18. fejezet
Látomás

A nyár utolsó napjait esővel búcsúztatta az augusztus. Dylan az eresz alól figyelte a lezúduló vizet, miközben gondolataiba merült. Mióta apjával beszélt állandóan rágódott, és most több felelősséget érzett a vállán, mint eddig bármikor. A kezében egy pergamen levelet szorongatott. Adriano írta. Lényegében annyit, hogy majd Roxfortban találkoznak mindenkivel, de nem indokolta meg, miért nem mehetnek együtt az iskolába. Valami volt a háttérben, amit nem tudott és ez zavarta. Gyors válaszlevéllel visszaküldte a baglyot, aztán tovább elmélkedett a verandán.

Minden megváltozik – kavargott benne. Új otthon, új környezet, új szomszédok… és hamarosan végezni fog Roxfortban. El kellene dönteni mihez kezdjen a jövővel, de egyelőre még annyira nem volt elképzelése. Egy ideig auror akart lenni, viszont most… fogalma sem volt róla. Nem is lehetne ez kuszább év. Valamit érzett, valami furcsán szokatlant, amit nem tudott beazonosítani.

Aztán hirtelen megpillantott valamit az esőfüggönyön keresztül. Lassan mozgott, lopakodott, aztán kirajzolódott az alakja. Hatalmas volt, bundája és ádáz pofáját egyenesen felé emelte. A borostyánszínű szemek az övébe mélyedtek. Vérszomj tükröződött bennük. Dylan nem mozdult csak figyelt, egyenesen a szemekbe nézett. A szürke farkas tett egy lépést felé, aztán megtorpant. Nem, ez nem normális farkas volt, hanem valami sokkal sötétebb, sokkal ördögibb. Aztán az állat leült vele szemben, és egymást méregették. Egy fiatal hím volt, karcsú, izmos és kecses, ezüstös, egészséges bundájáról lepergett a víz.

A varázsló nem rántott pálcát, csak csendben figyelt, mozdulatlanul, visszatartott lélegzettel. Hirtelen elragadta magával egy érzés, mintha a testéből kiszakadna valami és a farkasba költözne.

Vért látott maga körül, tüzet és még több vért. Érezte a halál összetéveszthetetlen illatát, ami keveredett a rothadó avar szagával, amit a szél hozott magával. Az állat fejet hajtott előtte, mintha csak azt mondta volna, hogy nem akarja bántani. A szemből hirtelen eltűnt a vadság, vagy amit Dylan vérszomjnak azonosított. Óvatosan indultak el egymás felé, mintha mindketten tartanának a másiktól. A fiatal férfi felemelte a kezét, hogy jelezze mennyire védtelen, és nem áll szándékában pálcát használni. Most már csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól.

Hirtelen Dylant furcsa érzés kerítette hatalmában. Elkapta egy olyan mágiahullám, ami húzta, húzta valami megmagyarázhatatlan felé. A farkas szemével látott. Először önmagát, ahogy állt ott félelemmel teli bátorsággal a szemében, majd váltott a kép.

A pusztulás, pusztítás mindenfelé. Dylan érezte, ahogy a szívverése felgyorsul. Körülnézett, de nem ismerte fel a helyet. Alakokat látott egy tisztáson, ahogy egymásnak feszülve harcoltak. Duridák és varázslók egymás ellen. Átkok, ártások fényes villanása cikázott mindenfelé. Egy lányt látott homályosan a földön feküdni. Szőke haját bemocskolta a sár és a hamu. Dylan nem ismerte fel, hogy ki lehetett az. Láthatóan megsérült.

Lépett egyet előre, majd a párbajozók közé keveredett. Megpróbált kiáltani, de nem ment. A fiatal varázsló felismerte az apját. Sosem látta így párbajozni, gyors volt, ruganyos, mintha megkomponált koreográfiára mozogna. Hárított, előre nyomult, támadott. Nem hallotta mit mondanak körülötte, csak a félelmet érezte. Majd egy csuklyás alak jelent meg a tűzben. A szeme vörös volt. Felemelte a pálcáját és egyenesen Dracóra irányította, majd kimondta a halálos átkot. A fiatal varázsló üvöltve futott apja felé, de aztán már csak a testébe csapódó, jéghideg mágiahullámot érezte, amitől megdermedt az egész teste. Egy pillanatra sötét lett.

Váltott a kép. Most pedig már a lángoló Darkness Fallst látta. Sikolyokat hallott. Velőtrázó, félelemmel teli sikolyokat. Mindenfelé testeket látott heverni. A félelem borzalma teljesen megbénította. A pulzusa olyan gyors volt, hogy a szíve majdnem kiugrott a helyéből. Úgy érezte nem bírja tovább. Miért kellett ezeket látnia? Mi történt? Hogyan tudott volna segíteni? Aztán meglátta Sophiet. A testvére arcát elcsúfító átokheggel. A Repülő Sárkány előtt állt, egyedül, védtelenül, sírva. Aztán megjelent a vörösszemű varázsló, aki a tisztáson a tűzből lépett ki, és egyenesen elindult felé. A sikoly volt az utolsó, amit hallott az újabb sötétség előtt.

Dylan izzadtságában fürödve tért magához a fűben. Először a fájdalmat érezte a mellkasában. A félelem ízét a nyelvén. Az arcára csorgott a hideg eső. Először fel sem fogta mi történt vele. Látomás vagy a jövő egy lehetséges mozzanata? Zihálva vette a levegőt. Súlyt érzett magán, valami különös módon. Akkor jött rá, hogy az egy karmos mancs, egyenesen a szíve tájékán. Aztán a fiatal farkas fölé hajolt, és szemeit újra a varázslóéba emelte. Bólintott, behunyta a szemét, aztán visszavonult.

Dylan felült sáros földön, és hátrasimította a haját, ami csurom víz volt. Majd az erdő felé nézett, ahol korábban a farkast látta. Az állat még mindig ott állt, és őt nézte. Elindult felé, majd alig egy fél méterre megállt az fiatal varázslótól.

– Mi a franc volt ez? – kérdezte Dylan rekedten.

A farkas persze nem válaszolt, de az üzenet eljutott így is hozzá: Fuss! Egy hosszú percig csak nézték egymást, aztán az állat méltóságteljes léptésekkel eltűnt a helyszínről, és hamarosan nem lehetett látni semmit. A fiatal varázsló a kezébe temette az arcát. Az átkot érezte magán, meg valami teljesen furcsa érést, amit nem tudott azonosítani. Felpattant, aztán egyenesen berohant a házba.

– Sophie! – kiabálta lélekszakadva, miközben felrohant az emeletre.

A kishúgát és Zane-t a kislány szobájában találta. Láthatóan semmi baja sem volt. Még soha nem könnyebbült meg ennyire. A két gyerek értetlen tekintettel nézett fel a fiatal varázslóra, aki csurom vizesen trappolt be a szobába. Végignézett rajtuk, aztán megpróbált nyugodtnak tűnni.

– Sáros vagy! – mutatott rá a kishúga, majd felkuncogott. – Elestél?

– Úgy valahogy – lihegte Dlyan még mindig az események hatása alatt volt.

– Még a füled is sáros.

– Készüljetek, hamarosan indulunk – mondta színtelen hangon.

– Nem most megyünk – szólt Sophie. – Mami azt mondta, még kell egyet-kettőt aludni.

– Meglepetés – nevetett fel Dylan. – Már ma este az új ágyadban fogsz aludni, jó lesz?

– Ahaa…

– Helyes. Segítek mindjárt pakolni, jó?

– Jó.

– Szólok a többieknek.

– Oké – mondta Sophie, de láthatóan jobban lekötötte a föld felett lebegő búgócsiga, mint a bátyja.

– De ne menjetek ki! Nagyon esik. Mindjárt szólok Marynek is. – Dylan megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, aztán kiment a szobából. Mellkasára tett kézzel, dőlt neki a falnak egy pillanatra.

– Néha olyan lökött – hallotta Sophie jellemzését a bátyjáról. Zane nem reagált erre a kijelentésére.

Dylan halványan elmosolyodott, aztán beletúrt a tejfölszőke hajába. Lépteket hallott lentről, majd Maryt pillantotta meg. A fiatal boszorkány néhány pergamennel jelent meg a folyosón. Összevont szemöldökkel figyelte barátját.

– Veled mi történt? Tiszta sár vagy.

Mielőtt egyáltalán belemerültek volna a beszélgetésbe, Dylan karon ragadta Maryt, majd a legközelebb üres szobába húzta magával a meglepett boszorkányt.

– Megijesztesz, Dylan.

– El kell mennünk, most – rontott rá egyből, mindenfajta bevezető nélkül.

– Most? – pislogott egyet Mary.

– Igen, most. Nem magyarázhatom meg, de bíznod kell bennem.

– Rendben – vonta meg a vállát. – Elmondod?

– Apámmal kell nagyon sürgősen beszélnem – mondta kissé remegő hangon. – Láttam egy farkast.

– Hol? – kérdezett rá Mary. – Ide nem jöhetnek csak úgy be.

– Kint volt, a fogadó előtt… én láttam, egy fiatal hím, és… látomásom volt. El kell mennünk innen, amilyen gyorsan csak lehet.

– Jó, nyugodj meg! – kérte Mary, aztán nemes egyszerűséggel leejtette a pergameneket a földre, és mind a két kezét a varázsló vállára tette. – Lélegezz!

– Majd akkor nyugszom meg, ha a húgom és mindenki biztonságban lesz – sziszegte mérgesen a fiú, aztán kissé durván söpört le a lány kezeit magáról. – Te nem láttad, amit én… Ez… ez… én… nem tudom elmondani.

– Nyugodj meg, kérlek!

– Nem, nem lehet… Csak menjünk el innen minél előbb. Azt hiszem, hogy meg akarják támadni a falut.

– Lehet, hogy ez csapda, lehet, hogy el akarnak minket csalni innen – világított rá a boszorkány. – Nem sétálhatunk bele semmibe, főleg ennyien nem.

– Tudom, tudom – kezdett bele Dylan, még mindig remegő kézzel. – Ez egy durva figyelmeztetés volt, akkor is.

– Gondolod?

– Ez nem játék, Mary. Ez olyan volt, mintha iszonyatosan valóságos lenne. Nem tudom mi fog belőle megtörténni, mi az, ami nem… El kell mondanom apámnak. Minél előbb. Ki kell vennie ezt az emléket vagy nem tudom. Segíts, hogy el tudjuk menni innen minél hamarabb.

– Rendben – bólintott a boszorkány. – Persze, hogy segítek.

– Szólnunk kell a többieknek.

– Shannon azt hiszem, Moiránál van. A fiúk meg… nem is tudom ők merre vannak.

– Rendben, én intézem a többieket. Addig vigyázol a kicsikre, kérlek?

– Persze, ez csak természetes – mondta Mary.

– Ugye van nálad pálca? – kérdezte Dylan.

– Mindig van – mosolyodott el a boszorkány.

– Sietek vissza.

Azzal Dylan otthagyta az összezavarodott lányt, és elindult megkeresni Shannont és Moirát. Még mindig a látomás hatása alatt nem tudott rendesen gondolkodni. Lélekszakadva rontott be a Moira konyhájának ajtaján.

– Dylan, mi történt? Miért vagy vizes? És saras? – kérdezte Moira. – Jól vagy, minden rendben?

– Egy farkas járt itt – közölte egy szuszra.

Shannon hátra tolta a székét, ami aztán csikorogva végigszánkázott a padlón és falnál landolt. Kést rántott. A félvámpír majdnem eltalálta Reidart, akit egészen eddig a falnak dőlve figyelte az eseményeket. A vámpír felmordult. Dylan egyenesen a szemébe nézett.

– Te meg ki vagy? – kérdezte a fiatal fiú, aztán jelentőségteljesen kihúzta magát.

– Egy senki – válaszolt helyette Shannon. – De valami Reindeer a neve.

– Reidar – pontosított jeges nyugalommal a vámpír.

– Olyan mindegy – legyintett Shannon.

– Köszönöm a szíves bemutatást! – vigyorgott, aztán kimutatta fehér szemfogait. – Úgy ver a szíved kölyök, mintha magával a halállal találkoztál volna. Mi történt pontosan?

– Mutasd meg hol volt a farkas! – vette át a szót Shannon.

– Nincs idő ilyesmire – mondta Dylan türelmetlenül. – El kell mennünk innen most. Egy üzenetet hozott, egy figyelmeztetést… nekünk. Én láttam… valami szörnyű fog történni, ha nem megyünk el.

– Lassan kis varázsló! – emelte fel a kezét a vámpír, aztán előrelépett. – Beszéljük meg ezt előtte. Szóval a farkas hozott egy üzenetet?

– Mutasd, hogy hol láttad a farkast! – ellenkezett Shannon. – Azonnak ellenőrizni kell a védőbűbájokat. Egy ilyen sem juthat be ide.

Dylan bólintott, aztán Shannon-nal és Moirával együtt kimentek az ajtón. Reidart hátra hagyták, aki összefonta a karjait a mellkasán.

– Semmi tekintélyem nincs – morogta a vámpír, aztán elindult utánuk a szabadba. Nem kellett messzire mennie, hogy érezze az összetéveszthetetlen illatot, amit a fiún is érzett.

– Itt nincs semmi – szólalt meg Shannon. – Elmosódott nyomok, de nem igazán tudom kivenni.

– Láttam és itt volt. Bent a faluban. Lehet elmosta az eső a nyomokat – bizonygatta Dylan, miközben beletúrt a tejfölszőke hajába. Aztán kisimította sáros pólóját, amin még mindig kivehető volt kissé az elkenődött mancsnyom.

– De nem bántott? – kérdezte Moira.

– Nem – rázta meg a fejét.

– Francba! – vágott közbe Shannon. – Nem érzek semmit. Az eső teljesen elnyom mindent.

– Nem érzed, szépség? – kérdezte vigyorogva Reidar. – Milyen kár. Úgy bűzlik itt minden a durida mágiától, hogy be kellene fognom az orrom. Mit mutatott neked, fiam?

Dylan komoran nézett a vámpírra, akit igazából nem tudott hova tenni. Ők éjszakai lények voltak jobbára, de ez a férfi úgy hasonlított Shannonra és Coline-ra, mintha egyformák lennének.

– Megkukultál? – szólalt meg újra felhúzott szemöldökkel.

– Hagyd már!

– Kis csillag, ha lehet, akkor hagyd, hogy válaszoljon. Szimatolgass olyan kétszáz méterrel arrébb – morogta, aztán intett Shannonnak. – Szóval?

– Látomásom volt – válaszolt Dylan, a kezét a gyomrára kellett szorítania. – Darkness Fallst láttam lángokban.

Reidar elgondolkodva préselte össze az ajkait, majd Moirához fordult.

– Megvan az útvonal a holnapi utazáshoz?

– Igen. A szokásos utat terveztük, amit minden évben, amikor a gyerekek Roxfortba mennek. Biztonságos – válaszolt.

A vámpír csak a szemét forgatta. Shannon pedig mérgesen karba tette a kezét.

– Valami gondod van ezzel?

– Gondolod, hogy veszélyben vagyunk? – kérdezte Moira.

– Neeeeem – kezdett bele a férfi. – Kibaszott nagy veszélyben vagytok. Én még csak eltűnök ezek elől, de ti totál védtelenek vagytok, ha rajtatok ütnek… Mindegy. Van másik lehetőség is? Mondjuk egy gyorsabb út.

– Éppenséggel van. De ahhoz csoportosan kell hoppanálnunk – mondta a boszorkány. – De az nem tudom mennyire biztonságos.

– Hány megálló?

– Kettő. Egyik Darlington, a másik pedig Roxmorts.

– Darlingtonban mi van? – kérdezte Reidar.

– Egy varázsló kocsma – mondta Shannon. – Biztonságos.

– Milyen gyakran használtátok ezt az utat?

– Egyszer vagy kétszer – vonta meg a vállát. – Roxmortsba nem szokott innen szinte senki sem menni.

– És mikor ellenőriztétek, hogy még mindig biztonságos-e az a hely? – folytatta tovább a kérdezősködést a vámpír.

A két nő csendben hallgatott.

– Van jobb terved?

– Tudsz repülni, hercegnő?

– Seprűn igen – válaszolt Shannon.

– Mint a vámpír, drágám, úgy értettem – pontosított a férfi mosolyogva.

– Nem, nem tudom, soha nem próbáltam – forgatta meg a szemét. – Ne nézz már így rám! Ilyen lesajnálóan.

– Akkor maradjunk a hoppanálásnál – folytatta Reidar. – És te kölyök tudsz hoppanálni?

– Nincs még jogosítványom.

– Azt kérdeztem tudsz-e, nem azt, hogy van-e róla papírod – forgatta meg a szemét. – Én is tudok olyan dolgokat, amihez nincs papírom.

– Cöcöcöcö – jegyezte meg Shannon. Kimondottan irritálta a vámpír viselkedése, főleg amiért átvette a vezetői szerepet. – A vérszíváshoz nem kell engedély.

– Én már csak ilyen régimódi vagyok.

– Ősi.

– Kis szemtelen. – Reidar Dylanhez fordult. – Szóval, kölyök?

– Igen, tudok – válaszolt Dylan.

– Mennyien tudnak a nagyobb porontyok közül? – faggatózott tovább.

– Csak én.

– Talán így megoldható – szólalt meg Moira. – Megszervezzük ki kit visz, aztán lelépünk. A csomagok?

– Ez legyen a legkisebb gond, majd valahogy elküldjük őket Roxmortsba – szólalt meg Shannon. – Fél óra?

– Bőven elég – bólintott a másik boszorkány.

– Mindjárt kiszagolom az összes porontyot – vihogott Reidar. A két nő szúrós szemmel nézett rá. – Nem vicces?

A boszorkányok elindultak, Dylan és Reidar még mindig ott álltak az esőben. A fiatal varázsló még mindig nyugtalan volt. A vámpír pedig furcsán nyugodt, mintha semmi baj nem lenne ezen a világon.

– Mit láttál még? – kérdezte rekedtes, mély hangon.

Dylan felnézett a vámpírra.

– Tüzet, halált… a kishúgomat – mondta röviden, és zaklatottan.

– Engedd, hogy megnézzem! – kérte, majd hipnotikus tekintetét Dylanébe fúrta. A fiatal fiú összepréselte az ajkát.

– Miért akarod látni? – szólt összeszorított ajakkal, aztán hátrébb lépett. Nem akarta, hogy az apján kívül ezt bárki is lássa. Nem bízott a vámpírban. – Nem is tudom bízhatok-e benned.

Reidar kivillantotta a szemfogait és felnevetett.

– De az életedet és a többiek életét rám bíznád? Sok benned az ellentmondás.

– Én ilyet soha nem mondtam.

– Bízhatsz bennem. Körülbelül annyira, mint Shannon nénédben – mondta végül. – Nem fogom átharapni a torkodat, ha nem áll érdekemben. Csak segíteni akarok.

– Egy önzetlen vámpír? – pimaszkodott Dylan. – Ilyesmit sem hallottam még.

Csak egy nevetés volt a válasz.

– Kedvellek, kölyök.

Dylan csak egy lapos pillantást vetett rá, de nem tudta mit gondoljon.

***

A prefektusi fürdő gőzében Eli sétált a hatalmas kád, vagyis inkább medence felé. Másra nem vágyott csak arra, hogy a feje kitisztuljon, és eltűnjön belőle minden, ami eddig idegesítette. Max megint elment valahova, és csak pár szúrós pillantással méregették egymást… Rá sem akart gondolni. Sem arra az átkozott kígyóra, aki folyton őt méregette. Nyugalom – emlékeztette magát.

A terem végében álló tükrök felé sétált. Papucsa megcsikordult a vizes padlón. Vett egy mély levegőt, aztán a teste köré csavart, puha törölközőt szétnyitotta. Összeszorult az állkapcsa, amikor az egészalakos tükörben megnézte a testét, és figyelte, ahogy a fekete kacskaringós villámvonalak kígyóznak mindenfelé, mintha erek lennének. Mély levegőt vett.

– Anya meg fog ölni, ha ezt meglátja – mondta ki félhangosan, majd letette a törölközőt, kibújt a papucsából és bement a vízbe.

Forró volt. Először túlságosan is, de aztán hamar hozzászokott. Most egészen a medence aljáig le lehetett látni. Semmi habfürdő, semmi fürdőbomba, csak tiszta melegvíz. Kék színű volt a csempe alul, pontosabban akvamarin kék. Eli vett egy mély lélegzetet, aztán elmerült a vízben. A buborékfejbűbája remekül működött, így akár egy óráig is képes lehetett a víz alatt lélegezni, anélkül, hogy fel kelljen jönnie a felszínre. Egy pillanatra nem mozdult, és becsukta a szemét. Egyedül a halk lélegzetét és a szívverését hallotta, ahogy elkezdett lebegni a víz alatt. Mindent kizárt az elméjéből. De valóban így volt?

Kinyitotta a szemét. A plafont pontosan olyan kék volt, amilyen a kinti égbolt. Eli nem mozdult, kiürítette az elméjét, s hagyta, hogy lebegjen. Furcsa érzés kerítette hatalmába hirtelen. Kellemes, mégis nyugtalanító. Eltompított mindent. Azért úgy érezte süllyed a vízben. Egy pillanatra elsötétült minden körülötte, mintha egy teljesen más helyre érkezett volna. A Lichtenberg vonalak úgy világítottak a bőrén, akár a tündérfény. A lány nem félt. Inkább a kíváncsiság hajtotta. Érezte, ahogy az ujjai között áramlik a víz, átölelti a derekát, végigsimítja a lábait, aztán a gerince mentén elindult és szétterül a haján. Bizsergő volt, mintha kapcsolatban lépett volna magával az elemi folyadékkal. Egyre lejjebb süllyedt, és csak a karján tekergőző vonalak fénye világított a sötétségben. Már ő maga sem tudta, hogy öntudatánál van-e vagy valami álomban.

Aztán egy másik erő megfogta és az egész testét a víz fölé húzta. A kinti világ zaja szinte fájt a fülének. Prüszkölve vett levegőt, majd köhögött egyet. Egyenesen Max-szel találta szemben magát. Szégyenlősen karolta át magát, nem is törődve azzal, hogy mennyire rémült is a fiú tekintete.

– Te meg mi a fenét csináltál? – kérdezte a varázsló.

– Fürödtem – köhögte a lány.

– Az elemi mágiára gondoltam, amivel majdnem megölted magad.

– Mondom, hogy csak merültem, és fürödtem. Ennyi – méltatlankodott a boszorkány, majd egy varázslattal magához hívta a törölközőjét. – Te mit keresel itt?

– Nem kaptál levegőt – sziszegte mérgesen. – Nem tűnt fel?

– Minden rendben volt – szólt a lány. – Merre jártál?

– Most nem én vagyok a téma.

– Rosszul nézel ki.

– Ne törődj velem! – morogta Max komoran. Láthatóan feldúlt volt. – Jól vagy?

– Minden rendben – köhögte a boszorkány.

– Jó, legyen akkor így – forgatta meg a szemét a varázsló. – Tudom, hogy mit éreztem.

– Éreztél?

– Mondtam, hogy… össze vagyunk kötve – tette karba a kezét. – Éreztem, hogy valami nincs rendben veled. Szerencséd, hogy időben értem ide.

Eli nem mondott semmit, csak vett egy mély levegőt.

– Nem értem ezt az egészet – mondta lány, aztán megint köhögött. Annyira rossz érzés volt a levegővétel. Legszívesebben újra elmerült volna a mélységben.

– Jól vagy?

– Érdekel?

– Ne játsszuk ezt! – kérte Max furcsán rekedt hangon, miközben beletúrt a hajába. – Nem akarom, hogy bajod essen, oké? Remélem, hogy ennyit legalább elhiszel nekem.

A lány egy pillanatig csak nézte őt, aztán felnevetett, ami aztán megint átcsapott egy köhögésbe.

– Most meg mi van, Eli?

– Semmi. Ez az egész egy abszurd helyzet – mondta végül. – Nem akarod, hogy bajom legyen, de a lehető legtávolabb akarsz maradni tőlem, mintha sárkányhimlőt kaptam volna. Nem tudom hányadán állunk egymással.

– Nem tudom én sem – sóhajtott fel a fiatal varázsló, majd lerúgta a cipőjét, ami tiszta sár volt, és belelógatta a lábát a vízbe. – Te és én…

– Nincs ilyen. Ezt már tisztáztuk.

– Tudom – bólintott Max.

– Pompás. Akkor menj vissza a klubhelyiségbe, aztán beszélgess a kígyóddal vagy nem tudom mit csinálsz. És hagyjuk egymást békén.

– Ezt akarod?

– Fogalmam sincs mit akarok – nevetett fel a lány, miközben magaköré tekerte a vizes törülközőt, ami a vízben amúgy sem ment könnyen. – Vagyis tudom. Végezni akarok itt Roxfortban, aztán elhúzni valahova messzire, ahol senki sem talál meg.

– Ezt át tudom érezni.

– Ne gyere nekem azzal, hogy neked milyen nehéz!

– Új neked még ez az érzés, hercegnő – vigyorodott el a varázsló.

– Igen, jobb lett volna, ha nem jövök ide – morogta mérgesen.

– Lehet.

A boszorkány nem szólt egy szót sem. Majd nagy nehezen kiszállt medencéből, iszonyatos mennyiségű vizet locsolt szét a járólapon, majd fogta a pálcáját, és megszárította magán a törölközőt. Még mindig sebezhetőnek érezte magát, és magán érezte a fiú szemeinek éles pillantását. Megnézte a bőrét, ami teljesen rücskössé vált a víztől. Eli felsóhajtott.

– És ez az összekötés…

– Nem tudom, hogy mit is mondhatnék róla – vonta meg a vállát Max. – Ha szerencsénk van, akkor évvégére megszűnik.

– Aha. És ha nincs?

– Akkor megszívtad – vigyorgott gonoszul. – Örökre egymás nyakán maradunk.

– Remek, ez igazán bíztató – fújt egyet a boszorkány.

– Utána néztem ennek-annak. Szóval, ha nem szexelünk, akkor nem lesz teljes a kapcsolat és talán megszűnik – mondta végül szenvtelenül Max. A boszorkány nem igazán tudta, hogy örüljön ennek vagy inkább felháborodjon.

– Ez teljesen kizárt amúgy is – horkantott fel Eli.

– Nem mintha hozzád akarnék nyúlni megint – szólalt meg Max. – De ne vedd magadra!

– Jó, felfogtam – harapott az ajkába. Nem értette, hogy ezek a szavak miért bántják ennyire. Idegesen szorongatta a törölközőt, de még mindig nem mozdult meg. Alig várta az évkezdést, és vele azt, hogy Max eltűnjön a többi iskolatársa között, ahogy eddig is.

– Mi volt ez az elemi mágia? – törte meg a kettejük közé beálló csendet a varázsló.

– Mármint?

– Kapcsolatba kerültél a vízzel – válaszolt Max elmélázva, aztán idegesen megdörgölte az arcát. – Ne játssz ezzel! Egyedül főleg ne.

– Érdekes élmény volt.

– A fulladás? Biztosan az lehetett – morogta maró gúnnyal. – Ne játssz ezzel! Nem tudlak mindig megmenteni. Most is csak annyi mentett meg, hogy időben értem ide.

– Nincs szükségem rá, hogy ments – jegyezte meg élesen, majd dacosan felszegte a fejét. – Kézben tartottam mindent.

– Ha te mondod… Érezted, ahogy húzott magával egyre lefelé a víz?

– Igen.

– Akkor már kezdte teljesen átvenni az irányítást, és meg akart fojtani – válaszolta Max. – Elemi mágiát nem lehet így használni.

– Meg akarom tanulni használni ezt az erőt – szólalt meg Eli hirtelen. Saját maga is meglepődött ettől a hirtelen támadt őszinteségtől. Max-et, ha akarta volna sem tudta volna jobban megdöbbenteni.

– Egy nagy sárkánytárgyát.

– Úgy érzem ez mindig is bennem volt – folytatta lehajtott fejjel.

– Baromság – vágta rá Max. – Ez… ez…

– Te sem tudod mi ez, nem? – kérdezte gyanakodva.

– Te nem vagy még félig se druida, mint én – mondta, miközben egy hullámot idézett meg, pusztán pálca nélkül, majd a boszorkány felé söpörte a tajtékot.

– Honnan tudod? A varázsvilágban már nincsen olyanok, akik tisztán ilyenek, tisztán olyanok. Lehet, hogy ezt még mindig nem ismerik be, de ettől még a tények nem lesznek kevésbé homályosak – folytatta a boszorkány, miközben leült a medence szélére, és szórakozottan belemártotta a kezét a vízbe. Becsukott szemmel érezte a kellemes simogatást a tenyerén. Soha ennyire még nem figyelte ezt meg. – Mi van, ha több is lehetek vagy bárki több lehet, mint ami?

– Nem segítek.

– Nem kell a segítséged – vonta meg a vállát. – Egyedül is képes vagyok erre.

Max hátravetette a fejét, aztán mélyen felnyögött. Legszívesebben lecsúszott volna a medence széléről, és elmerült volna a vízben. Nem mintha ezt megoldotta volna a problémáit, de egy pillanatra elszakadhatna ebből az őrült világból. Ez a boszorkány több volt, mint egy kis piszok a körme alatt. Most pedig olyasmivel akart játszadozni, ami egyáltalán nem volt játék. Bár ne ért volna hozzá, bár ne csókolta volna meg.

A lány elszántan nézett a szemébe, ő pedig nem tudta mit is mondhatna. Nem kellett volna ilyen mélyen a szemébe néznie. Megint érezte azt, amiről tudta, hogy nem lenne szabad. Nem lehetett a közelében, akkor csak játszana a tűzzel ő maga is, annak pedig rossz vége lenne. Bár minden maradt volna a régiben, és nyugodt szívvel folytathatná a magányos gyűlölködést.

– Úgy nézel ki, mint aki meg akar valakit fojtani – zökkentette ki Eli, aki közben néhány bűbájjal megszárította a vöröses haját.

– Nem tévedsz sokat – morogta, aztán karba tette a kezét. Most jól látszottak rajta a sötét villámvonalak. – Mi a francot képzelsz magadról?

– Ne oktass ki, mint egy gyereket! – vágott vissza. – Te ezt biztosan nem értenéd meg, amit most érzek.

– Nem is – jegyezte meg.

– Mindegy. Visszamegyek a klubhelyiségbe – húzta össze magát, aztán belelépett a papucsába.

– Ugye nem akarsz semmi hülyeséget csinálni? – kérdezte Max.

– Neked ahhoz semmi közöd.

– Végül is az lesz a legjobb, ha egész Roxfortot felgyújtod – közölte csak mellesleg a lehető legrosszmájúbban. – Akkor nem kell végigszenvednünk a RAVASZ vizsgákat.

– Lehet igazad van. Bár nem tudom mi lesz, ha mégsem sikerül megszabadulnom ettől a köteléktől, akkor ez a varázserőváltozás is állandó lesz. Nem lesz nagyobb veszélye ennek?

– Nem.

– Honnan tudod?

– Mert én sem használom ezt az erőt azért – válaszolt türelmetlenül, mintha tényleg nem akarna erről beszélni. – És csináltam bármi bajt? Nem emlékszem rá.

– Csak mogorva seggfejként viselkedsz tőle.

– Most már személyeskedünk is?

– Meg sem kísért? – kérdezte a lány, majd oldalra döntötte a fejét. Nem is tudta mennyire nagy kísértés már csak az, ha ennek a boszorkánynak a közelében volt.

– Nem – hazudta Max.

– De tudod hogyan kell használni. Igaz? – próbálkozott valami mással Eli, mintha csak fogást akart volna találni rajta.

– Igen – morogta a varázsló. – További vallatás? Kínos kérdések?

– Azt hiszem, hogy mára végeztem – simított kis egy tincset az arcából.

– Ez veszélyes – mondta komoran Max. – Túl veszélyes egyedül játszani ilyesmivel. És…

– Tudom, hogy ez így nem megy – fejezte be helyette. – Barátok se vagyunk. A legjobb, ha a lehető legnagyobb ívben elkerüljük egymást. Nem? Várunk csendben, amíg ez elmúlik, aztán ennyi.

– Tudod hol van a Szükség Szobája? – tette fel a kérdést a fiú, aki végül megadta magát. Nem akarta, ez nem is volt tudatos, hanem inkább ösztönös. Miért is tette? Inkább vele legyen Eli, mintha egyedül gyakoroljon, aztán saját magát is veszélybe sodorja. Egy önzetlen tett… Ezt csak a saját megnyugtatására tette, jegyezte meg magának csak úgy mellesleg.

– Senki sem tudja pontosan.

– És körülbelül tudod? – faggatta tovább.

– Azt hiszem.

– Ott találkozunk. Minden szerdán és pénteken este kilenckor – adta meg az időpontokat Max színtelen hangon. – Ha neked is megfelel.

– Megfelel.

– Nem fog a cicaprogramokba ütközni?

– Ugyan már, kérlek… Ne sérts meg ennyire!

– Rendben.

– De, ha nem megy akkor abbahagyjuk – közölte a további feltételeket. – Ha rosszul leszel tőle, akkor is abbahagyjuk. Bármikor felidegesítesz, és elszúrod, akkor is abbahagyjuk. Ha bárkinek elmondod…

– Abbahagyjuk.

– Úgy van.

– Túlliheged – mondta a boszorkány, aztán végül tudatosult benne, hogy egy törölközőben üldögél egy fiúval, akit alig ismert. Kezdte meglehetősen zavarni a helyzet. Összehúzta magát, aztán elfordította a fejét.

– Nem is tudom, miért megyek bele ebbe – szólalt meg Max, miközben a lábánál fodrozódó vizet figyelte.

Eli egy pillanatig még ott állt, aztán elindult az öltözőkabinok felé. Hiba volt vagy nem, de talán előrelépett egy kicsit. Nem Max, hanem saját maga miatt. A varázserőben lévő különleges hatalom valamiért csodás érzéssel töltötte el. Gyorsan felöltözött, viszont mire visszament a varázslónak már hűlt helye volt. Csalódottan hagyta el a prefektusi fürdőt.

***

Darkness Falls-ból távozni nem ment egyszerűen. De legalább az eső már egy órája elállt. Dylan mindenki riadóztatott, és a Sárkányok komolyan vették a fenyegetést. Olyan káoszba kerekedett hirtelen, amiből Dylannak fogalma sem volt mikor keverednek ki. A Sárkányok közül Colin, Shannon és Aidian a határvonalat járták nyomok után kutatva, de nem találtak semmit sem. A druida bűbáj eltűntette a nyomokat, bárhol is történt a betörés.

A többiek pedig a gyerekeket próbálták kordában tartani, és volt, aki már régen elindult. A terv készen volt. Minél többféle útvonalon indultak el. Mary és Vittoria Londonba ment Potterékhez Moirával, Ryan és Josh Darlingtonba Kearaval és a kislányával, ahol Leslie várta őket a varázslókocsmában. Ő volt az egyetlen, akit el tudtak érni ilyen hamar.

Dylan egyelőre várt Sophie-val és Zane-nel. A bagoly Roxmortsból még nem jött vissza a szülei válaszával. Megpróbált a lehető legnyugodtabban viselkedni. Legszívesebben előre ment volna, de két plusz emberrel nem tudott hoppanálni. Ehhez még nem volt eléggé ügyes.

– A mamit akarom – nyafogta Sophie, miközben Dylan nyakát ölelte át, és sírósan fúrta magát a bátyja pólójába, aki egy percre sem hagyta egyedül. Hozzájuk csapódott Zane is, aki csendesen figyelte az eseményeket, még rajta is látszott a feszültség ennek ellenére is.

– Nyugalom, mindjárt elindulunk – nyugtatta Dylan, miközben tétován a húga hátát simogatta. – Megvárjuk, amíg kiderül, hogy biztonságos-e hoppanálni.

– Itt vannak? – kérdezte fojtott hangon Zane. Most először szólalt meg, mióta leült mellé.

– Hümm?

– A druidák – mondta fojtott hangon, mintha bárki is meghallotta volna őket.

– Messze vannak – válaszolt Dylan. – Nem kell félned.

Zane az ajkába harapott, és minduntalan a sűrű bozótos felé emelte a tekintetét.

– Látsz valakit? – kérdezte a kis varázslót.

– Figyelnek minket – mondta sejtelmes hangon Zane.

Dylan ajka vékonyra préselődött össze.

– Biztos vagy benne?

– Láttam már ilyet – válaszolta félelemtől tágra nyílt szemekkel.

Még mindig várták Shannont, hogy együtt hoppanáljanak, de ő még nem volt sehol. Dylan kezdett egyre idegesebb lenni, Sophie pedig egyre nyűgösebb. Már régen el kellett volna indulniuk. Se bagoly, se patrónus, se üzenet… semmi, mintha elvágtak volna, mindenféle kommunikációs csatornát. A feszültség egyre jobban nőtt benne. Felkelt a helyéről, aztán rögtön kigondolt egy tervet.

– Seprűn utaztál már, Zane?

– Nem – rázta meg a fejét szégyellősen.

– De nem félsz a magasban?

– Nem.

– Azzal fogunk menni – mondta, aztán kinyitotta a tértágító bűbájjal kezelt táskáját, és gyorsan előkereste seprűnyelet. – Sophie cica, repülni fogunk. Ki fogod bírni?

– Ühüm – bólogatott a kicsi.

– Figyelj rám, Zane! – fordult a kisfiú felé. – Kapaszkodj belém! Nem fogsz leesni, ígérem, minden rendben lesz.

– Jó.

– Druidák tudnak repülni? – kérdezte Zane-t.

– Csak farkast láttam. Szárnyas állatot nem.

– Nos, akkor rendben.

Dylan Sophie fejére húzta a csuklyát, aztán elindultak az egyik épület mögé. Itt nem láthatta őket senki, és innen kényelmesen felszállhattak. Zane felhúzta a kabátját, majd ő is követte a Dylan utasításai, és fejére húzta a csuklyáját. Varázslatok következtek, amivel a fiatal mágus mindhármukat védte.

– Ne nézzetek le! – mondta Dylan. – Ha baj van és le kell szállni, akkor ütögesd meg a vállam, oké?

– Oké – válaszolta Zane.

– Nem lesz semmi baj, ígérem.

Először ő ült fel a seprűre Sophie-t ölelve, aztán Zane következett. Mindkét kicsi csendben engedelmeskedett, tették, amit kértek tőlük, mintha átérezték volna a súlyát a helyzetnek. Zane folyamatosan a válla fölé tekingetett, amit Dylan nem értelmezett éppenséggel jó jelnek. Aztán felemelkedtek a földről, a plusz súlytól a versenyseprű leterhelt volt, de mégis stabil maradt.

Kiábrándítóbűbáj bekapcsolt, és észrevétlenné váltak mire elérték a szürke égbolton. Darkness Falls alig egy pillanat alatt kicsire zsugorodott. Dylan egy pillanatra visszanézett, amikor is szörnyű robbanás hangja zárta meg a tájat. A fiatal varázsló szíve hevesen vert, de emlékeztette magát, hogy nem szabad tétováznia. Erősen markolta meg a seprűt, aztán még gyorsabb sebességre kapcsolt. Többet nem is nézett vissza. Nem sokkal később egy sötét árny röppent fel az égre, s egyenesen utánuk eredt.

hozzászólás: 4

by Bianka @ 01 Feb 2023 08:06 pm

Szia!
El sem tudom mondani, mennyire megörültem a frissítést látva! Köszönöm az élmény mellett azt is, hogy ilyen hamar hoztad. :)
Igazán izgalmasra sikeredett a rész, végig izgultam, hogy mi fog történni Darkness Fallsban, emellett reménykedtem benne, hogy a végén Dylan kieszel valamit a zavaros helyzetben, megmentve magukat.
Reidar személye egyre kíváncsibbá tesz minden egyes alkalommal, ahogy az Eli-Max páros is.
Jaj, ki lehet az a sötét árny... Van mire további izgalommal tekinteni, ez kétségtelen! :D
Várom a folytatást!

by Nyx @ 02 Feb 2023 05:08 am

Szia, Oh, nekem is meglepetés a fejezet. Miután írtál nekem, csak egyszerűen leültem, aztán megírtam két fejezetet. Igazából nem is tudom honnan jött, de igazán örülök neki, hogy előbbre jutottam vele. Szóval hamarosan felteszem a következőt is, csak megpróbálok kicsit előre dolgozni, hogy könnyebben menjen a folytatás. Nagyjából megvan a vázlat, hogy hova akarok eljutni, de azért közben azért vannak kis meglepetések. Pl.: Reidar egy üdítő színfolt, mert ő csak úgy felbukkant a történetben, viszont kezd igencsak jó irányba indulni a dolgai.
Dylannek most igazán fel kell nőnie a feladataihoz. Főleg, hogy most nem egyedül saját magáért, hanem két másik gyerekért is felelős. A sötét árny a következő fejezetben ki fog derülni kit takar. Max és Eli története érdekesen alakul, egyelőre még nem árulnék el róluk sokat. Nagyon sokat kell még csiszolódniuk. Igen, igen, még azért nagyon sok minden van, amire érdemes várni :) Még nem tudom mikor teszem fel a következő fejezetet, de igyekszem vele. Köszönöm szépen!

by Lyss @ 22 Mar 2023 06:12 am

Szia! Még anno a Merin kezdtem el a sorozatod olvasni kiskamaszként. Nemrég eszembe jutottak a régi kedvenceim és egy szusszra újraolvastam, egyszersmind befejeztem a BTD-t és ledaráltam az itteni fejezeteket is. Azért bátorkodtam kommentet írni, hogy tudd, vannak páran, akiket érdekel a a befejezés. :)

by Nyx @ 27 Mar 2023 02:26 am

Szia, Nagyon örülök neki, hogy felelevenítetted a régi kedvenceidet, és megtaláltad itt a folytatást :) Nekem is mindig nagyon jó érzés, ha elkap a nosztalgia hullám. Nem ígérem, hogy olyan gyorsan végzek vele, de talán végre eljutok a történet végére. Az idén szeretnék többet foglalkozni vele, és előbbre jutni vele. Köszönöm szépen a visszajelzésedet! Nagyon sokat jelent!