30. fejezet
30. fejezet
A nyugati szél
A korai napfény még csak gyengén szűrődött be az ablakon át, a Roxmortsban lévő házban ébredezni kezdett az élet. A nyitott ablakon beáramló nyugati szél egy vendég érkezéséről suttogott. A hálószobában Hermione éppen a nyitott ablak előtt állt, kócos hajjal, egy bögre teával a kezében, és a férjét figyelte, aki sokkal előbbre tartott a készülődésben, mint ő.
Draco épp a talárját igazgatta a tükör előtt – sötét palackzöld szövet, finom szabás, a Roxfort címerével a mellkasán, kissé komor, mégis tökéletesen illő rá. A vállán feszesen simult az anyag, az ing mandzsettái kifinomultan kandikáltak elő a talár ujjaiból.
– Hm. Azt kell mondjam, egészen jól nézel ki így reggel – szólalt meg Hermione, ajkán játékos mosollyal. – Sokkal jobban, mint amikor azokban a bőrszíjas, nehéz öltözékekben, amikben harcolni jársz.
Draco csak felvonta a szemöldökét, de ajkán halvány mosoly bujkált.
– Azok praktikusak voltak. Ez… borzasztó. Olyan vagyok, mintha visszamentem volna gyerekkoromba, de közben pedig felnőttem. Évek óta nem volt rajtam ilyen formális talár.
– Évek óta nem láttalak ilyen elegáns talárban. Ez így igaz, de még mindig jól áll.
– Tegnap is ilyesmiben voltam – jegyezte meg a férje egy félmosollyal. – Szóval nem értem.
– Lehet, de ez sokkal… elegánsabb – lépett közelebb Hermione, és finoman végigsimított a férfi mellkasán. – Tiszteletet parancsolsz benne, vagy legalábbis megpróbálod. És egy kicsit még veszélyesnek is tűnsz. Tudod… a jó értelemben. Egy nagyon veszélyes professzor.
– Szóval veszélyes?
– Nagyon veszélyes – bólogatott a felesége. – Ha engem tanítanál, akkor biztos nem mernék feleselni.
– Akkor nagyon-nagyon nagy szerencsénk van, hogy már a feleségem vagy és nem kell tanítanom téged.
– Ezerszeres szerencse.
Draco végre elmosolyodott, aztán lehajolt, hogy megcsókolja feleségét. A csókjuk lassú volt, ismerős és mégis azok közé tartozott, amitől az ember hajlamos lett volna megfeledkezni az órákról, a bájitaltanról és minden másról. Annyira jó lett volna. Mindenféle problémát és gondot maguk mögött hagyni, és csak válaszolni egymás csókjaira.
Egészen addig tartott az intim pillanatuk, amíg egy halk, de éles csing-csing hang nem hasított végig a ház csendjén. A varázslattal bűvölt vendégértesítő csengő jellegzetes hangja volt, amire egyikük sem mozdult egy pillanatig. Aztán Draco nagyot sóhajtott, és fáradtan megforgatta a szemét.
– Ne mondd… – kezdte Hermione, de Draco már felegyenesedett, és enyhe bűntudattal a hangjában válaszolt.
– Piton. Perselus Piton. Elfelejtettem mondani, hogy reggelre beszéltünk meg valamit.
Hermione hunyorított.
– Reggelre? És én erről mikor is tudtam volna?
– Hát… – Draco megvonta a vállát. – Este kellett volna. De túl késő volt már erről beszélni.
– Túl késő? – sóhajtott fel Hermione. – Ugyan már. Éjjel is többször fent voltunk az ikrek miatt.
– Nem volt megfelelő a pillanat. Mindkettőnket megvisel, hogy az ikrek allergiások az alvásra.
– Áááh, értem már.
– Nem tudtam, hogy ezt Piton komolyan gondolja – sóhajtott a varázsló is. – Jó, tudtam, de azt nem, hogy idejön. Azt hittem, hogy csak engem akar ezzel leszerelni. Volt egy kis vitánk tegnap este, amikor visszamentem az irodájába.
– Draco…
– Most akartam szólni esküszöm. De ne aggódj. Majd ő elmondja, miért jött.
– Akkor engedjük be lassan mielőtt még felébresztené a gyerekeket.
– Jól van.
Hermione egy pillanatig csak nézte, aztán megrázta a fejét, de láthatóan nem haragudott igazán. Gyorsan összekötötte a haját és rendbe szedte magát. Megszokta már, hogy Piton néha úgy bukkan fel náluk, mint egy különösen szigorú időjárásfront, de a gyerekek szerették őt, Sophie különösen odavolt érte. Nem is beszélve a feleségéről, Loreenről. A különös és nagyon is kiterjedt családjuk tagjává vált ő is, ahol a vérségi kötelékek egyáltalán nem számítottak.
– Nem haragszol?
– Nem.
– Az is lehet, hogy csak csevegni jön – reménykedett Draco, de tudta, hogy erre nem sok lehetőség volt.
– Rendben. De ha belekezd a „fiatalabb korosztály hanyatlásáról szóló előadásába”, esküszöm, én kiülök a télikertbe egy finom teával – jegyezte meg Hermione. – És ezt komolyan mondom.
– Lehet, hogy én fogom ezt mondani. Elvégre már tanár vagyok.
– Jajj, kérlek!
Draco elnevette magát, aztán elkomorult.
– Nem a diákokról van szó. Hozzád jött különben is. És emiatt vitatkoztam vele.
– Hozzám? Jobb lett volna, ha előre elmondod, hogy miről van szó, hogy felkészülhessek – korholta tovább Hermione. – Imádsz titkolózni mostanában.
– Csak védeni akarlak.
– Aha.
– Jusson eszedbe, drágám, hogy én ezt az egészet nem tartom jó ötletnek – mondta a férje határozottan. – Nem akartalak semmibe se belerángatni.
– Miért hangzik ez rosszul?
– Mert az.
Aztán elindult az ajtó felé, hogy beengedje a vendéget, aki már türelmetlenül várakozott a verandán, sötét köpenyében, mintha ő maga lenne az árnyék, amit a hajnal nem mert elűzni.
Az ajtó kitárult, és ott állt Perselus Piton. Vállán lévő köpeny még mindig méltóságteljesen omlott alá, haja hátrasimítva, a megszokott szigorral és kimért eleganciával. Tekintetében valami hűvös éberség, amit azonban most egy árnyalatnyi enyhülés lágyított el. Most a professzor egyedül várt a bebocsátásra. Arckifejezése félreérthetetlen volt, ilyen volt mindig, ha komoly dologról volt szó, és valami olyasmit jelentett, aminek nagyon is köze volt a Főnix rendjéhez.
– Jó reggelt, Draco! – mondta halkan, de udvariasan, amit a varázsló viszonzott is. Aztán, mikor észrevette Hermionét, mintha szinte alig észrevehetően bólintott volna újra. – Jó reggel, Hermione!
Hermione meleg mosollyal lépett közelebb.
– Perselus! Micsoda meglepetés! – A hangjában valódi öröm bujkált, egyfajta régóta ápolt tisztelet, amit kevés ember tudott kivívni tőle. – Jöjjön csak be. Ne ácsorogjon ott az ajtóban.
– Köszönöm!
Piton arca nem változott sokat, de a szemében megvillant valami, amit akár elismerésnek is lehetett venni. Belépett, és szinte hangtalanul suhant át az előtéren, mintha a ház része lett volna.
Hermione intett a nappali felé.
– Foglaljon helyet. Hozzak egy csésze teát?
– Ha nem okoz gondot – bólintott Piton, miközben leült a kandallóval szemközti karosszékbe, mintha mindig is ott lett volna a helye. – Valójában nem akartok sokáig zavarni.
– Nem fáradtság. – Azzal Hermione vetett rá egy jelentőségteljes pillantást, de nem mondott semmit. Csak elindult a konyha felé, hogy elkészítse a teát – egy picit erősebbre, mint szokta.
– Nem szóltál neki – fordult Piton egykori diákja felé.
Draco időközben becsukta mögöttük az ajtót, és félhangosan megjegyezte:
– Én szóltam, hogy jön, csak nem időben… Az ikrek nem aludtak túl jól, és mi sem. El is felejtettem mire végre el tudtunk aludni.
– Hát persze – jegyezte meg epésen Piton. – Emlékszel, hogy a tanárod voltam.
– Halványan – pimaszkodott Draco, majd köhintett egyet. – Akkor sem örülök neki, hogy Hermione belekeveredik ebbe. Ezért nem sem akartam szólni.
– Mindannyian féltjük a szeretteinket – szólalt meg a Perselus kimérten. – Én most pontosan ezért vagyok itt. Mindenkire szükségünk van. Van tévedek?
– Természetesen nem. Magam akartam elvállalni a feladatot. Hiszen tudja.
– Mindketten tudjuk, hogy a feleséged ezt sokkal hamarabb átlája, mint bármelyikünk is. Nekünk a célszemélyt kell megkeresnünk.
– Itt is vagyok – jelentette ki Hermione. – Miről maradtam le?
– Semmiről.
A nappaliban egy kis ideig csend uralkodott, csak a kandallóban pattogó varázstűz törte meg időnként a levegő sűrű, feszült hullámait. Egy kis közjáték után leültek a kényelmes karosszékekbe. Hermionéék kis reggelizőasztalán három csésze gőzölgött, de egyik sem fogyott. Most mindhárman ott ültek és egymást figyelték.
Piton egy Disaudio bűbájt vetett, és karosszékben ülve, mozdulatlanul helyezkedett el Hermionéval szemben beszélt, halkan, de minden szava úgy vágott, mint egy penge. A boszorkány nem értette, hogy mire ezt a titkolózás, viszont nem szólt egyetlen szót sem.
– Amit most mondok, nem hagyhatja el ezt a szobát – szögezte le Perselus, mielőtt bármelyikük reagálhatott volna. – Sem tanár, sem diák, sem barát nem tudhat róla. Még a Rend tagjai közül is csak néhányan ismerik a részleteket.
Hermione egy pillanatig sem próbált ellenkezni.
– Értjük. De miért ez a fokú titoktartás?
– Voldemortról van szó – válaszolt Piton. A név hallatán mintha minden melegség egy pillanat alatt eltűnt volna a szobából, majd hirtelen újra vissza. – Egy újabb jóslatot kaptunk, ami szerint a druidák fel akarják támasztani Voldemortot. Van egy kulcs szereplő, aki valószínűleg Roxfortban van. Röviden ennyit tudunk, és ehhez van egy jóslat is.
– Roxfortban?
– Igen.
Hermione összehúzta a szemöldökét. Draco lassan hátrébb lépett, úgy figyelte az arcát, mintha megpróbálná előre megérteni, milyen következtetésre jut.
– Valaki… aki Roxfortban van? Egy diák? – kérdezte Hermione óvatosan. – Ez képtelenségnek hangzik.
– Ezt nem tudjuk – felelte Piton. – Még keressük. De nincs sok időnk. A jóslat szerint Voldemort fia lehet feltehetően, akinek druida anyja van, és a téli napforduló idején született.
– Hihetetlen – szólalt meg a boszorkány. – Voldemortban semmi emberi nem volt. Soha.
– Mi sem értjük – felelte Draco. – De Voldemort mindig is szoros kapcsolatban volt a druidákkal. Nem lehetetlen, hogy ez történt.
– Roxfortba nem járnak druidák – szólalt meg a boszorkány. – Erre évszázadok óta nem volt példa. Teljesen kiszámíthatatlan a mágiájuk. És valószínű már korán kiderült volna, hogy ők mások. Egy féldruida gyerek is szemet szúrt volna. Nem?
– Semmi furcsa nem történt az elmúlt években – szólalt meg Piton. – Így ebből nem indulhatunk ki.
– És én miben tudok én segíteni?
– A jelek szerint a rituálé előkészítésének egy része már zajlik. Legalábbis ezt feltételezzük. Dumbledore professzort elrabolták. Mint Voldemort egyik nagy ellenségének, úgy gondoljuk az ő halála szükséges a feltámasztájához. Ugyanakkor a mágiának ez olyan ága, amiről keveset tudnunk.
A boszorkány keze megállt a lebegőben, és inkább nem nyúlt a csészéjéhez. Draco halkan káromkodott az orra alatt, de mielőtt lett volna bármi, amit mondani akart Hermione átvette a szót:
– Látni akarom jóslat pontos szövegét. Hátha abban vannak olyasmik, amin el tudunk indulni és szűkíteni tudjuk a kört.
– Ez nem probléma – felelte Piton. – De el sem mondtam, hogy mit kérek pontosan.
– Az teljesen mindegy – szögezte le a boszorkány, és megérintette a férje karját. – Segíteni akarok. Ez nem csak a Rendnek fontos vagy a varázsvilágnak. Van négy gyermekem és egy nevelt fiam, akinek biztonságos életet akarok. Nincs szükség arra, hogy valaki megpróbálja feltámasztani Voldemortot.
– Már így is túl sokat vállalsz az ikrekkel – sóhajtott Draco. – Nem kellene még egy ilyen feladatot is elvállalnod.
– Tudom, hogy aggódsz, drágám – szólalt meg nyájasan Hermione. – De ez csak egy kis könyvtárazás. Nem a csatában fogok részt venni az első védvonalban.
– De…
– Mindent megteszek, Perselus, számíthat rám.
– Köszönöm! Nagyon segítség lenne, ha legalább azt tudnánk, hogy miből is állhat egy ilyen rituálé. Még ha csak egy elméleti leírásunk is lesz róla.
– Már keressük a diákot – vette át a szót Draco. – A születésnap árulkodhatott volna, de ezt meg lehet hamisítani. Gyakorlatilag semmink sincs. Ezért is léptünk be a tanári karba.
– Lehet társa ennek a diáknak? – kérdezte Hermione.
Piton szemei szikráztak, de a hangja nem emelkedett.
– Nem tudni. Vagy elég ostoba ahhoz, hogy megpróbálja egyedül, vagy külső segítsége is van, amiről egyelőre semmit sem tudni. Esetleg elég kétségbeesett ahhoz, hogy egyedül csinálja, és akkor… hibázni fog. Vagy elég jól manipulálták, és így a manipulátort kellene megtalálnunk. Tudnunk kell a szertartás menetét. Én személy szerint nem tudok olyanról, ami elméleti síkon is működhetne. Nem vagyok járatos a nekromanciában.
Hermione lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott, majd halkan így szólt:
– A zárolt részlegben lesz információ. Hogy kiderítsük, mit kereshetnek. Mire készülhetnek. Miből dolgoznak.
– Pontosan – bólintott Piton. – És semmilyen hivatalos lépést nem tehettek. Ha a Minisztériumhoz fordulunk, vagy csak egyetlen rossz ember tudomást szerez erről, megtudják, hogy gyanakszunk, akkor nem tudjuk megakadályozni azt, ami történni fog. Vagy végigviszik a tervet, mielőtt közbeléphetnénk, és Potternek kizárt, hogy olyan szerencséje lesz, hogy újra legyőzze.
Draco Hermione felé fordult, és most már nemcsak az aggodalom, hanem az elhatározás is ott volt a tekintetében.
– Nos, a megoldás erre egyszerű – mondta Hermione, egyetértően. – És csak akkor tudunk eredményre jutni, ha bejuthatok a zárolt részlegbe, és észrevétlenül kutathatok.
Piton lassan felállt. A reggeli világosságban szinte baljós árnyéknak tűnt, ahogy egyetlen mozdulattal leporolta a köpenye ujját.
– A kulcsokat és a hozzáférési varázsigéket ma este eljuttatom ide. Készülj fel, Hermione. Lehet, hogy csak napjaink vannak, mielőtt valami történik.
– Mindenben számíthatnak rám.
– Minden segítséget megadok, ami szükséges – szólalt meg Piton.
Hermione bólintott.
– És addig senki sem tudhat róla.
Piton már a küszöbnél járt, de még visszafordult, és egyetlen, sokatmondó pillantást vetett rájuk.
– Egy háborút nem akkor nyernek, amikor a harc elkezdődik – hanem amikor senki sem tud róla, hogy már elkezdődött.
Még pár szó után végül Piton elköszönt, és már ott sem volt. Hermione elgondolva állt a becsukott ajtó előtt.
– Ettől féltem – szólt Draco.
– Mitől? – kérdezett vissza Hermione.
– Te és a zárolt részleg…
– Legalább segítsek valamivel. Évek óta semmit sem tettem a Rendért. Éppen ideje akkor tennem valamit, amikor a tét hatalmas.
– Tudom.
– Meg kell szervezni a gyerekek védelmét – szólt a boszorkány.
– Rám számíthatsz és mindent megoldok.
– Köszönöm!
– Nos, akkor… – mondta Draco, és kifújta magát. – Jobb, ha elindulunk, különben még kénytelen leszek saját magamnak pontot levonni késésért.
– Szigorú vagy magaddal – mormolta Hermione halkan, majd gyorsan megcsókolta, mielőtt elengedte volna.
***
Roxfortban is megkezdődött a tanév első napja. A kastély vastag kőfalai között már zsongott a reggeli forgalom: a házimanók sietve tűntek el a folyosókon, a portrék ébredeztek és nyújtózkodtak, és a tanulók sietős, kócos léptekkel vonultak a Nagyterem felé, hogy még időben bekapjanak valamit az órakezdés előtt. A házak kísértetei némelyik unottan, némelyik kíváncsian lenézett a Nagyterembe, hogy szemrevételezze az új nemzedéket. Minden úgy ment, ahogy eddig mindig.
Dylan is kissé még álmosan, de már éberen indult el a mardekárosok pincehelyiségéből. De még a reggeli napfény nem tudott több annyira fényes lenni, hogy ne legyen még mindig álmos. A szeme alatt halvány árnyék ült, az arckifejezése komor volt, bár semmi különöset nem mutatott kifelé. Csendben és megszokott mozdulatokkal lépett be a Nagyterembe, ahol a hosszú asztalok már roskadoztak a gőzölgő reggeliktől.
A Mardekár asztalnál hamar kiszúrta őt Ryan, aki egy fél szelet pirítóssal a szájában intett neki, majd Josh is feltűnt, karikás szemekkel, de lelkes lendületeséggel megpaskolta Dylan vállát és mellé ült.
– Jó reggelt! – mondta Ryan, lehuppanva vele szemben. – Szarul nézel ki. Aludtál valamit?
– Valamennyit – felelte Dylan röviden, miközben kávét töltött magának.
– Én mindig szeretem a sulis ágyat – jegyezte meg elégedetten Josh.
– Mindenki tudja, hogy te idióta vagy – lökte oldalba Ryan.
– Hagyj békén!
– Befejeznétek? – rántott rájuk Dylan. – Hasogat a fejem.
Egy ideg csendben ettem, Egyikük sem tett utalást sem Elire, aki az asztal végén feltűnően jól érezte magát Max-el, a sem került szóba, hogy az iskolaelsők külön szobát kaptam, sem a csendben meghúzódó reggeli magányára.
Josh épp egy kanál zabkását tömött magába, amikor egy bagoly suhintotta le eléjük az elsőévesek tájékoztatóját és az órarendeket, amikor kezdtél szétosztani magukat
Dylan kelletlenül nyúlt a pergamen után, és amikor végigfutotta a szemével a beosztást, csak felnyögött.
– Na ne…
– Mi van? – kérdezte Rylan, kissé gyanakodva.
Dylan a tányér mellé tette az órarendet, és felmutatta az ujjával az első sort.
– Az első órám…. Apával. Bájitaltan haladó csoport. Ez rémes.
Josh halkan füttyentett.
– Az nem hangzik éppen… pihentetőnek.
Dylan lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd egy korty kávét húzott le.
– Ez a hét csodásan indul.
Alighogy Dylan letette az órarendjét, újabb baglyok érkeztek a többiekkel együtt, de két példány megcélozta őket. Két különösen terhelt példány nehézkesen ereszkedett le a Mardekár asztala fölé. Az egyik egy maréknyi gondosan hajtogatott borítékot pottyantott Josh elé, a másik hasonló kupacot ejtett Rylan tányérja mellé – épp bele a rántottájába, amitől a fiú hangosan elkáromkodta magát.
– Ez meg mi a fene? – kérdezte Josh, miközben leporolta a legfelső borítékot, amelynek sarkán egy elegáns, nőies kézírású név virított: Carmen Vertha.
Rylan is a saját kötegére meredt, amitől ökölbe szorult a keze. Ő az egyik borítékot lassan kibontotta, a szemöldöke közben egyre feljebb kúszott. Dylan szótlanul figyelte őket, miközben a kávéját kevergette.
– Kitől jött? – tudakolta, bár igyekezett nem elolvasni a címzést.
– Magdalenától vissza– válaszolt Ryan. – Vissza a feladónak. Tulajdonképpen már számítottam rá. – Azzal letörölte róla rántotta maradványait.
– Ez… – Josh elakadt, ahogy olvasni kezdett. – Ez konkrétan egy szakítólevél.
– Az enyémek ki se voltak bontva – jegyezte meg Rylan hitetlenkedve, miközben végiglapozta a borítékokat. – Még mindig ép rajta a pecsét. Egyik sincs felbontva. Egyetlen egy sem.
Josh felhorkant, és dühösen leejtette a levelet.
– Carmen szerint „nem volt bölcs dolog a nyáron túlságosan beleélni magunkat abba, ami sosem lehetett komoly.” Hát, kösz szépen!
– Magdalena pedig… úgy tűnik, soha nem is olvasta, amit írtam neki – mormolta Rylan, aztán az egyik levelet visszatolta a kupac tetejére. – Komolyan, mi történt ezekkel a lányokkal?
– Franciaország – dörmögte Dylan halkan. – A nyár már véget ért. De fogalmam sincsen. Jól megvoltatok, nem?
– Úgy tűnt.
– Kedvem lenne elmenni a Beauxbottons-ba – morogta Josh.
– És mit csinálnál? – kérdezte Ryan. – Rájuk förmednél, hogy jöjjenek vissza hozzánk? Nevetséges…
– Te lenyeled a keserű pirulát?
– Igen – fújt egyet Ryan, aztán egy varázslattal elégette a leveleket és eltűntette a hamuját. – Én nem csinálok bolondot magamból.
A fiúk egy pillanatra csendben maradtak. Még a Nagyterem zaja is távolibbnak tűnt, mintha egy külön buborékban ültek volna hárman. Mindhárman a saját csalódásukkal voltak elfoglalva.
– A legrosszabb, hogy egyikük sem volt elég bátor, hogy ezt személyesen mondja el – jegyezte meg Josh keserűen. – Pedig eskü, én azt hittem, Carmen komolyan gondolja.
– Ugyanez – tette hozzá Rylan, de már nem volt benne düh, csak fáradtság. – Nem hittem volna ezt Magdalenáról.
Dylan rájuk nézett, aztán az órarendjére pillantott. A reggeli napfény ferdén esett a pergamenre. Ő legalább tudta, hol töltötte az éjszakát – és kivel. Egy pillanatra elkapta a gondolat, hogy vajon őt is elérheti-e ez a hirtelen, kimondatlan elfordulás.
Josh még egyszer átfutotta a levelet, aztán hangosan felnyögött, és a borítékot visszadobta a halom tetejére.
– „Remélem, nem haragszol rám. Az életünk másfelé visz minket.” Komolyan? Ez egy szakítólevél vagy egy bölcsesség a csokibéka kártyákról?
Rylan halványan elmosolyodott, de a szeme nem nevetett.
– Az enyémekhez még ennyi se jutott. Olvasatlanul visszaküldött levelek…Ez már nem is passzív agresszív, hanem egyszerűen csak… semmi.
Josh eltolta maga elől a reggelit, pedig még alig evett. A kanala megállt a levegőben.
– Tudjátok mit? Legközelebb majd csak baglyot se küldök. Azt nem lehet visszautasítani. Vagy… de?
Dylan csak csendesen figyelte őket. Nem szólt, nem vigasztalt, nem próbálta elsimítani a csalódást. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Valahol mélyen megértette őket. Ő sem volt mentes a kétségektől – az, hogy Mary elment, és… félelmetesen sebezhetővé tette őt. Most, ahogy nézte a barátait, hirtelen egészen törékenynek tűnt.
– Talán… jobb is így – mondta végül Dylan. – Ha valaki ilyen könnyen elenged, akkor talán nem is érdemelte meg.
Josh felnézett rá. A tekintete először kemény volt, de aztán megenyhült. Rylan bólintott.
– Még ha igaz is… akkor is szar érzés.
– Az – ismerte el Dylan.
Pár másodpercig csak ültek így, csendben, aztán egy varázslóhangú harang kongott meg távolról, jelezve a reggeli végét és az első óra közeledtét.
– Na, akkor irány az ítélőszék – sóhajtotta Dylan, és felállt.
– Mindenkinek ilyen szerencsés az első órája? – morogta Josh, miközben a táskájába gyömöszölte az órarendet. – Mármint apád tanít téged, és rögtön reggel? A Sors tényleg szeret téged, haver.
– Én is megyek haladó bájitaltanra.
– Majd meséljetek.
– Ja, szinte érzem a szeretetét Sorsnak – felelte Dylan fanyarul, miközben a kijárat felé indultak. – Ha szerencsém van, csak egyszer aláz meg az osztály előtt.
Ryan oldalra billentette a fejét, kissé megemelve a szemöldökét. Elvigyorodott, ahogy elképzelte a jelenetet.
– És ha nincs szerencséd? – tudakolta a fiú.
– Akkor kétszer.
– Draco sosem tenne ilyet. Inkább magadat égetnéd le – csipkelődött Ryan.
– Én is erre tippelek – emelte fel a kezét Josh.
– Most mégis kivel vagytok, csesszétek meg? – nevetett fel keserűen az ifjú Malfoy. – Barátok vagyunk.
– A három patetikus vesztes, szerelmi bánattal.
– De engem nem hagyott el Mary.
– Érdekes, én sehol se látom – gúnyolódott a barátja.
– Haha, nagyon vicces.
– Akkor ti bájitaltanra, én pedig gyógynövénytanra megyek – váltott témát Josh. – Nekem jobb lesz, sajnálom.
Dylan vágott egy fintort, aztán felállt, vállára vetette a táskáját. Össze kellett szorítani az ajkát, hogy ne kezdjen el káromkodni.
– Gyertek, különben még lekéssük.
Egyikük sem ellenkezett, azzal három fiú együtt indult el a folyosón. A kastély hűvös, tágas tereiben visszhangzottak lépteik, a reggeli fény áttört az ólomüveg ablakokon, hosszú, színes árnyékokat vetve a padlóra. Az év első tanórája felé tartottak – új tanév, új kezdet… és talán, új sebek. És ez volt az első nap, ami még csak el sem kezdődött.
***
A hetedévesek bájitaltan órája a Roxfort egyik leghidegebb, legkomorabb termében kezdődött el, mélyen az iskola pincéiben, ahol a levegőnek mindig volt egyfajta földes, hűvös illata, amit a bájitalok párlatai csak még erőteljesebbé tettek. Mégis az egésznek volt egyfajta varázsa, amit Dylan mindig is szeretett. Nem tudott volna rá magyarázatot, a bűbájtan mellett a bájitaltan volt a kedvence, és volt érzéke is hozzá.
A teremben hosszú, sima kőasztalok ridegen és rezzenéstelenül sorakoztak sarkos rendjében, rajtuk már előkészítve az alapkészletek: üstök, vágódeszkák, mozsarak, és egy-egy vaskos, bőrkötéses bájitaltan könyv, amelyet nemegyszer újra és újra el kellett varázsolni, amikor egy-egy diák véletlenül elolvasztotta a lapok egy részét. Mindenesetre készen állt minden az órára.
Dylan kissé feszülten ült helyére, Rylan és egy hugrabugos fiú mellett, akit nem ismertek annyira jól. Bár még senki nem szólt hozzá, érezte, hogy több szempár is rajta nyugszik: a tanév első napja, az első óra… és az apja. Nem is kellett sokáig várni rá, hogy ő maga is megérkezzen.
Draco Malfoy palackzöld talárban lépett be a helyiségbe, aztán kimért tekintettel ment végig a padsorok között, aztán tanterem végében állt, elegánsan, de szigorúan tekintettel, amitől még inkább úgy hatott, mint egy Perselus Piton klón, csak egy sokkal jóképűbb változata, néhány lány összesúgott a hátsó padokban. A haja hátra volt simítva, arca nyugodt, sőt hűvös, mint mindig erre készült volna, de a szeme élénken pásztázta a diákokat, jegyezve, ki mikor lép be, hogyan viselkedik, hová ül le.
Amikor az utolsó diák is elfoglalta a helyét, Draco kilépett az asztala mögül, és a terem közepére sétált. Mozdulatai lassúak, mégis célratörők voltak – volt benne valami tekintélyt parancsoló. Dylan még soha nem látta ilyennek, és arra a megállapításra jutott, hogy Lucius Malfoyhoz, a nagyapjához hasonlít. Amikor megszólalt, a hangja halkan zengett végig a termen, mint egy hideg szélfuvallat.
– Üdvözlöm a hetedéves haladó bájitaltan kurzus hallgatóit – mondta Draco, és egy gyors, mégis határozott pillantást vetett körbe. – Ha önök itt ülnek, az azt jelenti, hogy az évfolyamuk legjobbjai közé tartoznak. Minden házból csak a kiemelkedő tanulmányi eredménnyel rendelkező diákok kaptak lehetőséget erre a kurzusra. Nehéz feladatok tömkelege vár az idei évben, ami felkészít a RAVASZ vizsgákra. Ha bárki úgy érzi, hogy csupán véletlenül került ide vagy az emelt bájitaltan RAVASZ nem neki való, akkor még most nyugodtan elmehet.
Senki nem mozdult. Egy-két ideges nevetés hallatszott hátul, de gyorsan elhalt, amikor egy éles pillantást kaptak Malfoy professzortól.
– Nagyszerű – folytatta Draco hűvös mosollyal. – Akkor most térjünk át a kevésbé kellemes részre. Az idei tanévben olyan bájitalokkal fogunk foglalkozni, amelyek nemcsak bonyolult összetevőkből, de különösen érzékeny szakaszokból is állnak. Egyetlen rossz mozdulat, fél másodpercnyi késés, vagy elhibázott hőfok – és a bájital nemhogy hatástalan lesz, de akár robbanhat is.
Csend fogadtal.
– Mai feladatuk – folytatta, miközben pálcájával egy mozdulattal a táblára bűvölte a bájital nevét, aminek a hozzávalói lassan megjelentek a tábla másik felén – a Valóságérzékelést Élesítő Szérum elkészítése. Ez egy olyan összetett keverék, amelyet a gyógyítók különösen pszichikai zavarral vagy emlékezetkieséssel küzdő pácienseknél használnak, és kizárólag mesterszintű pontossággal főzhető.
A táblán már sorakoztak a lépések, hosszú, részletes instrukciókkal: aprítási sorrendek, színváltozások, pontos időzítések. Dylan egy pillanatra csak meredt rá – ezt még az előző tanév végén sem próbálták.
– Kettőfős csoportokban dolgoznak, és kezdhetik is – folytatta Draco, majd visszatért az asztalához, de szeme nem nyugodott meg. Onnantól kezdve szinte némán siklott végig a sorokon, minden apró rezdülést megfigyelve: ki hogyan tartja a pengét, hogyan adagolja a hőt, mennyire olvassa el ténylegesen az utasításokat, és ki csak tippel.
A terem csendes volt, csak az üstök halk fortyogása, mozsarak koppanása, és a keverőkanalak lassú zöreje hallatszott. Az aprítások hangja az asztalokon. Az idegesség tapinthatóvá vált. Hamarosan kigyulladtak az első lángok az üstök alatt. Draco egy kimondottan nehéz bájitalt választott, hogy felmérje a képességeket.
Hátul azonban két lány – hosszú, dús hajukkal és tökéletesre vasalt egyenruhájukban – egymás fülébe kezdtek sugdolózni, kuncogva. Draco léptei megszakadtak. Egy pillanat alatt ott termett az asztaluknál, úgy, hogy a közelükben ülők összerezzentek.
– Hölgyek – szólalt meg halkan, de annál metszőbben –, nem tudom, melyik része tűnt nehezen értelmezhetőnek a „mesterfokú koncentrációt igényel” kifejezésnek. De nyugodjanak meg, segítek értelmezni.
A két lány szinte egyszerre húzta ki magát, egyikük ajka remegett.
– Sajnáljuk, professzor… csak… csak arról beszéltünk, hogy... – kezdte egyikük, de Draco már felemelte a kezét.
– Túl késő. A Hollóháttól és a Mardekártól egyaránt levonok öt pontot – közölte ridegen a professzor. – Az önök viselkedése nemcsak tiszteletlen, de veszélyes is. Egy instabil bájitalkeverék nem játék.
– Elnézést.
– Figyeljenek oda!
A két lány lesütötte a szemét, és többet nem szóltak. A terem visszazökkent a halk zümmögésbe, de a feszültség nőtt. Mindenki jobban figyelt, óvatosabban mozdult, és mindenki érezte a tanár tekintetének súlyát a hátán.
Draco végül visszatért a terem elejére, keresztbe font karral állt az asztala előtt, és némán figyelte a diákokat, akik most már nemcsak a bájital, hanem a tanár hideg elvárásainak is igyekeztek megfelelni. Persze a férfi nem csak ezeket figyelte, hanem keresett valamiféle árulkodó jelet, valamit, ami segíthetett egy teljesen más ügyben. Nagyon sok felé kalandozhattak volna el a gondolatai, de igyekezett csak a lényegre figyelni.
Ahogy Draco visszatért az asztala elé, még egy utolsó, átható pillantást vetett végig a termen. Tekintete egy pillanatra megállt Dylanen. Kimondhatatlan büszkeséget érzett, amikor ránézett.
A fiú éppen a gyökeret próbálta hajszálvékony szeletekre vágni, keze kissé remegett, de nem állt meg. Megérezte a pillantást, és felnézett.
Egyetlen hosszú másodpercig találkozott a tekintetük.
Nem volt benne vád, sem harag. Még csak neheztelés sem. Csak egy csendes, feszült felismerés. Apja és fia. Tanár és diák. Egyikük sem tudta hogyan kellene ezt a helyzetet kezelni. Draco rettenetesen hidegnek és kimérnek mutatta magát. Nem mintha bárki is egy szót mert volna szólni az óráján.
Aztán Draco továbbfordult, mintha semmi sem történt volna. Dylan visszanézett a munkájára, de a gyomrában ott kavargott valami nehéz és kimondatlan.
Ahogy a diákok egyre mélyebbre merültek a feladatban, az üstökből lassan kezdtek felszállni az első párák: halványkék, opálos gőz, amelyből majdnem mindenki tudta, hogy az első fázis sikeres volt. A terem csendjét halkan megszólaló hang törte meg – Draco hangja. Nyugodt, mély tónusban beszélt, lassan sétálva a sorok között, mint egy árnyék, ami végigsimul a falakon.
– A Valóságérzékelést Élesítő Szérum…– kezdte Draco –, egyike azon bájitaloknak, amelyek nem csupán az érzékszerveket élesítik, hanem képesek helyreállítani az elmében sérült összefüggéseket is. Álom és emlék, illúzió és valóság határát segít felismerni.
Dylan érezte, hogy a szíve kissé hevesebben ver. Még mindig érezte apja pillantásának utóhatását a tarkóján. Próbálta tökéletesen adagolni a következő hozzávalót: darált holdvirág-port, csipetenként. Négy csipet – pontosan négy –, se több, se kevesebb. Az ötödik már túltelítené, a harmadiknál pedig hatástalan maradna.
– A főzet érzékeny a hőre – folytatta Draco, miközben megállt egy páros mögött, majd megigazította a lángot az üst alatt egyetlen pálcamozdulattal. – A hőmérsékletnek állandónak kell maradnia. Ha az alján zavaros, zöldes üledék kezd gyűlni, azt jelenti, túlmelegítették… és akkor kezdhetik elölről.
Az egyik diák elnyomott egy halk nyögést. A saját üstje mélyéről már füstölgött valami zavarba ejtően szürkés.
Draco továbbhaladt, szeme még mindig mindent és mindenkit látott.
– A bájital második szakaszában hozzáadják a kék boglárka kivonatot. Ez váltja ki a szérum „tudattágító” hatását, ám, ha az adagolás nem pontos, hallucinációt vagy memóriazavart okozhat. Éppen ezért – szúrós pillantást vetett egy másik pad felé –, ne bízzanak az emlékeikben. Olvassák. Minden. Egyes. Lépést. Ez még nem vizsga.
A táblára egy új sor tűnt fel: az időzítéshez pontosan tíz körös keverés, jobbra, majd kettő balra.
Dylan szinte gépiesen követte a mozdulatsort, de belül feszültség vibrált benne. Draco eközben ismét megszólalt, most már némileg csendesebb hangon, mintha inkább csak a figyelmeseknek szánta volna:
– Ez a bájital önuralmat is tanít. Nem elég hozzá a tudás, az ügyesség. Türelem kell hozzá. És pontosság. Akár az élethez.
Egy pillanatra megállt a terem közepén. Dylan felpillantott, és ismét összetalálkozott apja tekintetével. Nem szóltak semmit, egyikük sem. Csak nézték egymást.
– Egészen az óra végéig dolgozhatnak a bájitalon.
Aztán Draco megfordult, és továbbhaladt, egyik kezében egy jegyzetfüzettel, amelybe már beleírta is az első megfigyeléseit. Nem csak a bájitalokról, hanem a diákokról is. Nem tűnt egyikük sem gyanúsnak vagy olyannak, akik rejtegetnének valamit. Lassan telt el idő, amíg a bájitalok elkészültek, de addig Dracónak volt ideje mindenre.
És amikor bájitalok lassan készen álltak. Az üstök mélyén az opálos-kék szín lassan áttetszővé vált, gyöngyházfényű csillanásokkal. A levegőben nehéz, fűszeres illat keveredett némi szúrós, gyógynövényes aromával. A professzor némi elégedettséggel nézett végig a csoporton.
– Akik befejezték, palackozzanak egy-egy mintát, és adják le a főzeteiket – szólalt meg újra Draco, meg sem állva a sorok között. – Aki elrontotta, készítsen új adagot délután négykor, a különórán megteheti.
Dylan sóhajtott. A főzete pontosan úgy festett, ahogy a tankönyv írta, és amint pálcája egy mozdulatával leállította a lángot, tudta, hogy elég jól sikerült. Óvatosan öntött belőle egy fiolába, majd gondosan parafával zárta le. Az üveg finoman koccanva ért az asztalhoz, ahogy letette.
De aztán egy pillanatig nem mozdult. Tekintete a még szinte még tele lévő üstön pihent. Egy gondolat motoszkált benne, amit nem tudott és nem is akart elhessegetni. Ryan éppen jegyzeteivel volt elfoglalva. Ez a bájital… az érzékeket kiélesíti, az elmében rejtett, zavaros emlékeket felerősíti, néha felszínre is hozza. Talán… még jól jöhet. Ha tovább folytatódik ez az álomhistória kell egy jó bájital.
Körülnézett. A többiek vagy még kevertek, vagy épp az üvegcséikkel ügyködtek. Senki sem figyelt rá.
Kivett egy másik fiolát a táskájából, és külön, lassan töltött bele még egy mintát a saját főzetéből. Ezt nem vitte a tanáriasztalon lévő tartó felé. A köpenye belső zsebébe csúsztatta, hangtalanul.
Megérezte a tekintetet.
Max.
A fiú a mögötte lévő padban ült végig, és most egyenes háttal, rezzenéstelen arccal nézte őt. Dylan egy pillanatra felpillantott, és a tekintetük találkozott. Rögtön fellángolt köztük a harag és az ellentét. Persze itt és most egyikük sem szólhatott semmit sem.
Max komor maradt. Arcán nem volt vád, sem kíváncsiság – csak figyelés. Talán megértés is. Talán kérdés. De nem kérdezett. Sosem voltak barátok, sem jó ismerősök. Elison azonban láthatóan bonyolította a dolgokat. Dylan pedig nem akart semmit sem megérteni, sem magyarázkodni.
Csak egy pillanat volt az egész, mégis sűrű és feszült, mint egy ki nem mondott mondat. Aztán Max elfordult, vissza a saját fiolájához és üstjéhez, amit egy griffendélessel osztott meg.
Dylan lassan kihúzta magát, és a hivatalos mintát vitte a tanári pult felé. A másik fiola nehezen, de biztosan lapult a zsebében, mintha súlya lenne. És talán tényleg volt is.
Közben az utolsó bájital is bekerült a pulton lévő tartóba, és Draco halk pálcamozdulattal kitörölte a táblát. A krétaporfelhő elillant a levegőben, és a terem lassan kiürült: halk suttogások, széktologatások, a pergamenek zaja hallatszott. Páran még sietve csúsztatták el a tolltartóikat, majd a bájitalos terembe visszatért a csend. A folyosón pedig visszatért az élet.
Dylan nem mozdult. Még mindig az asztal mellett állt, a táskáját lazán a vállára vetve. Várt. Megvárta, míg az utolsó diák is kilépett, és a súlyos tölgyfaajtó hangtalanul becsukódott.
Draco a tanári asztal mögött maradt, jegyzeteket írt az egyik pergamenre, pálcáját pedig tintatollként használta. Amikor felpillantott, már tudta, hogy Dylan nem véletlenül maradt hátra.
– Valami gond van? – kérdezte az apja, a hangja tárgyilagos, de nem rideg volt.
Dylan megrázta a fejét.
– Nem… csak gondoltam… ha már úgyis együtt kezdődött a nap. Gondoltam beszéljünk pár szót.
– Persze rendben – sóhajtott az apja.
– Jó volt az óra. Kihívás volt.
Draco elmosolyodva biccentett.
– Jó munkát végeztél. A főzeted pontosnak tűnik.
– Igyekeztem, de nem akarok túl stréber lenni az apám előtt – felelte Dylan, majd egy pillanatra elhallgatott. – Ez a bájital… tényleg hat az emlékekre?
Draco rövid ideig csak nézte őt. Aztán bólintott.
– Ha jól van elkészítve, akkor igen. Nem mindig kellemes, de… hatásos. A zavaros álmokra is.
– Akkor talán… érdemes félretenni belőle – jegyezte meg Dylan, mintha csak magának mondaná.
– Talán – válaszolta Draco, majd visszafordult a jegyzeteihez.
– Apa?
– Igen.
– Baromi jó voltál.
Draco halkan felnevetett.
– Ne késs a következő óráról. Egyikünkre sem vetne jó fényt.
Dylan bólintott, aztán a terem ajtaja felé indult. A kilincs halkan nyikordult, a fények pedig megváltoztak, ahogy kilépett a folyosóra. A bájitaltan terem ajtaja halkan zárult be mögötte.
feltöltötte 24 Dec 2025 |
Nyx | hozzászólások: 2
