28. fejezet
A főnix árnyéka

Sűrű fellegek takarták az éjszakai eget, és az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. A szél hátborzongatóan fütyült az ablakkeretek rései között, ami kísértetiessé tette a helyet. Mary éppen az ágyán ült, és a szobája halványan megvilágított falait bámulta. Egy könyv volt mellette, de nem bírt egyetlen sort se elolvasni.

A hosszú utazás és a nap eseményei kimerítették, de még mindig túl éber volt ahhoz, hogy aludjon. A holnapi első napot sem várta, és a székére kitett halványkék egyenruha sem hozta lázba. Már most hiányzott neki a fekete egyentalár, amit Roxfortban kellett viselnie. Ez a talár túl elegáns volt, akár dísztalárnak is elment volna. És utálta az égszínkék színt. Az íróasztalon ott feküdt egy pergamenlap, amin az órarendjét láthatta, valamint egy térkép, amivel tájékozódhatott a kastélyban. Egy ideig tanulmányozta, aztán félretette azt is.

Te akartad elfogadni az ösztöndíjat, motyogta magának. Ami persze egyáltalán nem segített a helyzetén, sőt semmi máson sem. Holnap első dolga lesz megkeresni a Vertha ikreket, aztán kifaggatni Adrianót. Ha lehetett volna, akkor már most megkereste volna őket, de ő maga is csak most érkezett, egyáltalán nem ismerte még a kastélyt sem. Botorság lett volna most eszeveszett keresésbe kezdenie, legalábbis egyedül nem. Majd holnap a reggelinél biztosan találkoznak majd.

Az asztalán heverő ikertükör hirtelen megrezzent, mintha életre kelt volna. Mary először összerezzent, amikor meghallotta, majd gyorsan felkapta a tükröt. A foncsorozott üveg sima felszínén egyszerre megjelent Dylan arca.

– Szia! – köszönt halkan Dylan, és halvány mosolyt küldött felé. – Úgy örülök, hogy látlak. Te vagy az első, akinek örülök.

Mary arca is ellágyult, de a mosoly mögött ott bujkált a honvágy és a távolság miatti szomorúság. Legszívesebben megölelte volna a fiatal varázslót, de sajnos a tükörnek is voltak határai.

– Szia! – köszönöt vissza a boszorkány. – Hogy vagy? Olyan jó, hogy tudunk beszélgetni. Már egy ideje várlak.

– Minden rendben. Kicsit sokáig tartott a vacsora és minden más. El sem hinnéd, hogy milyen… áh mindegy, majd később erről is beszélünk. És veled mi a helyzet? – kérdezte a fiatal varázsló. – Milyen volt az út? Nagyon menő lehetett repülő motoron utazni az iskolába. Sokkal menőbb, mint egy régi vonattal.

– Itt is minden rendben volt. Bár nem hiszem, hogy meg fogom szeretni a repülő motorral utazást. Valahogy nem volt túl kényelmes, szóval szerintem neked a vonattal nagyobb szerencsém lett volna – válaszolt Mary. – Ja, és hiába varázsolsz széltörő bűbájokat akkor sem sima út átrepülni a Doveri-szoros felett. Ráadásul szinte csak felhőket és ködöt láttunk. Lekéstük a vacsorát, itt valószínűleg egy korábban kezdenek, mint ahogy a Roxfortban. Az út egészen jó volt ahhoz képes amilyen idő volt, csak hideg volt, és most esik az eső.
– Örülök.

– Hiányzol nekem! – szólalt meg a boszorkány, és ennél őszintébbet nem is mondhatott volna a varázslónak. – Tudom, hogy én akartam idejönni…

– Hiányzol te is nekem! És ne szabadkozz! Hiszen még csak most érkeztél. És a…

– Tudom, tudom…

– Most én is nyafogok egy kicsit. Olyan furcsa így nélküled, borzalmas volt a vonatút is – vallotta be Dylan, miközben megvakarta a tarkóját. De az álmáról nem beszélt semmit sem, még apjának sem mondta el, pedig még mindig nyomasztotta ez is. – Minden olyan más. Jó lenne, ha itt lennél. És nálad mi a helyzet? Milyen a kastély?

Mary sóhajtott, és a szoba túlsó sarkába pillantott, mintha ott választ találhatna. Hátrasimította a haját. Aztán elcsigázottan nyögött fel. Semmi kedve nem volt lódítani, vagy szépíteni a jelenlegi helyzetén.

– Szép hely, de hideg és… olyan idegen. Hagrid nagyon kedves volt, de Madam Maxime… hát, nem épp a legbarátságosabb. Inkább távolságtartó, és nem hiszem, hogy különösebben kedvelne engem. De talán csak azért van mindez, mert olyan hirtelen döntöttem el, hogy idejövök. Vagy csak mert francia. Képzeld egyedül vagyok a szobámban, ami egyszerre jó és rossz. Nem is ismerem a kastélyt sem.

– Holnap jobb lesz, addig pedig csak aludnod kell egyet – mondta Dylan. Nem akarta megint eljátszani azt a beszélgetést, amit korábban. A lánynak csak egy szavába került volna, és már kerített volna egy zsupszkulcsot, még akkor is, ha a szülei morogtak volna miatta.

– Persze, holnap minden jobb lesz. Már várom, hogy találkozzak a többiekkel.

– Este feltétlenül beszélnünk kell. Kíváncsi vagyok.

– Jó lenne, ha beszélhetnék Adrianóval – szólt a boszorkány.

Dylan bólintott.
– Legyél vele óvatos! – kérte aggódva. – Nem akarom, hogy bármi gond legyen.

– Persze, mindenképpen.

Egy pillanatra csend telepedett rájuk, mielőtt Dylan újra megszólalhatott volna:
– Tudod, nálunk is vannak változások. Idén új tanárok vannak Roxfortban.

Mary érdeklődve felkapta a fejét.
– Újak? Komolyan? Kik? Mindenről lemaradok.

– Készülj, mert meg fogsz lepődni. Olyan belépőt csináltak, hogy ezt még emlegetni fogják – Dylan halványan elmosolyodott. – De a legjobb. Az apám, Draco Malfoy, lett a bájitaltanár. Nem névrokon és hasonmás, hanem tényleg az apám.

Mary szeme elkerekedett.

– Tessék?! Ezt nem hiszen el. Gondoltam, hogy új bájitaltan tanár kell keresniük, de hogy pont az apád legyen.

– Igen, én is így reagáltam – nevetett Dylan, de a nevetése gyorsan elhalt. – Olyan dühös lettem, mert nem tudtam erről semmi… Ráadásul az apámról van szó. És ez még nem minden. Leslie a számmisztikát fogja tanítani. Bár ezt már lehetett sejteni, hogy jelentkezik az állásra.

Mary álmélkodva rázta meg a fejét.

– Ez komolyan meglepő. Azt hittem, hogy csak Perselus bácsit akarja ezzel bosszantani. De ezek szerint komolyan gondolta. Érdekes lesz ez az évetek az biztos.

– Pedig mégis így van. Várj, van még egy csavar a történetben, a legnagyobb csavar, amit el tudsz képzelni – tette hozzá Dylan. – A repüléstant pedig… Harry Potter fogja tartani.

A boszorkány megdöbbenve nézett a tükörre.

– Az apám?! Erről egy szót sem szólt! Ezt nem hiszem el. Idén mindenki Roxfortban lesz? Te jó ég! Nem is tudom, hogy sajnáljalak vagy sajnálkozzak, hogy nem lehetek ott, hogy mindezt én is lássam.

Dylan szelíden elmosolyodott.
– Szerezhetek neked egy zsupszkulcsot, ha mégis vissza akarsz jönni.

– Egyelőre nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Ennyire hamar nem szeretném feladni, főleg nem az elején.

– Tudom, tudom…

– De ezt még mindig nem hiszem el, hogy az apám tanítani fog Roxfortban. Nem is tudom, hogyan juthatott eszébe ilyesmi. Egyszerűen… agymenés.

– Gondolom, meglepetésnek szánta. De a többiek is a környéken lézengenek, mintha egy állandó rendi gyűlés lenne az egész. Csodás.

Mary megcsóválta a fejét, és dühösen elmosolyodott.
– Ez annyira gáz.

Még egy ideig beszélgettek a roxfortbeli változásokról, és arról, hogy mennyire hiányoznak egymásnak. A szavaik közé azonban folyton ott férkőzött a távolság miatti szomorúság. Végül Dylan oldalán zaj hallatszott: az ajtó nyílása, és halk léptek zaja a háttérben.

– A szobatársaim visszajöttek – mondta Dylan halkan. – Nem akarom, hogy meglássák a tükröt.

Mary bólintott, megértette a helyzetet.

– Vigyázz magadra – mondta, a szavaiban több érzelem volt, mint amit kimondott volna.

– Te is – válaszolta Dylan, majd egy pillanatig még nézte Mary arcát. – Szeretlek!

– Én is téged. – Mary intett neki, mielőtt a tükör képe újra elsimult.

A boszorka egy darabig még a tükröt nézte a kezében, majd óvatosan beletette az éjjeliszekrény fiókjába. Fáradtan elnyúlt az ágyán, és magához húzta a takarót, de álom még sokáig nem jött a szemére. Ahogy Mary a plafont bámulta, a szoba csendje szinte nyomasztóvá vált. Hiába próbált aludni, gondolatai újra és újra visszatértek Dylannel folytatott beszélgetésükhöz. Az új tanárok híre meglepte, különösen az apjáé, és azon töprengett, miért nem osztotta meg vele korábban. Talán meglepetésnek szánta, vagy talán volt valami más oka. Biztosan köze volt a jóslathoz.

Egy sóhajjal felült az ágyon, a tekintete az éjjeliszekrény fiókjára esett, ahol a tükör pihent. Egy pillanatig habozott, majd elfordult, és inkább karba tette a kezét. Nem akarta újra megzavarni Dylant, még ha hiányzott is neki, és tényleg nem kellett mindenkinek tudomást szerezni az ikertükörről. Inkább megpróbálta másra terelni a figyelmét.

Kinyitotta a mellette pihenő bőröndöt, és elővette belőle a kedvenc könyvét. Ez mindig segített. Fellapozta valahol a közepén, és olvasni kezdett, de a szavak nem igazán ragadtak meg. Az elméje vissza-visszatért az otthonhoz, a barátaihoz, és természetesen Dylanhez. Intett a pálcájával, és töltött magának egy csésze teát. A gőz és a finom illat megnyugtatta, ahogy lassan kortyolni kezdte az italt.

Ahogy ült, az ablakon túl a szél vadul rángatta a fákat, és az eső kopogott az üvegen. Az idegen kastély, az új kihívások, és a távolság mind olyan nyomasztónak tűntek, de a tea melege valahogy megnyugtatta. Végül újra a könyvét vette a kezébe. Ezúttal kicsit jobban bele tudott mélyedni a történetbe, és lassan a szemei kezdtek lecsukódni. A tea, a csendes olvasás és a távoli vihar zaja végre álomba ringatta őt.

Mary azonban álmaiban újra otthon volt. A Roxfort ismerős folyosói, a barátai nevetése és Dylan szelíd mosolya várták őt – egy világ, amit most hátrahagyott, de ami még mindig mélyen az övé volt. Az álma fokozatosan megváltozott, mintha egy új jelenet bontakozott volna ki előtte. Az Abszol út ismerős forgataga jelent meg, a zsúfolt utcákon emberek sürögtek-forogtak, és a kirakatok ragyogtak az eső utáni párában. Ahogy a tömegben bolyongott, egy ismerős alak rajzolódott ki előtte: Adriano.

A fiatal fiú komoly tekintettel közeledett felé, de a szemeiben mintha aggódás csillant volna. Amikor megszólalt, a hangja alig hallhatóan suttogott a zsivajban:

– Mary, légy óvatos! Vigyázz, kiben bízol!

Mary szólni akart, kérdezni, hogy mit ért ez alatt, de a szavak mintha bennragadtak volna a torkában. Olyan volt, mintha ez már megtörtént volta, de a fiú arca egyre homályosabb és homályosabb lett. Körülöttük a fények tompulni kezdtek, az Abszol út nyüzsgése elcsendesedett, mintha csak egy árnyék borult volna a világra.

Egy éles villámlás és zengő mennydörgés hasította ketté az álmot, és Mary zihálva ült fel az ágyában. A szívverése gyors volt, és a tenyerei izzadtak, ahogy körbenézett a szobában. Még mindig egyedül volt, senkit sem látott a szobában. A halvány fények és az eső halk kopogása az ablakon lassan visszahúzta a valóságba. Megtörölte a homlokát, majd varázslattal töltött magának egy pohár vizet.

Egy pillanatig csak ült ott, a kezét a mellkasára szorítva, hogy megnyugtassa zakatoló szívét. Gondolatai még mindig az álom körül forogtak, Adriano szavai visszhangoztak a fejében. „Vigyázz, kiben bízol!” Mit jelenthetett mindez? Ezek csak álmok voltak. Igazinak tűnő, de ködös álmok.

Rázkódott egyet, mintha a hideg futkosott volna a hátán és az órára pillantott. Még mindig az éjszaka közepén járt, és a kastély nyugodt csendje körülölelte. Próbálta magát megnyugtatni, és visszafeküdt az ágyba. A feje alatt a párna hűvös volt, a takaró melegen ölelte körül, és a szoba lágy félhomályában a gondolatai lassan elcsendesedtek.

Egy ideig csak feküdt ott, mintha képtelen lenne elaludni. De az álom gyorsabban jött, mint gondolta. Ezúttal álmai nem zaklatták fel. A sötétség békés és megnyugtató volt, mintha a világ végre megadta volna neki azt a nyugalmat, amire vágyott. Mary mély álomba merült, álomtalan és pihentető éjszakát töltve az idegen kastély falai között.

***

A Roxfort folyosói hűvösen visszhangozták Harry Potter lépteit. Egyedül volt. A diákok már mindannyian a hálókörletben tartózkodtak, ő pedig most úgy járhatott a folyosókon, ahogy a kedve tartotta. Ez egy kis kaján örömöt okozott neki, és szinte várta, hogy valakit csintalanságon kapjon. Már sajnálta, hogy a Tekergők térképét a fiatalabb nemzedékre hagyományozta. De a beosztási ceremónia utáni estén voltak ennél sokkal, de sokkal fontosabb feladatai is.

A repülésoktatói állás elnyerésével egy régi álma vált valóra, amit már évek óta dédelgetett. A családdal és a barátokkal gyakran játszottak kviddicset, a gyerekeit is ő tanította meg repülni, és a családból másokat is, így Madam Hooch felvételijén remekül teljesített. Ugyan még mindig auror volt, és a legtöbb idejét a varázsvilág bűnözőinek kézrekerítése, illetve iszonyatos mennyiségű papírmunka töltötte ki, az utóbbi volt a legjobb, de heti két napot így is sikerült szabaddá tenni a napirendjében. Nem is beszélve a potya kviddicsmeccsekről, amit szintén nagy lelkesedéssel várt. Ám ez sem a legfontosabb feladatok közé tartozott.

A kőpadlón tompán csikorogtak csizmái, miközben komor arccal haladt előre a hosszú, szürke kőfolyosón. A falakon függő fáklyák fénye nyugtalanul vibrált, mintha megéreznék a benne kavargó nyugtalanságot. Még mindig a zsebében hordta a zsupszkulcsot, amit Mary kapott az állítólagos Adriano Vertha nevű diáktól vagy baráttól, ahogy a lánya nevezte. Egy-egy festmény suttogva üdvözölte Harryt, de ő ügyet sem vetett rájuk – csak ment előre, a kőszörnyhöz, amely Piton irodáját őrizte.

Megállt előtte, egy rövid lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd halkan, szinte suttogva kimondta:
– Uroborosz.

A főnixet mintázó szobor egy helyeslő morgással oldalra csúszott, feltárva a rejtett csigalépcsőt. Harry felsóhajtott, mintha ezzel el tudná űzni az összes súlyt, ami a vállát nyomta – de nem sikerült. Lassan elindult felfelé.

Amikor kopogás után belépett az igazgatói irodába, a helyiség még mindig azt a különös, hűvös eleganciát árasztotta, amit Dumbledore után Piton hozott magával: a régi sötét fából készült polcokon bájitalos üvegek sorakoztak, a falakon sötét, komor festmények lógtak, s a háttérben valami halk ketyegés hangzott. Némileg nyomasztónak találta a helyet, és valószínű Piton kényszeres lehetett, ami a rendet illette, mert akárhányszor járt itt mindig minden az élére állítva, egy fix helyen foglalt helyet. És mintha mindig valamit változtatott volna az igazgató.

– Jó estét mindenkinek! – szólalt meg a varázsló.

Draco Malfoy ott állt az egyik polc előtt, most felé fordult, karba tett kézzel biccentett felé.
– Potter professzor – bólintott hűvösen. – Mint egy igazán rossz nyelvtörő…

– Malfoy professzor – próbálkozott Harry, de gyorsan feladta. – Miért van az, hogy a te neved jobban hangzik így, mint az enyém?

– A Malfoy mindenhez passzol – vigyorodott el az egykori mardekáros azzal a hamiskás vigyorával. – Sajnálom…

Harry nem válaszolt, csak közelebb lépett az íróasztalhoz, ahol Piton ült, sápadt arccal, merev testtartással, mintha a szék maga is egy trón volna. Szeme sötéten csillogott a gyertya fényében, de most nem volt benne gúny vagy megvetés – csak súly.

– Vége van az óvodának?

– Igen, professzor – szólalt meg Harry. – Végeztünk.

– Először is, köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérést – szólalt meg végül. Hangja halkan csengett, mégis élesen vágott a csendbe. – Tudom, hogy nem ezért tértek vissza. De a Roxfort tanári kara most… különleges időszakot él meg.

– Ez most éppen jól jött mindenkinek – sóhajtott fel Draco.

– Véletlenek – sóhajtott fel széttárt kézzel Harry. – Éppen ezért is kértem, hogy vessünk mindannyian egy pillantást erre.

Azzal a férfi előhúzott valamit a talárja zsebéből – egy apró, fénytelen, rozsdás kulcsot, amely fonott, kékes színű selyemzsinóron lógott. Úgy tette az asztalra, mintha attól tartana, megégeti az ujjait.

– Mary nemrég kapta ezt. Egy zsupszkulcs. Nem tudjuk, kitől. És ami még aggasztóbb: nem tudjuk, hova visz. A zsinórral hatástalanítottam, hogy ne utazzunk el oda, ahova akarta vinni a lányomat.

Piton szemöldöke alig észrevehetően rándult. Draco előrébb lépett, és hunyorogva vizsgálta meg a zsupszkulcsot.

– Nem mai darab, és nem is hagyományos Portus varázsigével készítették – jegyezte meg alapos vizsgálattal. – Ez… régi mágia. Hol szerezte ezt a lányod?

– Az Abszol úton találkozott egy barátjával. Adriano Verthával. Aki út tűnt nagyon sokat tud arról, hogy a lányom veszélyben van. És ezzel akarta elcsalni Franciaországba.

Piton egy varázslattal felemelte a zsupszkulcsot a levegőbe, hogy mindannyian megnézhessék.

– Nem akartam bevinni a Zsupszkulcs Felügyeltre, mert abból nagyon is sok kérdezősködés lenne – folytatta az auror. – Annyit magam is meg tudtam állapítani, hogy illegális zsupszkulcs. És nem is abból a kifinomultabb fajtából van.

– Álljunk meg egy kicsit! – emelte fel a kezét Draco. – A fiú honnan tudhatott Maryről és a jóslatról? És miért is engedted el Maryt?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét a varázsló. – Maryt pedig azért engedtem el, mert el akart menni. Másrészről gondoskodtam a védelméről. Madam Maxime és Hagrid nagyon is tudnak rá vigyázni.

– Potter…

– Az életemet is rájuk bíznám – jelentette ki határozottan a varázsló, és ezt komolyan is gondolta. – És vannak mások is, akiben megbízom, és figyelnek a lányomra. Jelen pillanatban ott nagyon biztonságban van, mint amit itt tudunk neki nyújtani. Ha egyáltalán hihetünk annak a jóslatnak, amit Parkinson a rendelkezésünkre bocsátott.

– Egy jóslat értelemzése mindig ködös – mondta Piton, mielőtt Draco megszólalhatott volna, de aztán ő is csak bólintott.

Aztán hangosan felidézte újra a jóslatot, hogy mindhárman jól hallgassák.
– Por, hamu, apró csontok - a Sötét Nagyúr maradványa. Átkozott, bűnös ereklyék most lapulva pihennek. Téli napforduló éjszakáján, sötétségből és gonosz anya méhéből született a gyermek, aki újra elhozhatja a fájdalmat, reszketést, félelmet. Apja a Sötét Nagyúr, anyja druida, de a lelke még ártatlan és tiszta. Keresztút előtt áll. Hús, a húsból, vér a vérből, csont a csontból - bűvös varázslatot hordoz magában. Árnyak segítik, vigyázzák lépteit, varázslók és boszorkányok között élve lapult meg. A tizenhetedik évének legsötétebb napján a Nagyúr újra visszatér. – Draco elhallgatott. – És Pansy üzenete szerint. A lányod kell neki, ő a legalkalmasabb arra, hogy Voldemort visszatérhessen. De nem törvényszerű, hogy más vére nem jó.

– Trelawneyt kellene megkérdezni.

– Ő nem egészen igazi látó – morogta a tejfölszőke mágus.

– Volt beteljesedett jóslata – erősködött Potter. – Egy próbát megér. Senki sincs közelebb sajnos ezekhez a dolgokhoz, akit ismerünk.

– Persze – bólintott Malfoy.

– De van, akinek a szava a szememben többet ért – szólalt meg Piton sejtelmes hangon. – Viszont egyelőre nem mehetünk el hozzá, amíg a Tiltott Rengeteg átkutatása tart.

– Találtak valamit? – kérdezte Harry hirtelen.

– Apró nyomokat, amik sehova sem vezetnek – válaszolt a varázsló gondterhelten. – A csapat kint marad a terepen, elrejtőznek.

– Mennyire vannak közel a druidák?

– Még tisztességes távolságban.

Piton közben mély levegőt vett, és abbahagyta a zsupszkulcs tanulmányozását.
– Mást is tudunk kellene. Sőt jobban bele kell ásnunk magunkat – szólalt meg rekedtes hangon. – Meg kell tudnunk, hogy milyen a rituálé, amivel fel akarják támasztani a Nagyurat vagy legalább közelebb kellett jutnunk hozzá. Tudunk kell, hogy mire figyeljünk, mit keressünk.

– Ez lehetetlen – horkantott fel Malfoy. – Senkit nem lehet visszahozni a halálból. Akármennyit is gondolkodok ezen… annál nagyobb baromságnak tűnik.

– Ezzel nem vagy egyedül – csatlakozott Harry. – Láttam meghalni Voldemortot.

– Csak azt lehet feltámasztani, aki nem halt meg teljesen – tette hozzá Piton. – De sosem foglalkoztam sem a nekromanciával, sem semmi ehhez hasonló dologgal. Nemcsak a fiút kell megtalálnunk, aki a téli napforduló idején született, hanem ezt is.

– Én tudok valakit, akinek ez a feladat tetszene – emelte fel a kezét Harry félszegen, és jelentőségteljesen Dracóra nézett.

– Mindig is rossz voltam a könyvekkel, Potter, szóval ne nálam kopogtass – horkantott fel a tejfölszőke varázsló, aztán eszébe jutott, amikor továbbra is kitartó tekintettel figyelték őt. – Nem, nem, ez egy nagyon rossz ötlet.

– De ő a legalkalmasabb.

– Azt mondtam, hogy nem – sziszegte Draco.

– Megszervezném.

– Nem! A feleségemnek nem kell nagyobb teher, ott van a két kicsi és a másik két öt éves – szólalt meg a varázsló. – Nem akarom, hogy még többet vállaljon magára. És ezt amúgy sem utasítaná vissza.

– Majdnem kinyírt egy közel háromszáz éves vámpírt nem is olyan régen. Megalkotott egy olyan védelmirendszert az új házatok köré, ami finoman szólva is zseniális – folytatta tovább Potter auror. – És a legokosabb boszorkány, akit ismerek. Ha valaki talál valamit a druidákról és a varázslataikról, amit mi nem, akkor az ő lesz.

– Merlin szentségére. És mégis hogyan fogod a kapcsolatot megoldani a házunk és a könyvtár között úgy, hogy ne legyen biztonsági rés a két hely között? – kérdezte Draco erélyesen. Féltette a családját. Mióta elmentek Darkness Fallsból ez egyre jobban erősödött benne, minden más ellenére is. Mintha mindig valami ott lebegne körülöttük, ami bármikor lecsaphatott, és csak egy figyelmetlen lépésre lettek volna egy hatalmas katasztrófától. – És persze nem is biztos, hogy vállalja.

– Láttam, amikor egy halom könyvvel kijött a könyvtárból – jegyezte meg a fekete hajú férfi lapos pillantással. – Szóval nekem ne mondd, hogy megváltozott.

Draco csak megforgatta a szemét.

– Tényleg nem akarom Hermionét túlterhelni. Így is… túlságosan is sok hárul rá otthon.

– A kapcsolatot megoldjuk – mondta Piton. – Mrs. Malfoy kap egy külön engedélyt a könyvtárba hoppanálni. A gyerekeket pedig mindig felügyelni fogja valaki, de természetesen a gyerekeket is magával hozhatja. Ha kell természetesen keresünk egy házimanót, aki be tud segíteni.

Malfoy professzor még jobban forgatta a szemét.
– Sosem fog többet előkerülni a könyvtárból, és a gyerekeim valószínűleg a zárolt részlegből fognak Roxfortba indulni.

– Most nem erről van szó. Mindenkire szükségünk van, hogy ezt az egészet megoldjuk – jegyezte meg Harry a kelleténél erélyesebben. – Lehetőleg még az előtt, hogy megint egy átkozott Sötét Nagyúr járkál a varázsvilágban. Szükségünk van a feleségedre és a szakértelmére. A legjobb esélyeinket akarom, és ez Hermionéval együtt fog menni.

– Ezt nem vitatom…

– Akkor miért akarsz…

– Elég! – szólt Piton. – Holnap reggel én magam megyek el hozzá, és kérdezem meg erről. Addig mindannyian lehiggadunk egy kicsit, és átgondoljuk a lehetőségeinket. Magam sem hittem volna, hogy ezt kimondom, de Potternek adok igazat. Eddig csak a semmi körül tapogatózunk. Rendet kell találnunk a káoszban. Ezt pedig nem tudjuk úgy megtenni, hogy közben állandóan veszekszünk, mint a murmánc kölykök a koncon.

– Rendben – válaszolt Draco. – És a zsupszkulcs? Meg lehet róla állapítani, hogy hova szól?

– Csak, ha valaki utazik vele – szólalt meg az igazgató. – Én semmiképpen sem mondanám biztonságosnak.

– Nem is használtuk – felelte Harry. – De akkor sem akartam, hogy a lányom használja, ha biztonságos lenne. Nem bízom egy ismeretlen kölyökben. Ezért Hagrid jött érte, és repült el vele a Beauxbatons-ban.

– Még mindig aggódom a lányodért – mondta Draco rezzenéstelen arccal. – Túl messzire került tőlünk.

– A lehető legnagyobb biztonságban van – jelentette ki az auror. – Hidd el nekem, Malfoy, ha lenne is egy szemernyi kételyem, akkor nem engedtem volna el. Nem volt könnyű, ezt beismerem, de nem hagytam védelem nélkül.

– Hiszek neked – szólalt meg Draco egy mély lélegzetvétel után. Persze csak találgatni tudott, hogy mi az a védelem, amit Harry elengedőnek tart a lánya mellé, de sejtett valamit, aminek valószínűleg köze volt Fleur Delacourt családjához, viszont nem akarta tovább feszíteni a húrt. – Ismeri egyáltalán valaki ezt az Adriano Verthát? Nem először hallom a nevét, de még soha nem találkoztam vele.

– A gyerekeken kívül csak a Beauxbatons tanári kara – válaszolt Piton kérdésére Harry. – A nyáritáborban találkoztak a srácok vele és a két ikerhúgával. Részleteket nem tudok, de állítólag a két lány, Magdalena és Carmen, elrabolták Ryan és Josh szívét. Bár ez most egyáltalán nem a szövevényes kamasz szerelmekről szól. Állítólag Roxfortba akartak átjönni az idei évben.

– Különös. Nem emlékszem ilyen nevű átjelentkezőkre – mondta az igazgató, és elgondolkodva dörzsölte meg az arcát. – Minden gyereket átnéztünk a múlt alkalommal, még a szünidő vége előtt. Nem volt egy ilyen név sem. Átjelentkező pedig egyáltalán nem, ha már itt tartunk.

– Tartottam ettől, amikor Maryt megkörnyékezte – szólalt meg Harry. – Ezért nyomozgattam egy kicsit.

– És pedig?

– Madam Maxime megerősítette, hogy valóban a három diák náluk tanul. Noha nem túlságosan példás magatartással, kivéve talán az egyik lányt, és mindegyikük bejelentkezett a következő tanévre. Kicsapták volna őket, de aztán némi könyörgés és galleon után az iskolatanács nem élt az eltanácsolásukkal.

– És mit csináltak?

– Ostoba gyerekcsínyeket – legyintett az auror. – Olyanokat, amiket akár mi is megcsinálhattunk volna roxfortos diák időnkben.

– Úgy érted, hogy te, Potter – pontosított Piton.

– Miért?

– Neked körülbelül Voldemorttá kellett volna válnod, hogy Dumbledore kicsapjon – válaszolt Draco Piton helyett egy igencsak gúnyos, gonosz vigyorral. – És még akkor is látott volna benned valami tisztát és jót.

– Úgy valahogy – mormolta Piton sejtelmesen, miközben figyelt és a zsupszkulcson ülő monitorozó varázslatait figyelte.

Harry csak a szemét forgatta, aztán karba tette a kezét.
– Nekem legalább nem az volt mindenre a megoldást, hogy ha apám megtudja. De – tette hozzá gyorsan, mielőtt Draco megszólalhatott volna. – Térjünk vissza a Verthákhoz. Az apjuk befolyásos, de róla még kevesebbet tudni. Nagyon keveset mozgolódik, viszont nagy befolyással bír. Ezen kívül semmit sem tudtam kideríteni róla. Aranyvérű arisztokrata.

– Most miért nézel rám, Potter? Ez nem egy olyan klub, amihez születésed jogán tartozol – emelte fel a kezét Draco. – Én még mielőtt beléphettem volna az úgynevezett társaságba, leléptem otthonról. Úgyhogy… nem segíthetek.

– Nem is rád gondoltam.

– Kezdesz nagyon megsérteni.

– Az apádra vagy az édesanyádra – pontosított Harry. – Nincs is jobb forrás, ha mondhatom ezt. Ők nagyon is közel állnak a társasághoz, ha nem tévedek.

– Azt mondasz, amit akarsz, de ne akard még jobban belerángatni a családomat ebbe az egészbe. A fiam, a feleségem és a szüleim… Ki lesz a következő? Sophie? Bájos mosolyával csalja magához a gonosztevőket, miközben a plüssmaciját szorongatja?

– Túl dramatizálod, Malfoy – fújta ki a levegőt Harry, és ellenállt a kísértésnek, hogy végigdörzsölje az arcát. – Csak néhány információról van szó. Nem többről. Diszkrét leszek.

– Rendben, beszélj apámmal. Ha ő nem tud segíteni, akkor anyám a te embered, ha van valaki, aki a társaság cselszövéseit úgy ismeri, mint a tenyerét, akkor az ő.

– Mindkettőjükkel beszélek.

– Ahogy jónak látod, Potter – bólintott mereven Malfoy.

Piton lassan mozogott a helyiségben, köpenye suhogása olyan hangot adott, mint a súrlódó selyem, és ahogy a férfi előrelépett, a levegő mintha kissé lehűlt volna körülöttük.

– Akkor nincs vesztegetni való időnk – mondta halkan. – A tanév megkezdődött, de a feladatuk… sokkal több, mint egyszerű tanítás. Ez a zsupszkulcs valami régi és veszélyes dolgot tartalmaz, amit nem tudunk felderíteni. Egyelőre senki nem utazhat vele, és szerintem zsákutca, hogy valami olyasmire koncentráljunk, ami nincs.

– Szerintem is csapda – szólalt meg Harry. – De egyelőre még várnunk kell arra, hogy elkapjuk azt, aki ezt készítette.

– És ha ez a gyerek műve?

– Aki egyelőre a Beauxbatons-ban van – szólalt meg az auror. – Ezzel a szállal még várunk.

– Meg kell tudnunk mit tud.

– Bízom a lányomban, hogy ezt megoldja és kideríti nekünk, még ha most nem is tud róla – jegyezte meg Harry, és kihúzta magát.

Csend ereszkedett az irodára. Harry és Draco egymásra néztek. A régi ellenségekként, akik barátok már hosszabb ideje voltak, mint ellenségek, most talán először ugyanabba az irányba tekintenek és ugyanarra gondoltak.

***

Dylan rég nem érzékelte már az ébrenlét zajait, és az eső távoli dallamnak hangzott, a szél süvítésével együtt. Álma mély volt és sűrű, mint a köd egy hajnali láp felett. Egy ismeretlen tájon járt. A levegő súlya más volt, mintha nem is teljesen a földön állna – a talaj alig érintette a lábait, mégis biztosan haladt előre. Mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta. Hideget kellett volna éreznie, de ez elmaradt. A tájat sápadt, aranyos fény világította meg, amelynek nem volt forrása, ami ködszerűen ölelte körbe.

Előtte egy hatalmas fa állt, törzse csavart és sötét, de a lombja fehéren izzott, mintha minden egyes levél világított volna. És ott, az egyik alsó ágon… ott ült a főnix. Karmazsin tollai kitűntek a fehér izzásból.

Nem olyan volt, mint amilyennek a könyvek vagy az emlékei alapján elképzelte. Ez a főnix nem tűzből volt – hanem fényből, vörös fényből. Tollai kristályként csillogtak, néha áttetszőn, néha aranylóan, néha tűzszerűen lobogva. Amikor megmozdult, a levegő megremegett körülötte, s egyetlen pillekönnyű toll hullott alá a földre. Ahol a toll megérintette a talajt, apró virágok bújtak elő – vörös szirmú, ringó virágok.

– Éjfürt virág – motyogta a fiú. Iszonyatosan mérgező növény volt,

Dylant az álom, amely magába rántotta, élőbbnek tűnt, mint bármi. Az eszével tudta, hogy ez nem igazi és ez csak egy képzelgés. Nem volt hirtelen zuhanás, sem kábultság – csak a lassú, lágy átbillenés valami másba. Valami ismeretlenbe.

Dylan egy különös erdőben állt. A talaj a lába alatt puha volt, mint a mohapárna, de ahogy lenézett, nem látott sem mohát, sem földet – csak fényeket. Pici, kékes-zöldes gömbök úsztak a fű helyén, mintha apró, lebegő csillagokból állna a táj. Minden nesztelen volt, de nem üres. A levegő sűrűn vibrált, mintha a világ maga is álmodna.

A szíve furcsán vert. Nem félt, de valami különös nyomás nehezedett a mellkasára. Közelebb ment a fához, ami hasonlított semmihez, amit valaha látott: a törzse csavart, ezüstösen fénylő kéreggel borított, mintha maga az ég ragyogott volna le benne.

És ott, az egyik vastagabb ágon ülő főnix egyenesen rá nézett.

Dylan lélegzete elakadt. A látvány olyan gyönyörű volt. A sárgás-aranypettyes szem, mintha egyenesen belelátott volna egészen a lelkébe. A madár egyetlen toll lassan elvált a testétől, és lebegve ereszkedett a földre. A fiatal megindult felé, óvatosan, mintha attól félne, hogy elég csak lépnie, és az egész kép szertefoszlik.

És akkor a főnix felröppent.

Az árnyékot vetett a fiatal férfira, aki figyelte a kecses, légies mozgást. Hangtalanul siklott a levegőben, mintha nem is ezen a síkon repült volna, hanem valahol teljesen máshol.

Énkeleni kezdett.

Nem volt szó, sem hangjegy, amit bármilyen emberi hang vagy hangszer utánozhatott volna. A dallam, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, úgy indult, mint egy sóhaj, magának a természetnek a sóhajtása. Lágyan, alig hallhatóan született meg a hang, majd lassan, szinte észrevétlenül kezdett kibontakozni, mint amikor a hajnal első fényei beszűrődnek a sűrű éjszakába.

Az ének szomorú volt… szívfacsaróan szép. Mintha egy elveszett múlt siratását zengte volna, olyan bánatot, amely túl régi ahhoz, hogy könnyeket hullassanak érte, de még mindig ott él a világ sejtjeiben, ott suttogott a szélben. Dylan szíve összeszorult tőle, és nem tudta, miért – csak érezte, hogy valami fáj, valami régi, amit talán soha nem is ismert, mégis hiányzott neki.

Aztán a hang emelkedni kezdett – szárnyalt, mint maga a madár. A bánatba valami remény vegyült, valami fény, ami átütött a sötétségen. Mintha a dallam azt mondta volna: „Igen, veszteség volt, és lesz is… de ebből születik valami új. Valami tisztább.”

És mégsem volt tisztán megnyugtató. A remény mögött ott lapult valami baljós. Mint egy jóslat, amit nem lehet kikerülni, egy út amire így is úgy is rá kellett lépnie. A dallam újra változott – mélyebbé, súlyosabbá vált. A hangban ott csengett valami, ami figyelmeztetett: a fény nem létezhet az árnyék nélkül, a tűz nem tisztít, ha nem éget, és az igazság sosem jön el fájdalom nélkül.

Dylan lélegzete elakadt. A hang átjárta minden porcikáját. Nem a fülével hallotta, hanem a szívével, a csontjaiban, a vérében érezte. És amikor a főnix utolsó hangja elhalt, nem maradt más, csak csend. Olyan csend, amit csak valami szent és végzetes dolog után lehet hallani.

És Dylan torka elszorult. Nem tudta, hogy a gyönyörűségtől-e vagy a félelemtől.

Talán mindkettőtől.

A főnix visszaszállt az ágra, ahol korábban ült.

Lehajolt, hogy felvegye az elejtett tollat, amikor egy hang szólalt meg mögötte.

– Ne érj hozzá.

A fiú megfordult, és hirtelen a világ mintha visszatartotta volna a levegőt. Ott állt Dumbledore. Ugyanúgy, ahogyan legutóbb látta, hosszú égkék talárban, félholdalakú szemüvegén halványan megcsillant a fák fölötti fény, haja és szakálla ragyogott, mint a hajnal. Tekintete pont olyan volt, amilyen mindig, fürkésző, mintha mindent tudna, a szívébe és a gondolataiba látna.

– Még nem vagy kész – mondta halkan Albus. Hangja nem visszhangzott, de a világ meghajolt körülötte. – Még várnod kell a pillanatra.

– Mire? – kérdezte Dylan, de a hangja alig volt több a gondolatnál.

Dumbledore nem válaszolt azonnal. Odalépett a lehullott tollhoz, de nem nyúlt érte, csak nézte, mintha emlékezne valamire, amit a fiatal varázsló egyáltalán nem értett, már éppen megszólalt volna, de az idős mágus megelőzte.

– Az emlékek nem mindig a múltban élnek – szólalt meg végül. – Néha elbújnak a jövő mélyén. És vannak dolgok, amiket csak az érthet meg, aki már elfelejtett valami fontosat.

Dylan szíve egyre gyorsabban vert. Mit is érthetett ő ezen? Átfutott a gondolatai között, hogy végre jó lenne némi Álmatlan álom bájital, hogy ne kísértse semmi. Egy olyan útra lépett, ahol az idő és a sors összefonódott, és egy érthetetlen masszává állt össze. A világ furcsán kezdett pulzálni, a fények villódzni kezdtek, mintha valaki pislogna egy másik valóságban, és most az ő világukra vetült a tekintete.

A főnix ekkor kinyitotta a szárnyait. Nem sikoltott – inkább egy hangtalan, világon túli sóhajt hallatott. Tollai egy pillanat alatt fellángoltak, de nem égettek – a tűz hideg volt, és arany. A világ hirtelen megremegett körülöttük. Dylan térdre rogyott, de nem érzett fájdalmat – csak valami mély, elemi remegést a csontjaiban.

A fény mindent elborított. És aztán… csend.

Amikor újra kinyitotta a szemét, a fa eltűnt. Dumbledore is köddé vált. A főnix is. Csak ő állt egy sötét, üres térben, és előtte ott lebegett a toll. Most már nem izzott – lüktetett. Minden szívverésével együtt egy aranyló fényhullám indult ki belőle.

És akkor Dylan megértette.

Ez nem csak álom volt.

Ez figyelmeztetés volt.

És valaki – vagy valami – figyeli őt.

Dylan zihálva ébredt ült fel az ágyában, és egyenesen a sötét, nagy szemekbe bámult.

Egy házimanó ült az ágyán, aki egy főnixtollat egyensúlyozott a kezében.

– Dobby felébresztette, Dylan úrfit. Dobby sajnálja. De a segítségére van szüksége.

hozzászólás: 2

by palmainé ildi @ 30 May 2025 09:19 pm

Már nagyon vártam a folytatást. Szuper lett. Jócskán bonyolódtak az események. Légy szíves hamar folytasd!!!

by Nyx @ 31 May 2025 02:09 am

Nem akarom elkiabálni, de talán lassan kezdek ráérezni erre a részre. Köszönöm szépen! Igen, igen kezdenek nagyon is bonyolódni a dolgok. Igyekszem hamarosan folytatni