6. fejezet
Vihar

Másnap reggel Draco megelőzte fiait a felkelésben. Még Hermione is aludt, amikor csendesen kiosont a hálószobájukból. Hiába volt nyugtalan éjszakája az ikrek miatt, mégsem tudott aludni, mikor a kicsik már elcsendesedtek. A napok pedig kezdtek összefolyni körülötte. Ösztönösen azonnal a két kisfiú szobájában kezdte a napot, s ezzel levett némi terhet Hermione válláról. Megetette és bepelenkázta a két kis lurkót, akik újra nyugodt álomba szenderültek. Büszke volt magára, nem is beszélve, hogy milyen természetességgel hajtotta végre a rutin feladatokat. Komótosan haladt végig a folyosón, majd fojtott hangokra lett figyelmes, ami a fia szobájából jött ki.

Elmosolyodott, Dylan valószínűleg Mary társaságát élvezi és átbeszélgették az egész éjszakát, vagyis nagyon remélte, csak beszélgetésről volt szó. Ezen a ponton némileg összeráncolta a homlokát, de úgy döntött bízik a két fiatal józan ítélőképességében. Nagyon örült annak, hogy Dylan végre megismeri azt a szerelmet, amit ő annak idején a feleségével. A szép emlékek egy csapásra visszatértek az emlékezetébe, amitől torokszorító boldogság tört rá.

De nem szánhatott sok időt a további emlékezésre, hanem lement a lépcsőn, és a dolgozószobája felé vette az irányt. Léptek zaja hallatszott a közelből. Megint valakit felébresztett – gondolta és sóhajtott egyet.

– Mit csinálsz itt ilyenkor, Harry? – kérdezte igencsak mérgesen. A Potter család oszlopos tagja osont mögötte, valamiért ma reggel Dracót elhagyta a szerencse.

– Csak beszélni akartam veled arról, ami tegnap történt. Nem találod felettébb különösnek, hogy Pansy eljött ide?

– Most nem alkalmas – vonta meg a vállát Draco és bement a dolgozószobájába, de Harryt ennyivel nem tudta lerázni. – Nem akarok erről beszélni. Legfőképpen veszekedni nem óhajtok veled. Hermione már így is lehordott miatta.

– Pedig szerintem pont most a legalkalmasabb. Legalább nem zavar minket senki – sóhajtott Harry és Draco után ment, majd becsukta az ajtót.

– Nem akarok kettesben lenni veled, Potter.

– Bunkó vagy még mindig, Malfoy. Csak a feleséged miatt nem bántalak. Hermione belehalna a röhögésbe, ha meglátná a gennyes kellésekkel teli arcodat. – Draco megforgatta a szemét és igyekezett jó képet vágni Harry sértéséhez.

– Korán van még ehhez, és ha megbocsátasz, van itt valami, amit egyedül kell elintéznem. – Draco megpróbálta újra kituszkolni a kellemetlen reggeli vendéget az ajtón, de felesleges volt a fáradozása.

– Na, azt már nem! – emelte fel a hangját Harry és tüntetőleg az ajtó elé állt. – Először is megbeszéljük a tegnap történteket, aztán azt csinálsz, amit akarsz.

– Nem sok közöd van ahhoz, ami tegnap történt. Pansy egyedül bennem bízott, szóval addig, amíg nem nézem át az anyagot, addig nem mondok neked semmit.

– A Rendre tartozó dolgok engem is érintenek. Nem is beszélve, ha fontos információról van szó.

– Egyél csigát, Potter! – kívánta a legjobbakat a férfinak.

– Nem szeretem a francia konyhát, Malfoy. Feleslegesen ellenkezel velem, akkor sem megyek el. – Harry határozott hangja cseppet sem tántorította el Dracót.

– Nem értem, miért vagy ilyen tuskó. Azt kérem, hogy tartsd tiszteletben a döntésemet! Nem kínaiul beszéltem, legalábbis remélem – morogta Draco.

– Tiszteletben? Nem is tudtam, hogy ezt a szót egyáltalán ismered – zsörtölődött továbbra is.

– Elmész végre?

– Nem.

– Jó, rendben – mordult fel Draco. – Majd jusson ez eszedbe, ha én is beleártom magam abba, ami veled kapcsolatos.

– Mindig ezt csinálod.

Zöld fénycsóva csapott ki hirtelen a közelben lévő kandallóból és egy fekete köpenyes alak lépett ki a tűzből. Piton professzor lesöpörte a pernyét a talárjától, majd a két dühösen rá meredő férfira nézett. Draco reményvesztetten nyögött egyet, Harry pedig elégedett volna magával, bár ennek okára Draco nem jött még rá.

– Ennyire azért ne örüljetek nekem – szólalt meg komoran a férfi.

– Már csak maga hiányzott – közölte Harry és lehuppant az egyik bőrszékbe.

– Maga küldte nekem a baglyot. Vagy tévedek, Mr Potter? – mondta tárgyilagosan a professzor, majd ő is leült az egyik székbe és különös hangsúllyal megnyomta a P betűt.

– Nem téved, Piton professzor – vágott vissza Harry ugyanazzal a hangsúllyal. Piton és Harry tekintete egyenesen Dracóra vándorolt, aki úgy érezte magát, mint aki sarokba lenne szorítva. De az egészen meglepte, hogy Potter intézkedett helyette. Ha nem volt muszáj, Harry szinte soha nem érintkezett Pitonnal, viszont most úgy látszik megtörte ezt a szép hagyományt. Draco hátradőlt a székében és összekulcsolta a kezét.

– Milyen szépen összegyűltünk itt ma reggel – szólalt meg az egykori mardekáros.

– Vegyük ezt komolyan – mondta Harry.

– Csak nem vallatni akarnak? – tette fel a kézenfekvő kérdést. – Mert nem tudok még semmit sem. És egyedül akartam elolvasni, amit a barátaim nekem írtak.

– Sajnálom, Malfoy – szólalt meg Perselus. – De most ezt velünk együtt kell megtenned.

– Csupán tudni akarom, mi történt tegnap este – mondat Harry. – Úgy vélem a Rendre is tartozik ez. Ma hajnalban, az őrjárat tizenöt druida harcost talált holtan a Megbánás-hágónál. Megégtek, minden valószínűség szerint fekete mágiától. Míg te aludtál, nagyon sok minden a feje tetejére állt. Gondoltam köze van a tegnap esti kis találkozásnak a dologhoz. – Draco haragosan nézett Harryre. Igen, nem volt szolgálatban tegnap este, de ki róhatja meg ezért?

– Azt akarod ezzel mondani, hogy nem végzem jól a munkámat? – csattant fel a férfi mérgesen.

– Nem, dehogy – morogta Harry, majd halkan elkáromkodta magát. – Tudom, hogy jól végezed a munkádat.

– Miért nem szóltatok nekem? Azt hiszem nekem is tudnom kellene erről, ha egyszer én vagyok ennek a nyavalyás csoportnak a vezetője.

– Csigavér, Malfoy! Éppen azért jöttem, hogy erről tájékoztassalak. Csak meg akartam tudni, hogy Pansy mit keresett itt. Sajnos a druidákból már semmit sem lehet kiszedni, az összes halott és… Pansy is.

– Pansy ott volt? – kérdezte hüledezve Draco. – Mi a franc folyik itt?

– Én is ezt akarom megtudni – szólalt meg Piton. Érezte a feszültséget a szobában, s minél előbb el akart menni onnan. Remélte, hogy Draco együttműködik és mindent megtudhatnak az eseményekről. – Tizenhét éve nem történt ilyen komoly ügy.

– Igen – bólintott Draco.

– Esetleg kaphatok valamiféle magyarázatot arra, hogy mi történik itt? Úgy látom, mostanság nem igazán tudják kézben tartani a dolgokat.

– Mindent el fogok mondani, ígérem – válaszolt Pitonnak nyugodt hangon Draco.

– Dumbledorenak is itt kellene lennie.

– Dumbledore egyelőre nincs itt, nélküle kell ezt megoldani.

– Remek – mondta Harry és visszaült a helyére. – Egyszer el is mondhatná, mi van Dumbledore-ral, a köntörfalazás helyett. Mindenki tudja, hogy itt valami nagyon nincsen rendben.

– Semmi közöd hozzá, Potter! Ülj le végre, mert esküszöm nem állok jót magamért.

– Nagyszerű! – morogta Harry, majd leült az egyik székre.

– Malfoy, kérek mindent, amit Pansy Parkinson átadott – utasította Piton Draco, aki először vett egy mély levegőt, mielőtt megszólalt.

– A fiát beleértve adjam át? Ez nevetséges.

– A fiú egyelőre marad. De a többi bizonyítékot ad át a Rendnek. Potternek igaza van abban, hogy ez mindannyiunkra tartozik.

– Csak én nyithatom ki – erősködött Draco. – Ezt Pansy hagyta meg. Különben sem adok oda semmit, amíg meg nem néztem micsoda.

– Akkor talán nem bánja, ha Potterrel együtt jelen leszünk – mondta Piton és biztosan nem fogadott volna el semmilyen tiltakozást. Draco forrongott a dühtől és biztos volt benne, hogy Pottert egyszer megnyúzza ezért és még sok minden másért.

– Legyen – szólalt meg végül és elővette azt a levelet, amit előző este egy ládikóba rejtett el.
Piton és Harry látszólag nyugodtan ültek a helyükön és Dracót figyelték, aki egy levélbontó kést vett a kezébe és felvágta a borítékot. A látszólag levelet rejtő borítékban volt egy térkép, két ezüst henger, amit egy-egy sárkányt ábrázoló jelkép díszlett, egy másik boríték, egy pecsétgyűrű, egy molyrágta, bársony ékszeres boboz és egy Zane-nek címzett vaskos csomag.

– Ez inkább hagyaték, mint segítség.

– Igen, nekem is így tűnik – mondta Draco, majd kezébe vette a két ezüsthengert. – Ezeket Pansy készítette hatodéves korunkban két ezüstkupából, amit apjáról vett el. Az a különlegessége, hogy csak annak nyílik ki, akinek készítik. Ezzel üzentünk egymásnak.

– Hogy volt erre képes Parkinson? – kérdezte Harry összevont szemöldökkel. – Hiszen ez legalább RAVASZ szintű bűbáj, és úgy emlékszem Pansy, nem volt annyira ügyes boszorkány.

– Te mindenkit Hermionéhoz hasonlítasz – sóhajtott fel Draco. – Az aranyvérűeknek múltja van, Potter. Olyan családi titkok, amit nem fednek fel senkinek. Pansyt a nagyanyja tanította minden nyáron egészen a haláláig. Sok olyasmit megtanult, amit az iskolában nem lehet megtanulni.

– Roxfortban akkor sem volt a legjobb tanuló.

– Tudhatnád már, Potter, hogy a jegyek olyakor nem bizonyítják a valódi tudást. A papírforma szerint neked is sem volt annyi erőd, hogy legyőzd a Nagyurat – szólt közbe Piton zordan. – Az embert a képességei alapján kell megítélni. Miss Parkinson sosem volt az elméleti tanulás híve.

– Nem bírja ki, hogy ne sértegessen! Amúgy meg maga sem a képességeim alapján ítélt meg, ha már itt tartunk – füstölgött magában Harry.

– Lépj túl a múlton, Potter – tanácsolta Perselus.

– Igyekszem – mondta a férfi, s önkéntelenül megvakarta a sebhelyét a homlokán.

Draco eközben megvágta a kezét és egy csepp vért cseppentett mindegyik hengerre, ami fehéres derengése vonta a szobát. Kellemes meleg érzés fogta el, ahogy hozzáért. Hamarosan az ezüsthengerek remegni kezdek és egy kattanással kinyíltak.

– Mi van benne?

– Mindjárt megtudjuk – mondta Draco és belenyúlt a hengerbe.

Vásznat érzett az ujjbegyei alatt és elkezdte húzni. Egy kicsit nehézkesen ment, mivel nagyon szorult az anyag. Valószínűleg térnövelő bűbájjal kezelték ezt, mivel elég széles volt a vászon, amit kivett belőle. Draco lesöpört néhány felesleges iratot az asztaláról aztán szétterítette.

– Ez döbbenetes – mondta elképedve. A vászonra egy olajfestményt festettek, ami egy nappalit ábrázolt, ahol az egyik kanapén a Zabini házaspár aludt édesdeden. Egy pergamendarab esett ki az összetekert vászonból, amit Draco észrevétlenül a zsebébe gyömöszölt.

– Blaise mindig is remek festő volt – jegyezte meg a tejfölszőke férfi. – Már gyerekkorbában is.

– Ha nem bánod a képet elviszem Roxfortba. Ott nagyobb biztonságban lesz – szólalt meg Perselus. – A fiúk pedig bármikor megkapja, amikor igényt tart rá.

– Rendben – válaszolta Draco, majd átadta a térképeket is, melyek a druidák mozgását jelezték. Felbontották a másik levelet, amiben Pansy nyilatkozatát találták a halálfalók tevékenységeiről. Nagyjából lényegtelen információnak tűntek, de Draco nagyon bízott a kis pergamenlapban, amit a két varázsló nem látt, hogy az sokkal értékesebb lesz.

– Ha visszaértem azonnal intézkedem, hogy figyeljék meg őket – mondta Piton.

– Köszönöm. Kicsit most kimegyek, ha megbocsátanak. – Dracót egyszeriben megrohanták az emlékek és érzések. Túlontúl sok volt ez egy reggelre, szinte könyörögött szervezete egy kis friss levegőért. Kiment az irodából és magára hagyta Pitont és Pottert.

– Lerohantuk – jegyezte meg Harry sötéten. – Nem kellett volna ilyen erőszakosnak lennie.

– Soha nem foglak megérteni, Potter. Mondd már el mi a franc történt itt tegnap este?

– Egy sárkány jelet láttam, gondoltam egy csapattal megnézzük mégis mi a fene történt. Hajnalodott, amikor a tisztásra értünk. Elevenen elégette őket. Alig tudtuk azonosítani, de biztos vagyok benne, hogy Pansy volt. A druidákat pedig egyszerűen elemeire szaggatta szét. Ilyen borzalmat még soha nem láttam.

– Merlinre…

– Azt hiszem, van még egy problémánk.

– Micsoda, Potter?

– Nem gondoltam volna, hogy magának mondom el először, de bízom magában. – Piton egy csípős megjegyzéssel akart visszavágni, de ezúttal Potter nem volt viccelődős kedvében.

– Kínos erről beszélni… Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy fáj a sebhelyem. Nem úgy, ahogy régen, de fáj.

Piton egy pillanatra elgondolkodott, aztán komolyan Harry szemébe nézett.

– Itt az ideje, hogy meglátogassam Dumbleboret és visszahozzuk a Roxfortba.

– Ő talán tudja mit jelent ez?

– Remélem, hogy igen. Mindenesetre különösnek tartom az egészet.

***

Mary kinézett az ablakon. A tegnapi hosszú forró nap, ma már vihart ígért és keleten gyülekeztek a fekete fellegek. Egyre több viharfelhő gyülekezik – gondolta csendesen, s Dylanre nézett, aki álmos szemmel őt figyelte a nappali fényben. A lány elmosolyodott, majd egy pillanatra vissza bújt mellé az ágyba. Nem számít semmi sem, ők egymás mellett csak a kék nyári eget látták, tudomást sem vettek a viharról, amit nem kerülhettek el.

– Ne jössz vissza? – kérdezte Dylan álmatag hangon. – Hogy aludtál?

– Nos, ha nem horkoltál volna, akkor egészen jól – mosolyodott el a lány.

– Ez nem is igaz. Én nem szoktam horkolni. – Mindketten elnevették magukat.

– Lassan indulnom kellene – suttogta Mary kedvesen, majd elmélázva beletúrt Dylan hajába.

– Tudom – bólintott a fiú egy kicsit csalódottan. – Nem akarok felkelni.

– De a szüleink biztosan észreveszik, hogy nem vagyok otthon.

– Alig pirkad. Még teljesen sötét van – érvelt a fiú negédes mosollyal. Közelebb húzta magához a lányt. – Olyan szép vagy reggel.

– Ezzel akarsz elcsábítani?

– Mintha téged olyan könnyű lenne elcsábítani. Tudom, hogy egy perc múlva már itt sem vagy, szóval jobb lesz, ha felkelek. – Az esőt kíméletlen szél előzte meg, mely most betódult a nyitott ablakon. Mary megborzongott, s menedéket keresett Dylan ölelésében.

– Hamarosan itt a vihar. – Szippantott a levegőbe a fiú. Magukra húzta a takarót, majd lágy csókot lehelt Mary ajkaira.

– Igen – suttogta, de semmi másra nem tudott gondolni, minthogy Dylan a vihart megszégyenítő sebességgel csapjon le újra az ajkaira. Nem kellett még csak kérnie sem, mintha a gondolatati is kitalálta volna. Mennydörgés rázta meg a könyvéket, villám hasította ketté az eget, a szél pedig süvítve tépázta az erdő fáit. Mary engedte el előbb Dylan ajkát, de előbb még gyengéden beleharapott.

– Meg akarsz engem ölni? – kérdezte rekedten. – Annyira vágyom rád, mint senkire sem eddigi életemben.

Mary elpirult ennek hallatán. Most kell elmennie, ha még semmi komolyba nem akar belekezdeni. Dylan követelőző kezei azonban elvették a józan ítélőképességét. Azonban a takarón áthatoló hideg szél észhez térítette egy pillanatra, ennyi azonban elég is volt mindkettőjüknek.

– Most inkább megyek – sóhajtott Mary vágytól teljes hangon.

– Rendben. – Dylan felkelt az ágyból. Gyorsan megmosakodott és felöltözött, aztán intett Marynek, hogy elkíséri. Kéz a kézben indultak el egy kis kerülő úton a Repülő Sárkány fogadóba.

– Mit csináljunk ma? – kérdezte Dylan. – De nem akarok bájitaltant tanulni, nem akarom elrontani a nyár utolsó napjait.

– De esni fog.

– Mióta akadályozott meg ez téged? Nem emlékszem ilyen esetre.

– Még olyan korán van ehhez. Legjobb lenne, ha később reggeli közben beszélnénk meg.

– Rendben. Amúgy is meg kellene keresnem a fiúkat. Fogalmam sincs hova tűnhettek tegnap, csak a reggelinél találkoztunk velük.

– Én megnézem Vittoriát. Nem fog örülni neki, ha megtudja, hogy holnap jönnek Adrianoék. – Mary elhúzta a száját, majd közelebb bújt Dylanhez.

– Majd megoldják… Na, megérkeztünk. Akkor később találkozunk.

– Rendben van. – Még egy csókot váltottak, aztán elengedték egymást. A lány átszaladt az úton majd fel a verandán. Az eső elkezdett szemerkélni, s a vas szürke égbolton keresztülcikázott egy villám.

Mary hangtalan léptekkel haladt felfelé a lépcsőn. Még ugyan korán volt, de soha nem tudhatta, hogy kivel fut össze ilyenkor. A biztonság kedvérét le is vette a cipőjét, hogy még a legkisebb zajt se kockáztassa meg. Mikor beért a szobájába egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. Még mindig mosolygott, amikor Dylan ölelő karjaiba képzelte magát. De rögtön elsápadt, amikor megpillantotta anyját a fotelban ülve. Nagyon is élénknek tűnt, mint aki már órák óta fent van. Lassan felállt a székből, de megtartotta a tisztes távolságot lányától.

– Elárulnád, hogy merre jártál tegnap este? – kérdezte szemrehányóan, amilyen hangot Maryvel soha nem ütött meg. Ashley általában pártolta lányát, főleg amiért sikerült a letargiából és a reménytelen szerelem okozta örökös melankóliából kimásznia.

– Én csak kimentem sétálni – ez igaz is lehetett volna, de mindketten tudnák, hogy ez egyáltalán nem fedi a valóságot. Mary arca szégyentől volt piros.

– Akkor miért nem aludtál itthon az este? – Ashleynek nyugodt volt a hangja, mégis lánya egyből összerezzent. Mary riadtan nézett anyjára, s egy pillanatig nem tudta mit válaszoljon.

– Mert korán elmentem. – A nyilvánvaló hazugságot sokkal fájdalmasabb volt kimondani, mint az igazságot. Később persze nem tudta megmondani, hogy miért is tette valójában.

– Nem láttam, hogy hazajöttél volna az este. Elárulnád, hogy mégis merre jártál? – Mary idegesen szorongatta a cipőjét, de már nem tudott egyenes választ adni.

– Miért nem vagy velem őszinte, Mary? – hangja sokkal inkább volt csalódott, mint mérges. – Soha nem voltunk ennyire távol egymástól. Hazudtál és ezt mindketten tudjuk.

– Nem csináltam semmi rosszat sem, anya – bizonygatta sírós hangon Mary. – Csak…

– Tudod, hogy apád cseppet sem lenne ilyen megértő veled. Már attól is kiborult, hogy a kislánya már nem kislány. Nem kell még egy dolog, ami miatt aggódhatunk.

– Nem történt semmi, anya. Csak együtt aludunk Dylannel.

– Te és Dlyan már nem csak barátok vagyok. Tudod, hogy szeretjük Dylant. Rendes fiatalember és mindig is tudtuk, hogy köztetek különleges kötelék van. Én is és apád is megértettük, nem vagyok már annyira gyerekek és többet éreztek egymás iránt. Ilykor megtörténhetnek veletek bizonyos dolgok…

– Nem feküdtünk le egymással, anya. De nem tartom kizártnak, hogy megtörténjen – válaszolta Mary, amivel saját magát sokkal inkább meglepte, mint az édesanyját. – Talán holnap, talán ma este vagy hónapok múlva. Szeretem, és csak ez számít. Komolyan nem kellene aggódon. Nem szándékozom elkötelezni magam, hülyeséget pedig végképp nem akarok csinálni. Tanulni szeretnék, be akarom fejezni az iskolát, aztán továbbtanulni. Már el is kezdtem a felkészülést a gyógyítói felvételire.

– Mindent egyszerre akarsz – mosolyodott el lágyan Ashley. – Olyan vagy, mint a nagyapád. Ő is mindenben első akart lenni, nem hagyta, hogy korlátozzák, mindig pallérozta az elméjét és nagy varázsló volt. Csak idő kérdése volt te mikor élsz ezzel a képességeddel.

Ashley a lányára nézett. Merlinre, milyen fiatal még! A felnőttkor küszöbén állt, és édesanyjának egyszerűen fogalma sem volt mivel terelhetné vissza a helyes ösvényre. Mindig is őszintetésre nevelte Maryt, most pedig az ő kislánya úgy érezte hazudni kell neki. Túl keveset voltak együtt – jutott erre a következtetésre.

– Tudod halálra aggódtam magam miattad minden egyes nap. Most már veszélyes a környék, bármikor történhet veled valami. James is imád az erdőben lófrálni, egyszerűen nem ismeritek a veszélyt. Nem is tudjátok, mennyire szerencsések vagytok, amiért közvetlenül a Rend vigyáz rátok. Tudjuk ki idejében még szörnyűbb volt, el sem tudod képzelni mennyire. – Ashley görcsösen megmarkolta a fotel háttámláját. Mary ismerte anyja legnagyobb félelmét, és szégyenkezve horgasztotta le a fejét. – Nem kellene elmondanom, de tisztán kellene látnod. Apád egy csapat halott druidát talált az erdőben, meggyilkolták őket. Eszét vesztette volna, ha tudja, hogy nem vagy itthon.

– Én, nem tudtam – rebegte halkan.

– Ez nem szemrehányás, Mary. A Rend élete, mint rájöttetek nem csak kalandokból és hőstettekből áll. A harc sem erről szól, hanem iszonyatos borzalmakról. Nekünk szerencsénk van, amiért nem vesztettünk el senkit tizenhét évvel ezelőtt. Csak azt akarom lásd is, ami körülötted történik. Nem értették meg, hogy mennyire fontos a biztonság. Egy ilyen vészterhes időben, amikor bármikor kirobbanhat egy újabb háború, felesleges kockázatot kár vállalni. Ezt nem azért mondom el neked, mert Dylannel együtt aludtatok. Hanem azért, mert akár ott is lehetettek volna velük az erdőben. Még szerencse, hogy láttalak Dylannel elmenni.

– Sajnálom, anya, hogy nem szóltam. Többet soha nem fordul elő!

– Igen, erről magam is gondoskodni fogok. Nem értelek, kislányom. A nyár eleje óta állandóan bajba kerülsz, pedig nem ilyennek gondoltalak. Már azt hittem túl vagy a lázadó korszakodon. Mégis mit gondoltál, amikor nem jöttél haza?

– Nem akart semmi rosszat sem. Túlságosan nagy feneket kerítesz ennek az ügynek.

– Nem sajnálom tőled a boldogságot, sem a szerelmet, ami teljesen elnyomja a józan viselkedésedet. Dylan rendes gyerek, mindig is tudtam, hogy ti ketten egyszer még észreveszitek egymást. De ne siess annyira! Fontoljátok meg tetteitek következményeit.

– Nem kell felvilágosítanod. Tisztában vagyok mindennel – biztosította Mary halkan, de lesütötte a szemét, és nem mert anyja szemébe nézni.

Ashley tudta, hogy a világ már teljesen megváltozott, sőt igyekezett felvilágosultan gondolkodni. Mégis valahol nehezen fogatta el ő is Mary felnőtté válását. Még annyira gyerek, semmit sem tapasztalt meg a világból, amibe hamarosan meg fogja találni a helyét. Szerette volna lánya gondolatait kifürkészni, amolyan megnyugvásképpen, de ezt nem tehette.

Tizenhét év – gondolta egy kicsit keserű szájízzel. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire gyorsan telik az idő. Bár még mindig nagyon fiatalnak gondolta Maryt, bármilyen fontos döntéshez.

– Nem tekintek el a büntetésedtől – szólalt meg ismét egy kicsit komorabban. – Délután eljössz velem Londonba és majd az iskolakezdéskor találkozhatsz a többiekkel.

– Ezt nem teheted – nyíltak tágra Mary szemei. – Nincs erre semmi szükség.

– De igen, megtehetem. Még nem vagy nagykorú, bár egyébként is megtenném.

– Nem akarok Londonba menni – rázta meg a fejét a lány dühösen. – Egyáltalán semmi szükség megbüntetni. Tisztában vagyok a tetteim következményeivel.

– Hogyan lehetnék ebben biztos azok után, hogy hazudtál nekem? – Többre már nem is volt szükség. Mary pocsékul érezte magát és már nem volt kedve tovább ellenkezni. Némán, lehajtott fejjel állt félre az ajtóból. Ashley nem nézett rá, amikor kiment az ajtón, mindkettejüknek fájt ez a beszélgetés.
– Nem kérem, hogy maradj örökre az én kicsi lányom. Csak arra kérlek, láss át a rózsaszín ködön és legyél az a Mary, akit mindannyian ismerünk – mondta búcsúzóul aztán becsukta az ajtót.

Egy újabb villám hasította át az égen és eleredt az eső. A kemény vízcseppek úgy verték az ablakot, mintha kővel hajigálnák azt. Mary szomorúan rogyott le az ágyára. Maga sem tudta, hogy mitévő legyen most, mindenesetre sürgősen beszélnie kellett Dylannel.

hozzászólás: 0