semmit. Még nem beszéltem Potterrel, és ha ezt megtudja, akkor biztosan kitör a pánik. Mielőtt szólhattam volna neki elment Roxfortba.

– Maryt veszély fenyegeti. Pansy egy jóslatot hozott el hozzánk. A jóslat szerint fel akarják támasztani Voldemortot, és ehhez szükség van Maryre, mint az ellenség lányára.

– Komolyan beszélsz?

– Igen.

– És mi otthagytuk a gyerekeket Drakness Fallsban? – kérdezte Hermione mérgesen. – Ezt nem hiszem el, Draco. Tudom, hogy biztonságos hely, de közel sem ennyire. Mi van, ha most akarnak lecsapni, ha mi nem vagyunk ott?

– Ez kizárt.

– Gondolod? – riposztozott Hermione szarkasztikusan. – Te is tudod, hogy mennyire veszélyes az a környék, és emlékezz vissza mi történt a nyár elején. Nem véletlenül küldtük a kölyöket olyan messzire. Bár ha jobban meggondolom egész évre a kastélyban maradhattak volna.

– Nincsenek védtelenül. Mindent megtettem, hogy biztonságban legyenek. Hidd el nekem, onnan nem fogják egyikük sem kivinni! Sőt kiszökni sem.

– Ki tud még erről?

– Csak te. Nem akartam pánikot kelteni – folytatta Draco. – Éppen elég az is, hogy a druidák elindultak más helyet keresni. Ráadásul az, ami Zane-nel történt… Jobbat nem is tehetnénk most, minthogy elmegyünk onnan.

– És mi a helyzet a meggondolatlan fiaddal? – tette fel a kérdést az aggódó boszorkány. – Mi van, ha nagyon jó ötletnek tartja, hogy kimenjen a faluból.

– Nem fog.

– Ebben honnan vagy ennyire biztos?

– Tud a jóslatról.

– És Maryről?

– Róla nem – rázta meg a fejét Draco. – De nem fog semmilyen meggondolatlanságot csinálni, nekem elhiheted. Sokat változott, és bízom benne.

– Halálra fogom izgulni magam, amíg ideérnek – túrt bele a hajába Hermione. – Lehet, hogy vissza kellene mennem értük, és együtt eljönni ide.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Az ikreknek nagyobb szükségük van rád.

– Akkor menj vissza te.

– Már nincs rá elég idő – mondta Draco. – Holnap reggel elindulnak ide, és nem lesz semmi baj.

– És ha útközben történik valami?

– Nem fog.

– Honnan tudod?

– A jóslat szerint az év legsötétebb napján akarják a megtenni.

– Oh, és addig persze nem fog semmi sem történni…

– Egy gyereknek kell megtenni.

– És akkor nyugodjak meg?

– Roxfortban van, vagyis lesz az, akit keresünk – folytatta a magyarázkodást Draco. – Ez egyáltalán nem az a helyzet, amit könnyedén képesek leszünk megoldani. Egyelőre vigyáznunk kell hol avatkozunk bele, mert akkor biztosan kirobbantunk valamit, amit egyáltalán nem kellene.

– De Draco…

– Egy gyereket keresünk – mondta a férfi. – Egy gyereket, akinek talán Voldemort volt az apja és egy durida anya szüle meg. A jóslat szerint a még ártatlan, de a varázslat, amit hordoz az bűnös. Ha van esély megmenteni és megakadályozni azt, hogy életre keltsék Voldemortot, akkor azt meg akarom tenni.

– Miért akarod megmenteni?

– Mert attól tartok neki is az élete kell ahhoz, hogy Voldemort újjászülessen.

– Nem értem – csóválta meg a fejét. – Nincsenek ilyen varázslatok. A feltámasztás sokakat foglalkoztatott, de soha nem hallottam arról, hogy valakinek sikerült-e így valakit visszahozni. Ez szerintem lehetetlen.

– Még, ha az is, akkor is, ha elszabadítják annak a gyereknek a mágiáját, akkor soha nem élhetünk békében – sóhajtott fel komoran Draco. – Attól tartok még így is egy komoly háborúba keveredtünk megint.

– Remek – vett egy mély levegőt Hermione. A hideg és a borzongás végigfutott a hátán. – Mégis talán hoppanálnunk kellett volna.

– Szemet szúrna, ha ennyire lóhalálában jönnénk ide.

– Mert az, ahogy távoztunk Darkness Fallsból az olyan megfontolt volt? – kérdezte Hermione, majd karba tette a kezét.

– Remélem, hogy igen. Szerintem még örülnek is neki. – Draco kinyújtotta a kezét, aztán megvárta, amíg a felesége beleteszi az övét, gyengéden szorította meg a kezét. – Hidd el meg fogjuk oldani, bármi előtt is állunk.

– Ahogy leszálltunk küldök egy baglyot haza.

– Rendben van.

– Te meg sürgősen keresd meg Harryt.

– Úgy lesz.

***

Eli a reggeli teáját szürcsölte a mardekárosok klubhelyiségében. Tegnap este későig maradtak ki, de nem bírt sokáig aludni, így hamar felkelt és lement a klubhelyiségbe. Viszont Maxet nem találta itt, és a fiúk hálótermében sem, Nagyteremben sem. Viszonylag kellemes estét töltöttek együtt, de még mindig ott volt köztük a feszültség, ami rettenetesen zavarta a boszorkányt. A tegnap történtek ellenére Eli ma már egészen máshogy látott mindent. Mindent tudni akart a druidákról.

Első útja a könyvtárhoz vezetett. Mivel Madam Czviker szabadságon volt, így nekiállt egyedül keresgélni. Elvette az első olyan olvasmányt, amit hasznosnak talált, aztán ezzel együtt ment vissza a klubhelyiségbe. Max még mindig nem volt sehol sem. Ahogy egyre többet gondolkodott annál kíváncsibb lett mindenre, ami Max-szel kapcsolatos. Még mindig látszottak a villámvonalak a mellkasán, amit semmilyen varázslattal nem tudott eltüntetni, így kénytelen volt pólóját úgy alakítani, hogy elrejtse őket, noha eddig már volt benne gyakorlata.

A könyv viszont nem segített rajta, sőt csak általánosságban beszélt a druidák varázserejéről. De nem adta fel. Lapozott, amikor hirtelen kinyílt a klubhelyiségbe vezető kőfal. A boszorkány gyorsan egy Reggeli Próféta alá rejtette. Max kissé komor arckifejezéssel jött be. Eli megpróbált mosolyogni, de inkább feladta.

– Szia!

– Szia! – köszönt vissza a boszorkány.

– Kérdezhetsz is – mondta a fiú egykedvűen, majd leült a lánnyal szemközti fotelbe. – Nem sok derül ki abból a könyvből.

– Mire gondolsz?

– Amit a Reggeli Próféta alatt rejtegetsz – szólalt meg, miközben előszedte a könyvet az újság alól. Max elmosolyodott, aztán hanyagul félredobta az asztal másik végére. – Ezt egy olyan boszorkány írta, akinek nem sok köze volt a druidákhoz.

– Oh, tényleg? Talán ismerted, hogy ennyire tudod?

– Olvastam. Némelyik rész egészen vicces, szóval lehet mégis érdemes elolvasni, ha rossz a kedved.

– Értem.

– Mire vagy kíváncsi?

– Nem is tudom.

– Addig kérdezz, amíg csak így kettesben vagyunk, mert ha megjönnek a többiek, akkor már nem lehetünk ennyire öribarik. – A hangja megint visszatért arra a szarkasztikus hangnemre, amit korábban is használt Elivel szemben. Valamiért Max zaklatottnak tűnt, amit az álarca mögé akart elrejteni.

– Max…

– Miért látsz esélyt arra, hogy beilleszkedjek a baráti körödbe? – nevetett fel a varázsló, aztán hátrasimította a fekete tincseit. – Én nem túl sokat.

– Nem értelek.

– Nézd gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a legjobb, ha távol tartjuk magunkat egymástól – folytatta tovább. – Így nem lesz ez köztünk túlságosan is bonyolult, és neked sem kell a barátaiddal harcolnod.

– Értem – sóhajtott fel Eli, miközben felhúzta a lábát a kanapéra. – Szóval, ami elkezdődött…

– Nem kezdődött el semmi.

– Max, kérlek…

– Jobb lesz így.

– Kinek? – kérdezett vissza a lány. – Azt hiszem, hogy az ami történt velünk nem csak úgy megtörtént.

– Tegnap még nem egészen így gondoltad.

– Tegnap meg voltam rémülve – magyarázta a boszorkány.

– Ma már nem vagy?

– Nem.

– Szuper – mondta fiú, majd amikor a pólója alól előmászott a kis sárga kígyó, látta, hogy Eli megfeszült egy pillanatra. – Talán valami gond van?

– Nincs – húzta össze magát Eli. Szomorúan nézett Maxre, de nem mondott semmit. Most látta a fájdalmat a szemében, a bizonytalanságot, az elveszettséget. Ő is ezt érezte, így képes volt megérteni. Noha nem tudta pontosan mivel jár Max féli druida léte, de szeretett volna erről még többet megtudni.

– Szóval mit szeretnél tudni?

– Mondjuk azt, hogy hogyan tudom ezeket a villámmintákat eltűntetni magamról – szólalt meg végül Eli.

– Azt hittem el eltűntek.

– Nem – rázta meg a fejét, aztán kicsit lejjebb húzta a pólója nyakát, hogy Max láthassa a mintát, ami ott volt a bőrén, mintha megjelölték volna. – Erősebb lett, mint tegnap volt, egyes részeken pedig elkezdett olyan fekete színűvé válni, mint a tiéd.

– Szólhattál volna előbb – állt fel a fotelből a varázsló.

– Nem tudtam, hogy ez olyan fontos.

– Pedig az.

– Most pedig hova mész? – kérdezte a lány.

– Megpróbálok valami tenni érted, ha nem bánod – jegyezte meg zordan, aztán hosszú léptekkel elindult a fiúk hálóterme felé. Eli csak figyelte a távolodó lépteit, de nem értette mi zaklatta fel ennyire a fiatal varázslót. Nem kellett sokáig várnia Max visszatért egy simára csiszolt kővel.

– Vedd le a pólódat! – utasította ellentmondást nem tűrő hangon Max a boszorkányt.

– Parancsolsz?

– Ha azt akarod, hogy örökre rajtad maradjon ez a villámábra? – Eli nem tudott mit válaszolni erre. Tudta, hogy milliónyi kérdése lenne mielőtt Max megkísérli eltűntetni róla ezt a jelet. Végül sikerült döntenie.

– Nem – mondta, majd megrázta a fejét. Óvatosan kibújt a pólójából. Egy fekete sportmelltartó volt rajta, nem különösebben volt szégyenlős, de most, itt Max-szel egészen másképpen nézett ki. A varázsló megérintette a mellkasát, ahol a sebhelye volt. A szeme különös fénnyel villant meg. A villámvonalak sötétebbek lettek, markánsabbak. Mégis miért történt ez? Elfojtott egy káromkodást. Felemelte a zöldszínű követ, majd a lány mellkasához nyomta.

– Mit csinálsz? – kérdezte a boszorkány.

– Maradj csendben egy kicsit – kérte rekedten Max, vett egy mély levegőt és kántálásba kezdett. Eli tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a mardekáros becsukja a szemét. A jádekő felragyogott a fiú tenyere alatt, a zöld színű fény megvilágította a markáns vonásait. Olyan másnak tűnt így, egyszerre veszélyes és félelmetes. Ez még csak a közelében sem volt annak a varázslatnak, mit pálcával elő letett hívni.

Max kántálása azon a különös nyelven, ami Elinek egyszerre volt ismerős és ismertlen annyira magával ragadta. Figyelte a szavak dallomos ütemét, a fiú mély, tiszta hangját. Késztetést érzett arra, hogy megszólaljon, válaszoljon neki, még akkor is, ha nem ismerte ezt a nyelvet. Kellemes volt, ahogy a meleg kéz és a kő a mellkasához ért. Legszívesebben felnyögött volna ettől az ellazító, megnyugtató érzéstől. Aztán hirtelen a kő egyre forróbb és forróbb lett. Eli egy csapásra kizökkent a meditatív állapotból. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, a forróság egyre elviselhetetlenebbé vált. Felgyorsult a légzése, szapora szívverését már a torkában érezte.

– Ez fáj – szólalt meg végül.

– Még egy percig tarts ki.

– Nem! – szisszent fel a lány, és egyre dühösebb lett. – Ez már nagyon fáj.

– Csak még egy kicsit bírt ki.

Eli azonban nem hallgatott rá, egyre zavartabb lett. Egyszerűen nem bírta tovább, a varázserejével ellökte magától Maxet. A fiú a padlón landolt, a forró kő pedig az ölében, ő pedig káromkodva pattant fel ismét.

– Azt a jó büdös francba! Mire volt ez jó?

– Mondtam, hogy fáj és olyan furcsán éreztem magam – motyogta a lány, miközben maga elé fogta a pólóját. Még mindig égett a bőre ott, ahol a kő hozzáért.

– Csak egy perc kellett volna.

– Nem volt egy percem se – jelentette ki. Egymás szemébe néztek. Max ugyanolyan zavartnak látszott, mint Eli. A lány megszakította a szemkontaktust, aztán gyorsan visszavette a pólóját. A fiú megtörölte a homlokát, a keze még egy kicsit remegett a megterhelő varázslattól.

– Nem akartlak bántani – szólalt meg hosszú szünet után –, a mágia isteneire esküszöm.

Eli mélyen belenézett a szemébe.

– Elhiszem neked.

Max keze ökölbe szorult, és tudta, hogy be kell ismernie Az összekuszálódott élete még rosszabbnak tűnt, mint eddig valaha. Valójában nem akart senkit sem magam mellett tartani, és most tessék… Eli itt volt, ő pedig nem tudott mit kezdeni vele. Ez a varázslat összekötötte őket.

– Nem tudom eltűntetni – szólalt meg egy újabb hosszú hallgatás után. – Egyszerűen nem megy.

– Szóval ez akkor megmarad?

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Elmondhatnád, és akkor nem lennék ennyire ideges – mondta a lány, miközben a pólója ujját gyűrögette.

– A druida varázslatok nem olyan varázslatok, mint amilyeneket pálcával hajtunk végre – kezdett bele. – Ez elemi varázslat benne van az egész lényed és… Nem tudom olyan jól elmagyarázni.

– Jobb lenne, ha a lényegre térnél.

– Ezzel a varázslattal összekötöttem magunkat – mondta ki végül.

– Ezt mégis hogy érted?

– Nem szándékosan csináltam – szabadkozott, aztán felállt a fotelből, s járkálni kezdett a helyiségben. – Csak el akartam tűntetni a heget. Tényleg csak ennyi volt a szándékom.

– Értem.

– Nem használom ezt az erőmet ilyen gyakran.

– És mit jelent ez az egész?

– Még nem tudom. De nem fog magától elmúlni. A legjobb lesz, ha mindketten távol tartjuk magunkat egymástól.

– Nem hinném, hogy ezzel megoldjuk ezt.

– Ha tudnád milyen… egy ilyen félszerzetnek lenni, akkor nem mondanád ezt – szólalt meg Max színtelen hangon.

– Max…

A varázsló nem figyelt rá, hanem elindult kifelé a klubhelyiségből, otthagyva Elit a zűrös gondolataival.

hozzászólás: 0