29. fejezet
29. fejezet
A rengeteg mélyéről
Dylan zihálva ült fel az ágyban. A mellkasa emelkedett és süllyedt, mintha még mindig a főnix énekének visszhangja húzná vissza az álomba, miközben az ébrenlét határon egyensúlyozott. Verejtéktől nedves hajjal, torka kiszáradva, szíve vadul vert a mellkasában. A szobát beborította az éjszaka csöndje, a Hold ezüst fénye áttört a magas ablakokon, hosszú árnyékokat vetve a falakra. Az ablak mesterséges volt, hiszen a Mardekár klubhelyisége mélyen volt a Roxfort pinceszintjein.
Valami mozdult az ágya szélén, és nagyon is úgy tűnt, hogy nem az álmának egy része, hanem egy olyan személy, akinek nem kellett volna ott lennie ezen az éjszakán, és valamilyen módon behatolt a Mardekár hálótermébe. Dylan ösztönösen megfeszült, már a pálcája felé nyúlt, de aztán felismerte az apró alakot. Egy házimanó volt, akit mindenki nagyon jól ismert Roxfortban. Dobby egykor a Malfoy család házimanója volt, akit Harry Potter ravasz trükkel felszabadított. Ő volt hosszú-hosszú idő óta az első szabad házimanó. Dobby gyakori vendég volt a Potter családnál, de nyugdíjba vonulása után Dumbledore professzor otthonában lakott és segített a házimunkában.
És most ott ült Dylan ágy szélén, mintha várt volna rá, hogy ő felébredjen. Az apró, vézna alak, hatalmas, sötét szemekkel, amelyek úgy csillogtak, mint két hatalmas ónix, amely olyan volt, akár a mélyűr. Ha a fiatal varázsló nem látott volna házimanót biztosan halálra rémült volna. A kezeiben óvatosan, szinte áhítattal egyensúlyozott egy hosszú, vörösarany főnixtollat, amely még most is enyhén derengeni látszott – mintha a madár, akitől származott, egy darabot hagyott volna magából a világban.
– Dobby? – suttogta meglepetten a fiatal varázsló. – Mi a…
– Dobby sajnálja…
– Nagyon megijesztettél. Mit keresel itt? – kérdezte a fiú még mindig fojtott hangon. Most körülnézett a szobában, de úgy tűnt a szobatársait még egy ágyú sem ébresztette volna fel. – Neked nem szabadna csak úgy itt mutatkoznod. Nem vagy a Roxfort manója.
– Fontos. Dobby fontos dolog miatt jött. Dobby megbízásból jött ide – hadarta sipító magas hangon, amit igyekezett halkra venni nehogy valaki meghallja a helyiségben.
A házimanó hatalmas, riadt szemekkel bámult Dylanra, de két kezében hosszú, vörösarany főnixtollat idegesen morzsolgatta. A fiatal varázsló nem tudta, hogy miért volt nála, de késztetést érzett arra, hogy átvegye tőle egyre hatalmasabbá vált. Nem értette ennek a miértjét.
– Dobby felébresztette Dylan úrfit. Dobby sajnálja. De… a segítségére van szüksége. Nagy baj van. Roxfort felett sötétek a fellegek. És… Dylan úrfi tud segíteni. Ő az egyetlen.
– Én? – kérdezett vissza a fiatal fiú, aztán álmosan megdörgölte az arcát. Az utóbbi időben kínozták az álmai, amit csak tetézett az a sok-sok minden, ami mostanság történt vele. És most még ő az egyetlen, aki segíthet egy házimanónak. Fordulatos volt az élet.
A manó veszett fülcsapkodással bólogatott. Dylan végigmérte őt, majd mélyet sóhajtott, és a homlokához dörzsölte az ujjait. Próbált szóhoz jutni, de a torka kiszáradt volt, a szíve pedig még mindig a főnix hangját visszhangozta. A dallam, a fájdalom, a remény – még mindig ott rezgett benne, mint egy visszhang, amit nem lehet elhallgattatni. Véletlenek lehetnek ezek az álmok? Mostanság egyetlen nyugodt éjszakája sem volt.
A manó egy pohár vizet varázsolt neki, amit Dylan rekedten köszönt meg. Az utolsó cseppig kiitta, majd megköszörülte a torkát. Halkan beszélt, nehogy a szobatársai meghallják, amit mondani akart.
– Miért jöttél?
– Dumbledore professzor küldte Dobbyt.
– A professzor? Te tudod hol van? – nézett rá kitágult tekintettel Dylan, aztán még feljebb ült az ágyban. – Senki se tudja hova tűnt, és a Főnix rendje titokban keresi őt. Te mégis mit tudsz erről? Mégsem rabolták el.
– Dobby tudja… igen, tudja – szólalt meg a manó heves fejrázással, és kihúzta magát ültében, de még mindig a tollat szorongatna. – Tudja, hogy hol van a professzor. Elrabolták a professzort, Dobby követte azt, aki elvitte magával. Egy éjjel jött, de Dobby nem tudott segíteni, csak követte.
– Miért nem szóltál senkinek?
– Mert a professzor megtiltotta Dobbynak. Dobby ezt nem érti, de bízik a professzorban – hadarta tovább a manó.
– Miért hozzám jöttél? – kérdezte halkan a fiatal fiú. – Én… Nem hiszem, hogy tudok segíteni. Nem nagyon szabad elhagynom a kastélyt.
– Eddig ez nem okozott gondot – mosolyodott el sejtelmesen Dobby. Dylan csak vágott egy fintort. – A házimanók figyelnek, és csendben figyelnek. Ettől jó manók. Sok mindent tudnak. Sok mindent hallanak. Sok mindent látnak. De közben láthatatlanok maradnak, tartják a szájukat, és csak akkor beszélnek, ha megengedik nekik. Egy jó manó láthatatlan kezekkel végez minden munkát. Óvja a családját. Ezek a jó manó ismérvei.
– Gondolom, hogy ezért is tudod, hogy hol van a professzor – sóhajtott halkan a fiatal varázsló.
– Dobby ott volt, de nem tudta megállítani – szólalt meg a manó bűntudatosan, és ökölbe szorította össze a kezét, nehogy megbüntesse magát. A professzor nem akarta ezt, sőt ösztönözte, hogy ne tegye meg több. Mély levegőt vett. – Próbálta, de nem ment. Így Dobby követte őket.
– És hol van?
– Mélyen a Tiltott Rengetegben, ahol senki sem találja meg – mondta a manó.
– Én, akkor hogyan tudnék segíteni?
– Mert tud.
Viszonylag tömör magyarázat volt. Dobby hevesen bólogatott, még a fülei is lobogtak a levegőben. A főnixtoll remegett a kezében, ahogy beszélni kezdett:
– Dobby tudja, hogy Dylan úrfi tud segíteni. Nagyon titokban kell ezt tartani. Dumbledore professzor okos, tudja, mit kell tenni. Van egy terve, amivel meg tud onnan szökni.
– És engem kellett megkeresned. – A fiú még mindig nem hitte el, hogy miért ő lesz ennek a feladatnak a kulcsfigurája.
– Igen, igen. Dobby tudja, hogy Dylan úrfi segíteni fog. A Főnix rendje nem tudhatja meg – szólalt meg Dobby izgatottan. – Még nem. Dobby megígérte Dumbledore uramnak, aki azt mondta, hogy ez lényeges.
– Én is a tagja vagyok a Főnix rendjének – mondta a fiú egykedvűen. – Szóval…
– Hogyan? Dobby nem érti – rázta meg a fejét a manó. – Még fiatal. Harry Potter sem csatlakozott a Főnix rendjéhez ilyen fiatalon.
Dylan fáradtan elmosolyodott, félbeszakítva őt.
– Hosszú történet, Dobby, most nincs itt az ideje, hogy elmondjam, és nem is lényeges – mondta. – És ha segítek, de nem mondom el senkinek? Nagyon szeretnék segíteni a professzornak. Megbízhatsz bennem.
– Az Dobby szerint nagyon jó – bólogatott hevesen a manó. Dylannek közben eszébe jutott körbenézni, de a szobatársait egyáltalán nem zavarta a beszélgetés, mindegyik halk szuszogással édesdeden pihent az ágyában. Közben a házimani folytatta a mondandóját: – Az nagyon jó lesz. Dumbledore professzornak Dylan úrfi segítségére van szüksége. Ha nem mondja el a rendnek, akkor az rendben van. Nagyon is rendben van. Ez hétpecsétes titok, Dobby pedig tudja ez mit jelent.
– Most inkább arra válaszolj: ki tette? Ki rabolta el a professzort? Senki sem tudja, és az sem hogyan történhetett.
A házimanó szeme elkerekedett. Lassan, szinte vonakodva hajtotta le a fejét, mintha a név kimondása is tilos lenne.
– Egy fiú volt.
– Egy fiú?
– Igen, igen, Dobby eddig is látta már az iskolában – szólalt meg a manó. – De nem ismeri.
– Egy roxfortos diák? Ez komoly?
– Dobby szerint is furcsa.
– Nevét sem tudod?
– Dobby nem ismeri a nevét. Azt mondta a professzor… sötét árnyék. De Dobby látta őt. Fiatal férfi volt, sötét palástban és csuklyában… a szeme… nem olyan, mint egy farkasé. És a mosolya…
Dobby reszketni kezdett.
– A mosolya olyan volt, mint amikor valaki tudja, hogy mindenki más téved. Dobby fél tőle, de Dumbledore professzor azt mondja nem. Dobby tudja, milyen a kegyetlen lélek. Dumbledore professzor túlságosan is jóságos, és csak jó lát mindenben.
– Írd le. – Dylan előrehajolt, a hangja rekedten csengett. – Hogy nézett ki?
– Ő… ő hasonlított a képre. Régi iskolai tabló. A fiú, akit Tom Denemnek hívtak… csak fiatalabb. Dumbledore mutatta Dobbynak, hogy tudja Nem olyan… szörnyű, mint később lett, de… hideg volt a tekintete. Nagyon hideg, de valami más is. Dobby nem tudja…
A varázsló sokáig nem szólt. Az ujjaival lassan végigsimított a főnixtollon, amely most is melegen pulzált, mintha dobogó szív volna. A főnix nem hazudik. Ha Fawkes újra jelet küldött… akkor Dumbledore még életben van. De ha valóban ő vitte el…
– Tom Denem? – A hangja dacos volt, de belül tudta: a mágia útjai néha megkerülik az időt is. Valószínű valamiféle leszármazott lehet, vagy csak a természet csúfos megnyilvánulásra. Dylan nem tudta ezt biztosa. – Ő… Nem, az nem lehet. Voldemort meghalt.
– Dobby nem mondana ilyet, ha nem látta volna a saját szemével – suttogta a manó. – Dobby nem tudja, hogy ez hogyan történt. Dumbledore professzor azt mondja, hogy ő nem olyan. Más.
Dylan lassan bólintott.
– Akkor elindulok.
Felállt, a főnix tollát magához szorította, és a tekintete elszánttá vált. Ha valóban egy múltból visszatért Tom Denem tartja fogva Dumbledore-t, akkor nem csak varázslatra lesz szüksége, hanem válaszokra is.
És azok gyakran veszélyesebbek, mint maga a sötétség.
Dobby hirtelen elé pattant, apró karjait kitárva, mintha meg akarná állítani őt.
– Nem! Dylan úrfi! Nem most! Kérem!
Dylan megtorpant, meglepődve nézett le rá.
– Miért ne? Ha tudjuk, hol van, nincs mire várni.
Dobby sűrűn pislogott, ide-oda toporgott a lábain.
– Mert… mert a hely, ahol tartják… most még veszélyes. Csak Dobby tud hoppanálni és dehoppanálni. Védelmek vannak rajta. Régi varázslatok, amik ciklusokban mozognak. Dobby csak… csak figyelt. És hallotta, hogy még három nap, mire a holdállás meggyengíti a külső bűbájokat. Dobby reméli, hogy ez így van.
Dylan a szoba közepén állt, a fénylő tollal a kezében, és próbálta elnyomni az indulatait. Az álom sürgetett, a főnix hívott, és Dumbledore sorsa egyre égetőbb kérdéssé vált.
– Három nap? – kérdezte fojtott hangon.
Dobby bólintott.
– Dobby tudja, hogy nehéz várni. De ha Dylan úrfi most megy, akkor csak… csak elveszik a sötétben. A hely elutasítja eltereli, akik túl korán érkeznek. Szörnyű dolgok vannak ott, Dobby tudja. De a főnix… ő mindenhova mehet. Ő azért küldte most a tollat, hogy felkészülj.
Dylan lassan kifújta a levegőt. Igaza lehetett. A főnix nem küld jelet csak úgy – és ha Dobby valóban hallotta, ahogy a védelmek a holdálláshoz kötődnek, akkor hiba volna vakmerően nekivágni. De tétlenül várni… az volt az igazi büntetés.
– Rendben – mondta végül. – Három nap. De add… mindent tudni akarok erről a helyről. Ki építette. Mire használták. Mitől véd. Bármit, ami segíthet. Rendben?
Dobby meghajolt, örömmel, hogy Dylan megértette őt.
– Dobby elhozza, amit tud. És segít. Mindvégig.
Dylan bólintott. Tekintete visszavándorolt a főnixtollra
Dobby még mindig ott ült az ágy szélén, idegesen billegett előre-hátra.
– Három nap – mondta Dylan halkan, inkább magának, mint a manónak.
– Három nap, és akkor Dobby elvezeti Dylan úrfit – bólogatott Dobby. – De addig… kérem, legyen óvatos. Az árnyak mozognak. A sötét úrfi… ő már…
Dylan felnézett rá, szemében egy pillanatra ott volt a félelem árnyéka – nem önmagáért, hanem azért, akit meg akart menteni.
– Köszönöm, Dobby – mondta végül. – Tudom, hogy kockázatot vállalsz.
A manó lehajtotta a fejét, nagy, denevérszerű fülei megremegtek.
– Dobby mindig jön, ha hívják… és ha nem hívják, akkor is. A manó dolga az örök szolgálat. Dobby tartozik neki. Dumbledore professzor mindig szabadnak látta őt, még mielőtt azzá vált volna teljesen és mindig segített Dobbynak.
Egy hosszú pillanatig csend ereszkedett közéjük, mintha az idő maga is tiszteletben tartaná a múlt emlékét.
Aztán Dylan odalépett, leguggolt a manóhoz, és a vállára tette a kezét.
– Három nap múlva – ismételte meg. – Addig készüljünk fel erre. És vigyázz magadra, Dobby. Ha bármi történik…
– Nem lesz baj, Dobby tudja.
– Miért nem keresd meg Harryt? Ő segítene, ebben biztos vagyok. Ő auror – szólalt meg Dylan. – És akár az apám is.
– Ez nem jó – rázta meg a fejét a manó, a füle hangosan csapkodtak. A fiú őszintén kételkedett benne, hogy a többiek képesek voltak aludni ebben a zajban, de senki még csak meg sem mozdult az ágyában.
– Miért?
– Professzor úr tudja, Dobby nem kételkedik. Dylan úrfi pedig Dobby tudja, hogy bátor – hajtogatta tovább.
– Rendben.
– Három nap múlva Dobby újra eljön ugyanekkor. Legyen készen.
– Jó – bólintott Dylan. – Itt foglak várni.
– A főnix toll pedig… maradjon itt.
– Jó.
– Senkinek sem szabad beszélni erről.
– Nem fogok.
Dobby szeme megvillant, de csak bólogatott, s a következő pillanatban halk pukkanással eltűnt a levegőben, mintha ott sem lett volna.
Dylan visszaült az ágyára, aztán lassan eldőlt rajta. Irdatlan sok kérdéssel maradt ott. De a levegő még sokáig vibrált a főnixtoll halvány fényétől, és az éneke még mindig felrémlett a varázsló emlékezetében.
***
Eli a reggeli napfény első, tétova sugaraira ébredt, amelyek óvatosan kúsztak át a vastag függönyök résein, aranyló szálakkal megsimogatva a szoba meleg tónusait. A kandallóban még alig pislákolt a varázstűz, de a szoba kellemesen meleg maradt. Annyira kellemes volt így feküdni. A tegnapi vihar elvonult.
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, igyekezve felfogni, hol is van – aztán megérezte Max karját, ahogy gyengéden a dereka köré fonódik, és újra tudatosult benne: itt van. Max szobájában. Az iskolaelsők külön lakrészében, és mindketten elaludtak tegnap. Az első közös éjszakájuk után, amikor csak egymáshoz simulva aludtak. A lány lehunyta a szemét, mintha nem akarná, hogy ez mind eltűnjön.
A fiú mögötte feküdt, még mélyen aludt, lélegzete egyenletesen és nyugodtan cirógatta Eli nyakát. Egy pillanatra megborzongott az érzéstől. Az ölelése meglepően természetes volt, mintha ez nem valami új, hanem valami régen várt, régóta hiányzó dolog lett volna. Összetartoztak. A zsigereiben érezte ezt. A boszorkány szinte mozdulni sem mert, nehogy megtörje ezt a csendes pillanatot. Napról-napra egyre mélyebben érzett, és semmit sem tudott tenni lenne.
Olyan viharos volt a kezdet, és Eli nem szokott senkihez ilyen könnyen közel engedni bárkit is – de Max mellett valahogy nem volt szüksége páncélokra. Nem volt szükség álarcra. Nem volt szüksége arra, hogy megváltoztassa a hajszínét. Max olyannak látta, amilyen valójában volt, és pontosan ez tetszett neki. Ez megnyugtató volt. Lehet ilyet érezni? Ennyire erősen, és tudni, hogy összetartoztak. A fiú szelíden, mégis magától értetődő természetességgel nyitott felé.
Ez volt az első éjszaka, hogy együtt aludtak. Nem volt benne semmi drámai vagy túlfűtött – csak két ember, akik egymás mellett aludtak el egy átbeszélgetett éjszaka után.
Eli lassan kinyitotta a szemét. Az órákra gondolt – ma már tanítás volt, és még vissza kellett osonnia a saját háza hálókörletébe, mielőtt valaki észrevenné a hiányát. De egyelőre még várt. Csak egy percet kért magának. Egyetlen percet Max ölelésében, ebben a különös, meleg, puha valóságban, amiben nem volt helye a szorongásnak.
A fiú egy halk, álmos hümmögést hallatott, karja reflexszerűen szorosabbra zárult körülötte. Eli elmosolyodott, szíve melegségben fürdött.
– Aludj még! – mormolta Max.
– Nem lehet.
A boszorkány közben alkudozott magával. Még egy perc. Aztán majd kioson. Aztán majd visszarázódik a nap szigorú ritmusába. De most még itt van. Vele.
Eli már éppen elhatározta, hogy óvatosan kibújik Max karjai közül, amikor a fiú megmozdult mögötte. Egy halk ásítás, majd egy mélyebb lélegzetvétel után Max kissé megrándult, mintha álmából a valóságba csúszna vissza.
– Már reggel van? – kérdezte rekedten, még félig álomban, és egy kicsit közelebb húzta Elit magához. A hangja meleg volt, álmos, és ettől Eli szíve kihagyott egy ütemet.
– Igen – suttogta halkan. – Korán van. És… ma már tanítás van. Tudod, elkezdődött a tanév, és nekünk órákra kell mennünk.
– Francba. Legszívesebben ágyban maradnék.
– Akkor nem te lennél az iskolaelső – mosolyodott el a lány. – Neked kell prefektusi üléseket tartanai, mindenre figyelni. A Mardekár ház élére állni.
– Egy frászt – horkantott fel Max. – Nekem most egyetlen egy dolog kell. Te.
– Én?
– Jó itt melletted.
– Tudom. Bár nem terveztem, hogy itt maradok – fújta ki a levegőt a lány. – Még éjfél előtt vissza akartam surranni a hálókörletbe.
Max egy pillanatra nem válaszolt. Csak mélyen sóhajtott, és lehajtotta az arcát Eli vállához.
– Túl gyorsan jött a reggel, és én nem bánom, hogy itt maradtál – morogta, mintha ezzel is marasztalná a lányt. – Nem akarom, hogy elmenj. Olyan jó volt melletted.
Eli elmosolyodott, de nem mozdult. Csak a plafont nézte, miközben érezte Max ujjait, ahogy finoman végigsiklottak az oldalán, egészen a könyökhajlatáig, majd vissza. Minden érintse kellemes borzongást idézett fel benne, amiről tudta, hogy nem tud ellenállni a férfinak.
– Nekem sem volt még ilyen… jó – mondta végül halkan, őszintén. – Nem igazán szoktam mások mellett ennyire nyugodt lenni. Nem mintha ebben az együttalvásban nagyon nagy tapasztalatom lenne.
Max erre feljebb emelte a fejét, és megérintette a lány arcát. A tekintete még álmos volt, de komoly.
– Nekem sincs több – mondta egyszerűen. – Veled valahogy… csendesebb minden. Jó értelemben. Nincs vihar. Minden csendes.
– Csendes?
– Mindig volt bennem egyfajta zúgás, nyugtalanság. Ezt mindig a druida énemnek gondoltam, de most, mintha minden a helyére került volna – magyarázta Max. – Ez pedig most jobb, mint amire gondoltam.
Pár másodpercig csak nézték egymást. Nem volt szükség nagy szavakra. Eli úgy érezte ez mély és igazi. A toronyóra távolról jelezte a fél hetet. A boszorkány felsóhajtott, és megállt, mielőtt megcsókolta volna a varázslót.
– Mennem kell, mielőtt valaki észreveszi, hogy nem vagyok a saját hálómban. Tudod, hogy mi a helyzet.
Max bólintott, de még utoljára magához húzta Elit, egy rövid, meleg ölelésre.
– Este újra jössz? – kérdezte halkan, mintha félne, hogy a válasz nemleges lesz. – Szerintem itt is gyakorolhatnánk, tanulhatnánk együtt és csak legyünk együtt.
Eli elmosolyodott, és egy apró csókot nyomott Max ajkára.
– Igen. Ha még mindig akarod.
– Mindig. Minden este.
– Akkor ezek szerint borzasztóan sokat fogok a kijárási tilalom után ide besurranni – sóhajtott fel a boszorkány sugárzó mosollyal, és némi pírral. – Miattad leszek majd az iskola legrosszabb átlagú mardekárosa.
– Dehogy – nevetett fel a fiú. – Hozd át ide a cuccod.
– És ha kiderül?
– Minden mással szerintem jobban le vannak terhelve a tanárok, mint ahogy gondolod. Senkinek sem lesz feltűnni.
– És a szüleim?
– Kitalálok valamit.
Eli épp felült az ágy szélén, lábát a puha szőnyegre lógatta, amikor Max halkan megszólalt mögötte, álmos, kicsit rekedtes hangon:
– Várj csak… Tegnap este egyenruhában jöttél át, igaz?
– Igen, mert az évnyitón voltunk és a beosztási ceremónián. És nem öltöztünk át. Szóval itt van a talárom és a tegnapi ruhám.
– Ez jó. Úgyhogy még rengeteg időnk van az első óra előtt. – A mosolyan olyan széles volt, mintha mindig is erre készült volna.
– Jó? És rengeteg idő?
– Igen.
Eli hátrapillantott a válla fölött, kissé elpirulva bólintott.
– Hát… nem igazán terveztem itt maradni éjszakára – mondta, és lesütötte a szemét. – Semmit nem hoztam magammal. A tegnapi talárom nem elég. Tudod, mi lányok nem éppen úgy szoktuk megoldani az ilyesmit, hogy kifordítjuk a bugyinkat.
Max elmosolyodott, majd felült az ágyban, a takarót félig magára húzva.
– De bőven megteszi a tegnapi egyenruhád a mai napra – morogta jókedvűen. – Szóval most vagy visszalopózol a Mardekár pincéjébe, vagy…
A boszorka felvonta a szemöldökét.
– Vagy?
– …vagy kihasználjuk, hogy nekem van saját fürdőm. Forró víz, tiszta törölközők, egy extra fogkefe is akad egy kis varázslattal. Aztán együtt megyünk le a Nagyterembe, mintha semmi sem történt volna. Senki sem tudja meg, senkit sem fog érdekelni, hogy unalmas iskolai dolgokról beszélgetünk.
Eli elmosolyodott, de már akkor gyanította, hogy Max még nem fejezte be.
– És?
Max megvonta a vállát, de szeme sarkában ott bujkált az a játékos fény.
– És… talán fürödhetnénk együtt.
Eli egy pillanatra csak ült, és nézte a fiút. Nem volt éppen ellenére, csak meglepődött. Max hangja gyengéd volt, a testtartása nyitott, de nem nyomulós. Mégis… egy kicsit hirtelen jött.
– Ez… – kezdte, majd megállt, kereste a szavakat. – Kicsit sok így reggelre. Mármint… ez az első közös éjszakánk, és… még nem tudom, hogy ez nekem belefér-e most.
Max bólintott, és a mosolya nem hervadt le, csak finomabbá vált.
– Oké. Tényleg oké. Nem akartalak zavarba hozni. Csak gondoltam… megkérdezem.
Eli tekintete ellágyult. Jó érzés volt, hogy Max nem neheztel, nem sértődik meg. Csak egyszerűen elfogadja a határait.
– Azért a forró víz jól hangzik – mondta végül csendesen, még mindig kissé bátortalanul. – Csak… külön.
Max bólintott, aztán felállt, nyújtózott egyet, majd kinyitotta az ajtót a fürdő felé.
– Kezdd te – szólalt meg a fiú. – Addig összeszedem a nyakkendőd, és keresek egy olyan pólót, amiben nem nézel ki úgy, mintha épp egy titkos kalandból jönnél vissza.
– Titkos kaland… – Eli halkan felnevetett, és felállt. Amikor elhaladt Max mellett, a fiú finoman végigsimított a karján, de nem tartotta vissza. Egy apró csókot nyomtak egymás ajkára.
***
Mary a szobája hatalmas, boltíves ablaka előtt állt, és figyelte, ahogy a korai napfény szűrődik át a Beauxbatons kastély parkjának fái között. A kert párába burkolózva ébredt. A reggel itt sok mindenben más volt, mint otthon, de sok mindenben ugyanolyan. Túl ridegnek érezte az egész épületet. A levegőnek halványan levendulaillatát érezte. Már ébren volt egy ideje, de nem mozdult. A Beauxbatons kastélybéli szobája gyönyörű volt. És ő mégsem érezte magát jól benne. Idő kell még – emlékeztette magát.
A reggel itt csendes volt. Túl csendes. Itt nem hallatszott be a folyosókon rohangáló diákok zaja, nem nyikorgott az öreg lépcsők fája, és nem szóltak ki ismerős hangok az ajtók mögül. Minden mozdulat kimértnek és megkomponáltnak tűnt, mintha maga az épület sem engedne meg semmi kapkodást vagy rendetlenséget. Talán a bűbájok miatt? Mintha az egész épület visszafogottan lélegezne, és egy másik ritmust diktált. De ő még nem tartott ott, hogy beilleszkedjen ebbe az egészbe. A saját gondolatai között élt, ezek nem voltak hangosak, inkább tompák, mint egy régi emlék hangjai, amit nem akar az ember felidézni, de mégis előkerülnek.
Mary beljebb húzódott a szobában, és végigsimította az ágyat borító selyemtakarót. Az anyag hideg volt az ujjai alatt, kifogástalanul kisimítva, mintha senki sem aludt volna benne. Annyira ügyeltek itt mindenre, hogy az már kínosnak tűnt. Mégis… hiába volt minden gyönyörű, Mary valahogy idegennek érezte ezt az eleganciát. Az ágytakaró hibátlan volt, a szoba túl csendes, túl tökéletes. Hiányzott belőle az a fajta zajos, zsúfolt melegség, amit Roxfortban megszokott.
Mélyet sóhajtott, és kicsit megdörzsölte a karját, mintha még mindig nem szokta volna meg a francia reggeleket. A fürdőbe lépett, ahol már illatos gőz szállt fel a kád fölött lebegő, apró kék lángokból. A tükör halk francia köszönéssel üdvözölte, és jelezte, hogy a haját már előmelegített kefékkel formázhatja, ha kívánja. A felülete tisztán mutatta vissza a lány saját vonásait – az alváshiány nyomait, a kissé zilált haját, és a szeme alatt húzódó finom árnyékot, amit még el kell tűntetnie.
Mary csak halkan morgott valamit válaszul, és hideg vízzel mosta meg az arcát, hogy felébredjen. A tükör udvariasan elhallgatott.
Még a törölköző is illatos volt, amiben megtörölte az arcát. Minden gyönyörű és tökéletes – és egy kicsit sem volt ismerős, inkább szörnyen idegen. Mikor újra belenézett a tükörbe, most már éberebbnek látta magát. Frissítő bűbáj volt a törölközőn. Mary elmosolyodott, de nem volt benne felhőtlen boldogság. Csak egy tompa nosztalgia.
– Jó reggelt! – mondta halkan a tükörképének.
– Csodálatos napot! – szólalt meg a tükör, egy kicsit tört angolsággal. – Bűvöld el őket, Chéri!
– Akkor kezdjük.
A lány visszament a szobába. Az új iskolai egyenruha ott lógott a szobasarokban, pontosan oda készítve, a fényesre boxolt cipővel együtt. Halványkék anyaga szinte világított a reggeli fényben, mintha nem egyszerűen ruha lenne, hanem egyfajta műremek, amelynek révén valaki egy másik világhoz tartozhat. Csak különbség volt roxfortos egyenruhához képest, ami nagyrészt kimerült egy fekete talárban.
Mary közelebb lépett, és ujjait végighúzta a finom, hűvös szöveten, ami olyan volt, mint a selyem, de nem igazán tudta. Egyet viszont igen: ebben biztosan megfagyott volna, ha a skóciai szeptemberben ezt viselte volna. A Beauxbatons egyenruhája különbözött mindattól, amit eddig viselt. Nem volt benne semmi túlzó – nem díszítették harsány színek, címeres gombok, sehol sem lógott róla büszke házjelvény –, és épp ettől volt benne valami méltóságteljes. A szabása elegáns volt, testre simuló, de nem szoros. A gallérja finoman ívelt, ujja hosszában sötétebb árnyalatú paszomány húzódott, mintha csak egy árnyék volna.
A köpenyhez tartozott egy egyszerű, de kifinomult öv is: vékony, puha bőrből készült, halványszürke színben. Az övcsatba a Beauxbatons kezdőbetűje volt vésve – apró, kanyargó B, amely csak közelről volt észrevehető. Diszkrét büszkeség. Mary lassan felvette a ruhát, mozdulatai kimértek voltak, mintha nemcsak öltözködne, hanem egy szerepet is magára venne. Az anyag halkan surrogott, miközben rásimult. A vállán érezte a szövet súlyát – nem volt nehéz, de elég ahhoz, hogy emlékeztesse: ez itt egy másik világ. Más szabályokkal, más mozdulatokkal. Itt a dolgokat nem harsányan mondják ki, hanem finoman közlik. Egy színnel. Egy hajtással. Egy mozdulattal.
Mary megállt a tükör előtt. Az alakja szinte elveszett az elegancia mögött – nem volt benne semmi hivalkodó, mégis méltóságteljesnek tűnt. A haja még kissé kócos volt, a tekintete kissé fáradt, de a kék köpenyben úgy állt ott, mint valaki, aki igyekszik beilleszkedni egy olyan világba, amely nem teljesen az övé. Egy varázslattan egy fonott copfba rendezte a haját.
Egy apró igazítást tett, egy leheletnyi tétovázást az övcsatnál. Aztán csak egy bólintás – magának.
Nem volt biztos benne, hogy készen áll. De most már indulnia kellett.
Felvette a Beauxbatons halványkék köpenyét is, amit ma először kellett viselnie, és megpróbált beleolvadni a kastély finom, simára csiszolt világába.
De belül, a szívében még mindig egy kicsit Roxfortban maradt.
Mary lassan haladt végig a folyosón, a köpenye alja nesztelenül surrogott a lépéseinél, ahogy egyre lejjebb ért az Előcsarnok felé kezdett megindulni az élet. A távolból halk nevetés hallatszott, és cipők kopogása visszhangzott a magas boltívek alatt. Egy pillanatra megtorpant: egy tágasabb, világosabb szakaszhoz ért, ahol a reggeli fény megpihent az aranyló köveken. Nem volt biztos benne, merre kellene továbbmenni.
– Tu es perdue? – kérdezte ekkor egy lágy hang a háta mögött. A hang tiszta volt, mégis meleg, ahogy a franciás dallamosság lágyan szőtte bele magát a reggeli csendbe.
Mary megfordult. Egy lány állt ott, talán vele egyidős, világosbarna haja lazán copfba kötve, a Beauxbatons egyenruha tökéletesen simult rajta, mintha beleszületett volna. A hangjában nem volt sem gúny, sem fölény – csak őszinte kíváncsiság.
– Azt hiszem, ezt nem nagyon értem – válaszolta Mary halvány mosollyal, majd kissé zavartan hozzátette: – Ez az első napom. Én nem beszélem túl jól a nyelvet.
– Te vagy a kis amerikai? – szólt a lány.
– Angol vagyok.
A lány elmosolyodott, és közelebb lépett.
– Camille vagyok. – A nevéhez egy kis meghajlást is fűzött, könnyed, kecses mozdulat volt, mint minden mozdulata. – Akkor te vagy az új lány Roxfortból, igaz?
Mary bólintott.
– Igen. Mary vagyok.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Mary. Segíthetek?
– A Mágiratörténet órát keresem. Állítólag valahol a felsőbb szinteken van, de… előbb úgy gondoltam lejövök ide.
– Reggeliztél már?
– Egy falat sem menne le.
– Én már ettem. És igen, én is oda megyek – vágta rá Camille egy mosollyal. – Gyere, megmutatom az utat.
Lassan indultak el, Camille türelmesen megvárta, míg Mary mellé lép. A folyosók kanyarogtak előttük, az ablakokon beömlő reggeli fény meleg árnyékokat vetett a padlóra. Mary hálás volt, amiért nem kellett egyedül keresgélnie, és még inkább, hogy Camille nem faggatta, nem tett fel tolakodó kérdéseket.
– Furcsa érzés, nem? – szólalt meg Camille kis idő múlva. – Új iskola, új ország…De meg lehet szokni. A Beauxbatons… lassan, de befogad. Én sem itt kezdem.
Mary bólintott.
– Azt hiszem, még meg kell ezt emészteni.
Camille oldalra pillantott, finoman elmosolyodott.
– Majd megszokod.
A folyosó végén elértek egy széles, faragott tölgyfaajtóhoz. Előtte már néhány diák csendesen beszélgetett. Camille finoman kinyitotta az ajtót, majd Mary felé fordult.
– Ha szeretnéd, mellém ülhetsz.
Mary csak bólintott. Nem kellett sok szó – Camille jelenléte már most is megnyugtató volt.
Ahogy leültek egymás mellé a második sorban, és a tanár csendesen elkezdte az óra bevezetését, Mary egy rövid pillanatra azt érezte: talán mégis jó helyen van.
Az első óra még nem kezdődött el, a tanterem lassan telt meg diákokkal. Camille mellett ülve Mary idegesen dobolt az ujjával a pad szélén. A boszorkány csak csacsogott mellette, megmutatott néhány francia fordító varázslatokat, és néhány jegyzetelő bűbájt. De mindenki más keresztülnézett rajta. A Beauxbatons más volt, mint amire számított – a diákok elegánsak és kissé távolságtartók. Még mindig próbálta megszokni a finom akcentusokkal átszőtt francia nyelvet, és bár Camille segítőkész volt, Mary szíve mélyén vágyott egy ismerős arcra, egy biztonságos pontra ebben az új világban.
És ekkor meglátta őket.
Két lány lépett be a terembe, tökéletes összhangban. A testtartásuk kecses és magabiztos volt, ugyanaz a kék Beauxbatons-köpeny simult a vállukra, és hajuk egyforma fonatban hullott a hátukra. Mary szinte fel sem fogta, már fel is pattant.
– Magdalena? Carmen! – szólította meg őket a lány, a hangjában boldogság és megkönnyebbülés vibrált. – Jó, hogy újra látlak titeket.
A két lány megtorpant. Egymásra néztek, majd lassan Mary felé fordultak. Az egyikük homlokát ráncolta, a másik elmosolyodott, de valahogy… kínosan.
– Öhm… bocsánat – szólalt meg az egyikük, halkan, tört akcentussal. – Biztos vagy benne, hogy ismerjük egymást?
Mary zavartan pislogott.
– Hát persze! A nyáron… egy táborban voltunk. A bátyátokkal. Adrianóval.
A másik lány tétován nevetett, de valahogy mesterkélt volt a mosolya.
– Sajnáljuk… tényleg nagyon… kedves vagy, de biztos, hogy minket összekeversz valakivel. A mi nevünk nem… az, amit mondtál. Nem vagyunk Magdalena és Carmen. És nincs
– Mi… Morgane és Amandine vagyunk – tette hozzá a másik gyorsan, mintha valamit le akarna zárni.
Mary értetlenül bámult rájuk.
– De… nem lehet, hogy csak vicceltek? Nem keverlek össze senkivel majdnem az egész nyarat együtt töltöttük a barátaimmal. Ti vagytok azok.
Az egyik lány zavartan hátrapillantott a terembe, ahol már többen figyeltek. A hangja suttogóra halkult.
– Kérlek… ne haragudj. Nem tudjuk, miről beszélsz. Én Morgane vagyok – jegyezte meg egy jóindulatú mosollyal Morgane.
– Kérlek, hagyjuk ezt – szólalt meg Amandine, már feszülten. – Talán tényleg csak hasonlítunk valakikre.
– Úgy tűnik – helyeselt Morgane kimérten
– Sajnáljuk – ismételte meg Amandine egyre hűvösebben. – Tényleg összekeversz valakivel. Most mennünk kell.
– És nincs bátyánk sem. Tényleg sajnálom.
Azzal sietősen elfordultak, és leültek az egyik hátsó padba, mintha semmi sem történt volna, majd élénk beszélgetésbe kezdtek néhány társukkal, akik láthatóan jól ismerték őket.
Mary még mindig állt, a keze lehanyatlott, és a szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Még mindig a lányokat nézte, akik most úgy beszélgettek egymással franciául, mintha a világon semmi furcsaság nem történt volna.
Camille halkan megszólalt mellette:
– Ciki volt. Biztos, hogy ők voltak azok?
– Igen… – suttogta Mary, de a hangja elhalt. – Legalábbis… Ők pontosan úgy néznek ki…, mint… Áh, lehet mégis csak tévedtem. Hagyjuk.
– Érdekes.
– Szörnyen érzem magam.
– Ne vádold magad! – mondta Camille, és bíztatóan rámosolygott. – Még azt is el tudom képzelni, hogy egész nyáron kábítottak.
– Nem is értem.
Ez az egész a gyomrában furcsa, nyugtalan érzés kelt. Mintha valami nem stimmelt volna, de nem tudta volna megfogalmazni, mi az. Egy valami azonban biztos volt: a barátság, amit annyira igaznak hitt… mintha soha nem is létezett volna.
Mary csak bólintott, de a torkában gombóc nőtt.
Camille vállat vont, miközben jegyzetpapírt húzott maga elé.
– Hidd el, jobb is így. Az ilyen típusú lányok csak addig barátságosak, amíg senki nem figyeli őket. Rájuk ez ezerszeresen igaz. Csak az elittel barátkoznak.
Mary szeme sarkában égetett valami, de erővel lenyelte a keserűséget. Nem akarta, hogy Camille sajnálja. Bólintott, és mély levegőt vett.
– Lehet, hogy igazad van, és nem éri meg az egész.
Mary még mindig az ikrek hátát nézte, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. Camille viszont, mintha semmi különös nem történt volna, halkan megjegyezte:
– Amúgy ők ketten itt elég nagy sztárok. A legtöbb lány próbál velük barátkozni, a fiúk meg csak bámulják őket a folyosón. Mindig tökéletesek, mindig udvariasak, de… valahogy hidegek. Senki sem igazán ismeri őket. Csak a közvetlen elit.
Mary szemöldöke összehúzódott. A „Magdalena és Carmen”, vagy most már „Morgabe és Amandine” néven bemutatkozó lányok nevetve beszélgettek egymással, kecsesen a fülük mögé tűrve egy-egy elszabadult tincset, mintha egy divatmagazin címlapjáról léptek volna le.
– Szóval… ők a Beauxbatons hercegnői – mondta Mary halkan, inkább csak magának.
Camille elmosolyodott, kicsit gúnyosan.
– Hercegnők, igen. Jégből vannak, legalábbis a szívük abból van.
– Ez… értethetetlen – fújta ki magát a lány.
– Nem tűnsz olyannak, aki gyagyás – jegyzete meg Camille.
– Köszönöm ez megnyugtat.
– A Rowle ikrek barátsága nem túl nagy veszteség.
– Rowle-t mondtál?
Mary épp csak lenyelte a keserűséget, és Camille éppen válaszolt volna, amikor a tanterem ajtaja újra kinyílt – ezúttal egy magas, határozott tartású boszorkány lépett be. Felsőtestén világoskék, selyemmel szegélyezett köpeny feszül, alatta szigorúan szabott varázslói egyenruha, amelynek gallérján ezüst hímzéssel díszelgett a Beauxbatons címer.
A terem egy pillanat alatt elcsendesedett. A tollak koppanva kerültek vissza a padokra, a suttogások elhaltak, a diákok figyelme a tanárnőre szegeződött.
– Jó reggelt osztály! – szólalt meg franciásan hangsúlyozott, de tiszta angolsággal. – A nevem Deschamps professzor, én fogom tanítani önöknek az Mágiatörténetet. Remélem, mindenki kipihenten és nyitott elmével érkezett az első órára.
Mary kihúzta magát a padban, próbálta rendezni a gondolatait. A kellemetlen találkozás még mindig ott kavargott a fejében, de nem akarta, hogy ez elrontsa a tanéve első napját. Elővette a jegyzetfüzetét, a pálcáját szorosan mellé tette, és elhatározta: figyelni fog.
Az ikrek – vagy most már Morgane és Amandine – hangtalanul ültek a helyükön, tökéletes testtartással, tolluk már a papír fölött lebegett, mintha minden mozdulatukat egy láthatatlan koreográfia irányítaná.
Camille halkan sóhajtott mellette.
– Remélem, legalább az anyag érdekes lesz.
Mary bólintott, és először érzett egy leheletnyi izgalmat. Még ha a nap nem indult jól. És ő készen állt rá.
feltöltötte 06 Sep 2025 |
Nyx | hozzászólások: 4
