8. fejezet
Jóslat

– Ashley, biztosan mennetek kell? – kérdezte Hermione gondterhelten. Valami történt, amitől Harry felesége dühös volt.

– Igen – jelentette ki határozottan a fekete hajú nő. Most mindketten a magnólia fák árnyékában ültek. Ashley arcára mély ráncokat szőtt a benne munkálkodó feszültség. Egyszerre meg akarta védeni és meg akarta fegyelmezni a lányát.

– Elárulnád végre, hogy miért akartok elmenni? – tette fel a jogos kérdést a mogyoró barna szemű boszorkány. – Vagyis a valódi okra vagyok kíváncsi.

– Nem kell neked ezt magyaráznom, Hermione. A lányom az egész éjszakát a fiaddal töltötte és esze ágában sem volt hazajönni. Tudom, hogy mit mondanak, de akkor sem tartom jó ötletnek, hogy a nyár végéig itt maradjunk.

– Beszélek a fiammal.

– Felesleges – intett le a boszorkány. – Nem akarom, hogy a férjem megint jelentet rendezzen és végleg aláássa a barátságotokat.

– Harry nem akart rosszat – csóválta meg a fejét Hermione. – Csak feldúlt volt. Évekig győzködött, hogy menjek Minisztériumba dolgozni, mert az én eszemmel… De tudod milyen.

– Igen tudom – bólogatott Ashley, de még mindig érezhető volt a feszültség. – Viszont nyugtalanít, ami a gyerekeink között folyik. Ne mondd, hogy téged nem!

– Sokkal egyszerűbb volt, amikor még csak kisbabák voltak – jegyezte meg Hermione és mélyet sóhajtott. – Próbálgatják a szárnyaikat és mi csak néző is lehetünk az életüknek.

– Pontosan így érzem magam. A lányom soha nem volt felelőtlen, lázadó és soha nem beszélt vissza. Most pedig úgy viselkedik, mintha megkergült volna – sopánkodott Ashley. – A legjobb, ha elmegyünk és majd csak Roxfortban találkozik újra Dylannel.

– Nem hiszem, hogy ennek bármi hatása lenne a kapcsolatukra – csóválta meg a fejét a boszorkány, majd szedett néhány szál margarétát a nappaliban lévő vázába.

– Talán igazad van – bólogatott szomorúan. – Nem akarom, hogy Harry és Draco emiatt veszekedjenek egymással. Párbajtól pedig teljes mértékben kiráz a hideg.

– Megértelek. Úgy viselkednek, mint a gyerekek és mi nem tehetünk ellene semmit sem. Mindig így volt. Amikor Roxfortban tanultunk, akkor is egymást marták folyamatosan.

– Emlékszem erre – mosolyodott el végül. – Kiborultam, Hermione. A kislányom egyszeriben teljesen megváltozott. Már cseppet sem az, aki nyár elején elment. Félek, hogy – itt a hangja elment és inkább nem folytatta tovább.

– Mary okos lány és én bízom benne. Megzabolázza az én fiamat, mindig is így volt – tette a vállára kezét Hermione. Ashley hálás tekintettel nézett rá. – Hiszen ismered őket. Régebben is dolgoztak hajnalig egy bájitalon, mert hajtotta őket a tudásszomj.

– Nem tudom hogyan tudsz ilyen higgadtan beszélni erről – csóválta meg a fejét fáradtan Ashley. – Én teljesen kikészültem ettől.

– Dylan tett már róla, hogy hozzászokjam az ilyen helyzetekhez. Merlin a megmondhatója hányszor feküdtem le álmatlanul miatta. Még az a szerencse, hogy nem láttam, amikor Roxfortban a lányokat hajkurászta. Bár úgy gondolom Harry erősen túlzott ezzel. Amikor Elivel együtt voltak, akkor sem volt teljesen nyugodt. Maryvel azonban teljesen más a helyzet. Hiszen tudod, mindig is különleges volt a számára.

– Igen, igazad lehet.

– Szerintem csak a hirtelen jött érzések kavarták fel őket – mondta a boszorkány. – De nem lesznek meggondolatlanok.

– Igen – bólogatott Ashley. – Az volt az érzésem, hogy ezt a lázadást ellenünk csírájában kell elfojtani.

– Megértelek.

– Ez vár rám, ha James felnő?

– Ugyan a te fiad nem egy Malfoytól van – nevetett Hermione. – Harry más volt mindig is, a sok mindenben szöges ellentéte Dracónak.

– Ebben igazad van – mosolyodott el a boszorkány. – Meggondolom a visszautunkat.

– Rendben, de mindenképpen szólj hogyan döntöttetek.

– Köszönöm, Hermione!

– Ugyan, Ashley, nem kell semmit sem köszönnöd. Évek óta barátok vagyunk, és ha úgy tetszik családtagok is.

– Ezért hálás vagyok neked.

– Nem kell – rázta meg a fejét Hermione.

– Sajnálom, amit Harry neked mondott. Egyáltalán nem volt igaza.

– Tudom – mosolyodott el Hermione. – Igyunk egy teát. Mit szólsz hozzá?

– Rendben. Aztán megyek és beszélek Harryvel. Attól tartok nem csak Dylan és Mary miatt kell visszamennünk Londonba.

– Történt valami?

– Harry egész éjjel kint volt az erdőben. Láttak valamit.

– Micsodát?

– Egy jelet az égen – mondta Ashley, aztán megborzongott. – Ezért is voltam annyira ideges, amikor nem találtam reggel Maryt. Egyszerűen megőrülök attól, hogy a gyerekek az erdőben mászkálnak.

– Senki nem ment sehova az éjjel – biztosította a boszorkány. – Minden este jelző bűbájokat teszek az ajtókra, szóval innen nem megy senki el anélkül, hogy ne tudnék róla.

– Hála legyen Merlinnek!

– És milyen jel volt?

– Egy sárkány.

– Sárkány? Mi a fenét jelenthez ez?

– Halvány fogalmam sincs – rázta meg a fejét a fekete hajú boszorkány. – De még egy okkal több, hogy elmenjünk innen. Ne haragudj, Hermione, tudom, hogy ez a te otthonod, és nem mennél el semmiért sem.

– Hidd el, hogy a biztonságunk nekem mindennél fontosabb – közölte elszántan. – Már gondoltam rá. Főleg azután, ami az ikrek születésekor történt. Borzalmas volt. Még mindig rosszul érint, ha eszembe jut.

– Megértelek – nézett a szemébe Ashley. – Én is félnék.

– Meg kell tudnom, hogy mi történt.

– Kicsit később. Harry előbb Dracóval akar beszélni. Már egy ideje bent vannak Draco irodájában. És mintha a fiadat is láttam volna, de ebben nem vagyok biztos.

– Merlinre!

– Akkor igyunk mégis egy teát.

– Rendben van.


***

Eközben Draco irodája kezdett igencsak szűkös lenni, s a férfinak pedig a türelme is kezdett elfogyni. A Rend oszlopos tagjai és a Sárkányok együtt már igencsak nagy csapatot alkottak. És Draco azon kapta magát, hogy a Pansy által bizalmasnak írt levelet esélye sem lesz nyugodtan elolvasni. Mindannyian jó emberek voltak, de néha az agyára tudtak volna menni.
A házigazda idegesen járkált volna fel, s alá, de ez a helyhiány miatt cseppet sem volt lehetséges, így idegesen dobolt a lábával. Néhányan javasolták a térnövelő bűbáj bevetést, viszont Draco azonnal leszavazta őket. Még egy átalakítás a házon és Hermione valószínűleg dühkitörésben törné rájuk az ajtót. Még mindig idegesen szorongatta a pergamenborítékot, amiben még sejtelme sem volt, hogy mi lapul.

A fia szótlanul, kissé megszeppenve állt a többiek között. Ez volt az első alkalom, amikor úgy vett részt egy megbeszélésen, hogy nem kihallgatja, hanem résztvevője. Kitüntetettnek érezte magát. A többiek ugyan nem örültek maradéktalanul Dylan jelenlétének, de elfogadták Draco döntését. Ugyan ő maga sem értette, hogy ez miért is olyan jó ötlet, de az esze és a szíve egyaránt azt súgta, hogy ez így helyes. Miért is gondolta így? Maga sem tudta igazán, Pansy látogatása teljesen felkavarta az állóvizet.

Potter és Weasley csak fél szemmel méregették őt az egyik sarokból, ahol a Rendet érintő fejleményeket vitatták meg. Leslie, Jane és Tristan, Colint és Kearát figyelték, akik még mindig kissé mereven eltávolodtak egymástól. Shannon a kedvenc késeit élesítette, de közben a többieket figyelte, s érezte a kitörni készülő feszültéset. Aidrian és Moira pedig türelmesen várták a fejleményeket, ellentétben Piton igazgatóval, aki már igencsak türelmetlenül sürgette Dracót. Ez nem volt egyszerű levél, még egy pár varázslatot el kellett végezni.

– Pár csak pár perc és megjelenik a szöveg – mondta végül, aztán karba tette a kezét –, csak utána lehet kinyítni.

– Gyorsítsuk meg a folyamatot – szólalt meg Piton, aztán elővette a pálcáját.

– Ugye csak bosszantani akar?! – kérdezte ingerülten Pitontól. A férfi csak megforgatta a szemét.

– A Rend érdeke…

– Nem hinném, hogy az – morogta Draco aztán megállt egy pillanatra. Perselus Piton cseppet sem volt az a türelmes ember, mint akinek gondolta. Nem lett volna ésszerű tovább feszíteni a húrt. – Ha pedig mégis a Rend számra is érdekes, akkor...

– Pansy Parkinson információja segíthet, hogy rájöjjünk mindenre – pirított rá a professzor. – Nyisd már ki azt a borítékot, aztán essünk túl rajta!

– Mi van, Draco? Félsz, hogy Pansy olyan dolgokat árulna el rólad, amiket mi nem tudhatunk? Megígérem bármit is hallok, nem mondom el Hermionénak – nevetett Leslie gonoszan. Draco ekkor felé fordult, aztán ravasz mosolyt villantott kedvenc rokonára.

– Szeretnél párbajozni, öcsi? Szólj, és megoldhatjuk! – javasolta a férfi előzékenyen. – Egyébként itt van a fiam is.

– Jaj, te itt vagy Dylan? – színlelt meglepettséget Leslie, majd a szívére tette.

– Én támogatom az ötletet, fiúk, ha így gyorsabban végzünk – szólalt meg Keara. – Hamarosan indul a következő felderítő út és én velük akarok menni, ha nem bánjátok.

– Ez nem olyan biztos, hogy velük mész – vágott közbe Colin. – Még nem végeztünk itt.

– Szerintem mi már nagyon is végeztünk – kapta meg a választ azonnal a paprikás hangulatban lévő boszorkánytól.

– Fogjátok már be! – emelte fel a hangját Aidrian. – Mintha éveket mentem volna vissza az időben. Szeretnénk tenni a dolgunkat, szóval, Draco, kérlek, folytassuk végre.

– A legfontosabb, hogy mindenről tudjon mindenki – szólalt meg Harry is időközben. – Leszámítva Dylant, mivel ő nem rendtag.

– Akkor sem díjazom a módszerét, professzor – szegült szembe ismételten volt házvezető tanárával Draco. – Idecsődít mindenkit és letámadnak. Bocsásson meg, ha ez egy kicsit érzékenyen érint.

– Mielőtt folytatnánk ezt a bájcsevejt, árul el nekem valamit: Egyébiránt mit keres itt egyáltalán a fiacskád? Ezt nyomós indokkal kellen alátámasztani. Tudtommal, mint a Rend vezetője nem hagytam jóvá egyetlen új tag felvételét sem.

– Ez az én dolgom – vágta rá Draco. – A fiam itt marad. Ajánlom, hogy ne szóljon bele a döntésembe. Később majd négyszemközt megbeszéljük ezt az ügyet…

– De, ha zavarja professzort a jelenlétem, akkor be is léphetek a Rendbe – húzta ki magát Dylan és ezzel még jobban felhergelte a két férfit. – Bármikor készen állok rá, ha akarja. Be is bizonyítom, hogy alkalmas vagyok a feladatra.

– Ne pimaszkodj, Malfoy! – mordult rá Piton némiképp vicsorogva. – Örülj, hogy nem zavarlak ki most rögtön.

– Mióta zavarja az ilyesmi? – szakította ismét félbe Draco. – De nem bánom beszéljük meg most. Úgy határoztam, hogy mivel a fiam nagykorú és megbízom benne tudnia mi az, amivel küzdünk.

– Megértem – bólintott Piton beleegyezően végül leült a helyére. – Folyassuk tovább.

Draco ránézett a pergamenborítékra, amin kezdtek kirajzolódni a szavak. Egy címzés volt az ő nevével.

– Szerintem pontosan most jött el az ideje, hogy megtudjuk mit hozott ide Pansy és ez miért került az életébe – szólalt fel Harry határozottan. – Különben is hamarosan indulnom kell. Az aurorparancsnokságon már várnak.

– Igen, nekem is mennem kellene! – morogta Leslie színpadiasan és jelentőségteljesen az órájára pillantott. – Papi, most már abbahagyhatnád a zsörtölődést!

– Hányszor mondtam neked, hogy ne hívj így?! – hördült fel Piton, a többiek pedig jóízűen nevettek.

– Ez tényleg vicces volt, Harry – lökte oldalba Leslie. – Mondtam, hogy ilyenkor milyen idióta lesz az arckifejezése.

– Ebben van valami – kuncogott Harry.

– Idióták! – hördült fel Piton. – Ennyi év után is úgy viselkednek, mint a bohócok.

– Elkezdhetnénk végre? – szólalt meg Shannon idegesen és fenyegetően megvillantotta vámpírfogatit. – Már kezd ez az egész idegőrlő lenni és veszélyes.

Draco, amikor a kezébe vette levélbontó kését. Mindenki feszülten várta a végeredményt. A vörös boríték lassan kinyílt, majd egy üveggömb csusszant ki belőle. A férfi erre nem számított, így a törékeny holmi kis híján a padlóra esett, de Draco még időben elkapta. Valószínűleg elvarázsolták, hogy ne vegye észre senki sem és könnyebben lehessen szállítani.

Kék, füstszerű anyag kavargott a gyöngyházfényű kis gömböcskében. Az üvegre rávetődött a napfény és ezernyi szikrát vetett a felületen. Hirtelen elnémult mindenki a cseppnyi irodában. Draco végigsimította az üvegfelületet, ami egy halk reccsenéssel szétnyílt. Fehér, ezüstös köd szállt fel és egy törékeny női alak sziluettje rajzolódott ki. Egyikük sem ismerte fel. A szellemalak körbenézett az irodában, ingatta a fejét, majd földöntúli, reszelős hangon a következőket mondta:

– Por, hamu, apró csontok - a Sötét Nagyúr maradványa. Átkozott, bűnös ereklyék most lapulva pihennek. Téli napforduló éjszakáján, sötétségből és gonosz anya méhéből született a gyermek, aki újra elhozhatja a fájdalmat, reszketést, félelmet. Apja a Sötét Nagyúr, anyja druida, de a lelke még ártatlan és tiszta. Keresztút előtt áll. Hús, a húsból, vér a vérből, csont a csontból - bűvös varázslatot hordoz magában. Árnyak segítik, vigyázzák lépteit, varázslók és boszorkányok között élve lapult meg. A tizenhetedik évének legsötétebb napján a Nagyúr újra visszatér.

Ekkor a köd szétoszlott és a rendtagok értetlen arccal néztek egymásra.

– Megint mibe keveredtünk? – tette fel a költői kérdést Leslie. Sokáig csend volt a helyiségben.

– Ezt nem hiszem el – szólalt meg Tristen.


– Voldemortot ezek szerint fel akarják támasztani – csóválta meg a fejét Leslie. – Micsoda hülye ötlet…

– Hogyan sikerülhet, ha nem maradt belőle semmi? – kérdezte Ron.

– Még hogy semmi – modult fel Piton. – Por és hamu, nem is beszélve a csontokról. Nem végzett alapos munkát, Potter.

– Megöltem, vagy talán nem így volt? Nem tudom, mit tehettem volna még? – csattant fel Harry. – Ilyen képtelen ötletet… Mégis mi a fenének akarják feltámasztani?

– Nem a módszerét kritizáltam – sóhajtott a professzor. – Ha ismételten csak a teste semmisült meg, akkor vissza tudják hozni.

– Ez nem lehet igaz – csattant fel Harry. – Árulja már el, hogy lehet valakit úgy megölni, hogy a lelke életben maradjon?

– Úgy, hogy ha nem te ölöd meg – mondta Draco. – Talán mégsem neked kellene ezzel megpróbálkozni. Sok szempontból te is elég különleges vagy Voldemort számára. Pálcáitok rokonok, megsebzett és még sok-sok ilyen apróságot megemlíthetünk.

– Micsoda rettentően kínos helyzet – morogta a varázsló mérgesen. – Egyszer akarok valakit igazán megölni, de azt sem sikerül, hanem tizenhét év múlva feltámad. Hogyan a francba tudtam ezt már másodszor is elszúrni?

– Nem a maga hibád, Potter. Valóban megölted a Nagyurat, ez igaz – szólalt meg Piton végül, kicsit nyugodtabban. – De fenntartom az állításomat, hogy nem végztél alapos munkát. Minden maradványát meg kellett volna semmisítenie.

– Azt hittem, ha hamuvá égetem, az nem okoz gondot. Van esetleg valami határosabb receptje, ha talán a jövőben újra meg akarnám ölni a kor egyik legerősebb varázslóját? – gúnyolódott Harry. – Mégis hol hibáztam?

– Nem tudom – mondta Piton.

– Mégis ki volt olyan barom és szedte össze az összes maradványát annak a mocsoknak? – csattant fel a férfi dühösen. – Egyszerűen elképzelhetetlen...

– Nem az – rázta meg a fejét Perselus. – Vannak erre varázslatok. De abban biztos vagyok, hogy nem

– Néhány örültet kivéve mindenki másnak lehetetlen – jegyezte meg Tristan. – Mégis, Perselus, mire akarsz ezzel utalni?

– A druidáknak más mágiájuk van – kezdte a professzor. – Sokkal összetettebb, mint a miénk. Ők a természetből is képesek energiát nyerni, mi mágiánk önmagunkból ered. Voldemort nem véletlenül választotta őket csatlósainak. Talán találtak egy módot, amivel vissza tudják hozni őt...

– Meg kellene kérdezni Dumbledoret, hogy erről mi a véleménye – vetette fel Ron. – Végül is nála jobban nem ismeri senki sem Voldemortot.

– Még ma felkeresem – mondta Perselus.

– Magával megyek – ajánlkozott Harry.

– Nem kell. Egyedül is képes vagyok ellátni a feladatomat – húzta ki magát az igazgató, mintha végigsértette volna.

– De…

– Most már elég lesz, Harry – tette a vállára a kezét Draco. – Inkább koncentráljunk arra, amit a jóslat mondott. Az idei év volt a tizenhetedik Voldemort halála óta.

– A téli napforduló december 21-ére esik – folytatta Moira. – Az év legrövidebb éjszakája és a legsötétebb is. A legtöbb kultúrában ünnepek, népszokások kapcsolódnak hozzá, mágikus ereje van. A tűz ünnepe, mindannyian ismerjük, bár mostanság már mi varázserővel rendelkező népek nem figyelünk ezekre az ünnepekre. Fény, világosság, megújulás, remény. Nem tudom, talán több van ebben az időpontban, ami van annyira spirituális, hogy érdemes komolyan venni.

– És mi van a tizenhetes számmal? Azt is érdemes megvizsgálni – szólt közbe Leslie. Mindenki felé fordult volna, mintha valami értelmetlen dolgot kérdezett volna. – Most mi van? Ti nem tanultatok számmisztikát?

– Jesszus, találtunk valamit, ami téged is érdekelt a suliban? – sóhajtott Tristen. – De azért elmondhatnád, hogy mire emlékszel abból, amit éveket át próbáltak beleverni a fejedbe.

– Lényegében a tizenhetes szám mágikus erejű. A mágia csillagának is nevezik, de ha a tarot kártyát nézzük, a tizenhetes lap a csillag – kezdte átszellemülten a férfi. Élvezte, hogy végre nem csak egy passzív szemlélő, hanem cselekvő résztvevője is a beszélgetésnek. Melle dagadt a büszkeségtől, ráadásul még a tetejében nem is kellett hazudnia. – De van ennél sokkal érdekesebb is.

– Ne csigázz minket! – figyelmeztette Keara. – Most már kezd egyre érdekesebb lenni a mondanivalód, és évek óta nem hallottam tőled semmi értelmeset.

– Egyáltalán mióta érdekel téged a tarot kártya? – kérdezte Jane. – Soha nem meséltél nekünk erről.

– Jól van, jól van, érdekelt a jóslástan is… Ha nem gúnyolódnátok, akkor el is mondanám, mire akarok kilyukadni – emelet fel a hangját Leslie. – Szóval a tizenhetes egy mágikus szám, a tarot kártya szerint szép reményeket, sikereket ígér. De a számmisztikában még ennél is sokkal, de sokkal nagyobb jelentőséggel bír.

– Ha megint szünetet tart kinyírom – mormolta fojtott hangon Tristen. Leslie pedig mosolyogva nézett körbe a hallgatóság soraiban, aztán megköszörülte a torkát.

– A halhatatlanság száma – fejezte be a mondanivalóját. A többiek csak megcsóválták a fejüket. – Most mi van? Semmi felhördülés, ijedt kiáltás. Csalódtam benned, Jane, legalább te felkiálthattál volna.

– Miért várt volna tizenhét évet vagy vártak volna a feltámasztásával? – kérdezte Jane. – Bármikor megtehették volna. Talán kezdetben nem, de öt év után már cseppet sem voltak olyan erőtlenek.

– Nem érted, Jane – mondta Leslie. – A tökéletes időpontra volt szükség. Ha halhatatlan akar valaki lenni, akkor mit számít, hogy várni kell a megfelelő időpontra?

– Talán a fiú miatt – jegyezte meg Draco.

– Ebben lehet igazság – szólalt meg Perselus. – A tizenhetedik év egy druida életében is nagy dolog. A hitük szerint a mágia istenei ekkora megajándékozzák a fiatal férfit erővel.

– Sokkal nagyobb horderejű dolog, mintha a számmisztikán és az asztrológián vitatkoznánk. Akármire is készülnek, akkor is számításba kell vennünk, hogy Voldemortnak sikerült egy gyereket is összehoznia.

– Nem tudunk róla semmit sem – szólalt meg Tristen. – Még szóbeszédet sem hallottunk, hogy valakit esetleg teherbe ejtett.

– De ezt azt tudni róla – szólalt meg Dylan hirtelen. – A téli napforduló éjszakáján született tizenhét évvel ezelőtt vagyis akkor lesz tizenhét. A jóslat szerint varázslók és boszorkányok között él és úgy gondolom a Roxfort diákja. Találnunk kell egy olyan diákot, aki december 21-én született.

– Ezzel sem szűkítettük le a kört – vonta meg a vállát Ron. – Rettentően sok gyerek jár a Roxfortba és ha elég ügyesek voltak, akkor eltűntették a nyomokat is.

– Mi van, ha mégis hibáztak valamiben? – vetett fel Dylan. – Piton igazgató, ön hozzáfér a diákok személyes adataihoz, igazam van? Egy próbát megér.

– Igen, ez így van. Valójában egész életképes az ötlet. Senki sem tudja, amit mi tudunk. Ráadásul tizenhét évig itt élt az orrunk előtt, mégis fogalmunk sem volt róla. Mindenesetre, Malfoy, ez most komoly dolog. Ezen sokak élete múlhat. Tartsa meg magának ezt az egész történetet. Ha a Roxfortban nyomozni kezdünk, az diszkréten történhet csak – jelentette ki határozottan az igazgató.

Dylan bólintott, de belül majdnem szétvetette az izgalom. Igyekezett lecsendesíteni magát és higgadt fejjel gondolkodni. Végre megtalálta a helyét, az űrt betöltötte valami, ami mindig is hiányzott a számára: tartozott valahová, egy olyan csapatba, ahol fontos dolgokkal foglalkoztak. Draco fél szemmel a fiát figyelte. A csillogó szeme mindent elárult és ez nem túlságosan nyugtatta meg.

– Azt hiszem, Piton professzor, hogy mégis elfogadom az ajánlatát – szólalt meg Draco kimért hangon.

– Komolyan gondolja?

– A legkomolyabban – bólintott a férfi.

– Milyen ajánlatról van szó, apa? – kérdezte Dylan, aki eddig nagyon csendben figyelte az eseményeket.

– Egyelőre nem mondhatok semmit sem. Neked legalábbis nem, de szükségem van a segítségedre. – Dylan beleegyezően bólintott.

– Nos, papus, szerintem én is osztom Draco véleményét és elfogadom az ajánlatodat.

– Miféle ajánlatomat? – kérdezte Piton.

– Egy tanári állást Roxfortban. – Mielőtt még Piton megmondta volna mostohafiának, hogy majd megmondja, mit ajánl neki, a férfi már nevetve ki is lépett a helyiségből.

– Roxfortot ebben az évben romba dönti majd Leslie Malfoy, mint a bájitalok mestere – sóhajtott Tristen.

– Szó sem lehet róla – dörmögte Piton. – De talán találok neki valami kellemesebb elfoglaltságot.

– A sátáni vigyor nem kellett volna a mondat végére.

A többiek nevetve hagyták el a helyiséget és Draco hamarosan újra egyedül maradt az irodájában. Megfordította a piros borítékot, aminek a külseje valamiért elszíneződött. Végigsimította a meggyűrődött papírt és szép hurkolású betűk rajzolódtak ki rajta fekete tintával.

Egy lány kell neki, az életét akarja elvenni, hogy a Nagyúr újra élhessen. Ki is lehetne jobb, mint egy az ellensége Potter lánya? De Potter nem tudja megállítani, amikor a vérét a Nagyúr elvette hibát követett el. Ő sem ölheti meg Pottert. Más valakinek kell megtenni Nagyon vigyázz vele, Draco! Veszélyes és vérszomjas.

hozzászólás: 0