20. fejezet
Biztonságban

Draco Malfoyt nem különösebben érdekelték a csillagok. Túlságosan is két lábbal a földön járt ahhoz, hogy felnézzen és elmerüljön az égbolt szépségeiben, tanulmányozza a konstellációkat, bolygók mozgását, a hold fázisait… Ez a Black vonás soha nem volt meg benne, anyja legnagyobb fájdalmára. Megszakította a hagyományt, és nem égitestekről, univezumokról, csillagképekről nevezte el a gyerekeit sem.

De a mai este teljesen másképpen alakult, ma mégis volt benne valami megnyugtató, hogy ezen a kései órán a teraszon állva a messzi galaxisokat nézve hagyta lecsengeni a nap embert próbáló eseményeit. A milliárdnyi apró, fényes, pislákoló csillag fentről nézett rá, nem is beszélve a holdról, amely ezen az éjszakán telt meg. Holnap fogyásnak indul, és egy új ciklus kezdődik, amíg egy időre el nem tűnik, majd új hold jön. Nem keresett jelentést ebben, sem azokban a jelekben, amik ott bújtak meg a csillagok között, csak ő nem tanult meg olvasni bennük.

A keze finom remegését elrejtette a köpenye alá. Az arcán még mindig ott éktelenkedtek a hamufoltok, ahogy a hajában is bőven belevegyültek ezek. Még mindig az orrában érezte annak a tűznek a fanyar illatát, ami elpusztította kishíján a családját. A ruhája és a haja is ettől bűzlött. Pár órája érkezett a bagoly a hírrel, hogy sikerült Darkness Falls védelmét helyreállítani, és az utolsó Sárkány is elhagyta a falut. Már amikor elhagyták Leslie-vel a falut, akkor is érezte, hogy bezárul mögöttük a varázslat, és talán többé nem is térhetett vissza oda.

Ez egyszerre hozott megkönnyebbülést és aggodalmat. Vajon ezen az új és ismeretlen helyen mennyire lesznek biztonságban? Hermione mindent megtett, talán többet is, mint ami neki eszébe jutott volna. Halk léptek zaja hallatszott a háta mögött. Majd egy gyengéd érintést érzett a vállán. Elmosolyodva nyúlt fel, és fogta meg a kezet.

– Elaludtak a kicsik.

– És…

– Csak megijedtek – magyarázta halkan. – Ezen kívül nincs semmi baj. Zane pajzsbűbája alatt alszanak ketten az ágyban.

– Pajzsbűbáj?

– Dylan tanította meg neki – mosolyodott el halványan a boszorkány. – Persze nem túl erős, de ha gyakorolja… Merlinre… Mit gondolsz?

– Okos kölyök. Hagyjuk gyakorolni – mondta Draco.

– Minden rendben? – kérdezte Hermione félhangosan, majd szorosan megölelte a varázslót.

– Tiszta kosz vagyok – mormolta Draco. A boszorkányt ez egyáltalán nem érdekelte, inkább még szorosabban az ölelésébe húzódott. Mélyen belélegezve az illatát.

– Tudod, hogy láttalak már koszosabban is – mondta, miközben egy kibontakozott az ölelésből, és letörölte az egyik hamufoltot a férfi arcáról. – Jól vagy?

– Nem tudom – vallotta be egy mély sóhaj keretén belül. – Egyszerűen felfoghatatlan, ami történt. Én…

– Ne ostorozd magad, Draco!

– Ezt könnyű mondani – sóhajtott fel a varázsló, majd hagyta, hogy Hermione ismét közelebb bújjon hozzá. Annyi minden kavargott a fejében.

– Mindenki épségben van – mondta félhangosan. Mindketten tudták, hogy ez csak egy figyelmeztetés volt. – A gyerekek fent alszanak. Senkinek sem történt semmi baja.

– Nagyon közel voltunk hozzá, hogy ne így legyen – szólalt meg Draco, kimondva azt, amit mindketten tudtak. – Talán még soha nem voltunk ennyire közel.

– Tudom – suttogta.

– Túlságosan is hittünk abban, hogy azon a helyen nem érhet baj minket.

– Ebben sose voltunk teljesen biztosak – szólt Hermione.

– Ez nem csak az, hogy feláldozzuk magunkat a békéért – folytatta a varázsló. – Ez már régen nem erről szól. A gyerekeinket nem fogom kitenni ennek. Bármi is történjék mindent megteszek, hogy ennek vége legyen.

– Megtaláljuk a megoldást. Rendben?

– Belefáradtam ebbe. – És ott volt. Kimondta azt, amit eddig csak magában tartva hordozott.

– Draco…

– Magamon viselem a jelet – szólalt meg ismét. – A gyerekeink is. Ez már inkább egy bélyeg, mint valami magasztos cél jelképe. Én… nem vagyok képes megfizetni ezt az árat. A gyerekeink élete nem az az ár, amit megfizetek.

Hermione magához ölelte a varázslót. A torkát fojtogatta az az érzés, amitől mindketten féltek. Aztán egy hosszú percig csendben hallgatták, ahogy a késő augusztusi szél, amiben még ott volt a nyár langyos lehelete magukhoz öleli őket. A remegő kezek megszorították egymást. Mindig ott voltak egymásnak. Mindig küzdöttek. Egymásért. A szabadságukért. A családjukért. A mai estén súlyos teherként nehezedett rájuk a múlt súlya és a bizonytalan, ködös jövő gondja.

– Már nem először kerültök veszélybe – szólalt meg rekedten. – Majdnem elvesztettelek téged és ikreket, aztán most Dylan és Sophie került veszélybe.

– De jól vagyunk, Draco. Mindannyian jól vagyunk. Most koncentráljunk erre. Rendben?

– Ennek véget akarok vetni ennek. Egy nyugodt, békés életet szeretnék a gyerekeinknek – mondta ki határozottan.

– Tudom, én is ezt szeretném. Soha nem féltem ennyire, mint most – vallotta be, s alig tudta visszanyelni a könnyeit. – Merlinre, ha tényleg történt volna valami… Nem fogom hagyni, hogy még egyszer történjen velük valami.

– Én sem – mondta Draco, és erősen magához vonta a feleségét. – Sosem volt még ennyire szükség arra, hogy összetartsunk.

– Be kell avatnod.

– Megbeszéltük, hogy nem leszel aktív tagja a Rendnek – emlékeztette a varázsló. – Ha mindent elmondok, akkor…

– Tudom mit jelent ez. És vállalom.

– Hermione…

– Te magad mondtad, hogy össze kell tartanunk.

– De… nem egészen erre gondoltam – sóhajtott fel nehezen. – Nem akarom, hogy harcolj.

– Amíg nem lesz muszáj nem fogok – jelentette ki a boszorkány. – Csak mindenről tudni szeretnék. Pontosan, nem félszavakból, és nem akarok pontatlan dolgok alapján következtetéseket tenni. Szóval a biztonságunk érdekében mindent mondj el.

– Rendben, de nem ma.

Csendesen osztoztak ezen az estén a sötét gondolatokban. Ahogy egymást ölelték békét leltek a káoszban, ami körülvette őket, és várta, hogy lecsapjon rájuk. A sötétségnek nem voltak válaszai, de tudták, hogy együtt képesek lesznek megoldani azt, ami rájuk vár. Mély levegőt vettek és egyszerre fújták ki.

Léptek hangzottak fel mögöttük, s az egyik padlódeszka megmozdult, ahogy Dylan közeledett a szülei felé. Draco és Hermione kibontakoztak egymás öleléséből, de még mindig egymás kezét fogva fordultak a fiuk felé. Dylant egy pillanatra szíven ütötte ez a látvány, megpróbált mosolyogni rájuk, de túlságosan is ideges volt hozzá.

– Jól vagy? – kérdezte először Draco.

– Igen – válaszolta, majd megköszörülte a torkát. – Csak… el kell mondanom valamit.

– Gyere ide! – intett neki Hermione.

Dlyan közelebb lépett, aztán a Malfoy szülők közösen az ölelésükbe vonták elsőszülöttjüket. A fiú már régóta nem hagyta magát így megölelni, mindig túlságosan felnőttnek gondolta magát ehhez a fajta gyengédséghez. Először megmerevedett, aztán ellazult az ölelésben. Ő maga sem számított rá mennyire hiányzik ez, mennyire rányom mindent a lelkére, mennyire óvó, mennyire mély is a szeretetük egymás iránt. Hogyan gondolhatta ezt teljesen másként? Hosszú percig álltak így, egymáshoz közel a verandán.

– Ne terheld magad! – szólalt meg Hermione, amikor kibontakoztak az ölelésből. Dylan összepréselte a száját, és megpróbálta úrrá lenni azon, amit érzett. Nem akart sírni. Pedig bőven lett volna rá oka. Annak ellenére, hogy derekasan állta a helyzetet. Az anyja figyelte fiatal férfivá érő fiát, majd kinyúlt, és megsimogatta a kezét. – Pihenj még egy kicsit. Reggel pedig megbeszélünk mindent.

– Nem lehet – rázta meg dacosan a fejét. – Még nem mondtam el hogyan indult ki ez az egész. És hogyan szereztem tudomást a támadásról.

Kicsit eltávolodtak egymástól. Draco és Hermione csendesen várták, hogy a fiuk folytassa. Dylan a harag és a zaklatottság furcsa keverékével nézett rájuk. Megpróbálta ezeket félre tenni, legalábbis egy időre.

– Egy farkas jelent meg a faluban – kezdett bele a fiatal varázsló. – Hatalmas volt, erős és… volt benne valami furcsa.

– Hasonlított bármelyikre, amit korábban láttunk? – kérdezte Draco.

– Szerintem nem – rázta meg a fejét. – Ott állt egyszercsak az esőben, és egyenesen rám meredt.

– Hogyan juthatott be? – tudakolta Hermione. – Hiszen ehhez meg kellett volna törnie a védőbűbájokat.

– Jó ideje bajok vannak a bűbájokkal – szólalt meg Draco. – Csak idő kérdése volt, hogy mikor jön rá valamelyik hogyan törheti meg őket. Lehet megtanulta kicselezni vagy ő maga is bajban volt. És mi történt pontosan?

– Egészen közel jött hozzám… Én… nem tudom, de szerintem nem akart bántani, és… nem is bántott. Amikor átadta az emléket…

A szülei megfeszültek arra, amit mondott.

– A közeledbe engedted?

– Én… én… igen – mondta végül. – Muszáj volt. De ha nem tettem volna, akkor… nem tudtam volna meg, hogy mire készülnek, és el kell hagynunk Darkness Fallst – folytatta Dylan, miközben a keze ökölbe szorult. – Nem tudom pontosan hogyan történt…

Egy hosszú percig csendben álltak együtt, körülvéve az éjszaka hangjaival. Draco gondolatai őrült módon cikáztak az elméjében. Dlyan vonásai most teljesen máshogy festettek, mint korábban, mintha egyetlen szempillantás alatt felnőtté vált volna. Draco állkapcsa megfeszült, és már tudta mit kell tennie.

– Hozd a seprűdet! – adta ki az utasítást. – El kell mennünk Roxfortba.

– Pont most? – kérdezte Hermione elszörnyülködve. – Késő van már ehhez.

– Kell egy merengő – válaszolt Draco. – Nagyon fontos, és nagyon sürgős.

– Draco…

– Amíg friss az emlék az a legjobb.

Hermione lemondóan bólintott egyet.

– Jól vagyok, anyu – mondta Dylan. – Nem kell aggódnod.

A boszorkány elmosolyodott, de a mosolyában több volt a szomorúság, mint azt szavakkal ki tudta volna fejezni.

– Hozom a seprűmet, apa – szólalt meg újra, azzal eltűnt a házban. Draco mélyen felsóhajtott, aztán az egyik öklét a veranda egyik tartóoszlopának nyomta.

– Gondolod, hogy meg akarták… Merlinre kimondani sem tudom – sóhajtott nehezen, aztán az ajkába harapva. – De ne feltételezzem a legrosszabbat, igaz?

– Ha ölni akart volna, megtette volna. Ki akartak csalogatni onnan mindenkit. Bármit is mutatott az a farkas… az megijesztette Dylant – közölte rekedten a férfi. – A forrófejű griffendéles vonásai, ahogy neked is…

– Draco… pontosan most akarsz velem vitatkozni?

– Dehogy. Csak a vakmerő és forrófejű fiunkat valaki nagyon is megrémítette. Te is tudod miket csinált… Nem kell erre emlékeztetnem téged.

– Tudom, tudom. De miattad is van. A te fiad is.

– Emlékszem – sóhajtott fel Draco, aztán elmosolyodott. Hermione csak megforgatta a szemét.

– Remélem a másik kettő nem lesz ennyire vakmerő.

– Még van némi időnk mire kiderül.

– Nem küldesz egy patrónust Perselusnak? – kérdezte témát váltva Hermione.

– Nem rontom el a meglepetést – mondta a varázsló. – Biztosan ellepik a baglyok és az üzenetek enélkül is.

– Vigyázzatok magatokra! Inkább nyitva tartom nektek a kandallót.

– Inkább ne! – rázta meg a fejét. – Amíg nem ellenőriztünk mindent addig ne.

– Rendben. Addig… én vigyázok mindenkire.

– Nem is tudod ez mennyire megnyugtat – szólalt meg bujkáló mosollyal Draco. – Nem lettem volna Reidar helyében, amikor eltaláltad azzal az átokkal.

– Ugyan…

– Az egész patakpartot felszántotta, egyenes vonalban.

– Tudod, kedvesem, én még mindig auror vagyok – emlékeztette Hermione. Közelebb hajolt hozzá, majd Draco egy csókot nyomott az ajkára.

– Egy veszélyes auror.

– Ne túlozz!

– Kész szerencse, hogy nem kergettél el, és most nem a férjed, hanem az ellenséged lennék.

– Nagyon sok idő eltelt azóta, hogy Roxfortban megátkoztuk egymást – sóhajtott elmélkedve.

– Azok a régi emlékek. Beleszeretettem abba az ádáz tekintetedbe – nosztalgiázott Draco,

– Ádáz?

– De mennyire – mosolyodott el huncutul, aztán megérintette a boszorka kedves arcát, és legszívesebben órákig ölelte és csókolta volna, mint egy szerelmes kiskamasz. Draco felsóhajtott, miközben a homlokuk lassan összeért. Egy pillanatra becsukta a szemét. – Ha nem lenne muszáj, akkor nem mennék el most. Annyi mindent felkavarodott körülöttünk.

– Tudom.

– Nem szívesen hagylak itt titeket.

– Ne aggódj értünk! Mindent kézben tartok – biztosította Hermione.

– Ne fáraszd ki magad túlságosan – kérte Draco. – Pár óra, és itt leszünk. Rendben?

– Rendben – fújta ki a levegőt Hermione, és egy csókot nyomott a varázsló ajkára. – A szüleid különben is itt vannak, és segítenek.

– Mégsem a fogadóban éjszakáznak?

– Ma este biztosan nem.

Mielőtt folytathatták volna, Dylan megjelent az ajtóban.

– Készen vagyok.

Draco csak bólintott, aztán előhúzta a táskájából a saját seprűjét.

– Akkor induljunk!

– Tényleg ne maradjatok sokáig! – intett nekik Hermione, aztán fázóan maga köré csavarta a karjait. És megint ott volt az aggódás, ami most megint a félelemmel párosult. A két, ahogy férje és a fia távozott otthonról… furcsa szorítást érzett a mellkasában. Megvárta, ahogy a két Malfoy alakja eltűnik a sötétségben. Hermione felnézett Roxfort halvány sziluettjére. A pálcájával megpöccintette a lámpát a verandán. Borostyán színével betöltötte a verandát a fény, ami majd hazavezeti majd a családtagjait. Majd bement a házba.

***

A két Malfoy csúcssebességre ösztönözte a seprűket. Hangtalanul siklottak az égen, alattuk az elsuhanó táj elmosódó sziluettjével. Fej-fej mellett haladtak a szürkületben. Szinkronban mozdultak, kanyarodtak, húzták fel a seprűnyelet, hogy magasabbra emelkedhessenek, mintha előre begyakorolták volna vagy a seprűiket varázslatok kötötték volna össze. Dylan apjától tanult meg repülni, és már az első alkalommal, amikor ráült a játékseprűre imádta. Draco pedig nem is lehetett büszkébb a fiára. Az égbolt felhős volt, így nem kellett attól tartaniuk, hogy meglátja valaki őket. Gyakran néztek egymásra, mintha csak ellenőrizni akarták volna a másikkal minden rendben van-e. Sima útjuk volt ezen az estén. Milliónyi kérdést tehetett volna fel egymásnak ezen az úton, de inkább csendben haladtak előre. Roxfort sötétbe burkolózó kapuján áthaladva könnyedén jutottak el a bejárathoz. Egyszerre szálltak le a seprűről.

– Nem kellett volna valami védelemnek megállítania? – kérdezte Dylan. – A kapu is kinyílt egy pillanat alatt.

Draco ránézett, de hirtelen nem tudta mit válaszoljon.

– Majd megemlítem Pitonnak – mondta végül színtelen hangon. – Készen állsz?

– Még soha nem szedtek ki emléket a fejemből.

– Nem fáj – rázta meg a fejét az apja.

– Én is tudom – forgatta meg a szemét Dylan, aztán elmosolyodott. – Csak nem tudom milyen lesz látni az egészet.

– Nem kell megnézed, ha nem akarod – szólalt meg Draco. – De ez majd segít egy kicsit feldolgozni.

– Gondolod?

– Tudom – erősítette meg az állítását. – Talán így nem lesz olyan borzalmas.

– Egyszerűbb, mint elmondani – nyelt egyet Dylan, aztán beletúrt a hajába. – Én elmondanám…

– Ne izgasd magad ezen! – intette le a varázsló. – Később megbeszéljük.

– Rendben.

– Menjünk!

Halk léptekkel haladtak az éjszakai fénybe burkolózó folyosókon. Minden nyugodt volt, hangtalan, ódon és biztonságos. Még Hóborc, a csintalan kopószellem, sem kísérte őket, pedig ő mindig vadászott valami izgalomra. Talán mivel még nem kezdődött el a tanév egylőre nem volt érdemes bajt keverni. A kastély furcsának tűnt ilyen kihalt állapotban, de semmiképpen sem félelmetesnek.

Dylan a gondolataiba merülve követte az apját, és mégcsak az sem tűnt fel neki, hogy tudja az igazgatói irodához a belépési jelszót. Gépiesen állt rá a lépcsőfokra, ami felvitte mindkettőjüket az ajtóba. Draco bekopogott, és hamarosan már bent is voltak. A fiatal mardekáros nem túl sok időt töltött az igazgató irodában, így nem igazán tudta mire számítson. Sőt magára a merengőre sem volt ötlete, hogy milyennek is képzelje el. Furcsa, megmagyarázhatatlan szorongás fogta el, de ebből semmi sem látszott. Pontosan olyan semleges volt az arca, mint az apjának. De mindkettejükben dolgoztak az indulatok Bent most a kandalló és néhány lámpa halvány fénye adott némi világosságot.

Perselus Piton komor arckifejezéssel sétálgatott a helyiségben. Köszöntötték egymást. Draco pedig röviden beszámolt arról, ami Darkness Fallsban történt. Láthatóan az igazgatót már informálták. Dylan nem szólt bele a felnőttek beszélgetésekbe, csak figyelmesen hallgatta, ahogy a két varázsló megbeszél mindent.

– Jelentések szerint a védelmi bűbájok újra helyre álltak – szólalt meg Draco. – Az erdőben semmit sem találtak.

– És a korábbi helyek?

– Majdnem egy hete elhagyták a táborhelyeket – válaszolta a tejfölszőke varázsló. – Ennél több nyomot nem találtak.

– Értem, értem.

– Nincs értelme visszamenni – rázta meg a fejét Draco. – A felderítők szerint már a legtöbb tábor közelebb van Roxforthoz, mint eddig.

– Ezt később megvitatjuk.

– Rendben.

– Mindenkitől megkaptam a visszajelzéseket – váltott témát Piton. – A többiek is megérkeztek. Mary és Vittoria Potteréknél vannak…

Dylan ekkor felkapta a fejét, és a többit már nem is hallotta. Mary. A nagy sietségben semmit sem tudott üzenni a boszorkánynak. Semmit kétsége nem volt afelől, hogy Mary biztonságban van. Ebben végig biztos volt, és nem is aggódott érte, de most… Mélyet sóhajtott, aztán idegesen beletúrt a hajába. A nap eseményei nagyon megviselték. Jobban, mint gondolta volna. Érezte az átkot, ami a farkas jóslatában eltalálta. Valóságosnak tűnt.

– Professzor, szükségünk lenne a merengőre. – Draco hangja ekkor kizökkentette Dylant a mélázásból.

– Merengőre?

– Igen. Dylan szemtanúja volt egy átvoltozott druida bejutásának a védőbűbájok közé, és megosztott vele néhány információt is – válaszolt Draco a lehető legnagyobb nyugodtsággal, miközben a kezét a fia vállán nyugtatta. Furcsán nehéznek tűnt apja karja, vagy Dylan volt ma túlságosan elcsigázott? Nem tudta volna megmondani.

– Farkas alakja volt – szólalt meg rekedten Dylan.

– Farkas? – kérdezett vissza Perselus. – Ugyan az a farkas, ami időről-időre felbukkan?

– Ezt akarom kideríteni.

– Vonjuk ki az emléket – szólalt meg Perselus, aztán a sötét tekintetét a fiatal fiúra emelte. – A legjobb, ha most arra a pillanatra gondolsz, amikor először láttad a farkast. A többit pedig bízd rám. Rendben?

– Rendben van – bólintott.

Piton a fiú halántékához emelte a pálcáját. Az emlék kivonás egyáltalán semmilyen érzéssel nem járt Dylan számára. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy ezüstös-kékes derengésben a lebegő emlékfoszlány jelent meg az igazgató pálcája végéhez tapadva, mintha egy pókháló darabja lenne. Csendben figyelte az emlékfoszlány derengő lebegését a levegőben.

Az igazgató a pálcát szorosan tartva egy szekrény felé vezette őket, ahonnan egy durva kőfaragással díszített kőből készült tál került elő. Dylan ilyesmit még soha nem látott. Érdeklődve figyelt. Piton beleeresztette az emlékfoszlányt az edényben kavargó folyadékszerű valamibe, majd hagyta elmerülni a többi emlék között, amelyek most lustán kavarogtak a tálban.

Piton a két Malfoy felé nézett.

– Készen van.

– Rendben.

– Végig akarod nézni? – kérdezte Piton Dylantől. A fiú megmerevedett, és egy pillanatig összepréselte az ajkait.

– Igen – válaszolta.

– Nos, rendben.

A professzor intett egyet a pálcájával, aztán az edény a levegőben lebegve átúszott az egész helyiségen, majd helyet foglalt a hatalmas asztalon, hol a papírok irdatlan sebességgel összerendezték magukat, és visszarepültek a helyükre. Mindhárman a tál fölé hajoltak, ami időközben mintha megnyúlt volna. Az ezüstöskék massza még zavarosabban kavargott előttük a félhomályban.

– Nem használtál még ilyet, igazam van? – kérdezte Piton a fiatal varázslót.

– Még nem – bólintott Dylan. – Mit kell tennem?

– Bele kell merülnöd – magyarázta röviden.

– Jól van.

– Bármikor kijöhetsz – mondta a professzor.

– Megértettem – szólt Dylan, majd mély levegőt vett.

– Akkor rajta.

A merülés a saját emlékében sokkal furcsább volt, mint amilyennek gondolta. Ott látta saját magát, a farkast, aztán a látomást, amitől kétségbeesetten menekülésbe kezdett. Nem tudta, hogy ez egy lehetséges jövő vagy valóban meg fog valamikor történni, vagy egyszerűen ezt már elkerülte, mert elhagyta a helyet, ahol felnőtt. Bár lettek volna erre a kérdésekre válaszai. Pitonnal és az apjával többször is végigmentek az emlékén, mintha keresnének valamit, de Dylannek fogalma sem volt róla, hogy mi is lehet az. Mire végeztek a fiatal varázsló teljesen elfáradt.

Az igazgatói iroda csendjébe visszatérni olyan volt, mint maga a megváltás. Dylan megszeppenten ült le az egyik székre, miközben apja és Piton igazgató fojtott hangon tanácskoztak. Még mindig olyan nehéz volt napirendre térni az emlék felett, ugyanakkor némileg megkönnyebbült. Fél szemmel még mindig a tálat figyelte, ahol a többi emlék között most már a sajátja is ott úszkált. Furcsa volt ezt látni. Mély levegőt vett.

A helyiségben a kandalló lángjai világították meg a két férfit, akiknek az alakjuk ijesztőnek, fenyegetőnek és nagynak tűnt. Abszurdnak tűnt ez a gondolat. Piton észrevette a fiú tekintetét, majd intett a pálcájával. Az asztalon néhány pohár és egy kancsó jelent meg. Miközben Draco egy pergamenre jegyzett fel valamit, az igazgató elővarázsolt egy másik üveget is, aztán az aranyló folyadékból öntött az egyik pohárba, majd Dylan felé röptette.

– Igyál belőle, fiam! – mondta a tőle telhető legnyájasabban.

Dylan megfogta a felé lebegtetett poharat, aztán beleszagolt. Ez nem sima limonádé volt, hanem whisky. Meglepetten nézett fel a tanárára. Piton közönyös tekintettel viszonozta ezt a pillantást, mintha semmi különös nem lenne ebben.

– De ez…

– Bájital – válaszolt kimérten.

– De…

– Mondom idd meg! – erősködött Piton nyomatékosan, aztán megforgatta a szemét, és Draco felé biccentett a fejével. Valamit motyogott, de ezt nem lehetett érteni vagy ha az ember jobban figyelt akkor ez közel állt az ostoba kölyökhöz.

– Köszönöm! – Dylan sután bólintott, nem látta értelmét tovább vitázni, majd felhajtotta a folyadékot, ami először égette a nyelőcsövét, de aztán jóleső melegség töltötte el.

Piton közben járkálni kezdett az irodában, amivel magára vonta Draco figyelmét, akit ez leginkább idegesített, minthogy megnyugtatta volna. Dylan előtt nem beszélhettek meg mindent, de az emlékről szőt téziseiket megoszthatták.

– Mit gondol ezekről, amit láttunk? – kérdezte Draco, miközben végzett a jegyzetével, amit a többi rendtagnak akart tovább küldeni. Most már mindent értett, őt is felkavarta, amit az előbb megnéztek. Még mindig a hatása alatt volt a látottaknak. Sophiet látni a lángok fényében és a Dylanbe csapódó halálos átok… Nem, ez nem történhetett meg. Meg kellett akadályoznia. – Ez valódi jóslat.

Piton szeme összeszűkült. A homlokán érezte egy átsuhanó fejfájás előjeleit. Darkness Falls támadása több volt, mint aggasztó. Dylannek átadott jóslat, Dumbledore eltűnése, Pansy Parkinson Zabini üzenete, miszerint fel akarják támasztani Voldemortot és a druidák mozgolódása… Mi lehet ezek között a kapcsolat? Minden kavargott a fejében. A komor arckifejezése nem árult el a belső vívódásáról semmit.

– Ez figyelmeztetés – válaszolt a varázsló, és komor fekete tekintetével Dylanra nézett. – Ezek nagyon is valóságosnak tűnő víziók.

– Túl homályos – jegyezte meg Draco. – Nincs ebben sok tapasztalatom, de úgy gondolom, ez akár egy jóslat is lehet.

– Úgy gondolom ezek nem igazi jóslatok – mondta végül Piton. – Nagyon valóságosnak tűnnek. De bánjunk ezzel óvatosan. Kell egy szakértő, hogy biztos legyünk benne.

– Ugye nem Trelawney professzorra gondol? Őt akarja megkérdezni? – horkantott fel Draco megvetően. – Remélem, hogy megbocsát, de nem igazán bízom az ítélőképességében.

– Természetesen nem. Vannak a Roxfortban hitelesebb források is, ha jóslatokról van szó – pontosított némi sértődöttséggel Piton, aztán visszahelyezte a merengőt az eredeti helyére, és varázslattan gondosan bezárta az ajtót.

– Elárulja kire gondol?

– Egyelőre még nem – közölte színtelen hangon. Dracónak megfeszült az állkapcsa, s villogó tekintettel nézett az egykori házvezetőtanárára. Piton úgy nézett rá, mintha pontokat akarna levonni tőle, és ha úgy adódott volna, akkor meg is tette volna.

– Ne csináljon úgy, mintha lenne időnk játszadozásra, mert pont most nincs. – Draco lopva a fia felé nézett, aki csendben ült a székben, de mintha kissé furcsább lett volna, mint eddig. Egy poharat egyensúlyozott a kezében, amiben még mindig volt valamiféle borostyánszínű folyadék maradvány. Viszont nem volt idő ezzel foglalkozni.

– Türelem! – intette le az igazgató. – Egyelőre csak egy problémával kellene foglalkoznunk. Holnapra az egész varázsvilág tudni fogja, hogy a druidák megtámadtak egy varázslófalut. Darkness Falls nincs éppen a köztudatban, de nincs szükség a tömeghisztériára.

– Nem fog bekerülni – szólalt meg Draco olyan eltökéltséggel, mintha semmit sem kétsége nem lett volna erről. – Visszazártak a védőbűbájok, és újra feltérképezhetetlen lett a menedék. Újra működik az, ami közel tizenöt éve nem. Sőt erősebb. Ahogy Leslie-vel elhagytuk a helyet… már nem jutnánk vissza. A környékre lehet, de a faluba csak akkor, ha valaki onnan meghív minket.

– Aurorok?

– Potter szerint, akikhez beért a jelzés, azok nem jutottak el Londonból oda – válaszolta Draco színtelen hangon. – Ha bármi el is jut a Prófétához az nem kerül címlapra. Nem lesz több, mint egy pletyka.

– Ezt ellenőrizni kell – jelentette ki a férfi komoran. – Erre ráharaphatnak.

– Tristen felveszi a kapcsolatot velük, és érdeklődik. Van ott egy beépített emberünk – folytatta a varázsló. – Jane és ő éppen Londonban vannak, de ők is holnapra itt lesznek.

– Akkor talán nem kell aggódnunk a zűrös évkezdés miatt. – Piton ezt úgy mondta, mintha bármikor kitörhetne a káosz. Legalábbis Dylan csak így gondolta, Draco viszont pontosan tudta, hogy ez így van.

– Holnapra úgyis kiderül. Rajtunk kívül más nem hagyta el a települést – tette hozzá a varázsló. – Mi pedig… most más dolgok a fontosak. Folytatjuk a beépülési tervet, ahogy ezt megbeszéltük.

– Nem gyanús ez? – szólalt meg Dylan hirtelen, miután kiitta a maradék whiskyt.

– Micsoda?

– Hogy minden Sárkány itt van Roxmortsban és Roxfortban. – Őszinte hangja visszhangzott a helyiségben. Mindkét varázsló egyszerre meredt rá.

Piton önkéntelenül kihúzta magát.

– Van ebben igazság – bólintott Piton. – A mai éjszaka még úgy, ahogy rendben van. Ugyanakkor ezt a problémát meg kell oldani. Nem hívhatjuk fel túlságosan a figyelmet magunkra.

– Mindenkinek üzenek, hogy elkezdőik a beépülési terv. A vártnál hamarabb, de megoldjuk – biztosította Draco. – Van még valami, amiről beszélnünk kell?

– Holnapra gyűlést hívok össze – válaszolt az igazgató. – Még a tanévkezdés előtt döntenünk kell. Így is biztonsági intézkedéseket kell bevezetnünk.

– Rendben.

– Roxfort és a diákok nem lehetnek célpontok – mondta ki Piton egy kis vívódás után. Dlyan felkapta a fejét, aztán érdeklődve figyelte a két varázslót.

– Értettem – bólintott Draco.

– Mára itt fejezzük be.

Mindhárman elköszöntek egymásról, aztán Draco és Dylan nem sokkal később már kint is voltak a kastélyparkban seprűkkel a kezükben. Az esti szél belekapott a hajukba, ami sejtelmesen a Tiltott Rengeteg felől fújt. Madár hangok hangzottak fel, távoli volt, olyan, mint egy varázslényé, egy főnixé. De mindketten annyira elcsigázottak voltak, hogy nem figyeltek fel erre. Csendesen haladtak a kapu felé, a talpuk alatt ropogtak a kavicsok. Egyszerre léptek. Mindketten szótlanok voltak a kimondatlan dolgok ott lebegtek apa és fia között.

– Egyelőre maradjon ez köztünk – szólalt meg Draco.

– Rendben, apa.

– Minden rendben lesz. Oké?

– Oké – válaszolta, de nem volt teljesen meggyőzödve róla.

– Büszke vagyok rád – mondta végül.

– Csak azt tettem, amit kellett – vonta meg a vállát, de nagyon jól esett neki ez a dicséret.

– Megvédted a húgodat és Zanet.

Dylan nem válaszolt azonnal.

– Féltem – vallotta be végül.

– Bátornak lenni és bátran cselekedni nem jelenti azt, hogy nincs bennünk félelem – mondta Draco.

– Te sosem félsz – jegyezte meg a fiú.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét a varázsló. Jobban félt, mint az háború alatt. Kicsit közelebb húzódott a fiához, aztán a vállára tette a kezét. – A félelmeinket nem kell szégyellni. A fenébe is, hiszen mindenki fél.

A fiatal varázsló ránézett az apjára. Aztán vett egy mély levegőt.

– Nem tudtam, hogy ilyen rossz is lehet… és bármikor rosszabb is lehetett volna… – Nem tudta szavakba önteni azt amire gondolt. Úgy érezte semmi sem bánthatja, mintha sebezhetetlen lenne. És most kapott egy leckét abból, hogy a dolgok akár rosszra is fordulhatnak. Eszébe jutott mennyire veszélyes helyzetekbe hozta a többieket. Sosem gondolt bele, hogy bajuk is lehetne… Nem hitte, hogy elveszthet valakit valaha.

– Együtt fogjuk ezt megoldani. Rendben?

– Rendben.

– Mielőtt visszamennél az iskolába beszélnünk kell – mondta Draco komoran. Annyiszor átgondolta ezt már. Nem titkolhatott el már semmit. Főleg Dylan előtt nem.

– Miről?

– Mindenről – fújt egyet gondterhelten. – Ezeknek a vízióknak a tükrében… úgy döntöttem, hogy beavatlak a Rend ügyibe.

– Én is Főnix Rend tag lehetek?

– Nem – jelentette ki Draco.

– Apa… Elmúltam tizenhét.

– Nem – rázta meg a fejét. – Egy bolond fiatal felnőtt éppen elég a családba.

– Te?

– Az anyád – mosolyodott el. – Én csak később léptem be a Rendbe, nem az első adandó alkalommal.

– Te megszöktél.

– Mindig mondtam anyádnak, hogy ne mondjunk el neked semmit – sóhajtott fel nehezen.

– Beléphetnék a Rendben.

– Szó sem lehet erről! – rázta meg a fejét Draco.

– De apa…

– Erről nem nyitok vitát.

– Jó.

Draco szomorúan elmosolyodott, majd megdörzsölte az állát. Gondok, gondok és gondok. Annyi rohanta meg hirtelen. Soha nem volt még ennyire nehéz ez az egész. Mindig ott lebegett, hogy egyszer újra feltámad a sötét oldal, és ismét meg kell küzdeniük vele. Egészen eddig a nyárig ez túlságosan távolinak, most pedig itt volt.

A csendben követte őket, ahogy az új otthonuk felé lépdeltek. Amiket látott az emlékben… A legrosszabb rémálma elevenedett meg előtte. Nem tudta hogyan reagáljon. Figyelte, ahogy Dylan magába zárkózva lépdelt mellette. Annyi mindentől meg akarta védeni, és megesküdött, hogy ezt meg is teszi. Együtt sétáltak tovább az éjszakában.

Még mindig rengeteg kérdés kavargott mindkettejükben.

De a sötétségnek továbbra sem voltak válaszai…

…csak mély csendje.

hozzászólás: 6

by palmainé ildi @ 21 Jun 2023 06:37 am

Nagyon érdekes. Várom a folytatást!

by Nyx @ 21 Jun 2023 07:45 am

Köszönöm! Hamarosan jövök a következő fejezettel.

by Bianka @ 22 Jun 2023 05:02 pm

Szia!
Ismét egy nagyon izgalmas fejezetet olvashattunk, köszönöm az élményt. :)
Külön kellemes volt a Dramione moment az elején, aztán pedig a pillanatnyi családi idill, amíg ölelkeztek hárman.
Kíváncsian várom, mit fog mondani a szakértő a farkasos esetről, illetve hogyan fognak alakulni az események a továbbiakban, egyre vészjóslóbb a hangulat.
Kiemelném még Draco félelemről alkotott gondolatait, ugyanis nagyon tetszett ez a jelenet apa és fia között. :) Draco felnőttes bölcsessége jó kontrasztott alkotott Dylan gondolataival, amelyek valóban egy, a felnőttség küszöbén álló fiatal friss tapasztalástól átitatott gondolatai voltak, az életbe kóstolás fűszerével. Remekül érzékelhető Dylan karakterének fejlődése, növekedése.

by Nyx @ 23 Jun 2023 03:40 am

Szia,
Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki, hogy tetszett a történet. Nagyon szerettem volna egy ilyen jelenetet így együtt hármójuknak, és most itt volt a pillanat. Igen, igen egyre jobban beindulnak az események. Egylőre nem árulok el semmit, hogy ki lesz az, aki megvizsgálja ezeket az emlékeket, de majd hamarosan az is kiderül :)
Talán ebből a szempontból jobb, hogy később álltam neki ennek a történetnek, mint amikor anno régen elkezdtem, mert most jobban át tudom adni, hogy milyen aggodalom lehet egy szülőnek egy ilyen helyzet. Illetve mennyire más lett Dylan, mennyit fejlődött és most már mást is lát, mint a szimpla lázadást.

by palmainé ildi @ 02 Jul 2023 08:33 am

Bocsi hogy ide írom de valószínűleg itt veszed észre leghamarabb. Sorra olvasom történeteidet. Nagyon tetszik. Sajnos a Vakáció, Halloweeni álarcosbál, Karácsonyfa, Pirosba csomagolva nem nyílik meg és így nem tudom elolvasni. Szeretem ahogy írsz mindig más új szempontu. Nézd már utána mi a hiba. Köszönöm szépen.

by Nyx @ 08 Jul 2023 04:50 am

Bocs, úgy emlékeztem már válaszoltam, de lehet nem nyomtam rá a küldésre. A novelláknál a fülszöveg alatt és a korhatár felett vannak a linkek, ott nem a kép nyitja meg őket (egy kicsit ezt máshogy oldottam meg, mert ezek folytatásos történetek). Megnéztem, úgy látom, hogy rendben vannak. Majd próbáld meg légyszi, hogy neked megy-e. Köszi szépen!