23. fejezet
Kötelékek

Dylan gépiesen rágcsálta a szalonnáját a Nagyteremben, egyedül. Néha körbenézett, de nem látta sokkal emberközelibbnek a hatalmas termet, ahol az idő nagyrészét élénk társalgással töltötte. Még sosem volt itt olyankor, amikor nem nyüzsögtek körülötte a diákok. Ettől még magányosabbnak érezte magát a kavargó gondolataival. A hamarosan elkezdőd iskolai évre gondolt, viszont mindig Eli jutott eszébe, aztán emiatt még erősebben döfte bele a villáját a rántottába.

Nem különösebben örült neki, hogy senki sem volt a közelében. Josh és Ryan még valószínűleg aludtak Roxmortsban, most nagyon is mázlistának gondolta őket. Még nem beszéltek egymással, hiszen annyi minden történt az elmúlt két napban. Alig várta, hogy megossza velük azokat a részleteket, amiket ma reggel megtudott, és amit nekik is elmondhatott. Legszívesebben Elit is bevonta volna, de így… Larkint nem ismerte, így nem is várhatta el tőle senki, hogy beszéljen a fiú jelenlétében. Lassan rá kellett volna hangolódnia az új tanévre, legalábbis be kellett pakolnia a ládáját, bár ő maga sem tudta, hogy egyáltalán megvan-e minden. Valószínűleg nem volt. Viszont még mindig azon járt az esze, amit az előbb látott. Eli és… Larkin… fogalma sem volt hogyan történt ez. Aztán eszébe jutott Mary. Mit fog neki mondani? Hiszen nem volt szerelmes Elibe, de ha erről beszélni fognak, akkor biztosan ki fog akadni. Nem is beszélve arról, hogy ő maga nem küldött egyetlen üzenetet sem a lánynak, hogy minden rendben van.

– Merlin csessze meg! – morogta a fiú mérgesen a tányérjába.

Feltámadt benne valami, aminek nem kellett volna. Valami olyasmi, ami a közel állt a féltékenységhez, de még közelebb a védelmezéshez. A Sárkányok mind megvédték egymást, ez amolyan kimondott alapszabály volt köztük. De most valami megszakadt. Ez most világossá vált a számára. És úgy érezte, hogy Elinek erre nagyon is szüksége volt a védelemre. Zsigeri utálatot érzett Dylan Max ellen. Azt a fiút mindig körülvette egy meg nem értett mágia, amivel Dylan nem tudott mit kezdeni, viszont most…

Beszélnie kellett Maryvel, nagyon is hamar, nem is beszélve a többi barátjáról. Már éppen kitalálta volna a tervet, amikor hirtelen egy kéz érintette meg a vállát. Dylan egyből kizökkent a merengésből, kicsit talán meg is rettent.

– Csak így egyedül? – kérdezte Jane, aki sugárzó mosollyal leült a mellette lévő helyre. A tányéron azonnal megjelent számára egy könnyű reggeli (pirítós és dzsem). – A többiek hol vannak? Bár mit is kérdezek… Josh és Ryan valószínűleg még húzzák a lóbőrt.

– Aha. Ezzel nem állsz messze az igazságtól.

– Azt hittem, hogy elérem Elit – folytatta a vöröshajú boszorkány. – De ahogy látom, ők már régen elmentek. Te jó ég, de régen ültem itt. Minden annyira ismerős és annyira… furcsa.

– Furcsa?

– Majd megérted, ha évekkel később visszajössz – mosolyodott el Jane, aztán beleharapott a pirítósba. – Viszont még mindig isteni itt a pirítós. Nem tudom hogyan csinálják, de én még varázslattal sem tudom ilyen finomra megcsinálni. Minden rendben, Dylan? Olyan szótlan vagy.

– Persze, minden rendben – mondta egyszerűen a fiú, de ez koránt sem volt igaz. Annyi minden kavargott benne, hogy azt nem tudta szavakba önteni. – Túlságosan sok minden történt az elmúlt napokban. Kicsit fáradt vagyok.

Jane aggódását egyáltalán nem rejtette véka alá. Együttérzését kifejezve megfogta Dylan vállát. Legszívesebben megölelte volna, de a fiú nem úgy tűnt, mintha szeretné ezt. Mindig is közel állt hozzá a Malfoy-fiú, annak ellenére, hogy Eli és Dylan olyan hamar szakítottak…

– Megértelek – szólalt meg a boszorkány együttérzően. – Mi is nagyon aggódtunk miattatok, úgy örülök, hogy minden rendben. Hidd el, bárkinek a bátorságára válna az, amit Sophie-ért és Zane-ért tettél.

– Túl sok ez – folytatta Dylan egy jóindulatú féligazsággal. – És esély sincs pihenni, túllenni rajta. Egyszerűen… nem is tudom. Most ez nem kaland volt.

– Végre megértetted azt, amit a szüleid szajkóztak neked.

– Aú, ez most betalált.

A boszorkány annyi mindent mondott volna, de itt nem lehetett. Mesélt volna arról, hogy milyen volt a háborúban részt venni, mint fiatal felnőtt. A Nagyterem egyáltalán nem az a hely volt, ahol nyugodtan lehetett volna beszélni anélkül, hogy valaki meg ne hallotta volna. A Sárkányokat egyfajta olyan rejtély övezte, amit senkinek sem akartak felfedni. Számtalan Reggeli Próféta újságíró megkereste őket együtt és külön-külön is, de senkinek sem akartak semmit elmondani. Több találgatás, elmélet és minden más egyéb is napvilágot látott róluk. De egy dolgot nem tudtak el megakadályozni: beírták a nevüket a történelembe.

Ugyan mostanra már az érdeklődés alább hagyott, de Jane tudta, hogy azzal, ami készül megint csak előtérbe fognak kerülni. Ezt pedig senki sem akarta. A Nagyterem nem volt senkinek sem biztonságot, ha titkokat akart megosztani. És nem volt mindenki a Főnix Rendjének a tagja. Az óvatosság mindig fontos volt.

– Tudok róla, hogy mi történt – válaszolt végül Jane.

– Akkor semmit sem kell mondanom – sóhajtott egy hatalmasat a fiatal varázsló. – Igazából nem is akarok erről beszélni.

– Minden rendben lesz – ígérte bíztatóan a boszorkány. – Legközelebb nem fognak így meglepni minket. Most már együtt vagyunk.

Jane ezt komolyan is gondolta, mégis a gondolatai teljesen máson jártak. Még egy utolsó harc, aztán vége. Ezt annyira, de annyira biztosan érezte. Mondhatni zsigeri módon. Persze ezt nem akarta elmondani senkinek. Témát kellett váltania, de azonnal.

– Nem láttad Elit és a barátját teljesen véletlenül? – szegezte a kérdést Dylannek. – Reggelizni jöttek, de az a gyanúm, hogy Eli nem akarta még bemutatni, és jócskán megleptem őket most reggel.

– Te tudsz róla? – kérdezte hitetlenkedve a fiatal fiú. – Azt hittem, hogy ez sokkal frissebb, mint a pirítós itt előtted. De ezek szerint tévedtem. Nagyot.

– Igen – mondta Jane magától értetődően. – Úgy gondoltam, hogy ide jönnek reggelizni. Magam Pomfeynál voltam, és siettem, hogy elcsípjem őket.

– Te ismered Max Larkint?

– Ez túlzás – legyintett Jane, aztán kicsit felnevetett, és kisimította a haját az arcából. – Ma láttam ezt a fiút először. Kedves fiú? Nem ismerem. Sőt a szülei sem rémlenek, mármint az nem ismerek Larkin nevű varázslót vagy boszorkányt.

– Fogalmam sincs – felelte őszintén Dylan. – Ő… Nem vagyunk barátok, ha erre gondolsz. Fogalmam sincs, hogy Eli mikor és hogyan találkozott vele. Azt hittem, hogy az ilyen pasik… nem az este – fejezte be a mondatot mogorván a fiatal varázsló, aztán ivott egy kortyot a poharából.

– De az évfolyamotokba jár, nem? – kérdezte a boszorkány. – Különös, hogy nem ismeritek egymást.

– De igen, persze ismerem, de… nem tudok róla semmit sem. – Ez is egy féligazság volt, ugyanakkor a fiatal Malfoynak kétsége sem volt afelől, hogy most már lesz az utálatának egy új célpontja is.

– Érdekes.

– Nem annyira – vonta meg a vállát Dylan. – Ő olyan magának való, kicsit kívülálló, nem nagyon kívülálló. Tanul, mászkál a Tiltott Rengetegben, amikor senki sem figyel. Nincsenek igazán barátai sem. Fogalmam sincs Eli hogyan a fenébe szedte fel.

A boszorkány csak hümmögve bólintott.

– Szóval utáljátok egymást, igaz? – kérdezett rá Jane egyből.

Dylan mély levegőt vett, aztán itt egy poharából mielőtt válaszolt volna.

– Meglehet.

– Nekem úgy tűnik, hogy nem rossz ember – szólalt meg a nő. – Elit pedig… láthatóan teljesen belehabarodott.

– Biztos, hogy én vagyok az, akivel ezt meg akarod beszélni? – kérdezte kényszeredetten Dlyan egy igencsak furcsa fintorral. – Nem tudom, hogy Larkin mit akar Elitől, és ez mennyire komoly. Én is csak most futottam beléjük. Szóval… tényleg fogalmam sincs. Mindenesetre nem hiszem, hogy ez hosszúéletű lenne.

– Persze, persze, ne haragudj rám! – szólalt meg Jane. – Annyira megszoktam, hogy ti mindannyian olyan szoros kapcsolatban vagytok egymással, mindent tudtok a másikról. Még mindig nem jöttök ki jól Elivel?

– Ezt nem mondanám, csak még… ciki újra találkozni.

– Értem.

– Nem hiszem el, hogy ezt megkérdezem, de nem lehet.

Dylan megint csak elfintorodott.

– Nem, nem, nem, dehogy is. Ez most valami más – szólalt meg végül a fiatal varázsló.

– Sajnálom, Dylan.

– Nem, nem. Nem kell. Én nem vagyok Elire féltékeny – tisztázta végül a fiú. – Olyan nekem, mintha a húgom lenne. Hiba volt… együtt járni. Nagy hiba.

– Oh, kedvesem – mondta elnézően Jane, és most tényleg magához akarta ölelni a fiatal varázslót. Annyira fiatalok voltak még, olyan tapasztalatlanok. Bár mondhatott volna valami olyasmit, ami biztató lehetett volna.

– Tényleg nem vagyunk egymásba szerelmesek Elivel.

A vöröshajú boszorkány halkan egyetértően hümmögött, miközben megpaskolta Dylan kezét, aztán megszorította.

– Ugye megpróbáltok jól kijönni egymással? – kérdezte aggódva. Nagyon is lényeges volt ez a kérése. Dylannek pedig jól meg kellett gondolnia a választ. Nem akart igazából viszályba kezdeni Maxszel vagy akár Elivel.

– Eli kedvéért.

– Rendben.

– És erről mindenki tudott, vagy csak én nem? – fakadt ki Dylan. – Én azt hittem, hogy Eli kerüli az ilyen srácokat.

– Milyen srácokat?

– A hallgatag, magánakvaló, magányos farkasokat.

A boszorkány kicsit összevonta a szemöldökét. Féltékenységet hallott ki Dylan szavaiból vagy tudott volna valamit Maxről, amit ő nem? Nem akart elfogult lenni, ő maga akarta megismerni Maxet, és nem Dylan szemén keresztül.

Jane egész nyáron annyira szomorúnak látta a lányát, annyira zárkózott lett. Teljesen elvesztette azt az élénkségét, ami korábban jellemezte, és senkivel sem beszélt. Ezerszer megpróbált vele beszélni, de mindig csak falakba ütközött. Jól vagy – ez volt Eli válasza minden puhatolózására. Viszont ma reggel, amikor újra meglátta és mosolygott valakire. Úgy tűnt, hogy végre talált valakit, akivel boldog lehet.

– A szerelemben nem kell keresni a miérteket – mondta Jane sejtelmes mosollyal. – És nem. Nem te vagy az egyetlen, aki erről a kapcsolatról mai nap tudott először.

– Áh, kizárt, hogy sokáig együtt lesznek – vetítette előre a fiatal fiú. – De komolyan. Eli hozzá túlságosan is impulzív hozzá.

Jane szeretett volna mondani valamit Dylannek, de mielőtt megszólalt volna sógora megjelent a színen. Leslie Malfoy nagyon jól érezte magát, fütyörészett és egy számmisztika tankönyvet lóbált a hóna alatt.

– Kiről van szó? – szólalt meg mögötte Leslie Malfoy, aztán leült Dylan másik oldalára, és széles vigyorral nézett mindkettejükre. – Túl vagytok már a kínos beszélgetésen? Mármint mint exanyós és exvej? Vártam már erre, de hogy ez most, itt előttem történik… hmmm, imádom a drámát. Csak ne vágjatok egymás fejéhez tányérokat. Az egyáltalán nem lenne méltó egyikőtökhöz sem.

– Leslie – forgatta meg a szemét Jane. – Komolyan mondom már csak te hiányoztál nekünk. Ha nincs jobb dolgod, akkor elmehetsz a Tiltott Rengetegbe is a többiek után. Szerintem nagyon örülnének neki.

– Áhh azt mondták, hogy elriasztom a nyomokat – legyintett egyet a varázsló. – És ti mit csináltok itt.

– Reggelizünk. Ez nem nyilvánvaló?

– Ugyan. Meséljétek el, hogy mi a helyzet? Miről maradtam le?

– Eli és az új barátja – avatta be Dylan röviden. Meg akart spórolni magának némi időt, hogy nagybátyja tovább faggassa, mire kihúzott volna belőle minden információt. Leslie igazából nem volt Dylan nagybátyja, hiszen csak Draco unokatestvére volt, de az egyszerűség kedvéért mindig így hívták őt Sophieval.

A férfi felnevetett, akiben minden megvolt külsőleg, mint egy Malfoyban, de a természete jobban nem is különbözött volna tőlük.

– Csak nem savanyú a szőlő, D? Eli sem gyászolt túlságosan sokáig, de te sem panaszkodhatsz – kérdezte, aztán nevetve összeborzolta az unokaöccse haját. – Ne legyél ilyen morcos! Úgy tudom, hogy te sem sírtad álomba magad, amiért vége lett a kapcsolatotoknak. Hogy van Mary?

– Hagyj békén!

– Hűha. Gond van? Hallottam, hogy Harry és Draco nagyon ki voltak akadva.

– Hagyjuk már ezt! – nyögött fel Dylan. – Minden rendben van.

– Nem kedveli Eli új barátját – adta meg a választ Jane, amivel igazán jót akart, de Lesliet nem lehetett csak úgy leállítani. – Elégedett vagy, kedves sógor? – Jane még soha nem vágyott rá, hogy Tristen megjelenjen, de úgy tűnt, hogy a férje még mindig a többiekkel együtt a valahol a Tiltott Rengetegben.

– Majd megbuktatom félévkor – mondta egyszerűen Leslie, mintha ez csak így menne, de Jane és Dylan csak mélyen felsóhajtott. – Nincs ezzel semmi gond.

Dylan csak megforgatta a szemét. Jane csak felnevetett.

– Komolyan gondolod, hogy ez a megoldás? – kérdezte a boszorkány. – Szerintem nem az. Sőt, olyan kicsinyes.

– Mit az új javasasszony, egyszerűen nem gyógyítod meg – adott egy kéretlen tanácsot Leslie. – Az összetört szíveket nem lehet varázslattal meggyógyítani.

– Hogyne.

– Szörnyűek vagytok! – mondta egy hatalmas sóhajjal Dylan.

– A szívfájdalom…

– Én csak aggódom Eli miatt – nyögte a fiatal varázsló. – Ennyi az egész. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Mindannyian nagyon jól ismerjük egymást. Együtt nőttünk fel. Ez szerintem egyáltalán nem gond vagy probléma.

– Úgy érzem, hogy emögött több történet is zajlik – mondta Leslie.

– Majd elmagyarázom neked később – ígérte Jane.

– Lehet mégsem vágyom a drámára vagy mégis? Nem tudom eldönteni.

– Ugyan, Leslie, neked a dráma az életed – vigyorgott rá a sógornője az új számmisztika professzorra.

Aztán belekezdtek egy másik, Dylan számára érdektelen témába. A fiú csendben hallgatta őket, amíg befejezte a reggelit. Nagyon remélte, hogy hamarosan valaki csatlakozni fog hozzájuk. Nem is kellett sokat várniuk. Mint egy végszóra Draco lépett be a Nagyterembe. Mielőtt bármit is mondhatott volna az unokatestvére megelőzte.

– Miről maradtam le a megbeszélésen? – szegezte neki is a kérdést Leslie. Úgy tűnt, hogy ma sehova sem ért oda időben. – Nagyon is kizártatok ma reggel, amiért meg is sértődhetnék, csak mondom.

– Piton üzeni, hogy boldogul nélküled. És nem kell visszamenned hozzá – szólalt meg Draco röviden, aztán végignézett a társaságon. Feszültséget érzett, főleg Dylan részéről.

– És mi van a többivel… Mindegy, most foglalkozzunk a fiad szerelmi ügyeivel, Draco. – Leslie rákönyökölt az asztalra, Dylan pedig feltűnően hallgatag és feszült volt.

– Miért. Mi történt?

Leslie már éppen nagy levegőt vett, hogy belekezdjen, de Dylan sokkal gyorsabb volt.

– Jaj, elég! – méltatlankodott a fiú, aztán felállt az asztaltól. – Nincs gond. Kint a parkban megvárlak, apa.

Azzal az ifjú Malfoy elindult kifelé, és meg sem várva, hogy Leslie belekezdjen abba, amire nagyon is készült. Minél előbb kellett egy kis friss levegő.

– Elárulja valaki, hogy mi a baj? – kérdezte Draco karbatett kézzel, miközben figyelte, ahogy a fia szinte futva menekül a Nagyteremből.

– Elinek új barátja van – foglalta össze Jane.

– Ezt nem így kellene közölni – ciccegett Leslie. – Minden bevezetés, fordulat és dráma nélkül? Jane csalódtam benned.

Leslie Draco vállára tette a kezét, aki csak tanácstalanul nézett a vöröshajú boszorkányra, és ugyanilyen pillantást kapott vissza.

– Év eleji szerelmi dráma Malfoyéknál-Potteréknél-MacNamaráéknál – fűzte tovább a Malfoy rokon a szerinte vicces szituációt.

– Szerintem a legjobb, ha ezt most abbahagyod – figyelmeztette Draco. – Most nagyobb gondunk is van annál, hogy ki kibe szerelmes, nem szerelmes, jár valakivel. Csak te vagy az, aki imádja ezeket a dolgokat.

– Akad pár gond az igaz – ismerte be az unokatestvére.

– Szerintem nincs ok az aggodalomra – tette hozzá Jane a történet margójára írva. – A gyerekek ezt megoldják egymás között. Emlékeztek miben egyeztünk meg, amikor Dylan és Eli összejött?

– Nem szólunk bele ebbe az egészbe – mantrázta egyszerre a másik kettő.

– Úgy van. Jobb is lett volna, ha ezt betartjuk…

– Ismerjük Eli új barátját? – kérdezte Leslie.

– Maxwell Larkin.

– Nem ismerős. Sem ilyen nevű szülők – rázta meg a fejét.

– Nekem igen – mondta Draco. – Ő a mardekáros iskolaelső. Kiváló átlag, remek teszt eredmények. Okos a gyerek.

– Mégsem Dylan lett az iskolaelső? – kérdezte Jane.

Draco karbafonta a kezeit, aztán mélyet sóhajtott. Mit is mondhatott volna erre a kérdésre? Őt annyira nem izgatta ez, hiszen ő maga sem tartozott az elit diákok közé.

– Közel sem – válaszolta végül. Igyekezett úgy kimondani ezt, hogy ne tűnjön annyira csalódottnak. – Mindegy. Találkoztál már a fiúval?

– Igen. Ma reggel. Udvarias gyereknek tűnik.

– Legalább nem kell aggódnod, Jane, hogy druidavadászatra viszi a kislányodat – nevetett Leslie, amiért kapott egy nagyon rosszalló pillantást a sógornőjétől. És még semmit se tudtak arról, hogy Max miféle.

– Elég legyen már!

– És honnan tudod, Draco, hogy ki az iskolaelső?

– Most kaptak az eredményesen végző diákok külön lakosztályokat a házakból – fújt egyet Draco. – Még hiányzik egy-két dolog, de lassan minden összeáll.

– Csak nem külön szerelmi fészek, mint milyen neked és Hermionénak volt a hetedik évben. Annyira romantikus.

– Leslie, hagyd már ezt abba!

– Miért, az nem szerelmi fészek volt? – kérdezte vigyorogva. Dracót kezdett egyre idegesebb lenni a férfira. Már finoman rezgett a pálcája a karjára ragasztva, hogy átkozza meg a szeretet unokatestvérét valamilyen igencsak csúnya átokkal. – Ne mondd, hogy nem így volt. Kettesben majdnem egy évig. Forró szikrát között…

– Ginny hogyan bír elviselni téged? – sziszegte Draco.

– Vannak jó napjaim.

– Egyre kevesebb. Megyek és megnézem a fiamat.

Draco azzal elindult kifelé, hogy beszéljen Dylannel. Nem kellett sokáig keresnie, hamarosan megtalálta a kastély oldalának dőlve. Nem volt éppen a legjobb hangulatban. Felkapta a fejét, amikor apja megjelent, de aztán újra a lábánál lévő kőre fordította vissza a tekintetét.

– Minden rendben van? – csatlakozott hozzá az apja.

– Igen, persze, minden rendben van. – Ez egyáltalán nem volt igaz.

– Ugye…

– Jaj, ne már! Komolyan gondolod, hogy ami bent… Megviselt az első gyűlés – vallotta be a fiú. – Én… én most már látom a másik oldalt is. Ez pedig azért sokkal másabb, mint eddig hittem.

Draco megfogta a fia vállát, aztán elindultak Roxmorts felé. A reggeli napfény átsütött a ködön, ami még mindig itt lengedezett a fák körül. Egy ideg nem szóltak egymáshoz, csak lassan haladtak előre.

– Tudom, hogy mennyire nehéz lesz, nem beszélni a többieknek erről – szólalt meg Draco. – És… én ezt megértem.

– Nem lesz gond – válaszolt Dylan. Nagyon is komolyan vette azt, hogy megengedték, hogy részt vegyen a Rend gyűlésén.

– Minden rendben lesz, csak tudd azt, amit megbeszéltünk.

– Úgy lesz – sóhajtott fel Dylan.

Egy ideig mindketten szótlanul haladtak egymás mellett. De a szótlanság inkább csak feszültségként hatott mindkettejükkel.

– És áruld el mi van Elivel? – kérdezte Draco.

– Apa…

– Csak kérdeztem – emelte fel a kezét védekezően.

– Összejött valami sráccal – válaszolt kényszeredetten. – Nem is tudtam, hogy találkozgat valakivel. Úgy tűnik, mintha vissza akarná adni, amit tőlem kapott. És nem igazán kedvelem Maxwell Larkint.

– Értem. – Valójában Draco nem akart mélyebbre menni a kapcsolati fonalak kavalkádjában. Elég volt neki Harryvel rendezni az ügyeiket, és az sem volt olyan régen. Nem akart még egy ilyenbe belekeveredni.

– Baromi furcsa az egész – tört fel Dylanből az egész. – Egyszerűen nem tudom megérteni. És nem vagyok féltékeny. Tényleg nem vagyok az.

– Elhiszem.

– Legalább te vagy az egyetlen, aki igen – fújt egyet a fiatal varázsló. – Van egy ötletem.

– Eli új fiújának?

– Nem, dehogy. Mivel ez az utolsó évem. Szeretném méltó módon elkezdeni az évet.

– Anyád nem fogja engedi, hogy házibulit rendezz – rázta meg a fejét Draco. – És azt is remélem, hogy ez alatt nem valamilyen zajos belépőt tervezel, amit csak a testvéreid is követnének majd.

– Örülnék neki, ha együtt utazhatnánk mindenkivel a Roxfort Expresszen. Hop-porral elmennénk Josh, Ryan és én Londonba mennénk Potterékhez. Aztán holnap együtt indulnánk ide. Elit is elhívnám, de szerintem nem hiszem, hogy ez most a legjobb pillanat lenne.

– Rendben van – egyezett bele az apja – De ti fiúk Ginnyéknél vagy Weasley-éknél fogtok aludni. Nem akarok Potterrel megint egy összeveszést, mert ez hiányzik nekem a legkevésbé.

Dylan megforgatta a szemét.

– Apa.

– Megmondtam. Nincs dráma. Válassz kihez mész.

Dylan egy pillanatra nagy problémába ütközött. Josh szülei Ron és Nyssa jófejek voltak, de valószínű mire odaérnek már mindenki tudni fogja, hogy Elinek új barátja van. Leslie egyáltalán nem volt rest, ha valami remek híre került hozzá egyből el kellett mindenkinek mondani. Ron pedig általában mindig társa volt az ilyesmiben.

A legkisebb rossz úgy tűnik az volt, hogy Ryanékhez megy. Ginny egyáltalán nem volt ilyen ítélkező, és remek csokisütit készített. Ha már Potterék nem látták szívesen… Bár biztos volt benne, hogy az apja nagyon is túlzott. Mindenesetre egyáltalán nem vágyott olyasmire, hogy egy auror rátörjön az éjszaka közepén, hogy ellenőrizze vele alszik-e a lánya.

– Talán Ginnyhez mennék – válaszolt végül a fiatal varázsló, és megkönnyebbülten felsóhajtott volna, mielőtt eszébe jutott valami. – Ugye Leslie nem jön haza?

– Itt van dolga, és nem lesz ideje hazamenni. Higgy nekem! Eszébe sem fog jutni, hogy hazamenjen.

– Akkor rendben van – mondta Dylan. – Megkeresem a többieket, aztán elindulunk.

– Jól van.


***

Mary a Grimmauld tér 12-es számú ház emeleti ablakából nézett ki. Ahogy kinyitotta az ablakot, a friss reggeli levegő betöltötte a szobát. A hideg szellő beáramlott a szobájába. Mélyet lélegzett, de a megkönnyebbülés most nagyon is elkerülte. A Grimmauld tér nyugodt volt, a házak homlokzatai a nap sugarainak játékában, fehéren ragyogtak. Egyformák voltak, és félhold alakban követték egymást, kovácsoltvas kerítéssel. Két szomszéddal arrébb valaki zenét hallgatott, és ez áthallatszott az ő szobájába.

A lány közbenézett. Minden olyan volt, mint amilyen mindig, csendes, zavartalan és már-már idilli. Nem igazán változott a helyzet az évek során, ismerős emberek, ismerős fák és bokrok, mintha minden egy időhurokban ragadt volna. A bűbájok miatt senki sem láthatta, mindig biztonságban volt az otthona falai mögött, és zavartalanul figyelhette a környéket. A madarak csicsergése töltötte be a levegőt, és az utcán sétálók vidám hangja hallatszott be.

Mary kihajolt az ablakból, és az utca forgalmát figyelte. Emberek sétáltak az árnyékos járdán, szorgosan meneteltek munkába vagy ki tudja merre. Egy síró kisgyerek makacsul lefeküdt az utca kövére, és az anyja könyörgéségre sem állt fel. A távolban, a parkban gyermekek játszottak, még élvezték a nyáriszünet utolsó szabad perceit.

De Maryt nem érdekelte a környék, kicsit sem. A megnyugtató kiszámíthatóság egyáltalán nem kötötte le. Valami másra várt, valami fontosra, de nem történt semmi. A lány összepréselte az ajkait. Bár megnyugtatóan hatott volna rá az, hogy otthon volt, a saját ágya. De még soha nem érezte ezt ennyire idegennek. Nem igazán tudta, hogy miért. A nyugtalanság ott volt minden mozdulatában. Már háromszor pakolta át a cuccait a szobában, a ládájában, majd újra kezdte. Kezdett nagyon is elege lennie ebből.

Ahogy visszahúzódott az ablakból, és Vittoriával találta szemben magát. A lány már kitudja mióta volt ott mögötte. Egy kicsit megrettent, hogy palástolni tudja a meglepettségét idegesen a háta mögé rejtette a kezét.

– Mit csinálsz? – kérdezte Vittoria, aztán végignézett a különféle rendezett kupacokon. Tudta, hogy nincs rendben semmi. De a barátnője semmit sem volt hajlnadó megosztani vele. A hírek Darkness Fallsból mindkettejüket megrémítették.

Mary hirtelen nem tudott válaszolni. Megpróbálta, de nem ment. Érezte, hogy elönti valamiféle fojtogató érzés. Máskor ez egyáltalán nem okozott volna gondot, de nem tudta azt a frusztráltságát szavakba önteni, és ezeket megosztani Vittoriával, aki olyan volt neki, mint a nővére. Hiányzott neki Dylan, és ezzel az érzéssel ő maga sem tudott megbirkózni.

– Én csak…

– Mary…

– Csak várok. Már nagyon sokáig vártam, és már kezdek teljesen begolyózni – vallotta be végül. – Legjobb lenne, ha elkábítanál és úgy mennék vissza Roxfortba. Mit gondolsz meg tudod csinálni?

– Attól még, hogy kinyitod az ablakot még nem fog berepülni rajta egy bagoly – mondta Vittoria. – Ez pedig tényleg így van, hidd el, hogy nagyon jól tudom, hogy mit érzel. Szóval legjobb lenne, ha beszélnénk.

– Komolyan? Nem gondoltam volna, hogy nem fog így berepülni egy bagoly – nyögött fel Mary. – Borzasztó vagyok.

– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz.

– Talán – morogta Mary, aztán végül mégis vett még egy mély levegőt. – Persze, hogy nem, csak… annyira…

– Tudjuk, hogy mindenki biztonságban van – ült le az ágyra a boszorkány, majd a szőke hajfonatát előre húzta a vállára. – A részletektől eltekintve ez jó hír. Mást egyelőre nem tehetünk.

Mary bólintott, aztán ő is leült az ágyra.

– Igen, mindenki él és semmi komoly nem történt.

– Tudom, hogy aggódsz érte.

– Legalább egy átkozott baglyot küldhetne – szólalt meg a feketehajú lány idegesen. Végre kimondta, amit már a Darkness Fallsbeli távozásuk óta nem volt képes. Vittoria közelebb húzódott hozzá, aztán megfogta a kezét.

– Ezzel egyet tudok érteni. Dylan egy idióta. Ezt mindketten tudjuk. Miért is változott meg?

– Nem értem… Apa azt mondta, hogy most minden a feje tetején áll. Megértem ezt, és nem is akarok nyafogni, de ez egyáltalán nem jó. Azért nem küldtem neki baglyot, mert nem akartam, hogy felfigyeljenek rá és vártam. Rosszul tettem? Mit gondolsz?

– Dehogy. Én is megtettem volna – biztosította Vittoria. – A többiek is jelentkezhettek volna, de Josh és Ryan sem éppen a szavak embere.

– Akkor meg miért nem küldött nekem semmilyen üzenetet? Komolyan mondom… borasztó tud lenni.

– Ismered Dylant… – emlékeztette Vittoria egy mély sóhajjal. – Amikor a nagyszüleinél nyaralt Amerikában mennyi baglyot is küldött nekünk?

Mary elgondolkodva emlékezett vissza azokra a nyarakra, amikor hetekig nem érkezett egyetlen egy üzenet sem Dylantől. Ő pedig unatkozott és szörnyen magányos volt… Akkor sem volt jobb a helyzet.

– Talán egyet, bár az is talán egy képeslap lehetett – válaszolta végül a boszorkány. – Tudom, hogy most már minden rendben. De…

– Tudom.

– Legszívesebben megkeresném, és megátkoznám – morogta Mary mérgesen. – Lehet, hogy meg is érdemelné.

– Később leszúrhatod. Legrosszabb esetben, ha már Roxfortban leszünk. Bár szerintem előbb nem hiszem, hogy találkozunk egymással. Eliről hallottál valamit?

– Nem, semmit sem – rázta meg a fejét Mary. – Ő Roxfortban van a nagyszüleinél már majdnem egy hete vagy több… Nem tudom. Annyira kínos volt vele újra találkozni. Nem tudom, hogy Dylannel… Mit gondolsz azért nem ír, mert ők mégis…

– Dehogy.

Egymásra néztek, aztán mindketten mélyen felsóhajtottak. Lehuppantak a Mary szobájában lévő ágyra, és mind a ketten egy-egy párnát öleltek át. Az elmúlt napok eseményei mindent összezavartak.

– Annyira hülye vagyok tudom… De egyszerűen nem bírok erre gondolni. Egész nyáron együtt voltunk, és minden annyira friss még. Annyira hiányzik, annyira aggódom érte, erre ő pedig… Nem hiszem el, hogy ennyire semmibe veszi az egész kapcsolatunkat.

– Nálam nem vagy hülyébb – húzta el a száját a szőke boszorkány. – Én várom, hogy beszélhessek Adrianóval, de… ez sem jön össze. Nem is tudom, hogy valaha láthatom-e még. Ez egyszerűen… idegőrlő.

– Sajnálom! Most még hülyébbnek érezem magam, amiért neked nyafogok…

– Nem vagy az, Mary – rázta meg a fejét Vittoria, és egy kicsit szorosabban szorította magához a párnát. – Én is aggódom, pontosan úgy ahogy te is. Nem igazán tudunk semmit sem. Apa tegnap este semmit sem mondott, anya pedig… nem mostanában láttam ennyire idegesnek. Harry sem halmozott el minket semmilyen információval.

– Holnap indulunk Roxfortba, és még soha nem voltam ennyire összeszedetlen – rázta meg a fejét Mary. – Semmit sem tudok hol van, mit kellene még beszereznem…

– Nos, nem kell mondanod – futott át egy sötét árnyék suhant át az arcán. Vittoria az otthonát vesztette el. Soha nem lakott máshol, és most ezt csendes belenyugvással próbálta megemészteni a helyzetet.

– Sajnálom! – mondta a barátnője bűnbánóan, és egyre nagyobb bűntudatot érzett. – Neked ez sokkal, de sokkal rosszabb. Csak… tényleg sajnálom. Én itt egy fiú miatt nyafogok.

– Az a fiú Dylan…

– De…

– Miattam ne – szólalt meg Vittoria. – Egyelőre csak egy problémával foglalkozzunk. Nézzük meg, hogy mi hiányzik a holnapi iskolakezdéshez.

– Mi lenne, ha elmennénk az Abszol útra?

– Ez egy igazán jó ötlet – egyezett bele a szőke lány.

– Akkor irány a Foltozott Üst.

hozzászólás: 4

by palmainé ildi @ 04 Apr 2024 04:55 am

Örülök hogy végre sikerült folytatni. Nagyon vártam. Sajnos baleset ért eltörtem a lábam 6 hét fekvő gipsz. Remélem hamarosan tovább írod. Érdekes történet tele fordulattal. Szívesen olvasnám tovább. A

by Nyx @ 06 Apr 2024 12:14 am

Köszönöm szépen! Ohh nagyon sajnálom! Jobbulást kívánok, remélem gyorsan elröppen az a 6 hét, bár egyszerűnek nem hangzik, főleg, ha feküdni kell. A folytatásról…még nem tudom mikor lesz meg a következő fejezet. Egy része már megvan, de igyekszem vele mindenképpen. Még egyszer jobbulást!

by Luly Brown @ 12 Apr 2024 12:26 am

Jaj de jó, néha eszembe jutsz, és elolvasom a frissítéseket, most 5, azaz 5 fejezettel voltam lemaradva! Bár így sajnos teljesen elfelejtem a történet elejét, a szereplőket, ki kinek a kije... Szóval csinálhatnál egy szereplőlistát, kapcsolatokkal feltüntetve, esetleg? 😊
Mindig Eli és Max történetszálát várom a legjobban, rettentő kíváncsi vagyok rájuk. Nem Max volt véletlenül a fiatal farkas Darkness Fallsban? Lehetetlennek tűnik, de nem elképzelhetetlen 🙃
Emlékszem, amikor egyben elolvastam először, Eli és Max első csókja, a fürdős jelenet volt a legvége, és eszméletlenülmegragadt bennem az a gyönyörűség, amit ott leírtál a druida mágiával, imádtam!
Nagyon várom a folytatást ❤️

by Nyx @ 12 Apr 2024 06:08 am

Úgy örülök neki! Nagyon szuper! Hát igen, ez egy baromi régi történet. 17 éve küzdök vele igazán, még bőven gimibe jártam, amikor elkezdtem. Jajj, de ki ne számold hány éves lehetek Sokszor szerencsétlen volt a csillagzat ahhoz, hogy hogyan folytassam. Nagyon betett az egésznek, amikor az elején elveszett a történetből egy csomó rész, és nem tudtam úgy megírni, ahogy akkor... Ez sokáig bántott és keményen ragaszkodtam az eredeti tervekhez... De tavaly és az idén jobban állok vele, mint eddig valaha, bár nem kiabálom el ezt. Talán egy kicsit meg is kellett érnem hozzá, nem tudom. Bízom benne, hogy ez a lendület megmarad.
Tudom, tudom, így baromi nehéz persze, főleg, ha sok idő telik el. Nekem is fel kell idéznem ki kivel van, kihez tartozik. Van egy szereplőlistám itt fent az oldalon is, de ahogy látom erről megfeledkeztem a linkről, amikor 4 éve átalakult az oldal, és újra fel kellett töltenem a történetet. Persze, megcsinálom normálisan, aztán belinkelem valahova a történethez. Ez a legkevesebb.
Max és Eli nekem is a kis kedvenceim. Nem terveztem, hogy ők együtt lesznek, de aztán végül is másképpen alakultak a dolgok. Megszetettem őket így együtt, és ők lesznek a történet fő szerelmi szála.
Hmm érdekes kérdés, hogy ki is volt a farkas ott Drakness Fallsban. Az biztos, hogy egy jószándékú fiatal druida jelenet ott meg. De egyelőre még nem árulom el, hogy kicsoda. Viszont nem Max az egyetlen, aki druida és titkolózik.
Jajjj úgy örülök, hogy tetszik az a rész. Az egyik kedvencem Elivel és Max-szel. Nagyon szerettem írni. Következő fejezetben tervezek nekik néhány jelentet, de arra éveket nem kell majd várni. Nem akarok nagy ígéreteket tenni a folytatással kapcsolatban, mert annyi minden közbejöhet, de még ebben a hónapban legalább egy fejezetet össze akarok hozni. Most megvannak a tervek, csak minőségi idő kellene hozzá, hogy leírjam őket. Köszönöm szépen!