25. fejezet
Vissza Roxfortba vagy mégsem?

Mary fekete haja lágyan hullámzott a nyári szellőben, miközben lassan sétált az Abszol út macskakövein. Vittoria még mindig talárokat és más kellékeket válogatott, neki pedig már elege volt a szalon fülledt levegőjéből és az egyre csak érkező vásárlók tumultusából. Megegyeztek, hogy később találkoznak, így egyedül folytatta az útját. A nap ragyogóan sütött, és az utca nyüzsgött a varázsvilág mindennapi életének megszokott zajaival, kiegészülve az utolsó pillanatos roxforti diákokkal, valamint ideges szülőkkel, akik a bevásárlólistával a kezükben rohangáltak.

– Anya, én nem békát akarok, hanem baglyot.

– Előre nézz, Oliver!

– Olyan ciki a béka – nyafogott tovább a fiatal fiú. – Mindenki rajtam fog röhögni.

– Születésnapodra megkapod a baglyot – válaszolt idegesen az anyja, majd elvonszolta a továbbra is hisztiző gyerekét az egyik boltba.

– De az még három hónap.

Mary kikerült egy veszekedő szerelmespárt, akik valamiféle titkos és annál kínosabb bájital miatt hangoskodtak, aztán vett magának egy fagylaltot. A hűsítő finomság nagyon is jól esett, és a sorbaállással telt az idő. Aztán ráérősen újra a kirakatok nézésébe kezdett. A varázsfagyi, amely színét folyamatosan változtatta és csillogó, édes nyomot hagyott az ajkain, ami aztán gyorsan elpárolgott. Élvezte a nyári napot és a finom édességet, mikor hirtelen a semmiből rossz érzése támadt. Az a tarkóbizsergető, kissé idegesítő érzés, amikor figyel valaki. A boszorkány körülnézett, de nem látott senkit. Semmi szokatlan. Csak a szokásos tömeg. Elhessegette magától a gondolatot, aztán folytatta az útját.

De az érzés nem hagyta nyugodni. Ott motoszkált még mindig, percekkel azután is. Követte a Véda Varázsműhelyébe, ahol Mary beszerzett jóslástanra némi teafüvet és egy pakli tarot kártyát, majd átkísérte a Kelta Kuckóba is, ahol egy unott kobold ezüst ékszereket és amuletteket árult. De a lány képtelen volt beazonosítani a rossz érzés forrását. Végül lehúzódott az egyik kirakat mellett, ahol rontás és szemmel verés ellen kínáltak kristályokat és mindenféle talizmánt, miközben egy apró tükröt varázsolt elő.

Ekkor látta meg őt. Egy magas volt, igaz nem lehetett jól látni, de biztosan fiatal volt és nem volt teljesen ügyes a rejtőzködésben. Mary hevesen dobogó szívvel elindult, majd a fiatal férfi, akinek az arca nagy részét csuklya borította, néhány lépéssel lemaradva követte őt. Megállt, akkor ő is megállt. Néhány ilyen ismétlés után Marynek nem volt kétségbe afelől, hogy az ismertlen őt szemelte ki. De mégis miért? Ki lehetett az? – kérdezte saját magától.

A boszorkány szíve hevesen vert, miközben tovább haladt a kanyargós utcán. Nem tudta mi legyen, túlságosan is messze volt már attól az üzlettől, ahol Vittoria még mindig tartózkodott. Mary felgyorsította lépteit, de a fiatal férfi is vele tartott. A hoppanálásra gondolt, mielőtt megpróbálta volna lerázni magáról az ismeretlen, de fel sem eszmélt, amikor egy gyors mozdulattal valaki megragadta a karját, és berántotta egy sikátor hűvös félhomályába. Először csak a félelem és a zavarodottság fogta el.

– Engedj el, mert sikítok! – sziszegte Mary, miközben vergődött a szorításban.

– Nem akarlak bántani – mondta a hang, aztán egy kicsit erősebben nekidöntötte a boszorkányt a téglafalnak. – Csak beszéljünk.

– Eressz már el! – méltatlankodott a lány, aztán megpróbálta kicsavarni magát az acélos szorításból. – A barátaim és a szüleim itt vannak a közelben. Egy pillanat alatt megtalálnak.

– Nyugodj meg! – szólalt meg a fiatal varázsló. Marynek a hang ismerős volt, de a zavartsága és az adrenalin nem igazán segített ebben. – Én vagyok.

Mary éppen fülsiketítő kiáltásra készült, amikor a fiú csuklyája megbillent, és ő egyenesen az aggodalomtól teli sötét tekintetbe nézett. Abbahagyta a rángatózást, majd nagyra tágult szemekkel figyelte őt. Ismertlen egyáltalán nem volt olyan ismeretlen, mint az gondolta.

– Adriano? – kérdezte Mary, és egyenesen a barátjára meredt, akivel a táborban ismerkedtek meg, és többek között a húgaival is Carmennel és Magdalenával. Úgy volt, hogy mindhárman Roxfortba jönnek tanulni, de az utolsó pillanatban minden megváltozott. – Te meg… mi és hogyan?

– Nincs sok időm – mondta a fiú, akinek a sürgetés a szemében valóságos és félelmetes volt. Nyoma sem volt annak az életvidám varázslónak, akit Mary nagyon hamar megkedvelt, és akivel azonnal megtalálta a közös hangot. – Mary, rám kell figyelned.

– Mi történt?

– Nem mondhatok el minden – szabadkozott, majd fújt egyet. – Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt, de amikor megláttalak. Nem engedhettelek el úgy, hogy ne beszéljünk.

– Szörnyen nézel ki – szólalt meg aggódva a lány, amikor a beesett szemű, fáradt fiút nézte. – Beszéljünk valami normális helyen. Mindketten megnyugszunk.

– Nem lehet – rázta meg a fejét Adriano. – Valaki követhet engem is, téged is. Itt jelen pillanatban a legbiztonságosabb.

– Követnek?

– Nem tudom – felelte zavartan a fiú. – Nemsokára indul a zsupszkulcsunk, és nem akarok zűrt.

– Zűrt?

Mary először csak a félelem és a zavarodottság fogta el, de aztán meglátta a fiatal férfi arcát, aki hasonló arckifejezéssel nézett vissza rá. A lány körbenézett az ammónia szagú, lepukkant sikátorban, amiről kételkedett, hogy a legbiztonságosabb hely egy bizalmas beszélgetésre, de tűzfal eltakarta magukat, és egy kiábrándító bűbáj, ami alá a fiatal varázsló vonta magukat jótékonyan elterelte a figyelmet.

Adriano, amikor feleszmélt, hogy még mindig a boszorkányt szorítja, úgy engedte el, mintha valamiféle tiltott dolgot tett volna, és mintha nagy fájdalmat okozott volna. Mary nem tudta mire vélni a viselkedését. Adriano Vertha mindig összeszedettnek, kiegyensúlyozottnak nézett ki, és a táborban eltöltött idő alatt Mary tényleg megkedvelte, ahogy a húgait is. Most mintha nem is lett volna önmaga. Megköszörülte a torkát, erőt kellett gyűjtenie a mondójához. Sötét szemeiben aggodalom csillogott, mintha valami sürgős és életbevágó dolgot kellene közölnie, és ez nem csak feltételezés volt.

– Miért…

– Mary, figyelj rám! – szólalt meg a fiatal férfi sietve, és mélyen a lány szemébe nézett, ami egyből Marybe fojtotta a kérdéseket. – Valami készül Roxfortban. Valami, ami mindenkit fenyeget.

Mary szíve hevesen vert, miközben próbálta felfogni Adriano szavait. Nem volt benne igazán újdonság. Mindannyian tudták, hogy ez az év egyáltalán nem lesz olyan, mint amilyennek gondoltak. Főleg nem gondtalannak. Senki sem mert egyenesen semmit sem mondani. Talán most ezen az irtózatos helyen, ahol ők ketten álltak, mondták el először azt a félelmet keltő igazságot, ami ott lógott a levegőben.

– Tudjuk, hogy valami nincs rendben – mondta a boszorkány síri hangon, majd beleharapott az alsó ajkába. – Ami Darkness Fallsban…

– Az csak az előfutára volt ennek az egésznek – mondta Adriano. – Apám minden tervünket megváltoztatta az idei tanérve. Visszavettek minket a Beauxbatons-ba. Súlyos galleonokba került, és apám szemrebbenés nélkül kifizette, úgyhogy hidd el nekem nagyobb baj van, mint ahogy látszik. A kontinensre megyünk még ma.

– Értem. – A lány csak ennyit bírt mondani. – Miért mentek el?

– Bonyolult – mondta Adriano. – Erről egyáltalán nem beszélhetek.

– Értem – válaszolta a boszorka.

– Neked is el kell menned. Méghozzá minél előbb.

– Hogyan? – kérdezett vissza zavartam Mary. – Nekem? Miért kellene elmennem?

– Nem mondhatom el – szabadkozott Adriano, majd egy lehallgatásgátló bűbájt vetett mindkettejükre. – Erről nem szabadna beszélnem, de… nem akarom, hogy bajod essen. Merlinre, senkinek sem szabadba. Amit láttam… Nem. Nem történhet meg. Érted? Egyszerűen nem történhet meg.

– Sajnálom, de nem tehetem meg, hogy nem megyek vissza. Mégis mit tennék? Nem szökhetek el, a szüleim megölnének. És nem mehetek a Beauxbatons-ba sem. Visszamondtam az ösztöndíjamat is és…

Adriano egy levelet vett elő a köpenye belső zsebéből.

– Ez ugye nem az, aminek gondolom? – kérdezte a lány mérgesen, amikor a kezébe vette az ő írásával megcímzett pergamenborítékot. De, pontosan az volt, amire gondolt. A kissé gyűrött okirat az ő levelét tartalmazta, ami soha nem jutott el Franciaországban. – Ezt nem hiszem el. Ez hogyan került hozzád?

– Megszereztem, de nem volt könnyű – vallotta be a fiatal varázsló. – Hidd el, hogy nem akarok neked rosszat, hiszen a barátom vagy. Amikor megtudtam az, amiért most megállítottalak, egyből segíteni akartam. Hidd el, hogy nem akartalak bajba keverni, csak… meg akartlak menteni.

– Mitől?

– Attól, ami rád vár, ha visszamész a Roxfortba.

– Nem törhetsz csak így rám ezzel – sóhajtott fel Mary idegesen. – Nekem… Nekem a Roxfortban kell befejeznem az utolsó évemet. És… nem akarok távol lenni Dylantől. Nincs hozzá semmi jogod, hogy beleszólj az életembe. Roxfort egy bombabiztos hely, nem lesz semmi bajom, nekem elhiheted.

– Tudtam, hogy ez nem lesz könnyű – vetette hátra a fejét Adriano. – Van egy jóslat.

– Milyen jóslat?

– Amiben megjövendölik a Sötét Nagyúr eljövetelét – mondta halk hangon a fiú. – Fel akarják támasztani.

– Mi? Lehetetlen.

– Az ellenség vére kell, hogy életre kelljen. De nem akármelyiké. Hanem a legerősebb. Az elsőszülött lány vére. Ez druida szertartás…

Mary csak hallgatott és megborzongott.

– Erről nem lenne szabad többet mondanom… Így is sokat mondtam már most is.

– Honnan tudsz erről? – kérdezte a boszorkány. – Egyáltalán mit akar ez lenni? Sajnálom, de ez nekem még mindig furcsa.

– Apámtól – vágta rá egyből Adriano. – Ő egy látó. Tagja a Főnix Rendjének is. Megbízhatsz bennem, hiszen tudod, hogy igazat mondok neked. Ha ez csak egy amolyan jóslat lenne, aminek semmi tétje, akkor nem követtelek volna. Hinned kell nekem!

– Látó? – kérdezett vissza hitetlenkedve Mary. – A látók nagyon ritkák, és…

– Annyira azért nem, a mi családunkban nem. De most ezt nagyon nehezen tudom megmagyarázni – szólalt meg a kezét tördelve a fiú. – Láttam egy lehetőséget, hogy figyelmeztesselek. Ez nem mindig történik meg. Veszélyben vagy, ha ott maradsz Roxfortban. Ha nem maradsz ott, akkor van esélyed, hogy megváltoztasd azt, ami történni fog. Befolyásolni, hogy a szörnyűségek megtörténejenek.

– Én…

– Gondold át alaposan – kérte Adriano. – Az apám a Sötét Nagyúr legnagyobb ellensége, ő semmisítette meg és ki tudja hogyan csinálta, és ki tudja hogyan akarják újra életre kelteni.

– Ez lehetetlen. A holtakat nem lehet életre kelteni.

– Etikai és morális okokból talán nem. De vannak erre nagyon is sötét varázslatok.

– Honnan tudod ezeket? – kérdezte Mary még mindig szkeptikusan.

– Ne kérdezd, kérlek! Erre egyáltalán nem válaszolhatok. Ez is kockázatos, amit most teszek, de még… Mindegy. Ígérd meg nekem, hogy nem mész vissza Roxfortba.

– Vissza kell mennem Roxfortba. Látomás, jóslat és minden más ide vagy oda. – Mary valahogy az egész helyzetet abszurdnak érezte. – Nekem ott van mindenki, akit szeretek. Én… valahogy nem tudom ezt elhinni. Sosem szeretettem és nem is értettem igazán a jóslástant.

– És a pakli kártya? – kérdezte Adriano.

– Mi van vele?

– Miért vettél egy újat?

– Csak kellett.

– Valóban? – kérdezett vissza Adriano.

Mary nem válaszolt azonnal. Senkinek sem mondta el a három kártyát, ami kiesett az utazóládájából aznap este, amikor Darkness Fallsból megérkezett. Megkeverte a paklit, aztán újra kihúzta azt a három lapot. Torony, Ördög, Halál. Négyszer húzta ki ezeket a lapokat újra és újra. Mégis igaz lenne? Vagy véletlen?

– Ezt meg honnan?

– Húzz ki egy lapot – kérte mindenféle magyarázat nélkül a varázsló.

Mary csak némán megtette, amit kértek tőle.

– A Kardok Hatosa.

– A menekülés.

– De… Nem alapozhatok mindent egy pakli tarot kártyára.

Adriano nem szólt semmit, csak kiütötte a kezéből a kártyákat, amik a földre estek. Csak a Torony, Ördög és a Halál lapok maradtak felfelé fordítva.

– Ezt minek nevezed? Véletlennek? Ugyan, Mary, te is tudod, hogy ez itt cseppet sem véletlen. Az életedről van szó. Tudod, hogy ez mit jelent? Nem csak a véred kell, hanem az életed is. Te lennél az áldozat egy szertartásban…

– Merlin…

– Nem azért kockáztatok mindent, hogy mindenki meghaljon azért, mert te makacs vagy – csattant fel a fiatal fiú. – Ez egyáltalán nem játék. Magdalena és Carmen nem akartak visszamenni Franciaországba, és én sem. De meg kell tennünk, mert… ha minden balul sül el, akkor mindenkinek vége. És mégcsak el sem mondhatom, hogy miért. De értsd meg, hogy nem adódik több lehetőségünk. Mary, kérlek, most tényleg meg kell ezt tenned!

– Dylan…

– Dylan meg fogja érteni – biztosította Adriano. – Azok után, ami Darkness Fallsban történt, nos, ő is rájött, hogy ez nem csak egy játék, nem csak a druidák idegesítéséről szóló idióta tervek szövögetése.

– És ha elmegyek, akkor nem következik be ez? Nem jön el újra a Sötét Nagyúr?

Adrian küzdött a szavakkal, de nem válaszolt azonnal.

– Akkor több lehetőségünk lesz arra, hogy ne történjen meg, és máshogy történjen meg – szólalt meg ködösen némi hallgatás után. – Ő szörnyű volt. Te nem tudod, hogy mennyire szörnyű. És ha újra erőre kap, akkor… nem lesz, aki megállítsa. Még apád sem.

– Szóval nincs garancia.

– Garanciát akarsz? – kérdezett vissza Adriano egy ideges nevetéssel. – Nem tudok neked garanciát adni, de egy esélyt igen. Esélyt az utolsó pont előtt, ami után már nem lesz visszaút.

– Anélkül nem mehetek el, hogy nem beszéltem Dylabbel és a szüleimmel – mondta Mary végül kényszeredetten. – Nem hagyhatok mindent csak így itt. Ez… egyszerűen agyrém lenne, és ha tényleg ekkora a baj, akkor nem hiszem, hogy ez nekünk segítene, ha eltűnnék csak úgy hirtelen. Nem igaz?

– Jól van – enyhült meg egy kissé a varázsló, aztán kotorászni kezdett a zsebében. – Ez pontosan akkor indul, amikor a Roxfort Express.

A tenyerében egy félig eltört, csorba, rozsdás kulcs lapult.

– Nem éppen első osztályú, de megteszi. Csak ennyit tudtam ilyen gyorsan szerezni, viszont ez éppen elég közel letesz az iskolához.

– Ugye ez nem a sajátod?

– Nem – rázta a fejét a fiatal varázsló. – Az enyém alig egy fél óra múlva indul. Kijövök eléd, ha eljössz, ha nem. Rendben van?

– Rendben van.

– Nagyon remélem, hogy jól döntesz.

– Igyekszem – mondta szűkszavúan Mary. Még mindig valahogy kavarogtak benne a beszélgetésük részletei. És nem tudta, hogy mit tegyen.

– Mondd meg Vittoriának, hogy… ez nem a mi időnk volt.

– Rendben.

– Tudod mit? Inkább ne mondj neki semmit – szólt szomorúan a varázsló. – Várni foglak.

Mary zsebre tette a zsupszkulcsot, de mire felnézett Adriano már nem volt ott.

Egy kártya maradt a földön.

A Kardok lovagja.

Bátor és elszánt, készen áll szembenézni a kihívásokkal és harcolni az igazáért. Ez a bátorság segíthet átvészelni nehéz helyzeteket és leküzdeni az akadályokat.

A boszorka remélte, hogy így lesz.


***

Eközben Roxmorts falucskában Reidar éppen a mosdó fölé akasztott tükörben nézegette a fogait. Úgy tapogatta őket, mint egy hatéves pisis, aki éppen akkor váltotta a fogait. Tekintve, hogy ő maga nem volt éppen fiatal iszonyatosan sokat kellett visszamennie az időben ezért az emlékekért, ami homályosabb már nem is lehetett volna. A legutóbbi fogkiesés után az agyarak visszanőttek, és kellemetlenül hozzáértek az ajkához, amik állandóan fájdalmat okoztak. Normális esetben vagy Colint vagy Shannont megkérdezte volna, hogy erre milyen megoldást találtak, de egyikükkel sem volt jóban. Gyakorlatilag mindketten utálták.

Újra megnézte a sebeket az ajka belső oldalán, aztán csak felsóhajtott, és megmosta az arcát a vízben. Végül eszébe jutott, hogy a tükörképét nézte éppen.

– Bassza meg – morogta mérgesen Reidar, aztán elzárta a csapot.

Amikor kilépett a fürdőből Colin éppen akkor fordult be a folyosó végén.

– Te meg mi a fenét csinálsz itt?

– Mosdóban voltam.

– Mosdóban? – nézett rá Colin. – Mióta járnak a vámpírok WC-re?

– A természet érdekességei – sóhajtott Reidar.

– Frászt. Benned semmi természetes nincsen. Természetellenes viszont bőven van.

– Gondolod? – nevetett fel a vámpír. – Mostanában van egy-két érdekes változás.

– Baromira érdekes – jegyezte meg szarkasztikusan Colin.

Reidar felhúzta az ingét, majd felfedte a véraláfutásokat, ami Hermione átka után maradtak. A törött bordák már meggyógyultak, de nem múlt el nyomtalanul.

– Bármi is történt megérdemelted.

– Lehetnél egy kicsit együttérzőbb is – szólalt meg Reidar.

Colin gúnyosan felhorkantott, és jó sokáig megmaradt a fintor az arcán. A másik férfinak nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy semmilyen együttérzésre nem számíthat senkitől a környezetében, bármilyen változás is történik körülötte.

– Együttérzés? Tőlem? – nevetett fel Colin. – Kérlek, te jóval azelőtt eljátszottad ezt a lehetőséget. Nem emlékszem, hogy a klán annyira tárt karokkal fogadott volna a húgomat és engem. És tőled se kaptam sok együttérzést.

Reidar elkomorult, de nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy felesleges lenne vitába szállni Colinnal. Mert a férfinak igaza volt. A klán dolgai olykor különösek voltak, tele szabályokkal és hagyományokkal. Ezt nem lehetett csak úgy megkerülni… Az utálat kölcsönös volt, és mindketten tudták, hogy semmi sem változtatna ezen. Még az sem, hogy Reidar min ment át.

– És Shannon hol van? – kérdezte végül Reidar, megpróbálva témát váltani.

– Shannon? Miért érdekel téged, hol van Shannon? – Colin szeme összeszűkült. Enyhén szólva nem akarta a húga közelében látni a férfit, sőt még itt ebben a házban sem akarta látni.

– Csak beszélni akarok vele – válaszolta Reidar, próbálva közömbösnek tűnni.

– Minek? – Colin megvetően nézett rá. – Shannon most éppen el van foglalva valami fontosabb dologgal, mint hogy a te problémáidat oldja meg.

– Ötleteim vannak a nyomkereséssel kapcsolatban.

– Ühüm… persze.

Reidar felsóhajtott, majd megfordult, és elindult a folyosó másik vége felé. Colin egy pillanatig nézte, majd utána szólt:

– Várj csak! Miért nem keresed fel Pitont? Ő is ért az ilyen dolgokhoz, nem igaz? Sőt ő most a Rend vezetője, jobban érdekelné ez, mint a húgomat. Repesni fog az ötletekért.

Reidar megállt, és visszafordult. Colin arca gúnyos mosolyra húzódott.

– Tudod, Colin – mondta lassan Reidar –, néha elgondolkodom, hogy miért is vagyunk egy csapatban. Te egyáltalán nem segítesz, csak bonyolítod a dolgokat.

– Segítség? – nevetett Colin. – Te magad vagy a probléma. És mi ez, hogy egy csapat?

– Egy csapatban játszunk. Akár hiszed, akár nem.

– De tudod mit, vérszívó? Adok egy tanácsot. Minél előbb elhordod magad innen annál jobb lesz neked is és mindenki másnak is.

Reidar csak egy pillanatig nézte Colint, mintha mindketten meg akarnák támadni egymást, de talán, mint a ketten arra jutottak, hogy a másik nem éri meg a fáradtságok. Elfordult, aztán mind a ketten elindultak a saját útjukon. Colin Amira szobája felé ment, a vámpír pedig bárhova elment volna, de Shannon miatt nem mehetett sehova, ez most már több volt, mint kényszer. Kiérve a nappaliba Kearával találta szembe magát. A boszorkány éppen akkor tett el néhány térképet, amikor a vámpír megjelent.

– Rosszul nézel ki – jegyezte meg a boszorkány.

– Köszönöm – mosolyodott el szélesen a férfi. – Ezt igazán jó hallani.

– Nem éppen bókolni akartam. A vámpíroknak olyan… nem is tudom. Mindig olyanok, mint egy szobor. Semmi sem látszik rajtuk, még a hajuk is tökéletesen áll.

– Erre rácáfolok – morogta a vámpír, és önkéntelenül is összerándult. Shannonnak nem sikerült mindent meggyógyítani, és… Kearának nem akart magyarázkodni, sőt senki másnak sem.

– Ezek szerint igen.

– Megmaradok – legintett Reidar. – Csak egy kis…

– Vámpír dolog?

– Nem igazán. Meg tudnád megmondani, hogy hol van Shannon? Már csak benned bízom, mert a kedves párod…

– Colin nem a… párom.

– Akkor a gyermeked apja – pontosított a vámpír, és megvakarta az egyik ujjával a szemöldökét, amikor magán érezte a gyilkos tekintetet. – Jó, majd, ha kitaláltad, akkor szólj.

– Mindenképpen. Az emeleten van.

– Ki?

– Shannon, akit keresel.

– Köszönöm – mondta Reidar. – Te legalább nem vagy annyira ellenséges velem.

– Bármikor beléd vágom a törőmet – mosolyodott el a boszorkány. – Ha bárkit fenyegetsz a csapatomból és a családomból, akkor megteszem. Lehet, hogy nem vagyok olyan gyors és fürge, mint Shannon, de van egy-egy piszkos húzásom. Hidd el, hogy tudom hol vannak a gyenge pontjai egy vámpírnak.

– És egy félvámpírnak – vigyorodott el gúnyosan a férfi.

– Nem kellene feszíteni a húrt.

– Mi kell még, hogy bízzatok bennem? – sóhajtott Reidar. – Én… már nem vagyok az a klántag, aki voltam. Megmentettem a Malfoy gyerekeket. Jó, vigyáztam rájuk, hogy ne essen bajuk. Gondolod, hogy ezt merő önzetlenségből tettem?

– Próbálkozz csak.

– Köszi.

– Az önfeláldozást díjazzuk – vigyorgott Keara.

A vámpír felmordult, aztán gúnyosan felnevetett.

– A lépcsőtől a harmadik ajtó – szólt utána a boszorkány, amikor Reidar elindult az emelet felé.

– Köszönöm!

Magában morogva szedte a lépcsőfokokat. Idegesen az oldalára tette a kezét, ami sajgott minden egyes lépésnél. Reidar bekopogott az ajtón, és hamarosan Shannon jelent meg előtte. A nő haragos pillantást vetett rá, szemei villámokat szórtak. Nem volt ez a reakciója meglepő. Shannon mindig is nyíltan kimutatta az ellenszenvét Reidar iránt, de mostanában a férfi úgy érezte, hogy valami megváltozott. Ideges energia kavargott kettejük között, valami olyasmi, ami egyszerre taszította és vonzotta őket egymáshoz. A csók talán változtatott valamin, talán csak képzelődött, de ezt félre kellett tennie.

– Mit akarsz, Reidar? – kérdezte Shannon hűvösen, majd tűntetően karba tette a kezét.

– Nem voltál a Három Seprűben.

– Nem volt szabad szoba – magyarázta a lány, bár erre semmi szükség nem volt.

– Beszélnünk kell.

– Ha a múltkori…

– Vicces, de nem – mondta a férfi. – Bár lehet, hogy meg kellene beszélni. Én a magam részéről nem vagyok az a beszélgetős típus. Bár az emberek ezt részletesen ki szokták vesézni.

Shannon nekidőlt az ajtókeretnek, fekete fürtjei lecsúsztak a válláról.
– Egyikünkben sincs sok emberi.

– Talán nincs. Talán van. Mindenesetre gond van.

– Komolyan? Mondd gyorsan, hogy miért jöttél, mert mennem kell vissza a Tiltott Rengetegbe.

– Segítségre van szükségem – válaszolta Reidar. – Az emberi felemnek kéne egy kis segítség. Ezek a fogak…

Shannon a szavába vágott, és közelebb lépett hozzá. Összevont tekintettel figyelte a kisebesedett ajkakat.

– Miért pont most gondoltad, hogy én segíthetek neked?

Reidar egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán összeszedte magát.

– Nekem csak te vagy. – Egy keserű mosoly jelent meg az arcán, aztán gúnyosan elmosolyodott. A nőnek fogalma sem volt róla, hogy most csak viccel vagy tényleg komolyan mondja. – Nos, Colin nem éppen a segítség mintaképe. És ezzel ciki lenne előhozakodnom. Nekünk közös múltunk van…

Shannon mélyet sóhajtott, majd elfordult tőle, hogy ne kelljen a szemébe néznie.
– Jó, gyere be – mondta végül, miközben félreállt az ajtóból. – Csak fejezd be ezt a baromságot.

Reidar belépett a szobába, és azonnal megérezte a hely nyugodt, mégis feszültséggel teli atmoszféráját. Ez a kettőség cseppet sem lepte meg. Shannon bezárta mögötte az ajtót, majd egy székre mutatott.

– Szóval mi a gond?

– Gond van a fogaimmal.

– Melyikkel? – kérdezte a boszorka.

– Az agyaraim visszanőttek.

– Ülj le, és mutasd! – utasította Shannon.

Reidar leült, és engedelmesen tátotta ki a száját, hogy Shannon láthassa a sebeket. Shannon közelebb lépett, és alaposan megvizsgálta a fogakat és a sebeket az ajka belső oldalán. Érezte, hogy a nő közelsége valamilyen különös feszültséget kelt benne, de próbált nem törődni vele.

– Ez fájdalmas lehet – mondta végül Shannon, hangjában némi együttérzéssel. – Talán tudok segíteni.

– Köszönöm – jegyezte meg halkan Reidar.

– De udvarias lettél.

Shannon azonban nem nézett rá, miközben elővette a pálcáját.
– Nyisd ki a szád!

– Mire készülsz?

– Lekicsinyítem a fogaidat – vigyorodott el a lány. – Ez nálam be szokott válni.

– Csináld.

Shannon felnevetett, majd inkább az agyarakra és sebekre koncentrált, de a szeme sarkából figyelte Reidar szemét, amiben nem éppen a bizalom szikráit látta. Az érintése gyengéd volt, ellentétben a szokásos távolságtartó és rideg viselkedésével. A varázslata pedig kissé fájdalmas.

– Ez csak ideiglenes megoldás – mondta végül Shannon, miközben befejezte. – De segíthet egy időre. Aztán újra meg kell csinálni.

Reidar bólintott.

– Tudom, és értékelem. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled.

– A gúnyos képedet be kellene vernem – morogta a lány. – Ez pedig semmiség.

– Hálás vagyok.

Shannon erre nem válaszolt, csak eltette a pálcáját, és elfordult tőle. Szeretet volna tőle még távolabb maradni, semmit se érzeni, és nem gondolni arra a csókra, amit korábban váltottak. Egyszerűen nem. Nem ment ez neki. Éveken át mindenkit távol tartott magától. Durva volt és elutasító, ami a legtöbb férfit legyen az vámpír vagy varázsló messze elijesztette vagy legalábbis tiszteletben tartották (bár ez a vámpíroknál bonyolult volt).

Reidar felállt, és egy pillanatra habozott, de a nő szólalt meg először.

– Húzod az oldaladat – mondta egykedvűen.

– Semmiség.

– Minden pasinak keménykedni kell? – forgatta meg a szemét a vámpírboszorkány. – Húzd fel az ingedet. Lehet, hogy belsővérzésed van.

– Belsővérzés egy vámpírnál? – Reidar felnevetett. – Egy évszázada nem hallottam ilyen jó viccet.

– Ha nem mutatod meg, akkor nekem mindegy. Annyira nem számít, hogy elpatkolsz-e vagy nem. Senkit sem érdekel a különleges átváltozásod. Talán néhány kutatók a Szent Mungóban, de ennyi. – Ez igazából nem volt igaz, mert ezt a nő egyáltalán nem tudta megmagyarázni, és valóban érdekelte, hogy mi történik Reidarral, legalábbis egészségügyi szinten. Sajnos ő maga sem volt olyan szakképzett gyógyító, mint Jane, de az idő és a rengeteg sérülés… kénytelen volt ő maga is tanulni. – Most mondom utoljára. Mutasd!

A férfi engedelmesen felhúzta az ingét.

– Ez nagyon csúnya.

– Az.

A boszorkány kinyitotta a táskáját, amit eddig az egyik szék háttámláján tartott, aztán elővett belőle egy tégelyt, és a férfi felé hajította.

– Próbáld meg ezzel. Ha holnapra nem múlik el, akkor keresd meg Jane-t.

Egy hosszú pillanatig csend állt a beszélgetésükbe. Egyikük sem akart mozdulni, de aztán végül Reidar erőt vett magán.

– Shannon, tudom, hogy nem vagyunk éppen barátok. De… valahol mélyen, talán van esély arra, hogy békét kössünk.

Shannon megdermedt egy pillanatra, majd lassan megfordult, és mélyen Reidar szemébe nézett.

– Talán – mondta végül halkan, és egy pillanatra mintha valódi érzéseket mutatott volna. – De ne gondold, hogy ez egyszerű lesz.

– Veled? Ugyan, drágám. Egyáltalán nincsenek illúzióim.

– Jössz a Tiltott Rengetegbe?

Reidar bólintott, majd elindult az ajtó felé. Amikor kilépett, még egyszer visszanézett Shannonra, aki az ajtóban állva figyelte őt. Egy hosszú, kínos pillanat után a férfi végül eltűnt a folyosón.

***

A Grimmauld téri egykori Rend főhadiszállás, ami mostanság Potterék nappalijaként szolgált szokatlanul csendes volt ezen a napon, egészen addig, amíg a kandallóban barátságosan pislákoló tűz zöldre nem váltott, aztán a kicsapódó lángok közül két lány lépett ki a helyiségbe. Mindketten le porolták magikról a ruhájukra tapadt pernyét és apró koromszemcséket, majd egy varázslattal eltűntették a szőnyegről is.

Vittoria nem várt tovább, hanem egyből kérdőre vonta Maryt, mielőtt a boszorkány valamilyen kibúvót talált volna, amivel a hirtelen jött hangulatváltozását leplezte volna.

– Mi a baj? – tette fel a fogós kérdést Vittoria, és karba tett kézzel figyelte, amint a Potter-lány idegesen az ajkába harap, és látványosan megpróbál a nyugodtság álarca mögé bújni. – Egyetlen szót sem szóltál mióta eljöttünk az Abszol útról. Ki vele! Ne kelljen nehezebb eszközöket bevetnem.

– Semmi – válaszolta egykedvűen a lány. – Csak elfáradtam. Kicsit aggódom az évkezdés miatt. Tudod…

– Tudom, hogy mikor titkolsz el előlem valamit – mondta Vittoria, amivel egyúttal Mary szavába is vágott. – Pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Nem tudsz semmit sem eltitkolni előlem.

– Nem kell aggódnod, csak Dylan… a kezdődő suli. Ez ilyen évkezdési motivációs hiány nálam. Annyi mindent történt az elmúlt hónapokban, és olyan, mintha az egész nyár csak úgy elröppent volt, anélkül, hogy jóléreztük volna magunkat – fejezte be végül a magyarázkodást Mary. – Tényleg nincs semmi bajom.

– Valami más is van.

– Más? – kérdezett vissza a fekete hajú lány elmélázva. – Egyelőre nincsen más.

– Jól van – jegyezte meg Vittoria, majd fél szemmel a barátnőjére nézett. – Tudom, hogy aggódsz, és Dylan még rátett az egészre egy lapáttal, de biztos nincsen más, amiről szeretnél velem beszélni?

Itt volt a nagy alkalom, hogy legalább valami apró igazságmorzsát elmondjon Vittoriának, de Mary valahogy nem tudott egyetlen egy értelmes mondatot sem összerakni. Adriano szavai még mindig ott visszhangzottak a fejében. A figyelmeztetés, a jóslat, és talán egy másik jövő lehetősége.

– Nincsen – mondta ki Mary végül. – Minden rendben van.

Mary tudta, hogy ez hazugság, és Vittoria is, de a barátnője nem kérdezgette tovább.

– Akkor felmegyünk csomagolni?

– Kimegyek egy kicsit sétálni.

– Veled menjek? – kérdezte Vittoria reménykedve, hogy talán mégis Maryből kibuggyan az igazság, és nem kell tovább faggatnia.

– Most nem kell. Elleszel azért nélkülem?

– Minden rendben lesz.

Aztán Mary már csak azt vette észre, hogy a csomagolás helyett a kavargó gondolataival együtt már a Grimmauld térre vezető utcán bolyong. Szokatlanul csendes késő délután volt. A lemenő nap fényében az árnyékok megnyúltak, őt pedig magányosabbnak nem is érezhette volna magát. Az úton lépdelve érezte a nyári levegő enyhe hűvösségét, amiben már ott volt egy leheletnyit az ősz ígérete. A nappali események árnyékként követték őt, és minden lépésnél ott lappangott a fejében Dylan képe.

Ahogy elhaladt a fehérre meszelt egyforma sorházak mellett nehezebbnek nem is érezhette volna a szívét. Mennyire kellene hitelt adnia Adrianónak és a jóslatnak? Mindenki tudta, hogy a jóslástan egy igazán megbízhatatlan tudományág, de ott volt az apja esete, ami megpecsélte a sorsát, ideje korán elvette a nagyszülei életét, és Harry Pottert megtette Voldemort egyenrangú ellenségévé. Beszélnie kellett minél előbb erről az apjával, és persze Dylannel együtt. Még mindig ott voltak azok a kérdések, amikre nem kapott választ. Fázósan összefonta a karjait maga körül. Mégis meddig akart itt bolyongani cél nélkül? Visszafordult.

Ahogy hazaért, és a bejárati ajtót kinyitotta, rögtön észrevette a nappaliból kiszűrődő hangokat, ami nagyon is ismerős volt. A szíve hevesebben vert, és egy pillanatra megállt az ajtóban, hallgatva a bentről jövő csendes beszélgetést. Mély levegőt vett, majd belépett a házba. A nappaliban apja és Dylan álltak. Hirtelen a gondolatok lecsendesedtek, és a szíve hangosabban kezdett dobogni. Mielőtt saját maga elindult volna megszólították.

– Mary, gyere be, légy szíves, és ülj le! – szólt apja, amint meglátta őt az ajtóban.

Mary lassan odasétált, egy apró puszival köszöntötte az apját, és leült a fotelbe. Dylan a kanapén ült, és amikor Mary belépett, felállt. Zavart arckifejezése elárulta, hogy nem tudja, mit mondjon. Suta viselkedésük nyilvánvaló volt. A hirtelen támadt zavart egyikük sem tudta kezelni. Egymás szemébe néztek, és annyi mindent mondtak volna egymásnak. Végül Dylan is visszaült a helyére. Mary érezte a feszült csendet, és a szíve nehezebb lett.

Harry megköszörülte a torkát, de Mary megelőzte.
– El kell mondanom valamit.

– Micsodát, drágám? Valami történt? – kérdezte Harry aggódva, majd átment a szobán, leült a lánya melletti fotelbe, aztán Mary kezére tette a kezét.

Dylan zavart tekintettel figyelte a boszorkányt. Legszívesebben átvette volna a lány apja szerepét, de viszont nem mozdult.

– Találkoztam ma Adriano Verthával, és elmondott nekem valamit, ami nagyon felzaklatott – kezdett bele a lány, de nem nézett egyikük szemébe sem. Aztán mindent elmondott a fiúról, a jóslatról és a levélről, ami nem érkezett meg Franciaországba. – Szóval a Rend ezt titkolja?

Harry mély levegőt vett, aztán megdörzsölte az arcát.

– Nem tudunk mindent biztosan. De valami történik, és ha a druidák fel akarják támasztani Voldemortot, akkor nagyon-nagy bajban vagyunk. Dumbledore is eltűnt. Most minden tettünket meg kell gondolnunk.

– És ezt nem akartad nekem elmondani? – kérdezte Mary. – Vagy legalábbis beavatni? Mégiscsak az életemről van szó.

– Minden óvintézkedést megtettünk – mondta Harry komoran. – És gondolod, hogy nem védtelek volna meg?

– Mennyi esély van arra, hogy amit Adriano mond az hihető?

– Csapda is lehet – szólalt meg Dylan. – Elmész, aztán…

A két Potter egyszerre nézett rá.

– Én ne mondom, hogy Adriano rosszat akar. De mindegyik jóslat ködös.

– Nincs idő ennek utána járni – rázta meg a fejét Mary. – És azt hiszem, hogy el kell mennem.

– De…

– Legalábbis egy időre. Amíg utána nem járunk ennek.

– Ezt nem teheted – szólt rá önkéntelenül Dylan.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Harry.

– Igen – bólogatott a lánya. – Legyen úgy minden, ahogy eredetileg megterveztük. Segítesz, apa?

– Igen – mondta Harry. – Elintézek néhány baglyot, aztán megbeszéljük.

Mary csak bólintott, aztán figyelte, ahogy az apja kimegy a nappaliból. Kettesben maradtak Dylannal, és csak csendben ültek, de nem néztek egymásra. A boszorkány csak egy dologra tudott gondolni, az pedig a düh és csalódottság volt. Nem üzent neki. Ez a gondolat folyamatosan ott motoszkált a fejében.

– Szóval ebbe nekem nincs beleszólásom? – szólalt meg Dylan.

– Ez az én döntésem.

– Hihetetlen – morogta mérgesen a fiú, aztán beletúrt a tejfölszőke hajába.

– Miért mit mondanál? Hogy te majd megvédesz? – kérdezte Mary. – A jóslatok a családunkban olyanok, mint az átkok. Apa sem tudott kibújni alóluk, de lehet, hogy volt kerülőútja, csak nem tudott róla. Adriano nem tudta megmagyarázni, viszont az apja látó, és szerintem ő is. Nem lehetek egy rituálé áldozata.

– Mary…

– Nézd ez nem azt jelenti, hogy vége, csak most… ezt kell tennem.

– Ez mind amiatt van, hogy nem küldtem neked üzenetet? – tette fel a kérdést Dylan, ami egész eddig motoszkált benne.

Lassan közelebb csúszott a kanapén, majd amikor Mary keze után nyúlt, aki inkább elhúzta onnan.

– Mary, sajnálom, hogy nem írtam. Tudom, hogy rosszul esett neked, és hogy aggódtál. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek.

Mary mély levegőt vett, próbálva kordában tartani az érzéseit.
– Dylan, nem arról van szó, hogy aggódtam. Hanem arról, hogy nem gondoltál rám. Érted? Nem számítottam neked annyira, hogy szólj, hogy jól vagy.

Dylan arca elkomorult, és látszott rajta, hogy megérti Mary szavait.
– Igazad van. Nem gondoltam át rendesen. Csak annyira sokkban voltam, hogy teljesen lefagytam. Tettem, amit tennem kellett, és… Nem akarok magyarázkodni. Hidd el nekem ez egy baromira megrázó élmény volt. De ez nem azt jelenti, hogy egy totálisan másik iskolába kell elmenned.

A boszorkány ránézett, de nem tudta, hogy a döntése tényleg mit fog okozni köztük.
– Dylan, ez nem olyan egyszerű. Túl kevés az idő. És… én nem hiszem azt, hogy ettől, ami történni fog meg tudjuk egymást menteni.

– De…

– Nem hiszem, hogy megengedhetném magamnak azt, hogy ezt a jóslatot figyelmen kívül hagyhatnám. Nem mintha félnék… csak… Adriano. Annyira, de annyira… Látnod kellett volna.

Dylan bólintott, és lassan hátradőlt a kanapén.
– Megértem, Mary. Csak annyit kérek, hogy gondold át. Nem akartam… Azért is jöttem el, hogy személyesen beszélhessünk. Erre… tényleg el akarsz menni?

– Igen – mondta Mary. – Mást nem tudok tenni. Őrültségnek hittem, hogy fel akarják támasztani Voldemortot, de mi van, ha… Bármikor máskor azt mondanám, hogy ez baromság, és nem kellene ezzel foglalkozni. Viszont a druida mozgolódások, a tűz… Nem az az időszak, amikor megkockáztathatunk bármilyen rossz döntést.

– Rendben – bólogatott Dylan.

– És te jól vagy?

– Igen – mondta a fiatal varázsló. – Minden rendben van.

A fiú annyi mindent mondott volna, de inkább visszaszívta a szavakat. A csend kínosan telepedett kettejükre, amit nem tudtak kitölteni szavakkal. Minden ott maradt kimondatlanul. A boszorkány végül felállt.

– Mennem kellene csomagolni – szólalt meg halkan a boszorkány.

– Sajnálom, hogy az utolsó évünket nem együtt kezdjük.

– Én is.

– Megbeszéljük ezt? – kérdezte a varázsló.

– Meg kellene, de nem tudom most megbeszélni – mondta a lány. – Sajnálom, hogy ez így alakult.

Mary lassan az emelet felé indult, de még egyszer visszanézett Dylanre.

– Időre van szükségem, Dylan. Nem tudom, hogy mennyi, de időre.

Dylan csak bólintott, de mindketten tudták, hogy semmi sincs megoldva.

hozzászólás: 4

by palmainé ildi @ 22 Jul 2024 09:43 pm

Köszönöm a folytatást. Izgalmas nyugtalanító. Váratlan fordulatok. Jó volt olvasni. Most még jobban várom a következő fejezetet.

by Nyx @ 25 Jul 2024 01:59 am

Köszönöm szépen! Aranyos vagy! Majd igyekszem a következő fejezettel.

by palmainé ildi @ 04 Sep 2024 01:27 pm

Gyakran felnézek várom a folytatást. Köszönöm

by Nyx @ 06 Sep 2024 02:07 am

Még nem készültem el vele. Egyelőre totál semmi időm nem volt írni. De igyekszem. Hamarosan kerítek rá időt.