27. fejezet
A különszoba kiváltság

Mary kapaszkodott az oldalkocsiba. Érezte, ahogy egyre süllyednek és süllyednek. Mély levegőt vett, mert tudta, hogy hamarosan landolnak. Soha nem repült még ennyit életében, és nagyon remélte, hogy ha tanév végén inkább zsupszkulccsal indul majd haza.

– Mindjárt földet érünk! – fordult oldalra Hagrid vidáman, miközben óriási egyik keze biztosan tartotta a motor kormányát, a másikkal pedig feltartotta a hüvelykujját.

Mary bólintott, de nem szólt semmit, csak kényszeredett mosollyal viszonozta a gesztust. Nem akart panaszkodni, pedig már órák óta hideg járta át, és a melegítőbűbájok sem tartottak már annyira. A felhők alá süllyedtek. A közelgő táj sem tűnt éppen hívogatónak, a szürkületben semmi sem látszott annak. A motor hirtelen megrázkódott, ahogy Hagrid óvatosan lejjebb ereszkedett, és egy kis tisztás kezdett kibontakozni a ködös erdő közepén. a hűvös, esős szél az arcukba csapott.

A párafátyol olyan sűrű volt körülöttük, csaknem elnyelte a tájat, és a föld csak akkor bontakozott ki, amikor már egészen közel voltak hozzá. Hagrid nem látszott éppenséggel aggódónak, ugyanakkor Mart egyáltalán nem győzte meg a motoros utazás. Az erdő sötét, göcsörtös fái először homályosan, majd egyre tisztábban rajzolódtak ki a szürkeségből. Az ágak, amelyek mintha egyenesen feléjük nyúltak volna, időnként fenyegetően mozdultak meg.

A motor egy zökkenéssel ért földet, most már egy kitaposott, földes úton haladt tovább. Kacskaringók, egyenesek, görbék, emelkedők és lejtők. A boszorkány nem érezte kimondottan megváltásnak, hogy most közelebb lehet a földhöz, de ezt az utazási formát sokkal jobban bírta. Ugyan szeretett seprűn repülni, de ezt nem tette ilyen hosszú távokra, inkább csak kviddicskor került rá sor.

Néhány lélekvesztő kanyar után a repülő motor zúgása elhalkult, amikor Hagrid és Mary megálltak a réten. Összeségében az utazás hosszú és meglepően zökkenőmentes volt, de a hideg szél, amely Franciaország északi erdeiben kavargott, azonnal megcsípte Mary arcát. Megrázkódott, miközben megigazította a köpenyét, de a hűvösség nem csak a levegőből áradt – valami a hely hangulatában is ott motoszkált, amitől kissé szorongani kezdett. A boszorkány elővette a pálcáját, majd egy újabb melegítőbűbájt varázsolt magára. Amikor megérezte varázslat kellemes melegét sokkal jobban érezte magát.

– Na, megérkeztünk, Mary! – mondta Hagrid vidáman, miközben óriási kezeivel óvatosan leszállt a motorról. – Cudar egy idő van.

– Igen, pontosan.

– Induljunk el a kastélyba, mielőtt megint elkezd esni. Különben sem jó ilyenkor kutyagolni ebben a sötétben.

– A csomagjaim?

– Később elintézi egy manó – legyintett nagy kezével Hagrid. – Most egy forró teára és egy kis ételre van szükségünk.

Mary most ébredt rá először, hogy valóban éhes és még soha nem vágyott ennyire egy jó teára. És egy kis fáradtság jele is kezdett rajta eluralkodni. Egy pillanatra lemaradt, de gyorsnak kellett lennie, hogy a félóriást beérje, akinek elég volt egyet lépnie, amíg Marynek legalább négyet.

A kastély irányába haladva Hadrig újra megszólalt:
– Látod azt ott? Az a Beauxbatons. Persze Roxforthoz képest nem olyan szép, inkább olyan…

– Túldíszített? – kérdezte Mary.

– Csicsás – nevetett fel a varázsló. – De ezt a világért se említsd Olympe-nak. Nagyon kényes az ilyesmire.

– Lakat lesz a számon.

Mary a halvány ködfátylon át a távolban sejtelmesen kirajzolódó kastélyra nézett. Az épület lenyűgöző volt – karcsú tornyai a felhők felé nyúltak, míg hatalmas ablakai, amelyek visszaverték a szürke eget, azt sugallták, hogy belül olyan pompás vagyis csicsás, amilyennek Hagrid leírta. Ám valami mégis nyugtalanította. A kastélyt körülölelő sűrű erdő – az óriási, göcsörtös fák és szúrós bokrok – inkább fenyegetőnek tűnt, mint hívogatónak.

– Azért gyönyörű a maga módján, ugye? – folytatta Hagrid, és úgy nézett rá, mintha várná, hogy megerősítse.

– Igen… gyönyörű – válaszolta Mary, bár hangjából hiányzott a meggyőződés. – Bár nem mérhető Roxforthoz.

Ezen mindketten felnevettek.

A föld alattomosan süppedős lett, a lány cipője talpa sáros lett, amit egy varázslattal kellett eltűntetnie. A fák között időnként mozgásra lett figyelmes: árnyak suhantak, és a bokrok zizegtek, mintha valami vagy valaki figyelné őket.

– Az erdő tele van érdekes varázslényekkel – magyarázta Hagrid, aki látszólag mit sem vett észre Mary feszült tekintetéről. – Tudtad, hogy itt élnek holdborjak? Éjszaka néha a tisztásokon táncolnak a holdfényben. Nagyon ritka látvány és tiszta szerencse, ha látsz ilyet.

– Oh.

– A kastély körüli erdő, ugyan nem tiltott, mint amilyen Roxfortban, de azért nem kellene éjjel kint mászkálnod.

– Dehogy – válaszolt a fiatal boszorkány.

– Csodás lényeket lehet látni, meg ott vannak az óriáslábú pockok is, csodás kis jószágok, bár néha kissé agresszívek tudnak lenni.

Mary halvány mosollyal bólintott, miközben próbált nem gondolni semmire, de annyi minden járt a fejében, hogy ez egyáltalán nem működött. Hagrid jókedve szinte tapintható volt, ahogy lelkesen folytatta az erdő lényeiről szóló történetek ecsetelését.

– Az a helyzet, Mary, hogy az emberek sokszor félnek az ismeretlentől – mondta Hagrid, mintha érezné a lány visszafogottságát. – De ezek a lények nem akarnak rosszat, mindegyik csodálatos a maga módján. Az erdő…

Mary nem felelt, csak bólintott. Belül azonban máshogy érzett. Az erdő súlyos csendje, a szúrós indák és a fenyegető szél mind azt sugallta neki, hogy ez a hely nem akarja barátságosan fogadni. Persze ez puszta képzelgés volt. Éjjel a minden annyira nyomasztónak látszott, elmosódtak a határok, a kontúrok, és ő most hajlamost volt mindent iszonyatosan sötétnek látni.

Ahogy a kastélyhoz közelebb érve, Mary érezte, hogy a honvágy apró szikrája ott bujkál a szívében. Otthon biztonságosabb volt, ismerősebb – még akkor is, ha Dylan néha az őrületbe kergette, vagy apja túlságosan aggódott érte. De ott volt az a ködös jóslat… Ő döntött így, emlékeztette magát a lány. Most itt volt egy idegen helyen, amely egyszerre volt gyönyörű és fenyegető.

Hagrid nem vett észre semmit a zavarodottságából, vagy ha igen, nem hozta szóba.

– Madam Maxime odabent vár minket – mondta Hagrid, és széles mosollyal intett a kastély kapui felé. – Már tudja, hogy itt vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy nagyon fog örülni neked. Emlékszel még rá?

– Halványan.

– Igaz, nagyon kicsi voltál, amikor találkoztatok – bólogatott a férfi.

– Kedvelni fog szerinted?

– Biztosan. Olympe nagyon

Mary egy pillanatra megállt a kastély bejáratánál, és mély lélegzetet vett. A kapu hatalmas volt, olyan magas, hogy szinte eltörpült mellette. A hideg kő érintése emlékeztette arra, hogy nincs visszaút – döntött, és most itt kell helytállnia.

– Készen állsz? – kérdezte Hagrid, és óvatosan a vállára tette hatalmas kezét.

– Igen – felelte Mary halkan, bár belül még nem volt biztos benne.

Ahogy beléptek a kastély udvarára, Mary még egyszer hátrapillantott a ködbe burkolózó erdőre, amely mintha figyelné őt. Mélyen, legbelül érezte, hogy ez a hely többet tartogat számára, mint amire valaha felkészülhetett volna. Legszívesebben kiderítette volna, hogy mi ez az érzés, de nem volt itt az ideje. De nem tudott szabadulni az érzéstől. Valaki figyelte, nagyon is figyelte.

Mary és Hagrid az esőtől ázott udvaron keresztül közelítették meg a kastély bejáratát. Az épület homlokzatán gyönyörű, faragott részletek tűntek elő, vízköpők, csipkézett stukkó, mintha maga az iskola is próbálna megmutatni valamit fennköltségéből, ugyanakkor tartózkodó méltósággal. A hatalmas, kovácsoltvas ajtó hangos nyikorgással tárult ki előttük, és Hagrid nyomában beléptek a tágas, kőpadlós előcsarnokba.

Madam Maxime éppen ott állt az előcsarnokban, magasabb és karcsúbb volt, mint ahogy Mary elképzelte. A nő lenyűgöző, selyemből készült, mélykék talárban öltözött, amely elegáns tartást kölcsönzött neki. Hűvös, már-már ékszerszerű szemei Maryre szegeződtek, és ajkai vékony mosolyra húzódtak, ami inkább tűnt udvariasnak, mint barátságosnak.

– Rubeus – szólalt meg Madame Maxime mély, zengő hangján, amikor meglátta Hagridot. Ahogy kimondta a férfi nevét érezni lehetett némi gyengédséget, és egy átsuhanó apró mosolyt az arcán. – Jó látni, hogy mindketten szerencsésen megérkeztetek. És ő itt Mary Potter?

– Az bizony! – válaszolta Hagrid vidáman, nem törődve a nő visszafogottságával és Mary megilletődött tekintetével, most a lány háta mögé tette a kezét, majd előre tolta, hogy jobban láthassák. – Emlékszel még rá? Alig volt nagyobb egy kifejlett mandragóránál, amikor utoljára láttuk.

– Valóban – bólintott Olympe.

Mary elpirult a szavak hallatán, de Madam Maxime szigorú pillantása rögtön elfojtotta az érzést, és ha lehet még jobban kihúzta magát. A nő alaposan végigmérte őt, mintha egy értékes műalkotást vizsgálna, majd bólintott.

– Üdvözlöm, Madam Maxime! – szólalt meg a lány, amikor végre megtalálta a hangját. – Köszönöm az ösztöndíjat, és hogy itt lehetek.

– Üdvözöllek a Beauxbatons Akadémián, Mary. Sajnálom, hogy a vacsoráról lemaradtatok, de ilyen késői érkezésre nem készültünk fel – jegyezte meg a boszorkány, és mintha enyhe szemrehányás bujkált volna a hangjában.

– Ó, hát, tudod, az időjárás nem volt valami kegyes – mentegetőzött Hagrid, miközben zavartan megvakarta a tarkóját. – Cudar időt hoztunk magunkkal, ami nemsokára utoléri a kastélyt is.

– Hogyne – válaszolta Madame Maxime. – De késő van. És szerintem mindannyianunknak szüksége van egy kis pihenésre.

– Ez így van, drágám.

Az igazgatónő finoman intett, majd egy apró, égszínkék ruhába öltözött házimanó jelent meg az előcsarnokban, aki eddig szinte láthatatlanul meghúzódott az egyik oszlop árnyékában.

– Cosette, kísérd el Miss Pottert a szállására.

A manó mélyen meghajolt, hatalmas szemeiben érdeklődés csillogott, amikor Maryre nézett.

– Kérem, kövessen, kisasszony! – szólt szinte suttogva, majd finom, apró léptekkel elindult a folyosó felé.

– Jó éjszakát, Mary! – mondta az igazgatónő, de mielőtt Mary válaszolhatott volna, már el is indult a folyosó egy másik irányába.

– Sok a munkája – magyarázta Hagrid. – Legjobb lesz, ha mi is megyünk.

– Hagrid? – fordult vissza Mary bizonytalanul.

– Ne aggódj! – intett neki a férfi, miközben egy barátságos mosolyt küldött felé. – Hamarosan találkozunk! Cosette majd hoz neked vacsorát és megmutatja a szállásodat.

– Rendben van.

– Én írok a szüleidnek, hogy rendben megérkeztünk – mosolyodott el Hadrig.

Mary megpróbált elmosolyodni, de kissé ideges volt. Ahogy Cosette nyomában eltűnt az egyik félhomályos folyosón, a nyomasztó gondolatok újra megrohanták. Időközben kint elkezdett esni az eső, a szél erősen csapta a vízcseppeket az ablakoknak. A manó hangtalanul vezette Maryt a kastély folyosóin, míg végül egy szépen faragott tölgyfaajtó előtt megállt.

– Ez lesz az ön szobája, kisasszony – mondta a manó udvariasan, miközben finoman kitárta az ajtót.

Mary belépett, és meglepetten állt meg a küszöbön. A szoba tágasabb volt, mint ahogy elképzelte. Roxfortban öten osztoztak egy hálószobán, de itt csak egyetlen ágy volt. Láthatóan itt nem volt senki más sem a szobában. Az egyik sarokban egy kényelmes, baldachinos ágy állt, az ablakok mellett egy régi, de elegáns íróasztal kapott helyet, rajta már ott sorakozott néhány dolog: tinta, pennák és néhány pergamentekercs. A szoba falát bézs színű tapéta borította, amelyen aranyszínű, kecses minták futottak végig, mintha egy szelíd szellő rajzolta volna őket. Elegáns volt.

Mary szeme megakadt az ágy mellett álló, kecsesen faragott szekrényen, és a tágas, ablakos beugrón, ahonnan pazar kilátás nyílt az iskola körüli sötét erdőre, és ahol remekül fog majd olvasni. A kilátás ellenére azonban a szoba kissé magányos hangulatot árasztott, különösen, amikor Mary ráeszmélt, hogy nincs itt senki. Ez egyszerre volt jó és egyszerre volt kétségbeejtő.

– Jó éjszakát, kisasszony! – hajolt meg ismét Cosette, és anélkül, hogy zajt csapott volna, eltűnt az ajtón túl.

Mary még állt egy pillanatig a helyiség közepén, figyelve, ahogy az ajtó halk kattanással becsukódott. Aztán lassan az ágyhoz lépett, és leült rá. Az ágy meglepően puha volt, a takaró pedig vastag és meleg. Ahogy megérintette, finom levendulaillatot érzett. Mennyire más volt, mint a roxfortbeli szállása. Mélyen magába szívta az új és ismeretlen illatot.

Mielőtt azonban elmerülhetett volna gondolataiban, egy halk mocorgás zökkentette ki. Mary felpillantott, és észrevette, hogy az íróasztalon, egy aranyozott tálcán megjelent a vacsorája: friss bagett, sajt, gyümölcsök és egy gőzölgő csésze tea. A látvány és az illatok megnyugtatták valamelyest, bár a honvágy továbbra is szorította a szívét.

Felpillantva észrevette, hogy a csomagjai már ott vannak a szoba egyik sarkában, gondosan elhelyezve. Azonnal odasietett hozzájuk, letérdelt, és elkezdett keresgélni. Rövidesen megtalálta, amit keresett: az egyik ikertükröt, amit az apjától kapott. A tükör egyszerű, de szép darab volt, keretét apró, ezüstfaragványok díszítették, mintha szélfútta leveleket formáztak volna. A másik tükör pedig a Dylannél volt. Már csak meg kellett várni, hogy a fiú megjelenjen benne.

Mary visszaült az ágyra, a tükröt az ölébe helyezte, és egy pillanatra tétován nézte a saját tükörképét. Még mindig bizonytalan volt, hogy megérte-e elfogadni az ösztöndíjat és elhagyni az otthonát. Sóhajtott, majd a tálcát közelebb reptetve magához reptette, és éhesen nyúlt a kései vacsorához, miközben várta, hogy a másik oldalon megjelenjen Dylan arca.

***

A Roxfort hatalmas, kőbfalai között Dylan próbálta összerakni a fejében az eseményeket, miközben a vacsora végeztével a folyosón bolyongott. A Nagyteremben a mardekáros háztársai nem hagyták békén. Mindegyikük élvezettel csipkelődött rajta, hogy az új bájitaltanár, Draco Malfoy, az apja lett. Micsoda szerencsétlen helyzet, ami borzasztó dühvel töltött-e.

– Hé, Malfoy, miért nem mondtad, hogy családi kedvezményt kapunk bájitaltanból? – vigyorgott rá az egyik évfolyamtársa, mire a többiek hangos nevetésben törtek ki. – Minden házpont duplát ért?

– Ez jó, Martin – nevetett egy másik. – Hiszen ő egy Malfoy. A mardekárosok közül az egyik legismertebb. Biztosan elfogult.

– Végre nincs több büntető munka – sóhajtott fel Martin. – Hé, Malfoy, az apád biztosan elnézi neked…

És még sokáig folytatták, de Dylan szó nélkül tűrte, amíg bírta, bár a szíve egyre gyorsabban vert. Az asztalnál ülve gyűlölte a világot. Nem is hallgatott senkire és semmire, amikor elhagyta a termet. Miért nem mondott neki senki semmit? Miért hagyták, hogy minden ilyen váratlanul csapjon le rá? Persze a tény, hogy a Főnix Rendjének tagja lett, semmivel sem segített neki most. Nevetséges… És még két ismerőse jelent meg a tanári karban. Nem is beszélve a többiekről. Roxfort volt az egyetlen hely, ahol azt csinálhatott, amit egy átlagos diák. A szülei pedig elég messze voltak ahhoz, hogy minden csínytevéséről, házpont levonásról és minden más egyébről tudjanak. Most viszont apja árgus szemei alatt lesz kénytelen elvégezni az utolsó évet.

Amikor már nem bírta tovább, elhagyta a Nagytermet, és a kastély hideg folyosóin próbált menedéket találni. A Roxfort ezen része ilyenkor, éjjel különösen csendes volt, csak a szél süvített a színes üvegablakokon túl. Ez a folyosó messze esett a házakhoz vezető útvonalaktól, így nem kellett félnie, hogy valaki majd meglátja vagy rákérdez miért is van itt. A lángoló fáklyák fénye barátságosan lobogott, de Dylant nem tudta megnyugtatni.

Egy félreeső helyen, a harmadik emeleti folyosó egyik régi kőerkélyén végül megállt. Kezét a hideg kőkorlátra helyezte, és az éjszakai égboltot bámulta, amelyen a viharfelhők csak néha engedték át a hold fényét. A gondolatai kavarogtak: harag, értetlenség, és valami keserű hiányérzet uralkodott el rajta.

Mary.

A lány hiánya most még rosszabbnak tűnt. Pedig még alig pár órája váltak csak el egymástól.

– Francba – mondta maga elé meredve félhangosan.

Nem hallotta meg a léptek zaját a háta mögött, csak akkor fordult meg, amikor valaki megszólította:

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz rád találni.

– Talán csalódást okoztam? – kérdezte a fiú, aztán visszafordult a korláthoz, nagyon is kerülte a szürke tekintetet.

– Kirohantál mielőtt normális felnőtt módjára beszélhettünk volna – jegyezte meg az apja, miközben láthatóan zavart fiát figyelte.

– Kicsit… egyedül akartam lenni – morogta Dylan, aztán újra felé fordult.

Draco Malfoy állt ott, hűvös eleganciával, de a tekintetében volt valami, ami eltért attól a viselkedéstől, amilyen az apjától várt. A férfi most jobban hasonlított Lucius Malfoyra, mint eddig bármikor. A zsebre tett kézzel állt, a szemei pedig mintha valami többet próbáltak volna közvetíteni.

Dylan összeszorította az állkapcsát.

– Miért jöttél, apa? – kérdezte élesen, és elfordult az erkélyről. – Még van valami, amit el akarsz mondani nekem? Vagy majd azt is egy nagyszabású terv részeként, utólag tudom majd meg? Szóval?

Draco közelebb lépett, de megtartotta a távolságot. Összeszorította az ajkait, aztán vett egy mély levegőt. Sejtett valami ilyesmi reakciót, de a pár napja tört gyökeres változások és a fia rendtaggá kinevezése után valamivel többet várt Dylantől. Talán mégis hibát követtek volna el? És talán nem kellett volna mindenbe beavatni? Mindketten tudták, hogy most Dylan sokkal több elvásárnak kell, hogy megfeleljen, mint eddig. Nem lehetett gondtalan diák. Nem lehetett többé meggondolatlan gyerek.

– Beszélni akarok veled – mondta egyszerűen Draco. – Ezért is jöttem utánad.

– Úgy, ahogy eddig is? Titkokról? Mert az nagyon jól ment – vetette oda Dylan gúnyosan, és érezte, hogy a haragja újra fellángol. Draco arcvonásai megkeményedtek, saját maga tükörképét látta a fiában. Ami egyszerre volt – Miért nem mondtál nekem semmit? Miért nem mondott nekem senki semmit?

Draco arca megfeszült, és sóhajtott egyet, mintha egy pillanatra habozna, mielőtt válaszol.

– Nem így kellett volna megtudnod, ezt elismerem – kezdte a varázsló, a hangja halk volt, szinte szelíd. – De… nem könnyű mindent kézben tartani, Dylan. És nem akartam, hogy ez idő előtt kiderüljön. Voltak fontosabb dolgaink is, mint ez.

– Értem.

– Felesleges ennyire duzzognod – folytatta Draco. – Ez nekem nem éppen egy végleges állás, ha már tudni akarod. Mindenesetre mindannyian a Rendből itt kell, hogy legyünk. Tűzközelben.

– Tűzközelben? – Dylan felnevetett, de a nevetése keserűen csengett. – Azért, mert neked ezt kellett tenned, nekem még át kellett élnem ezt az egészet egy vacsoránál, ahol mindenki engem néz és rajtam röhög?

Draco elhallgatott. A fiát nézte, aki egyszerre tűnt dühösnek, megbántottnak és összezavarodottnak.

– Tudom, hogy haragszol – mondta végül. – Joggal. De nem akarlak magadra hagyni ebben. Azért vagyok itt, hogy... hogy beszéljünk, ha akarod.

Dylan szúrós pillantással mérte végig Dracót.

– Miről beszéljünk, apa? – kérdezte a fiú. – Ez már eldöntött tény, nem volt jogom megvétózni. Csak… kellemetlen lesz mindkettőnknek.

– Nem kell, hogy az legyen.

– Hogyan legyen kevésbé kellemetlen az, hogy a saját apám tanít majd és vizsgáztat le RAVASZ-ból? – tette fel a kérdést Dylan. – És anya ebbe beleegyezett.

– Piton professzor vizsgáztat majd.

– Oh, remek.

– Ezt nem folytathatod, Dylan.

– Aha – szólt a fiatal varázsló.

Draco idegesen összeszorította az ajkait.
– Ideje lenne összeszedned magad, fiam. Viselkedj úgy, mint egy Rendtag. Tudod, hogy mi forog kockán, tudod, hogy nemcsak azért vagyunk itt, mert olyan remek hely Roxfort. Szedd össze magad! Számítanak azok a beszólások? Áruld el!

– Nem – rázta meg a fejét Dylan. – Nem számítanak.

– És miért nem?

– Mert sokkal nagyobb dolgok vannak készülőben.

– Igazán zavar, hogy én foglak tanítani?

– Nem… annyira – válaszolt a varázsló.

– Ez az én fiam – mosolyodott el Draco. – Lényeg, hogy mi tudjuk, hogy miért van az egész. Minden más… már csak apró kellemetlenség.

– Szóval ellophatom a bájitaltan dolgozatok kérdéssorát? – vigyorodott el a fiú egy kicsit megenyhülten.

– Nem. Mert azt hiszem, hogy ez egy kezdése lehet annak, hogy kemény büntetőmunkákat szabhatok meg neked, ha nem viselkedsz rendesen.

– Ha anya ezt megtudja…

– Igyekezz kevés vizet zavarni! – kérte Draco egy cinkos vigyorral. A fia összevont tekintettel nézett rá, majd megforgatta a szemét.

Dylan nem válaszolt azonnal. A gondolatai között háború dúlt, de végül csak lehajtotta a fejét, és egy keserű sóhaj hagyta el az ajkát. Legszívesebben fogott volna egy zsupszkulcsot, hogy elmenjen innen, aztán Maryvel lehessen. De erre persze nem volt lehetősége. Legalábbis most azonnal nem.

– Hát, azt hiszem, más választásom nincs – mondta Dlyan, és egy pillanatra elnézett az éjszakai égbolt irányába. – Muszáj együttműködni. Nem igaz?

– De igen.

Draco arca enyhén ellágyult, de nem próbált közelebb lépni. Csak állt ott, várva, hogy Dylan folytassa vagy csak csendben álljanak egymás mellett. A fiának meg kellett értenie, hogy mennyi minden forgott most kockán. Nem vállalta volna el ezt az állást, ha nem így lett volna. Pedig soha nem akart tanár lenni, ez inkább a feleségének való feladat lett volna, de Hermionét jelen pillanatban lefoglalták a gyerekeik, akik még túlságosan kicsik voltak ahhoz, hogy csak úgy rábízza őket hosszú időre másra. Draco az utolsó pillanatig igyekezett mindent titkolni. Neki sem volt egyszerű visszatérnie ide. Annyi emlék… főleg az utolsó évről, aminél kuszább nem is lehetett volna. Most pedig újra itt volt, ugyanazon a falak között, ahol a fiatal éveit töltötte.

– Tudod, hogy mit mondtak a többiek? – kérdezte Dylan, majd egy lapos pillantással figyelte az apját.

– Kíváncsian hallgatom.

– Néhány lány szerint dögösek az új professzorok – jegyezte meg a fiú egy félmosollyal.

Draco egyszerre felnyögött és felnevetett, ez némileg megtörte a jeget apa és fia között.

– Még nem alapoztam meg a hírnevemet – szólalt meg végül Draco.

– Piton professzor nem volt kegyetlen, csak mondom – emlékeztette egy bujkáló mosollyal Dylan.

– Én inkább lennék kegyetlen és gonosz.

– Apa…

– A bájitaltan nem éppen egy vicc.

– Igaz, de…

De nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert lépések hangzottak fel a folyosón. Végül egy jól ismert női alak jelent meg a fáklyák fényében. Draco szíve azonnal megdobbant. Pontosan olyan volt, mint gyerekkorukban, csak még szebb lett azóta. Ugyanaz a csillogást látta a szemében, és ugyanúgy szerette érte.

– Álljon meg, Miss Granger! – szólalt meg Draco újonnan megtalált professzori hangján. Hermione meglepetten állt meg, majd elmosolyodott Draco és Dylan felé. – Hová viszed azt a sok könyvet?

– Jajj, Draco! – intett le a boszorkány. – Csak néhány apróság. Kihasználtam az alkalmat.

– De a könyveket nem lehet kivinni az iskola területéről – emlékeztette az új professzor.

– Már most mennyire tisztában vagy a házirenddel – bólintott elismerően a felesége. – Lenyűgöző.
– Amíg idejártam megszegtem őket, most pedig betartatom – nevetett fel Draco.

Hermione, amikor közelebb ért letette a könyveket a korlátra, aztán megölelte a fiát.
– Jól utaztál?

– Igen, persze.

– Minden rendben? – kérdezte az anyja.

– Aha. De most már el kellene mennem a klubhelyiségbe – szólalt meg Dylan. – Beszélnem kell Maryvel.

– Jól van – mosolyodott el az anyja, aztán kisimított egy hajtincset a fia homlokából. – Következő hétvégén várunk, Dylan.

– Rendben, anya.

Dylan gyorsan elköszönt, aztán egyedül hagyta a szüleit. Draco és Hermione kettesben maradt, a férfi átölelte a feleségét, aki mosolyogva bújt hozzá. Röviden megcsókolták egymást.

– Dühös még mindig ezért.

– Én se szerettem volna, ha a szüleim tanítanának – mondta a boszorkány. – De majd megemészti.

– Biztosan – mormolta Draco. – Most szemmel kell tartanom mindenki mást.

– Tudod, hogy segítenék, ha hagynád.

– Azzal bőven segítettél, hogy biztonságban tartod a családunkat – mosolyodott el a varázsló hálásan. – Látom, hogy rengeteg védőbűbájról vettél ki könyvet.

– Kicsit frissítem a tudásomat – vigyorodott el Hermione.

– Kezdjek félni tőled?

– Ha nem jössz haza időben, akkor meglehet.

– Gyere, menjünk haza, édes! – mosolyodott el Draco.


***

Időközben a kastély másik részében Max és Eli kéz a kézben sétáltak fel a lépcsőn a Roxfort legfelsőbb szintjei felé.
– Hova megyünk? – kérdezte a boszorkány.

– Majd meglátod. Meglepetés.

– Meglepetés? – ismételte meg Eli. – Erre sosem jártam.

– Én sem – mosolyodott el cinkosul Max.

– Akkor nem is tudod jó felé megyünk-e.

– Azért nem is olyan bonyolult.

Az iskola folyosói a vacsora után csendesek voltak, a fáklyák fénye meleg árnyékokat vetett a falakra, ahogy a fiatal pár egyre közelebb ért Max frissen megszerzett lakosztályához. Elinek még fogalma sem volt miért jönnek erre, de a fiú nem tudta leplezni az izgatottságát.

A lány kuncogva pillantott rá, miközben Max egy drámai mozdulattal kimondta a jelszót, és a kőszörny utat engedett nekik a helyiségbe.

– Oh, ez micsoda?

– Nos, édesem – mondta játékos tisztelettel a fiú, miközben félreállt, hogy Eli beléphessen –, ez az én birodalmam. Az új lakosztályom.

– Komolyan beszélsz?

– Igen. Iskolaelső vagyok, és ez most néhány kiváltsággal jár – jegyezte meg ravasz vigyorral Max.

Eli mosolyogva lépett be, és körbenézett. A lakosztály nagyobb volt, mint amire számított: egy kényelmes kanapé, íróasztal, vidám tűzzel égő kandalló, egy hatalmas ablak. A félreeső ajtón lehetett belépni a hálószobába, amiben egy baldachinos ágy uralta a teret. A sarokban álló íróasztal, már tele pergamenekkel és könyvekkel, de Max most cseppet sem gondolt a tanulásra.

– Nem is rossz, Mr. Iskolaelső – jegyezte meg Eli egy csintalan mosollyal, miközben végigsétált a szobán, és megérintette a kanapé puha karfáját. – Mondhatni, megérte minden unalmas óra, amit tanulással töltöttél.

– Csak irigykedsz.

– Én? Dehogy. Nekem ott van egy hideg pincehelyiség, aminek az egyetlen ablaka a tóra nyílik, és időnként arrafelé úszkál néhány undorító vízilény is. Csodálatos. Soha nem is költöznék máshová.

Max odalépett hozzá, és átkarolta a derekát, közelebb húzva magához. Eli nevetve karolta át a nyakát.

– Szóval nem is lenne kedved itt lenni velem, ha megkérnélek rá? – kérdezte a varázsló játékosan.

– Biztos vannak itt olyan bűbájok – fújt egyet Eli.

– Nincsenek – suttogta a fülébe vigyorogva Max. – Miután megkaptam a szobát, azért jöttem fel, hogy mindegyiket megtörjem. Szóval…

– Most komolyan ezt tetted, amikor mindkét szülőm itt van Roxfortban? – hüledezett a boszorka. – Ráadásul a nagyapám is és a nagyanyám is?

– Talán nem is az átoktörés volt a legnehezebb része – suttogta Max, mielőtt gyengéden megcsókolta. – Nagyon izgalmas volt még a gondolat is, hogy mit teszek.

Eli nevetve húzódott el egy pillanatra, hogy a szemébe nézzen.

– Tudod, hogy nem maradhatok sokáig. A barátnőim keresni fognak – mondta, de a hangjában nem volt valódi ellenállás. – Még meggondolom, hogy beköltözzem-e hozzád.

– Majd mondd nekik, hogy tanulmányozod az iskola legszorgalmasabb diákját – válaszolta Max játékosan, és újabb csókot lopott tőle.

– Hova tűnt az a mogorva mardekáros, aki nemrég voltál? – kérdezte a lány oldalra fordított fejjel.

– Ezt kérdezem magamtól már napok óta.

– Ühüm – szólalt meg Eli.

A csókjuk egyre hosszabb és szenvedélyesebb lett. Belefeledkeztek az egész helyzetbe, egymás ölelésébe, a nyelvük vad táncba kezdett egymással. Követelőző, birtokló, telhetetlen, Max felkapta a boszorkányt, aki szorosan átkulcsolta a lábával a varázsló derekát. Végül Eli elhúzódott a következő csóktól, bár nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy ne adja meg magát.

– Komolyan, Max – szólalt meg végül. – Mennem kellene. Dylannel is akartam beszélni. Tudod az, ami történt, és most, hogy az apja…

Max arca azonnal elkomorul, de szorosan tartotta a boszorkányt.

– Most nem akarok a volt barátodról beszélni. Ő egy állandó katasztrófa – vetette oda mogorván. – Miért pazarolnád rá az idődet? Inkább maradj itt velem.

Eli összeráncolta a homlokát, de nem tudta visszatartani a mosolyt, amikor Max bevitte a hálószobába, ledöntötte az ágyra, és az ujjaival végigsimított a karján, majd játékosan az álla alá nyúlt, hogy újra magára vonja a figyelmét.

– Max… – kezdte a lány, de a fiú a szavába vágott.

– Tudom, hogy szeretnéd helyrehozni legalább a barátságotokat, de Dylan nem a te felelősséged – mondta Max, miközben tovább csókolta. – Én viszont itt vagyok, és csak veled akarok lenni.

– Max… – Eli tudta, hogy Max utálja Dylant, és a beszélgetésük csak vitába torkollna, ha tovább erőltetné. Nem is volt kedve tovább beszélni erről. Főleg, amikor a fiú a nyakát csókolta.

– Imádom, ahogy a nevemet mondod.

– De…

– Imádom, ahogy…

– Kínozni akarsz? – kérdezte a lány.

– Olyasmit akarok, amit nem lenne szabad – mormolta a fiú. – Még sosem akartam senkit ennyire.

– Nem is volt eddig senkid sem – csipkelődött a boszorkány. – Amilyen mogorva vagy mindenkivel, nem hiszem, hogy bárki a közeledbe merészkedett volna. Nem is beszélve a kígyódról.

– Ilyen keveset gondolsz rólam? – nevetett fel öblösen Max.

– Nem beszélünk exekről.

– Nem beszélünk.

– De hadd legyen különleges – mormolta a boszorkány. – A mi elsőnk. Ne most…

– Ne mondj semmit! Csak maradj itt. Velem. Semmit sem kell tenned.

Eli felsóhajtott, és végül megadta magát. Minden testrésze bizsergett Max értintésétől, és legszívesebben tovább lépett volna, de még… túlságosan is korai volt. Újra belefeledkezett a csókjukba. De minden eltűnt körülöttük. És különben is, ha nem csókolhatta meg újra Maxet, akkor tényleg nem bírta volna ki.

– Rendben – mondta végül a boszorkány. – De csak egy kis időre maradok.

Max győztes mosollyal telepedett mellégördült az ágyban, és közelebb húzódott hozzá.

– Ez minden, amit kérek – suttogta, és újra magához ölelte.

Ahogy Max karjai köré fonódtak, a gondolatai lassan elhalványultak. Talán nem most volt a legjobb idő arra, hogy mások problémáival foglalkozzon. A hatalmas baldachinos fekhely puha takarói között feküdni egymás karjaiban nem is lehetett volna jobb. Az édes csókok egymást követték. Eli kényelmesen elnyúlt el Max mellett.

Az eső időközben finoman kopogott az ablakon. Max egyik kezével Eli hajával játszott, az ujjai lassan fésülték végig a vörös tincseket. A másik keze a lány derekán pihent, nyugtató mozdulatokkal cirógatva a vékony anyagot, amely Eli puha pulóverét képezte.

– Tudod, hogy az enyém vagy, igaz? – kérdezte Max halkan, hangja lágy volt, de érezhető birtokló árnyalat vegyült bele. A lányt kirázta a hideg. Soha nem érezte ezt így senki mellett. Dylan mellett sem.

Eli mosolyogva pillantott fel rá, de a fiú tekintetében volt valami, amitől kicsit kényelmetlenül érezte magát.

– Szóval a tiéd vagyok? – kérdezte játékosan a boszorkány, de a hangjában határozottság csengett.

– Remélem, hogy nem csak tévedek – szólalt meg a varázsló.

– Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Veled.

Max elmosolyodott, és lehajolt, hogy finoman megcsókolja.

– Ez nekem elég – suttogta, mielőtt hátradőlt volna.

Eli lassan ellazult, próbálva elhessegetni a furcsa érzést, ami néha a fiúval kapcsolatos volt. Tudta, hogy Max néha túlságosan intenzív tud lenni, de mindketten tudták, hogy mennyire fontosak egymásnak. Együtt voltak egy olyan helyen, ahol senki nem ítélkezett fölöttük, és most csak ez számított.

– Ugye tudod, hogy senki más nem tudna így az idegeimre menni, és mégis szeretném, hogy velem legyen? – kérdezte Eli nevetve, miközben közelebb húzódott hozzá.

Max halkan felnevetett, és a kezével finoman megszorította a lány vállát.

– Ezt én is mondhattam volna rólad.

– Megváltozott a véleményed? – tudakolta a lány.

– Ha tudnád mennyire – szólalt meg a fiú. – Nagyon félreismertelek.

– Tudom – válaszolta Eli. – És ezt soha ne felejtsd el.

– Nem fogom.

A két fiatal egymás mellett feküdt, élvezve a lopott pillanatokat, amelyek csak az övék voltak. Mélyen legbelül mindketten tudták, hogy az ilyen soha nem tarthatnak örökké, de olyan messze volt még az az örökké.

hozzászólás: 2

by palmainé ildi @ 15 Feb 2025 06:37 pm

Végre ! Már vártam a folytatást. Gyakran felnéztem. Érdeklődve várom hová alakulnak az események. Érdekes a történet. Remélem hamarosan új rész kerül fel.

by Nyx @ 16 Feb 2025 02:45 am

Köszönöm! Igyekszem hamar folytatni.