22. fejezet
Az éjszakai árnyai

Nemcsak a két szerelmes járt a Tiltott Rengetegben, ám amíg ők a tündérek könnyeiből fakadó forrás mellett, egymás karjaiban aludtak, miközben más erők is munkálkodtak a környéken. A boszorkányok órájában, amikor a kóbor lelkek és a gonosz szellemek felébredtek, valaki más is belépett az erdő területére.

Egy fekete taláros alak bontakozott ki a rekettyésben. A hónap utolsó teliholdjának még mindig volt ereje, hogy bevilágítsa az ösvényeket, de a jótékony pálcafény is utat mutatott a férfinak. Egyenletes lépteit alatt halkan ropogott az avar. Sokáig csak ennyi zaj hallatszott. A szél megállt, a madarak elhallgattak, csak a lépések tompa hangja hallatszott. Hirtelen egy fordulónál a talár letért a kitaposott útról, aztán folytatta a menetet a fűvel borított tisztáson keresztül. Átlépett egy forráson, megkerülte a kelta romokat, amik egykoron még a Roxfort előtt erődítményként szolgáltak, de már régen benőtték őket a fák és a bokrok. Még mindig volt bennük erő, valami ősi, valami meg nem értett. Ám ezeknek a titkait nem erre az éjszakára szánták. Figyelt a pókcsapásra, amely csillogó, ezüst pókhálószálaival egy igencsak erős csábítást ígért, és veszélyes terepre hívta a gyanútlan áldozatot. Ő nem törődött ezzel.

A férfi megállt egy pillanatra, levette a csuklyáját, és felnézett az égre. Perselus Pitonnak határozott céljai voltak ezen az éjszakán, és még csak nem is tudott a két fiatalról. Nem törődött a gonosz szellemekkel, ártó démonokkal, sem a vérfarkasokkal, amikor elindult a Tiltott Rengetegbe. Az elszántsága sokkal inkább kioltotta a félelmét, ha egyáltalán volt ilyen benne. Az idő telt, ahogy a teliholdnak is meg voltak számlálva a percei, hogy aztán lassú fogyásnak induljon, és vérfarkasok nem igazán jártak az erdő területén. Néha előfordult egy-egy, de az erdő gondoskodott minden különleges lényről. Többek között róluk is. Olykor kegyesen, olyakor kegyetlenül. Rend volt a rendszerben.

Azonban a varázsló nem elmélkedett ilyesmiken ezen a kései órán. Meg kellett találnia valakit, méghozzá gyorsan. Nem sokkal hajnali három óra előtt kapta meg a jelet, amit várt. Az időpont nem volt éppen a legjobb választás, de az elmúlt órák eseményei egyáltalán nem ígértek semmi jót. A boszorkányok óráján soha nem lehetett tudni, hogy segítségére lesznek-e a túlvilág különös erői, avagy nem. Sőt maga az a személy sem, akivel most találkozni készült. Bízott abban, hogy talán mégsem lesz hiábavaló a találkozás.

Újra rálépett egy csapásra, ami tovább vezette a sűrű fák közé. Az ösvény kiszélesedett, aztán egy tisztás mellett rohant el. Perselus a fűben gázolva indult el a hatalmas állókövek felé vette az útját, és várt. Nem sokkal később egy kentaur alakja bontakozott ki az árnyékból. Az évek során nem változott semmit. Magas volt, erős, kortalan. Arcán ábrándos tekintettel figyelte a varázslót.

Perselus egy ünnepélyes meghajlással köszöntötte, amit a kentaur hasonló ünnepélyességgel viszonzott. A kentaurok népe nem szerette a pálcásokat, ahogy ők hívták őket. Fellengzősségük és gőgös hozzáállásuk miatt. Mindig is elnyomták a csordákat, kirekesztették őket, így Perselusnak mindent be kellett vetnie, hogy segítséget kapjon. Éveken át harcolt azért, hogy a Tiltott Rengeteg biztonságos hely maradjon, és érintetlen, békés hely, ahol négy csorda háborítatlanul élhetett.

De ez kentaur egyedül volt, kíváncsi, sötét tekintetével figyelte az előtte álló férfit.

– Üdvözöllek, Firenze!

– Üdvözöllek, Perselus Piton! – szólalt meg a kentaur, majd kihúzta magát. – A Roxfort igazgatója a Tiltott Rengetegben.

Piton csak bólintott.

– A segítségedet kérném.

– Egy kentaurét? – vonta meg a szemöldökét, majd az égre nézve elgondolkodva elhallgatott egy pillanatra.

– Egy barátét.

Firenze biccentett egyet.

– Hold ma éjjel vörös volt – szólalt meg sejtelmes hangon. – Ez nem jó előjel. Ilyenkor nincs senki sem biztonságban. Valami gonosz közeleg. Egy ideje érezzük a szélben, a levelek mozgásában, és a föld illatában. Még a csillagok is különös együttállásokban állnak fent az égen.

– A druidák mozgolódnak – mondta Piton aggodalmasan. – Mindenkit fenyeget egy újabb háború. Az ellenség ugyan azt.

– Nem, kedves barátom, ez most teljesen más. Ugyan az az erő, ugyanazok a jelek, de teljesen más – jegyezte meg sejtelmesen. – Érzem a jelenlétét. Itt járkál a fák között. Közel hozzánk.

Perselus nem értette teljesen, hogy mire is akar utalni a Firenze, de azzal tisztában volt, hogy a druidák közel kerültek a Tiltott Rengeteben.

– És ezt, bármi előtt is állunk, a Roxfortot nem fogja kikerülni – szólalt meg az igazgató aggodalmasan.

– Nem az iskola a célpont – rázta meg a fejét Firenze, miközben dobolt egyet a patájával. – Akik a falat között lelnek menedéket védve lesznek. A bűbájotok, átkaitok megvédik őket. Talán, ha a szerencse és a csillagok is úgy akarják, akkor a Rengeteg sem vész el. Tudod-e, hogy mit rejt a Tiltott Rengeteg, Perselus Piton?

– Sötét lényeket.

– Azon túl. Nem csak a mágikus lények legsötétebbjeinek adnak otthon az erdő fái.

– Néhány régi druida szentély romjai – jutott eszébe Perselusnak. – Megszentelt föld.

– Jó felé járnak a gondolataid – bólintott Firenze. – Vésd az eszedbe jól, hogy csak az akromantula hordán át vezet oda az út. Ne menj oda! Még nem jött el az idő. Csak akkor, ha a Hold a Vészunk és a Jupiter háromszögben áll. De addigra már beköszönt a tél. Akkor nem lesz veszélyes.

Perselus nem volt túl nagy rajongója ezeknek a ködös, homályos mondatoknak. Ám a kentaurok híresek voltak arról, hogy teljesen máshogy gondolkodnak, mint az emberek. A szemük többször kémlelte az eget, kereste a jeleket a tűz lángjaiban, a patakok gyors folyásában. Ehhez Perselus nem értett, mindig is a tényeknek szentelte a figyelmét.

Firenze dobbantott egyet a patájával, majd újra megszólalt:
– Miért kérted a segítségemet, Perselus Piton?

– Darkness Falls megtámadták, és a Sárkányokat elűzték onnan – kezdett bele az igazgató.

– Az egyensúly felborult – bólintott, miközben furcsa, értelmezhetetlen jeleket rajzolt a lábával. – Ez nem a mi harcunk.

– Ez mindenki harca – jegyezte meg a mágus komoran. – Lehet, hogy ti nem vesztek részt benne, de ez a ti harcotok is.

– A pálcásokon a sor. – Firenze szavai zengőek voltak. – Ti nem békéltek meg úgy, ahogy a mi klánjaink csordái.

Piton ráharapott a nyelvére, hogy ne mondjon semmit. Nem akart megbántani, mert a kentaurok a sértődésre is hajlamosak voltak. Ha felbosszantaná Firzenét, már pedig a kentaur hordából ő maga volt az egyetlen, akivel viszonylag lehetett beszélni, akkor kénytelen lesz más megoldást találni.

– Ez hatással lesz mindenkire – kezdett bele a varázsló. – A béke percei megvannak számlálva, már csak a megfelelő időt kell megtalálnunk, ahhoz, hogy bele tudjunk avatkozni. És abban a pillanatban készen kell állnunk. Felvértezve mindennel, amit tudunk.

– Mi történt Darkness Fallsban? – kérdezte meg egyenesen Firenze. Ilyen direkt kérdést ritkán tett fel pálcásoknak.

– Megjelent egy farkas. Fiatal, alakváltó druida.

– Fiatal?

– Sokkal, mint az, aki rendszeresen megjelenik – folytatta Piton. – Nem a szürke volt. Ez egyértelmű.

– Elmondtad valakinek a sejtésedet?

– Nem. Még nem.

– Helyes, helyes. Mi van még?

– Dylan Malfoynak jelent meg. Víziókat közölt neki – válaszolta komoran Piton.

Firenze tudott a Malfoyokról. Mindegyik magán viselte a sárkányok jelét. Áldottak és átkozottak egyszerre. De nem mondott egyetlen szót sem.

– Tudni akarod, hogy igazak voltak-e a jövendölések.

– Igen – bólintott Piton, majd elővette a zsebéből az emléket tartalmazó kristályfiolát, majd egy erszényt, amiben ajándék volt. – Nem kívánom tőled ingyen.

Először az erszényt nyújtotta át. A gyógynövényillat már messziről áradt belőle. Peremfű volt, a messzi északról. A kentaurok egyik ősi gyógyítónövénye. Firenze szeme elkerekedett egy pillanatra. Ez a növény itt nem élt meg. Túlságosan is más terepviszonyokhoz szokott, a kentaur hordából valakinek rendszeresen zarándoklatot kellett tennie, hogy szerezhessenek belőle. Értékesebb volt ez, mint azt Perselus gondolta.

Micsoda ostobák ezek a pálcások, gondolta Firenze. Hat hold időre elég, talán többre is. Ezzel akár engedelmessége is kényszerítette volna a csordát is. De ez nem az ő tisztje volt, nem mondott semmit.

Firenze beleszippantott a kellemes illatba, s meggyőződött az ajándék valódiságától. Egy ekkora mennyiség… a szíve hevesen dobbant meg, de az arca továbbra is kifejezéstelen maradt.

– Add az emléket!

Piton csak némán cselekedett. Felényújtotta a kékes derengésű emlékfoszlányt. Pálcájával már megpöccintette volna, amikor Firenze felemelte a kezét. Először feltörte a pecsétet, aztán különös, Perselus fülének igencsak idegen nyelven kántálni kezdett. Az emlékszál megremegett, aztán ezüstös füstté vált, ami elindult a kentaur arca felé, mintha belészállt volna, mintha mélyen belélegezné.

Hosszú percekig csak csend volt. Perselus csak a saját lélegzetét lehetett hallani. Az éjjel és a hajnal közötti idő megdermedt. Firenze szemét egyenesen a holdra szegezte. A fénypászmák beragyogták az arcát. Piton feszülten figyelte, mintha nem is evilági lenne. Akár egy jelenés a boszorkányok órájában.

Firenze megszólalt:
– Fiatal volt valóban.

– Ahogy én is gondoltam – bólintott Piton.

– Megérintette a fény – folytatta sejtelmesen a kentaur. – Ez különös.

– Ez mit jelent?

– Választást hozott az ifjú Malfoynak. Két utat. Két lelket nem lehet megmenteni – szólalt meg földöntúli hangon.

Piton sokáig gondolkodott ezeken a szavakon, mielőtt Firenze folytatta volna.

– A látomás jövendölés?

– Két lehetséges út, amiből az ifjú Malfoy választott.

– És ez mit jelent?

– A Sárkányok kudarcát.

– Kudarc?

– A végső csatában egy elveszik – szólalt meg színtelen hangon. – De egy megmenekül.


***

A két fiatal az ébredő erdő hangjára kelt. Hajnal volt, a melegítőbűbájok éppen kitartottak, de már mindketten elkezdtek fázni. Először Eli nyitotta ki a szemét, majd Max ölelésében figyelte a Tiltott Rengeteg fáit. A zöld levelek zizegtek a szélben, hallkan susogtak. Érezte a föld és az avar illatát. De a legfontosabb, hogy a tenyere alatt érezte a fiú szívnék egyenletes ritmusát. Úgy érezte, mintha hónap óta most aludt volna először rendesen, amikor minden egyes rémálmot messze űztek volna. Nem tudta mennyi idő telt el, ebben a nyugalomban.

Max megmozdult, aztán egy apró csókot adott a boszorkány feje búbjára, aki ettől teljesen megborzongott. Ez a meghittség többvolt, mint Max valaha is gondolt magának. Mindig volt egy cél, amit el akart érni. Ez pedig… megkísértette, és magával ragadta. Nem akart magának soha senkit, most mégis itt tartott a lány maga mellett. Élvezd amíg tart, mondta magában. Aztán elhessegette a negatív gondolatait.

– Jó reggelt! – szólalt meg egy kicsit rekedtesen a varázsló.

– Neked is jó reggel!

– Nem akartam kint aludni, nem így terveztem – motyogta Max némileg álomittasan, majd kicsit megmozgatta az elgémberedett tagjait. – Végül is ez mégis csak a Tiltott Rengeteg.

Eli csak mosolygott, aztán kibontakozott a fiú öleléséből, és felült. Mélyen sóhajtva nézett fel a Tiltott Rengeteg fáira, amik most olyan békések voltak a reggeli napfényben. Aztán észrevette a fiú tekintetét magán.

– Mi az? Vicces, ahogy kinézek?

– Kócos a hajad – jegyezte meg szórakozottan Max, miközben kinyújtotta a kezét, és az ujjai közé vont egy hosszú tincset. – Nem igazán láttalak sosem így.

– Mindjárt megigazítom.

A lány ásított egyet, miközben összegereblyézte a haját, és egy hajgumival kötötte össze.

– Megint engem nézel.

– Tudom – sóhajtott a fiú, majd felült ő is. – Tetszik a hajad színe.

– Ez az eredeti szín – válaszolta Eli. Mostanában nem bajlódott a hajszínváltoztató bűbájjal.

Újra egymás szemébe néztek, aztán egy kicsit közelebb húzódva egy csókot váltottak egymással. Természetesebbnek tűnt ez, mint bármi, amit korábban tettek, bárkivel.

– Mi lesz, ha elkezdődik a suli? – kérdezte a boszorkány komoran.

– Órákra fogunk járni – kezdett bele a varázsló. – Sok közös órára. Lehet, hogy levelezni fogunk pad alatt.

– Sosem csináltam ilyet. Ez nem kis elsőéveseknek való?

– Izgalmas lesz a közös büntetőmunka – mosolyodott el Max. Eli félrefordította a fejét, aztán elmélázva figyelte a fiatal varázsló vonásait. Sokkal lágyabb volt, mikor mosolygott.

– Tudod, ezt én nem akarom sem titokba tartani, sem világgá kürtölni – váltott egy kicsit komolyabb témára Eli.

– Ez érthető. Jogos.

– Szeretném, ha jobban megismernénk egymást – folytatta a lány. – Én sem vagyok az, aki régen, és… tudod mire gondolok.

– Tudom – bólintott Max, aztán kinyújtotta a kezét, és megérintette Eli arcát. – Csak kímélj meg egy ideig a barátidtól. Nem akarom, hogy szent Malfoy kioktasson a többiekkel együtt.

– Dylan minden csak nem szent – mondta Eli egy mély sóhajjal. – De megegyeztünk, nem foglak odarángatni.

– Menjünk reggelizni.

– Ez egy jó ötlet – helyeselt vidáman a lány. – Farkas éhes vagyok.

– Később pedig lemehetnénk Roxmortsba – vetette fel Max. – Kell pár iskolai holmi. Kifogyóban van a penna és tintakészletem.

– Rendben. Én is megnézem, hogy nekem mik hiányoznak. Te jó ég, ezt teljesen el is felejtettem. Ilyenkor már régen be szoktam vásárolni az Abszol úton. Borzasztóan le vagyok maradva.

– De tisztázzunk valamit előtte – szólalt meg komoran a varázsló.

– Micsodát?

– Nem fogunk Madam Pudifoot kávézójában nyálas rózsaszín dekoráció között, egymás kezét fogva ömlengeni valamiről, amiről tudjuk, hogy… tudod.

A boszorkány hátravetette a fejét, aztán felnevetett. Elképzelte a jelentettet egy sötét sarokban, temérdek rózsaszín dekorációtól eltakarva. A hely olyan volt, mintha valamiféle rózsaszín, szerelmes hurrikánt söpört volna végig rajta. Valentin napon egyenesen borzalmas volt.

– Szóval itt húzod meg a határt? – kérdezte kuncogva a lány.

Max mogorván felsóhajtott.

– Pedig meg akartalak hívni egy forrócsokira. Ne nézz rám így, Max! Értettem, amit mondtál, rendben? – nevetett fel Eli. – Csak addig tart, amíg te… Még mindig arról győzködöd magad, hogy ez jó ötlet-e?

– Nézd én… csak tudom, hogy ez nem igazságos veled szemben, és velem szemben sem, ha már itt tartunk.

– Elmondod?

– Nem lehet – fújt egyet Max. Bár elmondhatta volna, de nem lehetett. A lány pedig… Nem tudta mi legyen. De meg akarta védeni, és talán ennek ez volt az egyetlen módja. – Roxfort után elmegyek, és nem hiszem, hogy találkozunk még.

– Értem. De még az messze van.

– Igen, szóval addig még van időnk még jobban belebonyolódni, aztán fájdalmas kínok között kitépni a szívünket.

– Amilyen bunkó vagy olykor-olykor, lehet, hogy nem várjuk meg az évvégét azzal a szakítással.

Egymásra nevetettek, aztán kéz a kézben elindultak vissza a kastély felé. A fű még nedves volt a harmattól. Egy lélek sem mászkált a környéken. Max észrevett egy pár órásnak tűnő csapást. Talán egy vagy másfél órája valaki rajtuk kívül még járt a környéken. Erősebben szorította meg a lány kezét.

– Mi az?

– Csak vigyázz nehogy elcsúsz – mondta szórakozottan Max. – Nagyon harmatos a fű.

– Oké. – Eli nem firtatta tovább a szorítást. A varázsló gondolatai azonban teljesen máshol jártak. Legszívesebben megvizsgálta volna a nyomokat, de Elivel együtt erre esélye sem volt. Lehet, hogy utánuk leskelődött valaki? Vagy Tiltott Rengeteg megannyi teremtménye közül bukkant elő valaki? Különös volt, mert a nyomok egyenesen az iskola felé vezettek. Hirtelen valamiféle baljós sejtelem ült meg a mellkasában, és pánikszerűen gondolt a legrosszabbra, amit el tudott képzelni.

– Baj van? – kérdezett rá Eli.

– Nem igazán – hazudta a varázsló.

– Valaki járt erre – jegyezte meg a boszorkány. – Biztos a nagyapám.

– Piton professzor?

– Teliholdkor sok mindent szokott begyűjteni. Nézd! Ott van egy juharfátyolka – szólalt meg Eli, aztán lehajolt az elejtett növényért. – Ezek itt nem teremnek csak úgy.

– Aha.

Aztán Max gondolatait teljesen elterelte egy rózsás ajak az ő ajkán. Az édes csók mindent kitörölt a fejéből, szorosan ölelte magához a boszorkányt, miközben megérintette a tarkóján a finom bőrt. Olyan szép volt, eleven és csodálatos. Csakis rá tudott gondolni.

– Így nem fogunk eljutni a kastélyig – mormolta a csókba Max.

– Akkor beszélgessünk.

– Miről akarsz beszélni?

– Mi a kedvenc ételed? – tette fel a kérdést Eli. – Miért nézel rám így? Mindenkinek van kedvence.

– A reggeli – mondta végül egy kis gondolkodás után Max. – Mindegy mi. Tojás bármilyen formában, bacon, ilyenek.

Eli elmosolyodott, mintha a legbecsesebb titkot kapta volna a varázslótól. Az utat Roxfortba élénk beszélgetéssel töltötték. Jó kedvüket már az előcsarnokban is lehetett hallani, de nem igazán foglalkoztak vele, hogy mennyire voltak hangosak. Max talán még életében nem beszélt ennyit. A jókedv egészen addig tartott, amíg Eli meg nem látott valakit.

– Anya. Te mit…? Mit csinálsz itt? – kérdezte cincogó hangon.

Max összevonta szemét, majd megnézte a folyosón feléjük haladó nőt. Égővörös haját kontyba csavarta, és kényelmes póló, farmernadrág, tornacipő összeállításban sétált, egy vaskos dossziéval a kezében. Sokkal fiatalabbnak nézett ki, minthogy egy tizenhétéves lánya legyen.

– Nektek is jó reggelt! – köszönt Jane. – Hova tetted a jó modorodat kislányom? Be sem mutatsz?

Eli csak hápogni tudott. Max azonban rögtön cselekedett.

– Maxwell Larkin, nagyon örvendek.

Kezet fogtak.

– Én is nagyon örülök, Maxwell.

– Örülök, hogy megismerhetem Mrs. McNamara.

– Csak Jane – mosolygott a boszorkány. – Nem szeretem ennyire a formaságokat. Mit csináltatok ilyen korán idekint? Látszik a sok harmat a ruhátokon.

– Juharfátyolkát szedtünk – vágta rá Eli, miközben felmutatta az egyetlen, árva növényt a kezében.

– Juharfátyolkát? – kérdezett vissza Jane, majd karba tette a kezét. – Szóval így hívják a találkát a Tiltott Rengetegben mostanában. Milyen érdekes.

– Így hívják a készülünk a RAVASZ vizsgára gyakorlást – vágott vissza azonnal a lánya, és remélte, hogy nem maradt sehol sem a ruháján árulkodó fűfolt vagy ne adj Merlin fű.

– Ugye nem készültök valamire? Százfűlé-főzet és társai? Ugye nem a Tiltott Rengetegben kóboroltatok mélyen a fák között?

– Láthatatlanná tévő főzethez kell – szólalt meg Max egyből. – De nem találtunk sokat, aztán visszajöttünk.

– De gyorsan kivágtad magad – nézett rá kissé összehúzott szemekkel Jane. – Téged még nem ismerlek. Pedig majdnem mindenkit ismerek Eli barátai közül.

Eli közben összeszedte magát, és megfogta újra Max kezét. Vett egy mély levegőt, aztán kimondta azt, amiről nem hitte, hogy ilyen gyorsan ki fogja. Azt meg pláne nem, hogy a tulajdon anyjának, akiről még mindig nem tudta miért is van Roxfortban.

– Anya, Max a barátom – szólalt meg végül Eli. – Nem olyan régóta vagyunk együtt.

– Tényleg? Nem is meséltél eddig róla. – Láthatóan Jane jól szórakozott a két fiatal zavarán. – Semmi gond. Helyes fiú. Ha nem lenne temérdek dolgom, akkor megreggelizhetnénk együtt. Ettetek már?

– Anya, kérlek!

– Jó, jó, rendben. Akkor remélem, hogy ebédnél találkozunk. Rengeteg a munka még iskolakezdés előtt, de egy közös ebéd szerintem belefér. Apád is jön, szóval neki is be tudod mutatni az új barátodat.

– Itt maradsz Roxfortban?

– Csak erre a tanérve – legyintett Jane. Eli pedig egy enyhe szédülést érzett, még szerencse, hogy nekitámaszkodott a fiatal varázslónak, így nem történt semmi visszafordíthatatlan. – Max, mindent meg kell tudnom rólad. Ha meglesz itt a szállásunk és az állandó helyünk, akkor feltétlenül el kell jönnöd hozzánk egyik hétvégén Elivel vacsorázni.

– Szívesen…

– Nagyszerű.

– De anya, miért leszel itt egy egész tanévet? – próbálta kideríteni Eli, miközben még mindig pír öntötte el az arcát. – Erről nem is beszéltünk korábban.

– Tudom mire gondolsz – sóhajtott fel Jane. – Nem fogom zavarni a tevékenységeidet.

– Jajj… – forgatta meg a szemét a lány. Még eszébe sem jutott ez a lehetőség. És ha ezt anyja ennyire kihangsúlyozza, akkor biztosan eleget lesz a nyomában.

Végül Jane úgy döntött, hogy tovább magyarázza a helyzetet, de a lehető legdiszkrétebben, amivel igazából még inkább felkeltette a lánya gyanakvását.

– Hirtelen jött a felkérés, nincs ebben semmi különös. Madam Pomfrey-nak kell segítség. Egy Szent Mungós projekten dolgozunk együtt. Nem túl régen jött a felkérés. – Ahogy egy anya ismeri a lányát, úgy a lány is ismeri annyira az anyját, hogy tudja mikor hazudik. És Jane, ha nem is mondott száz százalékig igazat, de pont annyit ferdített az igazságon, hogy Eli gyanakodjon.

Jane mosolyogva nézte őket, mintha nálunk aranyosabbat nem is tudna elképzelni. A lánya viszont szúrós szemmel nézett vissza. A zavara elég gyorsan elterelte a figyelmét másfelé.

– Mennem kell, drágáim. Max, nagyon örültem. Küldöm a baglyot hamarosan a meghívással. – Aztán szeretettem megsimogatta Max karját, amitől a fiatal varázsló megmerevedett. Nem tapasztalt soha ilyen szívélyes fogadtatásban senkitől. Általában kerülték, ő pedig mindenki mást. Ez most éppen eléggé új élmény volt a számára.

– Én is örültem, hogy találkoztunk – szólalt meg a fiú, aztán egy esetlen, szégyellős mosollyal válaszolt Jane sugárzó mosolyára.

– Én is, drágám – viszonozta a boszorkány. – Akkor ebédnél találkozunk.

– Lehet, hogy nem – mondta Eli gyorsan. – Lemegyünk Roxmortsba, kell pár iskolai holmi, és egy kicsit szét is nézünk.

– Rendben, de ne maradjatok sokáig. A roxforti konyhának nincs párja, nekem elhihetitek.

Gyorsan elköszöntek egymástól, aztán Eli egy falikárpit mögé tuszkolta be Maxet, hogy egy rejtekajtón menjenek tovább a párhuzamos folyosóra. Minél gyorsabban el akart tűnni egy lehetséges újabb találkozó elől.

– Minden oké? – kérdezte a fiatal varázslót.

– Anyám hazudott.

– Nekem kedvesnek tűnt és őszintének – mondta egy vállrándítással Max. – Talán jó benyomást tettem rá.

– Az igaz volt. Hanem ez a hanta, hogy be kell segítenie Madam Pomfreynak – csóválta meg a fejét Eli, majd az ajkába harapott. – Ezt nem veszem be.

– Néha a segítség csak segítség.

– Azt hittem, hogy te gyanakvó vagy – fújt egyet a lány.

– Kedves volt.

– Egész eddigi életem mindig ráment, hogy megfigyeljem a szüleim.

– Megfigyelni? – vonta össze a szemöldökét Max. – Miért?

– A druidákat figyelték meg. A háború utáni dolgok, a Sárkányok… Mindig volt olyasmit, amit nem akartak elmondani, amitől meg akartak kímélni – magyarázta tovább. – Nem véletlenül… Mindegy. Csak…

– Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – A varázsló igazából nagyon is kíváncsi volt, de nem ez tűnt a legjobb pillanatnak.

– Tudom, hogy mikor titkolnak valamit – szólalt meg végül Eli. – Olyan… Nem egészen őszinték hozzám vagy a nővéremhez. Megérzem, ha valami más is van a dologban.

– Ugye nem akarsz utána nyomozgatni? – kérdezte Max. – Tudom, hogy nektek Darkness Falls-i különítménynek mindig van valami, amibe bele kell ütnötök az orrotokat…

– Így hívnak minket a hátunk mögött? – fújt egyet megvetően Eli, és elborzadt. – Ez aztán igazán szép gúnynév. Bár van benne valami igazság.

– Tudok ennél rosszabbat is – említette Max. – De ettől inkább megkíméllek.

– Nincs miért. Az igazság, az igazság. Szerinted hagyjam? – kérdezett vissza a boszorkány.

Max egy pillanatra elgondolkodott, aztán átölelte Eli derekát, és a füléhez hajolt.

– Ha hagyod az egészet a fenébe, akkor erőt veszek magamon, és elmegyünk Madam Puddifoot kávézójába – ígérte a varázsló. – Ez eléggé méltányos ajánlat.

Eli felkuncogott.

– Nincs erre semmi szükség. Nem fogok nyomozgatni – intett nemet a fejével a boszorkány. – Ha nem akarja elmondani, akkor nem akarja elmondani. Már egy ideje tényleg belefáradtam abba, hogy lázadjak ez ellen. Talán ez nem is az én dolgom.

– Akkor menjünk reggelizni.

– Ez a legjobb ötleted ma.

Mielőtt megint nevetve folytatták volna az útjukat, még valaki megjelent a folyosón. Ő pedig nem volt már, mint Dylan Malfoy személyesen, aki láthatóan már egy ideje figyelte a jelenetet.

Dylan nem volt híve a koránkelésnek, de az első Rendi gyűlése miatt ezt félre kellett tennie. Komoran ülte végig Draco mellett, és csendben hallgatott. Jóslatok, jövendölések, látomások és spekulációk. Zsongott mindentől a feje. Nem állíthatta, hogy mindent meg tudott jegyezni, azt pedig végképp nem, hogy mindent meg tudott jegyezni. Mire Dumbledore professzor eltűnéséhez értek erős nyomást érzett a homloka tájékán. Még zavaros volt az egész. Átláthatatlan káosz. Egyetlen egy dolog volt csak világos: már nem kezelték gyerekként többé.

Apja még bent maradt egy gyors megbeszélésre néhány másik rendtaggal, addig a varázsló elindult a Nagyterem felé. Éppen a reggeli járt a fejében, amikor megpillantotta Elit és az egyik mardekáros évfolyamtársukat a folyosón. Egymással évődtek, csókolóztak, mint egy pár. Dylan gondolkodás nélkül elindult feléjük. Mire odaért hozzájuk, addigra eszébe jutott a fiú neve: Maxwell Larkin. Nem igazán ismerte, általában kerülték egymást, és valamiért sosem kedvelte őt, ami kölcsönös volt. Persze a háztársaknál az ellentét sosem volt nyílt és nyilvánvaló. A páros azonnal felfigyelt a jelenlétére. Eli kissé megfeszült. A két varázsló azonnal méregetni kezdte egymást, akár két rivális.

– Eli – szólította meg a boszorkányt, aki villámgyorsan a két varázsló közé állt.

Max bizalmasan érintette meg a lány vállát, amit Eli nagyra értékelt, és egy apró mosollyal jutalmazott. Dylan szeme azonban szokatlan szikrákat hányt.

– Szia, Dylan! – viszonozta a köszöntést.

– Larkin.

– Malfoy.

Az ellenszenv szikrái felcsaptak a két fiatal között. Max mindig magánakvaló volt, de mindig készen állt a harcra, ami gyakran megtörtént vele. Általában kerülte a nyílt összetűzéseket és a beolvadást abba a klikkbe, akik a háborús hősök leszármazottait imádták. Most azonban nem kerülhette el Malfoyt.

Dylan mindig a középpontban sütkérező aranyifjú volt, akit sokszor elvakította minden más. A kviddicssztár… a Mardekár ház oszlopos tagja… a Malfoy család illusztris tagja… Minden rossz lepergett erről a dicsfényről. Nem is vette észre a többi társát. Sokszor legyőzhetetlennek, és a legjobbnak gondolta magát.

Persze mindkét fiúnak sokkal-sokkal több árnyalattal rendelkezett. De nem voltak barátok ők ketten. Néha még tudomást sem vettek egymásról. Egészen a mai napig.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Elitől Dylan olyan számonkérően, mintha csak egy rebellis kishúggal beszélne. Ráadásul elkövette azt a hibát, hogy mindezt Max előtt tette, akit némiképp levegőnek is nézett.

– Lehetnél egy kicsit kedvesebb is. Ezt én is kérdezhetném tőled, Dylan. – A boszorkánynak senkire sem volt szüksége, hogy megvédje. Összevonta a szemöldökét, és igyekezett nem robbanni, pedig közel állt hozzá. – Szóval?

– Nos, ez az én dolgom.

– Szerintem akkor neked sem kell válaszolnod – szólalt meg Max, és átölelte a lány vállát, s hozzá tette: – drágám.

Dylan álkapcsa megfeszült, amikor meghallotta ezt a szót. Eli vett egy mély levegőt, és megpróbálta a növekvő mágikus felhőt közöttük, ami tele volt mérgező energiával.

– A nagyszüleimhez jöttem – mondta Eli.

– Értem.

Kínos csend feszült közöttük.

– Nos, nem lesz ennél jobb pillanat, hogy elmondjam. Max-szel mi járunk.

– Hogy? Mikor?

– Együtt vagyunk – pontosított a boszorkány. – Szóval most már tudod.

– De… mi van? Nem is ismered.

– Látod egy kapcsolatban pontosan ezt csináljuk. Megismerjük egymást.

– Mi most megyünk. Jó étvágyat a reggelihez, Malfoy! – mondta kedélyesen Max, majd megfogta Eli kezét. – Sürgős dolgunk van Roxmortsban.

Mielőtt Dylan bármit is mondhatott volna, addigra a pár már ott sem volt. Szinte futva érték el az ajtót, amin a lehető leggyorsabban távoztak. Kint a hűvös levegő megcsapta az arcukat.

– Ezt most miért kellett? – kérdezte Eli, és nem bírta nevetés nélkül.

– Láttad, hogy milyen képet vágott?

– Igen – mondta, aztán kirobbant belőle a nevetést. – Nem tudom mi baja volt, de nem érdekel.

– Remélem, hogy hamar Roxmortsba érünk, mert éhen halok – szólalt meg Max.

– Elmehettünk volna reggelizni vele.

– Persze, mi sem lenne jobb, mint együtt reggelizni kínos feszengésben az exeddel – horkantott fel a varázsló.

– Igaz. Gyakorlatilag holnapra már az egész család tudni fogja – fújt egyet megkönnyebbülten a boszorkány. – Akkor nincsenek titkok.

– Nincsnek.

– Rémesen unalmas évünk lesz – vetítette előre Eli nevetve.

– Nem is tudod mennyire.

– Szerintem még nem ért véget ez a beszélgetés Dylannel.

– Szerintem meg igen – ellenkezett a varázsló. – Ne hagyd, hogy így beszéljen veled.

A varázsló egy kicsit erősebben szorította meg a boszorkány kezét, aki csak egy apró bólintással válaszolt neki, majd az arcát a napsütés felé fordította, és még soha nem haladt ilyen boldogan Roxmorts felé.

hozzászólás: 2

by palmainé ildi @ 30 Dec 2023 02:31 pm

Végre! Végre! Már nagyon vártam. Tetszik egyszerre humoros és baljós. Talányos elgondolkodtató. Bármi lehetséges. Kérlek ha lehet gyorsan folytasd!

by Nyx @ 30 Dec 2023 04:37 pm

Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled! Hát igen, még egyelőre nagyon is ködösek lesznek a dolgok, majd lassan-lassan derül fény mindenre. Igyekszem folytatni amilyen hamar csak lehet.