3. fejezet
A Rend


– Tudod, nem örülök neki, hogy vissza kellett jönnünk – morogta Jane a Repülő Sárkány fogadó egyik legjobb szobájában, ami hajdan az ő tulajdona volt.

A régi rózsafa íróasztalnál üldögélt, készülődött a Rend következő gyűlésére. Szórakozottan végighúzta a kezét a sima fafelületen és férjére nézett. Tristen már rég készen volt és hanyagul a karmazsinpiros ágytakarón heverve nézte felesége égővörös fürtjeit, ahogy azok lágyan hullottak a hátára. Még ennyi év után is szépnek találta, s még mindig őrülten szerette. A veszekedés, melybe hamarosan Jane belekezdett, már nem egyszer hangzott el közöttük. A férfi azonban most nem akart túlságosan belebonyolódni.

– Tudom – válaszolta némi hallgatás után. Nem is kellett többet mondania, hiszen már ezzel a kijelentéssel is parázs vitát kezdeményezett volna. – Aggódok én is.

– Nem jöttem volna, ha Draco nem hív minket.

– Mindketten tudjuk, hogy mindenki nagy áldozatot hozott – kezdte Tristen, majd kisöpörte a fekete tincseit a homlokából. – Senki nem hitte, hogy még így együtt szükség lehet ránk.

– Kész voltam elhagyni ezt a helyet és új életet kezdeni, de mindig ide lyukadunk ki. Félek, Tristen. Azt hiszem, sokkal komolyabb dolgok vannak készülőben, mint korábban. Sötétebb dolgok, ami elől lehet, jobb lenne menekülni, mint szembeszállni vele – mondta ki Jane, azt, amit már hetek óta magában tartott.

– Éppen azért vagyunk, hogy ne bújjunk el – válaszolta nyugodtan, majd szeretetteljesen feleségére mosolygott. – Te soha nem félsz semmitől sem, sőt általában fejjel mész a bajnak.

– Ha ezt nem ezzel a hangsúllyal mondtad volna, akkor még meg is átkoztalak volna – nevetett Jane, de nevetésébe aggodalomtól volt terhes. – Mindenesetre aggaszt, hogy Harry és Draco nem mondd el nekünk mindent. Keara meg úgy gondolja, magán akciókat kell szerveznie. Többet van az erdőben, mint bárki. A többiek pedig mindannyian feszültek. Fogalmam sincs, mit jelent ez, de már fele annyira sem vagyunk egy csapat, mint régen.

– Még több forrasztókenőcsre lesz szükségünk – jegyezte meg derűsen Tristen. – Jobb lenne, ha nem aggódnál annyit. Még meg kell szoknunk, hogy újra együtt vagyunk.

– Néha nem kell megkérdeznem tőled, hogy Leslie valóban a rokonságodhoz tartozik-e. Pontosan olyan hülye humorod van neked is, mint a kedves öcsédnek. Pedig csak féltestvérek vagytok – korholta a felesége kedvesen, majd felállt a székből és kinézett az ablakon. A férfi elmosolyodott, mintha csak egy valódi bókot kapott volna.

– Ne aggódj túlságosan! – lépett oda hozzá Tristen és megölelte. – Nem lesz semmi baj. Most már itt vagyunk, és megint megküzdünk a gonosszal. Sima ügy lesz nekünk.

– A magad nevében beszélj! Én értek a gyógyításhoz, amihez te cseppet sem konyítasz.

– Jól van, jól van – nevetett Tristen. – Én csak a harchoz értek. Nem véletlen mentünk Írországba. Te gyógyíthattál, én meg vadászhattam ír démonokra.

– A lányainkat féltem, Tristen. Belehalnék, ha történne velük valami. Emily és Elison jelentik nekem a legtöbbet a világon.

– Mindketten nagyon jól tudnak magukra vigyázni – nyugtatta meg a férfi és végigsimította a szeplőkkel tarkított finom vonású arcot. – Emily boldog és Owennel remek párost alkotnak. Elison pedig elég okos ahhoz, hogy ne keveredjen bajba. Jó munkát végeztünk velük, nincs miért aggódnod.

– Nagyon sötét dolgok történtek az előző háborúban is, és attól félek, most nem ússzuk meg olyan könnyen. Egyszerűen nem hagy nyugodni ez a gondolat. – Ilyenkor érezte, hogy kiveri a hideg verejték és nem tudott szabadulni a gondolattól. – Nagyon rossz előérzetem van. Valaki meg fog halni, akit mindannyian szeretünk.

– Mindenre fel kell készülnünk. Jobb az óvatosság, mint az esztelen cselekvés. Néha a félelem is jó valamire, így igyekszünk elkerülni az esetleges veszélyeket is.

– Vagy éppen a vesztünkbe rohanunk – mosolyodott el halványan Jane. – Bár olyan lenne, mint régen, amikor még a lányok kicsik voltak. Akkor kellett volna innen elmenni.

– Az élet folyamatosan változik, halad egyenletesen előre és mi ezt nem állíthatjuk meg. Hamarosan nagyszülők leszünk, ebbe sem volt semmiféle beleszólásunk. Mindegy mit hoz a jövő, nekünk akkor is helyt kell állnunk. Nem hagyhatjuk magára a családunkat a bajban.

– Még olyan fiatalok vagyunk a nagyszülőséghez – nevetett Jane boldogan. – Emily már elmondta Perselusnak, hogy mégsem megy vissza Roxfortba?

– Még nem. De kíváncsi vagyok az arcára, hogy mit szól, ha megtudja, hogy dédpapa lesz – Tristen egy jóízűt kacagott a professzor meghökkent arcán. – Leslie soha nem bocsátaná meg, ha erről lemaradna, így is imádják egymást szekálni.

– Az már biztos. Becsomagoltad Emilynek az ajándékunkat?

– Persze, drágám, ahogy kérted.

– Akkor, lassan mehetünk a gyűlésre. – Ekkor kopogás szakította félbe a beszélgetést.

– Remélem, mindketten meztelen vagytok – kurjantott be Leslie az ajtón, majd szélesre is tárta. – Sziasztok, gyerekek! Mi a helyzet? Készen vagytok a nagygyűlésre? Állítólag a nagyvezér is eljön ma hozzánk, szóval vegyétek fel a legjobb talárotokat.

– Nagyon vicces vagy. Nem is tudom elképzelni Ginny hogyan bírja melletted a mindennapokat – csóválta meg a fejét Jane, majd lemondóan nézett sógorára, aki kitörő örömmel lépett be a szobába.

– Elment dolgozni a Minisztériumba, addig is én meg csak unatkozom itthon. De aztán Draco végre felrázott bennünket ezzel a remek harci lehetőségekkel. Még egynap egyedül otthon és becsavarodok.

– Neked is valamit kellene dolgoznod, az legalább lekötné a kreatív energiáidat – javasolta Tristen, majd fél szemmel öccse reakcióját figyelte.

– Éppen elég értekezést írtam már a druidákról, amivel elég pénzt kerestem. Most kiélem magam Piton apu szívatásában, de most elég sok problémánk van így is. – Azon alkalmak egyike volt ez, mikor Leslie is egy pillanatra elkomorodott. A feszültséget mindenki érezte mostanság.

– Az humoros zsebkönyv, Leslie, és nem értekezés. Inkább nevettek rajta, minthogy komolyan vegyék – javította ki Jane, akit még mindig elképesztett sógorának hihetetlen szerencséje. – Szerintem semmire sem jó az a könyv.

– Ugyan, Jane, pedig a Weasley ikrek szerint egy mestermű, öt éve írtam és még mindig viszik, mint a cukrot. Már kaptam felkérést egy újabb könyvre. – Leslie kidüllesztette a mellkasát, mintha nála büszkébb író nem is létezne a világon. Bár a családja körében inkább meg nem értett géniusznak érezte magát, annak ellenére, hogy kiváló varázsló volt.

– Miért is említettem? Egyébként soha nem kaptam tőled egy dedikált példányt sem – reklamált Jane heves színpadias dühvel. Tristen lemondóan nevetett családtagjai élcelődésein.

– Mert nem is kértél – kontrázott Leslie. – A kedvenc sógornőmnek szívesen adtam volna egyet, de sajnos mindet elosztogattam.

– S azóta elfelejtetted hogyan kell leírni a nevedet? – szurkálódott Jane, persze csak amolyan barátilag. Imádta Lesliet, akármennyire is balfácánnak tartotta, soha nem látta még igazán komolynak. Bár Tristenbe olykor szorult elég komolyság, ami mind a két testvérnek elegendő lett volna.

– Nagyon vicces. De most nincs idő erre az egészre, mennünk kell lassan, mert kezdődik a show, aztán meg kell találnom a fiamat. Mióta barátnője van, azóta teljesen megkergült, most is azt hiszem a kandallóba lógatja a fejét valahol. Attól félek, hogy valami hülyeséget csinálnak mind a ketten.

– Erre minden eshetőség megvan – helyeselt Tristen. – Szerencsére nekünk nincsenek ilyen problémáink.

– Nos, ez nem teljesen igaz. Van egy felelőtlen lányunk. – Jane széles mosolya felkeltette Leslie kíváncsiságát.

– Miről maradtam le?

– Lenne egy hírünk, ami téged is érdekelni fog. Azonban le kell tenned a nagyesküt és senkinek sem árulhatod el – figyelmeztette Tristen komoly hangon.

– Gyerekek, egyre inkább felcsigázzátok az érdeklődésemet. Mi lenne az a nagy hír? Senkinek sem mondom el, persze, ha kiderül, akkor már szabad lesz.

– Emily gyereket vár.

– Jaj, de jó. Ti ketten akkor nagyszülők lesztek? Nem vagytok ehhez egy kicsit még fiatalok? – Tristen arckifejezését látva Leslie elnyújtott örömteli kiáltást hallatott. – Mi baj, bátyus? Csak nem berezeltél egy kicsit?

– Nem, dehogy – csóválta meg a fejét a varázsló. – Csak nem gondoltam bele ebbe annyira.

– Denevér dédpapa is nagyon boldog lesz.

– Ugye mondtam, hogy rá fog harapni – nevetett Jane felszabadultan.

– Majd megadom később azt a galleont – vigyorgott Tristen és rákacsintott feleségére.

– Perselus apu, mindig is imádott engem és a vicceimet – jelentette ki szinte üdvözülten Leslie. Meg sem hallotta, hogy korábban fogadás tárgyát képezte. – Nem hagyhatom cserben, szó sem lehet arról, hogy ezt titokban tartsuk. Már ma el akarom neki mondani.

– Na, éppen ezért ígértettem meg veled… Emily akarja elmondani, nem is beszélve Owenről. Inkább, majd akkor legyen felhajtás, ha elmondták. Nem akarom elrontani a meglepetést. Ha Perselust megüti a guta Loreen soha ne bocsátja meg nekünk.

– Akkor hamarosan el kell mondaniuk, mert a tanév nemsokára kezdődik. Gondolom Emily így már nem akar Roxfortban tanítani. Sőt én magam fogok vele beszélni. Hmm, van egy nagyon jó ötletem, ugye Perselus apunak kell egy tanár.

– Mit forgatsz a fejedben, Leslie? – kérdezte vészjósló tekintettel Tristen, de még ezzel sem tudta letörölni öccse arcáról a mosolyt.

– Testvér, azt hiszem hamarosan meg kell látogatnom McGalagony professzort. – Az ördögi vigyor sokat elárult mindent.

– Mit szólnál, ha imádkoznánk Merlinhez? – javasolta Tristen és sokatmondóan összenéztek feleségével.

– Leslietől az se ment meg a Roxfortot.

***

Izgatott, zavart nyüzsgés töltötte be a termet. Némi tértágító bűbájjal megnövelték ugyan a helyiséget, azonban az egyre népesebb társaságnak még így is kicsinek bizonyult. A Rend az évek során kibővült. A besötétített helyiségben csupán a falra szerelt fáklyák és a kandalló karmazsinvörös lángja jelentett némi fényforrást. Szerencsére a hőhűtő bűbájnak köszönhetően kellemes idő volt. A vastag kőfalakon táncoló fénynyalábok tették igazán misztikussá és hátborzongatóvá a helyet. A hatás kedvéért persze Draco és csapata minden elkövetett, hogy ezt mindenki érzékelje. Halk köhögések, fojtott hangú beszélgetések szolgáltatták az alapzajt. Mindenki feszülten várta, hogy mi fog következni.

Hirtelen a kandallóból zöld lángok csaptak ki, halálra rémítve a fiatalabb rendtagokat, akik gyanútlanul a környéken őgyelegtek. Hamarosan a tűzcsóvák forró öleléséből egy fekete köpenybe burkolózott elegáns férfi alakja bontakozott ki. Egy könnyed mozdulattal lépett ki a kandallóból, s talárjáról egy laza mozdulattal seperte le a pernyét. Ébenfekete haja gondosan össze volt kötve egy ezüst mardekár címeres csattal. Mogorva, szigorú tekintete végigpásztázta a tömeget. Jó pár emberen kipróbált tekintet, most sem hagyta cserben, volt olyan, aki egyenesen a terem másik felébe menekült előle.

Egy félmosollyal nyugtázta a jelenlévők viselkedését. Harry Potter azonban egy pimasz fintorral tekintett egykori bájitaltanárára. Rég elmúltak azok az idők, amikor félt tőle és iszonyatosan gyűlölte. Talán egy kicsi ellenszenv még volt köztük, de évek óta csupán egymáson akartak túltenni gúnyos megjegyzésekkel, s ez amolyan hagyománnyá vált közöttük.

Harry próbálta visszafojtani a nevetését. Azon gondolkodott, hogy Piton professzorból nagyon jó bűvész lenne, legalábbis ahogy a talárját igazgatta pontosan úgy nézett ki. De abban nagyon is kételkedett, hogy a mugli szórakoztatóipar fel lenne egyáltalán készülve egy ekkora kaliberű emberre.

Viszont Harry mellett álló Dracónak egyáltalán nem voltak ilyenfajta gondolatai, inkább csak mosolyogva üdvözölte a férfit:

– Nagyon örülök, Piton professzor, hogy el tudott jönni.

– Korán kezded a talpnyalást, Malfoy – köhintett Harry, akinek már sokkal jobb volt a kedve. Miután Maryvel a helyére tették az apa-lánya kapcsolatot, végre megnyugodott. Talán félreismerte a legidősebb Malfoy ivadékot, bár ez nem azt jelentette, hogy teljesen bízni fog benne. Ám előbb Draco szúrós tekintetével kellet megküzdenie.

– Parancsolsz? – kérdezett vissza gyilkos tekintettel. Harry ránézett, majd legyintett egyet.

– Csak reszel a torkom.

– Tudok rá megoldást – húzta elő a pálcáját Draco, aztán negédes mosollyal egy elvágom a torkodat gesztikulációval nyomatékosította szavait.

– Elég legyen már! – vetett véget az iménti közjátéknak Piton, miközben a termet pásztázta. – Dumbledore engem jelölt ki a Rend vezetőjének – itt a vezető szót különösen megnyomta és fél szemmel Harryre nézett, aki megpróbált komoly képet vágni –, tehát kötelességem itt lenni.
Piton rá sem nézett a két szemét forgató rendtagra inkább szemügyre vette az összegyűlt társaságot. A feszültség tapintható volt és mindenki várta, hogy ma ő rendet tegyen, pedig fogalmuk sem volt ennek nehézségi fokáról.

– Ez való igaz, maga a főnök – hagyta rá Draco és közben egy pergamen tanulmányozásában merült bele. – Ezt mindenki tudja és nem most volt a kinevezés. Egyébként, hogy van Dumbledore?

– Eddig minden rendben vele. – Dracónak az volt az érzése, hogy Piton nem mond teljesen igazat, de egyelőre nem foglalkozott ezzel. Dumbledore kivette a részét a harcokból, így megérdemelte, hogy háborítatlanul élje az életét.

– No, hát professzor, mégis itt van? – szólalt meg Ron és úgy tett mintha csak most vette volna észre Pitont. – Azt hittem az üvegeit rendezi az igazgatói irodában. Mekkora mákja volt, hogy elcsaklizta McGalagony elől az állást.

– Nagy a szád, Weasley, még mindig – jelentette ki kimérten és a leghűvösebb hangon, amire csak képes volt.

– És ha Roxfortban lennénk…

– Habozás nélkül kirúgnám – mondta hidegen enyhe fogcsikorgatással.

– Apu! – szólt közbe Leslie komolyan, és megveregette a férfi vállát. Természetesen senki sem lepődött meg, mert a tudták, hogy férfitól a komolyság olyan messze állt, mint Merlinhez a csokibéka gyártás. Leslienek jelen pillanatban szüksége lett volna egy biztonsági hálóra, de Pitont nem volt olyan könnyű kikészíteni. Mostohaapját imádta szekírozni, aminek saját anyja, Loreen, sem szabott gátat, mondván ez a két férfira tartozik. Leslie persze elég jól igyekezett ezt kihasználni. Így hát tovább folytatta a mondandóját:

– Ne most vitassátok meg ezt! Éppen elég megbeszélnivalónk van, ami sokkal fontosabb, mint ez ki veszekedés.

– Nehezemre esik kimondani, de most az egyszer igazad van – nyugtázta a féltestvére Tristen. – Perselus, kérlek, kezd el az ülést!

– Végre egy értelmes gondolat – morogta a professzor.

– Megragadnám az alkalmat, hogy egy pár percig csak magunk között vitassunk meg pár dolgot – szólalt meg Harry.

– Én pedig megragadnám az alkalmat, hogy gratuláljak Piton professzornak, hogy bekerült a csokibéka kártyák közé. – Majd Ron az asztalra dobta legújabb szerzeményét, azonnali válaszreakciót indított be.

Leslie magának követelte a kártyát egy aláírással persze, Harry, Draco és Tristen megrökönyödve álltak, Keara megcsóválta a fejét, Ron pedig addig nevetett, míg Piton meg nem átkozta egy enyhe kijózanító bűbájjal, ami legalább egy hétig fájdalmat fog okozni neki a legelképesztőbb helyeken. A ravasz vigyor pedig nem hiányzott a professzor arcáról.

– Most, hogy végre kiszórakoztuk magunkat, mi lenne, ha a tényekre koncentrálnánk? Draco, vázolja fel gyorsan, amit még a gyűlés előtt el akart nekünk mondani.

– Egyre szaporodnak az eltűnések a faluból. A múlt héten hét család hagyta el Darkness Fallst – hadarta Draco. – Biztosak benne, hogy miattunk van a druidák mozgolódása és a falu vezetősége valamiféle gyűlést akar rendezni, ahol megvitatják a Rend kiűzését a faluból. Hamarosan mindenkinek el kell hagynia Darkness Fallst. Különösképpen azért, mert a druidák észak felé távoznak.

– Valamilyen nyom, amin elindulhatnánk? – kérdezte Perselus. – Valami okának lennie kell.

– Az égvilágon semmi komoly – kelt fel a székről Keara, aki az egyik legjobb nyomolvasó hírében állt. Gondosan kerülte Colin, a félvámpír tekintetét, bár senki sem tudta pontosan miért. A férfi még mindig nem tette túl magát a reggel eseményein, mérgében ezüstgolyóvá préselte az egyik serleget. Ikertestvére Shannon kérdőn nézett rá, de a férfi csak egy fintort vágott.

– Ez igazán érdekes – jegyezte meg Piton.

– Senki nem látott semmit – szólalt meg Aidrian. – Ami igazán furcsa, sajnos családtagok nem voltak a közelben, amikor az eltűnéses eset történt, így nem tudtunk semmit sem kideríteni. Moriával egy új réteg védőbűbájt húztunk a falu köré.

– Nagyon alapos munkát végeztek annyi biztos – folytatta a Keara. – Semmi varázslásra utaló nyom, egyetlen lábnyomot sem találtunk az eltűnések helyszínén. Azt hiszem, ugyan azzal az igézettel dolgoznak, mint akkor, amikor Hermionét kicsalták az erdőbe.

– Költöztessük el a Rendet. Amilyen gyorsan csak lehet – szólalt meg a professzor, de a tekintete teljesen elkalandozott.

– Valami baj van Piton professzor? – kérdezte Moira. – Történt esetleg valami?

– Milyen védelmi bűbájokat használtak ebben a teremben? – kérdezte mérgesen.

– Amit mindig is szoktunk. Miért kérdezi?

– Valaki áttörte a védelmet – válaszolt Perselus. Kisebb felbolydulást okozott a kijelentése. Többen pálcát is rántottak.

– Ki az ördög, aki képes erre? – hördült fel Leslie, bár tudta a választ.

– Elison – vágta rá egyszerre Jane és Tristen, mindketten megcsóválták a fejüket.

– Az unokahúgom egy tehetséges, zseni gyerek, jobb lenne, ha mégis felvennénk a Rendbe. Jobban hasznát tudnánk venni, mint néhány új rendtagnak – jegyezte meg Leslie, és fejével éppen az egyik, orrát túró újonc felé intett.

– Leslie, miért nem maradnál egyszer az életben csendben? – sziszegte Jane. – Az én lányom nem lép be a rendbe.

– Azt hiszem, addig nem nyugszik, míg meg nem átkozom. – Tristen lemondóan megcsóválta a fejét.

– Mi lenne, ha inkább a problémára koncentrálnánk? Nem akarunk hallgatózókat, igazam van?

– Igen, persze. – Tristen és Jane büszkék voltak lányukra, noha nem akartak neki olyan sorsot, amilyen nekik volt.

Perselus Piton tekintete is ellágyult egy pillanatra, amikor az ajtó felé haladt. Mivel unokájáról volt szó, nem vér szerintiről persze, mindig ellágyult. Ez őt azonban egy cseppet sem zavarta, már régen túltette magát ezen az aprócska problémán. Ha nem is volt mindig egy család centrikus ember, most mégis örült neki, hogy Loreen – a felesége – szinte egy egész családot hozott magával a házasságukba. Noha titkon ő is szeretett volna saját gyereket, de tudta erre már nem lesz lehetősége. Legalábbis ő így gondolta.

A mogorva professzor, sőt igazgató álarcot még mindig magán viselte. Hozzátartozott az egyéniségéhez, az életéhez, és már nem érdekelte, miként ítélik meg. Viszont most az érzelmei teljesen úrrá lettek rajta, ahogy újra eszébe jutott unokája leleményessége. Torokszorító büszkeséggel nyitotta ki az ajtót. Vörös hajú, zöld szemű lány állt előtte, aki sugárzó mosolyával egyből meglágyította Piton professzor szívét.

– Nagyapa! – kiáltott fel a lány örömében és rögtön átölelte a férfit, akit egyesek nagyra nőtt denevérnek tartották, de ebben a pillanatban csak egy szerető nagyapa volt. Félrevonta a lányt, hogy a rendtagok ne hallják a beszélgetésüket. – Végre találkozunk.

– Annyira örülök, hogy újra látlak. A mama, hogy van? – kérdezte érdeklődve. Rég nem látták egymást és hiányzott neki a család. Persze szüleinek nem mondta sohasem, Írország csodás volt, de nem pótolt bizonyos dolgokat.

– Én is örülök neked! Nagyanyád remekül van. Kérte, hogy látogasd meg Roxfortban még az iskolakezdés előtt, valamit meg akar veled beszélni. De miért is hallgatóztál az imént? – A lány széles mosolya mindent elárult, pontosan olyan kíváncsi volt, mint az összes többi gyerek, aki a Rend és Sárkányok közelében tartózkodott.

– Csak tudni akartam, hogy itt vagy-e – ártatlan arckifejezése nem tévesztette meg Pitont, nagyon jól ismerte a kis boszorkány szándékait, még ha el is akarta titkolni előle. – És még pár dolgot kiderítettem volna, ha nem veszed észre.

– Ügyes próbálkozás, kis boszorka, de most sajnos el kell menned – bontakozott ki az ölelésből Piton.

– Nem zavarok senkit, elülök ott hátul Taylor professzor mellett – próbálkozott Elison, de a mosoly most sem használt semmit sem. Nagyapját kenyérre lehetett volna kenni, ellenben a Renddel kapcsolatban hajthatatlan volt.

– Nem – hangzott az egyértelmű ellenvetés. – Nem vagy rendtag.

– De szívesen belépnék – ajánlotta fel újra a lány olyan hangosan, hogy szülei egyből felkapták a fejüket.

– Eszedbe ne jusson! – szólalt meg Tristen emelt hangon, haragos tekintete nem ijesztette meg Elisont, nem először találkozott ezzel. – Ezt már ezerszer megbeszéltük.

– Tudom, tudom – bólogatott engedelmesen Elison. – Soha nem fogom feladni a próbálkozást. Mindjárt betöltöm a tizenhetet és akkor legálisan vadászhatok a rossz emberekre.

– Menj szépen, Eli! – noszogatta a lányát Jane. – Később megbeszéljük még ezt a Rend dolgot.

– De, nagyapa, ne hagyd, hogy kitoloncoljanak innen – tett egy utolsó kísérletet és bevetette a „nagy szemekkel akkor is meglágyítom a szíved” nézést.

– Kifelé! – mondta megrovóan Perselus, de olyan finom hangsúllyal, ahogy csak tudta.

– Jól van – sóhajtott nehezen, majd elindult kifelé. – Szia! Viszlát!

Elison még utoljára végigfuttatta a tekintetét a társaságon, aztán kilépett az ajtón, amit azonnal egy elég erős bűbájjal zártak be. A lány megpróbálta feltörni, de még nem volt elég ereje hozzá, hogy kijátssza az átkot. Lemondóan sóhajtott egyet, aztán elindult felfelé a csigalépcsőn.

Mikor kiért a nappaliba egy percre elvakította a nap, majd Hermionéval és Sophieval találkozott össze. Elison próbált vidám arckifejezést ölteni, de nem igazán tudta eltitkolni csalódottságát. Hermione mosolyogva nézett a lányra, majd megszólította:

– Csak nem hallgatóztál?

– Dehogy is – nevetett a lány. Hermione valahogy mindig átlátott rajta akármit is csinált, ezért is szerette őt nagyon. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértette és mindig jó tanácsokat adott. – Próbáltam, de lebuktam.

– Hallatlan – kacsintott cinkosan, majd megigazította a drapériát a falon. – Ti, gyerekek, mindenről tudni akartok, még arról is, ami nem a ti dolgotok. Hiába próbálunk titeket megvédeni.

– Biztos ezzel védetek meg? – kérdezte Eli, aztán elkomorult.

– Szeretném ezt hinni.

– Van, akinek kell a kaland és a pezsgés – válaszolt álmatag hangon a lány. – Már nagyon unom, hogy semmiben sem vehetek részt. Ti gyerekként annyi kalandot éltetek át.

– Kaland? – kérdezett vissza Hermione. – Nem csak az volt. Volt sok-sok szörnyűség is.

– Igen, az mindig van a világban – mondta Eli komoran, aztán a kezét a mellkasára tette, és megmasszírozta.

– Csoda, hogy most még élünk. Lehet, dicsőségesnek hangzik, de sok véráldozattal járt. Hidd el, a tapasztal megszerzése sokszor fájdalmas és egy életre megváltoztat. – Hermione akarva akaratlanul a vállára nézett, min a druidák és Draco együttesen nyomot hagytak. A múlt sebeit látható és láthatatlan állapotban is magával cipelte Mindkét sérülés gyökeresen változtatta meg az életét.

– Anya is mindig ezt mondja. Nem gondoltam volna, hogy te is így gondolod. – Elison lemondóan sóhajtott egyet.

– Itt viselem a tapasztalatom nyomát – mutatott a vállára, amit ugyan a ruha fedett, de Elison tudta, hogy egy jókora sebhely éktelenkedik rajta. – Itt viselem azoknak az emlékét, akikkel együtt harcoltam – mutatott a szívére. – Jó emberek voltak mind, de a druidák… Majd egyszer elmesélem neked is.

– Mama, szomorú vagy? – kérdezte Sophie kíváncsian. – Neked adom a macimat, hogy ne legyél szomorú.

– Köszönöm, Sophie drágám, de erre nem lesz szükség. Inkább menj játszani! – nógatta szelíden a szőke hajú kislányt. Az ártatlansága mindig mosolyt csalt az arcára és azt kívánta bár mindig maradna ilyen.

– Elison, játszol velem egy kicsit? – kérdezte csillogó szemekkel Sophie.

– Mit szeretnél játszani? – guggolt le hozzá a lány és megpöccintette a pisze orrocskát.

– Sárkányosat. – Sophie olyan természetesen ejtette ki a játék nevét, mintha mindig is tudott volna a létezéséről.

– Jaj, Sophie, drágám! Apádnak nem kellett volna ezt megmutatnia neked – sóhajtott Hermione nehezen és a fejét csóválta. – Különben is az ikrek alszanak és jobb, ha nem zavarod fel őket.

– De, mama! – rimánkodott a kislány. – Tudok csendesebb is lenni.

– Mit szólnál, ha bújócskáznánk? – kérdezte Elison. Hermione hálásan mosolygott rá a remek ötlet hallatán.

– Most nem, az amúgy is kicsiknek való, én pedig már nagylány vagyok. – Sophie kihúzta magát és a nagyanyjától tanult arisztokrata arckifejezéssel nézett anyjára és Elisonra.

– Fogócska? – Sophie megrázta a fejét, a loknik pedig csak repkedtek.

– Nem. Én sárkányosat akarok játszani – toporzékolt Sophie mérgesen, mint egy dühöngő kissárkány.

– Mi lenne, ha megkeresnéd Jameset? Úgy tudom, a nem messze keres kincseket – ajánlotta fel Hermione.

– Kincseket? – csillant fel a lány szeme.

– Igen. Emlékszel, hogy a múltkor milyen szép kristályokat talált. Nagyon jó lenne, ha te is találnál és akkor kitesszük a szobádba.

– Akkor megyek – nevetett egyet a kislány, majd elszaladt.

– Az apjára hasonlít – mondta Hermione és megcsóválta a fejét. – Akaratos, önző és néha az őrületbe kerget engem. Ez utóbbi egy az egyben Malfoy vonás. De ezt nem tőlem hallottad.

– Nem hallottam semmit – ígérte Elison, aki alig tudta visszafojtani a nevetést.

– Megyek, kiteregetem a lepedőket.

– Rendben.

– Később találkozunk.

Elison mosolyogva léptett ki a házból, majd elindult a hatalmas fák felé, amik a közeli ösvényt szegélyezték. Figyelt minden apró gyanús jelre az elmúlt pár napban, főleg az volt furcsa számára, hogy szülei sürgősen vissza akartak ide jönni, pedig sokkal hosszabb ideig akartak Írországban tartózkodni. Egy nap hirtelen felindulásból meggondolták magukat, ő pedig megint itt találta magát. Még mindig nem tudta biztosan, hogy mi történt. De abban biztos volt, hogy komoly dolog lehet.

Alig egy nyarat töltött távolt ettől a helytől, ami egészen kicsi kora óta az otthona volt. Szinte minden idekötötte, egy sereg barát, s itt egy pillanatra abbamaradt a gondolatban elkezdett felsorolás. Dylan – jutott eszébe a régi szerelme. Vajon érez még iránta valamit? Amikor megtudta végre hazajön a Malfoy család elsőszülöttje, inkább elment a szüleivel, hogy ne kelljen találkozniuk. Tudta, Dylan Maryvel jár, de még a gondolat is feszélyezte. Félt attól az érzéstől, amit akkor fog érezni, amikor meglátja őket együtt.

Minden gondolata ekörül forgott és nem vette észre, hogy egy fekete köpenyes alak haladt el a fa mellett, aminek ő támaszkodott. Egy pillanatra megbillent a csukja és egy alabástrom fehér női arc bukkant elő, amikor észrevette Elisont riadtan a bokrok közé húzódott. Keze remegve matatott a köpeny sötét redőiben egy kristály üvegcse után, s a benne lévő zöld folyadékot egy pillanat alatt kiitta.

Elison sóhajtva kémlelt a távolba, majd akaratlanul meglátta Maryt és Dylant közeledni. Szíve nagyot dobbant, aztán erős szúrást érzett a mellkasában. Úgy döntött inkább felkapaszkodik a vastag törzsű fára, aminek az imént támaszkodott. Gyávának érezte magát, de kellett neki egy kis idő, amíg meg tud ezzel a helyzettel birkózni.

***

Egy fasor mellett vitt el az útjuk, az ösvény egészen az erdő szívéig vezetett amerre réges–régen együtt játszottak. Mary egy pillanatra elmerengett a régi szép időkön, rengeteget hajkurászták egymást a kis tavacska körül. Sőt azok az emlékek is tisztán bevésődtek az emlékezetébe, amikor Dylan belesett a tóba és alig tudták kihúzni. Mindez persze egy béka miatt történt, amit Vittoriának kellett volna megcsókolni, hogy kiderítsék tényleg királyfivá válik-e.

Természetesen ezek után Draco hónapokig morgolódott, hogy Hermione telebeszélni minden mugli tündérmesével a gyerekek fejét. Ezek után terjedt el a mese a fehér görényről. Maryt hirtelen egy ismerős hang zökkentette ki az álmodozásból.

– Oh, végre összejöttetek – hallatszott egy hang a közeli fáról, ahonnan egy lány lógott le fejjel lefelé. Elison nem bírt tovább hallgatásba burkolózni és úgy döntött inkább szembenéz a félelmeivel. Erős akart lenni és magabiztos.

– Elison? – hökkent meg Dylan, és meglepődve nézett szembe Elisonnal. Szíve hevesen vert, furcsán érezte magát, mintha rosszban sántikálna. Jó, nem érzett már semmit a lány iránt, de nem tudta biztosan Elison miként reagál Maryvel való kapcsolatára. Nem akarta elveszíteni egy barátját sem, főleg nem most, amikor nagyobb szükségük van egymásra, mint valaha. – Hogy kerülsz ide? Nem tudtuk, hogy jöttök.

– Apáék az egyik nap összepakoltak és most itt vagyok – mondta könnyedén, kihagyva anyja és apja veszekedését. Mosolyogva nézett végig a páron, pedig belül a sértett fele üvölteni tudott volna. Öröm és bánat – ez a két érzés viaskodott benne, de tudta melyiket kell legyűrnie.

– Már két napja itthon vagyunk és mégsem láttalak titeket.

– Mert volt egy kis dolgunk még Londonban és gondoltam elmegyek anyáékkal. Valami ajándékot vettek Emilynek – vonta meg a vállát a lány, és lemászott a fáról.

– A kinevezése miatt? – kérdezte Dylan.

– Semmit sem hajlandók elárulni nekem, szóval nem tudom. Most nagyon figyeltek rá, hogy semmi se szivárogjon ki – sóhajtott a lány, majd Mary felé fordult. – Úgy örülök neki, hogy megint találkozunk. Egész nyáron nem voltam itt és nagyon hiányoztál.

– Én is nagyon örülök neked! – mosolyodott el Mary és átölelte Elisont. – Annak még inkább, hogy te is jössz velünk Roxfortba.

– Nem nagydolog, sőt örülök neki, így legalább nem kell újra bevágódnom a tanároknál. Egyébként nagyon jól nézel ki Mary. Mindig is tudtam, hogy nem kellene ennyire elrejtőznöd.

– Ah, hagyjuk ezt, már átélte mindenki az első sokkot, amikor meglátott. Inkább mesélj nekünk!

– Mit tudsz, mi folyik a Rendben? – kérdezte Dylan, akit egyébként cseppet sem érdekelt a női fecsegés. Elison egy kicsit zokon vette a hirtelen témaváltást, de nem akart kiborulni, így is éppen eléggé feszélyezve érezte magát a Mary-Dylan páros miatt.

– Nem sokat tudok. Szinte semmit nem tudtam kihallgatni. Nagyapa szerintem egész nyáron mást sem csinált, mint varázsigéket keresett, amivel távol tart minket a tanácsteremtől vagy bármitől, ami információ lenne. Mindegy, a lényeges információ az, hogy egyre többen tűnnek el a faluból. Az okról fogalmuk sincs és semmi nyom. Többet sajnos nem tudok – tárta szét a kezét Elison. – Ennyire még soha nem volt gyér az információ áramlás.

– Akkor kicsit nehéz dolgunk lesz.

– Beszéltél már Dracóval?

– Nem hajlandó semmit sem mondani – sóhajtott Dylan. – Igyekszem ész érvekkel meggyőzni, hátha rájön, hogy a segítségére lehetek. Bár egyelőre úgy állunk, hogy senki sem akar meghallgatni.

– Piton professzor itt van? – kérdezte hirtelen Mary.

– Igen – bólintott a lány. – Próbáltam megegyezni vele, hogy bent maradhassak a tanácskozáson.

– És sikerült? – kérdezte gúnyosan Dylan és közben magához húzta Maryt.

– Szerinted akkor itt lennék te nagyokos? – forgatta meg a szemét Elison. – Sohasem sikerül. Nem akarja, hogy rendtag legyek.

– Igaz – nevette el magát a fiú. – Te még nem töltötted be a tizenhetet.

– Szállj le rólam, Dylan, mert még el tudok veled bánni! Egyébként furcsa ez a sok mozgolódás mostanában. Már közel sem arról van szó, hogy figyeljük a druidákat és ők pedig izoláltan, békében élnek a helyükön.

– Igen, ezt én is észrevettem – helyeselt Mary. – Mindenki fél és a Rendet hibáztatják.

– Elég furcsa, hogy a Sárkányok is újra együtt vannak és készülnek valamire.

– Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem itt kellene megbeszélni – szólalt meg Dylan egy kicsit fojtott hangon.

– A szokott helyhez mit szólnál? – mosolygott rá Mary. – Csak beletelik egy kis időbe, míg mindenkit összegyűjtünk.

– Jó rendben. Este sötétedés után mindenkivel ott találkozunk.

– Ma én nem tudok ott lenni. Sok a dolgom iskolakezdésig és sajnos ezek nem várhatnak. Na, de ha megbocsátotok akkor mennék is. El kell jutnom Roxfortba a mamámhoz. Jók legyetek és bármi van, szóljatok azonnal! Anya és apa nem tudja, hogy elmegyek. Majd küldök egy baglyot.

– Meg lesz – mosolygott rá Dylan. – Azért beszélek a szüleiddel.

– Köszönöm – viszonozta a mosolyt Elison, majd megölelte Maryt.

– Örülök, hogy boldog vagy – suttogta halkan, aztán egy puszit nyomott az arcára.

– Köszönöm.

– Sziasztok! – köszönt el a lány és elindult oda, ahonnan könnyedén hoppanálhatott Roxmortsba.

– Szia.

– És most mit csináljunk? – kérdezte Dylan Maryt.

– Elmegyek Vittoriához, nagyon maga alatt van Adriano miatt.

– Én ne is menjek veled?

– Nem szükséges – rázta meg a fejét Mary. – Ez amolyan női dolog és ott csak útban lennél.

– Jól van. Én addig megkeresem a fiúkat. – Egy gyors csókot váltottak, aztán mindketten elindultak egy-egy ösvényen.

A fekete köpenyes nő még mindig remegve bújt meg a bokrok között. Sötétbarna szemeivel követte Maryt egészen addig, amíg be nem fordult az ösvényen. Tudta már nincs sok ideje és percről percre kevesebb lesz az ereje. Hirtelen felszisszent a fájdalomtól, s felhúzta a bal kaján a ruhája ujját, amin vörös körvonalakkal rajzolódott ki a Sötét Jegy.

***

Halk kopogás hallatszott a vastag tölgyfaajtón, de semmi válasz. Mary újra próbálkozott, viszont Vittoria nem volt hajlandó kinyitni az ajtót. Már egy jó ideje állt itt, viszont bentről semmi választ nem kapott, mintha nem is lett volna senki sem a szobában. Mary nem adta fel és tovább ostromolta az ajtót egyre erőszakosabban.

– Kérlek, engedj be! – rimánkodott a lány.

– Semmi értelme – szólalt meg Moira aggódva, már egy ideje ő is feladta a reményt, hogy bemenjen lánya szobájába. Teljesen értetlenül és felkészületlenül nézte az eseményeket, lánya még sosem viselkedett így. Kezében a szennyes kosárral nagyokat sóhajtva indult el lefelé a lépcsőn.

– Már pedig addig nem megyek el, amíg ki nem nyitod az ajtót.

– Hagyjatok békén! – kelt ki magából Vittoria, de továbbra sem engedett be senkit.

– Ha azt szeretnéd, hogy felrobbantsam az ajtódat, akkor folytathatod ezt tovább.

– Úgyse tennéd meg – szólt a lány elkeseredetten.

– Pedig megteszem – mondta eltökélten Mary, aki még saját magát is meglepte ezzel a mondattal.
Kattant a zár és résnyire kinyílt az ajtó. Vittoria elfordított fejjel állt az ajtóban, rettenetesen nézett ki. Mary szíve összeszorult, még sosem látta még így barátnőjét, és biztos volt benne, többet nem is akarja így látni. Kinyúlt póló, zsíros, fénytelen, kócos haj, kisírt szemek, temérdek pattanás és a lány az éhségtől szédelgett is egy kicsit. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Mary nem látott mást Vittoria szemében csupán ürességet, mintha egy mély kútba nézett volna.

Mary közelebb lépett hozzá, majd bement a besötétített szobába, amiben csupán a redőny apró résein keresztül szökött be egy kis fény. A máskor világos és élettel teli szoba, most a homályba veszett. Szellőzetlen fülledt meleg uralkodott a helyiségben, szinte elviselhetetlen. Vittoria erőtlenül rogyott vissza az ágyba és magára húzta a takarót. Ez volt az egyetlen hely, ami némi megnyugvással töltötte el. Nem volt más, amit szeretett volna, minthogy elbújik a világ elől és mély, örök álomban alussza át az életét.

– Ne csináld ezt tovább! – tört ki kétségbeesetten. Mary nem várta meg, míg barátnője válaszol, inkább felhúzta a redőnyöket és kinyitotta az ablakot. Vittoria mikor megérezte a friss levegőt végre egy kicsit megnyugodott.

– Nem érdekel – suttogta és magához szorította a párnát, amit Adriano szobájából csent el.

– Felesleges pusztítanod magad. Hiszen tudod, hogy én is ezt csináltam, de éveken keresztül és semmit sem értem el vele.

– Nem akarom ezt érezni – sírta el magát a lány legalább századszorra és eldőlt az ágyon.

– Ugyan már ne legyél ilyen patetikus. Miért halnál meg? Megéri talán? Egyáltalán nem.

– Könnyen beszélsz. Te most boldog vagy és nem egy idegroncs, mint én.

– Miért nem mondod el végre, hogy mi történt közted és Adriano között? – tért rá a lényegre. – Mit mondott vagy tett, amiért ennyire ki vagy készülve?

– Semmi nem történt. – Vittoria nem akart hazudni, de elmondani sem akarta, hogy mi történt. Pedig Mary mindig megosztotta vele az érzéseit, neki ez azonban sokkal nehezebb volt. Soha nem volt még szerelmes és a fájdalom olyan mélyen érintette, hogy nem tudta szavakba önteni.

– Megbántott?

– Igen.

– Mivel?

– Semmivel – hazudta a lány és felidéződött benne a jelenet a tónál.
Könnycseppek csorogtak le az arcán, amiket nem tudott elfojtani. Az üresség helyébe a fájdalom sajgó érzése költözött és a szíve, mintha lassú haláltáncba kezdett, egyenként hullatja el a reményeit akár egy fa ősszel az utolsó leveleit, aztán nem marad más, mint pár csupasz ág. Nem hagyta
Adriano, hogy megvallja az érzéseit, és ezt már rettenetes döntésnek érezte.

Mary a lány ágya mellé térdelt és aggódó tekintettel simította a végig a hátát. Vittoria elfordult és nem akart az olajzöld szempárba nézni. Hányszor voltak már fordított helyzetben. Számtalanszor vigasztalta Vittoria Maryt Dylan miatt és most ő szorul oltalmazásra. Nem akarta elfogadni ezt a helyzetet, a segítséget, se más egyebet.

– Akkor miért vagy itt a sötét szobában és emészted magad? – szólalt meg egy kis hallgatás után Mary.

– Mary, ezzel nem segítesz. Nem akarok felkelni. Azt szeretném, ha hagynátok egy kicsit.

– Mondd meg, hogy rángathatnálak ki ebből?

– Sehogy. Most egyáltalán nincs kedvem ahhoz, hogy kimozduljak innen.

– Ez így nem lesz jó, hogy elsorvadsz a sötétben, nem eszel semmit. Nagyon aggódom érted és nem csak én, hanem a többiek is. Szükségünk van rád, te vagy a csapat józan esze.

– Ha én lennék az, akkor nagy bajban lennétek – mondta a lány keserűen.

– Írjak Adrianónak?

– Eszedbe se jusson! Nem akarok róla hallani többet!

– Pedig fogsz még.

– Akkor majd nem figyelek. Nem akarok vele találkozni.

– Azt akarod, hogy így lásson, amikor eljön ide?

– Miért jönne ide?

– Látogatóba.

– Nem kötelező kijönnöm a szobámból.

– Mivel bántott meg ennyire?

– Mondd csak átruházható az ösztöndíjad? – kérdezte hitelen a lány, mintha megtalálta volna a kiutat a sötét alagútból.

– Nem – mondta Mary és kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegő áramoljon be a szobába.

– Kár – zuhant vissza az ágyba.

– Adriano szeret téged, te is őt, mi itt a probléma? Tudom, hogy még szereted.

– Nem érdekel, teljesen hidegen hagy az a srác. Menj el, kérlek!

– Addig nem, amíg fel nem kelsz.

– Nem fogok felkelni.

– Azt majd meglátjuk – mondta Mary.

Egyáltalán nem akart varázslathoz folyamodni, de most meg kellett tennie. Felhúzta a redőnyöket és kinyitotta az ablakokat. A tiltakozó lányt egy varázslattal a fürdőszobába parancsolta és a zuhanykabinban megeresztette a csapot. Vittoria megadta magát és hagyta, hogy a megbűvölt szivacs beszappanozza. Kicsit mintha a lelke is elkezdett volna tisztulni. Ellazult, mintha teljesen eltűnt volna körülötte a világ. A zuhanyrózsa langyos vizet spriccelt rá, ami nagyon jól esett neki.

Mary elégedetten csukta be a fürdőszobaajtót és elhatározta, hogy írni fog Adrianónak. Ez maradt az egyetlen megoldás, bár nem szeretett mások szerelmi ügyeibe beleavatkozni. Viszont nem bírta nézni, ahogy Vittoria szenved. Nem akarta tovább faggatni a lányt arról, valójában mi is történt. Jobbnak látta, ha elmegy és átadja a helyét Moirának. Az aggódó anya nagyon hálás volt Marynek, aki csak egy halvány mosollyal nyugtázta Moira ölelését, aztán úgy döntött inkább elmegy.

Vittoria hamarosan kilépett a fürdőszobából. A szobájában, már várta anyja, aki nem szólt semmit csak magához ölelte a lányt. Végre megtört Vittoria makacs ellenállása és elmesélt mindent az anyjának. Minden egyes szó, mintha egyre inkább felszabadította volna a súlyos tehertől, ami a lelkére nehezedett. Félős kislányként simult anyja karjaiba, aki halkan biztató szavakat suttogott neki, s Vittoria kiöntötte neki a szívét.

hozzászólás: 0