Fejezetek
24. fejezet
24. fejezet
Keresztutak
A napfény aranyos sugaraival megvilágította az utcákat és a házakat, miközben a madarak vidáman csiripeltek az ébredező természetben. Néhány álmos bagoly huhogott a hatalmas tölgyfán, és a fejüket a szárnyuk alá dugva aludtak, amíg gazdájuk feladatot nem adtak nekik. A két fiatal most nem bámészkodott a varázslók és boszorkányok lakta házak között, csak áthaladtak a főutcán, és egy kis mellékúton indultak el, mit Max már jól ismert. Minden csendes és nyugodt volt, mintha semmi baj nem történhetne ezen a szép napon. Legalábbis a kínos reggeli találkozó után Eli anyjával, Jane-nel, már valóban nem történhetett volna rosszabb.
A friss reggeli szellő halkan susogott a fák között, ahogy Eli és Max elindultak felé a domboldalon, ahonnan remek kilátás nyílt Roxmortsra és a Roxfortra is, legalábbis a fiatal varázsló ezt ígérte, a boszorkány pedig követte. Még nagyon korán volt és Roxmorts boltjai nagyrészt zárva voltak, így a bevásárlást és a készleteik feltöltését el kellett, ezért a kirándulás jó ötletnek tűnt. Az egyik mágikus pékségben szereztek némi reggelit. Papíron minden tökéletesnek tűnt, de amikor már tizenötperce felfelé kaptattak az emelkedőn. A fiatal boszorkánynak már kevésbé tűnt romantikusnak a közös reggeli.
– Meddig megyünk még? – kérdezte méltatlankodva Eli. – Már kezdem azt hinni, hogy nem éri meg veled bóklászni.
– Hidd el, hogy ez a legszebb hely Roxmortsban – vigyorgott rá Max.
– Komoly bajban leszel, ha egy varangyokkal teli tóhoz viszel – fújtatott a lány.
– Varangyok?
– Utálom azokat, amik másznak – borzongott meg Eli.
– Még szerencse, hogy Slythert nem hoztam magammal – nevetett fel kisé gonoszul a mardekáros.
A boszorkány megállt egy pillanatra, aztán összevont tekintettel nézett a fiatal varázslóra, aki még csak meg sem izzadt a megerőltetéstől, de legalább volt benne annyi jó érzés, hogy megálljon.
– Utál engem az a kígyó – fújt egyet a lány.
– Nem bízik senkiben – magyarázta a fiú. – És nem az a barátkozós fajta.
– Vettem észre.
– Majd megkedvelitek egymást – mondta Max.
– Biztosan – mondta a lány, de igazából nem hitt abban, hogy egy mérgeskígyóval valaha is jó barátságba kerülhet. Még mindig megborzongott, amikor erre gondolt.
– Gondoltam, ha úgy adódik, akkor vigyázhatnál rá helyettem olykor-olykor.
– Nos, nem akarok ellenméreggel mászkálni, hátha valakit megharap, akit nem kedvel – sóhajtott Eli. – Nem tudnám ezt a felelősséget viselni.
Max mélyen sóhajtott, aztán kinyújtotta a kezét a lány felé.
– Gyere, már nem kell sokáig menni!
A boszorkány tett pár lépést, és megfogta a fiú kezét, majd együtt folytatták tovább az útjukat. Néhány korhadt fán, és pár sziklán kellett felmászniuk, amikor felértek a lehető legszebb kilátás nyílt Roxmortsra és a Roxfortra.
– Szóval nem vagy az a kirándulós lány – jegyezte meg Max, miközben segített Elinek átmászni néhány sziklán.
– Nem igazán – sóhajtott fel a boszorkány. – Én inkább az a városnézős fajta vagyok, ez a nehéz terep egyáltalán nem nekem való.
– Nehéz terep – nevetett fel a fiú kárörvendően. – Ez a legnagyobb jóindulattal is csak egy laza emelkedő.
– Igazán? Ez remek.
Max a fejét csóválva és kimondottan jókedvűen haladt tovább. Ahogy kiértek a fák közül bámulatos kilátás tárult a szemük elé. Innen senki sem láthatta őket, de ők élvezhették a rejtekhely adta kiváló lehetőségeket.
– Szóval? Megérte?
– Nagyon szép. Még soha nem jártam itt. Olyan békésnek tűnik – mondta Eli, aztán vett egy mély levegőt.
– Nem is csodálom, hogy nem jártál itt. Biztosan csak Madam Beau szépészetéig jutottatok a roxmortsi hétvégéken – cukkolta a fiú.
A boszorkány a könyökével meglökte Maxet.
– Ne legyél ilyen szemét! – figyelmeztette Eli. – Nemcsak a külsőm érdekel, oké? Különben pedig a bőrömet ápolni kell. Áhh, de minek is magyarázom ezt egy varázslónak… Attól a sok bájitaltól, amit fakultáción készítesz biztosan zsírosodik a hajad és kiszárad a bőrőd.
– Biztosan – csúfolódott továbbra is fiatal mágus, aztán közelebb lépett, és megérintette a boszorkány haját. – Bármilyen hihetetlen is, olykor hajat is szoktam mosni, és az arcomat is.
– Ezért nem vettelek észre korábban – vágott vissza egy dévaj mosollyal, majd az ajkába harapott. – Az olykor végre megtörtént.
– Áh, túlságosan fent hordtad az orrodat, hogy észrevegyél bárkit is.
Eli mélyen felsóhajtott.
– Talán igazad van – fújta ki a levegőt, aztán megrázta a vöröses tincseit. – Mégis be kellene festenem. Olyan jellegtelen.
– Baromság.
– Láttad anyám haját. Neki csodálatosan szép haja van. Nekem meg megreked a vörös és barna között… Nem igazán tudom meghatározni a színét. Hol túl világos, hol túl sötét, mintha nem tudná eldönteni, hogy milyen is legyen igazán.
– Nekem tetszik – mondta Max bármilyen hezitálás nélkül. – Szerintem így kellene hagynod.
– Gondolod.
– Tudom – jelentette ki, aztán közelebb húzta a boszorkányt, és megcsókolta.
Eli elmosolyodott, aztán egy takarót varázsolt, amit leterített a fűbe. Megszabadult a pulóverétől, ami alatt egy pátos felsőt viselt. A reggeli nap kezdte felmelegíteni a tájat, és még szerette volna élvezni a nap utolsó nyári sugarait. A druida mágia nyomai a bőrén ezüstösen csillantak meg a fényben. Max pedig nem látott nála gyönyörűbbet. Egy pillanatra elakadt a szava, csak figyelte őt.
A lány nagyot nyújtózott, aztán hasra feküdt a takarón. A varázsló követte a mozdulatait, majd tekintete megállapodott a boszorkány vállán. Egy igazán különleges jelet fedezett fel. Leült mellé a takaróra, továbbra is azt figyelve.
– A sárkányt nézed? – kérdezte Eli, majd megfordult egy kicsit, hogy Maxre nézhessen. – Minden úgymond örökösnek van egy ilyen jele. Nem szerettem igazán sosem.
– Milyen sárkány? – tudakolta Max. – Nem látok itt egyet sem.
Eli halkan kifújta a levegőt, aztán a sarkára ülve a fiúnak háttal a jobb vállára mutatott. Max kinyújtotta a kezét, és lágyan megérintette a bőrfelüleltet, ahol most határozottan villámvonalak helyezkedtek el, pontosan olyan volt, mintha ott azon a helyen érte volna egy áramütés. De sehol sem volt sárkány.
– Na megtaláltad? – Eli hangjában volt némi játékosság. – Nem túlságosan kicsi.
– Nincsen itt semmi – biztosította a varázsló. – Csak azok az átkozott villámvonalak, amik miattam kerültek rád. De iszonyatosan tetszik.
Eli nem is figyelt a varázsló szavaira, miközben megfordult, és persze reménytelenül megpróbálta megnézni a vállát.
– Nem tűnhetett el csak úgy – szólalt meg kissé zavartan. – Születésem óta ott van, mint egy bélyeg. Mindenkié ott van.
Kissé idegesen vette le magáról a felsőt, ami alatt ugyan volt egy melltartó, de ezzel nem is lephette volna meg jobban a varázslót. Még soha nem érezte magát ennyire elvarázsoltnak egy boszorkánytól. Őrült izgalmat érzett, olyat ami eddig ismeretlen volt, de olyan csábító. Legszívesebben apró csókokkal járta volna körbe azokat a villámvonalakat, amik ott kígyóztak a boszorka bőrén, és semmi sem érdekelte volna.
– Így sem látszik? – Eli hangja visszaterelte a fiatal mágust a jelenbe. – Nézd meg jobban.
Max kissé vonakodva, de megnézte az ujjaival végighaladt a kanyargós villámvonalakon.
– Nincs sárkány – válaszolta egykedvűen a varázsló.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét Eli, amitől az előre simított haja egy része a hátára omlott. – Hogy a fenébe tűnhetett el?
– Miért olyan fontos ez? – kérdezte Max. – Van egyáltalán valami jelentősége ennek? Mármint az örökségen kívül.
– Merlinre… Ez bonyolult. Tudod mennyiszer próbáltam megszabadulni ettől? – kérdezte Eli idegesen.
– Miért akartál megszabadulni tőle?
– Mert… mert… ezt én nem kértem, nem én választottam – válaszolta a boszorkány. – Nem akartam részt venni egy új háborúban… Én… nem vagyok olyan, mint Dylan, akinek az az életcélja, hogy valami varázslénnyel megölesse magát…
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét Max. – Tudom, hogy sokat jár a Tiltott Rengetegbe, de igazából valami baromságból?
– Annyira le akarja tenni a névjegyét… Vagy nem tudom. Soha nem tudtam igazából megérteni. Nagyon nehéz ezt az egészet elmagyarázni.
– Szerintem meg fogom érteni.
– Tudod… ezt nem kellene elmondanom. Lényegében titok, mert a szüleim és a csapat többi tagja, akik együtt harcoltak, és erről nem beszéltek. De… Mit is számít? Szóval ez egy varázslat, ami mindannyiunkra kihat. Dylan, Josh, Ryan, Vittoria és én, ráadásul a többi Malfoy gyerek, mind egy csapat vagyunk. Kötelék van köztünk. Tudom, hogy idiótán hangzik. Ez egy ősi bűbáj, aminek a segítségével a szüleink segítettek Voldemort legyőzésében a háború idején. Ez a sárkány… Áhh, csak néha… másoknak ez furcsa, és azt hitték, hogy valamiféle lázadás. – Könnyebb volt úgy beszélni, hogy nem nézett a fiú szemébe. Annyiszor meg akart szabadulni ettől a jeltől… bár ez legtöbbször csak egy kósza gondolat volt. És most, amikor ez megtörtént, minden olyan zavaros. Hirtelen Max ölelte át hátulról, és erősen magához szorította.
– Sajnálom, hogy ez ennyire felzaklatott.
– Nem igazán… de igazad van, mégis felzaklatott.
– Nem tudom, hogy ez végül is mit befolyásol.
– Fogalmam sincs – rázta meg a lány a fejét, és vett egy mély levegőt. – De jól vagyok… tényleg jól.
– Biztosan a mágiám volt – mondta a fiú, aztán egy apró csókot nyomott a boszorkány vállára.
– Gondolod?
– Sejtem.
– Sajnálom, hogy nem voltam tudatában, hogy ezzel mit okozok neked.
– Jaj, nem… nem hiszem, hogy ez a te hibád – rázta meg a fejét Eli. – Már egy ideje nem néztem, szóval bármikor eltűnhetett. Csak nem igazán tudom mi van most.
Max megérintette a vállát, pontosan ott, ahol a villámvonalak a legsűrűbbek voltak, és egy csomóvá álltak össze.
– Szerintem ez a druida mágiám volt – mondta színtelen hangon a varázsló. – Itt érte a válladat a legjobban. Persze nem állítom, hogy tudom, mi történt, de eltűnt.
– Talán ez a sors maga, nem?
– Elég elcseszett egy dolog ez – nevetett fel halkan Max. – Mindketten felkavarták egymás életét.
– Én is felkavartam a tiédet?
– Visszavonhatatlanul. És…
– Tudom. Rossz csillagzat… küldetésed van… vagy csak a sors… el kell menned. De legalább egy dologra ez az egész megtanít majd.
– És mire?
– Hogy nem vagy teljesen bunkó seggfej és a szomorúságon, dühön kívül is képes vagy érezni.
– Oh, szóval ez univerzum mind a kettőnket megleckéztet.
Eli felnevetett.
– Ez nagyon is valószínű.
Max időközben megcsókolta a lány tarkóját.
– Egy idióta barom vagyok.
– Miért?
– Túl hosszú lenne ezt elmagyarázni, és most csak elvenném attól az időt, hogy egész délelőtt csókolózzunk.
Eli felnevetett.
– Szóval ezért hoztál erre a helyre?
– Nos, az iskolai felszerelés beszerzése kevésbé csábító, mint az ajkad. Mielőtt újra összefutnánk valamelyik rokonoddal, addig élvezzük egy kicsit, hogy kettesben vagyunk.
A boszorkány leplezetlenül nyögött fel, és nekidőlt a varázslónak.
– Az egész évünk úgy fog telni, hogy seprűtárolókban, lovagipáncélok és szobrok mögött bujkálva fogunk csókolózni.
– Baromi rossz lesz – sóhajtott fel a fiú tetetett gondterheltséggel.
– Aki az igazgató unokájával jár, annak kreatívnak kell lennie.
– Hmm, már majdnem elfelejtettem, hogy az igazgató a nagyapád – jött egy újabb sóhaj Maxtól. – A kiváló tanulmányi eredményeim nem hiszem, hogy érdeklik majd annyira, ha elkapna veled együtt egy seprűtárolóban.
– Borzasztóan kaotikus a családom – mondta Eli, és vett egy mély levegőt. – Bár Perselus Piton vérszerint nem a nagyapám, úgy védelmez, ahogy egy nagyapának kell. Szóval remélem, hogy vannak jó trükkjeid.
– Hat évig mindenki számára észrevétlen voltak… szinte, szóval talán meg tudom oldani.
Mindketten felnevettek, majd csókokat váltva élvezték a reggeli napsütést, mintha semmi sem állhatna az útjukba. És fogalmuk sem volt róla, hogy a következő tanévben nem az lesz az egyetlen gondjuk, hogy melyik lovagipáncél mögött bujkálva töltsék.
***
Hermione mosolyogva figyelte, ahogy a gyerekek körbeülik az asztalt. Zane csendes türelemmel hallgattam, ahogy Sophie valamiről csacsog, miközben mind a ketten egy képet rajzolgattak a zsírkrétával. Nyugodtnak tűntek, annak ellenére, hogy nem is olyan régen egy félelmetes és veszélyes kalandon estek át. Látszólag minden rendben volt, de még nem szabadott messzemenő következtetéseket levonni.
Oldalra fordította a fejét, majd az ikekre nézett. A két fiúcska nyugodtan aludt a lebegő babahordozóikban, amit ideiglenesen anyukájuk varázsolt nekik. Ők semmit sem tudtak a körülöttük zajló felfordulásból. Idilli reggel lehetett volna, ha nem Leslie nem állít be hozzá néhány információval korábban, és számol be a Roxfortban történtekről. Majd úgy, mint aki jól végezte dolgát eltűnt a tűzben.
Amíg így merengett Draco lépett be a helyiségbe. A felesége szeme egyből rászegeződött, és ez a tekintet nem ígért sok jót az egykori mardekárosnak. Nem mintha nem lett volna ok, amiért hajbakaphattak volna. Egy gyors csókot nyomott az ajkára, majd tisztes távolságba húzódott.
– Szóval megvolt a gyűlés?
– Igen – mondta a varázsló.
– Ühüm – bólogatott a nő, és kimérten figyelte őt.
– Mit tettem megint? – kérdezte férfi egyből. – Elmondod vagy inkább találgassak?
Hermione letette a kezében lévő konyharuhát, aztán megfogta a férje karját, és egy kicsit kihúzta a konyhából. A férfi természetesen hagyta magát. A nappaliból kitűnő rálátás volt a konyhaasztalnál üldögélő gyerekekre és természetesen Dracóra.
– Szerinted vicces kedvemben vagyok?
– Erre most komolyan választ vársz, Hermione? – sóhajtott fel Draco fáradtan. – Hogy vannak a gyerekek?
– Minden rendben – válaszolt a boszorkány. – Megmutattam Zane-nek a ház védővarázslatait, és megígértem, hogy megtanítom erre-arra. Sophie pedig… ő tudod milyen. Könnyen boldogul, de még el kell telnie pár napnak, amire egyedül is ki mer menni a kertbe játszani. De azt hiszem, rendben lesznek. Dylan.
– Felment az emeletre. Aztán nemsokára indul Londonba.
– Miért? – kérdezte Hermione megütközve. – Holnap kezdődik a tanév. Semmi értelme nem lenne.
– A többiekkel együtt akar együtt indulni a King’s Crossról – mondta Draco. – Ryan és Josh is vele megy.
– Azt hittem, hogy lesz még egy kis időnk együtt – szólalt meg csalódottan a boszorkány. – Az egész nyarat távol töltötte, és ez… túl kevés. Túl kevés idő együtt.
– Megbeszéltem Perselusszal, hogy kijöhet a hétvégéken Roxfortból. Nem hinném, hogy itt nagyobb veszélynek lenne kitéve. És használhatja az erre kijelölt kandallót vagy seprűt. Szóval nem lesz semmi baj.
– Mindezt miattam teszed?
– Dylan miatt – mosolyodott el Draco. – Úgy hallottam sötét varázslatok kivédéséből remekül tudnád korrepetálni. Szóval ezt a lehetőséget nem hagyhatja ki.
– Csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy minden RAVASZ-omat dicsérettel szereztem meg – húzta ki magát egy kis mosollyal Hermione. – Nemcsak az átkokhoz értek.
– Ezentúl vigyázok a nyelvemre, drágám, nehogy valami belekerüljön a reggeli kávémba.
– Draco…
– Igen, édesem?
– Nem akarom tovább kerülni a témát – szólalt meg a boszorkány. – Tudom, hogy még nem volt időd mindent elmondani, de a ma reggeli dolgokat meg kell beszélnünk.
– Itt vagy az irodámban?
– Szerintem itt is jó lesz.
– Ahogy szeretnéd – bólintott Draco.
– A fiunk a Főnix rendjének a tagja lett, és beavatták a Rend tevékenységébe, az elmúlt hónapok eddig leginkább titkolt részleteibe. Valamint belekeveredett valamiféle szerelmi háromszögbe vagy négyszögbe, ezt nem igazán tudom. Ebből mi igaz?
Draco kinyitotta a száját, de aztán becsukta, és megköszörülte a torkát. A felesége várakozva figyelte őt. A varázsló oldalra fordította a fejét, mintha valamilyen megfelelő magyarázatot keresne.
– Szóval minden – segített a válasszal a boszorkány.
– Ezeket honnan tudod? – kérdezett vissza Draco, hogy egy kis időt nyerjen.
– Feliratkoztam a Főnix Rendjének a hírlevelére – forgatta meg a szemét kissé ideges anya. – Szerinted minden titokban marad?
– Komolyan? Van ilyen? Sosem kaptam ilyen hírlevelet.
– Van. Határozottan van.
– Meglepő – szólalt meg Draco. – Ki volt az, akinek eljárt a szája?
– Leslie úgy döntött, hogy beszámol arról, amit hallott, ezt pedig pontosan alig fél órája tette meg ezt a kandallónkon keresztül – válaszolta a felesége színtelen hangon. – Képzelheted mennyire meglepődtem. De furcsa módon, az unokatestvéredet inkább a szerelmi dráma érdekelte, mint az, hogy a fiam egy veszélyes tevékenységet folytató szervezethez csatlakozott. Rémesen idegesítő. Te mit tudsz erről?
– Nincs semmilyen dráma. Elinek új fiúja van – mondta el röviden Hermionének Draco. – Nem hiszem, hogy ennek túlságosan nagy jelentőséget kellene tulajdonítanunk. Fáradt vagyok ahhoz, hogy aggódjak egy tinidráma miatt. Beszéltem Dylannel. Nem hiszem, hogy ebbe bele kellene keverednünk.
– Engem jobban érdekel a fiunk és a Főnix Rendje tagsága, mint egy tinidráma, bár Harryvel még mindig nem tudom hányadán állunk most, hogy a lánya és a fiunk együtt vannak – tette karba kezét a boszorkány.
– Szerintem ezt lerendeztük.
– Szerinted – mondta Hermione. – Legalábbis a következő családi összejövetelig minden rendben van. De térjünk vissza a Rendhez. Úgy emlékszem, hogy nem ezt beszéltük meg. Nem akartuk, hogy a fiunk csatlakozzon a Rendhez.
– Tudom, tudom, és sajnálom.
– Megbeszélhettük volna.
– Ez nem várhatott, drágám. Sajnálom. Tényleg, de nem volt más választásunk, még az évkezdés előtt meg kellett történnie – szólalt meg Draco komoran, és lüktető fejfájás kezdte kínozni. – Muszáj, hogy átlássa ezt az egészet. Ennél semmi sem fontosabb. A történtek után pedig igazán szüksége van erre. Nem csinálhatja azt, amit a többi kölyökkel a nyár elején… Meg kell értenie, hogy ez nem játék. Egyikünknek sem az. De van egy olyan csapat, akivel együtt fog működni.
– Szerintem már érti. Nagyon is érti – mondta Hermione, majd fél szemmel visszanézett a konyhába, ahol a gyerekek nyugodtan játszottak.
– Most már biztosan. És úgy akartam megosztani az információkat vele, hogy mindenkit be akartam vonni. Hidd el, hogy nem fogja senki semmire sem kényszeríteni. Harcolnia sem kell, ha emiatt aggódsz. Csak azt akartam, hogy legyen egy olyan közösség, ahova tartozhat, akikhez bármikor fordulhat. Úgy éreztem, ez így helyes.
– Nem tudom, hogy ez így volt-e helyes – szólalt meg aggódó anya, és megdörzsölte a homlokát, majd összefonta a karjait a mellkasánál. – Persze sok szempontból jobb, mert mindent rá lehetett zúdítani, amitől eddig meg akartuk kímélni. De rátehetünk ekkora terhet?
Draco idegesen megvakarta a szemöldökét.
– Nem mondhatom el a pontos indokaimat – szólalt meg végül. – Egyelőre ez Dylan, Piton és köztem marad. Ez még a többi rendtag számára sem felfedett információ. Csak azt kérem tőled, hogy bízz bennem. Ez mindannyiunk érdeke.
– Draco…
– Csak bízz bennem.
Hermione mély levegőt vett, és lassan bólintott. Kibontotta az összefont karjait, aztán megdörzsölte a homlokát. Még mindig aggódott, és nem volt egyáltalán biztos benne, hogy egyetért ezzel a döntéssel. Érezte azt a hatalmas súlyt a mellkasán, ami most fojtogatóan ült ott. És valahogy ezeknek muszáj volt hangot adnia mindennek, ami a gondolatai között kavargott.
Legszívesebben Draco karjai közé vetette volna magát, és vakon elhitte volna, hogy így lesz a legjobb. De így lesz? Ezt nem tudhatta egyikük sem igazán. A szürke szemek őszinte pillantása most nem nyugtatta meg egyáltalán.
– Te vagy a Sárkányok vezetője – szólalt meg a boszorka egy hosszú hallgatás után. Egymás szemébe néztek a férjével.
– Igen – sóhajtott Draco. – Én vagyok.
– Ugye nem akarsz valami eltitkolni előlem? – kérdezte Hermione. – Aminek semmi köze nincsen ahhoz, amire készültök most. De inkább valami olyasmi, ami a családunkra nézve fajsúlyos és persze a Sárkányokra is.
– Mire gondolsz?
– Tudod nagyon is jól.
– Nem volt ezzel nagyobb vagy másmilyen célom, csak az, amit eddig elmondtam neked. Dylannek erre van szüksége most a legjobban, és így sokkal nagyobb biztonságban lesz – válaszolt a férfi színtelen hangon. – Azt megmondtam volna neked, ha valami egészen másra is készülnék.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Miért? Mire gondolsz, drágám? – kérdezte Draco összevont szemöldökkel.
Hermione összepréselte az ajkait, aztán vett egy mély levegőt mielőtt újra megszólalt volna:
– Igazából ezzel tettél egy jelzés értékű döntést is, akár akartad akár nem.
– Mire gondolsz, édesem?
– Dylan innentől kezdve a hivatalos utódod – jegyezte meg Hermione komor hangon. – Ha bármi történne veled, innentől a helyedbe léphet.
Draco hallgatott egy hosszú pillanatig. Nem akarta ezt. A családját soha nem akarta feláldozni a nagyobb jóért. Soha. Semmilyen körülmények között. Nehéz és megkönnyebbülést hozó döntés volt az, hogy Dylan csatlakozott a Főnix Rendjéhez.
– Tisztában vagyok azzal, hogy mit tettem.
– De…
– Kértem, hogy bízz bennem. Most is ezt kérem tőled.
– Tudom, Dylan is egy nagyobb terv része, és küldetése van, ahogy neked is volt, ahogy a többi gyerekünknek is, de… olyan fiatal lenne egy ilyen bűbájhoz. Ez… Én az anyja vagyok.
– Én pedig az apja. Semmi olyasmit nem tennék, amivel veszélybe tudnám sodorni.
– Csak siettetted az elkerülhetetlent.
– Inkább felkészülünk rá – jegyezte meg Draco. – A következő harc már nincs túlságosan messze.
Hermione mélyen felsóhajtott.
– Egyikünk nem tér vissza a harcból – szólalt meg a tejfölszőke varázsló, mély reszelős hangon. Olyan könnyű volt kimondani ezeket a szavakat, mintha a sajátja lenne, de mégsem. Felszabadító volt sokkal könnyebb, mint hónapokon keresztül titkolni és őrlődni miatta.
A hideg szél végigsöpört a házon, megrezegtette az ablakokat, kissé megmozdította az üveget a vitrines szekrényen. Bűvös volt, metsző, némileg démoni. Hermione ijedten nézett a férjére, aki egyszerre volt ott és távol. A szeme soha nem volt még ilyen ezüstös, metsző és hideg.
– Ez egy jövendölés – mondta halkan a boszorkány, megpróbált közelebb menni a férfihoz, de valami erő megállította.
– Mindannyian érezzük. Van, aki kevésbé, van, aki egyre jobban – vallotta be Draco, majd minden arcvonása megkeményedett. – Egy elveszett. Egy pedig a keresztútra lépett.
– Hagyd abba.
– Amikor csend lesz a sötétségben, mindannyian megfizetünk a bűneinkért.
Aztán ahogy hirtelen elkezdődött, úgy lett mindennek vége. Hermione dermedten állt, Draco pedig csak pislogott egyet, és a fejéhez kapott.
– Hasogat a fejem.
– Draco.
– Igen, kedvesem? – kérdezett vissza a férfi. – Amit az előbb mondtam…
– Ne, ez maradjon kettőnk között – szólalt meg Hermione. – Meg fogjuk találni a megoldást. Rendben?
– Rendben.
Megölték egymást, szorosan, eltéphetetlenül. A boszorkány szíve úgy zakatolt a mellkasában, hogy szinte csak a pulzusát hallotta. Nem, ez egyáltalán nem lehet.
Egyikünk nem tér vissza a harcból.
Draco hangja visszhangzott a gondolataival együtt, amik szinte sikoltottak az elméjében.
Hermione a férje mellkasára tette a kezét. Érezte az ő szívverését, ami pontosan olyan félelemmel teli volt, amilyen az övé. Nem tudta, hogy meddig álltak így, és azt sem, mikor buggyant ki egy könnycsepp a szeméből, majd futott végig az arcán. Megszorította a férfit, majd még közelebb húzódott hozzá.
A varázsló mély, fáradt sóhajt hallatott. A boszorkány elérkezettnek látta az időt, hogy összeszedje magát, és kibontakozzon az ölelésükből.
– Borzasztóan fáj a fejem – szólalt meg a férfi félhangosan. – Van bájital a gyógyszeres szekrényben?
– Persze, az alap bájitalok már a helyükön vannak. Pihenj egy kicsit!
– Nem lehet – rázta meg a fejét Draco. – Elég a bájital és egy kávé. Meg kell keresnem a többieket a Rengetegben. Nyomok után kutatnak, és… szükségük van arra, hogy én is ott legyen.
– Később. Legalább pár órát aludj. Ígérem, hogy felkeltelek.
– Jól van. Most képtelen lennék veled tovább vitatkozni, Hermione. A szüleim merre vannak?
– Találkozójuk van a Három Seprűben, és ott reggeliznek – válaszolta a boszorka. – De hamarosan jönnek vissza. Mindketten segíteni szeretnének egy kicsit a gyerekkel, és én… inkább hagytam nekik. Nem volt kedvem vitatkozni. És jól jön egy kis segítség.
– Tudom, szívem. Sajnálom, hogy nem vagyok itt eleget.
– Pihenj egy kicsit, Draco. Addig én beszélek Dylannel.
– Ez egy nagyon jó ötlet.
***
Eközben Dylan lázasan készülődött Londonba, hogy a fiúkkal hamarosan el tudjanak indulni. Neki legalább volt annyi előnye a többiekkel szemben, hogy anyja már majdnem megtöltötte az utazóládáját, így nem igazán volt szüksége semmire, csak át kellett néznie a csomagját.
Fel nem tudta fogni, mikor volt erre ideje és energiája. Főleg a két kis öccse mellett, akik már három hónaposan nagy galibákat okoztak a babaszobában. És a Malfoy-fiúnak fogalma sem volt arról, hogy egy szinttel lejjebb egy természetfeletti jóslat kúszott be az otthonába, megpecsételve mindenki sorsát, akit szeretett.
Nem sokkal a jövendölés után halk kopogást hallott az ajtófélfán. Dylan felkapta a fejét, aztán egyenesen anyjára nézett, és elmosolyodott.
– Szóval elmész – mondta Hermione az ajtóból, aztán belépett a szobába. – Nemrég beszéltem apáddal.
– Igen. Arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne együtt visszautazni Roxfortba az utolsó évünkben. – Mintha minden rendben lenne, de ezt Dylan csak gondolatban tette hozzá. A fiú egy apró mosolyt erőltetett, hogy ezt elrejtse az anyja elől.
– Mikor indultok?
– Körülbelül másfél óra múlva – mondta Dylan. – Apa mondta, hogy Ginnyéknél leszek?
– Miért nem Harryéknél? Mindig náluk szoktál aludni.
– A korábbiakra való tekintettel, jobb így – szólalt meg mély sóhajjal a fiú. – Nem akarok még több feszültséget Harryvel. Lehet, hogy vele együtt fogunk menni Londonba, persze, ha végeznek azzal… amivel dolguk van.
– Értem.
– Ugye nem baj?
– Bíztam benne, hogy beleférne egy közös családi vacsora, mielőtt elkezdődik az év – jegyezte meg színtelen hangon az anyja, aztán belépett a szobába, és elkezdett egy talárt hajtogatni. A monoton cselekvés mindig megnyugtatta egy kicsit. – De ha ezt szeretnéd, akkor menj csak nyugodtan.
– Hétvégén szerintem semmi akadálya, hogy ezt bepótoljuk – mondta Dylan, miközben átnézte az ágyra rakott könyveket. – Piton professzor megengedte, hogy a hétvégékre hazajöjjek. Szóval bepótolhatjuk.
– Ugye nem fogsz kiszökni Roxfortból?
– Nem, nem – rázta meg a fejét a fiú. – Nem fogok hülyeséget csinálni, ha erre gondolsz, anya.
– Helyes – mosolyodott el Hermione. – Minden rendben, drágám?
– Nem – szólalt meg Dylan. – De nem kell aggódnod. Tudom kezelni a helyzetet.
– Rendben.
– Köszönöm, hogy nem faggatsz.
– Leslie elmondott néhány dolgot – jegyezte meg a boszorkány, majd összeszedett néhány pennát az íróasztalról.
– Mondd, hogy nem hallgattad meg.
– Próbáltam, de nála ezt lehetetlen – sóhajtott fel Hermione. – Valamiért nagyon érdekli, hogy te és Eli…
– Nincs olyan, hogy Eli és én – rázta meg a fejét Dylan. – Ez egy olyan hülye helyzet. Összejött a suli előtti héten egy évfolyamtársunkkal. Leslie pedig azt hiszi, hogy rámjött a féltékenységi roham, és majd az egész évet úgy fogom tölteni, hogy kettejük után mászkálok… Vagy valami hülye párbajba keveredek. Eli a barátom, ő is… a családunk tagja.
– Tudom. Azt is, hogy nehéz végignézni, ahogy továbblép.
– Nem nehéz. Csak ki nem állhatom azt a srácot, akit választott. Egyáltalán nem illenek össze. De persze ez nem az én gondom. És tényleg nem vagyok féltékeny.
– Elhiszem, ha ezt mondod.
– Mary… Nekem ott van ő. És valószínűleg borzasztóan dühös, mert nem írtam neki semmit sem. Pedig akartam, tudod. Csak egyszerűen ezt, ami történt nem lehet elmondani egy levélben.
– Megértem, és szerintem ő is meg fogja. Ha őszinte leszel vele.
– Majd igyekszem – bólogatott a fiú. – Sophie és Zane? Olyan korán elmentünk, hogy nem is volt időm beszélni velük.
– Ők rendben vannak, nem kell aggódnod miattuk – mondta Hermione. – Sophie nem akart kimenni játszani, de lassan-lassan megnyugodnak mind a ketten. Zane pedig még szótlanabb, mint előtte. Majd megnyugszanak, és én vigyázni fogok rájuk. Tegnap Zane pajzsbűbája alatt aludtak el.
– Rosszul tettem, hogy megtanítottam neki?
– Dehogy. Büszke vagyok rád, amiért egy ilyen helyzetben is nyugodt tudtál maradni. Megfontolhatnád az aurori pályát is, ha még nem zártad ki ezt teljesen.
– Egyre kevésbé tudom, hogy mi szeretnék lenni – sóhajtott fel Dylan.
– Minél több RAVASZ-t szerzel annál könnyebb lesz később választani.
– Még mindig dühös vagy rám, hogy tavaly nem lettem iskolaelső? – somolygott a fiú, de csak anyja rosszalló tekintetével találkozott.
– Nem vagyok dühös.
– Nem vagyok eminens diák. Azt meghagyom Eli új pasijának – fintorodott el a fiatal mágus gúnyosan. Hermionét annyira emlékeztette Draco fiatalkori énjére, hogy majdnem felnevetett. – Azt hiszem, hogy készen vagyok. Köszönöm, hogy mindent összeszedtél nekem, anyu.
– Nem tesz semmit.
– De tényleg.
– Beszéltem a gondnokkal – szólalt meg a boszorkány. – Elviszik a holmidat, és nem kell vele foglalkoznod. Azt hiszem, talán mindent pótoltunk, ami kelhet, de ha bármi hiányzik, akkor csak egy bagoly és megoldjuk.
– Köszönöm.
– Ugyan… mindig számítottam rá, hogy a távozásunk nem lesz teljesen zökkenőmentes – kezdett bele a boszorka. – De szerencsére a legfontosabb dolgok mind megvannak. És azok ti vagytok, minden más pótolható.
Dylan megállt egy pillanatra, aztán letette a könyveket, és egyenesen az anyja szemébe nézett.
– Anyu…
– Ne mondj semmit, drágám! Nekem az a lényeg, hogy ti mindannyian jól vagytok. Megtettél mindent, amit lehetett.
– Sajnálom, hogy…
– Micsodát?
– Hogy annyit kellett aggódnod miattunk – szólalt meg végül Dylan. – Nem igazán tudtam, hogy mit teszek, és ezzel mit okozok. Lehet, hogy emiatt indult ki ez az egész.
– Dehogy. Ez mélyebben gyökerezik, mint ahogy te gondolod. Mindig tudtuk, hogy egyszer még szembe kell néznünk a druidákkal.
– Ezek szerint most van ez az idő.
– Talán – mosolyodott el szomorúan Hermione. – Minden rendben van?
– Mondjuk – bólogatott a fiú. – Apa elmondta, hogy csatlakoztam a Főnix Rendjébe?
– Igen, de attól tartok, hogy talán túl korai még mindig ez a csatlakozás a Főnix Rendjéhez – mondta ki végül a boszorkány. – Ez… túlságosan sok most neked. Fiatal vagy még az ilyesmihez.
– Elbírok vele, és én akartam az egészet – húzta ki magát Dylan, aztán elmosolyodott. – Segítek, hogy a mostani dolgokat le tudjuk zárni, és a felelős megkapja a büntetését. Még egyszer ez nem történhet meg.
– Oh… drágám.
– Minden rendben lesz, anyu.
***
Vittoria és Mary a Foltozott Üst kandallójában jelentek meg. Leporolták a ruhájukat, aztán nem sokkal később már, kint lépkedtek az Abszol út köves járdáján. Egyből megrohanta őket a hely atmoszférája, a körülöttük lévő pezsgés és izgalom lengte be a levegőt. A Roxfortba készülő diákok az utolsó percekben egyedül vagy szüleikkel együtt megtöltötték az utcát, alig lehetett egy-egy talpalatnyi hely, de ez a lányokat egyáltalán nem zavarta.
A napfény sugarai megcsillantak az ablakokon és a kirakatokon, felvillantva a különféle termékek színeit és formáit, így még inkább fokozva a vásárlás izgalmát. Mindketten izgatottan vetették bele magukat a forgatagba.
A boltok kirakatai, melyek tele voltak lenyűgöző és különleges tárgyakkal, egyből elterelték a figyelmüket minden másról. Az első üzletben csillogó prizmák ragyogtak a kifinomult vitrinekben, a gyöngyök és kristály fiolák, melyek tükrözték a napsugarakat. Bájitalalapanyagokat kínáltak. Mellettük elegáns bőrtáskák sorakoztak, mindegyiket a legfinomabb anyagokból és leggondosabb kézműves munkával készítették. Utazó gyógyítókészlet – hirdette az egyik tábla.
A következő boltból pedig csábító illatok csalogatták őket. Csészék, kancsók és teakeverékek sorakoztak az égig érő polcokon. Amiket beljebb kávé váltott fel. Mary orrát megcsapta a mokka kellemes illata, majd a válogatott teafűszereké, amelyek csalogatták őket, hogy felfedezzék és élvezhessék az ízeket, aromákat. Mindketten erős késztetést érztek arra, hogy bemenjenek egy teára vagy kávéra, de nem akartak elidőzni úgy, hogy még semmit sem szereztek be.
A szomszédos üzletbe mentek be először. Amint beléptek, azonnal az érzékeiket körülölelte a varázslatos illatok és a titokzatos hangulat. Növények, állati eredetű hozzávalók kavalkádja tárult eléjük hirtelen. A polcokon és a pulton különféle üvegek sorakoztak, melyekben különleges és ritka összetevőket tartalmazó folyadékok kavarogtak, mindenféle színben és árnyalatban.
– Hagyd ezeket – mondta félhangosan Vittoria. – Most ne kelljen órákon keresztül ezeket nézegetnem.
– De ez…
– Igen, látom. Közel százéves boszorkányfű eszencia – sóhajtott a boszorkány. – Koncentráljunk azokra, amik kellenek a suliba, rendben?
– Aha. – Mary elfordult aztán a bolt egyik másik részét figyelte.
Az egyik sarokban kristályok és ásványok csillogtak, melyeket úgy helyeztek el, hogy a napfény megtörjön rajtuk. Mellettük gyógynövényeket és szárított virágokat tároltak, mintha csak varázslatos keverékek alapanyagainak lennének a titkos receptekhez. Mary elmosolyodott. Ezek a vidítófőzet alapanyagai voltak. Valószínűleg direkt válogattak ki így.
– Rájöttél? – kérdezte egy mosolygós bájitalmester az pult mögül.
– Igen. Ezek a vidítófőzethez alapanyagai.
– Ügyes. De van benne egy kis csavar – kacsintott rá az idős varázsló, majd megérintette az orrát.
– Fahéj.
– Csak a remek íz miatt. – Mindketten felnevetettek, majd a boszorkány tovább bámészkodott.
A falon hatalmas polcokon lombiküvegek sorakoztak, mindegyik címkéjén egy-egy ősi írásjegy vagy titokzatos szimbólum díszelgett, megjelölve az egyedi bájitalokhoz szükséges összetevőket. Mary érdeklődve nézegette ezeket az üvegeket, miközben elmerült a lehetőségben, hogy milyen varázslatos italokat készíthetnének ezekből a titokzatos alapanyagokból vagy éppen egy-egy igencsak ártalmas főzetet.
Az üzlet hátsó részében egy varázslatos kis laborkonyha húzódott meg, ahol a bolt tulajdonosa éppen egy újabb bájital receptjén dolgozott. Mary nem bírta megállni, hogy ne menjen oda. A kis konyha tele volt üstökkel, lábosokkal és különleges fűszerekkel, minden katonás rendben felsorakoztatva. Sehol egy felesleges nyesedék, kiömlött hozzávalók. Tökéletes.
– Nos, kis bájitalmester, milyen főzet ez? – kérdezte az öregember, aki most kilépett a pultból.
– Gyógyító főzet lesz – kezdett bele Mary, majd kicsit közelebb legyezte magához a spirálként felszálló párát.
– Van érzéked hozzá. De menjünk tovább. Mi ez pontosan?
– Olyan, mint a sebgyógyító – folytatta Mary, miközben nézte, ahogy az öreg varázsló megkeverte a folyadékot az üstben. Gyögyházfényű volt, amibe némi zöldes árnyalat vegyült, amit a boszorkányfű és a futkárlobonc eszencia eredménye volt. – De valahogy mégsem.
– Jó, jó, de mi ez igazából?
– Vérzéscsillapító és sebbezáró bájital – közölte végül az idős mesterrel végül egy széles mosollyal.
– Nagyon jó, nagyon jó – nevetett a bájitalmester. – Van érzéked hozzá. Ne vesztegesd el ezt a tehetséget.
Mary sugárzóan bólintott. Beszélgettek pár szót, aztán a boszorkány elindult visszafelé, hogy megkeresse Vittoriát, aki közben mindent beszerzett, amit az utolsó évükben előírtak.
– Megint a bájitalok?
– Tudod, hogy mennyire szeretem a bájitalok – válaszolt Mary. – Ezt csak nem baj.
– Szerencséd, hogy neked is összeszedtem mindent – sóhajtozott Vittoria. – Kellene néhány penna, tinta és pergamen.
Kifizették a hozzávalókat, elköszöntek, aztán a Varázspenna nevű boltba mentek, ahol mindketten feltöltötték a készleteiket mindenféle írószerekkel. Marynek különösen tetszett az önösszecsavaró pergamen, de megvásárolt egy különleges árnyalatú kékeslila tintát is, amiről azt ígérte a címkéje, hogy csak azt olvashatja el az írást, akinek azt szánták.
Vittoria éppen egy beszélő képeslappal szemezett, amikor Mary mellé lépett. A boszorkány csak halványan elmosolyodott.
– Gondoltam küldök egyet.
– Kinek?
– Adrianónak – válaszolt a lány. – Szerinted hülyeség lenne?
– Nem, dehogy lenne – mondta Mary. – Szerintem örülne neki.
– Ezzel vissza is tudna üzenni – mélázott el Vittoria. – De tudod mit? Nem. Nem vagyok még erre kész. Még egy baglyot sem kaptam tőle. Kétségbeesettnek tűnnék.
– Dehogy.
– De, de – mondta a lány, és visszatette a képeslapot. – Jól vagyok, csak… olyan befejezetlen volt ez.
– Persze, megértem.
– Nem is akarok erre többet gondolni.
A lányok ezt követően teljes erővel belevetették magukat a vásárlásba. Pótoltak mindenféle iskolai kelléket. Aztán körülbelül az Abszol út felénál járhattak, amikor megálltak egy ruhaboltnál. Madam Malkinnál talárok illegették magukat a kirakatüveg mögött. Egyik-másik változtatta a színét, szabását és hosszát. Egy sál csavarodott az egyik próbaba nyakára, ami kacéran invitálta beljebb a vásárlókat.
– Mindenképpen kellene egy talár – szólalt meg Vittoria, miközben megcsodált egy halványkék dísztalárt.
– Milyenre gondoltál?
– Esetleg kettő vagy három – válaszolt a lány. – Mit gondolsz? Elmegyünk idén a karácsonyi bálra?
Mary vett egy mély levegőt, miközben megcsodált egy fekete dísztalárt, ami soha nem mert volna felvenni, annyira kihívó volt.
– Nem tudom – sóhajtott fel Mary.
– Szerintem kellene mindkettőnknek egy-egy szép talár is. Persze, csak a biztonság kedvéért. Olyan kár, hogy Eli nincs most itt. Ő mindig tudja kinek mi áll jól.
– Igen, ez igaz.
– Mi a baj? – kérdezte Vittoria. – Még mindig ezen agyalsz?
– Nem igazán tudtunk beszélgetni – sóhajtott egyet Mary. – Szóval nem is tudom hányadán állunk egymással.
– Hát igazából majd az év során beszélhettek egymással. Eli ott lesz Roxfortban.
– Tudom, tudom.
– Mondhatok valami? – nézett rá a szőke boszorkány Maryre.
– Persze, úgyse tudom megakadályozni.
– Eli is tudta, hogy szerelmes vagy Dylanbe – érvelt Vittoria. – Mindenki tudta, kivéve persze Dylant, akinek olyan hályog volt a szemén… Mindketten tudták, hogy nem illenek össze. Szakítottak. Szerintem nem kellene emiatt annyira aggódnod, hogy ti ketten együtt vagytok Dylannel.
– Csak ezt meg akartam vele beszélni – mondta Mary. – Nemcsak úgy felbukkanni, aztán fél mondatokban beszélni erről. Megérted?
– Persze. Szeretném, ha olyan lenne, mint régen.
– Lesz olyan?
– Nem tudom – sóhajtott fel a boszorkány, aztán ismét a kirakatot nézte. – Annyira szép ez a ruha.
– Szerintem nagyon csinos lennél abban a halványkékben. Sokkal szebb, mint a tavalyi, valahogy a rózsaszín nem illett olyan jól hozzád.
– Gondolod? Nem túlzás ez a jégvirág minta rajta, és a csillámos varázslat?
– Biztos vagyok benne, hogy ebben olyan lennél, mint egy született véla – mosolyodott el a fekete hajú boszorkány. – Nem is kell másmilyen ruhát keresned, az teljesen tökéletes. Szóval feltétlenül vedd meg.
– Felpróbálom, és kiderül, hogy mennyire az én világom. És neked? – kérdezett rá Vittoria, aztán mosolyogva belekarolt a barátnőjébe. – Keresnünk kellene valami szépet, de tényleg. Nem fogom hagyni, hogy megint a klubhelyiségben duzzogj, mert Dylan nem hívott el.
– Tudod bárkivel elmentem volna karácsonyi bálba, de senki sem hívott el.
– Igazán? – nézett rá Vittoria. – Mert szerintem minden egyes alkalommal, amikor Angus McWilliams meg akart kérni, akkor mindig elbújtál a zárolt részlegben vagy valamelyik üvegházban.
– Bosszantó hugrabugos.
– És Theo Nott?
– Ne hozz zavarba…
– Akkor térjünk vissza ahhoz, hogy kell neked egy csodálatos dísztalár a karácsonyi bálra. Ebből pedig nem engedek. Ha nem hív el az az idióta szemellenzős Dylan barátunk, akkor ketten megyünk el, és jól érezzük magunkat.
– Ki vagy te és mit csináltál Vittoriával?
– Mondjuk egy zöldet? – fűzte tovább a lány mit sem törődve a barátnője méltatlankodásával. – Szerintem a smaragdzöld jól állna neked. Kihangsúlyozná a szemed színét, de semmiképpen ne válassz halvány színt, mert az nagyon sápasztana.
– Nem is tudom… valahogy… sosem volt szép dísztalárom – rázta meg a fejét Mary. – Most nem igazán is gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán vegyek-e egyet.
– Pedig kellene. Táncolhatnátok egyet Dylannel a Nagyteremben. Annyira romantikus lenne – sóhajtozott Vittoria.
– Most komolyan? – nyögött fel a boszorka. – Nem tudok ilyesmire gondolni. Sajnálom. Annyi minden kavarod a fejemben…
– Szerintem mielőtt megfojtanád Dylant, gondold meg ennek a táncnak a lehetőségét. A tavalyi bál dekorációja olyan szép volt – elmélkedett a szőkehajú lány. – Tedd Thomas borzalmasan táncolt, de jól éreztem magam.
– Jaj, ugyan… miért vágynék egy táncra a Nagyteremben?
– Ne legyél ilyen sótlan, Mary! – pirított rá a barátnőjére. – Próbálok kicsit kimászni ebből a helyzetből, amiben vagyunk. A karácsonyi bál pedig remek téma, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem igazán segítesz, ha itt morcosan elutasítasz mindent.
– Igazad van – bólintott Mary. – Sajnálom, hogy ilyen vagyok. És már megint bocsánatot kérek, amiért ennyire ilyen vagyok. Nekem kellene téged felvidítanom, és most ezt baromira rosszul csinálom.
– Segítene a kedveden, ha felpróbálnál néhány ruhát. Hidd el, ha pörögsz egyet abban a zöld csodában, akkor biztosan jobban fogod magad érezni.
– A Czikornyai & Patzában kellemesebben érezném magam – hozott fel egy másik érvet Mary. – Mit gondolt kijött már az új átváltoztatástan könyv? Esetleg egy új átokválogatás? Bármelyik jól jönne most.
Vittoria nem is titkolta a rosszallását. Egy szemforgatással és fejrázással nézett Maryre.
– Mary! Most komolyan? Még ilyenkor is? Nemsokára az iskolában leszünk, és annyit tanulhatsz a RAVASZ-okra amennyit akarsz. De ez a nap most az enyém.
– A tiéd?
– Nekem kell majdnem mindent újra megvásárolni – sóhajtott fel a boszorka. – Szóval neked kötelességed szórakoztatni engem, és minden szeszélyemnek engedelmeskedni.
– Jó, jó, rendben van. Akkor menjünk be és válasszunk dísztalárt.
– Rendben van.
– Utána pedig eszünk egy finom fagyit – jelentette ki Vittoria. – Egy csokoládés cseresznyebomba szerintem helyre hozná azt, amit most el akarok felejteni. De előbb menjünk be.
– Rendben, menjünk.
Azzal mind a ketten bementek a boltba, és köszöntötték a mosolygós boszorkányt. És azt észre sem vették, hogy valaki követi őket.
Keresztutak
A napfény aranyos sugaraival megvilágította az utcákat és a házakat, miközben a madarak vidáman csiripeltek az ébredező természetben. Néhány álmos bagoly huhogott a hatalmas tölgyfán, és a fejüket a szárnyuk alá dugva aludtak, amíg gazdájuk feladatot nem adtak nekik. A két fiatal most nem bámészkodott a varázslók és boszorkányok lakta házak között, csak áthaladtak a főutcán, és egy kis mellékúton indultak el, mit Max már jól ismert. Minden csendes és nyugodt volt, mintha semmi baj nem történhetne ezen a szép napon. Legalábbis a kínos reggeli találkozó után Eli anyjával, Jane-nel, már valóban nem történhetett volna rosszabb.
A friss reggeli szellő halkan susogott a fák között, ahogy Eli és Max elindultak felé a domboldalon, ahonnan remek kilátás nyílt Roxmortsra és a Roxfortra is, legalábbis a fiatal varázsló ezt ígérte, a boszorkány pedig követte. Még nagyon korán volt és Roxmorts boltjai nagyrészt zárva voltak, így a bevásárlást és a készleteik feltöltését el kellett, ezért a kirándulás jó ötletnek tűnt. Az egyik mágikus pékségben szereztek némi reggelit. Papíron minden tökéletesnek tűnt, de amikor már tizenötperce felfelé kaptattak az emelkedőn. A fiatal boszorkánynak már kevésbé tűnt romantikusnak a közös reggeli.
– Meddig megyünk még? – kérdezte méltatlankodva Eli. – Már kezdem azt hinni, hogy nem éri meg veled bóklászni.
– Hidd el, hogy ez a legszebb hely Roxmortsban – vigyorgott rá Max.
– Komoly bajban leszel, ha egy varangyokkal teli tóhoz viszel – fújtatott a lány.
– Varangyok?
– Utálom azokat, amik másznak – borzongott meg Eli.
– Még szerencse, hogy Slythert nem hoztam magammal – nevetett fel kisé gonoszul a mardekáros.
A boszorkány megállt egy pillanatra, aztán összevont tekintettel nézett a fiatal varázslóra, aki még csak meg sem izzadt a megerőltetéstől, de legalább volt benne annyi jó érzés, hogy megálljon.
– Utál engem az a kígyó – fújt egyet a lány.
– Nem bízik senkiben – magyarázta a fiú. – És nem az a barátkozós fajta.
– Vettem észre.
– Majd megkedvelitek egymást – mondta Max.
– Biztosan – mondta a lány, de igazából nem hitt abban, hogy egy mérgeskígyóval valaha is jó barátságba kerülhet. Még mindig megborzongott, amikor erre gondolt.
– Gondoltam, ha úgy adódik, akkor vigyázhatnál rá helyettem olykor-olykor.
– Nos, nem akarok ellenméreggel mászkálni, hátha valakit megharap, akit nem kedvel – sóhajtott Eli. – Nem tudnám ezt a felelősséget viselni.
Max mélyen sóhajtott, aztán kinyújtotta a kezét a lány felé.
– Gyere, már nem kell sokáig menni!
A boszorkány tett pár lépést, és megfogta a fiú kezét, majd együtt folytatták tovább az útjukat. Néhány korhadt fán, és pár sziklán kellett felmászniuk, amikor felértek a lehető legszebb kilátás nyílt Roxmortsra és a Roxfortra.
– Szóval nem vagy az a kirándulós lány – jegyezte meg Max, miközben segített Elinek átmászni néhány sziklán.
– Nem igazán – sóhajtott fel a boszorkány. – Én inkább az a városnézős fajta vagyok, ez a nehéz terep egyáltalán nem nekem való.
– Nehéz terep – nevetett fel a fiú kárörvendően. – Ez a legnagyobb jóindulattal is csak egy laza emelkedő.
– Igazán? Ez remek.
Max a fejét csóválva és kimondottan jókedvűen haladt tovább. Ahogy kiértek a fák közül bámulatos kilátás tárult a szemük elé. Innen senki sem láthatta őket, de ők élvezhették a rejtekhely adta kiváló lehetőségeket.
– Szóval? Megérte?
– Nagyon szép. Még soha nem jártam itt. Olyan békésnek tűnik – mondta Eli, aztán vett egy mély levegőt.
– Nem is csodálom, hogy nem jártál itt. Biztosan csak Madam Beau szépészetéig jutottatok a roxmortsi hétvégéken – cukkolta a fiú.
A boszorkány a könyökével meglökte Maxet.
– Ne legyél ilyen szemét! – figyelmeztette Eli. – Nemcsak a külsőm érdekel, oké? Különben pedig a bőrömet ápolni kell. Áhh, de minek is magyarázom ezt egy varázslónak… Attól a sok bájitaltól, amit fakultáción készítesz biztosan zsírosodik a hajad és kiszárad a bőrőd.
– Biztosan – csúfolódott továbbra is fiatal mágus, aztán közelebb lépett, és megérintette a boszorkány haját. – Bármilyen hihetetlen is, olykor hajat is szoktam mosni, és az arcomat is.
– Ezért nem vettelek észre korábban – vágott vissza egy dévaj mosollyal, majd az ajkába harapott. – Az olykor végre megtörtént.
– Áh, túlságosan fent hordtad az orrodat, hogy észrevegyél bárkit is.
Eli mélyen felsóhajtott.
– Talán igazad van – fújta ki a levegőt, aztán megrázta a vöröses tincseit. – Mégis be kellene festenem. Olyan jellegtelen.
– Baromság.
– Láttad anyám haját. Neki csodálatosan szép haja van. Nekem meg megreked a vörös és barna között… Nem igazán tudom meghatározni a színét. Hol túl világos, hol túl sötét, mintha nem tudná eldönteni, hogy milyen is legyen igazán.
– Nekem tetszik – mondta Max bármilyen hezitálás nélkül. – Szerintem így kellene hagynod.
– Gondolod.
– Tudom – jelentette ki, aztán közelebb húzta a boszorkányt, és megcsókolta.
Eli elmosolyodott, aztán egy takarót varázsolt, amit leterített a fűbe. Megszabadult a pulóverétől, ami alatt egy pátos felsőt viselt. A reggeli nap kezdte felmelegíteni a tájat, és még szerette volna élvezni a nap utolsó nyári sugarait. A druida mágia nyomai a bőrén ezüstösen csillantak meg a fényben. Max pedig nem látott nála gyönyörűbbet. Egy pillanatra elakadt a szava, csak figyelte őt.
A lány nagyot nyújtózott, aztán hasra feküdt a takarón. A varázsló követte a mozdulatait, majd tekintete megállapodott a boszorkány vállán. Egy igazán különleges jelet fedezett fel. Leült mellé a takaróra, továbbra is azt figyelve.
– A sárkányt nézed? – kérdezte Eli, majd megfordult egy kicsit, hogy Maxre nézhessen. – Minden úgymond örökösnek van egy ilyen jele. Nem szerettem igazán sosem.
– Milyen sárkány? – tudakolta Max. – Nem látok itt egyet sem.
Eli halkan kifújta a levegőt, aztán a sarkára ülve a fiúnak háttal a jobb vállára mutatott. Max kinyújtotta a kezét, és lágyan megérintette a bőrfelüleltet, ahol most határozottan villámvonalak helyezkedtek el, pontosan olyan volt, mintha ott azon a helyen érte volna egy áramütés. De sehol sem volt sárkány.
– Na megtaláltad? – Eli hangjában volt némi játékosság. – Nem túlságosan kicsi.
– Nincsen itt semmi – biztosította a varázsló. – Csak azok az átkozott villámvonalak, amik miattam kerültek rád. De iszonyatosan tetszik.
Eli nem is figyelt a varázsló szavaira, miközben megfordult, és persze reménytelenül megpróbálta megnézni a vállát.
– Nem tűnhetett el csak úgy – szólalt meg kissé zavartan. – Születésem óta ott van, mint egy bélyeg. Mindenkié ott van.
Kissé idegesen vette le magáról a felsőt, ami alatt ugyan volt egy melltartó, de ezzel nem is lephette volna meg jobban a varázslót. Még soha nem érezte magát ennyire elvarázsoltnak egy boszorkánytól. Őrült izgalmat érzett, olyat ami eddig ismeretlen volt, de olyan csábító. Legszívesebben apró csókokkal járta volna körbe azokat a villámvonalakat, amik ott kígyóztak a boszorka bőrén, és semmi sem érdekelte volna.
– Így sem látszik? – Eli hangja visszaterelte a fiatal mágust a jelenbe. – Nézd meg jobban.
Max kissé vonakodva, de megnézte az ujjaival végighaladt a kanyargós villámvonalakon.
– Nincs sárkány – válaszolta egykedvűen a varázsló.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét Eli, amitől az előre simított haja egy része a hátára omlott. – Hogy a fenébe tűnhetett el?
– Miért olyan fontos ez? – kérdezte Max. – Van egyáltalán valami jelentősége ennek? Mármint az örökségen kívül.
– Merlinre… Ez bonyolult. Tudod mennyiszer próbáltam megszabadulni ettől? – kérdezte Eli idegesen.
– Miért akartál megszabadulni tőle?
– Mert… mert… ezt én nem kértem, nem én választottam – válaszolta a boszorkány. – Nem akartam részt venni egy új háborúban… Én… nem vagyok olyan, mint Dylan, akinek az az életcélja, hogy valami varázslénnyel megölesse magát…
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét Max. – Tudom, hogy sokat jár a Tiltott Rengetegbe, de igazából valami baromságból?
– Annyira le akarja tenni a névjegyét… Vagy nem tudom. Soha nem tudtam igazából megérteni. Nagyon nehéz ezt az egészet elmagyarázni.
– Szerintem meg fogom érteni.
– Tudod… ezt nem kellene elmondanom. Lényegében titok, mert a szüleim és a csapat többi tagja, akik együtt harcoltak, és erről nem beszéltek. De… Mit is számít? Szóval ez egy varázslat, ami mindannyiunkra kihat. Dylan, Josh, Ryan, Vittoria és én, ráadásul a többi Malfoy gyerek, mind egy csapat vagyunk. Kötelék van köztünk. Tudom, hogy idiótán hangzik. Ez egy ősi bűbáj, aminek a segítségével a szüleink segítettek Voldemort legyőzésében a háború idején. Ez a sárkány… Áhh, csak néha… másoknak ez furcsa, és azt hitték, hogy valamiféle lázadás. – Könnyebb volt úgy beszélni, hogy nem nézett a fiú szemébe. Annyiszor meg akart szabadulni ettől a jeltől… bár ez legtöbbször csak egy kósza gondolat volt. És most, amikor ez megtörtént, minden olyan zavaros. Hirtelen Max ölelte át hátulról, és erősen magához szorította.
– Sajnálom, hogy ez ennyire felzaklatott.
– Nem igazán… de igazad van, mégis felzaklatott.
– Nem tudom, hogy ez végül is mit befolyásol.
– Fogalmam sincs – rázta meg a lány a fejét, és vett egy mély levegőt. – De jól vagyok… tényleg jól.
– Biztosan a mágiám volt – mondta a fiú, aztán egy apró csókot nyomott a boszorkány vállára.
– Gondolod?
– Sejtem.
– Sajnálom, hogy nem voltam tudatában, hogy ezzel mit okozok neked.
– Jaj, nem… nem hiszem, hogy ez a te hibád – rázta meg a fejét Eli. – Már egy ideje nem néztem, szóval bármikor eltűnhetett. Csak nem igazán tudom mi van most.
Max megérintette a vállát, pontosan ott, ahol a villámvonalak a legsűrűbbek voltak, és egy csomóvá álltak össze.
– Szerintem ez a druida mágiám volt – mondta színtelen hangon a varázsló. – Itt érte a válladat a legjobban. Persze nem állítom, hogy tudom, mi történt, de eltűnt.
– Talán ez a sors maga, nem?
– Elég elcseszett egy dolog ez – nevetett fel halkan Max. – Mindketten felkavarták egymás életét.
– Én is felkavartam a tiédet?
– Visszavonhatatlanul. És…
– Tudom. Rossz csillagzat… küldetésed van… vagy csak a sors… el kell menned. De legalább egy dologra ez az egész megtanít majd.
– És mire?
– Hogy nem vagy teljesen bunkó seggfej és a szomorúságon, dühön kívül is képes vagy érezni.
– Oh, szóval ez univerzum mind a kettőnket megleckéztet.
Eli felnevetett.
– Ez nagyon is valószínű.
Max időközben megcsókolta a lány tarkóját.
– Egy idióta barom vagyok.
– Miért?
– Túl hosszú lenne ezt elmagyarázni, és most csak elvenném attól az időt, hogy egész délelőtt csókolózzunk.
Eli felnevetett.
– Szóval ezért hoztál erre a helyre?
– Nos, az iskolai felszerelés beszerzése kevésbé csábító, mint az ajkad. Mielőtt újra összefutnánk valamelyik rokonoddal, addig élvezzük egy kicsit, hogy kettesben vagyunk.
A boszorkány leplezetlenül nyögött fel, és nekidőlt a varázslónak.
– Az egész évünk úgy fog telni, hogy seprűtárolókban, lovagipáncélok és szobrok mögött bujkálva fogunk csókolózni.
– Baromi rossz lesz – sóhajtott fel a fiú tetetett gondterheltséggel.
– Aki az igazgató unokájával jár, annak kreatívnak kell lennie.
– Hmm, már majdnem elfelejtettem, hogy az igazgató a nagyapád – jött egy újabb sóhaj Maxtól. – A kiváló tanulmányi eredményeim nem hiszem, hogy érdeklik majd annyira, ha elkapna veled együtt egy seprűtárolóban.
– Borzasztóan kaotikus a családom – mondta Eli, és vett egy mély levegőt. – Bár Perselus Piton vérszerint nem a nagyapám, úgy védelmez, ahogy egy nagyapának kell. Szóval remélem, hogy vannak jó trükkjeid.
– Hat évig mindenki számára észrevétlen voltak… szinte, szóval talán meg tudom oldani.
Mindketten felnevettek, majd csókokat váltva élvezték a reggeli napsütést, mintha semmi sem állhatna az útjukba. És fogalmuk sem volt róla, hogy a következő tanévben nem az lesz az egyetlen gondjuk, hogy melyik lovagipáncél mögött bujkálva töltsék.
***
Hermione mosolyogva figyelte, ahogy a gyerekek körbeülik az asztalt. Zane csendes türelemmel hallgattam, ahogy Sophie valamiről csacsog, miközben mind a ketten egy képet rajzolgattak a zsírkrétával. Nyugodtnak tűntek, annak ellenére, hogy nem is olyan régen egy félelmetes és veszélyes kalandon estek át. Látszólag minden rendben volt, de még nem szabadott messzemenő következtetéseket levonni.
Oldalra fordította a fejét, majd az ikekre nézett. A két fiúcska nyugodtan aludt a lebegő babahordozóikban, amit ideiglenesen anyukájuk varázsolt nekik. Ők semmit sem tudtak a körülöttük zajló felfordulásból. Idilli reggel lehetett volna, ha nem Leslie nem állít be hozzá néhány információval korábban, és számol be a Roxfortban történtekről. Majd úgy, mint aki jól végezte dolgát eltűnt a tűzben.
Amíg így merengett Draco lépett be a helyiségbe. A felesége szeme egyből rászegeződött, és ez a tekintet nem ígért sok jót az egykori mardekárosnak. Nem mintha nem lett volna ok, amiért hajbakaphattak volna. Egy gyors csókot nyomott az ajkára, majd tisztes távolságba húzódott.
– Szóval megvolt a gyűlés?
– Igen – mondta a varázsló.
– Ühüm – bólogatott a nő, és kimérten figyelte őt.
– Mit tettem megint? – kérdezte férfi egyből. – Elmondod vagy inkább találgassak?
Hermione letette a kezében lévő konyharuhát, aztán megfogta a férje karját, és egy kicsit kihúzta a konyhából. A férfi természetesen hagyta magát. A nappaliból kitűnő rálátás volt a konyhaasztalnál üldögélő gyerekekre és természetesen Dracóra.
– Szerinted vicces kedvemben vagyok?
– Erre most komolyan választ vársz, Hermione? – sóhajtott fel Draco fáradtan. – Hogy vannak a gyerekek?
– Minden rendben – válaszolt a boszorkány. – Megmutattam Zane-nek a ház védővarázslatait, és megígértem, hogy megtanítom erre-arra. Sophie pedig… ő tudod milyen. Könnyen boldogul, de még el kell telnie pár napnak, amire egyedül is ki mer menni a kertbe játszani. De azt hiszem, rendben lesznek. Dylan.
– Felment az emeletre. Aztán nemsokára indul Londonba.
– Miért? – kérdezte Hermione megütközve. – Holnap kezdődik a tanév. Semmi értelme nem lenne.
– A többiekkel együtt akar együtt indulni a King’s Crossról – mondta Draco. – Ryan és Josh is vele megy.
– Azt hittem, hogy lesz még egy kis időnk együtt – szólalt meg csalódottan a boszorkány. – Az egész nyarat távol töltötte, és ez… túl kevés. Túl kevés idő együtt.
– Megbeszéltem Perselusszal, hogy kijöhet a hétvégéken Roxfortból. Nem hinném, hogy itt nagyobb veszélynek lenne kitéve. És használhatja az erre kijelölt kandallót vagy seprűt. Szóval nem lesz semmi baj.
– Mindezt miattam teszed?
– Dylan miatt – mosolyodott el Draco. – Úgy hallottam sötét varázslatok kivédéséből remekül tudnád korrepetálni. Szóval ezt a lehetőséget nem hagyhatja ki.
– Csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy minden RAVASZ-omat dicsérettel szereztem meg – húzta ki magát egy kis mosollyal Hermione. – Nemcsak az átkokhoz értek.
– Ezentúl vigyázok a nyelvemre, drágám, nehogy valami belekerüljön a reggeli kávémba.
– Draco…
– Igen, édesem?
– Nem akarom tovább kerülni a témát – szólalt meg a boszorkány. – Tudom, hogy még nem volt időd mindent elmondani, de a ma reggeli dolgokat meg kell beszélnünk.
– Itt vagy az irodámban?
– Szerintem itt is jó lesz.
– Ahogy szeretnéd – bólintott Draco.
– A fiunk a Főnix rendjének a tagja lett, és beavatták a Rend tevékenységébe, az elmúlt hónapok eddig leginkább titkolt részleteibe. Valamint belekeveredett valamiféle szerelmi háromszögbe vagy négyszögbe, ezt nem igazán tudom. Ebből mi igaz?
Draco kinyitotta a száját, de aztán becsukta, és megköszörülte a torkát. A felesége várakozva figyelte őt. A varázsló oldalra fordította a fejét, mintha valamilyen megfelelő magyarázatot keresne.
– Szóval minden – segített a válasszal a boszorkány.
– Ezeket honnan tudod? – kérdezett vissza Draco, hogy egy kis időt nyerjen.
– Feliratkoztam a Főnix Rendjének a hírlevelére – forgatta meg a szemét kissé ideges anya. – Szerinted minden titokban marad?
– Komolyan? Van ilyen? Sosem kaptam ilyen hírlevelet.
– Van. Határozottan van.
– Meglepő – szólalt meg Draco. – Ki volt az, akinek eljárt a szája?
– Leslie úgy döntött, hogy beszámol arról, amit hallott, ezt pedig pontosan alig fél órája tette meg ezt a kandallónkon keresztül – válaszolta a felesége színtelen hangon. – Képzelheted mennyire meglepődtem. De furcsa módon, az unokatestvéredet inkább a szerelmi dráma érdekelte, mint az, hogy a fiam egy veszélyes tevékenységet folytató szervezethez csatlakozott. Rémesen idegesítő. Te mit tudsz erről?
– Nincs semmilyen dráma. Elinek új fiúja van – mondta el röviden Hermionének Draco. – Nem hiszem, hogy ennek túlságosan nagy jelentőséget kellene tulajdonítanunk. Fáradt vagyok ahhoz, hogy aggódjak egy tinidráma miatt. Beszéltem Dylannel. Nem hiszem, hogy ebbe bele kellene keverednünk.
– Engem jobban érdekel a fiunk és a Főnix Rendje tagsága, mint egy tinidráma, bár Harryvel még mindig nem tudom hányadán állunk most, hogy a lánya és a fiunk együtt vannak – tette karba kezét a boszorkány.
– Szerintem ezt lerendeztük.
– Szerinted – mondta Hermione. – Legalábbis a következő családi összejövetelig minden rendben van. De térjünk vissza a Rendhez. Úgy emlékszem, hogy nem ezt beszéltük meg. Nem akartuk, hogy a fiunk csatlakozzon a Rendhez.
– Tudom, tudom, és sajnálom.
– Megbeszélhettük volna.
– Ez nem várhatott, drágám. Sajnálom. Tényleg, de nem volt más választásunk, még az évkezdés előtt meg kellett történnie – szólalt meg Draco komoran, és lüktető fejfájás kezdte kínozni. – Muszáj, hogy átlássa ezt az egészet. Ennél semmi sem fontosabb. A történtek után pedig igazán szüksége van erre. Nem csinálhatja azt, amit a többi kölyökkel a nyár elején… Meg kell értenie, hogy ez nem játék. Egyikünknek sem az. De van egy olyan csapat, akivel együtt fog működni.
– Szerintem már érti. Nagyon is érti – mondta Hermione, majd fél szemmel visszanézett a konyhába, ahol a gyerekek nyugodtan játszottak.
– Most már biztosan. És úgy akartam megosztani az információkat vele, hogy mindenkit be akartam vonni. Hidd el, hogy nem fogja senki semmire sem kényszeríteni. Harcolnia sem kell, ha emiatt aggódsz. Csak azt akartam, hogy legyen egy olyan közösség, ahova tartozhat, akikhez bármikor fordulhat. Úgy éreztem, ez így helyes.
– Nem tudom, hogy ez így volt-e helyes – szólalt meg aggódó anya, és megdörzsölte a homlokát, majd összefonta a karjait a mellkasánál. – Persze sok szempontból jobb, mert mindent rá lehetett zúdítani, amitől eddig meg akartuk kímélni. De rátehetünk ekkora terhet?
Draco idegesen megvakarta a szemöldökét.
– Nem mondhatom el a pontos indokaimat – szólalt meg végül. – Egyelőre ez Dylan, Piton és köztem marad. Ez még a többi rendtag számára sem felfedett információ. Csak azt kérem tőled, hogy bízz bennem. Ez mindannyiunk érdeke.
– Draco…
– Csak bízz bennem.
Hermione mély levegőt vett, és lassan bólintott. Kibontotta az összefont karjait, aztán megdörzsölte a homlokát. Még mindig aggódott, és nem volt egyáltalán biztos benne, hogy egyetért ezzel a döntéssel. Érezte azt a hatalmas súlyt a mellkasán, ami most fojtogatóan ült ott. És valahogy ezeknek muszáj volt hangot adnia mindennek, ami a gondolatai között kavargott.
Legszívesebben Draco karjai közé vetette volna magát, és vakon elhitte volna, hogy így lesz a legjobb. De így lesz? Ezt nem tudhatta egyikük sem igazán. A szürke szemek őszinte pillantása most nem nyugtatta meg egyáltalán.
– Te vagy a Sárkányok vezetője – szólalt meg a boszorka egy hosszú hallgatás után. Egymás szemébe néztek a férjével.
– Igen – sóhajtott Draco. – Én vagyok.
– Ugye nem akarsz valami eltitkolni előlem? – kérdezte Hermione. – Aminek semmi köze nincsen ahhoz, amire készültök most. De inkább valami olyasmi, ami a családunkra nézve fajsúlyos és persze a Sárkányokra is.
– Mire gondolsz?
– Tudod nagyon is jól.
– Nem volt ezzel nagyobb vagy másmilyen célom, csak az, amit eddig elmondtam neked. Dylannek erre van szüksége most a legjobban, és így sokkal nagyobb biztonságban lesz – válaszolt a férfi színtelen hangon. – Azt megmondtam volna neked, ha valami egészen másra is készülnék.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Miért? Mire gondolsz, drágám? – kérdezte Draco összevont szemöldökkel.
Hermione összepréselte az ajkait, aztán vett egy mély levegőt mielőtt újra megszólalt volna:
– Igazából ezzel tettél egy jelzés értékű döntést is, akár akartad akár nem.
– Mire gondolsz, édesem?
– Dylan innentől kezdve a hivatalos utódod – jegyezte meg Hermione komor hangon. – Ha bármi történne veled, innentől a helyedbe léphet.
Draco hallgatott egy hosszú pillanatig. Nem akarta ezt. A családját soha nem akarta feláldozni a nagyobb jóért. Soha. Semmilyen körülmények között. Nehéz és megkönnyebbülést hozó döntés volt az, hogy Dylan csatlakozott a Főnix Rendjéhez.
– Tisztában vagyok azzal, hogy mit tettem.
– De…
– Kértem, hogy bízz bennem. Most is ezt kérem tőled.
– Tudom, Dylan is egy nagyobb terv része, és küldetése van, ahogy neked is volt, ahogy a többi gyerekünknek is, de… olyan fiatal lenne egy ilyen bűbájhoz. Ez… Én az anyja vagyok.
– Én pedig az apja. Semmi olyasmit nem tennék, amivel veszélybe tudnám sodorni.
– Csak siettetted az elkerülhetetlent.
– Inkább felkészülünk rá – jegyezte meg Draco. – A következő harc már nincs túlságosan messze.
Hermione mélyen felsóhajtott.
– Egyikünk nem tér vissza a harcból – szólalt meg a tejfölszőke varázsló, mély reszelős hangon. Olyan könnyű volt kimondani ezeket a szavakat, mintha a sajátja lenne, de mégsem. Felszabadító volt sokkal könnyebb, mint hónapokon keresztül titkolni és őrlődni miatta.
A hideg szél végigsöpört a házon, megrezegtette az ablakokat, kissé megmozdította az üveget a vitrines szekrényen. Bűvös volt, metsző, némileg démoni. Hermione ijedten nézett a férjére, aki egyszerre volt ott és távol. A szeme soha nem volt még ilyen ezüstös, metsző és hideg.
– Ez egy jövendölés – mondta halkan a boszorkány, megpróbált közelebb menni a férfihoz, de valami erő megállította.
– Mindannyian érezzük. Van, aki kevésbé, van, aki egyre jobban – vallotta be Draco, majd minden arcvonása megkeményedett. – Egy elveszett. Egy pedig a keresztútra lépett.
– Hagyd abba.
– Amikor csend lesz a sötétségben, mindannyian megfizetünk a bűneinkért.
Aztán ahogy hirtelen elkezdődött, úgy lett mindennek vége. Hermione dermedten állt, Draco pedig csak pislogott egyet, és a fejéhez kapott.
– Hasogat a fejem.
– Draco.
– Igen, kedvesem? – kérdezett vissza a férfi. – Amit az előbb mondtam…
– Ne, ez maradjon kettőnk között – szólalt meg Hermione. – Meg fogjuk találni a megoldást. Rendben?
– Rendben.
Megölték egymást, szorosan, eltéphetetlenül. A boszorkány szíve úgy zakatolt a mellkasában, hogy szinte csak a pulzusát hallotta. Nem, ez egyáltalán nem lehet.
Egyikünk nem tér vissza a harcból.
Draco hangja visszhangzott a gondolataival együtt, amik szinte sikoltottak az elméjében.
Hermione a férje mellkasára tette a kezét. Érezte az ő szívverését, ami pontosan olyan félelemmel teli volt, amilyen az övé. Nem tudta, hogy meddig álltak így, és azt sem, mikor buggyant ki egy könnycsepp a szeméből, majd futott végig az arcán. Megszorította a férfit, majd még közelebb húzódott hozzá.
A varázsló mély, fáradt sóhajt hallatott. A boszorkány elérkezettnek látta az időt, hogy összeszedje magát, és kibontakozzon az ölelésükből.
– Borzasztóan fáj a fejem – szólalt meg a férfi félhangosan. – Van bájital a gyógyszeres szekrényben?
– Persze, az alap bájitalok már a helyükön vannak. Pihenj egy kicsit!
– Nem lehet – rázta meg a fejét Draco. – Elég a bájital és egy kávé. Meg kell keresnem a többieket a Rengetegben. Nyomok után kutatnak, és… szükségük van arra, hogy én is ott legyen.
– Később. Legalább pár órát aludj. Ígérem, hogy felkeltelek.
– Jól van. Most képtelen lennék veled tovább vitatkozni, Hermione. A szüleim merre vannak?
– Találkozójuk van a Három Seprűben, és ott reggeliznek – válaszolta a boszorka. – De hamarosan jönnek vissza. Mindketten segíteni szeretnének egy kicsit a gyerekkel, és én… inkább hagytam nekik. Nem volt kedvem vitatkozni. És jól jön egy kis segítség.
– Tudom, szívem. Sajnálom, hogy nem vagyok itt eleget.
– Pihenj egy kicsit, Draco. Addig én beszélek Dylannel.
– Ez egy nagyon jó ötlet.
***
Eközben Dylan lázasan készülődött Londonba, hogy a fiúkkal hamarosan el tudjanak indulni. Neki legalább volt annyi előnye a többiekkel szemben, hogy anyja már majdnem megtöltötte az utazóládáját, így nem igazán volt szüksége semmire, csak át kellett néznie a csomagját.
Fel nem tudta fogni, mikor volt erre ideje és energiája. Főleg a két kis öccse mellett, akik már három hónaposan nagy galibákat okoztak a babaszobában. És a Malfoy-fiúnak fogalma sem volt arról, hogy egy szinttel lejjebb egy természetfeletti jóslat kúszott be az otthonába, megpecsételve mindenki sorsát, akit szeretett.
Nem sokkal a jövendölés után halk kopogást hallott az ajtófélfán. Dylan felkapta a fejét, aztán egyenesen anyjára nézett, és elmosolyodott.
– Szóval elmész – mondta Hermione az ajtóból, aztán belépett a szobába. – Nemrég beszéltem apáddal.
– Igen. Arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne együtt visszautazni Roxfortba az utolsó évünkben. – Mintha minden rendben lenne, de ezt Dylan csak gondolatban tette hozzá. A fiú egy apró mosolyt erőltetett, hogy ezt elrejtse az anyja elől.
– Mikor indultok?
– Körülbelül másfél óra múlva – mondta Dylan. – Apa mondta, hogy Ginnyéknél leszek?
– Miért nem Harryéknél? Mindig náluk szoktál aludni.
– A korábbiakra való tekintettel, jobb így – szólalt meg mély sóhajjal a fiú. – Nem akarok még több feszültséget Harryvel. Lehet, hogy vele együtt fogunk menni Londonba, persze, ha végeznek azzal… amivel dolguk van.
– Értem.
– Ugye nem baj?
– Bíztam benne, hogy beleférne egy közös családi vacsora, mielőtt elkezdődik az év – jegyezte meg színtelen hangon az anyja, aztán belépett a szobába, és elkezdett egy talárt hajtogatni. A monoton cselekvés mindig megnyugtatta egy kicsit. – De ha ezt szeretnéd, akkor menj csak nyugodtan.
– Hétvégén szerintem semmi akadálya, hogy ezt bepótoljuk – mondta Dylan, miközben átnézte az ágyra rakott könyveket. – Piton professzor megengedte, hogy a hétvégékre hazajöjjek. Szóval bepótolhatjuk.
– Ugye nem fogsz kiszökni Roxfortból?
– Nem, nem – rázta meg a fejét a fiú. – Nem fogok hülyeséget csinálni, ha erre gondolsz, anya.
– Helyes – mosolyodott el Hermione. – Minden rendben, drágám?
– Nem – szólalt meg Dylan. – De nem kell aggódnod. Tudom kezelni a helyzetet.
– Rendben.
– Köszönöm, hogy nem faggatsz.
– Leslie elmondott néhány dolgot – jegyezte meg a boszorkány, majd összeszedett néhány pennát az íróasztalról.
– Mondd, hogy nem hallgattad meg.
– Próbáltam, de nála ezt lehetetlen – sóhajtott fel Hermione. – Valamiért nagyon érdekli, hogy te és Eli…
– Nincs olyan, hogy Eli és én – rázta meg a fejét Dylan. – Ez egy olyan hülye helyzet. Összejött a suli előtti héten egy évfolyamtársunkkal. Leslie pedig azt hiszi, hogy rámjött a féltékenységi roham, és majd az egész évet úgy fogom tölteni, hogy kettejük után mászkálok… Vagy valami hülye párbajba keveredek. Eli a barátom, ő is… a családunk tagja.
– Tudom. Azt is, hogy nehéz végignézni, ahogy továbblép.
– Nem nehéz. Csak ki nem állhatom azt a srácot, akit választott. Egyáltalán nem illenek össze. De persze ez nem az én gondom. És tényleg nem vagyok féltékeny.
– Elhiszem, ha ezt mondod.
– Mary… Nekem ott van ő. És valószínűleg borzasztóan dühös, mert nem írtam neki semmit sem. Pedig akartam, tudod. Csak egyszerűen ezt, ami történt nem lehet elmondani egy levélben.
– Megértem, és szerintem ő is meg fogja. Ha őszinte leszel vele.
– Majd igyekszem – bólogatott a fiú. – Sophie és Zane? Olyan korán elmentünk, hogy nem is volt időm beszélni velük.
– Ők rendben vannak, nem kell aggódnod miattuk – mondta Hermione. – Sophie nem akart kimenni játszani, de lassan-lassan megnyugodnak mind a ketten. Zane pedig még szótlanabb, mint előtte. Majd megnyugszanak, és én vigyázni fogok rájuk. Tegnap Zane pajzsbűbája alatt aludtak el.
– Rosszul tettem, hogy megtanítottam neki?
– Dehogy. Büszke vagyok rád, amiért egy ilyen helyzetben is nyugodt tudtál maradni. Megfontolhatnád az aurori pályát is, ha még nem zártad ki ezt teljesen.
– Egyre kevésbé tudom, hogy mi szeretnék lenni – sóhajtott fel Dylan.
– Minél több RAVASZ-t szerzel annál könnyebb lesz később választani.
– Még mindig dühös vagy rám, hogy tavaly nem lettem iskolaelső? – somolygott a fiú, de csak anyja rosszalló tekintetével találkozott.
– Nem vagyok dühös.
– Nem vagyok eminens diák. Azt meghagyom Eli új pasijának – fintorodott el a fiatal mágus gúnyosan. Hermionét annyira emlékeztette Draco fiatalkori énjére, hogy majdnem felnevetett. – Azt hiszem, hogy készen vagyok. Köszönöm, hogy mindent összeszedtél nekem, anyu.
– Nem tesz semmit.
– De tényleg.
– Beszéltem a gondnokkal – szólalt meg a boszorkány. – Elviszik a holmidat, és nem kell vele foglalkoznod. Azt hiszem, talán mindent pótoltunk, ami kelhet, de ha bármi hiányzik, akkor csak egy bagoly és megoldjuk.
– Köszönöm.
– Ugyan… mindig számítottam rá, hogy a távozásunk nem lesz teljesen zökkenőmentes – kezdett bele a boszorka. – De szerencsére a legfontosabb dolgok mind megvannak. És azok ti vagytok, minden más pótolható.
Dylan megállt egy pillanatra, aztán letette a könyveket, és egyenesen az anyja szemébe nézett.
– Anyu…
– Ne mondj semmit, drágám! Nekem az a lényeg, hogy ti mindannyian jól vagytok. Megtettél mindent, amit lehetett.
– Sajnálom, hogy…
– Micsodát?
– Hogy annyit kellett aggódnod miattunk – szólalt meg végül Dylan. – Nem igazán tudtam, hogy mit teszek, és ezzel mit okozok. Lehet, hogy emiatt indult ki ez az egész.
– Dehogy. Ez mélyebben gyökerezik, mint ahogy te gondolod. Mindig tudtuk, hogy egyszer még szembe kell néznünk a druidákkal.
– Ezek szerint most van ez az idő.
– Talán – mosolyodott el szomorúan Hermione. – Minden rendben van?
– Mondjuk – bólogatott a fiú. – Apa elmondta, hogy csatlakoztam a Főnix Rendjébe?
– Igen, de attól tartok, hogy talán túl korai még mindig ez a csatlakozás a Főnix Rendjéhez – mondta ki végül a boszorkány. – Ez… túlságosan sok most neked. Fiatal vagy még az ilyesmihez.
– Elbírok vele, és én akartam az egészet – húzta ki magát Dylan, aztán elmosolyodott. – Segítek, hogy a mostani dolgokat le tudjuk zárni, és a felelős megkapja a büntetését. Még egyszer ez nem történhet meg.
– Oh… drágám.
– Minden rendben lesz, anyu.
***
Vittoria és Mary a Foltozott Üst kandallójában jelentek meg. Leporolták a ruhájukat, aztán nem sokkal később már, kint lépkedtek az Abszol út köves járdáján. Egyből megrohanta őket a hely atmoszférája, a körülöttük lévő pezsgés és izgalom lengte be a levegőt. A Roxfortba készülő diákok az utolsó percekben egyedül vagy szüleikkel együtt megtöltötték az utcát, alig lehetett egy-egy talpalatnyi hely, de ez a lányokat egyáltalán nem zavarta.
A napfény sugarai megcsillantak az ablakokon és a kirakatokon, felvillantva a különféle termékek színeit és formáit, így még inkább fokozva a vásárlás izgalmát. Mindketten izgatottan vetették bele magukat a forgatagba.
A boltok kirakatai, melyek tele voltak lenyűgöző és különleges tárgyakkal, egyből elterelték a figyelmüket minden másról. Az első üzletben csillogó prizmák ragyogtak a kifinomult vitrinekben, a gyöngyök és kristály fiolák, melyek tükrözték a napsugarakat. Bájitalalapanyagokat kínáltak. Mellettük elegáns bőrtáskák sorakoztak, mindegyiket a legfinomabb anyagokból és leggondosabb kézműves munkával készítették. Utazó gyógyítókészlet – hirdette az egyik tábla.
A következő boltból pedig csábító illatok csalogatták őket. Csészék, kancsók és teakeverékek sorakoztak az égig érő polcokon. Amiket beljebb kávé váltott fel. Mary orrát megcsapta a mokka kellemes illata, majd a válogatott teafűszereké, amelyek csalogatták őket, hogy felfedezzék és élvezhessék az ízeket, aromákat. Mindketten erős késztetést érztek arra, hogy bemenjenek egy teára vagy kávéra, de nem akartak elidőzni úgy, hogy még semmit sem szereztek be.
A szomszédos üzletbe mentek be először. Amint beléptek, azonnal az érzékeiket körülölelte a varázslatos illatok és a titokzatos hangulat. Növények, állati eredetű hozzávalók kavalkádja tárult eléjük hirtelen. A polcokon és a pulton különféle üvegek sorakoztak, melyekben különleges és ritka összetevőket tartalmazó folyadékok kavarogtak, mindenféle színben és árnyalatban.
– Hagyd ezeket – mondta félhangosan Vittoria. – Most ne kelljen órákon keresztül ezeket nézegetnem.
– De ez…
– Igen, látom. Közel százéves boszorkányfű eszencia – sóhajtott a boszorkány. – Koncentráljunk azokra, amik kellenek a suliba, rendben?
– Aha. – Mary elfordult aztán a bolt egyik másik részét figyelte.
Az egyik sarokban kristályok és ásványok csillogtak, melyeket úgy helyeztek el, hogy a napfény megtörjön rajtuk. Mellettük gyógynövényeket és szárított virágokat tároltak, mintha csak varázslatos keverékek alapanyagainak lennének a titkos receptekhez. Mary elmosolyodott. Ezek a vidítófőzet alapanyagai voltak. Valószínűleg direkt válogattak ki így.
– Rájöttél? – kérdezte egy mosolygós bájitalmester az pult mögül.
– Igen. Ezek a vidítófőzethez alapanyagai.
– Ügyes. De van benne egy kis csavar – kacsintott rá az idős varázsló, majd megérintette az orrát.
– Fahéj.
– Csak a remek íz miatt. – Mindketten felnevetettek, majd a boszorkány tovább bámészkodott.
A falon hatalmas polcokon lombiküvegek sorakoztak, mindegyik címkéjén egy-egy ősi írásjegy vagy titokzatos szimbólum díszelgett, megjelölve az egyedi bájitalokhoz szükséges összetevőket. Mary érdeklődve nézegette ezeket az üvegeket, miközben elmerült a lehetőségben, hogy milyen varázslatos italokat készíthetnének ezekből a titokzatos alapanyagokból vagy éppen egy-egy igencsak ártalmas főzetet.
Az üzlet hátsó részében egy varázslatos kis laborkonyha húzódott meg, ahol a bolt tulajdonosa éppen egy újabb bájital receptjén dolgozott. Mary nem bírta megállni, hogy ne menjen oda. A kis konyha tele volt üstökkel, lábosokkal és különleges fűszerekkel, minden katonás rendben felsorakoztatva. Sehol egy felesleges nyesedék, kiömlött hozzávalók. Tökéletes.
– Nos, kis bájitalmester, milyen főzet ez? – kérdezte az öregember, aki most kilépett a pultból.
– Gyógyító főzet lesz – kezdett bele Mary, majd kicsit közelebb legyezte magához a spirálként felszálló párát.
– Van érzéked hozzá. De menjünk tovább. Mi ez pontosan?
– Olyan, mint a sebgyógyító – folytatta Mary, miközben nézte, ahogy az öreg varázsló megkeverte a folyadékot az üstben. Gyögyházfényű volt, amibe némi zöldes árnyalat vegyült, amit a boszorkányfű és a futkárlobonc eszencia eredménye volt. – De valahogy mégsem.
– Jó, jó, de mi ez igazából?
– Vérzéscsillapító és sebbezáró bájital – közölte végül az idős mesterrel végül egy széles mosollyal.
– Nagyon jó, nagyon jó – nevetett a bájitalmester. – Van érzéked hozzá. Ne vesztegesd el ezt a tehetséget.
Mary sugárzóan bólintott. Beszélgettek pár szót, aztán a boszorkány elindult visszafelé, hogy megkeresse Vittoriát, aki közben mindent beszerzett, amit az utolsó évükben előírtak.
– Megint a bájitalok?
– Tudod, hogy mennyire szeretem a bájitalok – válaszolt Mary. – Ezt csak nem baj.
– Szerencséd, hogy neked is összeszedtem mindent – sóhajtozott Vittoria. – Kellene néhány penna, tinta és pergamen.
Kifizették a hozzávalókat, elköszöntek, aztán a Varázspenna nevű boltba mentek, ahol mindketten feltöltötték a készleteiket mindenféle írószerekkel. Marynek különösen tetszett az önösszecsavaró pergamen, de megvásárolt egy különleges árnyalatú kékeslila tintát is, amiről azt ígérte a címkéje, hogy csak azt olvashatja el az írást, akinek azt szánták.
Vittoria éppen egy beszélő képeslappal szemezett, amikor Mary mellé lépett. A boszorkány csak halványan elmosolyodott.
– Gondoltam küldök egyet.
– Kinek?
– Adrianónak – válaszolt a lány. – Szerinted hülyeség lenne?
– Nem, dehogy lenne – mondta Mary. – Szerintem örülne neki.
– Ezzel vissza is tudna üzenni – mélázott el Vittoria. – De tudod mit? Nem. Nem vagyok még erre kész. Még egy baglyot sem kaptam tőle. Kétségbeesettnek tűnnék.
– Dehogy.
– De, de – mondta a lány, és visszatette a képeslapot. – Jól vagyok, csak… olyan befejezetlen volt ez.
– Persze, megértem.
– Nem is akarok erre többet gondolni.
A lányok ezt követően teljes erővel belevetették magukat a vásárlásba. Pótoltak mindenféle iskolai kelléket. Aztán körülbelül az Abszol út felénál járhattak, amikor megálltak egy ruhaboltnál. Madam Malkinnál talárok illegették magukat a kirakatüveg mögött. Egyik-másik változtatta a színét, szabását és hosszát. Egy sál csavarodott az egyik próbaba nyakára, ami kacéran invitálta beljebb a vásárlókat.
– Mindenképpen kellene egy talár – szólalt meg Vittoria, miközben megcsodált egy halványkék dísztalárt.
– Milyenre gondoltál?
– Esetleg kettő vagy három – válaszolt a lány. – Mit gondolsz? Elmegyünk idén a karácsonyi bálra?
Mary vett egy mély levegőt, miközben megcsodált egy fekete dísztalárt, ami soha nem mert volna felvenni, annyira kihívó volt.
– Nem tudom – sóhajtott fel Mary.
– Szerintem kellene mindkettőnknek egy-egy szép talár is. Persze, csak a biztonság kedvéért. Olyan kár, hogy Eli nincs most itt. Ő mindig tudja kinek mi áll jól.
– Igen, ez igaz.
– Mi a baj? – kérdezte Vittoria. – Még mindig ezen agyalsz?
– Nem igazán tudtunk beszélgetni – sóhajtott egyet Mary. – Szóval nem is tudom hányadán állunk egymással.
– Hát igazából majd az év során beszélhettek egymással. Eli ott lesz Roxfortban.
– Tudom, tudom.
– Mondhatok valami? – nézett rá a szőke boszorkány Maryre.
– Persze, úgyse tudom megakadályozni.
– Eli is tudta, hogy szerelmes vagy Dylanbe – érvelt Vittoria. – Mindenki tudta, kivéve persze Dylant, akinek olyan hályog volt a szemén… Mindketten tudták, hogy nem illenek össze. Szakítottak. Szerintem nem kellene emiatt annyira aggódnod, hogy ti ketten együtt vagytok Dylannel.
– Csak ezt meg akartam vele beszélni – mondta Mary. – Nemcsak úgy felbukkanni, aztán fél mondatokban beszélni erről. Megérted?
– Persze. Szeretném, ha olyan lenne, mint régen.
– Lesz olyan?
– Nem tudom – sóhajtott fel a boszorkány, aztán ismét a kirakatot nézte. – Annyira szép ez a ruha.
– Szerintem nagyon csinos lennél abban a halványkékben. Sokkal szebb, mint a tavalyi, valahogy a rózsaszín nem illett olyan jól hozzád.
– Gondolod? Nem túlzás ez a jégvirág minta rajta, és a csillámos varázslat?
– Biztos vagyok benne, hogy ebben olyan lennél, mint egy született véla – mosolyodott el a fekete hajú boszorkány. – Nem is kell másmilyen ruhát keresned, az teljesen tökéletes. Szóval feltétlenül vedd meg.
– Felpróbálom, és kiderül, hogy mennyire az én világom. És neked? – kérdezett rá Vittoria, aztán mosolyogva belekarolt a barátnőjébe. – Keresnünk kellene valami szépet, de tényleg. Nem fogom hagyni, hogy megint a klubhelyiségben duzzogj, mert Dylan nem hívott el.
– Tudod bárkivel elmentem volna karácsonyi bálba, de senki sem hívott el.
– Igazán? – nézett rá Vittoria. – Mert szerintem minden egyes alkalommal, amikor Angus McWilliams meg akart kérni, akkor mindig elbújtál a zárolt részlegben vagy valamelyik üvegházban.
– Bosszantó hugrabugos.
– És Theo Nott?
– Ne hozz zavarba…
– Akkor térjünk vissza ahhoz, hogy kell neked egy csodálatos dísztalár a karácsonyi bálra. Ebből pedig nem engedek. Ha nem hív el az az idióta szemellenzős Dylan barátunk, akkor ketten megyünk el, és jól érezzük magunkat.
– Ki vagy te és mit csináltál Vittoriával?
– Mondjuk egy zöldet? – fűzte tovább a lány mit sem törődve a barátnője méltatlankodásával. – Szerintem a smaragdzöld jól állna neked. Kihangsúlyozná a szemed színét, de semmiképpen ne válassz halvány színt, mert az nagyon sápasztana.
– Nem is tudom… valahogy… sosem volt szép dísztalárom – rázta meg a fejét Mary. – Most nem igazán is gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán vegyek-e egyet.
– Pedig kellene. Táncolhatnátok egyet Dylannel a Nagyteremben. Annyira romantikus lenne – sóhajtozott Vittoria.
– Most komolyan? – nyögött fel a boszorka. – Nem tudok ilyesmire gondolni. Sajnálom. Annyi minden kavarod a fejemben…
– Szerintem mielőtt megfojtanád Dylant, gondold meg ennek a táncnak a lehetőségét. A tavalyi bál dekorációja olyan szép volt – elmélkedett a szőkehajú lány. – Tedd Thomas borzalmasan táncolt, de jól éreztem magam.
– Jaj, ugyan… miért vágynék egy táncra a Nagyteremben?
– Ne legyél ilyen sótlan, Mary! – pirított rá a barátnőjére. – Próbálok kicsit kimászni ebből a helyzetből, amiben vagyunk. A karácsonyi bál pedig remek téma, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem igazán segítesz, ha itt morcosan elutasítasz mindent.
– Igazad van – bólintott Mary. – Sajnálom, hogy ilyen vagyok. És már megint bocsánatot kérek, amiért ennyire ilyen vagyok. Nekem kellene téged felvidítanom, és most ezt baromira rosszul csinálom.
– Segítene a kedveden, ha felpróbálnál néhány ruhát. Hidd el, ha pörögsz egyet abban a zöld csodában, akkor biztosan jobban fogod magad érezni.
– A Czikornyai & Patzában kellemesebben érezném magam – hozott fel egy másik érvet Mary. – Mit gondolt kijött már az új átváltoztatástan könyv? Esetleg egy új átokválogatás? Bármelyik jól jönne most.
Vittoria nem is titkolta a rosszallását. Egy szemforgatással és fejrázással nézett Maryre.
– Mary! Most komolyan? Még ilyenkor is? Nemsokára az iskolában leszünk, és annyit tanulhatsz a RAVASZ-okra amennyit akarsz. De ez a nap most az enyém.
– A tiéd?
– Nekem kell majdnem mindent újra megvásárolni – sóhajtott fel a boszorka. – Szóval neked kötelességed szórakoztatni engem, és minden szeszélyemnek engedelmeskedni.
– Jó, jó, rendben van. Akkor menjünk be és válasszunk dísztalárt.
– Rendben van.
– Utána pedig eszünk egy finom fagyit – jelentette ki Vittoria. – Egy csokoládés cseresznyebomba szerintem helyre hozná azt, amit most el akarok felejteni. De előbb menjünk be.
– Rendben, menjünk.
Azzal mind a ketten bementek a boltba, és köszöntötték a mosolygós boszorkányt. És azt észre sem vették, hogy valaki követi őket.
hozzászólás: 5
feltöltötte: Nyx
by Nyx @ 04 May 2024 04:24 am
Rokoni kapcsolatok
(házastársak, gyerekek, zárójelben egyéb rokoni kapcsolatok)
Draco Malfoy és Hermione Granger gyerekeik: Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie, A legkisebb még meg nem született Malfoy
Leslie Nolan Malfoy (anyja: Loreen Malfoy, apja: Solan MacNamara, féltestvére: Tristen MacNamara, mostohaapja: Perselus Piton, unokatestvére: Draco Malfoy, nagybátyja: Lucius Malfoy) és Ginny Weasley gyerekük: Ryan Malfoy
Tristen MacNamara (anyja: Norah Wals, meghalt szülés közben, apja: Solan MacNamara, mostohaanyja: Loreen Malfoy, mostohaapja: Perselus Piton, féltestvére: Leslie Nolan Malfoy, vértestvére: Draco Malfoy) és Jane Trick (anyja: Josefin May, meghalt, amikor Jane 11 éves volt, apja: Albert Trick) gyerekeik: Emily Garner MacNamara (örökbefogadott gyerek), Elison Norine MacNamara
Loreen Malfoy (fia: Leslie Malfoy, mostohafia: Tristen MacNamara, unokaöccse: Draco Malfoy, bátyja: Lucius Malfoy) és Perselus Piton (fogadott unokája: Emily Garner MacNamara, mostohaunokái: Elison Norine MacNamara, Ryan Malfoy)
Harry Potter és Ashley Blake gyerekeik: Mary Elena Potter, James Potter
Ron Weasley és Nyssa Cruel gyerekük: Josh Weasley
Testvérek:
Colin O’Reily, Shannon O’Reily: ikrek, anyjuk: Mae O’Connor (boszorkány), apjuk: Larten (vámpír, az O’Reily klán tagja)
Adriano Vertha, Carmen Elisabet Vertha, Magdalena Vertha: hármas ikrek, anyjuk: Maria Raven (meghalt), apjuk: Antonio Vertha
Leslie Malfoy, Tristen MacNamara: féltestvérek, anyák: Loreen Malfoy, Norah Wals, apjuk: Solan MacNamara
Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie Malfoy, A legkisebb még meg nem született Malfoy: testvérek, anyjuk: Hermione Granger, apjuk: Draco Malfoy
Mary Elena Potter, James Potter: testvérek, anyjuk: Ashley Blake, apjuk: Harry Potter
Emily Garner MacNamara, Elison Norin MacNamara: mostohatestvérek, anyák: Anna Clark, Jane Trick, apák: James Garner, Tristen MacNamara
(házastársak, gyerekek, zárójelben egyéb rokoni kapcsolatok)
Draco Malfoy és Hermione Granger gyerekeik: Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie, A legkisebb még meg nem született Malfoy
Leslie Nolan Malfoy (anyja: Loreen Malfoy, apja: Solan MacNamara, féltestvére: Tristen MacNamara, mostohaapja: Perselus Piton, unokatestvére: Draco Malfoy, nagybátyja: Lucius Malfoy) és Ginny Weasley gyerekük: Ryan Malfoy
Tristen MacNamara (anyja: Norah Wals, meghalt szülés közben, apja: Solan MacNamara, mostohaanyja: Loreen Malfoy, mostohaapja: Perselus Piton, féltestvére: Leslie Nolan Malfoy, vértestvére: Draco Malfoy) és Jane Trick (anyja: Josefin May, meghalt, amikor Jane 11 éves volt, apja: Albert Trick) gyerekeik: Emily Garner MacNamara (örökbefogadott gyerek), Elison Norine MacNamara
Loreen Malfoy (fia: Leslie Malfoy, mostohafia: Tristen MacNamara, unokaöccse: Draco Malfoy, bátyja: Lucius Malfoy) és Perselus Piton (fogadott unokája: Emily Garner MacNamara, mostohaunokái: Elison Norine MacNamara, Ryan Malfoy)
Harry Potter és Ashley Blake gyerekeik: Mary Elena Potter, James Potter
Ron Weasley és Nyssa Cruel gyerekük: Josh Weasley
Testvérek:
Colin O’Reily, Shannon O’Reily: ikrek, anyjuk: Mae O’Connor (boszorkány), apjuk: Larten (vámpír, az O’Reily klán tagja)
Adriano Vertha, Carmen Elisabet Vertha, Magdalena Vertha: hármas ikrek, anyjuk: Maria Raven (meghalt), apjuk: Antonio Vertha
Leslie Malfoy, Tristen MacNamara: féltestvérek, anyák: Loreen Malfoy, Norah Wals, apjuk: Solan MacNamara
Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie Malfoy, A legkisebb még meg nem született Malfoy: testvérek, anyjuk: Hermione Granger, apjuk: Draco Malfoy
Mary Elena Potter, James Potter: testvérek, anyjuk: Ashley Blake, apjuk: Harry Potter
Emily Garner MacNamara, Elison Norin MacNamara: mostohatestvérek, anyák: Anna Clark, Jane Trick, apák: James Garner, Tristen MacNamara
by palmainé ildi @ 10 May 2024 09:41 am
Köszönöm a következő részt. Gyorsan elovastam. Tovább bonyolodnak a szálak. Kíváncsian várom a folytatást. Remélem nem kell sokáig várnom.
by Nyx @ 14 May 2024 07:21 am
Köszönöm szépen! :) Hamarosan jön a következő rész, de még nem tudom, hogy mikor.
by palmainé ildi @ 29 Jun 2024 09:44 pm
Továbbra is várom a folytatást. Gyakran rákeresek.
by Nyx @ 01 Jul 2024 05:00 am
Köszönöm szépen a türtelmedet! Hamarosan lesz folytatás. Még készül a fejezet. Nem akarom elkapkodni vagy túlvállalni vele magam, mert szeretném, ha jó lenne.
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| Smile: |         |
| Captcha | |
Powered by CuteNews