10. fejezet
Napnyugta

A következő egy hét Hermione számára eseménytelenül telt. Ugyan nap, mint nap el kellett szenvednie a megvető pillantásokat, és Mae állandó, türelmetlen sürgetését, de ezt leszámítva minden átlagos volt. Az elkényeztetett aranyvérű bandát képes volt figyelmen kívül hagyni, és mintha ők is ugyanezt tették volna vele, így lassan inkább a feladatának szentelhette magát. Azonban a sors nem volt kegyes hozzá. Lennox professzor asszony állítólag nem tartózkodott a kastélyban, legalábbis ezt tudta meg… A tanárokon kívül nem mert senki mást megkérdezni, és még ők is töményt megvetéssel tekintettek rá. Remek, még egy vakvágány.

Legalább a bájitaltan felzárkóztató kurzus és a bűbájtan teljesen lekötötte. Egyébként sem látták szívesen más órákon. Így elég ideje maradt a könyvtárban kutatni, gyakorolni, és elkezdeni a szeptemberben kezdődő auror képzésre felkészülni. Szerencsére Malfoyt is sikerült elkerülnie, aki megszállottan belemerült az animágia rejtelmeibe, de legtöbbször ő is lógott az órákról.

Amikor néha egy órán voltak, persze mindig mellé ült, és obszcén rajzokkal bombázta, miszerint nem is lenne hülyeség, ha ők ketten szeretőkként folytatnák. Később további rajzokkal örvendeztette meg a lányt, mindenről, mi eszébe jutott. Hermionénak lassan szokásává vált egyik másik „levelét” megtartani, ez volt a kettejük kis piszkos titka: egy repülő sárkány, a professzorok felrobbanó feje, keservesen síró Ron Weasley, röpködő cikeszek tömkelege, Harry seprűn egy fának ütközve, egy igazán részletes kép egy göndör hajú boszorkányról, miközben körmöl egy jegyzetet, egy néhány apró üzenet: „Unatkozom”, „Lépjünk le!”, „Szerinted is szar ez az óra”, „Granger, menjünk mááááár!!!!!”

– Mr. Malfoy, ha lehet, akkor a szerelmi életét ne az órámon levelezze le – szólt rá egyik alkalommal valamelyik professzor, persze Dracónak gyakorlatilag fogalma sem volt melyik órán vesz részt. Néha leírt egy-egy szót a pergamere, sokszor azt se tudta melyikre, így összefolytak a szöveget olyan képtelenségekké, ami a világon nincs.

– Granger csak segít, asszonyom. Lemaradtam a jegyzetelésben.

– Meg akarja osztani az osztállyal is a jegyzeteket? – kérdezte a professzorasszony éles hangon. Draco egy varázslattal a pad alatt kicserélte a pergameneket. Hermione csak a szemét forgatta.

– Most szeretné? Nagyon szívesen beszámolok önnek a… Proteus bűbáj gyakorlati alkalmazásáról. Utánzatokat lehet létrehozni vele, amik képesek követni a változásokat. – A mardekáros megforgatta a szemét. Micsoda rohadt egy bűbáj volt ez. Ismerte, használta, egyik jelét magán is viselte, amikor ez eszébe jutott felállt, és felhúzta az ingujját. Megköszörülte a torkát: – Itt látható a bűbáj egy illusztris példája. Ezt úgy hívják, hogy a Sötét Jegy. Amikor a Nagyúr a szolgáival kap…

Mindenki felhördült.

– Hagyja abba, Malfoy, és üljön le!

– Rendben, tanárnő. De a gyakorlati alkalmazás…

– Elég, Malfoy!

Egy pillanatra találkozott a tekintete Grangerével, aki megpróbált nem felnevetni, Draco egy hosszú darabot letépett a pergamenből, és pegazust hajtogatott belőle, majd Hermione felé irányított. A boszorkány a pad alatt nyitotta ki a pergament.

Lépjünk le innen a francba. Benne vagy, Granger?


Persze a diáktársak ezt a közjátékot mély megvetéssel figyelték. Hermione azonban nem válaszolt erre a provokatív kérdésre, ahogy másra sem. Ezt is elsüllyesztette a talárja zsebébe, ahol a többi pergament őrizte. A napok így teltek.

Viszont volt egy dolog, ami lázba hozott mindenkit az iskolában. A diákok lélegzetvisszafojtva várták Draco átalakulását, hiszen McNight tanárnő mindig a szabadban gyakorolt vele. Hermione néha messziről figyelte a társaságot, és arra vágyott, hogy ő is ott lehessen. Ezen a napon is pontosan így tett, de nem volt sokáig egyedül. Marius McCormac újfent kipécézte magának, és úgy intézte, hogy a lány közelébe kerülhessen.

– Nem leszel elég jó sohasem – mondta a lehető legtöbb rosszindulattal. Gonoszul elmosolyodott és várta a lány reakcióját.

– Egy sárvérű soha nem emelkedhet a mi szintünkre – toldotta meg Marius mondanivalóját Edward Cole, egy szőke hajú, magas fiú, aki ugyancsak egy nagy múltú család leszármazottja volt. Annak ellenére, hogy a fogazata leginkább egy lóéhoz hasonlított, iszonyatosan önteltsége pedig nem ismert határokat. Nem is beszélve az arcát borító megszámlálhatatlan undorító pattanásról. A bájitaltan kiválót meg lehetett vásárolni, de a képességet egy egyszerű pattanástalanító főzet elkészítéshez már komolyabb feladatnak bizonyult. Nem pazarolta ő sem a csekély varázsképességeit…

– A futóférgek szintjére gondolsz? – kérdezte hirtelen Draco, aki, mint megmentő lovag jelent meg a bajba jutott hölgy védelmére. – Ahogy elnézem az órán nyújtott teljesítményedet… előbb lesz futóféreg belőled, mint nyúl.

Hermione a fiatal varázslóra nézett. A nap is pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy áttörjön a magas tölgyfa levelein, és azt a látszatot keltette, mintha a mardekáros fiú fényfüzérből lépett volna elő, miközben a tejfölszőke fürtökön játszott. Hermione a gondolatra egy pillanatra megcsóválta a fejét. Még csak azt kellett volna, hogy glóriát képzeljen Draco feje fölé. Gyorsan elhessegette magától ezt a képet.

– Mi van, Malfoy? Csak nem védeni próbálod a kis barátnődet? – nevetett jóízűen Edward, majd összenézett a másik aranyvérű társával.

– Védeni? Csak titeket cukkollak. Ő tud magára vigyázni. Végül is Potterék mellett harcolt a Nagyúr ellen, titeket még a közelében sem láttalak Roxfortnak – jegyezte meg színtelen hangon, majd egy ravasz mosoly kíséretében hozzátette: – Én a helyetekben nem heccelném, Grangert. Tüzes boszorkány, és a pálcáját jobban tudja használni, mint ti a sajátotokat. Akár egy faárat is vehetnétek a kezetekbe.

– Áh, akkor te is ezért engeded, hogy a te pálcádhoz hozzányúljon. Nagyon ügyes vele, igaz?

– Emlékszel, amikor azt mondtam neked, Granger, hogy fogd vissza magad, amikor ezek a húgyagyúak itt vannak a közeledbe? – nézett rá édes vigyorral.

– Ahhaaa – közölte zavartan. Nem értette Malfoy mire akart kilyukadni, de láthatóan rémesen jól szórakozott.

– Most már nem kell. Megátkozhatod őket – mosolyodott el szélesen, és úgy intett, mintha legalább egy uralkodó lenne. Hermione legszívesebb meg tudta volna fojtani, de tudta, hogy most egy oldalon állnak, vagy legalábbis ezt akarta hinni.

– Normális vagy? – kérdezte fojtott hangon, amikor a varázsló mellé lépett, és átkarolta a vállát.

– Játsszunk egy kicsit! – mondta ugyanolyan fojtott Draco. – Mindegyiket elintézzük.

– Ugyan, miért féljük tőle? – röhögte el magát Marius. – Mindenki láthatta eddig, hogy csak egy másodosztályú boszorkány. Nincs benne meg varázsképesség sem.

– Ki neked a másodosztályú? – csattant fel Hermione, s pálcát rántott. Meggondolatlan tett volt a részéről, de valami ekkor elpattant benne. Aurornak készült Merlinre, ennél rosszabb helyzeteket is kezelnie kell.

– Te, sárvérű – vágta rá Edward undorodó fintorral. – Még arra sem vagy méltó, hogy egyáltalán a cipőmet kipucold.

– Egy percet kapsz, hogy eltűnj innen! – ajánlott ultimátumot Hermione. Barna szeme villámokat szórt, már nem volt kedve eltűrni a megaláztatást.

– Nagyon megijedtem. Szerintem még egy normális átkot sem vagy képes kimondani. – Azonban a boszorkány rögtön cáfolni is tudta a fiú állítását. Az átka telibe találta, és Edward vinnyogva terült el a zöld gyepen.

– Akarsz kockáztatni, McCormac? Lehetsz te is a következő.

– Ezért még megfizetsz! – sziszegte, majd közelebb ment a lányhoz. A talárja ujjába rejtett tőr megcsillant a napfényben. Draco még idejében kapta el Hermione derekát, és hoppanált vele a park egyik távol eső részére. A földet érés nem volt éppen zökkenőmentes, Draco nyekkenve, egyensúlyát vesztve terült el a fűben, Hermionét pedig magával rántotta.

– Eressz már el! – méltatlankodott a lány. miközben kapálózott. – Minek akarsz mindig megmenteni?

– Legközelebb hagyom, hogy megöljenek – morogta a fiú mérgesen. – Tőr volt nála, te szerencsétlen, méghozzá mérgezett tőr. Nem túl elegáns, de közelharcban igencsak hatásos fegyver, és nem hiszem, hogy meg tudnád magad védeni. Vagy tévedek?

– Visszamegyek és megátkozom. A közelbe se ért volna azzal a tőrrel.

– Kobold munka, nem tudhatod melyik átkot töri meg és melyiket nem – magyarázta.

– Engedj!

– Te nem mész sehova.

Hermione mégis valahogy kiszabadult, és mérgesen járkálni kezdett.

– Te beteg vagy, Malfoy! Mi a fenéért játszod ezt játékot? – Draco az égre emelte a tekintetét. Talán mégsem volt éppen a legjobb ötlet megmenteni Grangert, de hát a lelkiismerete… Nagyon nehéz utat választott magának.

– Nem tartottam volna sportszerűnek, ha saslikot csináltak volna belőled. McCormac tényleg le akart szúrni, és nem megfélemlíteni. Hagyom, hogy megköszönd – tájékoztatta egykedvűen, majd kiszedett egy csomó füvet a talárjából. – Várok!

– Csodálatos – riposztozott Hermione. – Egyszerűen lenyűgöző a viselkedésed. Mintha egyszeriben megszabadultál volna minden rád jellemző régi, ostoba szokásodtól. És, ami megmaradt azzal engem idegesítesz.

– Tudod mi a helyzet.

– Micsoda?

– Mindenkinek jónak kell lenni valamiben. Én ebben vagyok a legjobb – nevetett fel a varázsló.

– Mintha nem lenne ez a helyzet elég rossz, erre… Menj és hagyj magamra! – utasította a boszorka.

Persze Dracót nem lehetett csak úgy utasítani.

– Ha nem lennél ennyire szarkasztikus és cinikus… Granger, nyugodj már meg egy kicsit! Megmentettelek. Maradjunk ennyiben, és ne nézz így rám, mert… Nem tudom mit csináljak veled, Granger – fejezte be végül a gondolatmenetét.

– Utálom, hogy mindenki azt hiszi lefeküdtem veled – támadt neki a boszorkány. – Ujjal mutogatnak rám. Eddig csak gyűlöltek, most meg már egyszerűen kurvának tartanak. Mondhatom nagyon sokat segítettél ezzel a hülye ötleddel.

– Ha tényleg lefeküdnél velem, akkor biztosan nem zavarna, hogy ujjal mutogatnának rád – vágyott vissza Draco mérgesen. – Sőt azt hiszem, nem tudnál betelni a szexi testemmel.

– Hogy merészelsz ilyen szemérmetlenül beszélni velem? – ripakodott rá a boszorkány. – Nem vagy teljesen ép ebben már teljesen biztos vagyok. Miért akarsz még te is belőlem egy darabot ma? Inkább párbajozzunk, vagy félsz?

– Még mindig nem érted, Granger. Egyedül vagyunk ebben a hülye helyzetben, és csak egymásra számíthatunk, hogy kijussunk erről a pokoltanyáról. A te eszeddel és az én tehetségemmel meg tudjuk ezt csinálni – érvelt a varázsló, láthatóan kettejük közül ő volt a nyugodtabb.

– Nem értesz semmit sem – mondta a lány és érezte, hogy a szemei megtelnek könnyekkel. – Én nem mehetek el… Nem tudod mi folyik, és semmit sem fogsz megtudni.

A boszorkány idegesen a csuklójához kapott. Égett a béklyó.

– Akkor miért nem mondod el? – nógatta Draco kedvesen. Már kezdett nagyon elege lenni a helyzetből. – Mindketten megkönnyebbülnénk.

– Egyszerűen nem bírom ezt elviselni! – csattant fel a lány még mindig dühösen, alig tudta visszafogni magát, hogy fájdalmában fel ne kiáltson.

Az idegei pattanásig feszültek, legszívesebben Draco képe vágta volna az egész történetet. De a csuklóján lévő béklyó megakadályozta ebben. Hasztalan próbálkozás lett volna, hiszen egyből aláírta volna a halálos ítéletét és szüleiét is. Malfoy nem tudott neki segíteni különben sem.

– Ez nem holmi megkönnyebbülésről szól – mondta síri hangon.

Draco nem tudta mit reagáljon erre.

– Szólj, ha legközelebb meg akarsz halni, akkor nem mentem meg az életedet. Még meg sem köszönted, amit érted tettem.

– Ennyit igazán megtehettél, hogy törlessz nekem – vágta a képébe a lány. Draco szeme megvillant egy pillanatra. – Vagy úgy gondolod, hogy nincs mit törlesztened?

– Én nem tettem ellened semmit sem. Nem akartam a halálodat. Bevallom egy barom, idióta voltam a suliban, de nem akartam igazából soha, hogy bajod legyen.

– Ezt el kellene hinnem, Malfoy?

– Bellatrix néném egy pszichopata volt, és nem tehettem róla, hogy megkínzott. Próbáltam tagadni kik vagytok, mert akkor már kurvára elegem volt az egészből. Rettegésben tartottak minket. Ismered Greybacket? Azzal fenyegettek, hogy vérfarkast csinál belőlem, mint Lupinból. Féltem, hogy engem is megölnek, ha közbeléptem volna. Lehet, hogy te meg Potterék olyan nagy mágusok vagytok, de én nem ámítom magam azzal, hogy esélyem lenne, ha annyi halálfaló között lennék. Azt hiszed, nem akartalak megmenteni? Még mindig hallom a sikolyokat – csattant fel Draco, és tovább üvöltött. – Gyűlölöm ezt a terhet. Undorodom a családomtól. Undorodom magamtól. Legszívesebben leégetném a karomról ezt a Jegyet. Csak annyit kérek, hogy hidd el, amit mondok.

– Mit számít ez már? A családod egy undorító utálatos pondrók gyülekezete – folytatta megnövekedett dühvel Hermione. Még szerencse, hogy egyáltalán nem volt a közelben senki sem, mert tisztán hallották volna az üvöltésüket.

Draco idegesen beletúrt a hajába, majd kell egy perc mire le tudott higgadni. A távolba meredt amerre csak fák voltak. Egy örökkévalóság telt el, mire újra meg tudott szólalni.

– Mit gondolsz, miért akarok elmenni innen? Nekem nem kell ez az élet. Én a családom hibái miatt egy Sötét Jegyet, egy adag Cruciót és némi arisztokrata baromságot kaptam, amik majdnem az életemet követelték. Én is áldozat vagyok, ahogy te is.

– Neked legalább megmaradtak a szüleid – jegyezte meg könnyes szemmel a boszorkány.

– Sokra mentem velük. Ők küldtek ide, és ezzel a szarral – mutatott a csuklójára – akarnak itt tartani.

– Ha nem szeretnének, akkor nem foglalkoznának veled – ellenkezett Hermione. – Lehet, hogy az apád egy megalomán barom, de nem akar rosszat neked. Csak egy évet kér tőled egy elit iskolában, ami meg alapozná a jövődet. Nem érted, hogy miért küldtek ide?

– Neked az jót jelent, ha megtervezik az egész életedet? Aztán pedig én is olyan leszek, mint az apám, s erre tanítom majd a gyerekeimet… El tudod képzelni ezt? Én egyáltalán nem. Ne mondd, hogy jobb nekem, mint neked.

– Kinek a hippogriffje nagyobb játékot játsszunk? Akkor tessék: Én kitöröltem magam a szüleim emlékezetéből. Ha itt lennének, és látnának még csak meg sem ismernének. Elmennének mellettem. Tudod, hogy ez milyen érzés? Egyszerűen őrjítő mindennap ezzel a tudattal élni. Elvágtam magam a gyökereimtől. Soha nem fognak átölelni és a nevem szólítani, én sem hívhatom őket anyának és apának sohasem, ha nem teszek… Féltettem őket, ezért csináltam. De nem tudom sikerül-e visszafordítanom a bűbájt… és… és…

A kezén lévő béklyó nagyon erősen megszorította a kezét, aztán vékony vércsík jelent meg csuklóján. Draco meredten nézte, majd sóhajtva megcsóválta a fejét, aztán elővette a zsebkendőjét, aztán átnyújtotta a lánynak. A boszorkány kirántotta a kezéből a ruhadarabot, aztán a csuklójára csavarta.

– Sajnálom, Hermione, de nyugodj meg, kérlek! – mondta Draco végül. A lány űzött tekintettel figyelte a fiatal férfit. Legszívesebben felnevetett volna a helyzet abszurditásán. A varázsló elfojtott egy káromkodást. – Ennyire nem akartam belemászni az életedbe. És sajnálom!

– Már megtetted, viseld a következményeit – válaszolta halkan Hermione, majd újra eleredtek a könnyei. – Gyűlöllek!

– Mindegy nekem, hogy mit érzel irántam, csak hagyd abba a sírást – szólalt meg egykedvűen.

– Utállak, Malfoy! – kiabálta a legnagyobb őszinteséggel Hermione. – Miért akarod felforgatni az életemet? Nem kellett volna megmentened. Talán jobb lenne nekem egy mérgezett tőr…

– Idióta vagy, cseszd meg! – horkantott fel Malfoy. – Ennyire nem lehetsz kétségbeesett, cseszd meg.

– Ha tudnád…

– Soha nem ringattam magam abban a tévhitben, hogy egyszer kedvelni fogjuk egymást – magyarázta teljes természetességgel, mintha csak egy általános tényt közölt volna. Mélyen felsóhajtott. – De talán megbékélhetünk egymással.

– Miért nem hagysz már végre magamra? – rimánkodott a lány. – Egyedül is tudok magamra vigyázni, és különben sem kellesz nekem.

– Te… nem tudsz magadra vigyázni – vágott vissza Draco. – És kellünk egymásnak.

– Maradj távol tőlem!

– Nehéz lesz, Granger – sóhajtott fel a fiatal varázsló. – Te és én… együtt…

– Ne fárassz már az agymenéseddel!

– Jobb lesz, ha visszamész a kastélyba – javasolta a mardekáros.

– Barom – válaszolta Hermione, azzal inkább elcsörtetett a kastély felé.

Draco elnevette magát és eldőlt a friss fűben. Volt valami perverz élvezet abban, hogy veszekedhetett vele, mintha feldobta volna az egész napját. Végül aztán megzavarták, egy magas, hórihorgas árny takarta el a napot.

– Mit akarsz attól a szerencsétlen lánytól? – jelent meg Piton a színen. A délutánt az erdőben sétálva töltötte, és egy különös alak után kutatott, de nem akadt a nyomára. Persze nem verte ezt nagydobra, mégis nyugtalanította. Álcának még pár frissen szedett tűzgyűszűt is lobált a kezében, mintha csak bájitalalapanyagért ment volna. – A fél park zeng attól a műsortól, amit előadtatok.

– Semmit sem akarok tőle. Csak unatkozom. – Draco felkelt a földről, és karba tette a kezét.

– Unatkozol?

– Olyan nehéz ezt elhinni?

A varázsló megcsóválta a fejét, és elmondott pár varázsigét, hogy ne hallja senki se őket. Tudta nagyon jól, hogy a keresztfia hazudik, de most már elege volt ebből a komédiából. Draco a férfi szemébe nézett, és megfeszült az állkapcsa.

– Nem sok kellett Grangernek, és betöri az orrodat – jósolta meg a férfi egy fél mosollyal. – Jobb, ha békén hagyod.

– Miért kell folyton mindenkinek kioktatni engem? – csattant fel Draco, aztán felkelt a fűből és leporolta magát. – Már nagyon kezd elegem lenni belőle. Grangernek csak segíteni akartam. Majdnem megkéselte az egyik barom. Akár mit is gondolsz, nem akarom, hogy baja essen. Ennyivel tartozom annak az idióta Potternek, amiért megmentette az életemet.

– Melyik volt az? – kérdezte Piton. Elfojtott egy káromkodást és eldöntötte, hogy nagyon megbünteti a rohadékot.

– McCormack – folytatta Draco. – Az egész családja flepnis, az is amelyik Roxfortba jár… Egy kis ezüst tőr volt nála. Még az is lehet, hogy mérgezett vagy átkozott, annyira nem tudtam megfigyelni, viszont biztosan nem levélbontó kés. Én nem tudom milyen hely ez, de nem hinném, hogy bárki is tolerálná az ilyesmit. Ez az idióta boszorkány meg még velem parádézik, mert megmentettem. Komolyan mondom valami elvette az eszét.

– Ez egy teljesen más hely, mint ahol eddig voltál, Draco. Egyáltalán nem tetszik ez nekem – jelentette ki Perselus. – Tartsd a szemed rajta Grangeren!

– Mégis mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte fiú összeráncolt szemöldökkel. – Folyamatosan rébuszokban beszélsz, már kezdesz te is kikészíteni. Te és apám együtt már nagyon durván nyomjátok.

– Mit nem értesz ezen? Nem túl ideális ez a hely egyikünknek sem – jelentette ki mérgesen Piton. – Készülj fel arra, ha kell elmegyünk innen.

– Mehetünk most – jelentkezett Draco. – Csak elpakolok néhány alsógatyát. A többit meg itthagyom az utókornak.

– Egyelőre ne kerülj bajba! Ne mutogasd a Sötét Jegyet! Az egész tanári kar erről beszél – figyelmeztette a varázsló komoran. – Apáddal nem így egyeztünk meg, de nem hagylak itt, ha nekünk is el kell mennünk. Ez elvi kérdés, és ne gondolj bele többet, mint ami. Szóval egyelőre még ne éld bele magad a távozásba. Grangert pedig ne piszkáld! Figyeld meg, de ne menj az idegeire.

– Most akkor figyeljem meg, de ne piszkáljam?

– Menni fog?

– Nem tudom.

– Mi az, hogy nem tudod?

– Addig nem hagyom békén Grangert, amíg meg nem tudom, miért van itt – jegyezte meg a fiatal varázsló elszántan. – Nagyon nem tetszik nekem ez az egész. Furcsa ez egy kissé, hogy a kis barátai nélkül, egyedül eljöjjön ide.

– Miért fontos ez? Ösztöndíjat kapott – mondta Piton. – Utánanéztem. Az iskola vezetőségének esett rá a választása néhány Roxfortos diák közül. Természetesen magasan ő volt a legjobb.

– Micsoda véletlen – forgatta a szemét.

– Az iskola nyitni egy új irányzat felé, mert nem akarják, hogy a nyilvánvaló elitista hozzáállásuk miatt bezárják az egész intézményt – fejezte be a gondolatmenetét a fekete hajú varázsló.

– Szerintem többről van szó – vett egy mély levegőt.

– Mondd el mit tudsz!

– Rajta is ilyen béklyó van, mint rajtam – válaszolt Draco.

– Hogy mondtad?

– Béklyó van rajta. Amennyire lehet álcázza, de amikor verekedtünk a könyvtárban elég jól megnéztem magamnak. És ma is, annyira megszorította a karját, hogy vérzett. Rúnák vannak rajta. Valami köze lehet a szüleihez, mert amikor most veszekedtünk, akkor szóbakerültek, láthatóan jól megszorongatta az az ezüst szarság.

– Draco, egyezzünk meg valamiben.

– Mégis miben?

– Ha megtudsz valami fontosat, akkor azt azonnal, és nem egy hónap múlva közlöd velem, Merlin szerelmére – morogta a professzor.

– Mégis mi van ezzel? – fintorodott el a fiatal varázsló. – Különben is sokkal fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva.

– Fontosabb dolgok? – sóhajtott fel Piton. – Magaddal voltál elfoglalva, ahogy mindig. Kinyithatnád végre a szemed, kölyök?

– Én kinyitottam a szemem.

– Frászt! Az elég fontos, hogy Grangernek nincsenek aranyvérű szülei. A muglik nem alkalmaznak béklyókat. Tehát két különböző helyzetben lévő diákról.

– Ezen nem gondolkodtam el.

– Mit gondolsz, Grangert miért kell kényszeríteni, hogy itt legyen? – sziszegte Piton. – Az ösztöndíj egy álca.

– Fogalmam sincs.

– Pontosan ezért olyan fontos, hogy megtudjuk, miért van itt – világított rá Piton egynéhány keresetlen szó mellett. – Csoda, hogy másnak ez nem szúrt szemet, főleg Potternek. De, hát mit várunk egy gyerektől…

– Talán túl jó volt a meséje – vonta meg a vállát. – Weasley szakított vele, valószínűleg csúnyán. Potterről semmit sem mondott. De mióta itt van senkinek sem küldött baglyot.

Piton visszafogta magát, mielőtt megint kiosztotta volna egyetlen keresztfiát. Most pedig veheti a nyakába a Granger lány problémáját is, ami valószínűleg elvezeti valakihez, aki nagy valószínűséggel Persephonénak akar ártani.

– Meg kell tudunk mi folyik a háttérben – jelentette ki Piton szárazon. – Persis igencsak nagy veszélynek van kitéve bárhova megyünk, így tudnom kell mindenről, amit itt történik. Egyelőre én sem akarom magam felfedni.

– Nem egészen értem az egészet, de rendben van – egyezett bele Draco. Annyira keveset tudott Pitonról és a feleségéről, ugyanakkor eddig nem is igazán érdekelte a dolgok. – Mi van Persisben, amiért ennyire védeni kell titeket?

– Ezt nem hiszem, hogy itt kellene megvitatnunk.

– Rendben van, de mindenképpen avass be. Legalább lenne egy közös titkunk, amiről apám még nem tud.

– Ti Malfoyok agyalágyultak vagytok – szólalt meg Piton lesajnálóan.

– Agyalágyult? – kérdezett vissza Draco. – Nem hinném.

– Láttam, hogy az elmúlt két évben mit műveltél.

– Kiszolgáltatott voltam.

– Mérgezett bor?

– Kétségbeesett voltam.

– Átkozott nyaklánc?

– Az nem az én ötletem volt, Borgin szerintem csak rámsózta, mert nem tudta senkinek sem eladni, vagy nem volt nálam kétségbeesettebb, aki megvette volna – húzta el a száját Draco. – Mielőtt még szóba kerülne Dumbledore, kérlek, hagyj már békén!

Perselus Dumbledore nevének hallatán elkomorult. Túl friss volt még a seb, hogy ezen gondolkodjon. A kegyes halál is gyilkosság. Ezt is a Nagyobb Jóért kellett megtennie – csóválta meg a fejét. És ezért az idiótáért, akinek meg kellett mentenie a lelkét.

– Aggódnom kellene érted, Draco? – tette fel a kérdést.

– Nem igazán. Miért?

– Hallani egyet mást, rólad meg a Granger lányról – jegyezte meg Piton kertelés nélkül.

– Nem feküdtem le vele – sóhajtott fel Draco. – Persze, ha erre gondolsz.

– Pontosan erre – szólalt meg vontatott hangon. – Nem akarom, hogy kellemetlen helyzetbe hozd azt a szegény lányt.

– Lehet, hogy sáros… Te meg véded. Erre nem gondoltál? Egy kis pletyka nem árt senkinek sem – vonta meg a vállát a fiatal varázsló.

– Tényleg csak pletyka?

– Meg kell erőltetnem magam, hogy csak pletyka maradjon – vigyorodott el Draco.

Piton csak a szemét forgatta, majd lekevert egy taslit a varázslónak.

– Ez fájt!

– Menj vissza a hálókörletbe! – szólalt meg kissé rekedten. – Később még találkozunk.

– Rendben.

***

Napnyugta volt, amikor Persis végre kiszökhetett a pince „börtön” fogságából. A friss levegő csábítva hívogatta a szabadba. Perselus egyetlen percre sem akarta elengedni, és úgy vigyázott rá, mint egy átkozott hímes tojásra. Nem volt szüksége védelemre, hiszen már sokkal erősebb volt, mint eddig bármikor. Varázserejének megzabolázása egyet jelentett azzal, hogy végre egyensúlyba került saját magával. Elmosolyodott, ahogy a horizont színei figyelte.

Tétova mozdulattal végigsimította még lapos hasát, mely olyan titkot rejtett, amit még senkinek sem fedhetett fel. Arca ragyogott a boldogságtól, amit ez az apróság jelentett számára. Egy új kezdet, egy szebb jövő. Perselus még nem tudott róla, de biztosan boldog lesz, ha végre megmondja neki. Még csak az ötödik hétben járt. Maga a gondolat is olyan földöntúli örömmel töltötte el, ami a magasba repítette. A sugárzó boldogság megváltoztatta és naiv lett volna, ha azt hiszi ezt férje nem vette volna észre.

Lépteket hallott a háta mögött. Persis nem gyanakodott egyáltalán senkire, rá nem ragadt rá Perselus különös, mindent megkérdőjelező, lankadatlan ébersége.

– Elnézést! – hallotta a vékony női hangot. – Nem tudtam, hogy van itt valaki.

– Ne menj el! Ez a látvány megéri, hogy ne csak egyedül élvezzem – mosolygott rá kedvesen. A barna hajú lány erőtlenül visszamosolygott rá. Annyira törékenynek és elesettnek tűnt. – Persephone Lennox vagyok.

– Én Hermione Granger vagyok, Lennox professzor – viszonozta az üdvözlést Hermione. Szíve heves dobogásba kezdett. Itt állt mellette a célszemély. A zöld szemek meleg fogadtatása még inkább megingatták abban, hogy teljesíteni tudja küldetést.

– Tudom – válaszolta egy újabb mosoly kísértetében. – Draco Malfoy szeretője, ha nem tévedek?

– Ezt így nem mondanám – sütötte le a szemét Hermione. Az arca lángra gyúlt, s alig bírta elrejteni zavarát. – Nyugtalanító, hogy mindenki hallotta ezt a pletykát.

– Bocsáss meg, de magyarázattal tartozom. Dracónak, a férjem a keresztapja, aki itt dolgozik velem együtt, tehát hallunk egyet, s mást… Mindketten tudjuk, hogy ez, amit terjesztenek csak egy pletyka. Nem kell aggódnod, csak viccelni próbáltam.

– Nem tudtam, hogy Dracónak itt van a keresztapja, sőt azt sem egyáltalán van neki – válaszolta végül Hermione. Jóformán semmit sem tudott az iskolatársáról, amin nem is volt mit csodálkozni. – Mi nem vagyunk olyan jóban. Ismerem annyira, de nem…

– Nekem nem kell magyarázkodnod – szólalt meg a nő. – Nem kellett sok idő, hogy kiismerjem Dracót. De úgy gondolom, hogy nem akart rosszat. Nagyon feszélyezi az itteni környezet.

– Talán nem az, de a családja cseppet sem normális – mondta végül. – Oh, bocsánat, nem úgy értettem.

– Ne aggódj, tudom, hogy értetted. Roxfortból jöttél, igazam van?

– Igen, tanárnő – válaszolta Hermione szomorúan.

– Ennyire honvágyad van? Megértelek, de hamarosan megszoknak majd az itteniek, és hamar eltelik az az egy év.

– Én ezt nem így látom – vallotta be leplezetlen kétségbeeséssel.

– Bízzunk benne, hogy így lesz.

– Túlságosan is messze van ennek a vége – jegyezte meg keserűen. Bár hitt volna Mae Ravennek, de ahogy teltek a napok egyre inkább elvesztette a hitét. Ez a nő pedig valóban gonosz lenne, ahogy állította? Nem tűnt annak, sem veszélyesnek. Mae ezzel szemben nagyon is annak tűnt. – Úgy érzem magam, mint akit bezártak.

– Ezt én is így érzem – mondta a nő, aztán mélyen felsóhajtott. – Egyik ketrecből a másikba, de nem panaszkodom.

– Ketrec?

– Néha így érzem – válaszolta kurtán. – Túlságosan is féltettek a szüleim. Gond volt a varázserőmmel, és hiába tettek meg mindent… De ez már a múlt, már minden rendben.

– Nehéz másnak lenni – szólalt meg Hermione.

– Gondolod?

– Tudom. Én vagyok az egyetlen a családban, aki boszorkány – válaszolt őszintén. – Senki más csak én. Aki a családból tudta az nem fogadta jól a hírt. A nagyszüleim… nos, náluk emléktörést kellett végrehajtani, mert annyira felzaklatták magukat. De ők már sajnos nem élnek.

– Sajnálom.

– Régen történt – mondta síri hangon Hermione, aztán a semmiből folytatta a történetet: – A szüleimnek el kellett engedniük Roxfortba. Nem akarták, de megtették, mert a mágia veszélyes… Erre, hogy megmentsem őket a magiámat pontosan rajtuk használtam. Kitöröltem az emlékeit rólam. Még a háború előtt, hogy meg tudjam védeni őket, ha esetleg… Igazán nem akartam ennyire… őszinte lenni.

– Semmi, baj – szólalt meg kedvesen Persis. – Néha nehéz döntéseket kell hoznunk.

– Igen, ez így van – bólogatott a fiatal lány. – Elnézést, nem akartam ennyire közvetlen lenni. Nem is tudom ezt miért mondtam el.

– Ugyan, dehogy kell elnézést kérned. Nem kell szabadkoznod – mosolyodott el Persephone szeretettel. – Bár tudnék neked segíteni. Úgy látom túlságosan is nehéz napod volt.

– Azt el sem tudja képzelni – rázta meg a fejét Hermione. – Itt minden annyira rideg, idegen és… nem is tudom milyen.

– Sajnálom, hogy elmaradtak a haladó bájitaltan órák. A férjem a laborban dolgozik és szüksége van a segítségre – magyarázta a nő. – Mindketten egy igen fontos küldetésen dolgozunk. A Szent Mungónak fejlesztettünk ki egy elixírt, ami hosszútávú megoldás jelenthet majd több krónikus vírusfertőzésre is.

– Ez nagyon izgalmasan hangzik.

– Az is, csak hosszú idő, amíg mindennel elkészülünk. Sajnálom, hogy emiatt nem tudok órát tartani. Pedig izgalmasnak tűnt a lehetőség.

– Én is sajnálom. Már így is rengeteg a szabadidőm. Nem túlságosan sikeres ez az évem – jegyezte meg szomorúan.

– Ez egy igencsak szép este ennyi szomorúsághoz – mondta Persephone. – Mi lenne, ha innánk egy teát, és elmesélnéd mi történt veled, mit szeretsz a bájitaltanban?

– Azt sem tudja, ki vagyok – ráncolta össze a tekintetét Hermione.

– Ugyan, Hermione, csak egy teáról van szó. – A nő zöld szeme mintha egyszeriben keresztüllátott volna rajta, és mindent meglátott volna benne. A lány ettől cseppet feszélyezettnek érezte magát. Persephone csak bíztatóan mosolygott rá.

– Rendben van, de nem baj, ha nem most fogadom el a meghívást? – egyezett bele mégis, némi kompromisszumot kérve. – Még be kell fejeznem egy esszét.

– Persze, de szívesen látlak, mondjuk holnap este.

– Rendben van, ott leszek – mondta Hermione félve, majd elköszönt. Ilyen gyorsan még sosem haladt végig a folyosón. Szíve hevesen dobogott, úgy zakatolt, hogy azt hitte kiugrik a mellkasából. Amikor becsukta a szobája ajtaját még akkor is remegtek a lábai és furcsán lélegzett. A boszorkány mellkasára tette a kezét, még mindig zihált. Még soha nem volt pánikrohama, elképzelése sem volt arról, hogy ilyen lesz. Halálra váltan rogyott le az ágyra, maga alá húzta a lábait, s próbálta az idegesség könnyeit visszatartani.

Persephone Lennox nem tűnt veszélyesnek, sőt leginkább egy ártalmatlan áldozatra hasonlított. Hermione annyira egyedül volt ebben a helyzetben, teljesen magára maradt. Mégis mit tegyen? Hiszen Mae Ravennek egyetlen szavát sem hitte el. A nő gátlástalanul manipulálni akarta. Hazudnia kellett Maenek, egészen addig biztosan, amíg meg nem tudja állapítani miért is olyan veszélyes Persephone.

Maga sem értette, hogy miért, de így kellett tennie. Szíve azt súgta kockáztasson, és védje meg az ártatlanokat.

hozzászólások: 2

by Neola @ 02 Mar 2023 12:13 pm

Szia!
Nagyon jó rész volt! Örülök, hogy kipattantak az érzések Hermione-ből.
Nagyot nevettem azon a részen amikor Perselus fejbe vágja Draco-t nagyon jó volt. :D :D
És nagyon örülök, hogy végre Persephone is feltűnt Hermione előtt.
Kezdenek még jobban pörögni az események! Super!
Aligvárom a folytatást!
Köszi szépen!
Üdv:Neola

by Nyx @ 04 Mar 2023 01:31 am

Szia, Köszönöm és örülök, hogy tetszett a fejezet. Igen, végre Hermione is megmutatta picit, hogy azért nem feltétlen védtelen. Dracónak pedig picit azért kijárt Pitontól Persephone feltűnésével Hermione most kicsit megkönnyebbülhet, de még messze nincs túl a nehezén. Ahogy mondod pörögnek az események. Nemsokára jön a folytatás és én is köszi, hogy írtál.