31. fejezet
31. fejezet
Régi sebhelyek
A délutáni nap alacsonyan állt a pálya fölött, aranyszínűre festve a lelátók fakó fáját és a gyep zöldjét. A hosszú árnyékok lassan nyúltak át a stadiononon. A levegő enyhén mozdult, pont annyira, hogy a köpenyek széle meg-meglebbenjen, de ne zavarja a kezdőket, akik izgatottan vettek részt az első repülés órájukat. A távolban, a Tiltott Rengeteg fái sötéten rajzolódtak ki, ahogy a lágy szélben megrezdültek a lobjai. Remek idő volt a repülésre.
Harry Potter a pálya közepén állt, kezében seprűvel, a hangja nyugodt volt, kimért – egy professzoré, és nem a hajdani kviddicskapitányé. Tudatosan hagyta maga mögött azt a tüzet, azt a versenyszerű intenzitást, amit annak idején a Griffendél játékosaként érzett. Olyan régen volt ez már. És most, mint auror is háttérbe szorult. Milyen érdekes érzés, egyszerre volt tőle felszabadult és boldog. Habár szerette a munkáját, nagyon is, de ez egy mély levegővéltelnek tűnt. Most másként kellett beszélnie, más szerepet kellett betöltenie. Ez kizökkentette.
A pálya fölött tiszta volt az ég. Az a fajta tiszta, amelyet Harry mindig is jobban szeretett, mint a zárt termeket vagy a sötét folyosókat. Az aurori tevékenységekhez képest ez már felüdülésnek bőven számított. Nem kellett sötét varázslók után erednie, nem kellett veszélyes küldetéseken részt vennie. Itt csak a szél, a fű, és a gyerekek izgatott nevetése volt. A levegő friss volt, a fű még nedves a rövid esőtől, és a lelátók csaknem üresen tátongtak – néhány felső éves diák figyelt kíváncsian a távolból, akik a szabadban tanulni jöttek ide, vagy csak figyelték a gólyákat.
– Nem kell sietni – mondta a professzor, miközben végigmért egy hosszabb pillantást az összegyűlt csapaton. – A seprű nem ellenség. Ha idegesek vagytok, azt is megérzi. Ahogy ti érzitek a seprűt, úgy érzi ő is titeket.
– De ez egy seprű. Nem élő.
– A mágiája viszont igen – felelte Harry.
Az elsősök feszült izgatottsággal sorban helyezkedtek el a már előre kikészített seprűk mellett. Harry látta, ahogy egyik lány – egy szeplős hugrabugos – idegesen harapdálta az ajkát, míg mellette egy magabiztos hollóhátas fiú már a tenyerét dörzsölgette, mintha csak arra várna, hogy felszállhasson. Először a „fel” parancsot gyakorolták. Volt, aki már lelkesen szorította a nyelet, más úgy nézett a seprűre, mintha bármelyik pillanatban megharaphatná. Némelyik „fel” nagyon is dühösen hangzott, némelyik másik bátortalanul, szinte suttogva. Harry egyesével végignézett rajtuk, apró bólintásokkal, biztató félmosolyokkal, és eszébe jutottak a saját első órái, amikor Madam Hooch tanította őket.
– Ez az. Mindenki remekül halad. Csak folytassátok – bátorította őket Harry, miközben lassan végigsétált a sorok között.
– Fel.
– FEL, FEL, FEEEEL! – kiabált egy kisebb termetű mardekáros fiú, arcán izzó eltökéltséggel.
– Nyugalom, Miles! – szólalt meg Harry nyugodt hangon, miközben odaállt a fiú mellé. – Vegyél mély levegőt, és mondd ki határozottan. Nem a hangerő számít, hanem a szándék. Képzeld el, hogy a seprű már a kezedben van, és mondd újra.
Miles bólintott, lehunyta a szemét egy pillanatra, majd újra kinyitotta. Határozott, de nem kiabált.
– Fel.
A seprű megremegett, majd hirtelen felugrott a fiú tenyerébe. Milesarca felragyogott.
– Remek munka – mosolygott Harry, majd a többiekhez fordult. – Látjátok? Nem az számít, hogy mennyire erősen mondjátok, hanem hogy mennyire hisztek benne.
A gyerekek egyenként próbálkoztak tovább, és ahogy egyre többen sikerrel jártak, a levegő tele lett kacarászással, felkiáltásokkal és a seprűk lágy susogásával, ahogy a kezekbe csapódtak. Harry hátrébb lépett, és egy pillanatra csak figyelte őket. Ez az, gondolta. Ez a varázslat igazi része – nem egy látványos átkok vagy bonyolult bűbájok, hanem az a pillanat, amikor valaki először érti meg, hogy képes rá.
Ekkor vette észre, hogy a sor végén álló lány – egy vékony, fekete hajú griffendéles – még mindig nem próbálkozott. A seprű mozdulatlanul hevert a lába mellett, és ő maga görnyedten állt, karjait a testéhez szorítva.
Harry odament hozzá, de nem túl gyorsan, hogy ne ijessze meg még jobban.
– Minden rendben? – kérdezte halkan, hogy csak ő hallja.
A lány felnézett rá, és Harry látta a szemében a félelmet. Egy pillanatra habozott, majd halkan megszólalt:
– Potter professzor … én… én félek. – A hangja remegett. – Nem akarok felülni a seprűre.
Harry kissé lehajolt mellé, hogy egy magasságban legyenek. Nem szólt azonnal, hagyta, hogy a lány lássa: nem haragszik, nem ítéli meg.
– Rendben van – mondta végül, nyugodtan. – Elmondod, mitől félsz?
A kislány lenézett a cipőjére.
– A nagybátyám… egyszer leesett a seprűről. Eltörte a karját. Azt mondta, hogy fájt, nagyon fájt. Mindenki megrémült. És… és mi van, ha én is leeső? Mi van, ha… – elhallgatott, mintha nem merné kimondani.
Harry megértően bólintott.
– Nagyon megijedtél, igaz? – kérdezte halkan. A lány bólintott. – Nézd, Alice, ez a félelem teljesen természetes. Tudod, sokan félnek ettől. És az is rendben van, ha ma nem szeretnél felülni a seprűre.
Sophie meglepetten felnézett.
– De… de akkor mindenki azt fogja hinni, hogy gyáva vagyok.
– Nem vagy gyáva – mondta Harry határozottan, de kedvesen. – A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz. A bátorság azt jelenti, hogy ha félsz is, mégis cselekszel, amikor készen állsz rá. És most, ha még nem állsz készen, akkor ez rendben van. Ha nem most, akkor majd a következő órán. Én csak azt szeretném, hogy ne maradj le egy jó dologról.
Körülnézett, majd visszafordult Alice-hez.
– Tudod mit? Ma csak gyakorold a „fel” parancsot. És amikor a seprű már biztosan a kezedben van, akkor sétálj vele. Nem kell felülnöd rá. Nem kell repülnöd. Csak… tartsd a kezedben. Megpróbálod?
Alice habozott, majd lassan bólintott.
– És… és tényleg nem kell felülnöm?
– Tényleg nem kell – biztosította Harry. – Ma csak annyit csinálsz, amennyit tudsz. És ha ez csak annyi, hogy a kezedben tartod, az is nagy lépés.
A kis boszorkány mély levegőt vett, majd lenézett a seprűre.
– Fel – mondta halkan.
Semmi nem történt.
– Fel – próbálkozta újra, ezúttal egy kicsit határozottabban.
A seprű megmozdult, megremegett, majd lassan, mintha maga is óvatoskodna, felemelkedett Alice tenyerébe. A lány szeme elkerekedett, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Megcsináltam – suttogta.
– Meg – mosolygott Harry. – És ez ma elég is. Jól dolgoztál, Alice.
Ahogy felállt, látta, hogy a többi diák közül senki sem figyelt oda Alice-ra különösebben – mindenki a saját seprűjével volt elfoglalva. És Alice ott állt, a seprűt szorosan markolva, és bár még mindig látszott rajta a félelem, valami más is megjelent: egy kis büszkeség.
Harry továbblépett, de közben hátrafordult még egyszer.
– És Alice? – A lány felnézett. – Amikor készen állsz rá, szólj. Együtt fogunk felszállni az első alkalommal. Mellett nem fogsz leesni. Megígérem.
Alice bólintott, és ezúttal a mosolya már szélesebb volt.
Eközben a lelátó felső sorában Dylan állt meg, és nézett a pályára. Éppen most lett vége az utolsó órájának, ami gyógynövénytan volt. Nem tervezett idejönni, de a gondolatai elragadták, és végül itt találta magát. A könyvtárba készült volna, talán a Három Seprűsbe, vagy egyszerűen csak vissza a roxforti közös helyiségbe – de valahogy a lábai ide vezették. Ilyenkor már nem szoktak órát tartani, viszont tévedett. Harry éppen most tartotta az első repülésóráját a gólyáknak.
Amikor meglátta a pályát, és a gyerekeket, ahogy bizonytalanul állnak a seprűikkel, valami mégis marasztalta. Talán a nosztalgia, vagy csak az, hogy nem akart még visszamenni a zsúfolt folyosókra. Leült az egyik félreeső helyen, ahol nem tűnt fel senkinek.
Onnan fentről minden kisebbnek tűnt. A diákok, a pálya, még Harry is – bár a hangja tisztán felért hozzá. Volt valami megnyugtató abban, ahogy beszélt: nyugodt, türelmes, határozott. Dylan azon kapta magát, hogy figyeli a mozdulatait, ahogy sétál a diákok között, ahogy megáll egy-egy gyerek mellett, ahogy bólint vagy mosolyog.
– Először csak pár centi – folytatta Harry odalent. – Nem verseny. Felszállás. Megállás. Leszállás. Ennyi.
Dylan hátradőlt a lelátó fapadján, karját a mögötte lévő sornak támasztva. A nap kezdett lenyugodni, és a fény úgy tört meg a pályán, hogy minden aranyosra festődött. Szinte varázslatos volt, bár Dylan tudta, hogy az ilyen pillanatokat nem szabad túl komolyan venni Roxfortban. Itt minden mögött lehetett valami sötétebb.
– Én már repültem, Potter professzor. Repülhetek? – kiáltott fel az egyik lelkes kis diák, egy mardekáros fiú, akit Dylan messziről sem ismert.
– Még nem, Sean – felelte Harry, hangja jóindulatú szigorúsággal. – A következő óra végén megmutathatod, hogy mit tudsz, ma csak az alapokkal foglalkozunk.
– Szeretnék bekerülni a kviddicscsapatba – csacsogta lelkesen a kis mardekáros, szinte ugrálva a helyén.
Dylan elmosolyodott. Emlékezett arra az érzésre, amikor még minden egyszerűnek tűnt, amikor a legnagyobb álom az volt, hogy bekerülj a házad csapatába, hogy repülj, hogy győzz. Most már minden bonyolultabbnak tűnt.
– Jövőre biztosan. Most pedig mindenki vissza a gyakorlathoz – mondta Harry, és Dylan hallotta a türelmet a hangjában.
A gyerekek bólintottak, és Dylan látta, ahogy Harry egy pillanatra megállt, mintha összeszedné a gondolatait. Valami furcsa volt abban a mozdulatban, túl rövid ahhoz, hogy bárki más észrevegye, de Dylan fentről, távolról, talán éppen ezért látta tisztábban.
– Fel! – mondta Harry.
A seprűk különböző tempóban emelkedtek. Volt, amelyik azonnal reagált, volt, amelyik csak kelletlenül mozdult. Egy kislány sikított egy aprót, amikor a seprűje megugrott, aztán nevetni kezdett. A többiek követték. Harry figyelte őket, korrigált, szólt egy-egy óvatos megjegyzést. Minden a helyén volt. Túlzottan is.
Dylan előrehajolt a lelátón, könyökét a térdére támasztotta. Nem tudta megmondani, miért, de nem tudta levenni a szemét Harryről. Volt valami… feszesség a mozdulataiban. Messze volt ahhoz, hogy ezt biztosan állítsa, de valami nem volt rendben. Alig észrevehető. Olyan, mint amikor valaki fájdalmat palástolja, vagy amikor túl keményen próbál koncentrálni valamire. Mintha figyelne valamire, amit más nem hall. Dylan maga sem értette, miért tűnt ez fel neki, de ott volt, egy apró disszonancia a tökéletes jelenet mögött.
– Kör a pálya felett tíz centivel, ismétlem, tíz centivel – utasította Harry, hangja most már kissé szorosabb. – Alacsonyan. Ne gyorsítsatok.
A gyerekek elindultak, lasssan, lelkesen, nevetgélve.
És ekkor Dylan látta, hogy Harry megállt. Csak egy pillanatra, de megállt. A keze ösztönösen a homlokához emelkedett, mintha valami fájdalmat érezne. A fiatal Malfoy felegyenesedett. Ez nem volt normális.
Harry lent a pályán összeszorította a fogát. A fájdalom, amit évek óta nem érzett, borzalmasan tisztán, most újra megjelent. Először csak tompán, a homloka mögött, majd egyre élesebben. Egy ismerős fájdalom, amit Harry már ezerszer érzett, és ezerszer túlélt. Megszokta. Elfojtotta. De most más volt. Erősebb. Sürgető.
Ösztönösen a homlokához emelte a kezét, remélve, hogy senki sem veszi észre.
– Nem most – morogta csak úgy magának, mintha a fájdalommal tárgyalna.
De a fájdalom nem tárgyalt.
Egyre élesebbé vált. Mintha valaki belülről feszítené szét a koponyáját, lassan, könyörtelenül, mint egy tűz, ami egyre mélyebbre ég. A pálya hangjai elhalkultak, a gyerekek nevetése tompa zúgássá vált, mintha víz alá merült volna. A látótere beszűkült. Egy pillanatra minden sötét volt.
Aztán képek rohanták meg.
Föld, fekete és repedezett, mintha megégett volna. Kőbe vájt jel – régi, ismerős, undorító. Vér – de nem friss, inkább beszáradt, rozsdabarna foltok. Egy fiatal tinédzser alakja, aki háttal állt, köpenyben, de nem mozdult. Nem volt arca. Nem volt semmi, csak a háta, és a csend körülötte, ami hangosabb volt, mint bármi más.
Ez nincs rendben.
Harry hátralépett egyet, levegő után kapkodott, és mire újra fókuszált, újra a kviddicspályán találta magát. A gyerekek még a levegőben voltak, pontosan tíz centire a földtől, nevetgélve, boldogan, gyanútlanul. Minden olyan normális volt. Túl normális.
A professzor pislogott kettőt, a világ lassan visszatért, de a fájdalom nem múlt el teljesen. Ott volt, ott nyomott a homloka mögött, mint egy figyelmeztetés. Mint valami, ami nem fog elmúlni.
– A mai órának vége – mondta Harry hirtelen, hangja most már egyértelműen feszültebben.
A kis varázslók és boszorkányok hangosan méltatlankodtak. Néhányan még a levegőben voltak, köröztek, boldogok voltak.
– De Potter professzor!
– Még egy kört se?
– Mindenki vigye vissza a seprűjét a tárolóba – mondta Harry határozottabban, de Dylan látta, ahogy a keze remegett, amikor a saját seprűje nyelét szorongatta.
– Még egy 5 percet! – kérlelte az egyik fiú.
– Ma nem lehet – szólalt meg Harry, megpróbált mosolyogni, de már annyira elragadta a fájdalom, hogy képtelen volt uralkodni magán. A mosoly inkább grimaszra sikeredett. – Leszállni… – kezdte, de a szó félbeszakadt.
Dylan fentről látta, ahogy Harry arca elsápad. Látta, ahogy a szeme elkerekedik, ahogy a teste megfeszül, mintha valami belülről támadná. A gyerekek lassan leszálltak, némelyikük még mindig beszélt, nevetett, de Harry már nem hallotta őket.
Időközben a kis tanítványok elindultak kifelé a pályáról, kezükben a seprűkkel, csevegve, panaszkodva, hogy miért kellett ilyen hamar véget érnie az órának. Néhányan visszanéztek, de Harry már nem nézett utánuk.
Közben Harry világa teljesen megszűnt.
A fájdalom, ami eddig csak nyomott, most szétrobbant. Minden sötétbe borult, a föld felbillent, és az egyensúlya elveszett. Nem tudta, hol van. Nem tudta, mi történik. Csak az volt, hogy a fájdalom most már minden más volt.
Dylan felpattant a helyéről, amikor látta, ahogy Harry térde megremeg, ahogy a kezéből kicsúszik a seprű nyele. Nem volt kiáltás. Nem volt dráma. Csak egy tompa, ijesztően végleges mozdulat, ahogy Harry Potter összeesett a gyepen.
– Bassza meg – morogta Dylan, és már rohant is lefelé a lelátóról, a lépcsőkön kettesével ugrálva, a szíve a torkában dobogva.
***
A francia vidék más volt, mint amit Mary megszokott. Nem rosszabb. Csak idegenebb. Minél tovább figyelte annál idegenebb lett. A levegő szárazabb volt, az ég világosabb, a dombok lankásabbak, és mégis – mintha minden túl nyitott lett volna. Nem voltak titkos zugok, baljóslatú Tiltott Rengeteg, ahová tilos volt bemenni. Tudta, hogy meg kell majd barátkoznia ezzel, ha itt akar maradni, de még jelen pillanatban semmi olyasmi nem történt, ami pozitív hatással lett volna rá.
Úgy gondolta, hogy majd a friss levegő és a séta segít, de Mary mégsem volt nyugodt. Valami nagyon nem volt rendben, ami körülötte történt, és egyszerűen fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Magdalena és Carmen ott voltak az iskolában. Látta őket többször is a kastélyban a reggelinél, a könyvtárban, a vízparton. Ugyanazok a lányok voltak – legalábbis külsőre. Ugyanaz a nevetés, ugyanaz a mozdulat, ahogy Magdalena a haját tűrte a füle mögé, amikor gondolkodott. Carmen pedig kacéran mosolygott minden fiúra, aki elhaladt mellette. A lánynak kétsége sem volt afelől, hogy ezekkel a lányokkal találkozott a múlt nyáron. Magdalena és Carmen pontosan úgy viselkedtek, ahogy kellett. Részt vettek a programokon, beszélgettek másokkal, nevettek.
De mintha a múlt nyár egyáltalán nem történt volna meg, és a két lányból Morgane és Amandine Rowle vált volna. Maryt pedig ez teljesen összezavarta. Nem is beszélve arról, hogy Adrianónak semmilyen nyomát nem látta az iskolában, mintha elnyelte volna a föld vagy akár itt sem lett volna. Apjára gondolt, aki nem engedte neki használni a zsupszkulcsot. Mennyire igaza volt… de ezt annyira kínos lett volna neki beismerni.
Mégis érthetetlen volt az egész helyzete.
Mary végül nem bírta tovább. Ki kellett szellőztetnie a fejét. Erre pedig a kastélyparknál jobb helyet nem talált volna, ami határos volt egy erdővel. Elhaladt a kínosan szimmetrikusra nyírt bokrok, sövények mellett, keresztül a rózsakerten. A selyemtalárt és fekete lakkcipőjét nem éppen erre a sétára tervezték, és egy kis sár is tapadt már rá. Ő azonban nem állt le.
Az erdőszéli tisztáson találta meg Hagridot, aki épp egy hatalmas ládát cipelt, benne valami mozgott és morgott egyszerre. Amikor meglátta Maryt, az arca felderült, aztán elindult felé. Hagrid éppen letette a ládát, amikor észrevette Maryt az út szélén. A lány nem integetett, nem szólt rá – csak ott állt, mintha nem lenne teljesen biztos benne, hogy tényleg meg akarja szakítani.
– Szervusz, Mary! – köszönt rá Hagrid mosolyogva. – Csinos vagy ebben az egyenruhában. Olyan, mint egy kis úrihölgy.
A lány önkéntelenül is lesimította a kék selyemanyagot.
– Köszönöm! Bár sokkal kényelmetlenebb, mint a roxfortos egyenruha – sóhajtott nehezen. – Itt azt hiszem, hogy először a kosz eltűntető varázslatokat tanulják meg a diákok. Egész nap csak az járt a fejében, hogy ne tegyem tönkre.
– Az már biztos – nevetett a varázsló. – Nem is részletezem, hogy nekem mennyire oda kell figyelnem. Az én drága Olympe-m nem tűri a sarat, a rendetlenséget és a koszt a házban. Én pedig nem vagyok az a rendes fajta. A varázslények mellett meg kell szokni néhány dolgot.
– Ez igaz – mondta Mary.
– Minden rendben? Milyen az iskola? Azt hittem, hogy annyira lefoglal majd a tanulás, hogy nem is lesz időd az öreg barátodat meglátogatni.
Mary bólintott. Túl gyorsan.
– Igen, persze minden rendben. Csak… gondoltam, köszönök. És persze, hogy lesz időm téged meglátogatni. Akár minden nap eljövök, ha nem vagyok a terhedre.
– Ugyan már – legyintett a férfi a nagy lapátkezével. – Sohasem.
– Köszönöm.
Hagrid közben csípőre tette a kezét, és megtörölte a homlokát. A ládák még mindig szemmel láthatóan mocorogtak, és valamiféle enyhe füst is kifelé gomolygott a lyukakon. Mary inkább tisztes távolságban maradt.
– Gyere csak bármikor – mondta Hagrid. – Mesélj, milyen itt? És az igazat akarom hallani. Nem kell szépíteni semmit sem. Nekem is volt honvágyam. Néha még ma is van. De nem olyan zord itt, mint Skóciában.
Mary vállat vont, halványan elmosolyodott, és mellélépett.
– Más – mondta végül. – Szép. Csak furcsa. Minden olyan… Mondjuk úgy, hogy nem így képzeltem el ezt a helyet.
– A franciák már csak ilyenek – nevetett Hagrid. – És az első napok? Azok mindig kicsit zűrösek.
A lány elmosolyodott, de nem nézett rá.
– Még a kastély is olyan idegen – kezdte. – Sok új arc. Meg azok is különösek, akiket ismertem… vagy legalábbis azt hittem. Ők is igazából teljesen idegenek.
Hagrid felé fordult, de nem szólt közbe.
– A szállásom rendben van. Az étel is jó. Még a program is érdekes, az órák is – sorolta Mary, mintha egy jelentést adna le. – Délután volt egy rövid túra az erdőben, miközben gyógynövényeket kerestünk. Megálltunk egy tisztáson. És a két lány, akit korábban ismertem. Magdalena és Carmen… – A neveknél egy pillanatra megakadt.
– Mi történt velük?
– Ez túlságosan is különös és bonyolult. Együtt táboroztunk a nyáron – tette hozzá gyorsan. – Skóciában. Tudod? Apa és anya, meg az összes többi szülő a druidás stikli után elküldtek minket egy távoli kastélyba önfegyelmet tanulni vagy valami hasonló. Ott találkoztunk velük. Magdalen és Carmen, akiknek volt egy Adriano nevű bátyjuk is.
– Aha, eddig minden világos – dörmögte Hagrid. – És ott jól kijöttetek?
– Igen – mondta Mary. – És azt hittem, hogy új barátaink lettek. Most meg, meg sem akarnak ismerni. Ez nem a legfurcsább az egészben. Nekem ő Carmen és Magdalena Vertha, de őket Morgane és Amandine Rowle-nak hívják. Nem értem az egészet. Mintha kitörölték volna az emlékeiket és kaptak volna egy új személyazonosságot. És mi soha nem találkoztunk volna. – Aztán a lány elhallgatott. Látszott rajta, hogy mennyire zavarja az egész helyzet. – Nem értem az egészen. Vagy csak letagadtak? De nekem úgy tűnt, mintha tényleg nem színészkednének, és tényleg nem ismernének.
Hagrid nem sürgette. Nekidőlt az egyik láda oldalának, és várt.
– Beszéltünk – folytatta Mary végül. – De végül úgy tűnt, mintha összetéveszteném őket valakivel. Nem voltak túl kedvesek, de ez nem is gond csak… Annyira kínosnak éreztem az egészet. – A keze ökölbe szorult. – Csak nem úgy. Nem volt bennük semmi felismerés. Semmi „te vagy az, de inkább letagadunk”. Mintha… mintha most láttak volna először.
– Tévedés lenne? – szólalt Hagrid óvatosan. – A két Rowle lány már jó ideje az iskolába jár. Néha helyettesítettem az itteni legendáslények gondozása tanárt. Bár nem ismerem annyira jól a diákokat, de ők ketten… jelenségek.
– És van egy Adriano nevű bátyjuk? Nekem azt mondták, hogy nincs testvérük.
A vadőr elgondolkodott.
– Nem tudok róla, hogy lenne testvérük. Ide, csak ők ketten járnak. Az apjuk valami igazán magas beosztásban lévő varázsló a francia Mágiaügyi Minisztériumban. Ennyit tudok. Sajnálom.
Mary felnézett rá.
– Oh, értem… – felelte halkan. – Kezdem azt gondolni, hogy tényleg egy félreértésről van szó. De akkor kik lehetnek azok, akikkel nyáron találkoztam?
Egy darabig csak a távoli madárhangok hallatszottak.
– Egész nap próbáltam megmagyarázni magamnak – tette hozzá Mary. – Hogy tényleg csak tévedés az egész.
– És most aggódsz – mondta ki Hagrid. – Nagyon is faramuci helyzet, ezt meg kell hagyni.
Mary bólintott, aztán felsóhajtott.
– Nem miattuk. Hanem… miattam. Mintha félrecsúszna valami, és ezt valaki olyannak köszönhetem, akit nem is ismerek igazán.
A félóriás lassan felsóhajtott.
– Hiányoznak a többiek, hogy ezt az egészet kiderítsd. Igazam van?
– Igen. – Mary lenyelte a gombócot a torkában. – Én csak azt érzem, hogy ez még csak az eleje. És valami nagyon nagy baj van. Egyedül pedig ezt képtelen lennék megoldani.
Hagrid ránézett, és az arcán elmélyültek a ráncok. Mary csendben állt, várva, hogy a férfi valamit mondjon, bármit, ami megszüntetné ezt a nyomasztó érzést, ami a mellkasára nehezedett.
– Tudod – kezdte Hagrid lassan, miközben megtörölte a kezét a kabátjába –, az évek alatt megtanultam, hogy a megérzéseket nem szabad csak úgy félvállról venni. A varázslóvilágban különösen nem. Régen is voltak ilyen stiklik. A Százfűlé-főzettel nagyon sok embert manipuláltak. A szüleid idejében egy halálfaló professzornak adta ki magát, és bejutott a Roxfort falai közé. Ráadásul Dumbledore fénykorában.
– Észrevettünk volna, ha Százfűlé-főzetet használtak volna.
– Valóban? – nézett rá Hagrid.
– Össze voltunk zárva egész nyárra – sóhajtott fel a boszorkány. – Feltűnt volna… talán, de nem tudom. Ha egy halálfaló észrevétlen megtehette ezt, nálunk sokkal tapasztaltabb varázslók és boszorkányok között, akkor igazából minket is átverhetett.
Mary felnézett rá, és a férfi tekintete megnyugtatóan komoly volt.
– Ha ezek a lányok valóban Magdalena és Carmen voltak nyáron, és most Morgane-nak és Amandine-nak mondják magukat… nos, az nem csak egyszerű félreértés. Még akkor sem, ha téged próbálnak meggyőzni erről.
– Ugye nem gondolod, hogy ezt csak kitaláltam?
– Dehogy, dehogy.
– De miért tennék ilyesmit? – kérdezte Mary frusztráltan. – Miért tagadnák le, hogy találkoztunk?
Hagrid elgondolkodva dörzsölte meg a szakállát.
– Arra több magyarázat is lehet. Egyik sem túl jó. – Megállt egy pillanatra. – Emlékezet-varázslatot használhattak rajtuk. Vagy valami mélyebbet. Valakik fel is használhatták az identitásukat. Ki tudja?
Mary gyomra összeszorult.
– És Adriano? Vagy egyáltalán ki volt ő? Egyszerűen eltűnt?
– Vagy valaki más volt – mondta Hagrid komoran. – Senkiben sem szabad bíznod. Sokkal óvatosabbnak kell lenned, mint eddig bármikor.
A ládában valami nagyot csattant, és mindketten felé fordultak, de Hagrid csak legyintett.
– Acsarkák – magyarázta. – Találtak valamit a lábában, aztán összevesztek rajta vagy egymással. – Aztán visszafordult Maryhez. – Hallgass ide. Azt akarom, hogy nagyon óvatos legyél. Ne firtatod tovább ezt a dolgot nyíltan. Ne kérdezősködj sokat.
– De akkor mit tegyek? – kérdezte Mary kétségbeesetten. – Nem hagyhatom csak úgy…
– Nem is azt mondom – vágott közbe Hagrid gyengéden, de határozottan. – Azt mondom, hogy légy okos. Figyelj. Hallgass. Legyél nagyon csendben. És ami a legfontosabb… – Hagrid egy pillanatra tétovázott. – Írj az apádnak. Még akkor is, ha kínos bevallani, hogy igaza volt a zsupszkulcs miatt. Neki tudnia kell erről.
– Tudom. Igazad van. – Mary bólintott, bár a gondolat, hogy bevallja apjának, hogy tévedett, nagyon is sértette a büszkeségét. – Összevesztem vele, pedig gondolkodhattam volna.
– Fiatalok – mosolyodott el Hagrid. – És addig is – folytatta –, mindig tarts magadnál pálcát. Még az ágyad mellett is. És ha bármi furcsa történik, bármi, azonnal gyere el hozzám vagy menj Olympe-hoz. Érted?
– Értem – súgta Mary.
– Tudom, hogy Olympe nem tűnik nyájasnak és szívélyesnek elsőre. Hiszen igazgatónő sok felelősség van a vállán. De nála önzetlenebb embert nem ismerek. Nem vagy egyedül itt, Mary. És egyedül ne csinálj botorságot, rendben?
– Rendben, Hagrid. Nem is hiszem, hogy lenne hozzám bátorságom.
– Oh, kislányom, én pontosan attól félek, hogy nagyon is van hozzá bátorságod. Amíg a birtok területén vagy addig biztonságos. A kastély megvédi.
– Ezt, hogy érted.
– Nem csupán a Roxfort különleges – vigyorodott el nyájasan a varázsló.
A délutáni fény már aranyossá vált, és a kastély tornyai hosszú árnyékot vetettek a parkra.
– Most jobb, ha visszamész – mondta Hagrid. – Mielőtt lemaradnál a vacsoráról. De emlékezz arra, amit mondtam. És Mary… – hozzátette, ahogy a lány felemelte a fejét és feléfordult. – Nem vagy egyedül ebben. Számíthatsz rám.
Mary elmosolyodott, ezúttal őszintén.
– Tudom. Köszönöm, Hagrid.
– Majd’ elfelejtettem. A varázslény menhelyen is segíthetsz, ha szeretnél – folytatta a vadőr. – Néhány diák olykor-olykor besegít, általában a hétvégéken vagy pénteken tanítás után gyűlünk össze. Kedvesek és szerezhetnél igazi barátokat.
– Rendben. Ez nagyon jól hangzik.
– Most pedig menj csak!
Mary egy apró mosollyal intett, aztán elindult. Ahogy visszasétált a kastély felé, a selyemtalár suhogva simult a lábához, és érezte, hogy egy kicsit megkönnyebbült. Bár az aggodalom még mindig ott volt, ami továbbra is idegesítette.
***
A roxforti könyvtárnak volt egy sarka, ahová ritkán tévedt be bárki. Nem azért, mert nem lehetett, hanem mert nem volt miért. A polcok itt sűrűbben álltak, a fény gyengébben szűrődött be, és a levegőben mindig megült az a régi, nehezen megfogható illat – penész, viasz és valami édes, majdnem fűszeres. A legtöbben ösztönösen visszafordultak, mintha valami ősi figyelmeztetés szólna bennük, hogy ez a hely nem nekik való.
A könyvek itt másképp néztek ki. Sötétebb gerincek, fakóbb címek, és némelyiknek olyan fénye volt, mintha a bőrkötésen át pulzálna valami. A diákok furcsa történeteket meséltek erről a részlegről, hogy a könyvek néha megszólalnak, az árnyékok életre kelnek, és aki túl sokáig marad, az másként megy el, mint ahogy jött. A legtöbb ilyen csak üres ijesztegetés volt. Természetesen senki nem hitt ezekben igazán, és nagy valószínűséggel a felsőbb évesek akarták innen elzavarni, hogy egy nyugodt helyen élvezhessék a kis légyottjaikat. És senkinek nem volt mersze, hogy túl hangosan megcáfolta őket.
Max nem volt az a típus, aki az óvatos útvonalakat választotta, igazából semmiben. Most, hogy fülig szerelmes volt egyszerűen úgy érezte nincsen számukra lehetetlen. Kaján mosollyal vezette Elit a könyvek közé, aki kuncogva követte őt, bár a szeme egy pillanatra megállt a polcokon, mintha számolná, hány lépés választja el őket a visszaúttól.
– Szóval itt akarsz tanulni? – kérdezte Eli halkan, miközben becsukta mögöttük az ajtót. A hang elnyomott volt, mintha a tér nyelné el.
– Attól függ, hogy mit értünk tanulás alatt – felelte Max, és kicsit megrázta a fejét, hogy a haját kicsit eltűntesse a homlokából.
Eli keresztbe tette a karját, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
– A sok megdöbbentő és égbekiáltó baromság mellett, az a hír járja erről a helyről, hogy ide csókolózni járnak a diákok. Meg hogy akik ezt teszik, azok általában nem tanulnak túl sokat.
– Pont ezért jöttünk ide – felelte Max, és közelebb lépett, hangja lejjebb ment, szinte összesimult a csend tonalitásával. – Itt senki nem keres.
Eli félmosollyal nézett rá. Ismerte ezt a tekintetet. Nem vakmerőség volt benne, inkább dac. Olyan tekintet, ami azt mondja: Tudom, hogy nem kellene, de úgyis megteszem.
– Mindig ilyen helyeket választasz? – jegyezte meg, miközben az ujjával végighúzott egy sor könyv gerincén. A por felszállt, apró táncot járt a fénysugárban.
– Általában nem – vont vállat Max. – De ma valami különlegesebbre vágytam. Valami olyanra, ami nem a szokásos.
– Egy poros könyvtár? – nevetett a lány, de a hang nem volt gúnyos, inkább meleg. – Azt hiszem, hogy a „különleges” -re másképp gondolunk. Menjünk vissza a szobádba. Ott legalább nem kell attól félni, hogy egy könyv leesik a fejünkre.
Max megállt, és elgondolkodva nézett körül.
– Azért én még kiveszem azt az ajánlott könyvet a könyvtárból, amit Malfoy professzor ajánlott bájitaltanon – mondta végül. – Egy gyógyító bájitalok szóló kötet. Szerintem három polccal odébb lehet.
– Tessék, megszólalt a stréber – sóhajtott fel Eli, de közben odalépett mellé, és a vállára tette a kezét. – Akkor mégsem csókolózni jöttünk.
Max egy pillanatra megállt. A szeme találkozott Eliével, és valami lassú, tudatos mozdulat volt abban, ahogy a lány közelébe hajolt.
– Erre nem vennék mérget – súgta.
A polcok között megálltak. A fény egyetlen keskeny sávban esett rájuk, kiemelve Eli vösöses haját, Max arcának erős vonalait. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, túl közel ahhoz, hogy véletlennek nevezhető legyen, túl messze ahhoz, hogy biztos legyen, mi jön ezután. A légkör megváltozott. Nem drámai módon. Inkább úgy, mint amikor az ember megérzi, hogy valami figyeli, de amikor körülnéz, nincs ott semmi.
Eli volt az, aki odahajolt először. Nem sietett, inkább incselkedett, a mozdulata szándékos volt, mintha tesztelné meddig mehet el. Az ujja Max talárjának az ujján csúszott végig, lassan, szándékosan, és a fiú visszafogta a lélegzetét, mert ez az apró gesztus többet mondott, mint bármilyen szó.
Max lehajtotta a fejét, homlokát Eli homlokának döntötte. A lány bőre meleg volt, a lehelet között édeskés illat – levendula, vagy talán citrom.
– Nem kellene – suttogta Eli, de a hangja nem volt meggyőző.
– Tudom – felelte Max. – De nem aggódom ilyesmin. Sose aggódtam.
– Nem aggódom, csak… – Eli elhallgatott, mintha nem találta volna a szavakat. Vagy talán találta, de nem merte kimondani őket.
A fiú közelebb hajolt hozzá, mintha a szemközti polcról akarna egy könyvet levenni. De nem könyv volt a célja. A csók nem volt kimondottan váratlan, sem kapkodó. Inkább olyan, mint egy régóta vágyott mozdulat, pedig nem először csókolták már meg egymást. Az elhagyatott részleg csendje köréjük simult, miközben könyvek némán figyeltek. És mocorogtak a helyükön.
Eli keze Max tarkójára csúszott, az ujjai beletúrtak a hajába, miközben Max közelebb húzta őt, mintha a világ többi része hirtelen irrelevánssá vált volna. Az idő megállt. A levegő sűrűsödött. Semmi más nem számított, csak ők ketten, és a könyvek néma jelenléte.
Egy könyv a közelükben halk, alig hallható rezdüléssel elmozdult. Nem esett le. Nem is mozdult túl messzire. Csak… megingott, mintha valami akarata lenne.
A boszorkány megtorpant.
– Hallottad? – kérdezte, és a szeme hirtelen éberré vált.
Max egy pillanatig nem válaszolt, mert nagyon szerette volna folytatni, amit elkezdtek. A figyelme elkalandozott, de aztán ő is megérezte. Valami a bőrén végigfutó furcsa, hideg érzés. Nem félelem volt. Inkább… valami egészen más: vágy, hogy többet akarjon.
– Csak a könyvtár – mondta végül, de a hangja most már nem volt olyan magabiztos. – Itt mindig mozog valami. Tudod, milyen ez a hely.
Eli azonban nem volt ilyen biztos benne. A tekintete a polcokra siklott, majd vissza Maxre. Valami félelemszerű volt a szemében, de nem pánik. Inkább óvatosság.
– Menjünk innen – szólalt meg halkan. – Jó?
– Baj van?
– Nem is tudom… – A hangja elcsuklott. – De nem akarom megtudni.
Max aztán megérezte a különös érzést. A druida erejét nem sokszor használta tudatosan, ez mindig egyfajta ösztönös viselkedés volt, és ez most valami olyasmi lehetett, ami erre az érzékeire hatott. Nem hangként, nem mozdulatként, inkább úgy, mintha a levegő hirtelen másképp viselkedne. Mintha besűrűsödne, vagy épp ellenkezőleg, túl könnyűvé válna. Őrültségnek tűnt, és lehet, csak egy volt a kastély szellemei közül, amely láthatatlanná válva vadászott diákokra az unalmas perceiben. Talán valamelyik fiatalabb szellem. Vagy valaki még furcsább?
Eli is megfeszült mellette, ösztönösen, de még mielőtt bármi történt volna, ismerős hangok nyomták el a furcsa érzést. Beszélgetések zaja, lépések.
Léptek.
Nem közeledtek közvetlenül. Nem siettek. Pont ez volt bennük a legrosszabb – az a fajta lassú, szándékos közeledés, ami nem véletlenszerű volt. Mintha tudnák, hogy ott vannak.
– Ugye te is érzed? – suttogta Eli, mit sem törődve a beszélgetéssel odakint.
Max bólintott, és már el is lépett egy fél lépést hátrébb. Nem pánik volt benne, hanem inkább kíváncsiság, de most ennek nem járhatott a végére. A polcok közötti árnyék megmozdult, aztán eltűnt, majd Josh Weasley és Ryan Malfoy jelentek meg a folyosón. Az ő hangjuk volt az, amit hallottak.
– Mondtam, hogy nem itt kellene keresni – szólalt meg Josh hangja, tompán, de tisztán.
– Már mindenhol máshol kerestük, csak itt nem – válaszolta Ryan, aki mindig is szeretett vitatkozni. – Ez elég furcsa hely.
Megálltak.
Nem látták őket a párost. A polc eltakarva tartotta Maxot és Elit, de a jelenlétük… az nem maradt láthatatlan. Valami megváltozott a levegőben. Valami, amit nem lehetett szavakba önteni, de mindenki érzett.
– Mindegy – morogta Ryan. – Lehet, hogy hülye ötlet volt az egész.
– Hülye ötlet? Szerintem nem… Feladod?
– Mert szerinted tudok mást csinálni? – kérdezte a varázsló. – Én ezt nagyon is szakításnak fogtam fel.
– Muszáj beszélnem Carmennel személyesen.
– Még az sem biztos, hogy küldünk nekik ikertükröt, akkor majd beszélnek velünk.
Az unokatestvére már válaszolt volna, amikor egy nonverbális varázslattal felderítette a környezetüket.
– Nem vagyunk egyedül – mondta Josh sötéten, és a hangja most komoly volt, nem gúnyos.
Egy pillanatig senki nem szólt. Eli próbálta a kuncogását Max mellkasára hajtva elnyomni, de nem sikerült. A nevetés halk volt, fojtott, de elég tiszta ahhoz, hogy elárulja őket.
– Nem – felelte Max végül, nyugodtan, kilépve az árnyékból Elivel. – Nem vagytok.
Ryan felsóhajtott, és a vállát elengedte.
– Remek – jegyezte meg. – Pont ezt akartam hallani. Kiderült, hogy nem szörnyek vannak itt, hanem ti.
Eli nem mozdult előre. Nem hátra sem. A hangja viszont tiszta volt, éles, mint a tőr.
– Nem láttatok semmit.
Josh felnevetett, röviden, humor nélkül.
– Nem is akartunk. Hidd el, tényleg nem is láttunk.
– Akkor miért álltok még mindig itt? – kérdezte Max, és kilépett teljesen az árnyékból, hogy a másik kettő láthassa az arcát. Most már nem volt értelme bujkálni. – Szerintem mindenki mehetne a maga dolgára.
Ryan oldalra döntötte a fejét, a szeme összeszűkült, mintha mérlegelne.
– Mert erről a részlegről kell egy könyv – mondta lassan. – Különben minek jöttünk volna ide? Szerinted szeretjük ezt a helyet? Mert nem. Senki nem szereti, ami azt illeti.
– Oh, hogy ti nem tanulni jöttetek – szólt Josh epésen, és a hangjában most már ott volt a gúny. – Micsoda véletlen… Mi meg pont egy könyvért jöttünk. Úgyhogy máshol kellene folytatnotok ezt, amit csináltok.
Eli összefonta a karját, állát előretolta.
– Ez most fejmosás akar lenni?
– Nem – felelte Josh azonnal, és a hangja most halkabb lett. – Inkább…
Csend.
Hosszú, kínos csend, ami a könyvek között visszhangzott.
– Mostanában nagyon eltávolodtál tőlünk – folytatta Ryan, és most a szeme nem volt gúnyos, inkább… szomorú. – És ha azt gondolod, hogy amit csinálsz, az nem számít, akkor tévedsz.
Max tekintete elsötétült, az álla megfeszült, de mielőtt szólhatott volna, Eli megfogta a kezét. Szorosra zárta az ujjait. Figyelmeztetés volt ez, vagy megnyugtatás, nem lehetett tudni.
– Ha gondod van velünk, akkor mondd ki – szólt Eli, hangja nyugodt volt, de kemény. – Ne kertelj. Az nem a ti asztalotok.
Ryan megrázta a fejét.
– Mindegy – mondta halkan. – Nem veszekedni jöttünk.
– Mi lenne, ha kijönnénk egymással? – sóhajtott fel Eli, és most a hangja enyhült. – Max és én együtt vagyunk, és ez nem fog változni. Nem érdemes azon törnötök a fejeteket, hogy ti mit gondoltok róla.
Josh egy lépéssel közelebb jött a polchoz, de megállt. Nem lépte át a határt. Nem is akarta. Valami láthatatlan vonal húzódott köztük, és mindenki érezte.
– Nem vagyunk éppen barátok – mondta halkan. – Nem is akarunk azok lenni.
– És? – kérdezte Max, most már ő is előrelépett, hogy Josh arcát tisztábban láthassa. – Miért kellene annak lennünk? A kapcsolatunkba nem szólhattok bele.
– Csak annyit mondunk – tette hozzá Josh, és most a hangja óvatos volt –, hogy nem kellene ennyire kihúzónak lenned, Eli. Tudom, hogy nem érdekel, de mi egy csapat voltunk. Valaha.
– Vicces – vágta rá Eli, és a szavak most keserűek voltak. – Amikor elmentem, nem igazán törtétek össze magatokat, hogy összetartsuk a csapatunkat. A családunkat. Most meg csak úgy kioktattok, mintha nekem kötelességem lenne hozzátok ragaszkodni.
– Eli…
A lány szeme összeszűkült, és most már ott volt benne a harag is.
– Mi döntjük el, hogy mit csinálunk. Nem ti.
Josh és Ryan összenéztek. Egy pillanatig senki nem mozdult. Aztán Josh bólintott, lassan, beletörődve.
– Nos, rendben – mondta Josh, és a hangjában most már nem volt ellenállás. – Rendben.
– Majd később visszajövünk, ti meg csináltok, amit akartok – felelte Ryan.
Egy pillanattal később megfordultak, és elindultak kifelé. A lépteik lassan eltűntek, a csend visszarendeződött, mint a víz a felszín alatt.
Max csak akkor fújta ki a levegőt, amikor már biztosan nem hallották.
– Ez… kínos volt – mondta halkan, és dörzsölte a homlokát. – Bassza meg.
Eli bólintott, de a szeme még mindig a távolba meredt.
– De nem miattunk jöttek ide, ami megnyugtató.
– Ne hidd, hogy annyira érdekel mindenkit, hogy mi együtt vagyunk – nevetett a varázsló.
– Miért is utálnak téged ennyire a barátaim?
– Mert olyan megnyerő a személyiségem – mosolyodott el Max. – Neked is kellett pár év, amíg hajlandó voltál megismerni.
– És nagyon jól tettem – hajolt hozzá közelebb Eli.
A polc mögött, ahol eddig álltak, egy könyv halk, szinte sértődött mozdulattal visszacsúszott a helyére. Mintha azt mondaná: Elég volt mára.
És talán tényleg az volt.
– Szerintem menjünk.
– Menjünk a lakosztályodba – kérte a boszorkány,
– Tudod…
– Tudom – bólintott Eli. – Még tudsz várni?
– Persze.
feltöltötte 05 Apr 2026 |
Nyx | hozzászólások: 4
