26. fejezet
Évkezdés

Mary az ágyán feküdt, a plafont bámulta, és gondolatai szinte láthatatlan hálóként szőttek kusza mintákat az elméjében. Egyedül volt. Maga sem tudta, hogy pontosan mit tett volna legszívesebben. Csalódást érzett, mély csalódást, amivel nem birkózott meg. Az érzelmei kavargtak, mint egy forgószél egy vihar előtti utolsó nyári napon. Adriano, a jóslat, Dylan, Franciaország, az ösztöndíj… mindez túl sok volt egyszerre. Nem tudta, hogyan tegye rendbe az életét, és ez az érzés bénító volt.

Ekkor kopogás hallatszott az ajtón.

– Mary, bejöhetek? – hallotta apja, Harry, mély, nyugodt hangját.

– Gyere be, apa! – válaszolta halkan a lány, miközben felült az ágy szélére, aztán félre tette azt a párnát, amit eddig átölelt.

Harry belépett, és finoman becsukta maga mögött az ajtót. Hosszú aurorköpenyét levette, és a szék támlájára dobta, mielőtt leült volna az ágy szélére, Mary mellé. Arcán aggódó, mégis megértő kifejezés ült, ahogy lányára nézett.

– Tudom, hogy sok minden történt ma – kezdte lassan. – Sajnálom.

– Megbirkózom vele – szólalt meg Mary egykedvűen, de ez nem így volt. Harry halványan elmosolyodott, majd átölelte a fiatal boszorkányt, és egy csókot nyomott a feje búbjára. Annyira sokat változott, annyira felnőtt volt már.

– De nem egyedül.

– Tudom, apa – bólogatott a lány.

– És Dylan…

– Nem akarok róla beszélni. Csak… – Mary összeszorította az ajkát, majd lesütötte a szemét. Olyan gyerekesnek érezte ezt a tartózkodást a fiútól. Jobb lett volna, ha tényleg meghallgatja. Mélyen felsóhajtott.

– Tudom, hogy mondtam néhány dolgot róla, amit nem gondoltam komolyan – kezdett bele Harry nagy nehezen, és némi bűnbánattal. – Nézd, ha…

– Nem kell a védelmében semmit sem mondanod – szólalt meg végül a boszorkány. – Sem arról, ami Darkness Fallsban történt, amikor összevesztetek Dracóval. Így is bőven kínos pillanatok voltak azok. Át kell gondolnom a dolgokat.

Harry bólintott, tiszteletben tartva Mary érzéseit. Annyi mindent mondott még. Szívesen megnyugtatta volna a lányt, hogy minden rendben lesz, és bízzon benne… Most már tudta, hogy mit érzett Dumbledore az évek során, amikor próbálta megóvni, megvédeni.

– Rendben – szólalt meg a varázsló, aztán bólintott. Akkor beszéljünk Franciaországról. Szóval mégis elfogadtad az ösztöndíjat.

Mary arca egy pillanatra megkeményedett, majd sóhajtott.
– Igen, elfogadtam. Úgy érzem, hogy szükségem van egy kis távolságra… innen. Ettől az egésztől. Akár igaz a jóslat, akár nem.

– Rendben.

– Tudom, hogy ezt akartad, apa.

– Ez nem jelenti azt, hogy rád akartam erőltetni. Én azt szeretném, ha minden lehetőséget kihasználnál, amit lehet – folytatta Harry. – Azt szerettem volna mindig, ha te és az öcséd mindent megkaptok, amit csak szeretnétek. Az én gyerekkorom más volt. És nem akarom, hogy a tiétek is arról szóljon, hogy egy megalomán el akarja venni az életeteket.

– Haragszol?

– Miért haragudnék?

– Hogy meggondoltam magam – szólalt meg Mary. – Nem csak azért, mert nem akarom, hogy az a jóslat beteljesüljön. Ki akarná, hogy szörnyűség történjen vele? Hanem mert… még mindig nem tudom, hogy mihez akarok kezdeni. Ugyanolyan bizonytalan vagyok, mint eddig, csak ezt nem láttam be. Voltak persze határozott elképzeléseim, de minden annyira, de annyira zavaros lett. És nem értettem miért. Persze ott van Dylan is, mindig is ott volt… viszont az elmúlt éveim csak arról szóltak, hogy vártam rá. Aztán, amikor Adrianóval beszéltem rájöttem valamire.

– Mire?

– Tennem kell valamit magamért – szólalt meg a lány. – Csakis magamért. Nem várhatom, hogy hét lakat alatt tartsanak. Miközben lehet, hogy nem is vagyok része a tervnek. És nem először utasítottam el az ösztöndíjat, ezt te is tudod. Egyszerűen most itt a lehetőség, hogy megpróbáljam.

Harry figyelmesen hallgatta, majd halkan megkérdezte:
– Miért nem mondtad el nekem?

– Mert nem akartam, hogy lebeszélj a terveimről vagy bárki, ha már itt tartunk – válaszolta Mary keserű mosollyal. – Ez az én döntésem, apa. És szeretném azt hinni, hogy képes vagyok magam intézni az életemet.

– Természetesen képes vagy rá – felelte Harry tele büszkeséggel a hangjában. – De tudod, hogy mindig itt vagyok, ha segítségre van szükséged. Támogatlak. És bízhatsz bennem.

– Köszönöm.

– De most lenne még valami. – Mary összehúzta a szemöldökét, ahogy apja kezét nyújtotta felé. – Megmutatnád a zsupszkulcsot, amit használni akarsz?

Mary egy pillanatra habozott, majd elővette a zsebéből.
– Persze. – A kulcs kopott volt, rozsdás, és valami megmagyarázhatatlan hidegség áradt belőle.

Harry átvette tőle, alaposan megnézte. Külsőre nem különbözött egyetlen egy zsupszkulcstól sem. Megfelelt minden feltételnek, amit a minisztérium elvárt egy ilyen utazási tárgytól. De Harry Potter auror volt, és piszok jó auror. Egy hirtelen mozdulattal pálcáját előkapva megsemmisítette.

– Apa! – kiáltott fel Mary döbbenten. – Miért csináltad ezt? Ez volt a Franciaországba vezető utam! Hetekbe telik egy másikat szerezni.

– Nem kockázatunk.

– De…

– Nem, Mary, az nem volt biztonságos. Egyetlen hivatalosan bejegyzett zsupszkulcs sem az. Ez veszélyes lehetett volna – magyarázta Harry nyugodt, de határozott hangon. – Nem engedem, hogy ilyesmit használj.

Mary dühösen felállt.
– Te mindig mindent irányítani akarsz! Nem vagy már gyerek, apa!

– Tudom, hogy nem vagy gyerek – válaszolta Harry higgadtan, miközben szembenézett lányával. – De az vagy, akiért mindent megtennék. És elárulom neked, hogy senkit sem engednék egy ilyennek utazni, pláne nem a saját lányomat.

– Ezt egy megbízható baráttól kaptam – sóhajtott fel a lány nehezen, aztán durcásan leült az egyik székre a szobában. – Nem hiszem, hogy ártott volna nekem.

– És erre meg is esküdnél? – tette fel a fogós kérdést az apja, és most már ő is felállt az ágyról. Az aurorjelvénye megcsillant a gyér fényben. – Láttam már baleseteket, láttam már, ahogy barátok esnek egymásnak, láttam olyat, amikor egy jó embert megzsaroltak, hogy kövessen el rossz dolgokat. Sőt lehet, hogy nem is azzal beszéltél, akiről azt hitted, hogy előtted áll. Nem bírhatsz egy olyan fiúban, akit egy nyár alatt ismertél meg, akármennyire megnyerő is. Nem állítom, hogy rossz szándék vezérelte. Akkor is gyanús.

Mary az ajkába harapott és a padlót bámulta. Átgondolta az Abszol úton történteket. Adriano csak úgy megjelent a semmiből ott. Mindenféle előzmény nélkül. A lány végigsúrolta az arcát, aztán mély levegőt vett. Apjának igaza volt. Annyira el volt azzal foglalva, hogy mindent eltitkoltak előle, amiről kiderült az igazság, hogy elfelejtett gyanakodni.

– Igazad van – szólalt meg végül a lány. – Elhittem neki, mert… semmi okom nem volt rá, hogy gyanakodjak.

– Látom, érted, hogy mire akartam kilyukadni. Nagyon óvatosnak kell lenned, kétszer annyira, mint eddig bármikor. Vakon ne bízz senkiben.

– Jól van. De hogyan fogok eljutni a Beauxbatonsban?

– Megszerveztem neked egy biztonságosabb utat. Hivatalos úton, megfelelő varázstárgyakkal. Nem kell kockáztatnod semmit.

Mary néhány pillanatig csak bámulta apját, valami más, nehezen megfogalmazható érzés vette át: hála és enyhe szégyen.
– Köszönöm – motyogta halkan a lány.

– Ez csak természetes – válaszolta Harry könnyedén. – Mert te vagy az, aki a legfontosabb nekem. Emlékezz rá, hogy mindig számíthatsz rám.

Mary némán bólintott. Tudta, hogy apja csak őt próbálja védeni, még ha néha ezt túlzásba is viszi. Felállt az székből, aztán újra megölelte. A könnyek égették a szemét, de igyekezett mindet visszanyelni, és erősnek maradni. Miután kibontakozott az ölelésből. Harry mosolyogva nézte őt, aztán elővarázsolt valamit a táskájából. Kicsit, barna papírba csomagolt, négyzet alakú tárgy volt, majd átnyújtotta Marynek.

– Ez micsoda?

– Egy ikertükör.

– Ikertükör?

– Igen. Ez gyorsabb, mint a bagoly. Bárhol is vagy, bármilyen segítségre van szükséged, én ott leszek – mondta Harry. – Senkinek se mutasd meg. Elvarázsolhatod zsebtükörként is, és mindig legyen nálad.

– Rendben van. Köszönöm – mosolyodott el a lány.

– És még valami.

– Igen, apa.

– Adtam egyet Dylannek is – vonta meg a vállát az auror. – Tudod, csak vészhelyzet esetére.

Apja arckifejezését látva a lány csak megrázta a fejét, majd elmosolyodott.

– Apa…

Aztán egyszer csak apró kövek csattanását hallották az ablaküvegen. Mary felkapta a fejét, Harry pedig elmosolyodott, ő már tudta, hogy az ifjú Malfoy már egy ideje a házuk körül lézeng. Nem hibáztatta érte, sőt most már valamennyire megenyhült az irányába. A fiú arckifejezését látva világossá vált számára, hogy Dylan valóban szereti Maryt, akármennyire is elrontotta a dolgokat.

A fiatal boszorkány az ablakhoz ment, majd meglátta az utcán Dylant, aki amikor észrevette, csak intett neki. A szíve olyan hatalmasat dobbant, amitől a mellkasára kellett tennie a kezét. Már éppen kinyitotta az ajtót, amikor az ajkába harapva Mary mély levegőt vett, aztán visszafordult apjához. Mondani akart neki valamit, de egyáltalán nem volt képes semmit sem kinyögni.

– Csak hallgasd meg! – szólalt meg Harry. – Nem hallanám Hermionétól a végét, ha összetörnéd a legidősebb fia szívét.

Mary ajka felfelé görbült.
– Megsajnáltad?

– Kicsit voltam egykor az ő cipőjében – sóhajtott fel a férfi elrévedezve, és a feleségére gondolt, akiért nagyon is meg kellett küzdenie, majd elmosolyodott. – Majd később hordom csak le, hogy megtörte a védőbűbájaimat.

Harry az ajtóhoz sétált, és mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett Maryre, egy bátorító mosollyal.

– Csak hallgasd meg. Néha a legjobb döntéseink onnan fakadnak, hogy meghallgatjuk másikat.

Az ajtó halkan becsukódott, és Mary egy pillanatig csak ült, mozdulatlanul. A koppanások azonban folytatódtak, egyre türelmetlenebbé válva. Dylan mindig is türelmetlen típus volt, és ez most sem volt másképpen. Sóhajtva felállt, és az ablakhoz lépett.

Amint kinyitotta az ablakot, egy jól ismert hang szólalt meg odalentről. Dylan Malfoy ott állt az ablaka alatt, és amikor meglátta a lányt, minden apró kavicsot kiejtett a kezéből, aztán megkönnyebbülten szólalt meg:
– Mary! Beszélnünk kell!

Mary letekintett, és Dylan elszánt arca nézett vissza rá. Ismerte ezt a tekintetet, mennyiszer látta már, de most egyenesen rá nézett. Egy seprűt tartott maga mellett, mintha bármelyik pillanatban felszállni készülne.

– Dylan, mit csinálsz itt? – szólt rá a lány. – Tudod, hogy valaki meg is láthat? Ez igazából egy mugli környék.

– Nem számít.

– Tudod, hogy az apám egy auror? – kérdezte Mary. – A Titokvédelmi Alaptörvény megsértéséért Azkaban is jár.

– Kit érdekel? Beszélnem kell veled – erősködött a fiatal varázsló.

– Én nem hiszem, hogy akarok. Most valahogy…

– Kérlek, hadd menjek fel!

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Menj haza!

– Addig nem, amíg meg nem hallgatsz – erősködött Dylan. – Addig nem fogsz elmenni, amíg ezt nem tisztáztuk.

– Időre van szükségem.

– Nekem meg rád. És arra, hogy meghallgass. Ha nem teszed, akkor mindenkit fel fogok verni a környéken, és leleplezem az egész varázsvilágot.

– Ne csinálj hülyeséget! – kérte Mary egy nehéz sóhajjal.

– Felmegyek.

– Ne már…

– Csak… várj egy pillanatot! – mondta Dylan, majd felpattant a seprűre. Egyetlen határozott mozdulattal felemelkedett, és az ablakhoz repült. – Így már sokkal jobb.

– Gyere be, mielőtt még valaki meglát – sóhajtott Mary, majd feljebb húzta az ablakot, hogy a fiú be tudjon mászni.

Azonban a manőver nem sült el tökéletesen. A seprű megingott és Dylan nehezen tudta magát átemelni az ablakon, és mielőtt Mary figyelmeztethette volna, elvesztette az egyensúlyát, és egy hangos puffanással a lány szobájának padlójára zuhant. Mary hátrébb lépett, és alig tudta visszatartani a nevetését. A varázsló nyögve igyekezett összeszedni magát.

– Francba! Ez nem egészen úgy sikerült, ahogy elképzeltem – nyögte Dylan, miközben feltápászkodott. Megigazította a ruháját, és zavartan elmosolyodott.

Mary a szemét forgatta, de ajkán halvány mosoly bujkált.
– És mégis mit keresel itt? Olyan bolond vagy.

– Nem engedhettelek el így. Majdnem megőrültem, és nem… nem akarom ezt tisztázatlanul hagyni. – Dylan elkomolyodott, ahogy közelebb lépett hozzá. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Tudom, hogy rosszul esett, hogy nem kerestelek, miután… miután minden megtörtént. És tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy megbocsáss, de szeretném, ha tudnád, hogy nem azért nem írtam, mert nem számítasz nekem.

Mary karba tett kézzel nézett rá.
– Akkor miért?

Dylan felsóhajtott, majd beletúrt a hajába, és az ágy szélére ült, mintha egy pillanatra össze akarná szedni a gondolatait.
– Féltem.

– Te soha nem szoktál – jegyezte meg félhangosan a boszorkány. – De ez egy emberi tulajdonság.

– Azt hiszem, hogy sokkot kaptam. Ott volt Sophie és Zane, olyan hirtelen történetek az események. Bepánikoltam. Ennyire még soha nem kerültem ahhoz közel, hogy elvesszek valakit. És… meg sem tudtam volna fogalmazni, hogy mit érzek.

Mary arca meglágyult, ahogy Dylan folytatta.
– Mire eljutottunk Roxmostsba addigra teljesen kimerültem. Aztán jött ez a dolog Renddel, és minden annyira, de annyira gyorsan történt. Nem akartalak kizárni, de semmi másra nem voltam képes. Aztán mikor már túl késő lett… akkor jöttem rá mennyire nagyot hibáztam.

A fiú elhallgatott, aztán egyenesen a boszorkány szemébe nézett. Őszinte volt, soha nem látta még ennyire annak. Dylan megérett valamit, amit eddig csak kalandnak fogott fel, játéknak, amiben ő volt mindig a győztes, de az igazi veszély átélése megtanította valamire, amire egy felnőtt tiltása és intelme sem volt képes. Mary halkan felsóhajtott. Egy formálódó és közben teljesen más Dylan ült az ágyán, mint akit gyerekkorában ismert. Mintha egy új ösvényre lépett volna. Amikor a lány kifújta a levegőt.

– Értem. És sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültél – szólalt meg a boszorkány. – De Dylan, én is féltem. Azt hittem, valami szörnyűség történt veled.

– Tudom, és ezért szeretném jóvátenni – mondta Dylan, miközben felállt, és közelebb ment a lányhoz. – Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és talán most nem tudom visszaszerezni a bizalmadat. De Mary, fontos vagy nekem. Nagyon fontos.

Mary egy pillanatig csak nézte őt, a szavai lassan mélyültek el a szívében. A harag, amit Dylan iránt érzett, kezdett elhalványulni, helyét valami új vette át: a megértés. A fiatal varázsló megfogta a lány kezét. És mielőtt mindketten bármit szólhattak volna magához húzta és megcsókolta. Egy néma ígérettel pecsételte meg, hogy többet nem fogja kihagyni a lányt semmiből.

– Tudod, hogy szeretlek – szólalt meg a fiú.

– Én is szeretlek – mondta Mary.

– Ezen nem változtat az sem, ha elmész a Beauxbatonsba.

– Biztos? – kérdezte Mary, majd összeérintették a homlokukat.

– Nem – rázta meg a fejét Dylan. – Nem örülök neki, de meg fogjuk oldani.

– Rendben.

Egy lila Mágiaügyi Minisztérium pecsétjével ellátott papírrepülő repült be akkor az ablakon, majd egyenesen eltalálta Dylant. A fiú elengedte Maryt, majd kihajtogatta a papírt, majd elmosolyodott.

– Mi az?

– Apád írt, hogy egy órám van takarodóig – válaszolt szórakozott mosollyal Dylan. – Szóval addig még rengeteg mesélnivalóm van.

– Ajánlom, hogy mindent elmondj.

– Ez nem is lehet kérdés.

***

A szél süvített a londoni utcák között, az esőcseppek szüntelen kopogtak az ernyőkön és a kövezeteken. A nyár már nem harcolt az ősz ellen, ami kíméletlenül megérkezett ezen a reggelen. Mary összehúzta magán a köpenyét, ahogy a Grimmauld tér elhagyatott házai között várakoztak. Harry ott állt mellette, karba tett kézzel, arcán nyugodt arckifejezéssel. A Potter család órákkal korábban már elbúcsúzott egymástól. James elindult Ashleyvel a még egy utolsó vásárlásra az Abszol útra.

Dylan a bejárati lépcsőnél állt, zsebre tett kézzel, és időnként az órájára pillantott. Leszívesebben elnyújtotta volna az időt, hogy minél többet lehessen Maryvel, de tudta, hogy szeptember 1-jén pontban tizenegy órakor elindul Roxfort Express, ahogy minden évben. Harry vállalta, hogy hoppanálva elkíséri Dylant a King’s Cross pályaudvarra. De még azt egyikük sem tudta, Mary hogyan is fog eljutni Franciaországba. A lány egy kissé idegesen araszolt oda hozzá, majd a varázsló előhúzta a kezét és biztatóan megfogta Maryét. Egymásra mosolyogtak.

– Nagyon hideg a kezed – suttogta Dylan, miközben Harry nem figyelt, és valamiért szüntelenül a vasszürke égboltot kémlelte, ami egyik fiatalt sem érdekelt. – Ideges vagy?

– Csak egy kicsit – szólalt meg a fiatal boszorkány.

– Nem kell. Minden rendben lesz.

– Tudom, tudom, csak… Mindegy. Persze, minden rendben lesz.

Aztán hosszú percekig megint csend lett, és csak az eső hangjait hallották, ahogy a szürke esernyőkön ütemesen kopogtak.

– Apa, biztos, hogy nem kellett volna korábban indulnunk? – kérdezte Mary, miközben a haját próbálta megvédeni az erős széltől.

– Csak türelem. Hamarosan meglátod, csak nézz fel az égre.

– Nem hiszem, hogy bárki is ilyen időben repülne ide.

Harry oldalra pillantott, és halványan elmosolyodott.
– Bízz bennem, Mary. Az, aki idejön, nem az időjárás miatt késik. De még bőven van időtök odaérni.

Dylan gyanakodva nézett rá.
– És mégis kire várunk? Mert egyelőre csak ázunk itt.

Harry nem válaszolt, csak az égre emelte a tekintetét. Mary követte a pillantását, és ekkor megpillantott valamit – egy aprócska, mozgó pontot, amely egyre gyorsabban közeledett. Összeráncolta a homlokát, ahogy megpróbált hunyorítani az imbolygó fekete pontra. Rögtön lehetett látni, hogy nem egy szokványos seprű vagy más repülésre alkalmas eszköz.

– Az ott mi? – kérdezte Mary, a szemét hunyorítva. Harry nem válaszolt, csak magában mosolygott.

Ahogy a pont közelebb ért, a részletek kezdtek egyre inkább kirajzolódni. Egy motor körvonalai tűntek elő az esőfüggöny mögül – egy hatalmas, ódivatú, repülő motor, amely hangos zúgással tört elő az égbolt szürkeségéből. Olyan éktelen robajjal közeledett, hogy félő volt, hogy a muglik meghallják, de emiatt nem kellett aggódniuk a bűbájok sok-sok muglik számára furcsának tűnő dolgot elrejtettek a kíváncsi szemek elől.

A repülésre és szárazföldi közlekedésre egyaránt alkalmas eszköz méltóságteljesen landolt az utca végében. A motor mögött a jól ismert, óriási alak ült, akinek szakálla és hosszú, göndör haja vadul lobogott a szélben.

– Hagrid? – kiáltotta Mary döbbenten, aztán elmosolyodott.

– Pontosan – válaszolta Harry elégedett mosollyal. – Nem gondoltad, hogy majd egy bejegyzetlen zsupszkulccsal engedlek el annyira messzire.

Közben a motor nagy ívben leereszkedett, és egy lendületes, mégis meglepően sima mozdulattal landolt a kövezeten. Az esőcseppek szerteszét fröccsentek, amikor a motor kerekei megérintették a földet, Harrynek pedig egy vízlepergető bűbájt kellett vetnie magukra, hogy ne ázzanak el teljesen.

Hagrid leszállt, szakálla és hatalmas bundás köpenye vizesen csillogott, de az arcán olyan széles mosoly ült, hogy az időjárás minden nyomorúságát elfeledtette.

– Harry! Mary! Dylan! – dörmögte a varázsló mély, öblös hangján, miközben karjait kitárta. – Hát nem hiszem el, hogy ennyi idő után újra látlak titeket!

– Hagrid! – kiáltotta Mary, és ösztönösen odaszaladt hozzá. Hagrid hatalmas karjaival magához szorította, és egy pillanatra úgy érezte, mintha újra gyerek lenne, aki a Roxfort Nagytermében hallgatja a történeteit. Az egykori roxfortos tanár és vadőr most már jó ideje boldog házasságban élt Madam Maxime-mel Franciaországban, de ha gyötörte a honvágy, akkor mindig szívesen utazott haza a kontinesre.

– Nézzenek csak oda, Mary! – mondta Hagrid, ahogy kicsit hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. – Legutoljára még a térdemig sem értél fel, amikor utoljára láttalak. – Ami igazából nagy szó volt. Mary most olyan magas volt, hogy át tudta ölelni a derekát, bár a keze természetesen nem ért össze. – Olyan jó látni téged, kislányom.

– Téged is! – Mary nevetett, miközben próbálta eltüntetni a könnyeket, amelyek ott sorakoztak a szeme sarjában, bár nehéz megmondani, hogy az eső vagy az érzelmek miatt.

– Jöttem volna korábban is, de Olympe fránya kancája Étoile. Én mondom nektek, hogy egy pegazusnál nincsen komiszabb lény ezen a világon. Már hajnalban megérkeztem volna, ha az a fránya állat hagyta volna magát befogni vagy megülni. Ez a cudar időjárás pedig nem egyáltalán nem hiányzott.

Aztán Hagrid Harry felé fordult, és hatalmas kezet nyújtott neki.
– Harry! Te is csak egyre komolyabb leszel! Már meg sem lep, hogy ekkora lányod van.

Harry elmosolyodott, és elfogadta a kézfogást.
– Hagrid, nagyon örülök, hogy látlak.

– Én is, én is – dörmögte a férfi.

– Sima volt az út?

– Amennyire lehetett – válaszolta a varázsló.

– Köszönöm, hogy megteszed nekem ezt a szívességet – mondta Harry. – Senki sincs, akire ennyire nyugodtan rábíznám a lányomat.

– Ez csak természetes – nevetett fel Hagrid, aztán egy kicsit erősen hátbavágta a varázslót, akinek meg kellett igazítani a szemöldökét. – Még emlékszem, amikor elhoztalak a megátalkodott nagynénédhez, amikor csak akkora voltál, mint egy vekni kenyér. Soha nem felejtem el azt a napot.

– Gyakrabban is találkozhatnánk.

– Az már igaz. Szívesen látunk ám titeket Franciaországban – szólalt meg a férfi. – Régen nem jártatok arrafelé ti sem.
– Karácsonykor elmegyünk – ígérte Harry. – Van még itt egy kis ügyünk, de ha minden jól megy, addigra pontot tehetünk a végére. És hogy mennek arrafelé a dolgok? Hogy van Madam Maxime

– Ó, Olympe és én nagyszerűen vagyunk – bólogatott Hagrid büszkén. – Az iskolában tartunk fenntartunk egy menhelyet a sérült és gondozásra szoruló varázslényeknek, ami kezd egyre sikeresebb lenni. Olympe szerint hamarosan szerte az országban lehet egy ilyen hálózat, amit akár Angliába is kiterjeszthetünk. Nem is kívánhatnék jobb helyet, meg jobb életet. És te? Még mindig túlhajtod magad az Auror Parancsnokságon?

– Még mindig – válaszolta Harry egy keserédes mosollyal.

Dylan csendben figyelte őket, míg végül Hagrid rá nem nézett.
– Dylan! – szólította meg. – Te is jócskán megnőttél. Édesanyád, hogy van? Nincs itt veletek? Időtlen idők óta nem voltam Darkness Fallsban.

– Sajnos nincsen itt, de köszönöm szépen jól van. Most már Roxmortsban lakunk – magyarázta a fiatal varázsló.

Hagrid a homlokára csapott.
– Persze, hallottam a híreket. – Már jó ideje nem volt aktív tagja a Rendnek, de mindig számíthattak rá. – Mondd meg neki, hogy hamarosan meglátogatom. Van egy kis ügyem Roxmortsban, és ha már Dumbledore professzort is meglátogatom, akkor őt is.

Dylan éppen válaszra nyitotta volna a száját, de Harry csak apró fejrázással jelezte, hogy ne mondjon semmit sem.
– Rendben van. Megmondom anyának.

– Jó gyerek vagy! – mosolyodott el szeretetteljesen a varázsló, aztán megrázta a sörényét. – Lassan indulnunk kellene. Ideje búcsúzni.

Mary bólintott, majd először apjától köszönt el, aztán kissé zavartan pillantott Dylanre, majd közelebb ment hozzá, és egy tétova csókkal tőle is elköszönt.

– Oh là là! – csapta össze a két kezét Hagrid, bár a franciatudása megállt néhány alap szónál.

– Ő a… barátom – jegyezte meg Mary pirulva.

– Barát, mi? – kérdezte Hagrid egy hamiskás mosollyal, miközben Dylan felé nyújtotta hatalmas kezét és megveregette a vállát. – Hát, örvendek. Szívesen ott lettem volna, amikor ti fiatalok közöltétek ezt Harryvel és Malfoyjal.

– Inkább nem kellett volna ott lenned – jegyezte meg Harry, majd egy kis halvány pírt igyekezett elnyomni, ami kiült az arcára.

– Nagyon ciki volt – tette hozzá Mary. – De most már minden rendben.

– Reméljük – szólalt meg Dylan, majd ő is elmosolyodott egy kicsit.

Hagrid harsányan és hangosan nevetett, amitől még az ablakok is berezonáltak egy kicsit, amikor magában elképzelte a jelentet.
– Sajnálom, Harry! De ha arra gondolok, hogy hivatalosan is Malfoy rokona leszel…

– Inkább hagyjuk ezt a témát. Hermione majdnem megnyúzott, mert olyasmit is mondtam, amit nem akartam. Abban megegyezhetünk, hogy Dylan jó gyerek.

– Remélem, vigyázol Maryre, mert ha nem, velem gyűlik meg a bajod.

Dylan elnevette magát, bár kissé feszengve fogadta el a kézfogást Hagridtől, amitől az egész karja beleremegett.
– Igyekszem.

– Ilyen lányt nem találsz még egyet.

– Tudom – monda egy apró szégyenlős mosollyal, majd egyenesen a lány szemébe nézett.

Hagrid vidáman, de most már visszafogottabban nevetett fel, majd Maryhez fordult.
– Kész vagy, kislányom? Hosszú az út Franciaországig, és Olympe már alig várja, hogy újra találkozzon veled. Annyira örült, amikor elfogadtad az ösztöndíjat.

Mary egy pillanatra körülnézett, mintha meg akarná jegyezni mindent, mielőtt elindulna. Volt valamilyen furcsa érzés a gyomrában, valami olyasmi, amit nem tudott igazán megmagyarázni. Félelem és izgatottság, valami a kettő között, de képtelen volt beazonosítani. Apró pillanatképeket raktározott el: anyja meleg ölelése, öccse James cinkos mosolya, amikor reggel elköszöntek, aztán ott volt a szemerkélő, szürke esőben fürdő Grimmauld tér az ugyancsak szürke homlokzatú házaival, Harry szeretetteljes mosolya, Dylan különös pillantása, amely egyszerre volt bátorító és bizonytalan. Végül bólintott, és Hagridhoz fordult.

– Kész vagyok. Indulhatunk.

Hagrid visszaült a motorra, és megigazította a köpenyét. A lány utazóládáját időközben a már felszíjazták a csomagtartóra.

– Akkor pattanj be, Mary!

Mary búcsút intett Harrynek és Dylannek, majd felült Hagrid mögé.

– Vigyázz magadra! – szólalt meg Harry.

– Úgy lesz.

– Írj majd! – kérte Dylan, de kissé még mindig visszásnak érezte, hogy ilyesmire kéri Mary, de a lány csak elmosolyodott, és kacsintott egyet.

– Kösd be magad! Rázós utunk lehet. És ha van egy remek víztaszító bűbájod, akkor azt nem utasítanám vissza – szólalt meg Hagrid.

– Rendben. Van néhány ilyen bűbájom.

Ahogy a motor felzúgott, nekiiramodott az utcának és felemelkedett a földről. Mary szíve egyszerre volt tele várakozással és nosztalgiával, ahogy egyre magasabbra emelkedtek, és az alattuk levő táj egyre kisebb és kisebb lett, majd a látóhatár teljesen eltűnt a felhők jóvoltából. Tudta, hogy ez az utazás nemcsak fizikai, hanem érzelmi értelemben is egy új kezdetet jelent majd.

***

Harry és Dylan még egy ideig mozdulatlanul álltak a Grimmauld tér járdáján, ahogy a repülő motor távolodott az esőáztatta, szürke égbolton. Mary köpenyének halvány sziluettje Hagrid mögött lassan elenyészett, mígnem végleg eltűnt a horizonton. Mindketten egyszerre sóhajtottak fel, de nem is vették észre.

– Merlinre! – szólalt meg félhangosan Harry.

Dylan összeráncolt homlokkal figyelte a varázslót, akinek elmélyült ráncait sokkal idősebbnek mutatták a koránál. Harry oldalra fordította fejét.

– Majd megérted, ha neked is lesznek gyerekeid – mondta végül a férfi.

– Jó ötlet volt Hagridre bízni?

– Az életemet is rábíznám Hagridra – válaszolt Harry mély rekedtes hangon, és ez már nem egyszer történt meg vele. – Sokkalta jobban bízom benne, mint egy kétes eredetű zsupszkulcsban, amit egy számomra ismeretlen fiú adott a lányomnak. Nekem ez nagyon csapda szagú. Te mit gondolsz?

– De igen – bólogatott a fiú. – Bár szerintem Adriano nem tenne ilyet.

– Vakon hinnél neki?

– Én… ennyire nem ismerem őt – válaszolt a fiatal varázsló, majd újra megszólalt: – A legjobb, ha óvatosak vagyunk.

– Úgy van. Maryt biztonságban küldöm Beaxbatonsba. Nem egyedül Hagrid lesz az, aki vigyáz majd rá.

– Ö…

Harry elmosolyodott.
– Én vigyázok mindig a családomra. Még akkor is, ha személyesen én magam nem lehetek jelen.

– Értem.

– Szeretnélek megkérni, hogy ezt ne mondd el neki – szólalt meg az auror. – Nem akarom elrontani neki ezt teljesen. Így is megviselte ez az egész. Nem kell, hogy más miatt is feszült legyen, amíg mi itt nem járunk a végére mindennek.

– Nem mondok neki semmit – ígérte Dylan, és tudta, hogy ezt az ígéretet nem szegheti meg semmilyen körülmények között.

Egy időre csend állt be a beszélgetésükbe.

– Már nyomoznak utána – említette meg Harry. Dylan egyenesen ránézett, majd az auror folytatta. – A családja persze befolyásos, és nem tudni, hogy mennyire. Nagyon nehezen lehetett bármilyen információt megtudni róluk.

– Mary azt mondta, hogy az apja Voldemort egyik legnagyobb ellensége.

– Ha ez így van, akkor semmi bajuk nem esik. De ha valami másról van szó, akkor nagyon meg fogják ütni a bokájukat. Túl sok minden történik, túl gyorsan. Nem hibázhatunk semmiben.

Dylan időközben zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel állt, miközben a cipőjével elrúgott egy apró kavicsot. Nem nézett Harryre, de a férfi érezte, hogy a fiú gondolatai messze járnak. Harry megszólalt, hangja egykedvű volt, minden fölösleges érzelgősségtől mentes.
– Készen állsz?

Dylan egy pillanatra habozott, majd bólintott.
– Igen.

Harry szó nélkül megragadta a fiatal vállát, és egy pukkanással dehoppanáltak maguk mögött hagyja a Grimmauld teret és a Potter család otthonát.

***

A londoni King’s Cross pályaudvar forgataga zsibongott körülöttük. Olyan volt, mintha hirtelen valaki felgyorsított és felhangosított volna mindent. Harry és Dylan egy eldugott sarokban bukkantak fel. Mindenfelé muglik és varázslók nyüzsögtek, bőröndöket húzva, gyerekek kergetőztek, és a vonatok halk moraja hallatszott a vágányok felől. Mindenki sietett, és ők is igyekeztek felvenni a ritmust.

A 9 ¾. vágányra a bejutás nagyon is könnyen ment mindkettőjüknek. Csak egyszerűen áthaladtak a kilences és tízes vágány közötti falon, ami nevetségesen könnyen utat engedett nekik. Harry egy pillanatra elmosolyodott, amikor felidézett egy igencsak kellemetlen élményt, amikor Ronnal egyenesen a falnak ütköztek Dobby házimanó jóvoltából, és a Weasley-ék repülő autójával kellett Roxfortba menniük. Szép emlék volt.

Ahogyan átértek a peronra még színesebb látvány fogadta őket. A varázslók és boszorkányok hada és gyerekeikkel járó zsibongás mindig mosolyra késztette Harryt, nem is beszélve a nosztalgiáról. Aztán nézte, ahogy Dylan mellette haladt. A fiú mozgása lomha volt, mintha a lépései nehezek lennének.

– Még mindig van időd, hogy meggondold magad – jegyezte meg Harry, miközben lazán a zsebébe süllyesztette a kezét. – Roxmorts nincs messze. Hop-porral gyorsan odaérünk, és legalább nem egyedül kellene utaznod. Csak megkeresem a fiamat és Ashleyt, elbúcsúzunk, aztán mehetünk. Akkor pár órát még otthon tölthetsz.

Dylan megállt, és hátranézett Harryre. Az arca udvarias, de határozott volt. Valahogy semmi kedve nem volt egyik utazási megoldáshoz sem.

– A többiek már biztosan a vonaton vannak – szólalt meg a fiú egykedvűen.

– Nem kell velük menned.

– De kértem, hogy együtt menjünk vissza Roxfortban, pontosan úgy, ahogy az első évben. Bár, ahogy látom ez egyáltalán nem fog összejönni.

– Értem.

– Köszönöm, Harry, de inkább felszállok a vonatra – mondta végül Dylan, majd halvány mosolyt erőltetett az arcára. – Nem hagyom az utolsó éveben.

Harry egy pillanatig némán figyelte a fiút, mintha valamit mérlegelne. Talán a gondolatait, talán Dylan leplezett érzelmeit. A férfi tudta, hogy a fiú szomorú – a távolodó motor, a magára hagyottság érzése, és az elválás Marytől ott égett a mozdulatai mögött, nem is beszélve a súlytól, amit magán viselt. De nem kérdezett rá, nem adott tanácsot. Harry már régóta tudta, hogy néha a legjobb, amit tehet, ha hagyja, hogy az emberek maguk találják meg az útjukat.

– Rendben – mondta végül, és aprót bólintott. – Vigyázz magadra!

– Köszönöm!

– Egyáltalán nincs mit.

Aztán Harry elmosolyodott, intett neki, és hamarosan eltűnt a Roxfortba igyekvő gyerekek és a szüleik között. Dylan pedig teljesen magára maradt a forgatagban. Persze megkereshette volna a barátait vagy valakit a mardekárosok közül, de egyáltalán nem volt kedve hozzá. Felkapaszkodott a Roxfort Expresszre lassan lépdelt végig a vonat folyosóján. A fülkék többsége zsúfolásig tele volt diákokkal, akik izgatottan beszélgettek az előttük álló tanévről, de őt ez most hidegen hagyta. Egy üres kupét keresett, és amikor végül talált egyet, belépett, leült az ablak mellé, és a fejét az üvegre támasztotta.

A vonat lassan indult, a kerekei ütemes kattogása egyfajta monoton ritmust adott Dylan gondolatainak. Egy ideig figyelte, ahogy a vonat kigördül a peronról, aztán elmosódnak a vidám, integető arcok. A külvilág zaja elhalkult, és csak az eső halk kopogása kísérte a fiú magányos gondolatait.

Mary arca jelent meg előtte. A szavai, a távozásának minden pillanata, a harag és a megbocsátás között feszülő érzések ott kavarogtak benne. Bár igyekezett nem kimutatni, belül bántotta, hogy egyedül kellett felszállnia. Mary hiánya fájón élesen hasított belé, és ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Sosem érzett ilyesmit. Senkivel sem. Még Elivel sem. Legszívesebben leszállt volna, aztán megtalálta volna a módját, hogy ő maga is elmenjen Mary után. De a tehetetlenség egyszerűen fojtogatta a torkát. Nem is beszélve a dühről és haragról.

A vonat gyorsulni kezdett, maga mögött hagyva Londont, és mindazt, amit Dylan nem tudott kimondani. Az ablakon túl az eső elmosta a tájat, de belül a gondolatai élesebbek voltak, mint valaha. De fáradt volt, az elmúlt napok eseményei és a ránehezedő hatalmas súly miatt. Végül, aztán megadta magát az álomnak, ami gyorsan átvette az irányítást az elméje felett.

Dylant a sötét látomás szinte azonnal magával ragadta, amint lehunyta a szemét az üres vonatkupéban. Nem a megszokott álmok puha, halvány képei fogadták, hanem valami egészen más – éles és valóságos, mintha egy másik világba lépett volna át. Ritkán álmodott ennyire kézzelfogható, különös álmokat.

Egy sűrű, ködös erdő közepén találta magát, ami hasonlított a Tiltott Rengetegre, de valahogy mégis volt benne valami ősi, valami nyomasztó. A fák groteszk alakzatokban nyújtóztak az ég felé, az ágaikról lelógó mohák és indák lassan himbálóztak, mintha egy láthatatlan, bűvös szél simítaná őket, ami suttogott neki, amit Dylan nem értett meg. Ősi nyelven voltak a szavak, amiket már évszázadok óta nem használt senki. Ismerős volt, hiszen a mágiáját is megrezegtették a szavak. Nem félt. A levegőt valami nehéz, földes illat töltötte be, amitől Dylan egyszerre érezte magát otthonosan és fenyegetve.

Levette a cipőjét, hogy megtisztelje az ösvényt, amely a fák között haladt. Melegnek érezte a talajt a lába alatt. Különös, hiszen hűvösnek kellett volna lennie. Könnyed léptekkel haladt a halkan összetörő, halott levelek halmain, amik megvédték a kövektől, tüskéktől. Nem volt nála a pálcája, és már nem is kellett.

Hirtelen máglyák fénye villant meg a fák között. A narancssárgás lángok kísérteties árnyakat vetettek a tisztásra, ahová Dylan ösztönösen elindult. Érezte a tűz illatát, a cédrus fanyar illatát, ami keveredett a füsttel, és figyelte, ahogy a lángok a magasba csapnak. A dobok hangja tompán dübörgött, lassú, egyenletes ritmusa a szívveréséhez igazodott.

A tisztáson köpenyes alakok gyűltek össze – druidák, vagy legalábbis valami hozzájuk hasonlók. Nem voltak teljesen olyanok, mint amilyeneket Darkness Fallsban látott. Ezekből… nem áradt a gonosz mágia, a sötét varázslatok undorító szaga, amitől a gyomra mindig felfordult, ha éreznie keleltt. Az arcuk alig látszott a csuklyák mély árnyékában, de Dylan érezte, hogy a tekintetük rá szegeződik. Egy rituálé zajlott körülötte, de nem értette, miért volt ott, vagy miért nézték őt ilyen áthatóan.

– Mi ez az egész? – kérdezte hangosan Dlyan, de senki sem válaszolt.

Ahogy egy lépést tett előre, a dobok egyszerre elhallgattak. Az erdőt néma csend borította be, ami fájóan nehézen kongott. Dylan szíve vadul kalapált, mintha az egész világ hirtelen figyelmeztetni próbálná valamire.

Ekkor jelent meg a szürke farkas. Kecsesen átugrott az egyik máglyán. Fiatal, mégis méltóságteljes állat volt, borostyánsárga szemei áthatóan csillogtak a máglyák fényében. Hatalmas és erős hím állat, ami ugyanazzal az ádáz tekintettel nézett rá, mint amikor Darkness Fallsban találkoztak. Dylan megdermedt, mert felismerte őt. Az erdő mélyén, valóságban vagy álomban, ezt sosem tudta biztosan.

– Te vagy az? – suttogta Dylan.

A farkas nem felelt azonnal. Lassan közelebb lépett hozzá, az avar halk ropogást hallatott a mancsai alatt. Mikor elérte Dylant, a fiú ösztönösen térdre ereszkedett, hogy a szemük egy vonalba kerüljön. Az állat egy meghajlással köszöntötte a fiatal varázslót.

– Mi történik itt? Mit akarnak tőlem? – kérdezte Dylan kétségbeesetten.

A farkas felemelte a fejét, mintha a tisztást vizsgálná, majd visszanézett rá. Hangja alig hallható suttogásként érkezett, mintha a szél vitte volna el hozzá a szavakat, és inkább Dylan elméjében hangzott.

– Óvakodj az árnytól…

– Miféle árny? – szakította félbe Dylan, a hangja remegve tört elő. – Mit jelent ez?

A farkas nem válaszolt azonnal, csak közelebb lépett hozzá. Dylan meg akarta érinteni, de a mancsai ködbe vesztek, mintha az állat maga is csak egy álomszerű látomás lenne.

– Roxfortban van. Ne keresd! Ne próbáld megállítani!

Dylan értetlenül rázta a fejét.
– Miért? Mi ez az egész? Mit akar tőlem az árnyék?

A farkas sárga szeme szinte megfagyott, ahogy átható pillantása a fiúra szegeződött.

– Amikor csend lesz a sötétségben, valaki megfizet egy évszázados bűnért. Ne te legyél az!

Dylan a szavak jelentését próbálta megfejteni, de mintha azok elhalványultak volna a fejében, mire megértette volna őket. A farkas hátrált egy lépést, majd egyetlen ugrással eltűnt a máglyák fényköréből.

– Várj! – kiáltotta Dylan, de hiába. A dobok újra megszólaltak, a druidák alakja elmosódott, és a világ körülötte forogni kezdett.

Hirtelen felriadt.

A vonat halk kattogása lassan visszahúzta a valóságba. Az ablakon túl az eső kopogása nem csitult, de valami megváltozott benne. Az álom nyomasztó súlya még ott ült a mellkasán, a farkas szavai visszhangoztak az elméjében.

Dylan felült, a tenyerét az arcába temette, majd mély levegőt vett. Zihálva vette a levegőt.

– Mi a fene volt ez? – mormolta maga elé.

Az álom nem hagyta nyugodni. A farkas figyelmeztetése, a druidák és az árny – minden részlet túl valóságos volt ahhoz, hogy csak egyszerű álom legyen. És mégis, valami azt súgta neki, hogy ez több, mint aminek elsőre tűnt. Mielőtt azonban végképp tovább boncolgatta volna az álmot a fülkéje hirtelen kinyílt.

– Megtaláltam! – szólalt meg Ryan Malfoy, az unokatestvérének harsány hangja, aki egyből lehuppant az ülésre. – Kerestünk, de nem voltál sehol.

– Elaludtam.

– Nyúzott vagy – mondta Josh Weasley, aki csatlakozott a másik két fiúhoz. – Apa mondta, hogy látott felszállni a vonatra. Szólt is neked, de nem reagáltál.

– Én nem vettem észre Ront – rázta meg a fejét a varázsló. – Majd mondd meg neki, hogy bocs.

– Persze, de megmondhatod neked te is, mert eljött velünk „nosztalgiázni”. Bár mindenki tudja, hogy azért, mert itt a legfinomabb a tökös derelye a világon – legyintett Josh. – Sikerült Marytől elbúcsúznod?

– Aha – jegyezte meg röviden Dylan. – Minden rendben, csak… Nem akartam, hogy elmenjen.

– Bármikor utána mehetsz.

– Az én átlagommal? Kizárt. Én nem vagyok zseni – morogta a fiú mérgesen. – Mindegy. Majd talán a téliszünetben találkozunk. Nem tudom.

– Ne legyél ennyire savanyú! – szólalt meg Ryan. – Mi itt vagyunk neked.

– És Vittoriát hol hagytátok? – kérdezte Dylan. – Nem úgy volt, hogy együtt jöttök.

– Ez volt a terv, de ez már, amikor elindultunk megbukott. Vittoria valami mittudomén kivel találkozott a vonaton – válaszolt Josh, majd beletúrt az égővörös hajába, ami jobban nem is fejezhette volna ki azt, hogy a Weasley családhoz tartozik. – Esküszöm, hogy én azt a hollóhátas csajt az életemben nem láttam.

– Mert te kerülöd az okos nőket – vigyorgott Ryan. – És észre sem veszed őket.

– Az a lány dögös volt.

– És Carmen?

– Na hagyjál vele! – morogta Josh, aztán villogó szemekkel figyelte barátját. – Csokibékát valaki?

– Én kérek! – szólalt meg Dylan mosolyogva.

***

Amikor végre megérkeztek a Roxfort állomására, a vonat zakatolása elhalkult, és a leszálló diákokat az egyre hevesebbé váló vihar köszöntötte. Az eső mintha mindent el akart volna mosni, a szél úgy cibálta a diákok köpenyét, mintha egy láthatatlan erő próbálná visszatartani őket az iskolától. Bár ezt a gondolatot Dylan túlzásnak érezte, ugyanakkor még mindig gondolt arra a különös álomra, amit a vonaton tapasztalt meg.

– Miért mindig akkor érünk ide, amikor a legrosszabb az idő? – morogta Josh, miközben magára húzta a csuklyáját.

– Mert ez a Roxfort, itt az időjárás sosem unalmas – felelte Ryan, de még ő sem tudta elrejteni az aggodalmát, hogy egy víztaszító bűbáj nem lesz elég ahhoz, hogy ne legyenek csuromvizesek.

– Unalmas? Nem fogok a jövő hónapban sem megszáradni, de ez így megy tovább.

– Ne nyavalyogj már!

Mielőtt Josh tovább morgott volna egy varázslattal felerősített hang mindent elnyomott.

– Az elsősöket kérem, hogy sorakozzanak fel! Mindenki hagyja a csomagjait a vonaton, a beosztási ceremónia alatt nem lesz rá szükség.

A három fiú a többi tanulóval elindult a zuhogó esőben. A fiákerek már vártak rájuk, és ilyen gyorsan még nem telt meg egyik sem. Aztán láthatatlan thesztrálok húztak fel a kastély irányába. Dylan, Ryan és Josh együtt szálltak be egy fiákerbe, de szerencsére nem kellett senkivel sem megosztaniuk a helyüket. Melegítő és szárító bűbájokat küldtek magukra.

– Ez a vihar… – mondta halkan Dylan, miközben az esőcseppeket figyelte, amelyek csíkokat húztak a fiáker üvegén. – Valami készül.

– Remélem a vacsora – jegyezte meg Josh.

– Nem hülyéskedtem – morogta válaszolt a fiatal varázsló. – Nem tudom megmagyarázni.

– Akkor hagyjuk az egészet. Majd holnap beszélünk erről.

– Én csak azt remélem, hogy a vacsora még meleg lesz, mire odaérünk – próbálta viccel elütni Ryan, de a nevetés elmaradt.

– Úgy beszélsz, mint az apám – korholta Josh.

– Az anyám végül is Ron testvére. Szóval van bennem némi Weasley is – nevetett a másik fiú. – És éhen halok.

– Jaj, srácok! Hagyjátok már abba! – sopánkodott Dylan. – Mindjárt mindkettőtöket kiátkozlak az esőre.

– Na, Dylan határozottan Malfoy – vigyorgott Josh. – Gonosz mardekáros. Nem véletlenül hitte az apám, hogy Mardekár utódai.

– Hé, én is Malfoy vagyok – szólalt meg Ryan. – Leslie Malfoy az apám…


Dylan csak a fejét csóválta.

Közben Roxfort kastélya a sötét felhők közül először csak egy sejtelmes árnyként jelent meg, majd fokozatosan egyre hatalmasabbá vált, ahogy a fiáker közelebb ért. A falak között vibráló fények utaltak arra, hogy odabent minden készen áll az új tanév kezdésére, de valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált a levegőben. A fiúk kiszálltak a kocsiból, majd elindultak befelé.

A Nagyterem mindig lenyűgözte a diákokat a maga grandiózus pompájával, de ezúttal a szokásos megjelenés és az ünnepi hangulat ellenére is nem stimmelt. A mennyezetet borító viharos égbolt villámlásai megvilágították az egész termet.

Dylan az asztalok felé pillantva azonnal észrevette valamit. Ryan és Josh is megtorpant mellette.

– Miért vannak itt a szüleink? – kérdezte Josh, miközben az egyik oldalra mutatott.

A hosszú asztalok végén, ahol általában csak a tanárok foglaltak helyet, ott ült Hermione, Ron, Ginny, Tristan és Jane, olyanok, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt az elsőévesek beosztási ceremóniáján, illetve Roxfortban. Dylan gyorsan átfuttatta a tekintetét az arcokon, és az egyik asztalnál felismert több ismerőst is, akik ugyancsak megjelentek itt-ott a teremben, valamint néhány más varázslót, akikkel a Rend gyűlésén találkozott.

– Ez nem szokványos – jegyezte meg Ryan. – Mi a fenét keresnek itt?

– Fogalmam sincs – dünnyögte Dylan. – De ha anyám integetni kezd, akkor az első zsupzskulccsal elmegyek Mary után.

– Ne legyél nevetséges! – lökte oldalba Josh. – Helló, apa! – Majd visszaintegetett Ronnak. – Mondd csak csoportos zsupszkulcsot foglalsz? Megyek veled én is.

– Szerintem meg fogjuk szívni az idei évet – mondta Ryan. – Még nem tudom hogyan, de meg fogjuk.

– Én is azt hiszem.

Ahogy a diákok helyet foglaltak a házaik asztalainál, a beosztási ceremónia megkezdődött. A Mardekár asztalához érve Dylan még egyszer hátranézett a szülőkre. Valami szorította a mellkasát, mintha előre érezné, hogy az álomban látott farkas szavai valósággá válnak, de aztán köszönt néhány háztársának, és még éppen kitárgyalták volna, hogy mennyi vendég érkezett idén a ceremónia figyelmeztető harangja elnémított mindenkit. Az elsőévesek egyenként léptek elő, hogy helyet foglaljanak a Teszlek Süveg előtt. A terem zaja lassan elhalt, és minden figyelem a ceremóniára irányult.

Dylant különösebben nem érdekelte a kis elsősök beosztása. Sem prefektus, sem iskolaelső nem volt, így leginkább semmi dolguk nem volt. Kötelességből tapsolt, ha a Mardekár ház gyarapodott egy-egy taggal, de a gondolatai messze másfelé jártak. Lopva anyja felé nézett, akik fojtott hangon beszélgetett Ronnal a tanári asztalnál. Vajon miért van itt? Hermionét utoljára akkor látta Roxfortban, amikor őt beosztották. Sosem felejtette el apja önelégül és büszke vigyorát, amikor a Süveg kimondta a Mardekárt. Miután a befejeződött a beosztás, mindenki várta Piton igazgató beszédét, de valami egészen más történt.

A Nagyteremben hirtelen minden gyertya fénye kialudt. Izgatott alapzaj hallatszott a diákok asztala felől, de nem mert senki sem hangosan megszólalni. A Roxfort égboltját mintázó plafonon villám cikázott át, ezzel egy időben mennydörgés moraja rázta meg az a falakat. Túlságosan is hangos volt. Néhányan ijedten felsikkantottak. A Nagyterem ajtaja hirtelen kivágódott, majd nekicsapódott a falnak. Mindenki szeme a bejárat felé szegeződött, ahol három sötét köpenyes alak jelent meg, mindhárman elindultak tanári asztalok felé. Csuklya volt a fejükön, így senki sem láthatta az arcukat, a fekete köpenyük csak úgy lobogott utánuk a menetszélben.

Egyszerre lendítették a pálcájukat, a gyertyákból magas lángok csaptak ki, majd újra sötét lett. Mindenki némán, feszült figyelemmel kísérte a jelenetet. A három alak égbe emelt pálcákkal újra varázsolni kezdett. Ezüstöskék színű partónusok lőttek ki a mennyezet felé és repkedtek körbe a teremben. Egy szarvas, egy bagoly és egy vidra kergetőzött a viharos égbolt alatt, majd elemeikre estek szét, s a kék csillámok úgy hullottak a diákokra, mint a finom zápor.

A három férfi megállt a tanári asztal előtt, aztán egyszerre vették le a csuklyájukat, majd megszabadultak a fekete köpenytől is, amik visító denevérekké estek szét, ahogy elérték a padlót. A teremben izgatott suttogás hallatszott. A teremben egy zöld, kék és egy bordó taláros férfi elevenedett meg.

– Köszöntsük a Roxfort új tanárait – emelkedett szólásra Piton igazgató, aki a szokásos fonatokkal, és leheletnyi ezüst szállal szőt fekete talárjában állt a pulpituson. Először a mélybordó taláros férfit szólította. – Harry Potter, repüléstan.

Harry intett egyet a pálcájával, majd egy újabb szarvas patrónust hívott elő. Az állat végigszaladt az asztalokon. A diákok csillogó szemekkel figyelték a varázslatot.

– Leslie Malfoy, számmisztika.

Leslie előre lépett, meglobogtatva mélykék talárját, aztán ő is patrónusát egy baglyot küldött fel Harryé után, ami kergetőzve, heves szárnycsapásokkal vette fel a versenyt a szarvassal.

– És végül Draco Malfoy, bájitaltan.

Most a zöld taláros férfi lépett előre. Draco komor szürke tekintettel nézett körbe, végül kimondta a varázslatot. Hatalmas, vörösen izzó sárkány röppent ki a pálcájából. Néhányan fel is kiáltottak, ahogy a monstrum kitárta a szárnyait, és alacsony repülése kezdett végig a Nagyteremben, mintha fel akarná falni a gyerekeket.

– Felvágós – szólalt meg Leslie mellette. – Patrónusban egyeztünk meg.

– Csak irigykedsz – szólt fojtott hangon Draco.

– Szeretnéd.

Eközben a vendégek asztalánál Ron közelebb csúszott Hermionéhoz, aki megbűvölten figyelte a férjét.

– Malfoynak nagyon mélyre kellett ásnia, hogy elhúzza a régi énjét? – kérdezte kíváncsian. – Úgy néz ki, mintha egyenesen a Malfoy-kúriából jött volna

– Miről beszélsz? Jól áll neki a zöld talár még mindig – nevetett Hermione, és egy apró pillantást váltott férfjével.

– És az a lenyalt haj? – húzta el a száját Ron. – Ezer éve nem láttam így. Vagy megtaláltátok otthon a fésűt?

– Ron…

– Egyébként a te hajad is egészen… rendezett.

– Narcissa besegített pár bűbájjal – jegyezte meg a boszorkány. – Egyébként modortalanság ezt így megjegyezni. Egyébként meg egy szót se a férjemről.

– Isten mentsen, hogy az új bájitaltan professzort szidjam. Amilyen tekintete van a kedves férjednek, idén az összes diák büntetőmunkát és pontlevonást fog kapni – sóhajtott Ron. – Nehogy te is köztük legyél, Hermione.

– Nagyon vicces vagy, Ronald. Én a felesége vagyok, és nem a diákja.

– Most miért? Pontlevonás helyett, mindig büntetőmunkán lennél.

– Értem az áthallásokat és a célzásokat – jegyezte meg a boszorkány. – Nincs szükségünk ilyesmire, hogy feldobjuk az életünket.

– Unalmas…

Hermione csak mosolygott. És tovább folytatta férje méregetését, valóban Draco Malfoy ott állt teljes életnagyságban azon a helyen, ahonnan lázadó kamaszként megfutamodott. Igaz, most már öregebb volt, bölcsebb és megfontoltabb. Most bájitalmesterként egészen más emberként tért vissza Roxfortba.

Közben Dylan a mardekárosok asztalánál meglepetten nézett apjára, Harryre és Leslie-re. Egyszerűen nem tudott napirendre térni a történtek felett. Egy pillanatra elfogta a csalódottság, amiért őt ebbe nem avatták be. Figyelte, ahogy a három professzor elfoglalja a helyét a tanári asztalnál és folytatódott az évindító. Nem mintha tudott volna Pitonra figyelni.

– Te ezt tudtad? – tette fel Ryan a kérdést fojtott hangon, miközben próbálta Josht nem megütni, amiért a fiú rajtuk kettőjükön röhögött, hiszen ő már leadta a bájitaltant és a számmisztikát is. Így sem Draco, sem Leslie nem fogja őt tanítani, és Harryvel a repüléstan piskótának tűnt.

– Így néz ki az, aki tudja, hogy az apja és a nagybátyja fogja tanítani? – morogta a mardekáros fiú.

– Az ott az apád? – kérdezte Edwin Marlow, az egyik évfolyamtársa.

– Igen – válaszolt Dylan. – Leslie pedig a bácsikám. Harryt pedig… őt nem kell bemutatni.

– Remélem, hogy a bájitaltan nem lesz olyan szívás – húzta el a száját a háztársa.

– Baromi jól néznek ki – szólalt meg Eloise Marlow, Edwin ikerhúga, amiért kapott egy könyöklést a bátyjától. – Most mi van? Harry Potter, Draco Malfoy és Leslie Malfoy nagyon jól néznek ki.

– Vegyük úgy, hogy ezt meg se hallottam – nyögött fel Dylan.

Ryan fintorogva nézett Eloise-ra.
– Normális vagy? – kérdezte felhúzott orral. – Az én apámról is. és a bácsikámról is beszélsz. Ja, meg Mary apjáról.

– Akkor is jól néznek ki. Oh, tényleg. Hol van, Mary? Nem látom sehol. Beteg talán? Vagy végleg kiiratkozott?

Dylan nem szólt semmit. Legszívesebben már most elment volna Roxfortból. Draco Malfoy nem éppen arról volt híres, hogy kivételezett volna bárkivel is, tőle általában a szokásosnál is többet követelt, ez pedig itt az iskolában sem lesz másképpen. Már átkozta magát, amiért tavaly feliratkozott az emelt bájitaltanra.

– Hé, Malfoy! – szólt oda neki egy másik mardekáros fiú, Cletus Sage, aki az idén hatodéves volt.

– Igen?

– Megszerzed nekünk, majd a vizsgakérdéseket?

Dylan csak egy dühös pillantást villantott felé.
– Frászkarikát.

A többiek várták a válasz, de csak ezt kapták Dylantől. Cletus még egy darabig próbálta győzködni, ám végül feladta. A tejfölszőke mardekáros magába zárkózva ült a helyén. Néhány hellyel odébb Max mellől Eli nézett Dylanre egy kicsit aggódva. Szívesen mondott volna neki valami bíztatót vagy megnyugtatót, de nem bírta rávenni magát, hogy bármit is mondjon.

Ez az év érdekesen indult.

hozzászólás: 2

by palmainé ildi @ 25 Dec 2024 05:39 pm

Köszönöm a karácsonyi ajándékot! Végre. Sokat vártam rá. Izgalmas pörgős fejezet. Váratlan fordulatok. Tetszik. Remélem gyorsan jön a következő.

by Nyx @ 26 Dec 2024 02:07 am

Nagyon szívesen! A következőre nem kell majd annyit várni majd, legalábbis a terveim szerint nem. Örülök, hogy tetszett. Köszönöm!