13. fejezet
Kétségek

Mae sokáig várta Granger jelentkezését, de nem történt semmi. Idegességében fel-alá járkált a kicsiny motelszobában. A muglik közé menekült, legalábbis kényszerből, mert így nem találtak rá. Néha azonban elővigyázatosságból kinézett az ablakon; nem volt kint senki sem, s már beesteledett. Elhúzta a sötétítő függönyöket, aztán leült az apró kis tükör elé. Semmi… még mindig semmi. Nem tehetett mást, csak várnia kellett. Gyűlölt várni, ez volt számára a leghaszontalanabb dolog a világon. Úgy döntött még szuggerálja egy kicsit, háta végre sikerül Hermionéval beszélnie.

Az ikertükör ebben az állapotban olyan volt, mintha egy sima, egyszerű, foncsorozott üveglap, használhatatlan… Utálta benne saját magát látni, eltorzítva, gonoszként, noha soha nem gondolta magáról, hogy gonosz lenne. Egyetlen ember halála segíthetett az állapotán: Persis Lennox-é, aki most ott van, ahova nem mehet utána. A normális és teljes élet csak ezután kezdődhet… Senki sem értette meg. Őrült elméje teljesen elborult.

Egy autó fényszórója világított át a vékony sötétítő függöny redőin. Mae összerezzent, de gyorsan visszanyerte az önkontrollját. Mélyeket lélegzett, bár még mindig egekben volt a pulzusa. Nem maradhatott sokáig itt, mert félő volt, hogy a nyomára bukkannak. Privet igazgató már jó régóta kereste. Mostanság hanyagolta a Minisztériumba tett látogatásait és elhagyta a varázsvilágot.

Különleges képességű boszorkányokat és varázslókat kellett volna felkutatnia a Minisztérium titkos szervezete számára. Ám őt csakis egyetlen ember érdekelte, aki eddig kicsúszott a kezei közül. Bosszút forralt a saját magát ért szörnyű eseményekért, ami az ő saját varázsképességeit is befolyásolta. Visszaemlékezett arra az időre. Két fiatal, elveszett, roxfortos diák… Barátok is lehettek volna… Egy véletlen érintés, egy véletlen elmevarázslat, aztán minden összeborult körülötte. Véletlen baleset? Hmm, ezt mondták. Persis eltűnt, ő pedig bekerült a Szent Mungóból a zavart varázserejével a Minisztérium 11. szintjére. Nem akart a többire emlékezni. Bosszút akart.

Persis szívességet tett neki tavaly, amikor megpróbált babrálni az elméjével, és azt hitte, hogy emléktörlést hajthatott végre rajta, de nem így történt. Valami megint megváltozott benne. Újra megtörtént. Nem volt ideje, sem elég esze ahhoz, hogy ennek az okára rájöhessen. A főnöke két dolog miatt kereshette: egyik a gyalázatos viselkedése, a másik az új képességei.

A neve persze felkerült a bűnözők listájára, de kitartott. Mennyi ideje is? Talán már egy éve? Ki számolja már… Egyedül a régi presztízs hiányzott neki, utálta ezeket a mugli moteleket. Mindenfelé csótányok mászkáltak, és ki kellett irtania pár poloskát is. A boszorkány felhúzta az orrát. Gyűlölte a muglikat.

Miközben Hermionét várta kopogtattak az ajtón. Azonnal felkapta a fejét, senkit sem várt ma este. Maenek deja vu-je volt, amikor ismét az ajtó mellé lopakodott és kiszólt.

– Ki az? – szólt ki rekedtes hangon. Nem volt túl jó álca, viszont most kockázatos lett volna varázslatot használnia.

– Takarítás – hallatszott egy férfihang. Mae felsóhajtott. Már megint őt küldték… Kinyitotta az ajtót és várta, hogy a hívatlan vendég befáradjon. Most csak kitette a lábát, s Braden átesett rajta.

– Te vagy az egyetlen, akit Privet igazgató rám tud küldeni? – szólalt meg csípőre tett kézzel. Úgy magasodott a varázsló fölé, mintha feljebbvalója lett volna.

– Lehet – mondta Braden. – Talán, mert én vagyok a legjobb.

Mae elmosolyodott, majd kihívóan megharapta az alsó ajkát. De a varázslót nem lehetett kizökkenteni, azonnal felpattant és vérben forgó szemekkel meredt a boszorkányra.

– Hogy vagy, Braden? – kérdezte csevegő hangon a nő.

– Jobban lennék, ha többet nem látnálak – válaszolt hidegen, metsző kimértséggel.

– Való igaz – bólogatott a boszorkány, miközben végigsétált a helyiségen. Ujjait végigsimította az íróasztalon. – Hogy van a kedves barátod? Dominic, ha jól emlékszem.

– Hagyd őt ki a mi ügyünkből! – sziszegte mérgesen.

– Ugyan már… Csak csevegni próbálok. Hogy haladtok azzal a nagy tervvel? – kérdezte kíváncsian.

Braden állkapcsa megfeszült. Nagyon jól tudta, hogy Mae veszélyes, és sokkal többet tud, mint ahogy azt főnükük gondolná. A társával évek óta dolgoztak a Mae-féle varázsképességekkel rendelkezőket megfékezhessék, őt pedig Privet nagy hibájának eredményeként engedték szabadon. Eddig sikertelen volt minden kísérletük. Ezt pedig a boszorkány nagyon is jól tudta. Bár nem véletlenül lopta el a találmányukat. Bradent nem csak a főnöket küldte, jött magától is.

– Szerintem jobb lenne, ha hanyagolnánk a bájcsevejt – válaszolt komolyan. – Intézzük el ezt a dolgot! Gyere vissza, és hagyd a célpontot!

– Nem akarom – rázta meg a fejét Mae, miközben varázserejét használva egy fénygömböt gyújtott meg a kezében. Braden igyekezett nem reagálni erre, de megdöbbentette. Eddig a boszorkány nem volt képes erre, mindig irányíthatatlan volt, ha nem a hagyományos mágiáját használta. – Ugyan milyen szép?

– Hogyan…

– Erre akarok rájönni – mordult fel a boszorkány. – És te nem vagy túl nagy segítség.

– Vissza kell jönnöd!

– Mondj valami jobbat – horkantott fel megvetően.

– Neked véged! – sziszegte Braden.

– Álmaidban, haver! – nevetett fel boszorkányosan. – Túl sokat képzelsz magadról!

– Nagyon felvágták a nyelvedet – horkantott fel mérgesen. – Legjobb lesz, ha levágom, és akkor nem tudsz többé megszólalni sem.

– Te mit keresel itt valójában, Braden? – rivallt rá cseppet sem udvariasan. – Nem vagyok hülye, ne akard nekem bemesélni, hogy csak a kedvenc igazgatónk parancsait teljesíted.

– Érted jöttem – morogta a férfi. – Egyáltalán nem viccelek, teljesen komolyan gondolom. Jobb lesz, ha befejezed ezt, Mae, mert nagyon csúnya vége lesz ennek.

– Megint a régi nóta. De ezúttal nem fogod megúszni – ígérte könnyelműen a boszorkány. – Múltkor túlságosan is elnéző voltam veled.

– Na persze… Gondolom, nem emlékszel arra a púpra, amit miattad szereztem be? Hát persze, hogy nem. Elég volt, Mae! – rivallt rá a varázsló. – Vissza kell menned a központba. Persephone Lennox többé senkinek sem a célpontja.

– Nem kell semmit sem tennem – vonta meg a vállát Mae. – Az igazgató már nem parancsolhat nekem többet. Elmúltak azok az idők, ezt meg is mondhatod neki.

– A vén öreg alábecsül téged, de én nem foglak – közölte a lehető legmegvetőbb hangon a férfi. – Még mindig meggondolhatod magad.

– Kit küldött még rám?

Braden elmosolyodott, esze ágában sem volt megosztani ezt az információt. Úgy néztek egymás szemébe, mint két sebzett állat, akik összemarni készültek.

– Még elmondhatod anélkül, hogy túlságosan is nagy fájdalmat okoznék neked – mondta a boszorkány –, vagy esetleg másnak, akit annyira szeretsz.

– Ne akarj engem is megetetni ezzel! – vicsorgott Braden. – Elég, ha azt a szegény lányt eteted ott Athlonban. Különben ő vezetett a nyomodra. A nyomkövető is életbelépett, amikor elloptad azt a kibaszott béklyót.

– Gratuláljak neked? – horkantott fel megvetően. – Lenyomoztad a zsupszkulcsaimat is?

– Az igazgató figyeltetett egy ideje.

– Nocsak.

– Csodálkozol rajta, hogy öreg nem bízik benned? Mellesleg jól teszi – nevetett fel öblösen. – Egy hajszálon múlt, hogy eláruld az osztályunk létezését. A főnök úgy gondolta, hogy kell valami, ami lefoglal, de ez nem a Lennox ügy. Ismerd be, te is kiakadtál volna a helyében! Nagy port kavart az a nyilatkozat a Prófétában.

– Tudom, tudom – bólogatott a boszorkány, aztán színpadiasan felsóhajtott. – Kicsit félresikerültek a dolgok.

– Imádtál mindig is vékony jégen táncolni.

– Nem úgy, mint te – gúnyolódott Mae. – Tűnj el, Braden, amíg még szépen mondom!

– Azt már nem! – Azzal Braden elindult felé, aztán megragadta a boszorkány karját.

– Hagyj már békén! – kiabálta a nő, s kisebb dulakodás alakult ki közöttük. A varázsló arra számított, hogy a varázslat nélküli támadás kizökkenti a boszorkányt, de nem jöttek be a számításai.

– Most szépen visszajössz velem! – sziszegte mérgesen a férfi.

– Azt már nem! – közölte a boszorkány, és leütötte a férfit egy vázával, vagyis az első dolgokkal, amit varázslattal magához tudott röptetni. – Sajnálom, barátom, de az utamba álltál volna. Persze a jó igazgató semmit sem sejt a tervemből. Még hogy elvenni Persis hatalmát… Semmi ahhoz képest, amit tenni akarok vele.

Azzal Mae hoppanált az ájult varázslóval. Tudta, hogy nem sok ideje van, amíg a férfi magához tér, ezért sietnie kellett. Roxmorts határában bukkant fel ismét, nem messze a Szellemszállástól. Bradent, akár a szemetet, kitette egy kietlen helyen. A fű még nedves volt, s köd kavargott a mező felett. Tökéletes hely volt egy rohadéknak, aki megkeserítette az életét. Majd küldött egy kis üzenetet Dominicnak, hogy hol találja meg Bradent. Pár perc múlva egy hatalmas nagy rúna jel lángolt fel a határban. Tisztán és egyértelműen.

– Nem fogtok elkapni soha – jegyezte meg hidegen, miközben magára terítette a köpenyt. A különös ruhaanyag egyből rásimult a bőrére, aztán a rajta lévő ősi jelek felizzott. Majd újra megszólalt, de ezt inkább csak magának mondta. – Hamarosan már enélkül is fog menni.

Elégedettséget érzett, mintha valamilyen magasztos tettet vitt volna véghez. Az endorfintól elborultan nevetett az eszméletlenül fekvő alakra, vissza sem nézett, amikor elindult visszafelé. Remekül érezte magát. Amikor elég távol volt már Bradent eszméletlen testétől, felemelte a kezét, elrugaszkodott a földtől, s felemelkedett. Az arcába csapott a menetszél. Mielőtt észrevehette volna valaki, újra hoppanált.

***

Döngő, ütemes léptek szakították meg a katakombák csendjét. Perselus lóhalálában sietett a laborba, hogy minél előbb feleségével lehessen és megbeszéljék a további teendőket. Ennél rosszabb dolog ki sem derülhetett volna ma este. Hermione állapota aggasztotta egy kicsit, de biztos volt benne, hamarosan erőre kell kapnia, ráadásul bízott abban, hogy elkényeztetett keresztfia megerőlteti magát.

A professzor igyekezett palástolni, de szörnyen dühös volt. Miért gondolta, hogy itt biztonságos? A boldogság némiképpen elhomályosította az ítélőképességét. Lucius Malfoyban megbízni különben sem volt egy életbiztosítás, de valójában ő szerezte az állást mindkettőjüknek, miután Mae Raven rájuk talált a Dartmoor-i erdőbe és Persisnek sikerült legyőznie a boszorkányt. Vagyis nem sikerült. Úgy tudta, hogy a felesége elvette Mae emlékeit róluk, de ezek szerint mégsem így történt.

Még egy nyugodt fél évük sem volt, amit itt töltöttek, aztán ismét menekülniük kell. Persis pedig nem volt abban az állapotban, hogy ezt megtehessék. Perselus nem tudta mi baja van, de egyre törékenyebbnek látszott, éjjelente ébren virrasztott és figyelte minden egyes rezdülés. Már magába a gondolatba is belehalt volna, hogy elveszítheti őt. Nem veszíthetett el még valakit. Minden annyira törékeny volt körülötte, a saját boldogságát beleértve. Nem, ezt már képtelen lett volna elviselni, ha újra mindent elveszít.

Megállt az ajtó előtt. Egy pillanatra becsukta a szemét. Bár itt lenne most Dumbledore. Néha annyira hiányoztak neki az öreg professzor, hogy belesajdult a szíve. Ökölbe szorította a kezét. Az utolsó pillanatig lojális volt hozzá, és… Bár ne gondolna többet erre. Gyakran kísértette álmában, amit tett.

Mély levegőt vett, s bekopogott az ajtón, talán kelleténél hangosabban. Amikor nem kapott választ egyből benyitott a helyiségbe. Persis éppen egy rózsaszín, igencsak árulkodó lombikot tartott kezében és elképedve nézett férjére.

– Valami baj van, drágám? – kérdezte egyből a boszorka, aztán kiöntötte az üveg tartalmát a mosogatóba, és beletette azt is többi lombik közé. Perselus persze észrevette mindezt, de egy bájital sokkal kisebb gondnak tűnt, mint az, ami előttük áll. – El akartam ezeket mosni, de ráér később is. Gondolom azért jöttél, mert Hermione megjött már.

– Megtaláltak minket – közölte Piton ridegen. – Persze Miss Granger is megérkezett, és az egészhez köze van természetesen.

– Hogy mondtad? – Persis ijedten nézett rá, aztán vett egy mély levegőt, önkéntelenül is a hasára tette a kezét. Számított erre, a zsigereiben érezte, hogy valami készülőben van. Különben is, hogyan számíthatott volna egy nyugodt évre? Soha nem volt ilyenben része. Perselus sejtve felesége feldúlt állapotát gyengéden megfogta a kezét. – Ezt nem hiszem el…

– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj – mormolta halkan, majd közelebb lépett, s megcsókolta a homlokát. – Vigyázok rád!

– Sejtettem, hogy nem maradhatunk itt sokáig – szólalt meg színtelen hangon Persis, aztán eltávolodott a férfitól. Tinta fekete haját idegesen megigazította, és megszorította a mosogató szélét. – De ez túlságosan is hamar megtörtént.

– Minisztériumban senki sem tud igazán titkot tartani. A tanúvédelmi programjuk pocsék, nem is beszélve Lucius Malfoy közbenjárásáról – morogta Piton mérgesen, miközben pálcájával a szappanos vízbe parancsolta a lombikokat, utálta a mosatlant. – Nem kellett volna Potterre hallgatnom.

– Jaj, Perselus, ne kezdjük ezt megint! – figyelmeztette fáradtan a nő, majd kedvesen megszorította a férfi karját. Egymás szemébe néztek és Persis folytatta a mondanivalóját: – Ezt teljesen felesleges újra átrágnunk. Akkor ez volt a legbiztonságosabb és legjobb döntésünk.

– Miért érdekelt volna minket a Minisztérium problémája? Soha nem voltak senkit sem képesek megvédeni. Minket miért tudtak volna megvédeni?

– Igazad van, édesem! De gondolkozzunk higgadtan – javasolta Persis. – Most semmiképpen sem lenne jó, ha valami olyasmit tennénk, amit majd később megbánunk. Hogy értetted azt, hogy Hermionénak köze van a mi ügyünkhöz? Egyáltalán hogyan került ez szóba és hogyan jöttél rá? Hiszen csak egy fiatal lány.

– Granger nem csak egy fiatal lány – mondta Perselus. – Ami azt illeti harcolt Voldemort ellen.

– Nehéz elhinnem – rázta meg a fejét Persis. – Olyan törékenynek tűnik.

– Meglepődnél.

– Térjünk vissza a témához. Hogy lehet köze Hermionénak a minket üldözőkhöz? Csak úgy elárulta?

– Inkább elájult az ajtónkban, amikor meglátott – közölte a professzor. – Draco hívta fel a figyelmem, hogy valami nem stimmel a lánnyal, egy béklyó volt rajta. Aztán már csak egy kis ráhatás kellett, és elmondott mindent. Szerencsére nem ő jelenti a veszélyt nekünk, ő is csak egy ártatlan, akit a kedves barátnőd ránk szabadított. Elmés, mivel Grangerre soha nem gyanakodtam volna.

– Ráhatás? Mégis mit is jelent ez pontosan? – Összevont szemöldökkel nézett a varázslóra.

– Rajta is béklyó volt, mint Dracón, ahogy említettem. Sötét mágia. Ezt nem olyan egyszerű levenni, komoly varázslat van benne – sóhajtott Piton. – Ki gondolta volna, hogy a régi módszerek ennyire megújulnak? Sikerült levágnom róla, anélkül, hogy komoly baja esett volna, és közben persze elmondott mindent.

– Miért nem ezzel kezdted? Hiszen ő még csak egy gyerek, Perselus – hüledezett Persis.

– Mégis mit kellett volna tennem?

– Nem hagyod egyedül.

– Draco vele van.

– Nagyon jó, még egy gyerek – mondta a boszorkány, aztán gyorsan összeszedte a pergamenjeit, és a táskájába gyűrte. – Sietek.

– Adtam neki erősítő főzetet is. Ha rosszabbul lett volna, akkor nem hagytam volna ott. Nem vagyok én sem gyerek.

– Biztosan borzalmasan van. – Persis morogva hátat fordított a férjének és keresni kezdett. – Ilyesmiben nem vagy otthon… Mégis milyen állapotban volt, mikor otthagytad?

– Jól van. Túlélte. A Malfoy kölyök ott van vele, mint említettem – közölte a bájitalmester. – Nyugalom, ha nem lett volna jól, akkor inkább Dracót küldöm el érted. Én sem vagyok érzéketlen.

– Túlélte? Ennyit tudsz csak mondani? Jaj, Perselus, benned egyáltalán nincs semmi érzelem?

– De igen van. Most például mérges vagyok, sőt mondhatni eszeveszetten dühös, amiért egy tacskónak nézel – jelentette ki hidegen. – Hidd el meg tudom ítélni, hogy ki van jól és ki van rosszul. Grangernek semmi baja. Pár óra és jobb lesz, mint újkorában.

– Majd meglátjuk. – Aztán elindult a polcok felé, amin mindenféle bájital sorakozott.

– És most mit csinálsz?

– Hozok pár dolgot – válaszolt, miközben kutatott tovább.

– Már adtam neki erősítő főzetet, vérpótlót…

– Talán hagyhatnád, hogy én is tegyek valamit érte? – mondta boszorkány, miközben igyekezett elrejteni a könnyeit. – Én hívtam meg hozzánk teára. Nem kínzásra, Per. Ez egyáltalán nincs rendben így.

– Persis…

– Ezt elintézhettük volna másképpen is.

– Nem hinném. Azt az átkot nem lehet csak úgy megtörni, sötét mágia volt – rázta meg a fejét a professzor. – Sajnálom, drágám!

– Hagyd, hogy azt tegyem, amit helyesnek gondolok.

– Mitől vagy ennyire feszült? – kérdezte Perselus. – Már egy ideje furcsán viselkedsz.

– Furcsán? Nem hiszem, csak valamiért. Áh, most erre nem sok időnk van.

– Rendben, legyen, ahogy akarod.

Persis nagy csörömpölések közepette megtalálta, amit keresett. Némi átok semlegesítő főzet és nyugtató kenőcsök… Mikor mindent elcsomagolt a táskájába csípőre tette kezét és kihívóan a férjére nézett.

– Úgy is lesz – jelentette ki a boszorkány, és odébb lökte a férfit, aki a mosogató alján maradt rózsaszínes bájitalt figyelte. Persze nem maradt annyi ideje, hogy kitalálja, hogy mit rejteget előle a felesége. – Mire vársz, Per? Minél előbb oda kell érnünk.

– Jó, jó, rendben van, megyek már – méltatlankodott a bájitaltanár.

Nem sokkal később, már egymás mellett haladva rótták az utat a folyosón.

***

A Piton rezidenciában sokkal melegebb volt, mint a pokolban. Persephone komolyan vette Hermione ápolását, s közben nem is gondolt a másik két varázslóra, akik kénytelenek voltak elviselni a szörnyű hőséget. Hermione persze tiltakozott a túlzott gondoskodás ellen, egészen addig, amíg Persis egy nyugtató főzettel harcképtelenné nem tette, aztán nekilátott a serülések eltűntetéseinek. Perselus alapos munkát végzett, de Persis még alaposabbat. Aprólékos volt és eltökélt, egyelten nyom sem maradhatott, bár ennek ellenére a lány csuklójánál marandó, karkötőszerű sebhely maradt.

Eközben Draco serényen legyezte magát a Reggeli Prófétával, Perselus sűrűn nyúlt a talárja nyakához, de egyszer sem vált meg tőle. Időközben a varázsló egy másik karkötőn dolgozott, amit Hermione felvehetett. Persis pedig végig a beteg mellett ült, Hermione csendben feküdt Pitonék bőrkanapéján. Most már egyenletesen lélegzett, de hosszú ideje nem szólt egy szót sem, néha még reszketett is a félelemtől.

– Muszáj volt ennyire ráijeszteni? – fedte meg férjét Persis. – Ő még csak egy gyerek, nem értem miért…

– A karkötő miatt lett rosszul – magyarázta Perselus. – Ez egy igencsak bonyolult átok. Az átok szövegét koboldokkal veretik bele az ezüstbe, amit aztán néhány igézettel élesítenek. Aki beszél, azt megfojtja. Holnapra kutya baja sem lesz, Miss Granger.

– Ezt jó tudni – mondta Hermione szűkszavúan. Csak hallgatta, ahogy a Piton házaspár úgy veszekszik fölötte, mint egy, nos, igazi házaspár.

– Nem hiszem el, hogy képesek voltak azért ide küldeni szegényt – szólalt meg Persis aggódva. – Nem is értem.

– Mae Raven volt – szólalt meg újra a boszorkány. – Megzsarolt a szüleimmel.

– Úgy tudom, hogy nem ment vissza az osztályra – jegyezte meg Persephone. – Szerintem megrendezte az egészet. Miattam. Mert ezek szerint nem sikerült a felejtésátok. Ez igazán remekül alakul.

– Igen, nagyon valószínű – nyugtázta a férje.

– Ki ez a nő egyébként? – kérdezte Draco, aztán letett az újságot. – És mi a fenét akar tőletek?

– Különleges képességeim vannak. Legilimentor vagyok, így születtem, nekem ezt nem kellett tanulnom soha – magyarázta a boszorkány, miközben kisimított egy tincset a homlokába hullott. – A varázserőm sokáig kiszámíthatlan volt, sokszor egy normális varázslatot sem tudtam végrehajtani, máskor egy érintéssel hozzájutottam információkhoz, túl különleges… Mae egy speciális csoportnak dolgozik a Minisztériumban, egy titkos részleten. Az ilyenekre vadászik, mint én. Ez a csoport tanulmányozza ezeket a különleges képességeket, és fogva tartják ezeket az embereket.

– Értem. De a Minisztériumnak minek kell ilyesmi? – kérdezett tovább Draco. – Sosem hallottam még erről a szervezetről.

– A hatalom – válaszolta Persephone. – Pontosan azért van szükségük erre, mint Voldemortnak vagy bármilyen nagyhatalmú varázslónak, boszorkánynak. Egy-egy különleges varázsló vagy boszorkány veszélyt jelent. Hallottál már a Donovan klánról?

– Igen – bólintott Draco. – Az elemekkel képesek varázsolni, mert tündér vér folyik az ereikben.

– Legalábbis a legenda szerint – mondta Perselus. – Ez egyszerűen egy különleges gén, ami a családban öröklődik. A legendának ehhez semmi köze.

– Azt hiszem, hogy Roxfortba is jártak Donovanek. A Hollóhátba. Bár a végső csata előtt azt hiszem, hogy mindegyikőjüket elvitték máshova. Nem emlékszem már annyira. Viszont soha nem láttam volna, hogy a normális varázslatokon kívül mást is tettek volna. Őket miért nem gyűjtik be?

– Mert a klán védelmezi és tanítja ezeket az embereket hogyan uralkodjanak a képességeiken. Senki sem merne nyíltan szembe szállni velük. Gondolhatod, tíz vagy akár húsz olyan varázsló vagy boszorkány, aki parancsolni tud az időjárásnak mekkora pusztítást végezhetne? Vagy akár földrengést hozna létre – mondta Persis. – Gyakorlatilag érinthetetlenek mások számára. Még Voldemort sem mert hozzájuk nyúlni soha.

– Vagy nem voltak ilyen tervei – morogta Piton. Persephone egyenesen rá nézett.

– Gondolod?

– Tudom – válaszolt. – Inkább szövetséget kötött volna velük, de… Hagyjuk a múltat!

– Te is olyan vagy, mint ők? – váltott témát a kérdésével Draco.

– Nagyjából hasonlóan működik nálam is mágia. De nem ezért mondtam, amit mondtam. Hanem azért, mert mások is vannak, más helyeken, akik hasonlóan különleges erővel bírnak – folytatta Persis. – De a Minisztérium titkokban tanulmányozzák őket, aztán vagy megfosztják az erejüktől őket, vagy fogságban tartják, vagy besorozzák. Persze Maenek más mozgatórugói is vannak.

– El kell mennünk innen, Persis – jelentette ki Piton. – Hacsak nem akarsz…

– Eszemben sincsen most elmenni. Mindenkinek szemet szúrna, és nagyobb veszélyben lennénk menekülés közben. Nem akarok még egyszer harcolni vele. Majd kitalálunk valami mást – sóhajtott fel a boszorkány. – De előbb foglalkozzunk a fontosabb dolgokkal. Hermionénak pihenésre van szüksége.

– Igen, valóban – helyeselt a férfi, majd Draco felé fordult. – Kölyök, hallottál mindent, és döntened kell. Apád az én felügyeletemre bízott, most azonban változik a terv.

– Nem maradhatok itt – rázta meg a fejét.

– Rendben. És hova mész? Velünk is jöhetsz, noha ez is rizikós.

– Még nem tudom, de még mindig rajtam van ez a szar – mutatott a saját béklyójára. – Talán ezzel is érdemes lenne valamit kezdeni. Kibírom azt, amit Granger. Mikor csináljuk?

– Neked ez könnyebben fog menni, mint Miss Grangernek – mondta végül Piton. – De nem itt és most fogsz tőle megszabadulni. Minden béklyó más, és a tiéd is van olyan különleges, mint Miss Grangeré.

– Mit kell tennem érte? – Draco önkéntelenül is kihúzta magát és engesztelhetetlenül Perselus szemébe nézett. Keresztapja csak mindent tudóan elmosolyodott.

– Animágussá kell válnod – válaszolta egyszerűen. – Más lehetőséged nincs. Emlékszel az apád alkujára? Akkor mehetsz el innen, ha megtanulsz valami hasznosat. Mi lehet ennél hasznosabb?

– Egyszerűbb recepted nincs hozzá? Mondjuk, amihez kell a lábkörmöm? Egye fene még mást is bevállalok, csak ne kelljen ezt megtennem.

– Nem olyan könnyű a te béklyódat rávenni arra, hogy működjön, mivel nem titoktartásra kötelez – mondta Piton figyelmen kívül hagyva Draco elmés megjegyzéseit. – Különben is használnod kell ezt az adottságodat. Különleges vagy, mármint a magad furcsa Malfoy módján. Apádnak pedig az volt a célja, hogy valami rendkívülit tanulj meg az év során.

– Ez annyira jellemző rá.

– Valami olyan varázslat van a birtokodban, ami nem elrejt vagy megvéd, inkább harcol, dacol az ellenséggel. Használd ki!

– Köszönöm a beszédet, de… igazából rohadtul nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni – mormolta, miközben sárkánypikkelyeket vakarta a nyakán.

– Itt akarsz maradni? Rendben van. Elintézem apádnál, hogy még hét évet itt tölts, csak az én kedvemért. Ne legyél nyápic, bibircsókos kisboszorkány! Most megmutathatod, hogy mi van benned.

– Rendben, oké, oké. Megoldom valahogy. Csak nehogy azt mondd, hogy olyan vagyok, mint a holdkórós leprikón – duzzogott Draco. Perselus magában elkönyvelt egy nyereséget, de tudta, hogy az ifjú Malfoynak keményen kell dolgoznia. Az animágia nehéz és koncentrációt igényel. Vajon megvan-e benne ez? A forrófejűségből túlontúl sok volt a tejfölszőke ifjúban.

– Akkor igyekezned kell, mert nincs sok időnk. Persist mindenáron meg akarják szerezni, és nem egyedül fognak jönni. Lehet, hogy csak Maeről van szó, de nem bízhatunk abban, hogy megint magányosan dolgozik. Ezúttal biztosan nem ússzuk meg egykönnyen – mondta Piton és lopva Persisre nézett.

– Szembe is szállhatunk velük – vágott köze Draco. – Hiszen már van gyakorlatom a közelharcban és…

– Ez egyáltalán nem egy ostoba játék. A végső harc sem volt az, remélem, ez is eszedbe jut, mielőtt még marhaságot csinálsz. Nem tudunk ellenük így szembeszegülni – mondta Piton komoran. – Nem tudunk semmit a körülményekről. Mivel állunk szemben. A lehető legelegánsabban kell eltűnnünk innen.

Hermione rémülten tekintett még mindig egykori bájitaltan tanárjára. Leseperte magáról Persis vizesborogatását, aztán felült a kanapén. Még mindig remegtek a lábai, és félelem járta át a testét. De már kezdett ura lenni a helyzetnek. Olyan erősen kapaszkodott meg a karfában, hogy kifehéredtek az ujjai.

– Mikor kell elmennünk innen? – kérdezte Draco.

– Félek, hogy minél hamarabb – mondta Perselus. – Mellesleg te hangoztattad annyira, hogy Miss Granger a szeretőd. Egyszerűen fenomenális történet lesz a szeretőt megszöktető aranyvérű pojáca háttértörténet. Apád biztosan szikrákat hány örömében.

– Ugyan miért kellene menekülni? Téged nem keresnek. Előadod a megtört és megtépázott halálfalót, aztán írsz egy könyvet. Esetleg kettőt. Voldemort halálfalója voltam címmel, meg a Megtört varázsló vallomásai. Keresel egy rakás pénzt. Hozd nyilvánosságra, hogy élsz! – magyarázta Draco. – Hiszen megkaptad a hőstetteidért járó Merlin díj arany fokozatát, persze posztumusz, de akkor is egy nemzeti hőst csináltak belőled. Potter úton-útfélen istenít. Meg persze tudja, hogy élsz.

– Harry tudja? – szólalt meg Hermione.

– Tudja – mordült fel Piton.

– Akkor mi a probléma? – tárta szét a kezét Draco.

– Semmit sem fogtál fel abból, amit mondtam? Nem tehetem ezt. Persist veszélybe sodorhatom vele – érvelt a professzor és járkálni kezdett az irodában. – Persze engem sem akar mindenki élve viszont látni.

– Micsoda hülye egy helyzet – zsörtölődött Draco.

– Szét kell válnunk, így lenne a legbiztonságosabb. Legalábbis az elején mindenképpen – gondolkodott hangosan Piton. – Csak még rá kell jönnöm, hogyan fogjuk őket megtéveszteni.

– Professzor – szólalt meg Hermione könnyeivel küszködve.

– Igen, Miss Granger.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – folytatta rekedtes hangon. – Mármint ne így távozzanak innen. Nem tud észrevétlenül távozni innen.

– Hallgatom, ha van valamilyen használható ötlete – sóhajtott Piton.

– Rendben, de tudnia kell, hogy ez kockázatos. – Hermione összekulcsolta a kezét, aztán egyenesen Perselus szemébe nézett.

– Nos, volt már egy pár ilyen.

– Először is nyernem kell magunknak pár napot, esetleg többet – mondta a boszorkány.

– Hogyan?

– Félrevezetem Maet – jelentette ki határozottan. – Még nem tudom mit mondok neki. De biztosan nem fog elengedni, ha csak egyszerűen megerősítem azt, hogy megtaláltam önöket.

– Ez működhet – bólintott a varázsló. – És milyen kockázatos a terve?

– Csaljuk ide – válaszolt eltökélten Hermione.

– Csaljuk ide? – kérdezte Piton, majd elgondolkodott.

– Igen. Így elhitetjük vele, hogy megtört a béklyóm hatása. Önök pedig pontosan az orra elől lépnek meg.

– És mikor tervezzük ezt?

– Pofon egyszerű – szólt közbe Draco. – Nemsokára lesz itt egy nyíltnap.

Minden szem a varázslóra szegeződött.

– Most mi van? – tárta szét a karjait a tejfölszőke mágus. – Ti nem olvassátok a hírleveleket? Ilyenkor gyengítenek a biztonsági intézkedéseken. Könnyebb megszökni, de könnyebb bejutni is.

– Rendben, legyen így – mondta Piton, noha Draco várt volna némi megerősítést a zsenialitása miatt, de ezt nem adta meg neki. – Készítsük el a tervet.

– Csapdát állíthatunk neki – mondta Hermione. – Én nagyon szívesen megfizetnék neki. Ha Harry segítene, akkor kapcsolatba tudna lépni a Főnix rendjével, és talán… elfoghatnák. Mit gondol?

– Nem kell ehhez Potter – jegyezte meg hidegen a varázsló. – Kingsley Shackleboltra van szükségünk. Ha elkapják, akkor a titkos részleget is leleplezhetik. Soha nem lesz ilyen jó alkalom erre.

– Minden segítségre szükség lesz – szólalt meg Persephone. – Szólok a családomnak.

– Rendben.

– Piton professzor, egy dolgot kérhetek öntől? – kérdezte rekedten a boszorkány.

– Igen.

– Kiderítené nekem, hogy a szüleim tényleg veszélyben vannak-e? Nem tudom… csak… szeretném tudni jól vannak-e – tudakolta az ajkába harapva.

– Megteszek mindent, amit tudok.

– Köszönöm!

– Késő van. Mindenkinek pihenésre van szüksége – szólalt meg Piton.

– Visszakísérlek Granger a szobádba – mondta Draco előzékenyen.

– Rendben.

hozzászólások: 0