21. fejezet
Lélekviharok

Madam Lodger vidáman dörzsölgethette a markát, mert Roxmortsban az összes apartmanját kivették egyetlen nap leforgása alatt, némelyiket pedig meglehetősen hosszú időre. A roxfortos tanévkezdés előtt, ez ritkaságszámba ment, de ő ezt egyáltalán nem bánta. Az egyik legnagyobbat egy furcsa páros vette ki, akiket még életében nem látott. A férfinak mintha kissé hosszabb lett volna a szemfoga a szokásosnál, és olyan nagy darab volt, hogy inkább tűnt egy harcosnak, mint diplomata varázslónak, ahogy állította magáról. És a szeme… az a borostyánsárga tekintet. Igéző és hipnotizáló volt egyszerre.

Ellenben a felesége, nem volt ennyire kirívó, sőt a férfi mellett teljesen jellegtelennek tűnt, noha a maga módján szép, finomvonású arca volt, hosszú fekete haja, amit egy vastag fonatba fogva hordott, barna szeme olyan volt, mintha mindent elemezne, felmérne és értékelne. A nő egy igencsak fáradt gyereket cipelt magával. A kislány fel sem kelt, mialatt a felnőttek beszéltek, angyali arca volt, mint egy kis porcelánbaba. Az ujjával a szájában

Ez meggyőzte a boszorkányt arról, hogy talán mégis azok, akinek mondják magukat, és a csörgő galleonok még inkább megerősítették ezt.

Colin és Keara megkönnyebbülten csukták be maguk mögött az ajtót. Túlságosan is hosszú volt ez a nap. Tele félelemmel, indulattal és megválaszolatlan kérdésekkel. A férfi szeretetteljesen simogatta meg Amira hátát, aztán óvatosan átvette Kearától kislányt, aki ennél hálásabb nem is lehetett a férfinak, aki nemcsak lánya apja volt, hanem most még az álférjét is játszotta. Colin persze nem bánta ezt a kis hazugságot, de Keara annál inkább, és köztük kuszább nem is lehetett volna a kapcsolt. Hazudni egyszerűbb volt.

Amira megmozdult apja ölelésében, aztán önkéntelenül is átkarolta a nyakát. Kissé sírósan felsóhajtott álmában. Colin halkan nyugtató szavakat mormolt neki, és a hátát simogatta. Az utazás és az alváshiány rányomta a bélyegét a kicsi hangulatára, ugyanakkor a menekülés is megijesztette a kislányt.

– Felviszem az emeletre – szólalt meg a férfi félhangosan.

– Rendben van – mondta Keara hasonló hangerővel. – Veled megyek. Ellenőrzöm a bűbájokat.

– Jól van. – Colin nem akart vele vitatkozni, hanem mindent Kearára hagyott, s úgy szorította magához a kislányukat, mintha ennél fontosabb feladata nem lenne.

– Csoda, hogy eddig bírta – mormolta a boszorkány, aztán mély levegőt vett.

– De nem borult ki – suttogta Colin.

– Nem szokott – rázta meg a fejét. – Gyakran utaztunk az elmúlt években jobbra és balra. Megszokta, de ez a helyzet… biztosan nagyon megrémült, de nem mutatta.

Keara hangja tele volt aggodalommal. A kisebb szobában védővarázslatokat mormolt, feltáró bűbájokat. Minden makulátlan volt… legalábbis, ami a rossz, sötét bűbájokat tekintette. A helyiség egyszerű, puritán jellegű, de egy ideig remekül megteszi majd. Ellenőrizte az ágy és a szoba tisztaságát. Minden rendben talált.

– Szegény kicsikém – mondta a férfi félhangosan, majd gyengéden belefektette az ágyba. Keara levette a cipőjét, aztán betakarta a kislányt. – Nem kellett volna megfürdenie?

– Majd reggel megoldjuk a fürdést – szólalt meg elcsigázottan Keara, de inkább csak magának mondta, mint Colinnak. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A férfi komoran figyelte őt.

– Aludj egy kicsit.

– Még nem tudok – rázta meg a fejét a boszorkány.

– Menjünk le! – kérte félhangosan, aztán elindultak az apartman nappalijába.

A kandallóban már vidáman lobogott a tűz, ami kicsit felmelegítette a zord helyiséget. A berendezés egyszerű volt, enyhén dohos szagú kanapéval és fotelokkal. Legalább az emeleti szobák rendben voltak. Colint túlságosan nem érdekelték ezek a dolgok, ennél sokkal, de sokkal rosszabb helyeken is élt már. Meggyújtott néhány gyertyát, hogy több fény legyen a helyiségben. Aztán levédte az ablakokat, és az ajtókat is. Szótlanul dolgozott.

Ahogy ígérték némi étel jelent meg a dohányzóasztalon. Egyszerű volt. Pörkölt, kenyér és vajsör. Keara nem nyúlt az ételhez, hanem egyből kinyitotta a vajsör üvegét. Élvezettel kortyolt bele a finom italba, ami átmelegítette az egész testét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Darkness Falls… számukra nincs többé. Mélyen felsóhajtott, aztán ledőlt az egyik kanapéra. Bárhol is volt mindig is otthonként gondolt erre a helyre. Fájt elveszteni ezt.

– Nem akarsz inkább aludni? – kérdezte Colin. – Én amúgy sem fogok, szóval addig figyelek mindenre.

– Egyelőre még nem – válaszolt elcsigázottan. – Túlságosan is sok bennem az adrenalin ahhoz, hogy el tudjak aludni.

– Fáradt vagy. Érzem.

– Majd később – erősködött, aztán felnyögött. – A fenébe ezekkel a szemét állatokkal. Semmit nem találtunk. Átvertek minket. Durván és… Én nem tudom mi lesz ebből. Aggódom.

– Attól tartok ezúttal több szövetségesre lesz szükségünk – mondta a fekete hajú férfi komoran. – Hány éve is nem használtuk az erőnket?

– Az erőnket? – kérdezett vissza Keara. – Körülbelül tizenhét éve egyszer sem.

– Ez felvet némi problémát – tette karba a kezét, aztán felsóhajtott.

– Enyhén fogalmazol.

– Nem hiszem, hogy gond lenne – rázta meg a fejét. – Ha ment akkor, szerintem most is fog menni.

– Akkoriban sokat edzettünk – mondta Keara. – Majdnem minden alkalommal, lépten nyomon.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Colin. – Te nem érzed?

– Micsodát? – nézett rá értetlenül a boszorkány.

– Azt a mágikus kapcsolatot, ami eddig köztünk volt – mondta ki Colin. Egy ideje már gondolkodott ezen, de eddig nem akart senkinek sem beszélni róla. – Annyira eltávolodtunk egymástól az évek során…

– Mégis meghallottunk, amikor Draco hívott minket – emlékeztette Keara. – Ez egyáltalán nem lehet véletlen. Lehet, hogy a kapcsolat elhalványult, mindannyian megváltoztunk, kicsit berozsdásodtunk, de nem szűnt meg.

– Remélem, hogy igazad van. És csak bennem vannak kétségek.

– Újra össze kell szedünk magunkat – jegyezte meg. – Ezt… meg kell csinálnunk… mert…

– Mi a baj?

Keara elhallgatott, mintha több lett volna az, amit el akart volna mondani, mint amit valójában elmondott. Colin hallotta a nyugtalan szívdobogását, és ez egyáltalán nem tetszett neki. A boszorkány eddig nem nézett rá, de amikor megérezte a férfi igéző tekintetét magát, felkapta a fejét és egyenesen a szemébe nézett.

– Miért nézel így rám? – kérdezte a boszorkány.

– Más miatt is nyugtalan vagy. Ismerlek már egy ideje, hiszen tudod. Nem kell nekem körítéseket mondanod, megnyugtatnod vagy félrevezetned. Te tudod, hogy minden szívveréseddel elárulod magad.

– Miért hallgatod mindig a szívem?

Colin csak sejtelmesen elmosolyodott.

– Amiért mindig – válaszolt sejtelmesen. – És ez nem olyan képesség, hogy csak úgy elnyomom magamban. Önkéntelen reflex, mint a mágia. Nem tehetek róla. Mindig meghallom a tiédet.

– Colin…

– Nem vagyok romantikus típus. Ezt te is tudod. Nem fogok verset szavalni és rózsákkal hazavárni. Én… nem ilyen vagyok.

– Tudom – mosolyodott el Keara.

– Nem csak a tiédet hallgatom – vallotta be végül. – Hanem Amiráét is. A lányunkét.

Keara érezte, hogy az arca lángba borul, a szíve pedig fájdalmasan megdobban. Mély levegőt vett aztán lassan kifújta. Colinnak jó szíve volt. Jobb, mint bármikor gondolta. Éveket vettek el tőlük, mindezt azért, mert a félelmére hatottak. Megfogta, hogy soha nem fogja ezt hagyni. De a jövő ott volt. Sokkal közelebb, mint eddig gondolta. Mély levegőt kellett vennie, és megpróbált valami olyasmire gondolni, ami nem nyugtalanította ennyire. Egy ideje nem volt ilyen. És ez a gondolatat sem volt az.

– Mire gondolsz? Tudom, hogy őrlődsz – szólalt meg mély, gyengéd hangon. – Nekem elmondhatod.

– Nem tudom elmondjam-e. Ez jó ideje nem megy ki a fejemből – sóhajtott fel a boszorkány, aztán letette a kezében lévő üveget az asztalra. Felállt és odasétált a kandallónál álló férfihoz. Közvetlenül a szemébe akart nézni, és rábízni azt, ami eddig a pillanatig titok volt.

– Tudod, hogy bízhatsz bennem – szólalt meg rekedt hangon. – Bármi is legyen még… tudod, hogy…

– Bízom benned – bólogatott. – Lehet, hogy nem volt mindig így, és sok mindent el akartam titkolni. De bízom benned.

– Félsz.

– Mostanában mindig félek. Aggódom. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül – jegyezte meg, miközben összepréselte az ajkát. – Ez a fejvesztett menekülés… Majdnem baja esett a gyerekeknek… Nem tudom, hogy még mi van készülőben. De… látomásom volt.

– Látomás?

– Ma reggel – folytatta. – Csak úgy rámtört. Évek óta nem volt ilyen. Nagyon meglepett.

– Évek óta? – kérdezett vissza Colin.

– Amira születése óta ez volt az első.

– Mesélj róla!

– Tiszta és éles – válaszolta. – Szokatlanul is éles. Mintha ezen már nem lehetne változtatni, akármi is történik.

– Régen is volt ilyen?

– Egyszer-kétszer. Ezek mind bekövetkeztek. Amira születésekor volt az utolsó ilyen, akkor arról szólt, hogy a Sárkányok újra együtt harcolnak. Aztán semmi… De előtte évekig csak néhány homályos vízióm volt, semmi különös.

– Aggódnunk kellene?

– Jó kérdés.

Keara a homlokát simította végig. Nem válaszolt egyből, mintha keresné a megfelelő szavakat erre a kérdésre. Colin önkéntelenül kinyújtotta a kezét, aztán megfogta a boszorkányét. Nagy szemekkel nézett rá. És a férfi újra tudta, hogy miért szeretett bele. Mélység volt a szemében, szeretet és odaadás. Sosem tudta elrejteni, akármennyire is akarta, legalábbis előle nem. Bármi is történt köztük még mindig ott volt mindkettejükben az, ami már akkor is különleges volt.

– Mi volt a látomásodban?

– Egyikünk nem tér vissza a druidákkal való harc után – mondta ki Keara. A szavai mágikusak voltak a helyiségben. Még a kandallóban lobogó tűz is megremegett erre. A gyertyák lángja is elhalványult.

Colin meglepetten nézett rá. Mondani akart valamit, de az ablakon egy fülesbagoly éppen akkor kopogtatott be. Megtörte a pillanat szörnyűségét a zaj, majd a férfi mozdult meg először. Kinyitotta az ablakot, aztán a madár berepült rajta. Egy borítékot dobott Colinnak, s kiröppent az ablakon. A férfi intudaltosan tépte fel a pergament.

– Mit írnak? – kérdezte Keara.

– Holnap este gyűlés. Téged, Shannon és engem a Roxfortba rendeltek holnap reggel – folytatta még mindig idegesen.

– Miért?

Colin a tűz felé tartotta a levelet, aztán elsuttogott egy varázsigét. Mindig volt rejtett üzenet.

– Fawkes eltűnt – mondta végül.

– A főnix?

– Pontosabban Dumbledore főnixe – nyögött fel mérgesen, aztán beledobta a levelet a tűzbe, ami aztán kék lánggal égett.

– Miért minket bíztak meg ezzel? Egyikünk se magizoológus – kérdezte értetlenül a boszorkány.

– Szerintem még ez az üzenet is kódolt – fújt egyet a varázsló. – Szerintem nem a madár a lényeg, hanem az, akié a madár.

– Gondolod, hogy Dumbledore eltűnt?

– Meg vagyok róla győződve. Csessze meg!

– Oh a francba, már csak ez hiányzott – mondta Keara.

– Pontosan. Rohadt életbe – morogta, aztán beletúrt a hajába. Ráfért volna egy zuhany. Nem is vágyott semmi másra ebben a pillanatban. – Egyre több a bonyodalom. Már várom, hogy beszámoljanak nekünk mindenről…

– Gondolod, hogy összeáll a kép?

– Nem hiszem, én még több szarra számítok, ami a nyakunkba szakad – fújta ki a levegőt, majd megrázta a fejét. – Ideje, hogy megint összeálljon a csapat. Ezt egyszerűen nem lehet halogatni.

– Igen, igen.

– Ami a látomást illeti…

– Tudniuk kell a többieknek – mondta Keara.

– Biztos, hogy jó ötlet.

– Én…

Mielőtt azonban folytathatta volna. Dörömböltek az ajtón. Keara és Colin egymásra néztek. Mind a ketten egyszerre sóhajtottak fel. Pálcát rántottak. Némán mozdulva indultak el az ajtóhoz, Colin nyitotta ki az ajtót, Keara pedig fedezte. A régi ösztönök egyből felébredtek.

– Te meg mi a francot keresel itt? – kérdezte, amikor meglátta Reidart. A vámpír a bordáit fájlalva dőlt neki az ajtófélfának.

– Kéne egy kis segítség – nyögte, majd eltorzult az arca. – Mielőtt megkérdeznétek, valóban én vagyok.

Kieresztette a hosszú vámpírfogait, aztán bemutatott egy varázslatot, és nemes egyszerűséggel felmutatta a középsőujját Colinnak, aki legszívesebben letörte volna azt.

– Most már beengedtek?

– Gyere! – mondta Keara, aztán félrelökdöste Colint.

– Ugye az megvan, hogy beengedtél egy vámpírt abba a házba, ahol van egy kislány.

– Sem szívok gyerekből, utána mindig olyan éhes lesz a vámpír – próbált humorizálni, majd a nevetése köhögésbe csapott át. – De most komolyan. Te is tudod mi a szabály nem? O’Reily… klánfőnök.

– Persze…

– Mi történt? – kérdezte a boszorkány.

– Malfoy asszony… megátkozott – magyarázta röviden.

– Merlinnek legyen hála! – emelte az égre a tekintetét Colin.

Reidar csak megrázta a fejét.

– Használhatom a fürdőt?

– Nem.

– Igen – mondott ellent Keara. – Tudod, Colin, szövetséges, nem ellenség. Gyere be! Itt van lent.

– Köszönöm.

– Ez nem jó ötlet.

– Róla is szólt a látomásom – szólt fojtott hangon a boszorkány.

– Hallom ám – szólalt meg a vámpír, mielőtt belépett volna a fürdőbe.

Reidar becsukta maga mögött az ajtót. Megnyitotta a csapot. Megmosta az arcát, aztán ivott a vízből. Soha nem szokott. Soha nem kellett, de most úgy itta, mintha nem lenne más, ami nagyobb örömet okozna neki. Nem igazán értette mi történik vele, csak megtörtént. A varázsereje napról napra egyre nőtt. Érezte a vibrálást, amitől nem is tudta, hogy hiányzik. A lelkének az a része ébredezett, amitől úgy hitte halott. Nem is beszélve a testéről, ami ugyan halott volt, de kezdett életre kelni.

Elzárta a csapot. Belenézett a tükörbe. Furcsán jó színben volt. A sápadtsága a vámpírosról, normál emberhez közeli szívilágot tükrözött. Hátrasimította a haját, majd vett egy mély levegőt. Ledobta magáról a bőrkabátját, és felhúzta a pólóját.

– Csessze meg! – fakadt ki, amikor megszemlélte a sötétlila foltot, ami az oldalán, a bordák mentén. Ezt egyedül nem tudta meggyógyítani. Persze Malfoy asszony segített volna neki, de nem kért abból a veszélyes varázserőből. Mielőtt ő maga nekiállt volna, rátörték az ajtót.

– Hát itt vagy – zihálta a fekete hajú nő. A borostyánszínű szeme izzott ebben a félhomályban. Az összetéveszthetetlen illata keveredett az erdő illatával. Jó néhány bűbájt bocsátott a helyiségre, hogy véletlenül se hallják őket. Colin szempontból Shannon iszonyatosan alapos volt.

– Mi a francot keresel itt? – rontott rá. Nem örült neki, és ezt nem akarta titkolni. De érezte, hogy ez az érzés gyorsan elpárolog. Nagyon is vágyott rá, őrültségnek tűnt, viszont teljesen felélénkült tőle.

– Téged, te seggfej – sziszegte mérgesen. – Majdnem tönkretettél mindent.

– Megtaláltál – sóhajtott, de még mindig nem engedte el a pólóját. A boszorkány leplezetlenül bámulta meg a sérülését, ami szörnyen nézett ki. – És mi az, hogy tönkretettem?

– Hagytad azokat a druidákat elmenekülni. Ahelyett, hogy követted volna velünk őket.

– Más dolgom volt – vonta meg a vállát.

– Hallom, hogy megmentetted a gyerekeket – válaszolt röviden Shannon, de már kicsit megenyhült. – Nem a te dolgod lett volna. Szóval… Meg akartam köszönni, amit tettél.

– Nem mentettem meg senkit – rázta meg a fejét, aztán felhorkantott. – Csak utánuk mentem.

– Hagyd ezt a szar süketelést! – pirított rá Shannon. – Tudom mit csináltál.

– Mondd inkább el – intett neki a vámpír elcsigázottan. – Baromira sok éve nem volt fejfájásom, és nagyon hiányzik, hogy kapjak egy migrént. De tőled azt fogok kapni.

– Távol tartottad a banyákat – mondta ki színtelen hangon. – Láttam, hogy mit csináltál. Dylanéknek esélyük sem lett volna. Lehet, hogy a többiek mindent elhisznek neked, de nekem nem muszáj. Éreztem a szagot, láttam a tetemeket.

– És?

– Tartozunk neked.

– Jaj, Cukorfala, miért szaglászol utánam mindig? – nyögött fel Reidar. – Nem tartozik nekem senki semmivel. Úgyhogy, ha nem akarsz…

– Megsérültél – szakította félbe a nyilvánvaló ténnyel.

– A kis barátnőd jól kiütött.

– Hallottam.

– Nem gyógyult még meg – morogta. – Ezek régen… baromi gyorsan meggyógyultak.

– Vegyél le mindent! – utasította. – Van én rángatom le rólad.

– Évek óta nem csináltam zuhanyzóban, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor nincs mit tenni – sóhajtott fel, aztán levette a pólóját.

– A sebeidet akarom megnézni te idióta! – horkantott fel.

– A bátyád tud róla? – kérdezte, aztán levette a pólóját.

– Miről?

– Hogy itt vagy.

– Nem tud – rázta meg a fejét. – Persze ő engedett be, de nem tudja, hogy miattad jöttem. Felmentek az emeletre Amirához.

Reidar elnevette magát, de fájt ez az egész. Shannon felsóhajtott, aztán elkezdte kigombolni az ingét.

– Te meg mi a francot csinálsz?

– Befognád? – vágott vissza, majd kissé kibújt a ruhájából. Kisimította a hajtincseit a nyakából, aztán felkínálta a nyakát neki.

– Most mi van?

– Harapj meg!

– Mi?

– Nem mondom még egyszer – sziszegte a boszorkány.

– Nem kell ezt tenned.

– Megállapodtunk vagy nem állapodtunk meg? – rontott rá hevesen. – Így egy pillanat alatt meggyógyulsz.

Reidar még mindig értetlenül nézett a nő eltökélt tekintetébe, de nem azért, mert nem fogta fel, amit Shannon éppen tenni akart. Nem érezte a vágyat a vérére, egyetlen kortyra sem, sőt igazság szerint semmi ilyesmit nem érzett. Különös volt. Viszont valami egészen másra sokkal, de sokkal jobban áhítozott.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett.

A vámpír nem szólt semmi, csak közelebb ment, mintha csak kötelességből tette volna. Figyelte, ahogy a nő nagyot nyel, és kissé feszengve néz félre. Elmosolyodott, aztán kinyitotta a száját, a szemfogai megnyúltak, ezek nagyon is jól tudták, hogy mit kell tenniük. Beleharapott a nyakába. Shannon mélyen felsóhajtott, ami közelebb állt egy kéjes nyögéshez. Amikor a férfi megérezte a vér ízét… közel sem olyan volt, mint amilyenre emlékezett. Nyelt egyet, de valami történt. Hirtelen forogni kezdett vele a helyiség. Ellökte magától a nőt. Elfordult a mosdókagyló felé, megragadta a szélét, aztán beleköpött. Valami a csilingelő hangok hallatszott.

– Mi a fene? – kérdezte Shannon, miközben a nyakára tette a kezét. Tudta, hogy nemsokára begyógyul a két apró szúrásnyom. És nem fájt. Sőt valami olyasmit érzett, amit nagyon nem kellett volna.

Reidar zihálva vette a levegőt, miközben megpróbált normálisan lélegezni. Mielőtt megengedte volna a csapot elkezdett tapogatni a mosókagylóban, amikor megtalálta a két szemfogát.

– Mi a…

Ijedten a tükörbe nézett, kinyitotta a száját, majd felhúzta az ajkát. A vámpírfogak helyén, kissé hegyes, de normális fogak jelentek meg. Shannon elnevette magát. Reidar ellenben furcsán felnyögött.

– Most meg mi van? – morogta a férfi, miközben a fogait vizsgálgatta. – Basszus.

– Nem értem – jegyezte meg Shannon zavarta.

– Áhh, fáj az oldalam – morogta, majd összegörnyedt egy kicsit.

Shannon elővette a pálcáját, aztán nekiállt a gyógyítóbűbájnak. Reidar szótlanul hagyta magát. Átjárta a melegség, a bűbáj érdekes, kellemes érzése. Régóta nem érezte ez, és ez jobb volt, mint egy szippantásnyi levegő. Érezte, ahogy a törött bordák egybeforrnak, a zúzódások kezdenek elmúlni. Simogatta mágia a bőrét. Mire újra felsóhajtott már nem érzett semmilyen fájdalmat.

– Köszönöm – szólalt meg rekedten.

– Nincs mit.

– De tényleg – sóhajtott a vámpír vagy már maga sem tudta, hogy minek hívja magát. Még mindig a kezében voltak a fogak. A nyelvével végigjárta a szájába az új fogakat. Iszonyatosan furcsa érzés volt. Még mindig kóválygott a feje egy kicsit.

– Szóval akkor kvittek vagyunk?

– Ezek szerint… És nem kell a véred – fújt egyet a férfi.

– Vannak még sérüléseid? – kérdezte témát váltva a nő.

– Nincs – rázta meg a fejét a férfi.

– Akkor én most megyek.

– Köszönöm – szólalt meg újra.

Shannon begyógyította a sebet a nyakán, aztán csak nézett rá, és bólintott egyet. Reidar azonban kiejtette a fogakat a kezéből, amik a padlóra potyogtak, majd erősen megragadta a nőt. Könnyedén húzta magához, és Shannon még csak nem is tiltakozhatott. Majd a férfi lecsapott a piros ajkakra. A szenvedély egy pillanatra elragadta őket, és mindketten engedtek a kísértésnek. A csók követelőző volt, mély és mámorító. Reidar keze egy pillanat alatt bekúszott a nő az inge alá, majd megérintette. Tudta, hogy az életével játszik, de nem érdekelte. A nyelvük egymásnak feszült, és egyre követelőzőbb csókba bonyolódott.

Shannon utálta ezt az érzést, ami Reidarhoz vezetette. Hagyta, hogy beletúrjon a hajába, lerángassa róla a ruhákat. Ujjaival olyan tájakat érintsen meg, amiket senkinek sem hagyott. Érzéseket ébresztett benne, olyan vágyat, amire eddig soha nem gondolt olyasmiként, amire valóban szüksége lehetne. Világ életében egyedül volt. Megbélyegezve, elhagyva… megvolt magától annyi mindent. Most pedig. Hirtelen megrémült attól, hogy valaki ennyi vágyik rá. És nem érdekli ő micsoda valójában. Két világ szülötte, aki sehova sem tartozott. Most csak egy nő volt, akire egy férfi vágyik. Ez több volt, mint rémisztő.

– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte a csókba fulladva. Miközben a finom érintések bebarangolták a testét.

– Csak engedd el magad! – mormolta a férfi, miközben finoman a keze az övéhez vándorolt, és finoman tovább folytatta az útját. Shannont kifulladva érte az élmény, miközben Reidar a nyakát csókolta, s elmerült abban a nedvességben, amitől olyan dolgokat suttogott a nő fülébe, amitől teljesen elgyengült.

– Várj! – kérte Shannon kiszáradt szájjal.

– Baj van?

– Neked ez a megfelelő hely? Erre? – kérdezte zaklatottan, pedig nem sok önuralom választotta el attól, hogy teljesen megadja magát a férfinak.

– Most ne beszéljünk a megfelelő helyekről – vigyorgott Reidar, aztán összeérintette a homlokát Shannonéval. – Nem akarod, akkor most mondd meg.

– Nem ezért jöttem – szólalt meg kiszáradt szájjal, majd kibontakozott az ölelésből, aztán megigazította a ruháját, és amilyen gyorsan tudta elrejtette az érzéseit. – Sajnálom, ez nekem nem megy.

Reidar csak állt ott, és nem mondott semmit. Megpróbálta megfejteni az előbb történteket, de végül csak bólintott.

– Akkor jobb, ha elmész.

– Igen, szerintem is.

Olyan gyorsan elhagyta a helyiséget amennyire csak tudta. Kint egy pillanatra megállt a nappaliban, amikor meghallotta Keara lépteit. Még mindig érezte a nyakába mélyedő szemfogakat, amik már rég nem voltak ott. El kellett volna mennie, de nem mozdult elég gyorsan. Keara már észrevette.

– Tudod, nem kellene elűznöd magadtól – szólalt meg sejtelmes hangon.

– Hogy mondod?

– Reidart – válaszolt Keara. – Ne űzd el magadtól!

– Gyűlölöm.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem fedi a valóságot, Shannon.

– Visszamegyek a Három Seprűbe – váltott élesen témát. – Majd mondd meg Colinnak légy szíves!

– Shannon… beszéljünk!

– Most… most nem tudok beszélni.

***

Mardekár termeiben Eli nyugtalan álomban találta magát, aminek nem volt értelme. Csak sodródott, hánykolódott és egyáltalán nem volt értelme az egésznek. Sötét és világos, hangos és halk, érthető és teljes káosz. Lebegett és zuhant. Mikor hirtelen kinyitotta a szemét egy alak hajolt fölé. Sikítani akart, de csak egy meglepődött, visszatartott, görcsös, félelemtől teli lélegzetre futotta.

– Én vagyok – suttogta Max, miközben megérintette az arcát.

A lány lerázta magáról a kezet, ami túl sokáig tartott, majd hevesen dobogó szívvel ült fel az ágyban, és egészen a háttámláig hátrált.

– Te meg mit… Hogyan jutottál be? A bűbájok?

– Vannak rá trükkök – adta meg a választ röviden. – Nem annyira rafináltak az alapítók, mint ahogy gondoltuk.

Eli csak most vette észre, hogy először vett mély levegőt és fújta ki. A félelem fémes utóízt hagyott a szájában.

– Elárulod végre, hogy miért vagy itt? – tette fel újra a kérdést, de még mindig nem érezte magát olyan nyugodtnak.

– Rosszat álmodtál.

– Ez nem újdonság. Máskor is előfordult már velem – vallotta be színtelen hangon, aztán lerúgta magáról a takarót. Kezdett melege lenni. A lehető legjellegtelenebb póló és nadrág volt rajta. Max végignézett rajta, de csak diszkréten.

– Mi a gond?

– Nincs semmit – rázta meg a fejét. Nem mondhatta el, hogy nem akarta őt a rémálmában lebegve hagyni. Érezte őt. És ez az érzés addig nem múlt el, amíg be nem jött ide.

– Max…

– Gyere velem! – kérte kedvesen.

– Most? – kérdezett vissza a boszorkány.

– Igen.

– Hová akarsz menni? – kérdezte a lány. A fiatal varázsló mélyen a szemébe nézett. Volt benne valami különös. Eli képtelen volt arra, hogy ezt meg tudja fejteni. Eljött hozzá… ide, a lányok hálótermébe, ahol eddig biztonságban érezte magát. Túl fáradt volt Maxet elemezni. – Szóval?

– Ez csak egy séta a Rengetegben – vonta meg a vállát Max. – Utána jobban fogsz aludni. És én is. – Ezt már zsebre dugott kézzel tette hozzá.

– Az álomtalan álom majd segít – válaszolt Eli, miközben az ajkába harapott.

– Az is egy megoldás – vonta meg újra a vállát, aztán az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. A tófenék sötét sziluettje tárult elé, ahol hosszú hínárlevelek ringatózta. Max elgondolkodott. A hónap utolsó teliholdja volt. Ideges és nyugtalan volt ettől. Mindig így volt, most pedig ez valahogy duplán érzékelte.

Eli közben felkelt az ágyból. Egy pillanatig figyelte a merengésbe veszett fiatal varázslót. Pontosan olyan magányosnak és feszültnek tűnt, amilyen ő maga is volt. Apró sóhajjal elindult a szekrény felé, majd egy hosszú nadrágot és egy pulcsit vett elő. Amíg Max nem figyelt, átöltözött.

– Mehetünk – mondta kissé rekedten.

– Óvatosnak kell lennünk.

– Miért? Veszélyes helyre megyünk? – kérdezte apró mosollyal.

– Nem. Járkálnak a kastélyban, és nem igazán szeretnék találkozni senkivel.

– Kik járkálnak? – tette fel a kérdést.

– Történt valami – válaszolta, miközben elkomorult. Próbálta eltitkolni a nyilvánvaló idegességét. Eli megjegyezte, hogy ezen az éjszakán nem csak ő volt feszült. – Láttam a volt pasidat és az apját. Pitonhoz jöttek. Gondolom.

– Dylan és Draco itt vannak? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel. – De hát miért? Ilyen későn? Miért pont most?

Max kifejezéstelen arccal nézett a lány szemébe, ami túlságosan is beszédes volt az aggodalomtól. Őt pedig ez az egész annyira hidegen hagyta. Sőt… valami olyasmit érzett, amit eddig soha, és amit majdnem féltékenységnek mondott volna. De nem, ő nem volt féltékeny… főleg egy Malfoyra nem.

– Nem tudom – szólalt meg színtelen hangon, és a lehető legzordabb hangon. De a nem akarok erről beszélni sokkal közelebb állt volna az igazsághoz. – Ha inkább velük beszélnéd meg…

– Nem, nem… – rázta meg a fejét, sietve a válasszal. – Bármiről is van szó, azt majd holnap megtudom. Lehet, hogy semmiség.

– Túl ciki a helyzet köztetek?

– Dylannel? Nem igazán, vagyis… lehet, talán egy kicsit. Mindig az éreztem, hogy hiba volt vele járnom. – Tessék, kimondta. Furcsa módon megkönnyebbült tőle.

– Értem.

– Szemét voltam – folytatta tovább. – Tudtam, hogy Mary évek óta… szerelmes belé. Én meg… mindig megkaptam, amit akarok. Hiba volt. Nem is tudom miért tettem. Gonosz voltam. Aztán… nem tartott sokáig az egész.

– Nekem nem kell magyarázkodnod, hercegnő – fújt egyet gúnyosan Max. – Én láttalak. Mindig. Amilyen vagy.

– Ez igazán… megnyugtató…

– Most olyan vagy, mint akkor?

– Nem.

– Akkor bizonyítsd be.

Eli halványan elmosolyodott, aztán összekötötte a haját. Sebezhetőnek érezte magát, és ezt ő maga tette saját magával. Nem volt álarc, ami mögé elrejtőzhetett, nem volt hazugság, amivel áltathatta magát. Max közelebb ment hozzá, és megérintette az arcát, aztán gyengéden kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. A homályban is tudta, hogy apró szeplőket simít végig.

– Olyan más vagy – mondta végül Max.

– Talán – vonta meg a vállát, de nem bírt a szemébe nézni.

– Menjünk! – szólt, aztán megfogta a kezét.

Eli hevesen dobogó szívvel követte. Nem érdekelte a veszekedéseik, a nyilvánvaló ellentét, ami halványan ott feszült köztük, csak megadta magát neki. Az az erő, amit felfedezett magában más volt, borzongató, veszélyes és csábító. A kapcsolat közöttük olyan volt, amit akart. Fél tőle, de akarta is. A ködös gondolataiba merülve értek ki a kastélyból. Nem is emlékezett hogyan jutottak ki észrevétlenül, egészen addig nem eszmélt fel, amíg meg nem csapta a nyári végét jelző hűvös szellő. A Hold már magasan járt az égen. Eli felnézett rá, és megtorpant.

– Véres a Hold – szólalt meg sejtelmes hangon, és önkéntelenül megszorította Max kezét, aki közben összefűzte az ujjaikat. – Ez valami rossz előjel. Nagyon rossz előjel.

– De nem nekünk – mondta félhangosan, majd egy kicsit közelebb lépett hozzá. A válluk összeért.

– Gondolod?

– Tudom – suttogta a sejtelmesen a fülébe. – Már halványul. Nézd! Ami rossz volt, az már megtörtént. Nemsokára éjfél. A hónap utolsó teliholdja van.

Eli megborzongott. Sokáig álltak ott mire újra elindultak. A csendes Tiltott Rengeteg fái ölelték körbe őket. Nem félt bemenni ide. Érdekesnek tűnt, de tényleg nem volt benne szemernyi félelem sem, pedig az erdő sok olyan lényt rejtett, amikkel ilyenkor éjjel nem volt érdemes találkozni, sem pedig nappal.

– Mire gondolsz?

– Túlságosan is zavart vagyok – válaszolt a lány. – Most mi a fenét csinálunk itt?

– Én se tudom – sóhajtott fel Max.

– Nem kellen kerülnünk egymást? – kérdezte Eli.

– Lehet.

– Mégis itt vagy velem.

– Próbáltam magam távoltartani. Rohadtul szarul csinálom – horkantott fel a fiú.

A lány halkan felnevetett. Fénytündérek bújtak elő az ösvényt szegélyező bokrok közül. Borostyános derengésben haladtak az ösvényen. Mindketten magukba szívták a távoli fenyvesek friss illatát. Az erdő élt, lélegzett, sóhajtott, s tele volt mágiával. Eli még így soha nem érezte. Kellemes volt.

– Gondolkodtam.

– Miről?

– Lehet, hogy benned is van némi druida vér – elmélkedett Max. – Nem lehetetlen. Sok varázsképességűben lehet.

– Nem tudom. Nem sokat tudok a családom korábbi generációjáról. Apa szülei, a vérszerintiek, már nem élnek. Anyáé… róluk még kevesebbet tudok. Nem beszélnek erről, ha nem muszáj. És általában nem muszáj. Régebben kérdeztem. Sokat. De… aztán megértettem. Mi így vagyunk együtt család, és nem számít a múlt.

– Értem.

– És a tieid?

– Csak arról beszélünk, amit tudnom kell – válaszolt sejtelmesen, de jeges komorsággal. – Már egy jó ideje nem beszéltünk semmiről… Mindegy. Nem véletlen, hogy itt töltöttem a végzős év előtti utolsó nyaramat, és nem Amerikában egy strandon.

– Ha ezzel Dylanre célzol, akkor idén ő sem ott töltötte, hanem valamiféle kiképzőtáborban a többiekkel.

– Hűha… Te is ott voltál vele?

– Merlinre dehogy! Bár jobban jártam volna azzal az élménnyel – sóhajtott, majd önkéntelenük a mellkasára tette a kezét. – Megbántad, hogy itt maradtál Roxfortban?

– Dehogy – rázta meg a fejét. – Szabadabb még sose voltam.

– Ugye nem akarsz az akromantulák fészkébe vezetni?

– Nem… dehogy – nevetett fel halkan. – Csak ide a patakhoz jöttünk.

Eli elmélázva nézett a csillogó vízre nem is olyan messze tőlük.

– Azt mondják, hogy ez a tündérek könnyeiből született. Lelkek élnek a vízben – folytatta a mesét, amit egykor valahol egy könyvtári könyvben olvasott. – Ha belenyúlsz, akkor akár el is ragadhatnak magukkal.

– Sok baromságit mondanak – sóhajtott fel Max, majd elengedte a lány kezét, és ivott a patakból.

– Milyen?

– Mint mindig. Hideg. Vizes.

Eli közelebb ment, aztán beletette a kezét. Érezte. Nem úgy, ahogy eddig. De nem törődött vele. A tenyerében lévő vízzel megmosta az arcát.

– Jobb? – kérdezte Max.

– Kicsit… Miért jöttél el hozzám?

– Nem hagyott aludni az, amit éreztél – vallotta be a fiú. – Tudom, hogy itt ez köztünk, ami egyébként az én hibám, de…

– Törődni akarsz velem?

– Hidd el ez nekem is furcsa.

– Elpirultál – nevetett fel kedvesen.

– Egy frászt.

– De igen – nevetett. – Évekig úgy hittem, hogy nincsenek érzéseid. Magadnak való vagy, senki sem érdekel magadon kívül, és csak ki akarsz lógni mindenhonnan.

– Évekig azt se tudtad, hogy létezem és léteznek mások is rajtad kívül.

A lány elnémult. Egy hosszú percig csendben gondolkodott, amíg újra meg nem tudott szólalni.

– Tudom, hogy mit mondanak rólam. Mindig a képembe akarod ezt vágni?

– Csak emlékeztem magam arra, hogy miért nem jó ötlet nekünk ezt csinálni – simította ki egy tincset a lány arcából. Legszívesebben megcsókolta volna.

– És beválik?

– Nem – rázta meg a fejét végül.

– Az se segít, ha bunkó vagy velem?

– Nem.

– Az se, ha távolságot tartasz?

– Egyáltalán nem. Még jobban vágyom arra, hogy veled legyek.

– Rohadt nagy bajban vagyunk – mondta ki félig nevetve a boszorkány. Max csak elmosolyodott.

– Tudom, hogy beleegyeztem abba, hogy a Szükség szobájában gyakoroljunk, de…

– Az nem randi. Megértettem. Tudom, hogy nem akarsz velem lenni.

– Az a baj, hogy akarok – vallotta be kissé félszegen. Eli nagy szemekkel nézett rá. Ez az érzés… Dylannel ez soha nem volt meg. Tőle nem akart soha többet egy csóknál. Nem akarta tudni mi jár a fejében, mit gondol, mit érez, Csak egy hülye játékot játszottak, amiben elhitették magukkal, hogy a szeretet, ami köztük van több, de nem volt az. Max viszont… minden tekintetben más volt.

– Akkor ne játsszunk ezt a játékot.

– Én… én nem tervezek hosszútávra – mondta ködösen Max. Eli nem egészen értette, hogy ez mégis mit jelent, de hirtelen rájött ez… valójában nem tudta elriasztani.

– Jó – bólintott a lány. – Akkor csak addig, amíg azt mondod.

– Ebben nem lehetsz ennyire biztos.

– Lehet nem is vagyok benne biztos. Valahogy… Miért legyen erre bármilyen magyarázat?

– Én nem vagyok olyan, mint Malfoy.

– Nem kell olyannak lenni, mint ő, hanem legyél önmagad – sóhajtott fel Eli.

– Önmagam – ismételte meg a fiú a szót, mintha ízlelgetné. Eli közelebb lépett hozzá, lábujjhegyre állt, és megcsókolta. A varázsló keze megmozdult, és a lány válla és a nyaka találkozásához tette. Borzongató volt. Túlságosan is jó, hogy ne válaszoljanak egymás ajkainak érintésére. Max elmélyítette a csókjukat. A szíve örvendezve dübörgött a mellkásában. Mintha kibillent volna az egyensúlyából, és a hirtelen jött eufória elsöpört volna minden mást. Senkivel nem érzett eddig hasonlót, még csak meg sem közelítette ezt.

A lány kellemesen simult hozzá, átadta magát neki, és teljesen ellazult. Eli biztonságában érezte magát a varázsló mellett. Olyan vágyat ébresztett benne, amit Dylan soha. Szenvedélyesen túrtak bele egymás hajába és ölelték egymást. A vágy ott csillogott mindkettejük szemében. Egy pillanatra összeérintették a homlokukat, zihálva vették a levegőt.

– Őrültség ez az egész.

– Tudom.

– Mások vagyunk.

– Lehet – suttogta a lány. – Csak ölelj meg egy kicsit. Aztán ha azt mondod, hogy ennyi volt… én elfogadom.

– Ennyire nem sietek.

Max hagyta, hogy Eli hozzásimuljon. Ez más volt. Más, mint egy vágytól túlfűtött, őrült hugrabugos lánnyal a kastély valamelyik nyugati toronyban szeretkezni a holdfényben. Nem volt még az sem ennyire intim, mint ez a pillanat, ahogy ez a lány a karjaiba simulva, tele megválaszolatlan miértekkel, nála keresett megnyugvást.

Eli mélyen belélegezte a fiú illatát. Nagyon tetszett. Nem akart színlelni. Nem akarta elnyomni. Nem akart megint egy álarc mögött élni, megbántani másokat, le akart számolni a múlttal.

– Visszamenjünk? – kérdezte miközben felemelte a fejét.

– Ráérünk – válaszolta rekedtesen a fiatal, aztán levette a pulóvertét, és átalakította egy takaróvá. Egymás mellett helyezkedtek el rajta. Eli párnázó igézeteket mormolt, amitől kényelmes lett, akár egy matrac. Max melegítő bűbájokat használt mindkettejükre. A szélben már érződött a csípősség, amiket a varázslatoktól nem éreztek. A holdfény megvilágította őket, ahogy a tisztáson, miközben a hátukon fekve néztek fel az égre. Összeért a válluk, majd mindketten közelebb húzódtak egymáshoz. Csendben feküdtek egymás mellett, amíg el nem nyomta őket az álom.

hozzászólás: 6

by palmainé ildi @ 20 Jul 2023 10:23 am

Már nagyon vártam a folytatást. Jól sikerült. Izgalmas tele fordulattal. Kíváncsi vagyok jól gondolok e előre dolgokat. Szívesen olvasom tovább.

by Nyx @ 26 Jul 2023 03:56 am

:) Ennek igazán örülök. Nem ígérem, hogy a következő rész olyan hamar fog jönni, mint ez, de azért igyekezni fogok. Én is kíváncsi vagyok, hogy azok a dolgok, amire gondoltál bejönnek-e :)

by palmainé ildi @ 23 Sep 2023 03:23 pm

Újból kezdtem olvasni mert már elvonási tüneteim voltak. Várom a folytatást

by Nyx @ 25 Sep 2023 06:43 am

De jó! Ennek nagyon örülök. Még egyelőre nem tudom mikor lesz folytatás. De mindenképpen lesz.

by palmainé ildi @ 27 Sep 2023 06:30 pm

Nos újra a végéhez értem. Szuper jó elgondolkoztató. Annyira könnyen gördülékenyen írsz. Nagyon várom a folytatást. Remélem hamarosan olvashatom. Több szálon futó cselekmény mind izgalmas. A képzeleted irigylésre méltó

by Nyx @ 28 Sep 2023 08:48 am

Köszönöm szépen! Annyira kedves tőled! Mindenképpen foglalkozom a folytatással. Én is remélem, hogy hamar el fogok vele készülni. Igyekszem ebben a történetben mindenkinek szerepet adni Köszönöm még egyszer!